Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 36. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek. Karakterek galériája itt.
~ 36. fejezet ~
A lányok felmarkolták a fegyvereiket, és a már ismert útvonalon felmasíroztak a romokhoz. A két félelf magaslati pontokon helyezkedett el, hogy távolról észrevegyék a mozgást a levegőben, és kilőhessék a farkasokat, ha azok megközelítenék őket. A másik három lány azon tanakodott, milyen fényt generáljanak és azt hogyan irányítsák az ezüsttálca segítségével. Paplovagi Szentfénnyel, fáklyával, tűz által keltett világossággal, bájitalos flaskákon megcsillanó napsugarakkal próbálkoztak, fénytöréssel, mindhiába. Különböző színű fénysugarakat idéztek meg, szimbolizálva a három hold színét, hátha az segít. Órákon át kísérleteztek eredmény nélkül.
Éla eddig a faágak takarásában a madarak csicsergésére figyelt, van-e olyan hely, ahol szokatlanul csendes a környék, vagy épp valamilyen jellegzetes, minden mástól eltérő madár hangját hallja.
– Milyen fura, hogy emberi jelenlétre nem utal semmi… – mondta Éla. – Sehol egy felszálló tábortűz füstje vagy beszédhang…
– Mintha tényleg egyedül lennénk a hegyen – bólintott Akia.
– Legalább eddig az állatok is távol maradtak.
Látták, hogy társaik csalódottan közelednek feléjük, ezért lemásztak eddigi megfigyelő helyeikről, hogy megvitassák, hogyan tovább.
– Sajnos semmi sem sikerült… – állapította meg Tíra.
– Ezt a romot már amennyire lehetett, átnéztük. Lehet, hogy érdemes volna más ormot keresni, amire a mondóka is utal, hátha ott lesz valami további nyom – javasolta Ashata.
– A toronyból lehetett látni a hegyen felfelé több közeli és távoli tisztást, kiszögellést is, azokat megnézhetnénk.
Úgy döntöttek, hogy amennyit még a nap enged, idejükből erre fognak fordítani. Elindultak hegynek felfelé, és közel három fertályórányi menetelést követően felkapaszkodtak egy sík peremre, melynek a szélén három, mostanra megkopott kőrakást észrevettek ugyan, de nem tudtak jelentőséget tulajdonítani nekik. A sziklafal tövében azonban megpillantottak egy barlangnyílást. Igyekezték csillapítani izgatottságukat, és nem hangosan ujjongani a jelenség láttán, nehogy felhívják magukra környezetük figyelmét. Óvatosan közelebb merészkedtek, a bejáratánál azonban több kupacnyi ürülékre lettek figyelmesek.
– Ó, a fenébe…! – nyögte Éla.
– Medve… vagy farkas… – bólintott Akia is.
A bűzt mindketten érezték, amiből egyértelművé vált, hogy a barlang nem lehet lakatlan.
– Szerintem inkább simogassuk meg a kőrakásokat, mielőtt elpucolunk innen – javasolta Aria, és Élával megtapogatták a halmokat, de semmilyen természetfeletti sugallatot nem éreztek.
– Szerintem sürgősen húzódjunk messzebb…!
Óvatosan, a lehető legnagyobb csendben elindultak lefelé, nehogy a barlanglakó felfigyeljen a jelenlétükre. Az eddig használt ösvénytől jobb irányba lefelé szintén észrevettek egy másik, teraszhoz hasonlító sík területet, úgy döntöttek, ha már útba esik, vetnek arra is egy pillantást, de az még jelentéktelenebbnek bizonyult, mint az eddigiek.
– Lányok, szerintem menjünk haza! – sóhajtotta a paplovag. – Várjuk ki, hátha történik valami!
Elcsigázottan ültek be az állatok közé a pajtába, és Darton kásáját kezdték majszolni.
– Mire nem gondoltunk még? – töprengett Ashata. – Keresünk egy mágikus kaput, amit senki előttünk évezredeken át nem tudott megtalálni. Milyen ötletetek van, ami abszolút nem kézenfekvő, és elég vad ahhoz, hogy előremozdítsa a dolgokat?
– Mi van, ha nem is ezen a hegyen van? – kérdezte Akia. – Mi van, ha csak a hegy közelében van, de egyébként jóval távolabb a kaszárnyától, ahol eddig kerestük?
– Mi van, ha a felkelő nap világít meg valamit reggel, ahogy elkezd a romokkal szemben felkúszni az égre? – dobta be a javaslatot Aria.
– És ha maga a kapu egyfajta… szimbólum csupán? Hogy csak átvitt értelemben létezik, és tulajdonképpen egy átjáró a létezés egy másik síkjára? – morfondírozott Éla.
– Biztos, hogy fizikailag létezik a sír valahol, mert benne van egy kézzel fogható bross, amit keresünk – vetette ellen Ashata.
– A hegyre éjjel nem mehetünk fel – mondta a paplovag.
– Felmehetünk, csak… – vonta meg a vállát Éla, és mind tudták, hogy az milyen következményekkel járt volna rájuk nézve.
– Nézzétek! Három társaság már elindult ide!
– Lehet, hogy ők tökösebbek, és minden éjjel fenn mulatnak a romok közt… – szusszant a félelf csalódottan.
– Akkor észrevettük volna a nyomaikat – rázta meg a fejét Ashata. – Sehol egy elhagyott táborhely, szétdobált szemét, lehugyozott fa…! Az érzékeim ki vannak hegyezve az ilyesmire!
– A bácsi is azt mondta, hogy látott idegeneket felmenni. Próbáljuk már kicsit jobban kifaggatni róluk! – pattant fel a helyéről Éla, és mielőtt még a falubeliek ismét bezárkóztak volna, megkereste a nyelvüket beszélő urat.
A férfi kérdőn pillantott hol az egyikükre, hol a másikukra.
– Merre tetszett látni az idegeneket felmenni? Hányan voltak?
– 4.
– Milyen ruhákat viseltek?
Az úr azonban azt felelte, a sötétben nem látta, milyen volt az öltözékük.
– Szóval sötétben mentek fel a hegyre… – összegezte Aria. – Szerintem a Skorpióktól már nem kell tartanunk, lányok!
– Fel se értek szerintem – kacagott Akia.
– Nem tudhatjátok… – motyogta Éla bizonytalanul.
– Még jó! Milyen kínos lett volna, ha jönnek és be kellett volna mondanunk a csapatnevünket, amit még azóta se találtunk ki! – nevetett Ashata is.
– „Csodacsibék”!
– „Darton madárkái”! – javasolta a paplovag.
– „Palimadarak”… – jegyezte meg Éla fáradtan.
– Eddig ez az, ami a legjobban illik a csapatra! – hahotázott Aria.
– „Partifecskék”!
– Ha meghaltak volna, vagy az állatok szétszedték volna őket, annak a nyomait a hegyen szerintem már megtaláltuk volna…
– Végül is ott volt az a nagy halom ürülék a barlang előtt… lehet, hogy a medve megette őket, és ennyi maradt belőlük…
– Biztos, hogy jól összeszokott, nálunk sokkal képzettebb társaság. Valami oka csak van, hogy Ayshani kisasszony újra és újra feladatot ad nekik és megbízik bennünk, annak ellenére, hogy tudja, hogy morálisan megkérdőjelezhető a viselkedésük – érvelt Éla. – Bár… a kisasszonyról azt is tudjuk, milyen véleménnyel volt Riquillről, szóval…
– Ő túlságosan aranyos ahhoz, hogy lássa, hogy ők rosszak.
– De nem hülye ahhoz, hogy hagyja magát átverni. Nyilván amíg teljesítik, amivel megbízta őket, nem fogja firtatni, hogy sikerült nekik.
– Ha feltételezzük, hogy olyanok, akiktől nem áll távol az, hogy eladják a lelküket valamilyen magasabb szintű, sötét entitásnak, Orwellának vagy másnak, akkor ők már rég megoldhatták a feladatot – összegezte a gondolatait Ashata. – Mert akkor ők már nem Ayshaninak vinnék vissza a brosst.
– Akkor lehet, hogy ezért nem láttunk senkit az erdőben… mert ők már rég tovább álltak, a másik két csapatot meg lehet, hogy már elintézték…
A sikertelenség eléggé elkedvetlenítette őket. Az eddig megszokottak szerint vállalták az őrködést, az éjszaka első fele pedig eseménytelenül telt. A második kettős ébredése után nem sokkal azonban arra lettek figyelmesek, hogy egyre hűvösebbé vált a levegő. Köd telepedett a falura, és az erdő környezői zajai is mintha teljesen elnémultak volna. Az őrök felkeltették alvó társaikat, és csendben, fegyvereiket markolászva figyeltek, mi történik.
A szél fújt ugyan, de az a ködöt nem mozgatta meg, ami különösen baljós érzetet keltett. A beálló csendben egy különös, fütyült dallamra lettek figyelmesek.
– Jegyezzétek meg! Jegyezzétek meg! – suttogták egymásnak.
Hosszú perceken át mozdulatlanul figyeltek. A hang elhaladt az épületük mellett az utcán, és távolodott, majd kis idő múlva újra közeledni kezdett. Tompa súrlódáshangot hallottak a nyomában, a szél pedig, mely fordult a levegőben, vérszagot hozott.
Éla körbenézett. A félelemtől hevesen kalapált a szíve. Rejtélyes módon a pajta állatai azonban teljesen nyugodtnak tűntek, mintha rájuk a különös jelenség semmilyen hatással nem lett volna.
– Furcsa… – gondolta.
Egyikük sem merte ezek után álomra hajtani a fejét, megvárták a napfelkeltét, amikorra a köd is visszahúzódott, és ki mertek menni.
– Gyorsan! Nézzük meg az utcát! – sietett elő Aria. – Ha megölt valakit, és van vér, az friss nyom lesz, és a képességeinkkel hátha meg tudunk valamit állapítani!
Az egyik ház mögül egy széles vértócsa fordult ki a földútra, a nyomai pedig az erdő felé, a fák irányába vezettek. A ház tornácán egy idősebb asszony keservesen zokogott. A szomszédai is ébredeztek és szép lassan a helyszín közelébe gyűltek.
– Meg tudja kérdezni tőle, mi történt? – faggatta Éla a bácsit, aki beszélte a nyelvüket. – Hogy mit látott a néni.
A férfi váltott néhány szót az asszonnyal, majd elmondta nekik, hogy a házigazda éjjel felkelt, és kiment az udvarra, hogy könnyítsen magán. A felesége csak arra lett figyelmes, hogy nem tért vissza hozzá.
– Hallott valamit?
Az úr azonban megrázta a fejét.
– Tudja, hogy ki tette?
– Fehér ember.
– A néni látta a szemeivel, hogy a fehér ember vitte el az urát? – kérdezte Éla.
– Nem. Rá se szabad nézni! Nem leskelődni!
Mielőtt a falubeliek szomorúan ugyan, de módszeresen eltakarították volna a nyomokat, Éla és Aria is próbált érintéssel bármit megtudni a helyszínről, de az semmit nem árult el nekik.
– Fura, hogy a földön egy lábnyomot se látni… – indultak meg a fák felé, amerre a fehér ember az áldozatát magával húzhatta.
Meglepetésükre ahogy a fákat elérték, a húzás nyoma és a vér teljesen megszűnt.
– Se lábnyom, se húzásnyom… se szállítóeszköz vagy állat nyoma, amire felrakhatta… de még vércseppek se, amik emelésre engednének következtetni – bámulta a jelenséget értetlenül Ashata.
– Mi van, ha itt húzódik valami határvonal… valami szellemi sík? – próbálkozott Tíra.
– Lassan kezdek abban is kételkedni, hogy a falubeliek igaziak… Mágialátással nem látod, hogy valami furcsa lenne velük? – kérdezte tőle Aria.
A tűzmágus leány azonban megrázta a fejét.
– Tanítsd már meg nekünk ezt a füttydalt! – fordult a paplovag Akia felé, akinek egyedül sikerült teljesen megjegyezni a dallamot. – Én elkezdeném fütyülni akár a lakosok közt is, hogy lássunk valami reakciót!
– Örülni fognak neki…
– Azt megkérdezhetjük tőlük, hogy ők hallották-e, vagy csak mi, és hogy tudják-e, mi a jelentősége – tette hozzá Éla.
Visszaballagtak, és ahogy Akia épp az első dallamot elkezdte fütyülni, a lakosok mozdulatlanná dermedtek, és úgy elsápadtak, mint aki szellemet lát. Döbbenten nézték a kalandorokat, majd rettegve a kezeiket feléjük tartva hátrálni kezdtek előlük, és elrejtőztek a házaikban.
Éla a bácsi után szaladt, és erélyesen bekopogott hozzá.
– Uram!
– Mi csak segíteni akarunk! – erősködött Aria.
– Tetszettek ezt már hallani máskor is?
– Ezt hallottuk éjszaka!
– Mi ez a dal? – próbált hatni rá Éla.
– Ez a fehér ember dala! – kiabálta ki a férfi. – Meghívtátok fehér embert!
– A dallal? Ez a dal idehívja a fehér embert? Nappal is?
– Mondjuk a fehér ember enélkül is tudja, hol van ez a falu… – jegyezte meg Ashata.
– Én szerintem indulok haza – jelentette ki rettegve Akia. – Estére 2 faluval arrébb akarok lenni!
– Nagy szerencsétlenség! Hatalmas szerencsétlenség! – sopánkodott odabentről az úr.
– De hiszen most éjjel is itt járt! Akkor magától jött?
– Magától…
– Akkor nem mindegy, hogy fütyülünk vagy sem, ha úgyis akkor jön, amikor akar?
– Hozzátok fog jönni… – fejezte be a beszélgetést baljós hangon a férfi.
– Menjünk vissza Tilemaerbe…! – motyogta most már Éla is.
– Ayshani kisasszonynak is el fogod fütyülni? – kérdezte szinte csipkelődve Ashata.
– El, de akkor Fáklya szobájában alszok! – jelentette ki a félelf, a társai pedig keserűen felnevettek.
– Szerintem én üzenek egyet Ayshaninak – törölgette a szemeit potyogó könnyeitől Aria. – Hogy ha már meghalunk, tudjon róla, és majd Darton egyházára írassa a birtokot!
A paplovag részletesen beszámolt az úrnőnek a gyilkosságról, elfütyülte neki a mentális üzenet során a dalt, és tanácsát kérte, mitévők legyenek, várakozzanak-e a helyszínen, vagy térjenek vissza a városba.
A kisasszony meglepetésükre hamar válaszolt. Elmondása szerint a köröknek utánanéztek, de semmilyen érdemi információt nem sikerült találniuk róla. Azt ígérte, a fejleményeknek is utánakérdez, mert számára nem volt ismert a dal, de Jeez kisasszonnyal és annak testvérével összedugták a fejüket. Az ikrek szerint vagy valamilyen átjáró lehet a falu környékén egy köztes síkra, és onnan járhat le valami köd- vagy fagydémon a faluba, vagy a legenda tényleg igaz, és a romok egykori várkapitányának szelleme, lelke vagy tudata bolyong a környéken.
– Ez fura… – töprengett Éla. – „Ha a legenda igaz”… Mikor nála jártunk, nekünk erről a várkapitányról ő nem beszélt. Vajon tudott erről korábban?
– Vélhetően tudta, csak nem említette…
– Az ilyen démonok ellen hogy lehet harcolni? – kérdezte Akia.
– Mágikus fegyverrel. Csak meg kell áldanom a fegyvereiteket – felelte a paplovag.
– Mivel eseménydús éjszakára számítunk… én azt javaslom, hogy nappal aludjunk, hogy éjjel minél éberebbek és kipihentebbek legyünk! – javasolta Éla.
Mivel a falubeliek is elbújtak, nem volt mit tenniük, visszavonultak aludni.
– Mi oka lehet annak, hogy egy szellem várkapitány évszázadokon vagy évezredeken át visszajárjon ide kísérteni? – kérdezte a félelf, ahogy eldőlt a szalmán és a rozoga mennyezetet bámulta. – Neki már nem kell enni, nem kell hús…
– Nem kellhet vér se, mert azt pocsékolja – értett egyet vele Ashata. – Mágiája a falusiaknak nincs… A léleknek vajon van valami valutája számára?
– Mi van, ha ideköti őt valami varázslat? Vagy lehet, hogy a létezés eme formája számára egyfajta büntetés…
– Van 1-2 varázslatom, amit esetleg ki tudok próbálni ellene – idézte fel tanulmányait Aria. – Meglátjuk, mire megyünk velük.
Este Tíra varázslata ébresztette őket, elfogyasztottak némi kását, amit Aria megidézett nekik, és feszülten várták, mi fog történni. Hosszú órákon keresztül üldögéltek, és egyelőre csak a falubeliek zajait és az erdő állatainak neszeit hallották. Hajnalban azonban, pirkadat előtt ismét megcsapta őket a hideg levegőt kavarogtató szél. Szinte mindannyiukat halálfélelem töltötte el, egyedül Aria markolászta elszántan a csatabárdját. Ashata azonban erősen tartotta őt, nehogy valami meggondolatlan mozdulattal felhívja magukra a figyelmet.
– Astalion…! – villant fel Éla előtt a szeretett királyfi arca. – Legyen a te neved az utolsó, ami tovaröppen ajkaimról, mielőtt meghalok…!
Egyre hidegebb lett, a leheletük szinte halovány felhőt vetett, és ezt a változást már az állatok is nehezen viselték. Meredten nézték a pajta ajtaját, mely egyre jobban deresedett, a kilincs pedig megindult lefelé. Bárki is állt a túloldalán, nem kezdte el rángatni, nem próbálkozott újra. A füttyszó életre kelt közvetlenül a falon túl. A lény kétszer is elfütyülte a teljes dallamot, majd lassan távolodni kezdett, és elhalkult.
A lányok néma pillantást váltottak egymással. Megvárták a reggelt, majd azonnal értesítették Ayshani kisasszonyt a történtekről. Aria útján bevallották neki, hogy elérték a korlátaikat, és úgy érzik, spirituálisan kevés az eddigi jártasságuk ahhoz, hogy ezzel a rejtéllyel megbirkózzanak. Megkérték az úrnőt, hogy ha módjában áll, küldjön egy papot, akinek esetleg van már ilyen lényekkel szemben tapasztalata.
– Válaszolt! – rikkantotta fellelkesülve a paplovag. – Azt üzeni, hogy szerencsénk van, mert van egy nagyon kedves ismerőse, Arel istennő egyik papja, aki egy másik feladat miatt itt van a közelünkben, és estére ide tudja küldeni hozzánk!
A lányok arca felderült.
– Akkor… pihenjünk ma is! És fütyörésszünk egyet, hogy a pap ne feleslegesen jöjjön!
– De lehetőleg ne az utca közepén, mert a falubeliek lassan vasvillával jönnek értünk – kérte Éla.
Csendben latolgatták az esélyeiket, míg késő délután egy ló patáinak koppanásaira lettek figyelmesek. Egy magas, délceg, hetyke bajuszt viselő, 40 év körüli férfi ült a nyeregben. A halántékán lassan őszült barna haja, bő ujjú inget viselt és egy tőrkard lógott a derekán. Kedélyesen mosolyogva huppant le a lóról, és mindegyik lánynak kezet csókolva mutatkozott be.
– Des Arion vagyok. A kisasszony megbízásából érkeztem ebbe a porfészekbe – mondta. – Sosem gondoltam volna, hogy ilyen gyönyörű virágszálakat találok ezen a lepratelepen. Miben állhatok szolgálatukra?
– Kerüljön beljebb! – hívta őt az istálló felé Tíra.
– De előbb a vérét vesszük! – kacsintott Aria.
A papnak felszaladt a szemöldöke a furcsa kérés hallatán, de végignézte, ahogy néhány cseppnyi vérét neki is elrejtették a küszöb alatt. Aria összefoglalta számára az elmúlt napok eseményeit.
– Ayshani kisasszony számára fontos lenne behatárolni, hol lehet az az átjáró, ahonnan érkezik ez a lény.
– Az úrnő kedvéért bármit! Kislány kora óta ismerem, és mivel ő is Arel kegyeltje, így számíthat a segítségemre! A legjobb ember vagyok a feladatra! Számos démonnal megküzdöttem már, és elláttam a bajukat! Nincs olyan lény, akit ne hánytam volna kardélre, vagy ne küldtem volna vissza a maga valójába…!
– Lányok, ez egy rátermett férfi, ettől mi tanulhatunk! – állapította meg Aria.
– Itt, az út közepén fogom megvárni ezt a lényt!
– Tudunk rátenni valami követőmágiát? – kérdezte halkan Ashata, ahogy a férfi elkezdte az előkészületeket a hosszú éjszakára. – Tudjátok, ha esetleg magával vinné őt…
– Én nem tudok olyat… – felelte Tíra.
– Sejti, milyen entitással lehet dolgunk?
– Nem, de Arel segedelmével megoldást fogunk találni erre a problémára – felelte a férfi. – Ifjú sihederként az Elátkozott Vidék peremén harcoltam, annál veszélyesebb ez sem lehet!
– Nem akarjuk veszélynek kitenni önt – vallotta be Éla. – Erről a lényről évszázadok óta rettegve beszélnek, nagy létszámú harcos csapatokat ölt meg látszólag nehézség nélkül… Ezért is fél tőle mindenki.
– Arel úrnő nem tűrné el, ha pajtában bujkálva várnám ezt a szörnyeteget – jelentette ki Des.
A kalandorok összenéztek.
– Akkor mi is kiállunk az utcára ön mellé – mondták végül.
Rájuk telepedett az este. Az utcák több pontján emeltek kisebb-nagyobb tűzhalmokat és leszúrtak a földbe néhány fáklyát is, hogy azt szükség esetén meggyújthassák, hátha az valamennyi védelmet nyújt majd nekik. Aria megáldotta mindannyiukat és a fegyvereiket is, és elköltöttek egy szerény vacsorát. Des kedélyesen beszélgetett velük, egyáltalán nem látszott rajta, hogy félne a haláltól. Még egy kártyapartira is meginvitálta őket, és különböző, virtuóz módokon többször is elfütyülte a félelmetes dalt.
– A lakók szerintem lassan felkötik magukat… – kuncogott a helyzet komikusságán Éla.
– Szerintem már a pincét ássák, hogy oda bújjanak…
Nyitva hagyták az istálló ajtaját, hogy ha ugrani kell, közel legyen. Felélénkült a szél, és a fák közül köd kezdett terjengeni feléjük, mely szép lassan az egész falut belepte. Az érkezése irányából idővel kivehetővé vált egy magas, szinte már betegesen sovány férfialak elegáns, fehér, ép öltözékben, hosszú, fehér haja pedig lágyan lengedezett a szélben. Lassú lépésekkel közeledett feléjük.
– Ez is férfi…! – nyögte megvetően Ashata.
Éla érezte, hogy ugyanaz a szörnyű rettegés, mely előző éjszaka hatalmába kerítette őt, most is kezdett eluralkodni rajta. Nem segített Aria áldása, sem Des jelenléte, reszketve szorongatta íját és nyílvesszőjét.
– Mondja, ön szerint lehet vele beszélni? – súgta oda a papnak Aria.
A férfi kihúzta magát, megköszörülte a torkát, és fennhangon elkiáltotta magát.
– Hé, te! Nyüzüge!
Éla lehunyta a szemét borzalmában.
– Mind meg fogunk halni… – suttogta.
– Talán „nyüzüge úr”… – próbálták a többiek.
– Kicsit több tisztelettel! – pisszegtek.
– Add elő, ki vagy! Honnan jöttél? Miféle démon vagy? Válaszolj vagy kardélre hánylak! Visszaküldelek a kotorékodba!
– Mind meghalunk… – ismételte el Tíra is.
Des közben néhány lépést tett a lény felé, előrántotta a kardját, és rászegezte. A fehér ember egy szempillantás alatt eltűnt, majd újra materializálódott a pap mellett, a vállára tette az egyik kezét és egy széles, 2 méter hosszú pallossal átdöfte a testét.
A kalandorok elborzadva nézték a jelenetet, majd hanyatt-homlok menekülni próbáltak, vissza a pajtába. Még épp sikerült behúzniuk maguk mögött az ajtót, és belülről rátolni a reteszt. Zihálva kapkodták a levegőt, mégis próbáltak csendben maradni. Döbbenten tapasztalták azonban, hogy a nyitva hagyott ajtón korábban beszivárgott a köd a pajtába is, és most körülvette őket.
– Ó, a francba…!
– Tudtam…!
– Mindkét kezedbe tüzet, Tíra…! – nyögte Éla.
Ekkor azonban a fehér ember megjelent mellettük. Fakó, világoskék szemei a lányok között cikáztak, de nem mozdult. A kísérteties dallam ismét megszólalt, azonban a lény ajkai nem mozogtak.
– Felőle jön, de nem ő adja ki… – gondolta Éla.
Sejtette, hogy élete pillanatokon belül véget ér, és igyekezett megbarátkozni a gondolattal. A jelenség dermesztő volt, azonban így, hogy hozzájuk hasonló, emberformája volt, és nem valami torz démoné, valahogy mégis sikerült visszanyernie a hidegvérét.
– El tudod mondani nekünk, hogy ki vagy és miért vagy itt? – szólította meg őt. – Érted, amit kérdezek? A nyelvet, amin beszélek…
A többiek csendben várták a választ, azonban az nem érkezett, csak a fütyülés folytatódott tovább. A férfi tetőtől talpig végigmérte őket. Éla a szemeibe nézett, és lassú mozdulattal leeresztette az íját, és visszatette a tegezébe a nyílvesszőt is. Összerezzentek azonban, amikor a pajta ajtaja magától kinyílt, a küszöbdeszka felemelkedett a földről, az alá bekészített tálka a kásával és vércseppjeikkel pedig kilebegett az ajtón, majd elnyelte a köd. Ekkor a fehér ember is eltűnt.
Éla reszketve a mellkasához kapott, és próbálta csillapítani hevesen dobogó szívét. A teste a hidegtől a kihűlés határán állt. Szabad bőrfelületeit szinte égette a jéghideg levegő.
– Eltűntek az állatok… – állapították meg a kalandorok, ahogy körbenéztek.
Remegve botorkáltak a pajta ajtajáig, és kipillantottak rajta, de a leszúrt Dest nem látták a földön heverni.
– Lányok, szerintem itt az ideje, hogy visszatérjünk Tilemaerbe… – jegyezte meg rémülten Aria, akiben eddig a legtöbb kurázsi lobogott.
– Biztosak vagyunk abban, hogy mi jól vagyunk? – kérdezte Ashata különös hangsúllyal. – A kása kirepült az ajtón, de hogy tűntek el az állatok? A fehér ember az eddigi hullákat elhúzta a falu határáig… Itt most semmi nyoma ennek.
– Várjuk meg a reggelt, és ha elment, kopogjunk már be egy házba, hogy látnak-e minket a falubeliek! – javasolta végül a paplovag.
– Tudsz tüzet gyújtani, Tíra? Csak hogy a képességedet tudod-e még használni!
A lánynak azonban gond nélkül sikerült egy aprócska varázslat.
– Nem hallani a külvilág zajait… – fülelt Akia.
– Várjuk meg a reggelt, és nézzük meg, mi történik! – ült le a szalmába Éla, társai pedig követték a példáját.
Hosszú órák teltek el, de nem észleltek változást: a nap nem kúszott fel az égre, a köd pedig nem tágított mellőlük.
– Átkerültünk valahova…! – nyögte Ashata.
Félve kimerészkedtek az épületből, és a falu utcái teljesen üresek voltak. Odaléptek a házak ablakaihoz, de kopogtatásra, dörömbölésre egyikből sem válaszoltak. Próbáltak bepillantani a zsalugáterek között, de a helyiségekben élő embert nem láttak.
– Ha már így alakult… Mi lenne, ha felmennénk hegyre, a várromhoz? – fordult feléjük Éla. – Itt kicsi az esélye a medvének meg farkasnak… Ellenben lehet, hogy teljesen más állapotban fogjuk találni a várat.
– Előtte küldök egy üzenetet Ayshani kisasszonynak – ajánlotta Aria. – Összefoglalom neki, mi történt, hogy átkerültünk a létezés valami másik síkjára…
– Meg hogy egyébként meghalt a barátja…
– Hát igen… És hogy jelezzen vissza, ha egyáltalán megkapta az üzenetemet.
– És küldhetne valaki erősebbet, aki megmenti a seggünket!
Éla a hegy felé pillantott, és bizonytalanul gondolt az előttük álló útra.
– Mi történt velünk…? Hova kerültünk?
0 hozzászólás