Szerepjátékos történet (M.A.G.U.S. alapján) – 35. fejezet

Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 35. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 35. fejezet ~

Lovaikat és felszerelésüket hátrahagyva, talpig fegyverben indult meg a csapat a hegy felé, azon a rövidebb ösvényen, melyet fentről a völgybe letekintve találtak. Látva, milyen pusztítást végzett a táborhelyükkel a medve, fel kellett készülniük arra, hogy az állat bármelyik pillanatban felbukkanhat és rájuk támadhat. Emellett nyugtalanító módon még mindig nem találkoztak személyesen egyik konkurens kalandor társasággal sem, annak ellenére, hogy a falubeli bácsi látta őket felmenni a hegyre. Nem tudták levetkőzni azt a baljós érzést, hogy a három másik kompánia esetleg elrejtőzött az erdőben, és minden lépésüket a távolból lesi.

– Asha! Figyeld, nem követ-e minket valaki! – adta ki az utasítást Aria.

– Mint az állat! – felelte az amazon.

– Mert te a férfiak szagát keresed a levegőben!

– A húgyszagból megismerem őket!

– Én addig nézem, hogy van-e valahol mágiának valami nyoma – vállalta Tíra.

Feljutottak a temetőbe minden különösebb gond nélkül, mely ugyanolyan képet festett, mint előző nap. Végigtapogatták újra a rom alatt húzó, 3-400 méteres sziklafalat, figyelve annak tapintható kiszögelléseit, a réseiből süvítő szellőt, szagokat, kivált-e belőlük bármilyen reakciót, érzést, benyomást.

– Akár tűzzel is végigperzselhetnéd a falat – javasolta Akia. – Ha tényleg mágia védi a kaput, a tűz körülötte jó eséllyel mindent felperzsel, de kaput megkíméli, és az máris jelezné nekünk a helyzetét.

– Ez remek ötlet! – értett egyet Ashata.

Míg Tíra a varázslathoz készülődött, Éla felmarkolt egy halomnyi kis homokot a földről, és különböző irányba szétdobálta, figyelve annak esését, nem ütközik-e neki látványosan valaminek, ami a szemeik számára láthatatlan, de a homok mégis lepattan róla. Azonban se ő, se a tűzmágus leány nem járt sikerrel. Ashata egy botot meggyújtva kezdett el sétálni a sziklafal mellett, hátha talál repedéseket a falban, ami üregre utal mögötte, de egyik sem tűnt hasznosnak.

Éla bosszúsan meredt maga elé. Istenhit, vallás és varázsképességek hiányában gyakran érezte feleslegesnek a jelenlétét, és úgy gondolta, nem tudja hathatósan segíteni társait. Természetközeli, tanulatlan teremtésként egyszerű szerzet volt, csak az ősi, világ törvényei szerinti elemeket ismerte és tisztelte. Letelepedett hát a földre, a kezeivel óvatosan ásott egy kis gödröcskét maga előtt, egy kis halomba rendezve a belőle kikapart homokot. Kulacsából leöntötte azt néhány csepp vízzel, a kis gödörben a helyére pedig néhány száraz falevelet tett, és kovakővel meggyújtotta őket. Csendben nézte, ahogy erőtlenül lángra kapnak, majd óvatosan elfújta a tüzet, akár a lágy szellő. Megmerítkezett a táj szépségében, magába szívva a tiszta levegőt, az erdő és állatainak hangját, a madarak csicsergését, hátha valamilyen spirituális jelenség megelevenedik előtte, ha már a föld, a víz, a tűz és a levegő, mint alapvető elemek erejét segítségül hívta. Figyelte szívének lüktetését, hátha meghall valami belső hangot, de a várt eredmény elmaradt. Csalódottan nyitotta fel a szemeit, és csatlakozott inkább társaihoz, akik eldöntötték, hogy ideje felkapaszkodni a várromhoz.

Az építmény valaha szebb napokat is megélt, falainak, épületeinek kövei már szanaszét szóródtak, a természet pedig átvette felettük az uralmat. Fű, moha és borostyán borított mindent, az udvarán pedig magas bozót nőtt. Fa építményeknek, ajtóknak, ablakoknak már szinte nyoma sem volt, minden rég az enyészet martalékává vált. A kaszárnyának egyetlen tornya maradt már csak ép, de az se tűnt teljesen biztonságosnak. Ahogy tétován bámészkodtak, észrevették, hogy különös bronz sáv fut a lábaik alatt, a kőpadlóba öntve.

– Nézzétek!

Félrehajtogatták a növényzetet, és látták, hogy nem csak egy apró rész volt csupán, hanem folytatólagosan futott a lábaik alatt.

– Tíra! Égess! – parancsolta lelkesen Aria.

– Biztos, hogy varázsolni akarunk egy olyan helyen, ahol jó eséllyel óriási mágikus erők lappangnak? – kérdezte némi félelemmel a hangjában Éla. – Nem akarom elvenni a lehetőséget a tüzeskedéstől, mert tudom, hogy szereted, csak… értitek…

– Kovakővel is csinálhatjuk, de az jóval tovább tartana.

Éla inkább levette a válláról a lándzsáját, arra az esetre, ha a varázslat hatására esetleg elő akarna ugrani a földből egy seregnyi veszedelmes ellenfél. Akia is felkapaszkodott egy kőfalra, hogy ne legyen a lány által keltett tűzszőnyeg útjában. Tíra lassan sétált a megidézett varázslattal, a növényzet pedig pillanatok alatt hamuvá égett körülötte.

– Lányok… a rezet nem szokták szabadban dekorációként használni, mert idővel elszíneződik – állapította meg Ashata. – Valamilyen célja kellett, hogy legyen, hogy ezt konkrétan ide öntötték, a kőbe.

– Mi lenne, ha megpróbálnánk visszakövetni a rézcsík útját? Hátha kirajzolódik valami motívum, amit fentről felismerünk – javasolta Éla. – Egy nap… egy hold… vagy csigavonal… bármi.

– Beletelik egy kis időbe – felelte Tíra -, de épp nincs más dolgunk.

Végigtakarították a kaszárnya teljes udvarát, és meglepetésükre 3 különálló rézkört találtak, körülöttük pedig véletlenszerűen elhelyezve csillagformájú mélyedésekben szintén bronzzal kiöntött szimbólumokat.

– Vajon mi célja lehetett ennek…? – töprengett Aria.

– Ez… így nem jó… – motyogta Éla, ahogy a köröket nézte. – Ez olyan… mintha a csillagos égbolt leképezése lenne… De a bolygónak már nem három holdja van, csak kettő…

Társai kíváncsian feléje fordultak.

– „Már”?

– Régen 3 volt… de a harmadik évezredekkel ezelőtt örökre eltűnt az égről – folytatta a félelf. – Lehetséges volna, hogy amikor a vár épült, a kyrek idejében még látható volt a harmadik hold, és a három karika ezeket szimbolizálja, a csillagszerű öntvények meg körülöttük valami csillagállást?

Tanácstalanul nézegették az ábrákat, mert egyikük sem rendelkezett ennél mélyebb, csillagászati ismeretekkel.

– Van egy remek ötletem! Maradjunk itt éjszakára, és nézzük meg, éjjel történik-e bármi a három holdat ábrázoló karikával! – rikkantotta a paplovag.

– Tudod, hogy mit mondott az úrnő! – figyelmeztette Akia.

– Tudom, és ne hallgassatok rám, de ez annyira izgalmas! – nyüszítette Aria.

– Lehet, hogy ezt akkoriban valami védelmező varázsnak szánták… – fonta tovább a gondolatmenetet Éla. – De mivel már csak két hold van, lehet, hogy nem működik az ereje és azért van itt ilyen pusztulat éjszaka…

– Csináljunk egy harmadik holdat! – javasolta a paplovag.

Társai furcsán végigmérték őt.

– Letolod a bugyidat, és a seggeddel…? – sugallta Ashata.

– Ne butáskodj! Valami fényes tárggyal, mondjuk tükrökkel vagy valami fémmel…

– Nem akarok itt lenni, amikor ez megvalósul… – határolódott el a gondolattól Akia.

– Nem kell itt lenned! Lehet, hogy ha együtt áll a három hold, megnyílik a Pokol kapuja, és akkor olyan mindegy, hogy hol vagy!

– Ezzel nem sikerült jobban rábeszélned bennünket…

– Nagyon tetszik az ötlet! – szögezte le Ashata. – Mi van, ha ez valami különleges, asztrológiai együttállást örökített meg a kyrek idejében?

– Meg kellene nézni fentről…- töprengett a paplovag. – Mi lenne, ha valaki felkapaszkodna a toronyba? Valamelyik vágott fülű barátunk, akik ügyesen másznak!

Éla és Akia összenézett. Jól emlékeztek előző, barlangi kalandjukra, ahol mindketten komoly sérüléseket szenvedtek már pusztán egy kötélhágcsón való felmászás miatt, és viszolyogva gondoltak vissza az élményekre. Mivel Akia csúnyán összetörte mindkét lábát, elzárkózott a mostani lehetőség elől, Éla ezért kelletlenül a torony korhadó faajtajához lépett, óvatosan félrehajtotta azt, ami szinte szétmállott a kezei közt. Odabenn kőszerkezetű csigalépcsőt fedezett fel, ami nem volt ugyan a legszebb állapotban, de még épen állt és vezetett a magasba.

– Mögötted leszek, és ha leesnél, elkaplak! Megígérem! – fogadkozott Aria.

A félelf egyesével, óvatosan lépdelt felfelé a lépcsőfokokon, lándzsájával meg-megbökdösve mindegyiket, elég stabilnak tűnnek-e. Szorosan a falhoz simult, hogy megőrizze az egyensúlyát. Lassan haladt a 4-5 emelet magasságú építményben, a lépcsőfordulókban meg-megállt körülnézni, de se használati tárgyakat, se díszítéseket vagy azok maradványait nem találta, így végül feljutott a torony tetejére. Egykor fából ácsolt tetőszerkezete lehetett, de az azóta teljesen megsemmisült. Lepillantott a társaira és az udvarra. Meglepetésére az ablak előtt a padlóba süllyesztve egy háromszög alakban három fém tartó vagy ék volt építve.

– Mintha… nem is tudom, mintha egy háromlábú távcső helye lenne… – töprengett. – Itt vagyunk a legmagasabban, szépen belátni az eget, meg az udvart is…

Tovább nézte a talaj fémbe öntött, furcsa ábráit, de bármennyire is próbálta felidézni az éjszakai égbolt általa már látott, egyszerű csillagképeit, egyiket sem ismerte fel bennük, és nem jártak sikerrel társai sem. Hasonló óvatossággal visszatért hozzájuk az udvarra.

– Vállalom, hogy lerajzolom – ajánlotta Akia, és szedte is elő rajzeszközeit.

– Azt pedig elküldhetnénk Ayshani úrnőnek!

– Gondoljátok, hogy ez olyasvalami, amit ő még nem vett észre?

– Ha nem takarította el a gazt, lehet, hogy elkerülte a figyelmét, mikor évekkel ezelőtt erre járt…

– Nézzétek, ahhoz is elég értelmesnek kell lenni, hogy felismerjük, hogy valamihez hülyék vagyunk! – állapította meg Ashata.

– Ne áltassuk magunkat feleslegesen! – bólintott Éla. – Ha nem értünk hozzá, akkor nem értünk hozzá.

– Neki lehet, hogy megvannak erre a megfelelő emberei – helyeselt Akia rajzolás közben.

Míg a művelet zajlott, körbejárták az udvar további részét, leomlott lakóépületeit, de nem vettek észre semmit, ami használható lett volna számukra.

– Egy sírt keresünk… egy kutató sírját… – töprengett Éla. – Miféle ember lehetett? Hogy temethették el? Kriptába? Földbe? Hamvasztva…?

– Erről Ayshani semmit sem mondott nekünk.

– Vajon milyen megítélése volt az ő korában, amikor élt, ténykedett és eltemették? – fonta tovább a gondolatmenetet a félelf. – Abba gondoljatok bele, hogy ő elég fontos ember lehetett ahhoz, hogy a sírját úgy elrejtsék, hogy azt senki ne találhassa meg évezredeken keresztül, és hogy a bross, meg még ki tudja, milyen csoda eszköz az ő sírjában legyen elrejtve az idők végezetéig! Megtiszteltetés lehetett, hogy ezeket a sírjában elhelyezték…

– Vagy egy büdös tolvaj volt, aki csak ellopta – vetette ellen Tíra.

– Vagy egy olyan közönséges halandó, akiről senki nem is feltételezte, hogy a sírjában egy ilyen tárgyat elhelyeztek, mert azt akkor már rég kilopták volna belőle – tette hozzá a paplovag. – Közelítsük meg a dolgot másképp! Zászlókutató volt, vélhetően ő is az eltűnt, piros zászlót kereste. Mi lenne, ha sírt úgy lehetne felfedezni, hogy a piros színt használnánk valahogy? Mondjuk… a rézkarikákon. Bekenni őket vérrel…! – csillant fel a szeme.

– Viszont a vérmágia nem volt jellemző a kyrekre – emlékeztette őket a tűzmágus leány.

A közeli fák közt lőttek egy nyulat, Aria pedig a körök közepén kis foltban kifolyatta az állat vérét. A várt eredmény azonban elmaradt.

– Sajnálom, lányok… – sopánkodott a paplovag.

– Legalább meglesz a vacsoránk… – jegyezte meg Akia.

Aria addig megidézett nekik Darton segedelmével egy kevés kását, amit elfogyasztottak, hogy erőre kapjanak.

– Szerintem érdemes a várfalakon kívül is szétnézni egy kicsit – mondta falatozás közben Ashata. – Nekem valahogy nem nagyon fér össze, hogy katonaság, meg erődítmény, titkos kapu, kutató sírja… A katonaság elég zárt, fegyelmezett rendszert képez, a kutatók meg mindig kicsit inkább életművészek, a kettőnek nem sok köze van egymáshoz. Lehet, hogy hiba idebenn keresni a sírt és annak bejáratát.

– Azt is megpróbálhatnánk, hogy fentről, a toronyból valamiféle fényt keltünk, és azt leirányítjuk a rézközökbe – ajánlotta Tíra.

– De nincs hozzá pajzsunk vagy nagy lapos fedelünk…

– Kérhetnénk a falubeliektől valami nagyobb, fém teknőt – javasolta Éla.

– Akkor a holnapi napot szenteljük ennek! – állapodtak meg ebben.

Időben visszaindultak a kis település felé, ám alighogy az erdei ösvényre léptek, többüknek az az érzése támadt, mintha néha valami megmozdult volna körülöttük. Nagytestű, kutyaszerű lények köröztek a fák között.

– Ezek farkasok…! – suttogta Akia.

– Vágjuk több darabra a nyulat, és hajítsuk el, hátha az eltereli a figyelmüket! – vetette fel az ötletet a paplovag.

– És ha azzal visszavezetjük őket a faluba? – kérdezte Éla aggódva.

– Nem érdekel! Ők úgyis minden estére bezárkóznak, tudják, hogy jöhet veszély! Ne éljük már fel a bájital-tartalékainkat! Még a „fehér emberrel” sem találkoztunk!

Ahogy a húst eldobálták, megszaporázták a lépteiket. Néhány farkas levált a falkától, és követte őket, de a falu határában visszafordultak anélkül, hogy rájuk támadtak volna. A pajta szomszédságában lakó bácsi, aki némileg beszélte a nyelvüket, még nem bújt el otthona rejtekében, ezért Éla kihasználta az alkalmat, hogy kifaggassa egy kicsit. Megmutatták neki Akia rajzát a rézkörökről és csillagokról.

– Mit ábrázol? Mi ez? – kérdezte.

– Láttuk odafenn – tette hozzá Akia.

– Én is. Este. Éjszaka.

– Van valami babonájuk ezekről? – próbálkozott a paplovag is.

– Régen 3 hold volt. Már csak 2.

– Mi lett a harmadik holddal?

A férfi azonban megrázta a fejét, jelezvén, hogy nem tudja.

– Gonosz isten lelőtte az égről!

– Kellene valami, amiben visszatükröződik az arcképünk! – fűzte tovább a gondolatmenetet Aria.

A férfi körülnézett, majd némi szöszmötölés után egy közepes méretű ezüsttálcát adott oda nekik.

– Ó, köszönjük!

A lányok elkezdtek tanakodni azon, hogyan is fogják majd másnap hasznosítani az eszközt.

– Tetszett mondani, hogy éjjeli szörnyeteg! Látta a szörnyeteget? – kérdezte Éla, és megérintette a szemét, hogy nyomatékosítsa az elhangzottakat.

– Nem!

– Mi az a szörnyeteg? Ember vagy állat?

– Nem tudom. Szörnyeteg.

– Mások beszélnek róla? – mutatott körbe a házakon a félelf.

– Milyen hangot ad ki? – kérdezte Aria.

Az úr elkezdett hörögni, különös állathangon.

– Mit csinál a szörnyeteg? Élelmet keres?

– Megöl!

– Megölt már bárkit a faluban? – kérdezte Éla.

A férfi hevesen bólogatott.

– Meg is ette, vagy csak az volt a célja, hogy megölje? – faggatózott tovább a paplovag is.

– Milyen seb volt rajta? Fej? Test?

– Minden.

– Vérzett?

– Nem szívta ki a vérét?

– Szúrás? Égés? – találgatott Éla, a férfi pedig bólintott.

– Mi lehet az, ami megszúrja és megégeti az embert, de nem eszi meg…? – motyogta Aria. – Nem tűnt el valami a faluból? Vitt magával valamit?

A válasz azonban nemleges volt.

– Hol ölt? – kérdezte Akia.

– Bejött a faluba?

Amikor a férfi bólintott, hozzátette.

– Ezért zárkózik be mindenki?

– Vajon mi tartja vissza a bezárt házaktól…? – morfondírozott Ashata. – Olyan állatot találtak esetleg, ami ugyanúgy le lett mészárolva, mint az emberek?

Az úr hosszasan elgondolkozott, de végül megrázta a fejét.

– Lehet köze ennek ahhoz, hogy az embereknek van lelke, az állatoknak meg nincs?

– Mondja csak! – vette át a szót ismét a paplovag. – Hite van a falubelieknek? Van papjuk?

– Istent tisztelnek-e? – kérdezte Éla és felmutatott az égre. – Milyen istent?

– Régi istenek. Sogron, Morgena, Weila, Igere…

– Van bármilyen hagyományuk, hiedelmük itt, a faluban?

– Amikor új ház épül, küszöb alá tenni étel. És saját vér. Ha születik valaki egy házba, felszedni küszöb, és ő vérét is odacsepegtetni.

– Ez megmagyarázná, miért nem félnek attól, hogy az éjjeli szörny behatol a házakba… – töprengett Ashata. – Ez valamiféle áldozatnak tűnik.

– Kitől félnek jobban? Medve vagy szörnyeteg? – kérdezte Aria.

A férfi hosszasan gondolkozott, de nem tudott egyértelmű választ adni.

– Nem kértek eddig segítséget a nagyvárosból? A medve és a farkasok ellen?

– Van kitéve medvecsapda.

– Ezt jó tudni… két napnyi erdőjárás után… – jegyezte meg Akia.

– De mi nem menni fel a romokhoz. Soha.

– A szörnyetegről mióta tudnak? – kérdezte Éla.

Úgy tűnt azonban, generációk óta ismert volt a jelenléte.

– Kik szoktak meghalni a szörny által?

– Akik kinn vannak este. Nem mindig – javította ki magát a férfi. – Fiatalok mentek ki este, és nem lett bajuk.

– Túlélte már bárki a találkozást a szörnnyel?

Az úr azonban nem ismert ilyen személyt a faluban.

– Hideg.

– Hideg érzetet kelt? – kapta fel a fejét Éla. – Mikor ide jöttünk, mi hallottunk fehér emberről. Ismeri ezt a szót?

– Szörnyeteg – bólintott a férfi.

– Szóval akkor ez a szörnyeteg maga… – vonta le a tanulságot a félelf. – Önök így hívják.

– Köd. Hideg.

A kalandorok összenéztek.

– Érzik benn a házakban, hogy a fehér ember itt jár a faluban?

– Mi is észrevennénk az istállóból?

Az úr sűrűn bólogatott.

– Szabad ránézni bentről?

– Nem! Néha megnézi a házakat. Reggel fagyos a kilincs.

– Nagyon gyorsan kellene ácsolni egy küszöböt a pajtára… – javasolta Ashata, és megborzongott.

A paplovag megidézett egy kevés kását, majd mind megvágták az ujjaikat, hogy a vérüket belecsepegtessék.

– Én szerintem megkérem Darton segítségét, hátha ő tud valamilyen támponttal szolgálni! – ült le Aria odabenn, az istállóban, miután bezárkóztak. – Feltehetek neki egy kérdést, igaz, nem biztos, hogy komoly választ fogok tőle kapni.

– Már csak a helyes kérdésre van szükség…

A paplovag közel egy órán át transzba esve meditált, társai pedig addig némán ülték körül, nehogy megzavarják a szertartást. Aria végül csalódottan nyitotta fel a szemeit.

– Egy mondókát mondott csak… „Hegyek ormán, bérceken kicsiny madár csicsereg”.

Csendben emésztgették a hallottakat.

Ashata és Tíra kezdte az éjszakai őrködést, addig a többiek álomra hajtották a fejüket. Váltáskor a két félelf vette át a helyüket. Álmosan dülöngéltek, és próbáltak ébren maradni. Némi idő elteltével feltűnt számukra, hogy a pajtában pihenő állatok egyre nyugtalanabbá váltak, odakinn pedig morgás nyomaira, léptekre lettek figyelmesek. Farkasok osontak a házak közt, el-elkaptak 1 szárnyast a távolban, mely keservesen küzdött az életéért, mindhiába. A két lány odalapult a pajta léceihez, hogy a réseken kilessenek, de még a tiszta ég és a hold fényében sem tudták megállapítani, hány farkas kószálhat odakinn.

– Vajon elmennek addigra, míg mi hajnalban indulni akarnánk? – suttogta Akia.

Feszülten várakoztak, és idővel a társaik is felébredtek.

– Le fogjuk késni a szürkületet… – sopánkodott Ashata. – Tíra tüze pedig nappal nem tud annyi fényt kibocsátani, ami visszatükröződne a tálcán… Ha viszont most kimegyünk, fel kell készülnünk arra, hogy farkasokkal kell megverekednünk.

– Viszont ezeket tűzzel éppen el lehet riasztani…

– Ez igaz. Ha látják, hogy megég a bundájuk, fáj, vérzik, az elég, hogy elriassza a többit – bólintott Éla.

– Az úrnő még mindig nem válaszolt?

Tíra azonban megrázta a fejét.

– Viszont ha megkapta az üzenetet és elindított valakit felénk, az út legjobb esetben is egy-másfél nap. Időbe telik, míg ideér – érvelt Akia. – Én azt mondom, menjünk!

– Indulnak a farkasok! – suttogta izgatottan Éla. – Mehetünk mi is!

~ Következő fejezet ~