Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 34. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.
~ 34. fejezet ~
– Mi legyen a nevünk? – kérdezte Éla, ahogy kellemes ütemben haladtak. – „Varjak”?
– A varjakat tudom támogatni! – helyeselt Aria.
– „Darton varjai”? „Fekete Varjak”?
A paplovag lelkesen felnyüszített.
– „Varjúcsibék”?
A társaság jóízűen felnevetett.
– Látom magam előtt, ahogy Ashata mindenki fölé tornyosulva elkiáltja magát, hogy „Varjúcsibék, előre!” – kuncogott Aria. – Esetleg… „Szárnyas Fejvadászok”? „Öt árnyék”?
– Elég sötétek vagyunk hozzá…
Éktelen hahotázás töltötte be az erdei utat. Minél távolabb jutottak a várostól, annál kevesebb utazóval találkoztak. Estére az út szinte teljesen elnéptelenedett, ezért behúzódtak a fák közé tábort verni és előkészíteni a vacsorát. Négyórás váltásban vállalták az őrködést, elsőként Éla és Aria, a többiek pedig addig lepihentek.
A két leány tovább tanakodott a csapat nevén, ezért észre sem vették, hogy az úton, táborhelyük mellett hirtelen feltűnt két lovas. Fáklyát hordozva megállás nélkül elhaladtak mellettük. Hirtelen a fegyvereikhez kaptak, de a két férfi nem fordult vissza, lovaik patáinak tompa puffanása pedig idővel teljesen elhalkult.
– Ez vajon mi lehetett? Valami őrjárat…?
– Nem tudom… azt se láttam, milyen ruha volt rajtuk…
Csendben ültek, és igyekeztek ezentúl jobban figyelni, de szép lassan elálmosodtak. Ahogy elérkezett a váltás ideje, felkeltették Tírát és Akiát, akiknek beszámoltak a lovasokról. A két lány már frissebben kezdte az őrködést, de a felügyeletük alatt eseménytelenül telt az éjszaka hátralevő része. A hajnal első jeleivel észrevették az első parasztokat, ahogy azok a szántóföldek felé tartanak. Reggel, ébredés után sátrat bontottak és kiadósan megreggeliztek. Miután ismét lóra pattantak, és követték az út menti, fehérre festett kőoszlopok útjelző tábláit. 4-5 órányi lovaglást követően egy erdőmélyi, kicsi falucskába érkeztek.
Egy szemlátomást szegény közösség lakói közé csöppentek, régi házikókkal, melyek udvarain csirkék, tehenek, disznók pihentek, de mivel nem volt mindegyik birtok teljesen, szabályosan elkerítve, az állatok gyakran az utcákon, a fák közt legelésztek. A lakók erdészek, szénégetők lehettek a szerszámaik alapján, érkezésükkor pedig igencsak megbámulták őket.
– Szerintem szálljunk le a lóról! – javasolta Éla. – Barátságosabbnak fogunk tűnni, ha kantárszáron vezetjük az állatokat, mintha fentről beszélnénk hozzájuk.
– Persze – huppant le a földre Aria. – Jó napot kívánok! – köszönt oda az első falubelinek, egy idősebb asszonynak, aki épp csirkét kopasztott.
A nő furcsán nézte őket, majd egy számukra teljesen ismeretlen nyelven kezdett el beszélni. A kalandorok csodálkozva összenéztek.
– Ti se értitek, mi?
– Én csak dzsadul tudok, de ők nem azt beszélik… – vonta meg a vállát Tíra.
– Elnézést, beszéli itt valaki a közös nyelvet? – kérdezte lassan, artikuláltan a paplovag, hátha az őket figyelők közül valaki mégis megérti.
Többen is mutogatva integettek valamerre, de nem tudták megfejteni, mit akarhattak.
– Nem látok egy sátrat sem… – nézett körül Akia. – A többiek, akik elvállalták ezt a küldetést, csak itt szállhattak meg…
– Nos, ennyit arról, hogy a helybéliektől bármit is megtudjunk a várromról… – töprengett Ashata. – Kézzel-lábbal csak-csak megértetjük majd magunkat velük, de sok segítségre nem számíthatunk.
– Azt gondolom, sejtik, miért jöttünk – bólintott Tíra.
– Elhajtani biztos nem fognak bennünket, mert ahhoz szerintem tartanak tőlünk, látva a fegyvereinket… – állapította meg a paplovag.
– Inkább a többi kalandozó az, akitől esetleg félnünk kell.
– Ne is húzzuk az időt, van egy fél napunk! – folytatta az amazon. – Szerintem egyelőre ne verjünk sátrat, mert akkor azt itt kellene hagyni, szétlopnák, feltúrnák, ha nem a falubeliek, hát más kalandorok, és az nem hiányzik nekünk. Együnk valami szárítottat, és menjünk a romokhoz! Majd este főzünk, amikor visszajöttünk!
Ahogy felszereléseiket rendezgették, a távolból integetve egy 60 év körüli, idősebb férfi közeledett feléjük egy baltával.
– Hát oszt’ moguk meg kik? – kérdezte, erősen törve a közös nyelvet.
– Derűs jó napot kívánok, urambátyám! – köszöntötte őt vidáman Aria, jó szokásához híven, a férfi azonban értetlenül pislogott.
– Egyszerűbben beszélj! – pisszegett Tíra.
– Szép napot! Jó uram! Kalandozók volnánk! – kezdte szinte szótagolva a paplovag.
– A nagyvárosból jöttünk – intett Tilemaer felé Éla.
– A várromot keressük! – segített a tűzmágus leány. – Merre van?
A férfi látszólag nem értette a kérdést.
– Kő rom! Régi kastély! – igyekezett mutogatni a félelf.
– Sírbolt! Temető! Doaryar sírja! Do-ar-yar! – erősködött Aria. – Temető! Pap! Én! – mutogatott magára.
– Ezt nem feltétlenül tudhatja…
A temető szót már megértette, kalimpálva el is vezette őket a település határában álló, saját kis temetkezési helyükhöz.
– De mi nem ezt kerestük… – sopánkodott Aria.
– Akik tudnak olvasni… – nézett a többiekre Éla. – A fejfákon, köveken nem láttok felismerhető írást?
Társai azonban megrázták a fejeiket.
– Uram! Mi – mutatott magukra a paplovag – idegenek vagyunk.
– Látom.
– Temető a hegyen? Rom? Kő rom?
– Fenn?
– Fenn! – kiáltott fel a lány, ahogy végre talán sikerült megértetnie magát vele. – Merre?
Az úr a fák sűrűje felé mutatott.
– Út? Csapás? Ösvény? Mi… idegenek vagyunk. Más idegen ment arra? Nem találkozott idegennel?
– Favágó! – mutatott magára. – Láttam! – érintette meg a szemét. – Emberek megy!
– Veszélyes a hegy?
A favágó hevesen bólogatni kezdett.
– Mindig?
– Mitől veszélyes? Brumm-brumm? – próbálkozott a paplovag, a társai azonban vigyorogva összenéztek.
– Medve. Farkas. Éjjeli szörnyeteg. Veszély halál!
A falubeliek kíváncsian köréjük gyűltek, de mind inkább az idősebb korosztályból származtak.
– Olyan, mintha egy egész generáció eltűnt volna… – állapította meg Éla.
– Fiatalok merre? – folytatta a faggatózást Aria.
– Gyerekek?
– Fiatalok el! – felelte a férfi.
– Mi… felmegyünk hegy! – mutatott az előbbi irányba a paplovag. – De jövünk vissza!
A favágó azonban hitetlenkedve megcsóválta a fejét.
– Megy haza!
– Nem, nem! Küldetés! Kalandozó!
– Feladat!
– Munka?
– Munka! – vágták rá a kalandorok.
– Visszajövünk, alszunk! Itt! – mutatott körbe Aria. – Te vigyázol a cókmókra?
– Cókmók… – vigyorogtak társai derülten. – Az univerzális szó a felszerelésre! – nevették el magukat.
– Hány nap?
– Minden nap jövünk vissza! Reggel fel! Este jövök aludni! Főzök neked gulyást!
– Jó!
– Átment szerintetek? – kérdezte bizonytalanul a paplovag.
– Hát én nem hagyok itt olyat, ami fontos – jegyezte meg Ashata.
Hogy bizalmat ébresszen benne, Éla 10 rezet adott neki, amit a férfi lelkesen zsebre is vágott. A saját nyelvükön beavatta a szomszédait a beszélgetés részleteibe, aminek hallatán két öregasszony keseregve fogta a fejét.
– Mi vagyunk az elsők itt, a faluban? – kérdezte Aria.
A férfi bólintott.
– Hány csapat is indult el? Három? – morfondírozott Tíra.
– Senki nem jutott volna el a faluig?
– Vagy… megöltek mindenkit a falubeliek… – súgta takarásban Éla gyanakodva.
– Lehet, hogy titokban a Skorpió klánnal beszélgetünk épp… – humorizált Ashata.
– Javaslom, ma csak az odavezető utat térképezzük fel, és a holnapot áldozzuk a kutatásra! – javasolta Aria.
Akia vállalta, hogy a faluban marad, vigyázva a felszerelésre, és addig megfőzi mindannyiuknak a vacsorát. A négy fős csapat elindult abba az irányba, melybe a favágó mutatott. Éla meg-megérintette a fák törzsét, amik mellett elhaladtak, de senkinek a léleklenyomatát nem fedezték fel, és elhagyott tárgyakat, ruhafoszlányokat vagy csizmanyomokat sem találtak. Tíra próbálta bevetni mágialátását, de azzal sem vett észre semmit. Aria elsuttogott egy áldást, hogy mindenkire védelmet bocsáthasson, akárcsak fegyvereikre.
Az út hamar meredekké vált, másfél óra csatangolás után pedig Aria észrevett egy keresztező csapást, mely mintha egy régi út maradványa lett volna.
– Nézzétek! – jelezte a társainak. – Ez talán egyszer macskaköves út lehetett!
Egy út menti bodzabokor ágait összecsomózta, hogy megjelölje a helyet, Éla pedig elhullott gallyakból eszkábált egy kis emberkét, amit az egyik ágra illesztett.
– A szaglásoddal nem érzel semmit?
– Senkit, aki erre elhaladt volna – felelte a félelf.
– Mi lenne, ha ráfordulnánk erre az útra, és ezen mennénk tovább? – kérdezte Aria.
– Az időnkből kitelik. Még jó pár óránk van körülnézni – mondta Ashata.
Az út körülölelte a hegyet, kanyarogva kapaszkodott fel rá, ami azt sugallta, hogy egykor akár kocsik, szekerek is felhajthattak rajta a hegytetőn álló kaszárnyába. A sűrű növényzettel benőtt vidék egy egykori temetőtisztáshoz vezetett. Felpillantottak a nyílt terepen, és a magasban megpillantották a várrom maradványait. Izgatottság lett úrrá rajtuk, de ellenálltak a kísértésnek, hogy azonnal felmenjenek, előbb a temetőkertben akartak jobban körülnézni. Az évszázadok, évezredek nyomot hagytak a sírokon, számos közülük már beomlott vagy szétrepedt, és földcsuszamlások sem kímélték a helyszínt.
– Nézzünk szét, lányok! Józan paraszti ésszel, még ha a kapu mágikus módon el is van rejtve, az általa lezárt kriptának valamilyen hely kell! Vagy egy sziklában, hegyoldalban, vagy a föld alá vezetve egy sírban… Azaz olyasmit keressünk, ahol van hely a mögöttes térnek! – érvelt Ashata.
Figyelmesen tapogatóztak, Tíra pedig feszülten figyelt, felfedezi-e a mágia nyomait bárhol, bármelyik síremléken, de nem jártak sikerrel. A fejfák és sírkövek feliratait már rég simára csiszolta a természet, se jelet, szimbólumot, se idegen nyelv betűit nem tudták leolvasni róluk.
– Látva a nap állását, nincs értelme elindulni felfelé – kémlelték a horizontot.
– Keressünk inkább egy közvetlen ösvényt lefelé, amivel lerövidíthetjük az utat!
Felmászatták a félelfet az egyik fára, hátha onnan jobb kilátás nyílik az alattuk elterülő vidékre, és sikerült is légvonalban felmérni egy lefelé vezető útvonalat. Más kalandor-társaságot vagy rejtélyes, fehér embert viszont nem vettek észre.
Már szürkület volt, mire megérkeztek, Akia pedig némi aggodalommal eltelve fogadta őket.
– Lányok… Nem tetszik ez nekem! – mondta gyorsan. – Ezek elkezdtek beterelni minden állatot, az emberek pedig szabályosan bezárkóztak! Ajtókat… ablakokat… mindent szorosan lezártak, minta… nem is tudom, tartanának valamitől.
– Mondjuk a „fehér ember”-től…?
Éla elnézte a rögtönzött táborukat, és bizonytalanságérzettel töltötte el annak gondolata, milyen védtelen is az ebben a formában.
– Mi lenne, ha keresnénk valami házat, amelynek az egyik oldala legalább hátulról véd minket? – javasolta.
Aria hevesen kutatott az emlékeiben, tanulmányai során sikerült-e elsajátítania bármilyen védő vagy riasztó varázslatot, ami távol tud tartani ártó entitásokat, vagy legalább időben fel tudja hívni rájuk a figyelmét, de nem talált olyat, ami segíthetett volna.
– És mi lesz a lovakkal?
– Nem is tudom… Mi lenne, ha elbújnánk valami istállóban velük együtt?
Végül így döntöttek, az első építmény ajtaját azonban nem tudták feltörni. Akia a második istállónál már sikerrel járt, a feltört lakatot félretették, és csendben bevonultak a gazda tyúkjai és szamarai mellé.
– Szerintem maradjunk csendben – javasolta Éla, és képességei segítségével igyekezte megnyugtatni az állatokat. – Nehogy a gazda meghallja, hogy itt vagyunk. Aztán mielőtt reggel jönne, hogy kiengedje őket, gyorsan kilopózunk!
Társai bólintottak. Megállapodtak abban, hogy ismét váltják egymást az őrködésben, ezért hárman próbáltak pihenni egy kicsit, mikor a távolból felfigyeltek arra, hogy egy ottani istállóban különösen hangosan szűkölnek az állatok. Megmarkolták a fegyvereiket és feszülten figyeltek. A közeledő hangok, a morgás és üvöltés alapján egyértelműen egy medve garázdálkodhatott a településen, és tört, zúzott, borogatott a sötétségben, majd közel másfél órás tombolás után elhalt a hangja.
Reggel Tíra ébresztő varázslata időben felkeltette őket, így kiosontak az istállóból és visszazárták azt, mintha soha nem is jártak volna ott. Kantárszáron vezetve a lovakat, visszaindultak a táborhelyük felé, megrökönyödve kellett azonban tapasztalniuk, hogy éjjel a medve azt súlyosan megrongálta.
– A készleteink…! – nyögték kedveszegetten, amiért az állat az öt napnyi, előre bevásárolt élelmet teljesen tönkretette.
A sátorvásznat széjjelszaggatta, ingóságaikat pedig szétszórta, így alig maradt bármi, ami használható lett volna. Igyekezték összeszedni legalább az eszközöket, szerszámokat, amiket megenni nem tudott.
– Nem ártana egy újabb pantomim a favágó bácsival, mert a sátor minimális védelme nélkül egy éjszakát sem fogunk kibírni – állapították meg.
– Hivatalosan is be kellene kéredzkednünk valahova éjszakára, és megkérni valamelyik falubelit, hogy a még használható holminkat ott nappal elraktározhassuk.
Aria vállalta, hogy megkeresi az urat, aki szerencséjükre épp nagy ásítások közepette, szemét törölgetve közeledett feléjük.
– Jó reggelt! – köszöntötte a paplovag. – Sátor… nyekk!
– Medve – bólintott a férfi.
– Medve… – helyeselt kelletlenül a lány. – Este nálad mi? – mutatott végig magukon.
– Feleség, na! – rázta meg a fejét a favágó.
– Istálló?
Kellett győzködni egy kicsit, míg az egyik szomszédját sikerült rábeszélnie, hogy állítsa rendelkezésükre az istállóját. Meglepetten tapasztalták, hogy ugyanazt az épületet kínálták fel nekik, amibe előző éjjel beosontak. Éla újdonsült házigazdájuknak is adott 10 rezet, hogy meghálálja a vendéglátást.
– Hamm-hamm? – gesztikulált Akia, mintha enne.
A férfi kelletlenül, de kihozott egy tál előző napi kását némi száraz kenyérrel.
– Jó ez! Köszönjük! – biccentett a paplovag.
Evést követően bekötötték a lovakat, behordták a megmaradt felszerelést, majd felfegyverkezve felpillantottak arra az útra, melyen előző nap elindultak.
– Akkor… kalandra fel!
0 hozzászólás