Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 33. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.
~ 33. fejezet ~
Éla elcsigázottan bámult ki a fogadó ablakán. Lassan 2 hete már, hogy a barlangban átélt a kalandjaik miatt társai ágynyugalomra voltak ítélve, így Akiával nem sok teendőjük adódott nap mint nap, mindössze az egyre jobban cseperedő fiókák etetéséről és tisztán tartásáról kellett folyamatosan gondoskodniuk. Ariának feltett szándéka volt a csúnyább, ügyetlenebb madárkáktól megszabadulni, ha azok nem bizonyulnak taníthatónak, amit a félelf kategorikusan elutasított, mondván, kész a legcsúnyább, legbutább kismadarat saját magának megtartani, ha ez történne, mert annyira szívéhez nőttek az ártatlan kis jószágok. A paplovag páncéljának javítása is befejeződött, így a lány örömmel öltötte újra magára Darton szent öltözékét.
Tilemaerben sem állt meg az élet, míg a kalandorok lábadoztak. A hercegi esküvőt az úrnőtől és lovagkisasszonytól kapott információk alapján nem sokkal később nagyszabású koronázási ceremónia követte, így Astalion úrfi azóta királyként ült a birodalom élén, friss feleségével, a királynéval. Apja, a néhai király visszavonult az uralkodástól, és egy városon kívüli birtokra költözött. Éla nem áltatta magát, hogy valaha is esélye lett volna közelebb kerülni a fiatalemberhez vagy elnyerni a szívét, mégis bizonytalanul nézte az ablakból a város közepén emelkedő fellegvárat, a pár otthonát.
Szabadidejében igyekezett bővíteni a tudását, hogy az esetleges, későbbi összecsapásoknál nemcsak fegyveresen, hanem trükkös megoldásokkal is segíthesse a csapatot. Ezért felhasználva növényismeretét és kezdő szintű méregkeverői tudását, mindegyik társának készített 1-1 adag nyelvoldót, szikrafüvet és altatót, melyeket kiporciózva szépen összecsomagolt nekik.
Aria, megmeneküléséért hálálkodva minden nap fennhangon imádkozott Dartonhoz. Amikor mindannyiukat gyógyultnak nyilvánították, és új kalandba vághattak, a fogadó oltára előtt mondott köszönetet.
– „Dicsőséges napokat a legdicsőbb uralkodónak! – térdelt le, és pillantott fel áhítattal eltelve az oltárra. – Délcegséges, sötét Atyám! Darton! Jó uram! Fogadd mélységes hálám legutóbbi kalandunk túlélésének apropóján! Szerénységem és az igaz hitű csapatom kegyelmedből még jó sokáig igyekszik hozni megszokott formáját, és szórakoztatni fenségességedet. Jó tudni, hogy élve még mindig több hasznunkat látod, mint halálunkban! Erre utal ugyanis, hogy még mindig a neved áldva köszönthetjük a napot! Miután a testi felépülésem megkívánta ezt az időszakos és nagyon frusztráló visszavonulást a hősi feladatok ellátásától, erőmet tartalékolva, szellememet pallérozva töltöm mindennapjaimat. Töretlenül dolgozom azon, hogy nagyságod Tilemaerben méltóbb magaslatokba törhessen. Először csupán itt, e vidám hajlékban, melynek lassan minden vasszögét, odvas szögfáját is átjárja áldásod szent energiája. Okítom pompás szárnyasaidat, hogy létednek méltó jelképeivé válhassanak, s híveid száma úgy szaporodjék, miképpen eme okos teremtmények. Ígérem, ezentúl a temetési szolgálatot is mindinkább szívügyemmé teszem. Minden általam kioltott lelket illő szertartásossággal fogok hozzád küldeni. Már… amikor nem magatehetetlenül, a saját véremben fuldokolva, hanem segedelmeddel diadalmasan sikerül befejeznem harcaimat. Úgy lesz! Tiszta szívű dartonitaként fogadom, hogy tanításaidhoz hűen élem életem! Sokat iszom és paráználkodom! Harcolok ájulásig! Hamisan éneklem az összes kocsmai éneket, rossz vicceket mesélek, és gonosz csínyeket követek el mindazokon, akik engem és tisztségem által téged is megsérteni merészelnek. Borítsd be hát elmém sötétséged takarójával, segítsd az értelmi képességeim fejlődését! Edzd meg a testem az elszenvedett csapások által, hogy fizikai erőmmel is a te tiszteletedre léphessek fel ellenfeleimmel szemben! S végül, esedezem! Áldd meg mindezen törekvéseimet, hogy lelkesedésem tüze tovább loboghasson, utat mutatva ezen útvesztőben, melyen a te dicsőséged felvirágoztatására járok! Áldott a te neved, Darton!”
Menetfelszerelésben hagyták maguk mögött a fogadót, remélve, hogy a Kereskedők és Kalandorok céhében majd újra munkát vállalhatnak. A pult mögött ezúttal is a pipázgató, morcos öregúr fogadta őket. Épp egy méretes pergament olvasgatott, mikor megérkeztek hozzá.
– Darton áldása! – rikkantotta Aria lelkesen, amire rosszallóan felpillantott.
– Azt hittem, megszabadultam maguktól…
– Ugyan, hiszen mindössze két hete nem jártunk erre! – felelte Tíra.
– Milyen jó is volt ez a két hét…! – sóhajtotta a férfi. – Mit akarnak?
– Valamilyen munkát keresünk.
– Valami nemes, jó kis feladatot – tette hozzá Éla.
– Ahol megcsillanthatjuk a tehetségünket! – erősködött a paplovag.
A férfi tekintete ide-oda vándorolt a pergamen és a kalandorok közt.
– Az arénában az új úrnő tiszteletére játékokat fognak tartani, és hiányzik még néhány gladiátor – mondta végül. – 5 fős csapatok jelentkezését várják.
– Kik vagy mik ellen kellene harcolni?
– Természetesen emberek ellen, élet-halál küzdelemben.
A lányok tanácstalanul összenéztek.
– Esetleg valami más…? Ahol nem feltétlenül a „halál” szón van a hangsúly…?
– A déli hídnál… az utcaszint alatti csatornarendszerből mostanában furcsa hangokra és fényjelenségekre lettek figyelmesek – felelte az öregúr.
– Ez egy rejtély! – suttogta Aria. – Pont nekünk való…!
– A városőrség lezárta a csatornarendszert. Voltak is már lent szétnézni, de nem találtak semmit. Ők is küldtek nekünk egy megbízást. A díjazást a korona állja. Térkép az alagútrendszerhez nincs, csak annyit tudni róla, hogy amolyan labirintusszerű.
A félfelfek elfintorodtak a szennyvizes csatornarendszer gondolatától és a várható bűzöktől.
– Ayshani úrnő is rakott ki egy hirdetményt, mely szerint kissé távolabb, a hegyekben kellene megkeresni… egy kaput.
– Milyen célból?
– Minden további információt a kisasszonytól kell beszerezniük! Ő az, aki elbírálja, hogy a jelentkezők egyáltalán alkalmasak-e a feladatra, avagy sem.
– Az úrnő vagy a csatornás megbízó említett bármit a díjazásról? – kérdezte Éla.
– A katakombás feladat esetében minden odalent eltöltött nap után fejenként 1 ezüst jár – felelte a férfi. – Az úrnő csak annyit mondott, hogy annak a csapatnak, amelyik a leghamarabb megtalálja az általa keresett kaput, a személyes jókívánságai és hálája mellett felajánl egy kisebb, saját birtokot a város határain belül.
A lányok arca felderült.
– Megyünk! – helyeselt Aria lelkesen. – Kedves, jó uram! – fordult a céhmesterhez. – Mindkét feladatot elvállaljuk! Természetesen Ayshani úrnő megbízása prioritást élvez!
– Más csapatok jelentkeztek már ezekre?
– Mindkettőre. A katakombára hat csapat, a kapukeresésre négyen.
– És tért már vissza bármelyikből valaki? – kérdezte Éla.
– Érdemi információval senki.
Kelletlenül, de mindkét megbízást adminisztrálta számukra, és átnyújtotta megbízóleveleiket. A kalandorok úgy döntöttek, Aria képességeinek segítségével felveszik a mentális kapcsolatot Ayshani kisasszonnyal, hogy többet megtudjanak a küldetés részleteiről. A paplovag leült az egyik padra, és meditációs bódulat lett úrrá rajta.
– „Ayshani úrnő!” – üzente neki. – „A kedvenc csapata nevében jelentkezem! Tudomásunkra jutott, hogy egy nemes feladatra keres embereket, és szeretnénk önként jelentkezni rá! Ha módjában áll, kérjük, fogadjon bennünket, hogy beavathasson minket a részletekbe! Egy személyes találkozóban reménykedve szívesen meginnánk úrnőmmel egy teát!”
A kisasszony hamar válaszolt.
– Azt üzente, hogy a kikötői városőrség épületében tartózkodik – osztotta meg az információt velük a paplovag. – Lóra!
A rövidke lovaglás után meglepetésükre a városőrség épülete előtt egy egyre inkább duzzadó tömegre lettek figyelmesek. A kaszárnya udvarán épp akasztás zajlott, a bitón pedig négy elítélt lógott. Éla megborzongott, ahogy észrevette, hogy az egyikük félelf volt. A szakálla alapján egy másik kivégzett törpe lehetett.
– Gazemberek! – morogták a tömegben a városlakók.
Éla leszállt a lóról, és óvatosan megbökdöste a mellette álló öregasszonyt.
– Mondja csak, asszonyom! Mit követtek el ezek a gonosztevők?
– Megpróbálták megölni a királyt…! Mocskos, idegen kalandozók…! Megérdemelték!
– Ha ezt a szép királyunkat akarták megölni, akkor valóban! – helyeselt Aria.
– A Fáklya úrnő húzatta fel őket!
– Azt mondják, ilyen fekete valakik voltak…
– Fekete jelvényes kalandozók? – kérdezték a lányok csodálkozva. – Az igen!
– Ha a varjaim tudnának lopni, már lelopattam volna róluk a jelvényt – bosszankodott Aria.
– Gyógyítani nem tudod megtanítani ezeket a nyomorult állatokat? – méltatlankodott Ashata. – Harcolni meg őrködni tudunk mi is, de jó lenne nem megdögölni minden küldetéskor!
A tömeg a kivégzést követően nem nagyon fogyatkozott, úgy tűnt, kíváncsiak voltak az úrnőre, akinek időközben előállították a hintaját az udvaron. Ayshani Jeez kisasszonnyal és Fáklyával beszélgetett épp, mielőtt beszállt volna. A lovagkisasszony a jelek szerint mindenben igyekezett úrnője kedvére tenni, tőle szokatlan lelkesedéssel kerülgette, kísérgette őt. A lányok vidáman integetni kezdtek neki, hogy felhívják magukra a figyelmet. Ahogy észrevette őket, 10 városőrt küldött értük. A tömeg úgy szétrebbent, mintha azt hitték volna, hogy még öt, akasztani valóért jöttek.
Ayshani, mit sem törődve a bitón himbálózó hullákkal, széles mosollyal köszöntötte a kalandorokat.
– Nézzétek! Itt vannak! – újságolta lelkesen két társának.
– Még élünk! – kacagtak a lányok.
– Jó újra látni úrnőnket és a kisasszonyokat!
– Hallottuk, hogy emberekre van szüksége, mert keres a hegyekben valami kaput! Ha kell, a föld alól is előkerítjük önnek! – fogadkozott Aria.
Ayshani a hintó felé intett.
– Akkor üljünk is be, hogy megbeszéljük a részleteket!
Egymás hegyén-hátán, ölében, szorongva nyomorogtak a szépséges hintóban.
– Hölgyeim, bevallom, én rontottam el a dolgot – ismerte el a kisasszony. – A feladat meghirdetésekor korlátoznom kellett volna a jelentkezők létszámát és belépési jogosultságát… De ha az eddigi jelentkezők nem voltak képesek megtalálni ezt a kaput, akkor mehettek ti is!
– Köszönjük!
– Mit tudunk róla, merre keressük? – kérdezte Éla.
– Van egy várrom innen lóháton másfél-két napnyira a hegyek lábánál – kezdte az úrnő. – Annak közelében kell léteznie valamilyen kapunak, amely valószínűleg valamilyen régi kori mágiával lett elrejtve.
– Egy korábbi civilizáció hagyta esetleg hátra? – remegtek meg a félfelf fülei az izgatottságtól.
– Kyr korból származik – bólintott Ayshani. – Több ezer éves sírbolt lehetett. Egy régi kutató sírhelye van mögötte, és nekem az ő sírjából kellene valami.
– Egy vele eltemetett, személyes tárgyról van szó?
– Így van. Mivel ennyire régi kapuról és bűbájról van szó, nincs már olyan, aki ismerné a helyét. Ezt kellene megtalálni. Bemenni nem feltétlenül muszáj, mert nem is hiszem, hogy be tudnátok jutni, de ha odavezetnétek hozzá, az már bőven elég lenne.
A kalandorok gyors pillantást váltottak egymással.
– Ha mégis sikerülne bejutnotok, és kihozni, amit szeretnék, az persze még jobb lenne. Egy rózsaaranyból készült, hatalmas, rubintköves brossról van szó.
– Vannak a kapuról feljegyzések vagy rajzok, ami alapján megismerhetjük? – kérdezte Éla.
– És mit tudhatunk magáról a sírban fekvő kutatóról?
– Ő, Doaryar egy olyan tudós volt, aki a zászlók eredetét kutatta – felelte Ayshani sejtelmesen.
Éla gondolkodóba esett. Vidéken nevelkedő és emberi közösségtől visszahúzódó félelfként, írástudatlanként nem sokat ismert a jelenkori emberi civilizáció történelméről és elődeikről. Mesékből és legendákból azonban még ő is hallott a régi korok zászlóháborúiról. A piros és fekete lobogók önálló akarattal bíró, mágikus tárgyak voltak, és szinte mindegyiknek a helye és birtokosa ismert volt már. Uralkodó császárok, királyok és hercegek, különböző nagymesterek és fejedelmek őrzik őket, csak 1-2 maradt, melyek hollétét homály fedte.
– Jól érezzük, hogy ennek a Doaryarnak köze lehet az eltűnt vörös zászlóhoz? – kérdezte óvatosan Aria.
– A megbízás célja a bross – emlékeztette őket a kisasszony. – Ez maga egy másik rejtekhely kulcsa, amit már megtaláltunk, de nem tudunk bejutni a bross nélkül.
– Van bármi feljegyzés vagy legenda arról, mi várhat minket a kapun túl a sírboltban? – kérdezte Éla. – Csapdák, szörnyek…
– A helyszínen, aminek a közelében a kapu is lesz, egy több ezer éve elpusztult kyr vár romjait fogjátok megtalálni. Egy helyőrségi kaszárnya volt azokban az időkben, ahol Orvella istennővel hadakoztak az ottaniak. A várrom maga a korona és Hat Város közössége szerint nem megközelíthető és lezárt terület, melynek sem kalandozóknak, sem másoknak nem ajánlott a közelébe merészkedni. Nappal gyakorlatilag veszélytelen, éjjel azonban… – csuklott el Ayshani hangja – a kísértő múlt emlékei elevenednek meg.
– Nemcsak fizikailag veszélyes, hanem lelkileg is – tette hozzá Jeez kisasszony. – Még az álom-síkon is.
– Nappali világosságban lesz esélyünk megtalálni a kaput – próbálkozott a paplovag -, vagy olyan módon van elrejtve, hogy csak éjjel lehet rábukkanni?
– Erről sajnos semmit sem tudunk – rázta meg a fejét az úrnő, gyönyörű, szőke loknijai pedig ide-oda libbentek. – Ha mindenképp oda akartok menni, csak nappal közelítsétek meg, de ha látjátok, hogy elkezd lefelé menni a nap, menjetek jó messzire! Ha lehet… még annál is messzebb! A hegy lábánál fogtok találni egy kis lélekszámú falut, ahol él egy legenda egy „fehér emberről”, aki esténként a falu és hegy környékét járja. Régen sok kalandozócsapat megfordult a hegyen, akik hagytak hátra róla beszámolókat, de nagyon kevesen élték túl a vele való találkozást. Valamiféle titokzatos lény lehet, akivel képesek lehettek kommunikálni, de kiismerhetetlen okokból bármikor ellenetek fordulhat. Olyan 150 éve lehetett, amikor egy domvikita különítményt Shadonból felküldtek a hegyre, köztük nagy tudású és varázserejű papokkal, paplovagokkal, ők találkoztak vele utoljára. Egy falusi, szegény ember vezette fel őket, ő volt az egyedüli, aki túlélte a találkozást, a 80 fős domvikita csapat pedig mind odaveszett.
– Ha ez egy ilyen legendás hely, hogyhogy nem kereste fel ön a romokat? – kérdezte Aria.
– Jártam már arra, de jómagam nem találkoztam ezzel a „fehér emberrel” – vallotta be Ayshani. – Hercegnőként viszont nem igazán volt szabad a közelben tartózkodnom…
– Mondja csak, úrnőm! – kezdte Éla. – Hogy látja? Az eddig megismert képességeink alkalmassá tesznek bennünket arra, hogy teljesítsük ezt a feladatot, amit elvállalni készülünk? Vagy objektíven megítélve esélyünk sem lenne helyt állni egy ilyen entitással szemben?
A kisasszony azonban felnevetett.
– Amennyiben tényleg létezik ez a „fehér ember”, úgy nekem se lenne esélyem ellene! Ez egy 150 éves legenda, azóta sok minden történhetett. Igaz, hogy senki sem látta azóta…
– Vagy csak nem tudott visszatérni, hogy beszámoljon róla… – tette hozzá Jeez kisasszony.
– Nappal látszólag semmi veszély nem fenyeget a romoknál a vadállatokon kívül. Táboroztam a faluban is, ahol az emberek kicsit zárkózottak voltak, de amúgy kedvesek. Ez olyan lesz nektek, mint egy kirándulás!
Éla azonban nem tudta levetkőzni a baljós érzést, hogy a feladat meghaladja a képességeit.
– Van bármilyen spirituális eszköz, amulett, ami a hasznunkra válna? – kérdezte Ashata.
– Boszorkányok tudnak főként ilyet készíteni… de attól tartok, az még akkor is drága lenne, ha ajánlólevelet írnék nektek.
– Nem tudnánk megfizetni… – bólintott Tíra is.
– Jelent bármi problémát, ha nem találjuk meg?
– Eddig már sokan nem találták meg – kuncogott az úrnő. – Még Jeezt is elküldtem az embereivel, de nekik sem sikerült. 5-6 éve keressük, szóval… képzelhetitek. A kalandozók céhéből eddig fekete, rubint és gyémánt kitűzős vállalkozók indultak útnak. Közülük az egyik csapat „Skorpiók”-nak hívja magát, fekete a rangjuk, és könnyen fel fogjátok ismerni őket, mert mind fekete ruhákat hordanak. Idegenek, nem e birodalomból valók. Nagyon sok megbízatást teljesítettek már nekem, de az erkölcsük… megkérdőjelezhető.
– Ez nem túl biztató…
– Szkeptikus vagyok… – vallotta be Éla.
– Nekünk miért nincs csapatnevünk? – csattant fel Ashata. – Na, ezt az odaúton kitaláljuk!
– A katakombás feladatról hallottatok?
– Igen, és el is vállaltuk – felelte Tíra -, de úgy gondoltuk, ez fontosabb lehet.
Ayshani hálásan elmosolyodott.
– A katakombákról annyit tudok, hogy eddig csak 3 csapat ment le, 3-4 óra után azonban mind feljöttek, de különösebb eredményekről nem számoltak be. Az egyik csapat élőhalottszerű lényekkel megküzdött ugyan, de mással nem találkoztak. Ki kellene deríteni, hogyan kerültek ezek oda, és nem készül-e valaki valami turpisságra…
– Érthető – bólintott Ashata.
– Ha rajzolunk térképet arról a részről, amit sikerül felderíteni, mert mi ilyen kényszeresek vagyunk – nevette el magát Aria -, úrnőm szerint azért kapunk valami plusz juttatást?
– Feltételezem igen.
– Köszönjük az idejét és minden információt!
Miután kikászálódtak a hintóból, elköszöntek a hölgyektől, és megindultak a belváros és piac felé, hogy feltöltsék készleteiket és bevásároljanak. 5-6 napnyi száraz élelemre és ivóvízre volt szükségük, a sütésre, főzésre alkalmas edényeket, fűszereket is sikerült beszerezniük. Pokrócot, kötelet, fáklyát, bográcsállványt is vettek, takarmányt a lovaknak, valamint több üveg gyógyító bájitalt. Akia és Éla feltöltötte nyílvesszővel a tegezét, és vettek egy tartalék készlet vadásznyílvesszőt is 3 ezüstért.
– Lányok, mi lenne, ha elhívnánk magunkkal ezt a derék Riquillt? – próbálkozott később Aria.
A javaslatot nem fogadta kitörő öröm.
– Nem tudom elképzelni, hogy kardot rántana és mellénk állna a harcban… – kételkedett az ötlet helyességében Ashata. – Előbb repülne el, semhogy segítene nekünk…
– Csak azért, hogy ne unatkozzunk, felesleges elhívni őt… folyton csak hátra kellene pillantanunk, nem akar-e megölni bennünket – értett egyet vele Éla is.
– Lányok, lányok! Azért ő mégis csak varázshasználó! – erősködött a paplovag. – Csak azon gondolkoztam, kit hívhatnánk el ingyen, akinek van is esélye a túlélésre…
– Hívjad, bánom is én! – legyintett bosszúsan a félelf. – De ő külön sátorban alszik!
– Akkor üzenek neki! – felelte izgatottan Aria. – „Jó uram! Beszéltünk róla, hogy milyen jó lenne közösen kalandozni, mert te mennyire szereted a hölgytársaságot! Kedves ismerősünk, Ayshani úrnő új kalandokra invitált minket a hegyekbe! Hamarosan indulunk. Ha épp el akarsz szabadulni az aktuális menyasszonyaid közül, mert unatkozol, vagy csak szórakozni akarsz egy jót, akkor szeretettel meghívunk közénk!” Hátha utánunk jön és hozza a beígért szerencse-amulettjeinket! No meg a jegygyűrűinket!
– Azokat várhatod ítéletnapig… – vágta rá Tíra kételkedve.
A városkapu felé haladva kíváncsian bámészkodtak, de a vérszívó fiatalember csak nem csatlakozott hozzájuk. Kilovagoltak a kellemes, kora délutáni, tiszta időben, és megindultak a rejtélyes várrom felé.
0 hozzászólás