Ebben a bejegyzésben “Az univerzum hercegei” regényfolyamként elkészülő, Star Wars témájú írásaim 1. részének, “A Birodalom szolgálatában” című történet 28. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Star Wars történetek – Bevezető.
~ 28. Fejezet ~
– Magukkal mindig történik valami – csóválta meg a fejét Reu Lai tábornok, ahogy kipillantott a Prefsbelt IV barátságtalan, télies tájképére.
A szürkés, nyomasztó égbolt mintha csak a lombvesztett fák folytatása lett volna, nehezen lehetett megállapítani, hol ér véget a horizont. A férfi visszafordult irodája belseje felé, ahol Rogen Tatham hadnagy, valamint a GBI17/1.-es osztály öt kadétja állt vele szemben, felsorakozva. Kollégája sérült karja merevítőbe szorítva fel volt kötve, az arca pedig még mindig némileg sápadt volt, de bátran állta a tekintetét.
– Mit tudunk a két pilótáról? – kérdezte a tábornok.
– Leszállás után a hangár elsősegélynyújtó egysége megvizsgálta őket, majd azonnal az űrorvosi tanszék gyengélkedőjére szállították mindkettejüket. Tillows doktornő megállapította, hogy maradandó retinakárosodást szenvedtek – felelte a hadnagy, ahogy adattábláján megjelentek előtte az információk.
Felkötött kezével kicsit sután tudta csak léptetni a képernyőn látható adatokat, a mellette álló Tycho pedig ellenállt a kísértésnek, hogy néha odapiszkáljon, még ha azzal segített is volna neki.
Az alderáni nem érezte úgy, hogy ezúttal különösebben bajban lennének, hiszen kisebb csodát hajtottak végre azzal, hogy mindenféle élő, repülési gyakorlat nélkül sikeresen letettek egy nagyméretű, sérült hajót, megmentve ezzel számos társukat, osztályuk mentoráról nem is beszélve. Néha, mikor a tábornok nem figyelt, izgatottan felnézett a mellette álló Biggsre, vagy a sor végén dagadó mellkassal feszítő Hobbie-ra, Rashára és Tankra.
– Micsoda tragédia…! – sóhajtotta színpadiasan Reu Lai. – De szolgáljon ez tanulságként a fiatalság számára, hogy ha nem zárt sisakot viselnek, a rostéllyal mindig védjék a látásukat! – intette a kadétokat szigorú arckifejezéssel.
– Igenis, uram! – zengték a növendékek kórusban.
A férfi végignézett rajtuk, a jelek szerint már kezdte megjegyezni az arcukat, mert Tank láttán elismerően bólogatott, vélhetően emlékezve a szünetbeli, friss győzelmére a zónalabda-csapattal.
– Nos, uraim… – kezdte -, elolvastam feljebbvalóik jelentését, valamint meghallgattuk a komon keresztüli üzenetváltásukat, és meg kell mondjam, Rouvin professzor messzemenőkig elégedett volt azzal a viszonylagos profizmussal és higgadtsággal, mellyel ezt a vészhelyzetet kezelték. Elrendelte, hogy a hangfelvételt őrizzük meg későbbi, oktatási célokra, hogy az önök után következő kadét-generációk is tanulhassanak belőle! Pedig még csak ebben a ciklusban kezdték meg vele a kommunikációs és fónia-tanulmányokat! – nézett végig az öt fiatalemberen. – Sikeresen elkormányozták a sérült hajót – pillantott Biggsre -, kiválóan tájékozódtak a zord időjárási körülmények ellenére, és sikerült helyreállítani a kapcsolatot az Icol bázis irányításával – siklott a tekintete Tychóra. – Ezalatt pedig meg tudták őrizni a hidegvérüket, szakszerűen gondoskodtak a sérültekről és az utastérben a pánik elkerüléséről – állt meg a tekintete Rashán, Hobbie-n és Tankon.
Tatham elégedetten végigmérte a hallgatóit, és egy szerény mosoly kúszott az ajkaira.
– Rogen, ön is büszke lehet az osztályára! – intette őt a tábornok, ami miatt figyelmük visszairányult feléje. – Ez nem az első alkalom, hogy megcsillanthatták a rátermettségüket, és ez magának is köszönhető. Nem, mintha bármikor is kételkedtem volna a képességeiben… De ezt az osztályt is különösen jó érzékkel válogatta össze. Az Első Galaktikus Birodalom iránti elkötelezettségük és önfeláldozó magatartásuk miatt mindannyiukat tábornoki dicséretben részesítem! – nézett végig az öt kadéton. – Ön pedig, hadnagy, lépjen közelebb!
Tatham arca szobormerev volt, a bizonytalanságnak mindössze apró árnya suhant át a vonásain, de engedelmeskedett, és kilépett a sorból.
Reu Lai felmarkolt egy kis fémdobozkát, mely eddig íróasztalán pihent, és kimért lépésekkel odasétált elé.
– Vegye le a rangjelzését! – utasította, aminek hallatán Tatham, ha lehetséges volt, még jobban elsápadt.
Ép kezével óvatosan letépte a mellkasán viselt, két kék és egy piros téglalapból álló rangjelzését, a tábornok pedig a fémdobozból egy másikat ragasztott a helyére, melyen négy kék téglalap sorakozott egymás mellett. A kadétok csodálkozva összenéztek.
– Gratulálok, Tatham főhadnagy!
– Köszönöm, uram! – felelte az rekedten.
– Leléphetnek!
Mereven meghajoltak előtte, majd rendezetten kiléptek a folyosóra. Mentoruk előtt nem mertek ugyan ujjongani a dicséret hallatán, de az arcuk túláradó lelkesedést tükrözött.
– Gratulálunk, uram! – tisztelgett előtte Biggs, társai pedig követték példáját.
Tatham biccentéssel nyugtázta a gesztust, és hitetlenkedve megtapogatta az új rangjelzést.
Tycho sejtette, hogy a korábban, az Icol-bázison hallott pletykák miatt jó ideje reménykedni sem mert abban, hogy valaha még feljebb léphet a ranglétrán, és talán mostani kinevezése is ad majd némi élcelődésre okot, de örült, hogy vezető tanáruk is végre megkapta a neki járó elismerést.
Miután a turbolift visszavitte őket a szálláshelyük emeletére, elbúcsúztak tőle, és lelkesen indultak meg a szobáik felé, ahol barátaik már várták őket. Egyikük-másikuk arca még mindig viharvert volt és karcolásokkal teli, néhányuk be is volt kötözve.
– Na? – kérdezte Race izgatottan. – Nem kaptatok fenyítést, vagy ilyesmi, ugye?
Hobbie azonban legyintett.
– Dehogy! Megdicsértek minket! – majd amikor látta, hogy a velük jellemzően gorombán viselkedő fővárosiak is hallótávolságon belül tartózkodtak, hozzátette. – Tábornoki dicséretet kaptunk!
– Hogy hízik a mája! – kacagott Jazz.
– A hadnagyot előléptették! – osztotta meg velük a hírt Tycho. – Mostantól főhadnagy!
Yu-Sien és Windtide nem tűnt különösebben meggyőzöttnek, a szokásos, fitymáló arckifejezés költözött a vonásaikra, mint mindig, amikor osztályfőnökük neve szóba került.
Liridon, akinek be volt kötözve a homloka, és a biztonság kedvéért néhány napig nyakmerevítőt kellett viselnie, elismerően megpaskolta a vállukat, ahogy benyomultak az egyik szobába, és leültek beszélgetni.
– Azért valljuk be, nem semmi kaland volt – mondta végül Maik.
– Kicsit azért aggódtunk értetek, hogy normálisan földet tudtatok-e érni – jegyezte meg Tycho.
– Race fennakadt az egyik fán, engem meg befújt a szél valami susnyásba, de amúgy nem lett különösebben semmi bajunk – legyintett Lonnie.
– Dehogy milyen elhagyatott volt az a hely! – borzongott meg Jazz. – Sehol egy ház vagy őrállomás. Azt hittem, bármelyik pillanatban előugrik valami állat és ránk támad…!
– Megmondom őszintén, megfordult a fejemben, hogy kiugrok a francba, hátha egy ilyen erdős vidéken el tudok tűnni… – vallotta be Rasha hirtelen, aminek hallatán barátai aggódva összenéztek. – Ha nem találtak volna meg, idővel úgyis halottá nyilvánítottak volna, és akkor végre leléphettem volna innen…
– Rasha… – motyogta együttérzően Hobbie.
– De – harapott el egy nevetést az énekes – úgyse sikerült volna. Hol tudtam volna életben maradni egy ilyen barátságtalan, lakatlan vidéken? Fél nap után tuti elestem vagy megfagytam volna valahol, amilyen szerencsétlen vagyok…
Társai nem mertek szólni, tanácstalan pillantásokat váltottak egymással. Tycho azonban odalépett mellé.
– Tudom, hogy úgy érzed, minden félelmetes és összeesküdött ellened – szorította meg a vállát. – De bíznod kell abban, hogy minden jóra fordul! Higgy bennünk, mi segíteni fogunk! Ne is reméld, hogy hagyjuk, hogy lemaradj és kiperegj! És bízz a hadnagyban is! Ő nem hagyná, h ártsanak nektek!
Az énekes keserűen leszegte a fejét, és egy aprót bólintott.
– Beszéljünk inkább másról! – javasolta Tank.
– Igen… – könyökölt az asztalra Biggs. – Nekem ez az egész ügy… bűzlik.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Hobbie.
– Szerinted valaki szándékosan akart ártani nekünk? – hajolt csodálkozva közelebb a fiatalabbik Zoccor-testvér.
– Nem tudom, Rook – vallotta be a tatuini. – Olyan gyorsan történt mindent odafenn, hogy érkezésem nem volt elgondolkozni rajta, de most, hogy lejutottunk, és mind nagyjából egyben vagyunk… igen, nekem nagyon is szabotázsnak tűnik a dolog.
– A tábornok nem mondott bármit ezzel kapcsolatban? – fonta össze a karjait maga előtt Race.
– Nem, és a hadnagy se – felelte Tycho, és némán meredt maga elé.
Biggs jól ismerte ezt az arckifejezést.
– Mire gondolsz? – kérdezte végül tőle. – Neked volt a legtöbb lehetőséged felmérni a gép technikai állapotát, míg a kábelek közt turkáltál. Nem vettél észre semmi szokatlant?
– Őszintén szólva nem is kerestem – vallotta be a szőke. – Az köztudott, hogy viharban repüléskor a villámcsapás gyakori jelenség – kezdte végül, mintha előadást tartana a többieknek. – A zárt utasterű járművek burkolata viszont olyan erős, hogy simán elvisel egy ilyet, nagyon ritka, hogy az hajtómű meghibásodáshoz vezessen. Kisüthet egy-két áramkört, mint amilyen a szellőzőrendszer is volt…
– A hajtóműnek szerintem az már csak egy utolsó löket volt – hessegette el a gondolatot Darklighter. – Mikor a pilótafülkébe értünk a hadnaggyal, már akkor jelezte a műszerfal, hogy meg van hibásodva, akárcsak a leszállótalpak. Tatham se értette, miről. A pilóták nyilván össze-vissza kalimpáltak a sokktól, ami hatással volt a gép vezérlésére, de attól még nem megy tropára a hajtómű vagy a talp.
– Ha repülés közben esetleg véletlenül megnyomta a talpak kiengedéséért felelős gombokat, előfordulhat, hogy a menetszél tett bennük kárt, és az újbóli kieresztésük már nem volt lehetséges – érvelt az alderáni. – De mondjuk ehhez látnom kellene a sérülést rajtuk.
– Kétlem, hogy ez történt. Valahogy az egész időzítés… furcsa – komorodott el Biggs arca.
Társaik úgy hallgatták őket, mintha valamelyik oktatójuk előadásán ültek volna.
– Már rég elértük az ugrási zónát, és ahogy Rasha is mondta, a környék teljesen lakatlan volt… Valaki valahonnan mégis elvakította a pilótákat – folytatta a fiatalember. – Nem is akárhogy. Bármilyen technológiát is alkalmazott, az gyakorlatilag pillanatok alatt kiégette mindkettejük szemét.
– Létezhet egyáltalán ilyen fegyver? – kérdezte csodálkozva Trae Zoccor, az ikerpár idősebbik tagja.
– Ha létezik is, inkább az a kérdés, mennyire közel kellett lennie a támadónak a gépünkhöz, hogy a megfelelő hatást elérje vele… – töprengett Tycho. – Hogy lehetett-e valami teljesen véletlen, vagy tényleg szándékos volt. Mert hát… mekkora az esélye annak, hogy valaki pont ott, akkor, az ugrási helyszín közelében vert tábort, és csak várta, hogy megérkezzünk? – pillantott fel jelentőségteljesen a többiekre.
– Várj! Azt akarod mondani, hogy ez belső munka volt? – hitetlenkedett Hobbie.
– Ki más tudhatta, hogy épp arrafelé fogunk repülni? Csak az, aki ismerte a tantervünket!
– Ugyan! Az egész bolygó lakossága tudja, hogy birodalmi akadémia működik a főváros közelében! – legyintett Tank. – A személyzet számos tagja ingázik nap mint nap! Takarítók, karbantartók, szakácsok…
– Igen, de az iskola környezete, valamint a légi bázis közvetlen környéke szigorúan őrzött, elzárt terület – érvelt Race. – Csak úgy nem túrázna szerintem senki napokat, hidegben, mocsokban, sűrű erdőségen keresztül, hogy pont mi repüljünk majd el felettük! Igazatok van, szerintem se tiszta ez az ügy.
– De mi lehetett akkor a cél? – kérdezte Lonnie.
Biggs homlokára ráncok futottak.
– Azt hiszem, mi voltuk a célpontjuk… bárkik is voltak ezek – mondta végül baljós hangon.
Társai értetlenkedve összenéztek.
– Ha visszagondoltok, már épp elértük az ugrási magasságot és sebességet – folytatta. – Aki ismeri a protokollt, tudja, hogy ilyenkor kapcsoljuk ki a biztonsági öveinket… ott sorakozunk a rámpatiszt mellett… a rámpa kinyitása előtt még a hevederekkel bajlódunk… ha ekkor éri támadás a gépet, a legvédtelenebb pillanatban találna minket… Ha össze-vissza hánykolódunk a hajó testében, összetörjük magunkat vagy elvesztjük az eszméletünket a bezuhanó nyomás és oxigénhiány következtében… úgy szippantott volna ki minket a rámpán keresztül a szél, mint a rongybábukat. Jó eséllyel mindenki szörnyethalt volna…
– Az illetőnek tudnia kellett, hogy nem a könnyű, nyári öltözékben ugrottunk, mint korábban, mely automata kioldóval rendelkezik – bólintott Tycho. – Tavers külön be akarta gyakoroltatni velünk a manuális kioldást, hogy szokjuk ezt is, jobban fel tudjuk mérni a távolságokat. De ha a nyárit viseltük volna, a nagy hánykolódásban és egymásnak ütközésben még az is simán megsérült volna, és nem biztos, hogy mindenkinél rendesen működött volna.
A barátok némán meredtek maguk elé.
– Miért akarna bárki megölni bennünket? – tette fel végül a kritikus kérdést Rasha.
– Nem tudom, de nem árt, ha mostantól mindannyian óvatosabbak leszünk.
***
A GBI17/1.-es osztály szerencsésen végződő ugrási gyakorlatának híre bejárta az Akadémiát. Előttük és utánuk induló osztályok, de még nevelő tanáraik is furcsán, olykor elismeréssel teli pillantásokkal kísérték őket, ha felfigyeltek az érkezésükre. Karcolásaik, bekötözött sérüléseik, különösen Liridon nyakmerevítője azonnal nyilvánvalóvá tette, hogy részesei voltak a balul sült feladatnak, helytállásuk, a gép és a sérültek megmentése pedig egy csapásra híressé tette mind Biggset, mind Tychót. Több oktatójuk kezdte úgy a soron következő órát, hogy röviden elmeséltette velük a történteket, amit lassan mind betéve tudtak.
A hadnagy előléptetése már kisebb visszhangot kapott. Kollégáinak zöme nem is igazán vett róla tudomást, nem beszéltek vele másképp, mint korábban. Kellemetlenkedő kadétok, akik ismerték karrierjének részleteit, gúnyosan össze-összesúgtak a háta mögött, ha elhaladt mellettük.
Tycho fáradt volt, aznapi óráik utolsó előadására vártak éppen. Egy közel két standard órás, közéleti fejtágítás után legszívesebben mind kihajították volna Lamascolo professzorukat egy mozgó repülőből, ernyő nélkül, ahogy Hobbie fogalmazott, de az alderáni sejtette, hogy a galaktikus légi jog órájuk hasonlóképp agyrohasztóan száraz lesz. A történtek óta több előadásukat is átmozgatták egyik időpontról a másikra, hogy az osztály minden tagja újra és újra áteshessen a szükséges felülvizsgálatokon, nehogy bármelyiküknél diagnosztizálatlan sérülés maradjon hátra. Így viszonylag sokat kellett várniuk arra, hogy az új tantárgy eddig számukra ismeretlen vendégoktatójával tanórán is találkozhassanak.
– Tank egyre többet hiányzik… – pillantott oldalra az előadóterem félköríves padsorában, melyet foghíjasan ugyan, de elkezdtek feltölteni évfolyamának tagjai.
Biggs csendben ült, és kifejezéstelen arccal nyomogatta a tananyagukat tartalmazó adattábláját, az alderáni azonban tudta, hogy barátja nem örül ennek.
Janeket egyre gyakrabban szólították el a kötelező zónalabda-edzések. A birodalmi akadémiák között rendezett bajnokság újabb és újabb mérkőzései megkívánták, hogy a prefsbelti csapat kifogástalan formában legyen. Lai tábornok nem volt hajlandó megbarátkozni annak gondolatával, hogy bármelyik intézménnyel szemben alulmaradjanak, így presztízskérdést csinált a felkészülésükből. Ez azonban azt jelentette, hogy barátjuk egyre több órát kellett, hogy kihagyjon, lemaradt tanulmányaival, testalkata pedig folyamatosan erősödött, olyannyira, hogy néha a szimulátorkapszulákba is nehezen tudott csak bemászni. A helyzet nem kevés gúnyolódást váltott ki rosszakaróik részéről, Tycho azonban tudta, hogy Biggs nem akarta hagyni, hogy Tank esetleg emiatt essen ki az Akadémiáról. Kevesen voltak az évfolyamukból, akik párban vagy többen érkeztek volna egy helyszínről, és Biggs és Tank közéjük tartozott.
– Nem lennél elárvulva nélküle... – gondolta a szőke. – De otthon mégis csak közel álltatok egymáshoz…
Biggs nem szeretett az érzéseiről beszélni, nem is igazán volt a szavak embere. Amikor azonban megszólalt, gondolatainak súlya volt. Komolysága, megfontoltsága és higgadtságra elismerést váltott ki társaiból és nevelőiből egyaránt, és maga Tatham is nagy jövőt jósolt neki a csillagflottában.
Felpillantottak, amikor vidáman csivitelve egy csillogó burájú R2-es asztromechanikai droid gurult be a tanterem ajtaján, gazdája, Lubo Narek professzor pedig gyors, határozott lépésekkel követte. Mögötte sietősen besurrant még néhány kadét, akik eddig a folyosón időztek.
– GBI17/1.! Pihenj! – intette le őket a férfi, ahogy lepakolta táskája tartalmát, és vállára kanyarított, félhosszú palástját a székére hajtogatta.
Droidja szembefordult a növendékekkel, felvevő lencséjével pedig végigpásztázta a termet, majd ahogy végzett, odagurult a tanári asztalhoz, és univerzális csatlakozójával hozzákapcsolódott. Az asztali kivetítőn megjelentek a hallgatók a letapogatott helyeiken, a kijelző azonban piros villogással és pittyegéssel kevesebb tanulót jelzett, mint ahányan az évfolyamra jártak.
– Köszöntöm önöket az első légi jogi ismeretekkel foglalkozó előadásukon! Lubo Narek professzor vagyok – fordult feléjük a férfi magabiztosan, és sötét szemei szinte mohón cikáztak hallgatói közt. – Végre hivatalosan is megismerhetem önöket – tette hozzá egy félmosoly kíséretében. – Az Akadémián szinte már legendákat zengenek a legutóbbi kalandjukról. De… mintha kevesebben lennénk, mint a hivatalos létszám. Ki hiányzik?
– Liridon Hames kadét kezelésen vesz részt az űrorvosi részlegen, Janek Sunber kadét pedig Lai tábornok engedélyével különleges felkészülést hajt végre az Akadémia zónalabda csapatával – állt fel mindannyiuk meglepetésére Rasha, aki általában igyekezte meghúzni magát az órákon.
– Értem… – rendezgette a holmiját a férfi, nyugtázva az információt, fel-felpillantva néha.
Az énekes arcán a csodálkozásnak mindössze egy apró árnya tükröződött, a tekintete azonban megkeményedett. Visszaült a helyére, Tycho pedig észrevette, hogy az ujjai ökölbe feszültek.
– Rasha…? – súgta neki oda, hogy feléje forduljon, és le tudjon valamit olvasni az ábrázatáról, a professzor azonban felfigyelt a közjátékra.
– Celchu kadét?
Tycho először nem is reagált a kérdésre, csak akkor jutott el a tudatáig, hogy őt szólítják, mikor a férfi megismételte.
– Celchu kadét?
– P-professzor…? – állt fel döbbenten, és hirtelen azt se tudta, mit feleljen.
Látta, hogy társai bizonytalan pillantásokat vetnek rá.
– Esetleg valami mondanivalója van az osztály számára? – kérdezte a férfi türelmes hangon.
– N-nem, uram… – hebegte az alderáni. – Én csak…
– Akkor bármi is volt az, várhat a következő szünetig – zárta le a kérdést a professzor. – Üljön vissza a helyére!
Tycho elkerekedő szemmel engedelmeskedett. Meglepte őt, hogy az új tanáruk arcról és név szerint is ismerte őt.
– Helyes! Akkor… vágjunk is bele! – csapta össze a tenyereit Narek szinte diadalittasan. – Nincsenek illúzióim azt illetően, hogy képzésük legunalmasabb óráinak egyikeként várták jelen előadások tárgyát, hiszen vajmi kevés izgalmat tartogat, szemben a gyakorlati repülés szépségével. Az önökhöz hasonló kadétok elméje pedig hevesen tiltakozik minden olyan információ ellen, ami nem leendő vadászgépeikhez kapcsolódik. Későbbi munkájuk azonban az Első Galaktikus Birodalom szigorú szabályrendszerének keretei közt zajlik majd, melynek betartása és fenntartatása egyaránt a maguk feladata lesz.
Lenyomott egy gombot a markában szorongatott kis eszközön, ami a galaxis térképét vetítette ki eléjük, egyfajta szimulációval, melyen kisebb-nagyobb fénypontok repültek egyik rendszer felől a másikba.
– Több tízezer évvel ezelőtt, mikor civilizációnk még képtelen volt a fénysebességgel való közlekedésre, a ma ismert világok kezdetleges technológiával, generációs hajókkal, mélyalvásban vagy hibernált állapotban tudtak csak útnak indulni, felfedezni a szomszédos csillagrendszerek potenciálisan lakható bolygóit, melyeknek utólag súlyos élettani hatásai voltak. Mire célba értek, saját bolygóikon gyakran az indulásuk is feledésbe merült, a technológia pedig sokat fejlődött. Az emberiség, mint az ismert világok uralkodó entitása, számos bolygón le tudott telepedni, és el tudta hinteni kultúrájának magjait. A planéták mégis rettenetesen távol voltak egymástól, és az egymással való kommunikáció nehézsége, a közlekedés központi szabályozottságának teljes hiánya egyfajta vad, ellenőrizetlen korszakot eredményezett. Ilyen volt a nagy hiperűr-háború időszaka is. Majd amikor koréliai és duroszi lángelméknek sikerült a fénysebességre is alkalmas technológiát kifejleszteni, a galaxis népe elérkezettnek látta az időt, hogy megalkossa a galaktikus közlekedés jogi kereteit annak biztonságossá tétele érdekében.
A kivetített prezentáció ráfókuszált a Galaktikus Magra, benne Coruscant bolygóvárosára.
– Kereskedelmi útvonalak jöttek létre, ellenőrző állomások, melyek azokat felügyelték, és vámrendszer, ami annak szabályosságára figyelt. A Galaktikus Köztársaság azonban békés volt, fénykorában hadsereggel, rendfenntartó egységekkel nem rendelkezett, mert a tárgyalások és béke útján mindig sikerült a konfliktusokat megoldani. Nem volt szükség vadászpilótákra sem – intett a kadétok felé, ahogy kihívóan felvonta a szemöldökét -, míg… Nos, Lamascolo professzor óráiról már bizonyosan tudják, egészen a Klónháborúk kitöréséig.
A hallgatók kelletlenül egymásra néztek: jól emlékeztek Lamascolo professzor eddigi, ideológiai töltettől nem mentes, fröcsögő előadásaira.
– Ahogy aztán a Köztársaság elbukott, az államforma pedig átalakult az Első Galaktikus Birodalommá, megkezdődött az addig ismert gazdasági, kereskedelmi és jogi rendszer konszolidációja. A Klónháborúkból megörökölt harci technológia feladata volt arról gondoskodni, hogy az egykori szakadár eszmék ne tudjanak újra teret hódítani, az államapparátusé pedig a gördülékeny átmenet egyik rendszerből a másikba. A Klónháborúk rávilágítottak arra, hogy az addig évezredeken át betartott és elfogadott szabályoknak szükséges volt a felülvizsgálata annak érdekében, hogy a Birodalom polgárait ne fenyegesse ismét olyan veszély, mint amilyennek ez a pusztító, mindössze 3 évig tartó háború kitette őket. Amit a galaxis világűrjogászainak évezredek alatt sikerült kodifikálnia, azt a Birodalom felemelkedésével valamivel több, mint egy évtized alatt kellett most átdolgoznunk. A saját bőrünkön kellett megtapasztalnunk, hogy a háborút megelőző fogalmakat, mint a légtér szuverenitását, a szabad repülés elvét vagy a bolygórendszerek létfenntartáshoz való jogát mostantól kezdve felülírja totalitárius ellenőrzés vagy az engedélykódokhoz kötött repülés.
Látta, hogy a kadétok keserűen meredtek maguk elé, ezért hozzátette:
– Mielőtt azt hinnék, hogy a teljes jogi rendszert meg kell majd tanulniuk, van egy jó hírem! A csillagflotta leendő pilótáiként abban a kiváltságos helyzetben lesznek, hogy a kötelező birodalmi irányelvek minden lokális intézkedést felülírnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne kellene a repülés közben elvárt protokollt megismerniük, így az elkövetkezendő hetekben ezekkel fogunk behatóbban foglalkozni. Kezdjük is el! – fordult a tanári asztal mögötti kivetítőtábla felé, melyen megjelenítette az első adagnyi tananyagot, közönsége pedig unottan bányászta elő a szöveget saját adattábláján.
0 hozzászólás