Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 11. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.
~ 11. fejezet ~
Tüskefog Mocsival haladt a kompánia élén, Kender pedig, aki a jelek szerint biztonságban érezte magát a sül társaságában, nem tágított mellőle. A két vörös rókalány szorosan követte őket, és kedélyesen cseverésztek egymással, ami arra utalt, hogy nem volt komolyabb ellentét kettejük között. Egy rettentően másnapos Puszedli csendben ment utánuk Retekszisszel, Kósza pedig lelkesen csaholva zárta a sort.
– Mi volt az oka annak, hogy ilyen komoly védelemre volt szükséged? – kérdezte Tüskefog a mellette ballagó Kendert.
– Azt hiszem… most már elmondhatom – vallotta be kelletlenül a pecás rókalány. – Az az igazság, hogy eladtam valamit egy sasnak, amit nem kellett volna.
– Rókaként? Egy sasnak?
– Nem azért, mert szimpatizálok velük! – mentegetőzött Kender. – És volt egy kis csavar is a történetben…
– Kíváncsian várom, mi volt az – mérte őt végig Mocsi.
– Pecázás közben, amikor épp nincs semmi tennivaló, mert nem harapnak a halak… gyakran bámészkodok, mit lehetne csinálni… mit tudnék hasznosítani… Így bukkantam rá néhány igazán szép kavicsra. Úgy tündököltek, miután megtisztítottam őket a vízben, akár az igazgyöngyök! Szóval… hazavittem és szépen megcsiszoltam őket, és karláncra fűztem mindet. Olyan volt, mintha valódi gyöngyökből állt volna! Én pedig eladtam ezt az egyik sasnak, aki a kedvesének vitte ajándékba! A fészekben persze rögtön kiderült a turpisság és a sasné azonnal kitette a szűrét, és azóta vigyáznom kell minden léptemmel, mert a sas bosszút esküdött ellenem!
A társaság jóízűen felnevetett.
– Le se tagadhatnád, hogy róka vagy – jegyezte meg Tüskefog derülten.
Kellemes, tiszta idő volt, az erdő pedig látszólag békésen magasodott körülöttük, egyfajta hamis biztonságérzetet keltve bennük az előző éjszakához képest. Minden egy csapásra megváltozott azonban, amikor egy szélsebes nyílvessző keresztülhatolt Kender fején. A herceg kiváló reflexeinek köszönhetően félre tudott ugrani, majd elkiáltotta magát.
– Feküdj!
Gyorsan a lövedék érkezésének irányába nézett, és az egyik fán egy íjász sast vett észre, aki ügyesen elrejtőzött addig előlük, és csak a megfelelő alkalomra várhatott, míg Kender elérhető közelségbe nem került. Az ösvényen előttük két kardforgató haramia is előlépett a bokrok addigi takarásából, egy nyúl és egy farkas, és fegyvert rántottak. Mögöttük, egyelőre lőtávolságon kívül egy újabb sas várt arra, hogy ő is lehetőséget kapjon a támadásra.
Veca és Veronika megdermedt a döbbenettől, Kósza pedig azonnal beugrott az első bokorba, és meglapult. Retekszisz reszketve körülnézett, és követte a kiskutya példáját.
– Ki vagyunk ezekkel segítve…! – morogta Mocsi, és egyelőre a távolabbi ellenfeleket nem tartotta olyan veszélyesnek, ezért előrántotta a dobótőreit, és célba vette Kender gyilkosát.
– Én ezermester vagyok…! – védekezett a repülőmókus.
– Hány robbanószeres fiola is van nálad? Még vagy 9?
– Először biztonságba kell helyeznem a cuccomat!
A dobótőr a vállán találta el a sast, az pedig fájdalmasan feljajdult, az addig viselt bőrvért pedig lehullott róla. A rókalány szeme szinte vörösben forgott a dühtől, amiért nem sikerült megvédenie Kendert.
Puszedli vékonyka hangon megszólalt.
– Sz-sziasztok! Én Puszedli vagyok…! Mit akartok tőlünk?
– Mégis mit gondolsz? Jöttünk a kalmárt leszedni! Adjátok meg magatokat!
– És akkor tovább mehetünk?
– Ha megadjátok magatokat, és megkapjuk, ami a kalmárból még megmaradt…!
– M-minket a kalmár csak felbérelt! Ha kell, vigyétek el, velünk nincs dolgotok!
– Adjátok meg magatokat!
– Az mit jelentene számunkra? – kérdezte a pele a többiektől tanácstalanul.
– Azt, hogy lerakod a fegyvert, és elveszik mindenedet! Márpedig én nem fogom megadni magam! – jelentette ki Tüskefog.
Veca és Veronika félrehúzódott, hogy ha a sas ismét lőni készülne, Puszedli tiszta célpont legyen, és nekik ne eshessen bántódásuk. Mindketten tőreikért nyúltak, és elszántan figyelték a szárnyast. A sas célra tartott és lőtt, megsebezve ezzel a mogyorós pelét, és elszakítva annak kabátkáját.
A sül megmarkolta a kardját, és mivel nem volt lőfegyvere, a gyalogosan feléjük közeledő farkast szemelte ki magának, Mocsi pedig a nyulat. Mindketten ellenfeleik felé rohantak. A rókalány ért oda először, és fájdalmas csapást mért a nyúlra. Tüskefog hatalmasat suhintott a kardjával, kiszemelve magának a farkas gyenge pontját, a karját, és súlyos sebet ejtett rajta. Az ordas vissza sem tudott támadni, úgy megtántorodott.
Veca közben eldobta az első tőrét, amivel csak szerény vágást ejtett a sason, így viszont leleplezte előtte, hová rejtőztek el. A szárnyas következő lövése így a rókalány felé röppent, Veca pedig felordított a fájdalomtól.
Mocsi második csapása teljesen ledöntötte a lábáról a nyulat, a haramia a földön fetrengett a kíntól. A farkas próbálkozott egy ellentámadással, de Tüskefog ügyesen ellépett előle, és egy kíméletlen csapással agyonütötte azt.
Ekkor azonban két újabb íjász bukkant fel, és figyelmeztető lövést adtak le feléjük.
– Adjátok meg magatokat! – kiáltották. – Itt a felmentősereg!
– Csak el akarják hitetni velünk, hogy többen vannak! – figyelmeztette a társait Tüskefog.
Mocsi beugrott egy bokor takarásába.
– Ott vannak! – figyelmeztette a sült.
A herceg nekivetette a hátát az egyik fa törzsének, és ő is fedezékbe kuporodott. Ahogy mindketten eltűntek a szemeik elől, a két újabb íjász leszállt a földre, és szablyát előrántva megindult feléjük. Közben a bokorban lapuló Kósza elkezdett közelebb mászni, hogy jobban lássa az eseményeket. Odaadta a csúzliját Retekszisznek, aki bekészítette a robbanószeres fioláit, hogy ha van értelme, kilőhesse azokat ellenfeleik felé.
Mocsi tudott először szúrni a feléje haladó sas felé, de kölcsönösen megsebezték egymást. Nem volt szerencséje Tüskefognak sem, bár a sérülése szerencsére nem volt túlságosan mély. Veca és Veronika eközben végeztek az őket először megtámadó sassal, majd kirontottak rejtekhelyeikről, és a két szablyás felé rohantak. Mocsi még utolsó erejével feltápászkodott, és Vecával együtt legyűrték az ellenfelét. A fehér rókalány teljesen kimerült, és behúzódott egy bokor tövébe.
– Vigyázz, jövök! – kiáltotta figyelmeztetésképpen Veronika, ahogy mérgezett tőrével Tüskefog szárnyasa felé rohant.
Közrefogták a sast, Veronika egy vágást ejtett rajta, a sül pedig egy lendítéssel lemetszette a fejét. Az utolsó íjász, aki a legtávolabb húzta meg magát, felröppent a levegőbe, és sebesen távozott.
– Akin még azt látjátok, hogy él, abba állítsunk bele egy-egy kardot! – utasította a csapat tagjait lihegve Tüskefog. – Utána pedig húzódjunk fedezékbe, hogy ha ezek visszatérnek, ne találjanak meg minket azonnal! És forgassuk ki a zsebeiket, hátha van náluk valami hasznos!
– Tök mindegy, csak ne Puszedli csinálja! – nyögte pihegve Mocsi, amin akaratlanul is felnevettek.
– Puszedli, te húzd fel az íjadat, mert ha ezek jönnek újra a levegőből, rájuk tudsz majd lőni! – adta ki a parancsot a sül.
A mogyorós pele bólintott.
A sérültek a gyógyforrás vizével igyekezték rendbe hozni a könnyebb sérüléseiket, orvosi felszerelésük pedig sebkötözésben, fertőtlenítésben vált hasznossá számukra. Tüskefog letelepedett a megölt farkas mellé, és tapogatni kezdte annak zsebeit. Az ordastól két tekercs pergament és 5 érmét, a lefejezett sastól pedig Oktondi Oktávia oposszum búcsúlevelét sikerült zsákmányolnia, amit csodálkozva forgatott. Retekszisz a halott kalmárhoz hajolt oda, és visszavette tőle Berta ezüstös kendőtűjét, amit átnyújtott Puszedlinek. Talált nála ezen kívül egy fakanalat, valamint egy hajójegyet, és az egyik sasnál egy nagy guriga, véres rongyba csavart sajtot. Kósza egy pár kovakővel gazdagodott, valamint egy kis erszénnyel, benne 6 tökmaggal. Mocsi egy bevásárlólistát és egy kézi mérleget zsákmányolt súlykészlettel. Bosszúból lenyeste az első sas fejét, aki végzett a kalmárral.
A Kender zsákjában talált 15 érmén igazságosan megosztoztak, Puszedli pedig már szemezett is az öltözékével. A ruha szerencséjére sértetlen volt, és nem is viseltes. Az íjász sasokról bőrvértet húztak le, eltették a 2 szablyájukat is, Mocsi és Tüskefog pedig felmarkoltak 1-1 visszacsapó íjat.
– Ez hasznos lesz legközelebb… – nézegették új szerzeményüket.
– Főleg, ha a többiek megint elbújnak harc helyett… – jegyezte meg a rókalány kelletlenül.
– De legalább éhen halni nem fogunk – jegyezte meg Veronika. – A pecás szárított élelme napokig elég lesz mindannyiunknak.
– Szedjük össze magunkat, és menjünk innen! – ajánlotta Tüskefog. – Ha ez a sas visszatér valami erősítéssel, ne találjon itt minket!
– Mehetnénk valami kerülőúton – helyeselt Mocsi is. – Hogy ne vegyen minket észre a levegőből olyan könnyen!
– A hullákat se kellene itt szabadon hagyni – folytatta a herceg. – Húzzuk be őket valami bokor alá!
Igyekezték eltüntetni az összecsapás nyomait, a vérfoltokat homokkal szórták be, hogy bárkinek, aki utánuk érkezik, ne legyen feltűnő, mi történhetett.
Éberen és harcra készen folytatták tovább az utat az erdő sűrűjében, és rájuk sötétedett az ég, de nem találkoztak senkivel.
– Addig ne álljunk meg, míg arra érdemes helyet nem találunk! – mondta Mocsi. – Üreget, barlangot, vagy bármi hasonlót, ami megvéd minket!
– Én tudok egy ilyen helyet a közelben – jelentkezett Veca.
Egy barlangszerű képződményhez vezette őket, melynek belsejében ágyszerű alkalmatosságok várták őket. Felrázták a szalmazsákokat, és lepakolták táskáikat. Kósza előszedte frissen szerzett kovaköveit, és sorra meggyújtotta a gyertyákat, hogy legyen egy kis fény is körülöttük.
– Ki vállalja az első őrködést? – kérdezte Tüskefog, ahogy előcsomagolt egy keveset a Szabadrévből magával hozott finomságokból.
– Én örömmel vállalom az első kört! – csaholt a kiskutya, Puszedli pedig, bár még mindig másnapos volt, csatlakozott hozzá.
A többiek leheveredtek pihenni, 3 óra múlva pedig Veca és Retekszisz váltotta őket. A repülőmókus nem járt jól a jelentkezővel, mert Veca hamar elbóbiskolt, egyedül hagyva őt. Az utolsó körben a két harcos, Mocsi és Tüskefog jelentkezett, de a harc izgalmai annyira kimerítették őket is, hogy mindkettejüket elnyomta az álom. Késő délután volt, mikor mindenki újra magához tért.
Kellemesen megebédeltek, majd összecsomagolták ingóságaikat, és kiléptek a barlangból. Meglepetésükre nem voltak egyedül. Se az úton nem tudtak tovább haladni, sem pedig visszavonulni a barlangba, mert a jövevények nyomban elállták azt, és gyakorlatilag bekerítették őket. Egy hatalmas íjász sas telepedett le az előttük magasodó fára és fennhangon rájuk rivallt.
– Ti gaz bitangok! Ti öltétek meg a csapatomat!
– Mondja ezt az orgyilkos, akinek csapata ránk támadott… – jegyezte meg Retekszisz epésen.
– Mi nem akartunk bántani benneteket, nekünk csak a kalmár vére kellett!
– Vettük észre…
– Mi felajánlottuk, hogy elmehettek! De nektek ez nem kellett!
Két buzogányos varjú, egy nyúl és egy egér, egy csúzlis mókus, és egy kardját egyensúlyozó sün nézett velük farkasszemet.
– Hogy sikerült egy ilyen csapatot összeszednie ennek a szerencsétlennek? – kérdezte Mocsi, ahogy végignézett a szedett-vetett társaságon.
– Biztos akciós volt a buzogány… – motyogta Retekszisz.
– Gyerekek, mennyi buzogányunk lesz, ha ezeket mind agyonütjük! – vigyorgott Tüskefog. – Vajon érdemes ezekre lőni, vagy rögtön rántsuk kardot?
– Aki tud lőni, az célba vehetné a sast, mielőtt az megint elmegy és hoz egy csapat barmot… – felelte a repülőmókus, ahogy tanakodtak.
– Meg is adhatjátok magatokat! – szólította fel őket a sas.
– Már megint kezdi…! – forgatta meg a szemeit Retekszisz.
– Ez már a múltkor se jött be! – kacagott Kósza.
– Akkor… támadás! – rikkantotta az íjász.
Célba vette a repülőmókust, a lövése azonban elsuhant Retekszisz bolyhos farka mellett, és csak egy kisebb csomónyit tépett le a szőréből. A lány előrántotta az egyik korábban zsákmányolt dobótőrt, és a szárnyas felé hajította. A találat olyan ügyes volt, hogy vért leszakította a sasról, így az rémülten kapott védtelen testéhez.
A csúzlis mókus szembefordult Kószával, aki határozottan vigyorogva előhúzta saját csúzliját. Ellenfele azonban olyan szerencsétlenül célzott, hogy azzal saját magát sebesítette meg. Visítva dörzsölte a szemét, amire visszarúgott a kő, Kósza pedig nem tudta megállni a jelenséget nevetés nélkül. Ahogy megcélozta a mókust, őt viszont orron találta a saját fegyvere, így vonyítva szűkölt.
Az egyik buzogányos varjú Vecát szemelte ki magának ellenfeleként, de olyan esetlenül rohant feléje, hogy szinte megbotlott és lefékezett előtte, a rókalány azonban nem teketóriázott: dobótőrével tarkón szúrta a szárnyast.
A nyúl Tüskefog felé lendítette saját buzogányát, ami elől a sül igyekezett elfordulni, hogy tüskéivel megsebezze ellenfelét, a fegyver azonban súrolta a testét. Fájdalmasan felszisszent, és ahogy felhúzta az íját, hogy a sast célba vegye, a lövedék csúfosan mellément, és ő is majdnem eltalálta vele Retekszisz farkát. A repülőmókus felháborodva fordult feléje, és kérte számon, mit művel.
A másik buzogányos varjú Puszedli felé rohant, így eltakarta előle a sast, akit szeretett volna ő is meglőni.
Az egér Veronikát akarta agyon csapni a buzogányával, de a lány kecsesen átugrotta az aprócska lényt. Előkapott egy fiolát a mérges készleteiből, és próbálta annak tartalmát rálöttyinteni támadójára, de az nem sikerült.
A tüskés szembefordult Mocsival, és egy nagyon technikás csapással el is találta a rókát, aki megrázta bozontos farkát, és védekező állást vett fel.
– Még szerencse, hogy nem vedlettem le a téli bundámat, és a hájam megvédett! – jelentette ki határozottan.
A sas és Retekszisz sikeresen ellőtt egymás mellett anélkül, hogy a másikat megsebezték volna, a fájdalomtól nyüszörgő Kósza és mókus pedig továbbra is saját, önmagának okozott sérülésével bajlódott. A kiskutya így fedezéket keresett, bemászott Retekszisz szerszámos ládájába, és onnan lőtte a mókust, aki próbált elfordulni a lövedék elől, a kő így a fenekét találta el, ezért kínlódva ugrált fájdalmában.
A nyúl egy újabb ütéssel eltalálta Tüskefog kezét, aki emiatt nem tudott hathatósan visszatámadni a kardjával. Puszedli közben ügyesen fordult, és a sas immár nem volt előtte takarásban, és egy pontos találattal elérte, hogy az lezuhanjon a fáról, Retekszisz lába elé.
Veca, miután saját varjával végzett, Tüskefog segítségére sietett, és belemélyesztette a tőrét a buzogányos nyúlba. Az elterült a földön, és már képtelen volt újra talpra állni. Mocsi a kardjával a sün felé döfött, aki próbált összegömbölyödni, hogy megvédje magát, de nem sikerült időben összehúzódnia, a rókalány ezért keményen fejen találta őt.
Retekszisz előrántotta a szablyáját, és a földön fetrengő sas felé szúrt vele, de annak sikerült ezt hárítania. Fekve ugyan, de meglendítette a kardját, amivel megsebezte a repülőmókust.
Veca a csúzlilövésektől szenvedő mókus felé hajította a dobótőrét, egy harmadik sebet okozva a kicsi jószágon.
Tüskefog lihegve körbenézett. Így, hogy az ő eredeti ellenfele, a nyúl kidőlt, keresni akart magának egy másikat, és igyekezte felmérni, ki lehet nagyobb bajban. Veronika, mivel nem volt egy harcias teremtés, védtelenebbnek tűnt, de sértetlen is volt, Puszedli ellenben már elszenvedett egy csapást, és egy buzogányos varjú épp egy újjal fenyegette. A szárnyas azonban háttal állt neki, így könnyű célpontot jelentett számára. Egy határozott csapással mély sebet ejtett a nyakán, amitől az hevesen és ocsmány hangon károgni kezdett. A sül kimerülten a földre rogyott, úgy érezte, lassan teljesen elhagyja az ereje.
Puszedli így a sün felé fordult, besegítve a rókalánynak, Mocsi pedig bevitte neki a kegyelemdöfést. Veronika maradt talpon az egérrel szemben, és a sas hevert még előttük, így minden figyelmüket rájuk összpontosíthatták. Az egér eltalálta Veronikát, aki ismét valamilyen méreggel próbálkozott, sikertelenül, ezért sérülten hátrálni kezdett.
Retekszisz beleállította a szablyáját a sasba, így körbeállták az egyedül maradt rágcsálót.
– Add meg magad, egér! – rivallt rá Puszedli a maga vékonyka hangján, ami cseppet sem tűnt félelmetesnek. – Legyünk barátok!
Társai fáradtan felnevettek, az egér azonban letette a buzogányt.
– Nem akarok meghalni! – motyogta feltartott mancsokkal.
– Most pedig beszélj! – tartotta őt sakkban a mogyorós pele, míg a többiek felsegítették egymást a földről, és elkezdték ellátni a sérüléseket. – Mi volt ez az egész?
– Én csak egy bérenc vagyok! Munkára jelentkeztem! – mentegetőzött az egér.
– Ki bérelt fel erre? – kérdezte Tüskefog.
– Vaskostollú V-vince – rebegte az.
– És ki ez a Vince?
– Hát… őt mindenki ismeri! – értetlenkedett az egér. – Ő egy sas nagyúr!
– Mi még nem hallottunk róla, úgyhogy eredjen meg a szád! – követelte a sül. – Különben beléd állítom a tüskémet!
– Én nem tudok semmit! Csak a betevő falatomat akartam megkeresni! – sipítozott az egér.
– Mennyit ígértek neked ezért a munkáért? – hajolt oda hozzá Mocsi.
– 2 érmét és élelmet…! És… hogy megtarthatom ezt a remek buzogányt!
– Azt most szépen ideadod! – vette el tőle a fegyvert Puszedli, amit az kelletlenül, de odaadott.
– Annyira… nem is volt remek ez a buzogány… – motyogta.
– És ez a Vince visszavár titeket, hogy jelentsetek neki?
– Igen…! Igen! Igazából a kalmárt kellett volna megölni, de ez a sas szedett össze minket – mutatott a kinyúlt szárnyas felé -, hogy a társai megölése miatt bosszút kellene állni.
– Na és hol van most ez a Vince? – kérdezte Kósza. – Tudod?
– Persze! Hogyne tudnám! A Sötétmancs Gát lakónegyedében! Ő egy sas nagyúr!
– Szóval csíped a sasokat, mi? – hunyorgott Mocsi.
– Én azt csípem, aki a betevőt adja! De nektek is eljövök ám dolgozni!
– Azt fogsz is… – fenyegette meg őt Retekszisz.
– De akkor… kérem vissza azt a remek kis buzogányt! – próbálkozott az egér. – Tulajdonképpen én… íjász volnék, de elkártyáztam az íjamat…
– Ne is számíts rá!
Mocsi intett a fejével a társainak.
– Szerintem vissza kellene küldeni ezt az egeret, hogy sikerült a küldetésük, csak meghaltak a többiek.
– Az nagyon jó lenne! – bólogatott az egér. – Hátha megkapnám így az ő bérüket is!
– Megadta magát, így nem zsarolhatjuk az életével – figyelmeztette a csapatot a rókalány. – Szerintem jöjjön el velünk a gátig, addig is legalább segít a cipekedésben, ott pedig szabadon bocsájtjuk, hadd jelentsen a sasoknak, és kapja meg érte a jutalmát!
Az egér lelkesen bólogatott.
– Én benne vagyok, ez a terv jól hangzik – felelte végül Tüskefog. – Mondd a neved, egér!
– Ugrólábú Uriel vagyok!
– Akkor Uriel, tedd magad hasznossá, és kopaszd meg ezt a szárnyast! – intett Retekszisz. – Ma este saslikot akarunk enni!
– Hát… én inkább a gabonához értek… – cincogta az viszolyogva. – De ha kell, én megfőzök mindent! – mondta végül, ahogy Mocsi előrántotta a nyúzókését, és már kezdte is tépkedni a tollakat.
Megegyeztek abban, hogy az éjszakát inkább a barlangba visszahúzódva töltik, ápolva a sérüléseiket, és felkészülve az útra. A hullákat félrehordták a bokrokba, és kiforgatták a zsebeiket.
A sas íját ezúttal Retekszisz tette el magának, akárcsak horpadásmentes fapajzsát és egy tekercs drótot. Kósza megtapogatta a mókus testét, és meglepetésére egy mérgekkel foglalkozó könyvet talált nála.
– Ez pont nekem való! – ölelgette szerzeményét.
Veca a buzogányos varjútól ugyanúgy elvett egy pajzsot, de nem tartott rá igényt, ezért beadta a közösbe. Tüskefog a nyulat fosztotta ki, és 3 üveg Szabadrévi Szabadsört talált nála.
– Meg is lesz az ital estére! – csillant fel Mocsi szeme.
Retekszisz viszolyogva nézte a két záptojást, amit a varjújától elszedett, nyomban oda is adta inkább Kószának, hogy az majd a csúzlijával használhassa. A kardos sünnél Mocsi meglepetésére egy újabb kézi mérleget talált.
– Én ezt nem is értem… – motyogta döbbenten. – Valaki cserélje el velem!
– Nálam van egy guriga sajt véres rongyban – ajánlotta fel Retekszisz röhögve.
– Megegyeztünk! Én szeretem a sajtot!
A barlangban finoman rotyogott a ragú, és sült a saslik, Tüskefog pedig letette a tűz mellé a sört. Veca, aki titokban maga is hozott Szabadrévből néhány üvegnyi frissítőt, szemrebbenés nélkül kisajátított magának egy egész palackkal, amit a többiek kelletlenül, de átengedtek neki, tekintve, hogy korábban más zsákmányból nem kért. Retekszisz nagylelkűen felajánlotta, hogy mindenkinek tölt a gyógyitalából, annak azonban nem várt hatása volt rájuk. Hol a hányás, hol a hasmenés gyötörte őket, amint elfogyasztották.
– Mit tettél te ebbe bele? – nyögte Mocsi.
– Mindent, ami csak kéznél volt – mentegetőzött a repülőmókus.
– Lehányhatlak? – kérdezte Tüskefog dühösen.
– Fogom neked, várjál! – ajánlotta a róka.
– Soha ilyen csorba nem esett még a méltóságomon!
– Te beszélsz? Nekem fehér a bundám! – jajveszékelt Mocsi, társaik azonban már kínjukban csak röhögtek.
Kínlódva kergették Reteksziszt a barlangban, míg az erejük el nem hagyta őket. 6 napig szenvedtek, felélve minden tartalékukat, de legalább a sebeik időközben begyógyultak. Büdösen és csalódottan hagyták hátra a barlangot.
– Azt hiszem, aligha fog így bárki megtámadni minket… Ilyen büdösen messze el fog kerülni bennünket mindenki, aki nem akar valami járványt elkapni…
– Mint azok az utazók, akik néhány napja benéztek a barlangba, és inkább kifordultak innen? Szerintem új legenda született, hogy itt valami szörnyű dolog történt… Az a csoda, hogy nem gördítettek valami sziklát a barlang bejárata elé, hogy bármi is volt odabenn, ne tudjon kijönni…
– Gyenge vagyok és éhes…! – nyüszítette keserűen Kósza.
– Ha kell, megint belevetem magam a folyóba, hogy halat fogjak nekünk… – ajánlotta Tüskefog. – Már ha lenne folyó…
Szerencsére sikerült gyökereket kiszimatolnia, melyet útközben elrágcsálhattak. Retekszisz szedett egy kis gombát, de a többiek, tanulva a korábbiakból, nem voltak hajlandóak elfogadni tőle semmit. Puszedli pitypangra és salátalevelekre bukkant, így ezeket majszolták, ahogy haladtak.
– Valahol meg kell tisztálkodnunk! – méltatlankodott Tüskefog. – Ez így nem mehet tovább!
Az erdő fái idővel ritkulni kezdtek, ahogy kiértek a sziklás, kopár vidékről, és jobban érezték a szél mozgását is. A távolban egy település tornyai, házai kezdtek kibontakozni.
– Hölgyeim és uraim… íme a Sötétmancs Gát! – mutatott előre Veca fellelkesülve.
0 hozzászólás