Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 10. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.
~ 10. fejezet ~
A kalandorok másnap hajnalban kialvatlanul, fáradtan vonszolták el magukat a városkapuhoz, hogy eleget tegyenek kötelezettségeiknek, és útnak induljanak a pecás kalmárral, Kenderrel, valamint találkozzanak a Vecát a Sötétmancs Gát felé kísérő Veronikával is.
Kender hátizsákkal várakozott, a kordéja már nem volt nála, amivel korábban a piacon mozgolódott, a két rókalány pedig úti szerelésben állt. Veca a hátán egy nagyobb zsákot viselt, amiben a hazaköltözéshez szükséges holmiját vihette.
– Nincs megkötözve – állapították meg, ami furcsa volt az előző nap történtekhez képest, de úgy érezték, nem az ő felelősségük gondoskodni Veca esetleges szökéséről, hanem Veronikáé.
A leendő örökös rókalány arca szokatlanul sápadt volt, és vissza-visszapillantott a település belseje felé.
– Valami baj van? – kérdezte Mocsi.
– Hogy épp ilyenkor kelljen útnak indulnom…! – motyogta az kedveszegetten. – Reggel tudtuk meg, hogy szeretett péknénk, Berta meghalt! Micsoda csapás!
A kalandorok néma pillantásokat váltottak egymással.
– Úgy tűnt, előző este nagyon felöntött a garatra. Annyira részeg volt, hogy nem vette észre, hogy mogyorós süteményt eszik, és hát… allergiás volt rá.
Tüskefog az égre emelte a tekintetét.
– Így most Mancsfréd bácsira hárult minden feladat a temetéssel kapcsolatban. Jó lett volna, ha itt maradhatok segíteni neki… de hát most már ez így alakult.
A csapat tagjai mélyen hallgattak az érintettségükről, és jobbnak látták minél hamarabb maguk mögött hagyni a vidéket.
– Jó reggelt az uraknak! – köszönt Tüskefog a kapuőrökre, akik ugyanazon katonáknak tűntek, mint akiket megérkezésükkor Puszedli oly ravaszul kizsebelt.
– Jó reggelt! Csak nem elhagyni kívánják szeretett városkánkat, tüskés barátom? – üdvözölték őket kedélyesen.
– Ezt a helyi kereskedőt készülünk elkísérni, és a két hölgy is velünk tart majd az úton.
Veca lelkesen lengette a farkát, úgy tűnt, ő boldog, hogy elbúcsúzhat Szabadrévtől.
– Hát itt a csapatom! – lelkendezett Kender. – De jó, hogy itt vagytok!
– Megígértük, hogy eljövünk…
– Akkor induljunk! – javasolta Mocsi.
Ráléptek a gát felé vezető ösvényre.
– Tekintettel arra, hogy ifjú barátunk ismeri az utat – mutatott Tüskefog Puszedlire, aki saját bevallása szerint korábban a kikötő felől érkezett -, javasolhatom, hogy néha felderítésképp előreküldjük őt, nem leselkedik-e ránk veszély? Mocsi és Kósza, ti vagytok a legéberebbek közülük, ti mehetnétek elől! Én szívesen vállalom, hogy kardot szorongatva beállok a csapat végére, hogy hátulról fedezzek mindenkit, ha onnan érkezne fenyegetés.
Felsorakoztak a megbeszéltek szerint, és megindultak a kitaposott útvonalon. Hasznosítható, ehető növényeket nem találtak, amit szedhettek volna, hogy elrágcsálják útközben, mert azokat más járókelők bizonyára már mind learatták. A környék azonban szerencséjükre biztonságosnak tűnt.
– Ez a vidék már a macskák fennhatósága alatt áll – mesélte Veronika. – Ők fognak majd tőletek kérni áthaladási díjat. Vannak olyan csapások, melyeken le tudjuk rövidíteni az utat, ha el akarjátok kerülni a díjfizetést, és arrafelé lehet, hogy gyűjtögetni is tudnátok, de ott nagyobb az esély arra, hogy megtámadjanak bennünket. Attól nem kell tartanotok, hogy táborhely nélkül maradnátok, mert itt, a hivatalos kereskedelmi út mentén folyamatosan lesznek ingyenes tűzrakó helyek, odúk, barlangok is, ahová aludni is behúzódhatunk majd. Ezeknél az egyetlen fontos szabály, hogy rendben kell majd hagynunk őket magunk után.
– Nekem teljesen mindegy, merre megyünk – vonta meg a vállát Veca hanyagul. – Én nem félek a harctól! – simogatta meg dobótőreit. – Ha le akartok térni a fő útról, nekem az is belefér!
– Nekem is mindegy – húzta össze magát Kender, és szemmel láthatóan félt -, csak azt akarom, hogy védjetek meg! Az útdíjam ki van fizetve.
– Nekünk is – bólintott Veronika.
– A harctól mi sem félünk – jelentette ki Mocsi. – Tekintettel arra, hogy a kíséretért aránytalanul kevés pénzt kaptunk Kendertől, ami az útdíjra is talán épp elég, nem éri meg a fő úton haladnunk. Ha így az útdíjat megspórolhatjuk, szerintem bátran lefordulhatunk valamerre.
Miután megegyeztek, letértek egy kevéssé kijárt ösvényre, melynek mentén medvehagymát, fenyőtobozokat gyűjtöttek. Tüskefog vígan ropogtatta a fenyőmagvakat, és közben éberen figyelte a környezetét. A délelőttjük eseménytelenül telt, délben Kalmár pedig jelezte, hogy eléggé elfáradt, ezért az első tisztáson megálltak pihenni egy kicsit.
A sül körbeszimatolt, hátha talál valami ehető gyümölcsöt, mert már nagyon kívánta azok lédús, édes ízét. Az évszak ilyen szempontból nem volt épp kegyes velük, de finom gyökereket és salátanövényeket sikerült találnia. Nagy lapuleveleken a társai elé hordta az ennivalót, kardjának lapjával pedig kilapította azokat a bogarakat, férgeket, amiket a növények kiásásával kiforgatott a földből. Leporolták, megtisztogatták a szerzeményt, és elcsomagolták későbbre.
Evés után tábort bontottak és tovább indultak. Kellemesen beszélgetve, jó tempót futva haladtak a kikötő felé, és a nap már lemenőben volt, mikor Kósza orra először felfigyelt valami gyanúsra.
– Vérszagot érzek! – torpant meg a kiskutya, és lelapult a földre. – Sok-sok vért!
– Fegyverbe! – suttogta Tüskefog.
Az ösvényről leágazva egy kisebb, fákkal körülvett tisztás húzódott mellettünk. Kósza tekintetét egy természetellenes fényjelenség azonnal abba az irányba vonzotta.
– Halk madáréneket hallok…! – remegtek meg Mocsi fülei. – Ez… egy varjú lehet! Ocsmány a szövege… de az éneke önmagában nem kellemetlen. Egyszerre szép és bűnös…
Mind megtorpantak, és kísérteties szellőt éreztek a hátuk mögül, mely mintha a helyszín felé terelte volna őket.
– Ha ezek varjak… akkor az utolsó, amit akartok, hogy ezeket tudatlanul magatokra haragítsátok! – figyelmeztette őket Veca. – A túlvilág tollas szolgáinak nemzetsége az erdő legszabadabb népe.
– „Túlvilág”?
– Igen. Az utakat járják és a hirtelen halált halt egyedeket keresik. Ahol megjelennek, előbb-utóbb dögvész és pusztulás üti fel a fejét. Állítólag tudnak kommunikálni a halottakkal is. Furcsa egy népség… hátborzongatóak és igen sértődékenyek, ezt nem árt észben tartanotok!
– Mit javasolsz akkor, Veca? Megnézzük őket vagy hagyjuk inkább békén?
– Azt mondtad, nem félsz a harctól, Mocsi – húzta ki magát a vörös rókalány. – Én szívesen megnézném őket munka közben!
– Ha ők megtámadnak bennünket, védekezhetünk ellenük, vagy visszatámadhatunk? – kérdezte a herceg.
– Nem hinném, hogy ilyen szándékaik lennének – rázta meg a fejét Veronika. – Ők igazából amolyan szakrális jelenségnek számítanak. Hacsak meg nem sértitek őket…
– Akkor menjünk óvatosan közelebb! – javasolta Mocsi. – Csendben, halkan, nehogy megzavarjuk a szertartásukat! Ne sértsük meg őket, és ne lopjunk el tőlük semmit! – pillantott jelentőségteljesen Puszedlire.
Egy tisztás fogadta őket, melynek közepén hatalmas kristályok tündököltek, és halvány, kékes derengés vette körül mindet. Egy lapos, kör alakú oltáron egy test feküdt. Egy varjú állt mellette, aki mélyen a fejébe húzta fekete csuklyáját. Kitárt szárnyakkal, elmélyülten énekelt a lény felett, mely gyengén reszketett.
Óvatosan közelebb araszoltak, de igyekezték nem megsérteni a szertartást és a kristályok keltette fénykört, mely körülvette őket. A varjú felfigyelt a lépteikre, és károgott egyet.
– Vizet kér… – felelte félénken Kósza, és óvatosan odavitte neki a kulacsát.
– Normális, hogy valami élő áldozatot akar bemutatni? – kérdezte Tüskefog a két róka-kísérőjüket.
– Szárnyas, szóval náluk semmi sem normális… – felelte halkan Veronika.
– Ezen a szerencsétlenen már nem sok menthető van… – intett a test felé Veca. – Ti is láthatjátok, hogy haldoklik. Nem kell aggódnotok! Ezek a dolmányos varjak köztiszteletben állnak. A vetési varjak már retkek – tette hozzá halkan.
– Egy nyúl fekszik előtte – állapította meg Kósza.
A varjú közben folytatta a szertartást. Miközben imáját mormolta, óvatosan lecsukta az áldozat szemét, és egy tőrt szúrt a mellkasába. A nyúl táskájából elővett egy répát, és a halott mancsai közé tette, majd feléjük fordult.
– Ideje máglyát rakni!
– Hova rakjuk és mekkorát? – ajánlotta gondolkodás nélkül Mocsi.
– Menjetek csak! Mi addig vigyázunk a kalmárra – ajánlotta Veronika.
Tüskefog először ásott a karmaival egy kisebb mélyedést a tűznek, hogy az ne terjedhessen tovább, ha a célját teljesítette, majd segített a gallyak gyűjtésében. Mocsi a saját népének szokásaihoz hasonlóan egy nyúlméretű máglyát épített, amin mind felhalmozták, amit összeszedtek.
A varjú a karjaiba vette a nyulat és ráfektette a máglyára, majd felmarkolt egy fáklyát és meggyújtotta a halmot. Csendben nézték, ahogy az enyészetté vált megviselt teste, melyet mindenhol mély, harci sérülések borítottak.
– Micsoda barbárság…! – motyogta Puszedli az elszenesedő kabátka láttán, amit társai megmosolyogtak.
A varjú ezt követően összepakolta a szerszámait, melyeket az oltár körül használt, majd egy szabadon álló táborhelyre vonult, ahol nekilátott főzni.
– Zavarná-e, ha ma estére a csapatunk csatlakozna önhöz? Nem szeretnénk feltartani a spirituális munkájában… – kérdezte óvatosan Mocsi. – Ha elfogadja a társaságunkat, szívesen itt éjszakáznánk mi is.
A varjú némán bólintott, ezért a rókalány közelebb intette a kompániát.
– Hátha egy varjú jelenlétében kevésbé támadnának ránk – győzködte őket halkan Mocsi. – Senki nem lenne olyan hülye, hogy megsértse őket.
– Ez így van! Ha elfogadott minket, semmi esetre sem szabad tovább mennünk! Nagy megtiszteltetés egy ilyen társaságában időzni! – bólogatott Kender. – Ha te ezt lebeszélted vele…
– Eddig még nem szólt semmit – vakarta meg a fejét Mocsi -, de úgy érzem, elfogadta a jelenlétünket. Gondoltam, megkínálhatnánk egy kis élelemmel, hátha azzal jobb benyomást tehetünk rá.
A varjú nem adta jelét annak, hogy zavarnák őt, ezért köréje telepedtek. Kis kendőkön, lapuleveleken feltálalták és kiporciózták az elemózsiát, és megkínálták belőle a szárnyast.
– Igyunk az újjászületésére, mert ő érdemes lesz arra, hogy újjászülessen! – vett elő egy üveg szilvabort a varjú. – Vegyétek elő a kupáitokat! – utasította őket, majd töltött mindegyiküknek.
Fűszeres bogarakkal és szárított, pörkölt magvakkal kínálta őket, és udvariasan érdeklődött felőlük.
– Igazából… összeverődtünk – kezdte Mocsi -, és jelen pillanatban Kendert és a két hölgyet kísérjük – intett a három útitárs felé. – Nagyon nagy megtiszteltetés számunkra, hogy ideengedett bennünket a táborba. Mi eddig nem hallottunk a nemzetségéről, ezért kíváncsiak lettünk a szertartásra. A maga borzadályos módján nagyon szép volt, én szinte éreztem a felszabaduló energiákat!
A varjú elismerően bólogatott.
– Számomra is hasonló élmény volt, főleg az, hogy még segíthettem is – szerénykedett Kósza.
– Na és ti? – pillantott a szárnyas a pelére és a repülőmókusra. – Látom a szemeitekben a sötét mélységet… A tiedben inkább csak a mélységet – tette hozzá Retekszisz láttán.
A sül felborzolta a tüskéit, majd békésen leengedte őket.
– Az én népemnél nincsenek ilyen szokások, amelyek halál után ilyen rituális tiszteletadást jelentenének. Mi csupán eltemetjük a holtainkat, nem égetjük el őket. Fejfát állítunk nekik… a gyászoló család tagjai mondanak néhány kedves szót… Szóval érdekes és egyben ijesztő is itt egy ilyen szokással szembesülni.
– Nem kimondottan ez a szokás – vallotta be a varjú. – Észleltem, milyen kegyetlenséggel akartak véget vetni e szerencsétlen nyúl életének, és mivel így magára hagyták, megkönyörültem rajta. Belenéztem a tekintetébe, és láttam, hogy tisztességes és hasznos életet élt, ezért segítettem őt át a túlvilágra, és biztosítottam arról, hogy ismét nyúl testben születhet majd újjá. Nem mindenki érdemli ezt ki.
– Tőlünk nagyon idegen ez a szokás. Mi inkább eltemetünk mindenkit. A gyászoló család néha megőriz egy-két tüskét az elhunyt emlékére. Otthon kiteszik egy szerény oltárkára, ami előtt megállunk, megemlékezünk…
– Igen, ez a dolmányosok nemzetségére is jellemző – bólintott a varjú. – Ha felmenőink elhullajtanak egy-egy különösen szép tollat, azokat mi is nagy becsben tartjuk. Ezek a tollak akár nemzedékről nemzedékre is öröklődhetnek.
– Látja a lelküket, és az alapján dönt, hogy milyen életet éltek, mielőtt meghaltak? – kérdezte Mocsi.
– Csupán benyomásokat látok.
Retekszisz árgus szemekkel figyelte a beszélgetést, úgy tűnt, ő nem különösebben tudta, hogy a népe milyen szokásoknak hódol.
– Mivel segítettetek nekem, és megosztottátok velem az élelmeteket, italotokat… Ha ennyire érdekel titeket ez a fajta spiritualitás, szívesen felajánlom, hogy jósolok egyet nektek – mondta végül a varjú. – Ez a lehetőség csak keveseknek adatik meg, és nekik sem ingyen.
– Igazán hálásak vagyunk a nagylelkűségéért! – biztosította Mocsi.
– Nekem még sohasem jósoltak, szóval én szívesen megnézném, hogy ez mit jelent – vallotta be Tüskefog.
– Ez nekem is új – vallotta be Puszedli.
– Új barátom, Mocsi, veled fogjuk kezdeni! – szedte elő a szükséges eszközöket a tarisznyájából a varjú. – Tartsd ide a markod! – szórt apró köveket a mancsába.
Lassan, hümmögve elemezgette az eredményt.
– Fiatal barátom, úgy érzed, hogy kihúzták a talajt a lábad alól. Ez azért van, mert valaki elátkozta a nevedet – kezdte.
Mocsi szemei elkerekedtek a döbbenettől, fülei pedig lekonyultak.
– Átkot tett rád, így számos olyan dolog, amit elterveztél, nem sikerült, és ezért menekülni kényszerültél. Addig nem szabadulsz ez alól az átok alól, amíg azt a lényt el nem pusztítod, aki rád helyezte ezt. Meg is tisztulhatsz, ha sokat imádkozol vagy keresel valami kuruzslót, aki képes levenni rólad ezt az átkot. Vagy ha találsz egy olyan tiszta forrást, amiben megtisztulhatsz. De akkor a karmát le kell mosnod magadról.
– És mondja nekem, varjú barátom, a kövek nem mutatják, melyik utat kellene választanom?
– A kövek mindig a hasznos utat mutatják.
Mocsi tanácstalanul nézte a köveket, azon morfondírozva, melyik is lehet a hasznos út.
– Kósza kutyus, most lássunk téged!
Szárnyaival óvatosan tologatta a számára leeső kavicsokat.
– Buzog benned a harci kedv! Előbb vagy utóbb meg fogja acélozni a testedet is. Ha feltüzeled magad a harcra, az a képességeidet fokozhatja a soron következő ütközetre.
A varjú figyelme a szétszórt mogyorós pelére irányult, ahogy értelmezte a számára előguruló kavicsokat.
– Mostanság úgy érezheted, hogy a balszerencse üldöz téged, és hiányzik az életedből egy jófajta tivornya, hogy ezt el tudd viselni – kezdte.
– Még ki se józanodott – jegyezte meg Mocsi derülten, ami mosolyt csalt a többiek arcára.
– Azt tanácsolom, hogy jól idd le magad, és 2 napig, amíg ki nem józanodsz, nagyobb szerencse vár rád!
A szárnyas figyelme a repülőmókusra siklott, annak zavart, sötét tekintete azonban viszolygással töltötte el.
– A telihold ma este különösen fényesen fog ragyogni – kezdte értelmezni a kavicsok üzenetét. – Épp megfelelő egy gyümölcsöző üzlet nyélbe ütéséhez!
Retekszisz csalódottnak tűnt, nem igazán értette, mit jelenthet ez a jóslat.
– Tüskés barátunk következik – folytatta a varjú. – Egy gyilkosság nem mindig kifizetődő dolog. Néha jobban jársz, ha a megfelelő embertől váltságdíjat követelsz. A legközelebbi munkánál ezt érdemes lesz észben tartanod.
Tüskefog csodálkozva hallgatta a varjú szavait.
– Hát ez… különös – vallotta be csendesen. – De azért köszönöm. Emlékezni fogok erre.
Majd a tüskéihez nyúlt, és egy gyengén lógó, majdnem elhagyott tüskét kitépett a helyéről, és alázatosan átnyújtotta a varjúnak köszönetképp. A szárnyast rendkívül lenyűgözte a felajánlás, és ő is kitépett egy tollat, amit cserébe átadott neki. A herceg a táskájába süllyesztette az ajándékot.
Veronika és Veca elzárkózott a jóslás elől, a kalmár azonban félve hallgatta, mit is tartogat számára a jövő.
– A Merkúr a Vénusz udvarába ért. Ma minden tevékenységedet siker fogja koronázni.
Retekszisz elővett egy tőrt, egy kis fiolát, egy fogaskereket és egy rugót, és kitette mindet maga elé.
– Kinek van kedve valamit cserélni velem? – kérdezte. – Ha már ezt jósolták nekem…
– Mi van a fiolában?
– Egy kis robbanószer… – vallotta be a repülőmókus.
– Nálam van egy vitalizáló ital – felelte a varjú. – Tudnám nélkülözni a robbanószeredért cserébe.
– Legyen! – fogadta el az ajánlatot Retekszisz.
Kender is érdeklődve figyelte az üzletelést. Egy göbe pecabot, friss halcsali, melasz és gesztenyeliszt volt nála, valamit számos, szép orsó is. Szárított halszeletekkel és algával is rendelkezett. Úgy tűnt, a legtöbb készletétől szeretett volna szabadulni, és hevesen cikázott a szeme a tőr és a robbanószeres fiolák között.
– Odaadom neked a tőrért és egy fioláért a pecabotot, a melaszt, a gesztenyelisztet és egyéb halcsalimat, valamint az úszóimat! Ez az utolsó ajánlatom! – próbált alkudozni.
A repülőmókus azonban nem akart még egy fiola robbanószertől megválni, ezért nem fogadta el a felkínált portékát.
– Van egy ezüstös kendőtűm mindezekért cserébe – próbált lecsapni a hasznos szerszámokra helyette Puszedli, előhúzva a Bertától elcsent ékszert.
Kender szeme felcsillant, és elfogadta az ajánlatot.
Miközben pakolásztak, Tüskefog megkérdezte.
– Van esetleg tiszta vizű forrás vagy ásott kút a közelben?
– Kút az útba esik – felelte a varjú. – Előfordulhat, hogy meg van mérgezve a vize, de ha kimentek a kereskedelmi útvonalra, ott már ettől nem kell tartanotok, azok a kutak tiszták.
– Az alkimista felszerelésed közt nincs esetleg olyan, amivel meg tudod állapítani a vízről, hogy mérgezett-e? Amit belemerítesz… mondjuk egy ezüstkanállal? – fordult a sül Reteksziszhez, akinek táskájában számos hasznos eszköz lapult.
– Azt hiszem, ezzel nem lesz különösebben nehéz dolgunk – turkált a felszerelése közt a repülőmókus.
– Mondja csak, varjú uram! – pillantott vissza a lény felé Tüskefog. – Kell attól tartanunk, hogy ezen a tisztáson éjjel, alvás közben megtámadnak bennünket? Javasolja, hogy álljon őrt valamelyikünk?
– Én hamarosan elköszönök tőletek, mert a feladatomat itt teljesítettem. Így a tábor védelmét rátok bízom – fogalmazott burkoltan, majd felröppent és magukra hagyta őket.
– Akkor én szívesen vállalom, hogy elsőként őrködök – ajánlotta a sül.
Nekivetette a hátát egy fa törzsének, és magához ölelte a kardját. Csendben nézte a pattogó tüzet, míg társai letelepedtek körülötte. Kender odahúzódott melléje, úgy tűnt, így nagyobb biztonságban érezte magát. A herceg éberen figyelt, és mintha a sötétségből magán érezte volna valakinek a tekintetét, de semmilyen támadásra nem került sor. Három órával később felkeltette maga helyett Mocsit, aki hangtalanul járta a táborhely körüli bokrokat, és semmilyen mozgást nem érzékelt. Retekszisz addigra kialudta magát, ezért elvállalta az utolsó három órát, így felkapaszkodott az egyik fára, és annak ágai közül leskelődött.
A többiek reggel kellemesen, kipihenten ébredtek.
– Hölgyek és urak! – összegezte a tapasztaltakat Mocsi. – Szerintem mind éreztük, hogy nem vagyunk egyedül, de az éjjel szerencsénk volt. Viszont ha útnak indulunk, mindenkinek legyen kézközelben a fegyvere! Csak a biztonság kedvéért!
Tábort bontottak, és folytatták az utat az erdei ösvényen.
0 hozzászólás