Ebben a bejegyzésben “Az univerzum hercegei” regényfolyamként elkészülő, Star Wars témájú írásaim 1. részének, “A Birodalom szolgálatában” című történet 26. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Star Wars történetek – Bevezető.

~ 26. fejezet ~

– Ugye tudod, hogy a puszta tény, hogy beszélünk, nagyjából félnapi biztonsági munkát jelent majd nekünk utána? Belső hálózatról birodalmi, katonai akadémiai végponttal cseverészni…! – kacagott Mia, ahogy ölébe vette kishúgát a hologramkép túlsó végén.

A gyermek egy nagy hajas babát szorongatott, és bizonytalanul méregette az adatátvitel másik oldalán látható fiatalembereket. Skoloc odaállt Mia mögé, és a vállára tette az állát, úgy leste, mi történik. Fivérük, Tycho napokkal később szeretett volna bejelentkezni, hogy rendben megérkezett, és semmilyen gond nem volt a visszaút során.

– Tank épp edzésen van, de ők itt a legközelebbi barátaim és szobatársaim – mondta, ahogy bemutatta a jelenlevőket.

Biggs szerény biccentéssel köszöntötte a Celchu-család egybegyűlt tagjait, Hobbie huncut pillantásokkal méregette Tycho csinos nővérét és bájos menyasszonyát, Rasha pedig, aki tulajdonképpen csak cseverészni ugrott be hozzájuk, felpillantott az adattáblájából, melyet addig kedvetlenül piszkált, míg a kapcsolat létre nem jött Alderával.

– Ó, a színész barátod is ott van! – hajolt közelebb a felvevő lencséjéhez édesanyja, Irenka. – Ilyen rövid hajjal alig ismerni fel…! – sóhajtotta szomorkásan.

– Kézcsók! – intett bájologva az énekes, ahogy felkelt az ágyról és odaballagott társaihoz.

– Azt tudtuk, hogy a menyasszonyod nagyon szép, de nem mondtad, hogy édesanyád és a nővéred is ilyen csinos! – hízelgett Klivian.

– Viselkedj már! – dorgálta meg őt Biggs. – Megint nem bírsz magaddal, mi? – karolta át a nyakát egy nem túl veszélyes szorítófogással.

Nyiestra elpirult a bók hallatán, Tycho azonban csak nevetett.

Leos Celchu először a rá jellemző, analitikus pontossággal igyekezte felmérni az akadémiai szobát, annak berendezését, a négy bolondozó fiatalembert, nem volt-e köztük olyan, aki rossz hatással lehetne a fiára, de látva, milyen jól érezte az magát a társaságukban, megenyhültek a vonásai. Összepillantott Nyiestra apjával, Pawk pedig egy megnyugtató biccentéssel jelezte neki, hogy nincs miért aggódnia.

– Már most nagyon hiányoztok… – vallotta be Tycho.

– Te is nekünk, édesem – felelte édesanyja keserű mosollyal.

– Lehet már tudni, mikor engednek el titeket legközelebb? – kérdezte Mia. – Eljöhetnétek mindannyian! Szívesen látnánk benneteket! Igaz, apa? – pillantott fel szüleire.

– Hát persze, kedvesem.

Hobbie arca felderült, és Tycho tudta, hogy nem csak a pajzán gondolatok hatására. Barátjuk nem vált el szépen a szeretteitől, akik látszólag azóta se keresték a társaságát, így boldogsággal tölthette el őt az érzés, hogy egy idegen, szerető család ilyen szívélyesen fogadta volna a látogatását.

– Köszönjük, uram – felelte Biggs.

– Nem tudom, hogy a gyakorlati repüléses ciklusok előtt még hazaengednek-e minket egyszer, vagy majd csak az utolsó előtti periódus előtt, de… nagyon szívesen magammal viszem őket – felelte Tycho. – Most legalább 2 hónapig ide leszünk láncolva, utána majd kiderül.

– Máris úgy hiányzol! – jegyezte meg elkedvetlenedve Zosia.

– Ti is nekem… – komorodott el fivére arca. – Hamarosan újra beszélünk!

Szomorkásan bámulta az asztali terminált, még azután is, hogy a holo-közvetítés véget ért.

– Igazán szép családod van – jegyezte meg Biggs együtt érző hangon.

– Köszönöm – pillantott fel rá barátja hálásan.

– Különleges lehet ennyi testvérrel együtt felnőni… – vetette magát az ágyára a tatuini.

– Neked vannak testvéreid? – kérdezte Rasha.

– Nincsenek – csóválta meg a fejét Darklighter. – A Tatooine-on nem igazán volt jellemző, hogy az emberi lakosok több gyermeket vállaljanak… Egyet is épp elég nehéz volt felnevelni a mostoha körülmények miatt. Igaz… van egy srác Anchorheadben, aki kicsit mindannyiunk kisöccse volt… még ha a legtöbben nem is bántak vele kedvesen… – mosolyodott el, ahogy megrohanták a kellemes emlékek. – Luke-nak hívják. Árvaként került oda, nevelőszülőkhöz. Soha nem volt igazán senkije… Valami egészen hihetetlen, ahogy repül. Született tehetség! Nincs nála ügyesebb a Koldus-kanyon szűk járataiban. Bár ő is itt lehetne már…!

– Ő is ide akar jelentkezni? – ült le az egyik székre Hobbie, átkarolva annak támláját. – Mi akadályozza meg?

– Fiatal még – vigyorodott el Biggs. – Nagyobb gond azonban, hogy a nevelőszülei nem is nagyon akarják elengedni.

Felpillantottak, ahogy Tank megérkezett az edzésről, majd inkább mind az asztal köré telepedtek, hogy felkészülhessenek a következő óráikra.

***

Tycho az utolsó távokat úszta, mert tudta, hogy bármikor betoppanhatnak felsőbb éves kadéttársai, hogy hivatalos foglalkozás keretein belül birtokba vegyék az akadémiai medencéket. Bánta, hogy eddig nem nagyon volt hozzáférésük a helyiséghez. Mivel most kezdődött csak meg a fizikai felkészítésük a repülésre, több, addig zárt ajtó megnyílni látszott előttük. Először a zónalabda-edzések helyszínére nyertek hivatalosan is bebocsátást, ahol a gravitációtól mentes térben tapasztalhatták meg az űrbéli tartózkodás szokatlan állapotát, mely nem várt helyzetekre kívánta felhívni a figyelmüket. A súlytalanság testükre gyakorolt hatásainak vizsgálatát később ezekben az úszómedencékben folytatták, mely akaratlanul is mulatságos helyzetekhez vezetett.

Az évfolyam legtöbb tagja olyan bolygóról származott, ahol a természetes vízkészletek vagy mesterségesen fenntartott uszodák lehetővé tették a rekreációs jellegű úszás-oktatást. Biggs és Tank számára azonban a hatalmas, tiszta vízzel teli medencék látványa egyszerre volt ámulatba ejtő és félelmetes. Mivel mindketten a sivatagos Tatooine bolygóról érkeztek, soha ekkora, egybefüggő víztömeget nem láttak még, és emiatt úszni sem tudtak. Ők voltak az elsők, akik a hűvösebb időszak beálltával meg is betegedtek, mert a szervezetük nem volt felkészülve arra a számukra radikális változásra, amit ez jelentett. A foglalkozások, melyek a súlytalanság érzetét kívánták imitálni, őket fárasztották ki a legjobban.

Tycho szeretett úszni, az Alderaan kristálytiszta vizű tavaiban és patakjaiban népének tagjai mindig szívesen múlatták az időt. Kihasználta a lehetőséget, hogy rajta kívül szinte senki sem tartózkodott most a helyiségben, és nyugodt csapásokkal fordult a pályán újra és újra. Az időjárás egyre romlott, és a Prefsbelt IV-re lassan beköszöntő, télies, hideg idő nem igazán tette már lehetővé a parkokban való kocogást, így örült, hogy talált helyette alternatívát.

Váratlanul éles sípolás hangja törte meg a csobogó víz keltette monotonitást, mely úgy berezonált a tágas helyiségben, mintha csak egy barlangban lettek volna. A fiatalember megállt és kiemelte a fejét a vízből, hogy körülnézhessen. Tavers hadnagy, a kiképzőtisztjük állt az ajtóban egy adag pilóta-jelölttel.

– Úszók, ki a vízből! Oktatás következik! – kiáltotta el magát, ami fájdalmasan visszhangzott körülöttük.

Tycho kelletlenül kimászott a medencéből, és elvonult zuhanyozni, hajat szárítani, hogy következő órájukra elfogadható állapotban mehessen. Felfrissülve érkezett meg a folyosóra, ahol a kommunikációs oktatás tanterme várta őket. Társai már kisebb csoportokba verődve beszélgettek, ezért ő is csatlakozott szobatársaihoz.

– Már azt hittük, el fogsz késni – ugratta Hobbie.

Barátja vetett rá egy cinkos pillantást.

– Tudunk már valamit a tanárról? A belső hálózaton nem láttam se a nevét, se a képét, amikor rákerestem…

– Semmit, csak… Ó, nézzétek! – mutatott a folyosó vége felé Biggs, ahogy észrevette befordulni rajta az évfolyam felügyelő mentorát, Tatham hadnagyot és egy számukra idegen férfit.

– Remek… – forgatta meg a szemeit Yu-Sien. – Kísérget minket az órákra, mintha szaros kiskölykök lennénk…

– Te, nézd már! – ragadta meg a karját fővárosi barátja, Windtide. – Ez Rouvin professzor!

A két fiatalember lelkesen megindult az érkező tanárok felé, társaik csodálkozása közepette.

– Uram! – álltak meg előtte tisztelegve.

– Ó! Nocsak! – kúszott széles, elégedett mosoly az érkező tanár arcára.

Az idegen barátságosan megveregette a két fiatalember vállát, ahogy végigmérte őket. Elismerően nyugtázta azok szabályos öltözékét, rövidre nyírt haját, megerősödött testalkatát.

– Tudtam én, hogy magukra szép jövő vár ebben a rangos intézményben! – pillantott Tatham hadnagyra.

Évfolyamtársaik lassan köréjük gyűltek.

– Hadd mutassam be önöknek Lee M. Rouvin professzort, aki a mai naptól kezdve a kommunikációs tanulmányaikért felel majd – mondta végül Tatham a közjátékot követően. – Rouvin professzor Grata százados megüresedett helyét veszi át, akit felsőbb utasításra Coruscantra szólított a kötelesség. Rouvin professzor a neves fővárosi, ifjúsági pilótaképző iskola, a Coruscanti Pilóta Intézet megbecsült oktatója.

– Máris utálom… – dünnyögte Hobbie, ahogy rosszallóan végigmérte a férfi iránt lelkesedő két, utálatos coruscanti kadétot. – Gondolom, tövig be fognak nyalni nála…

– Ugyan már! – legyintett Race. – Mire mennének vele? Úgyis mindannyiunknak meg kell tanulnia, amit ez a muksó tanít majd… Semmivel nem lesznek előrébb, mint mi.

Tycho helyeslően bólintott.

– Gyertek, menjünk! – terelte be őket inkább Jazz.

Olyan tanterem fogadta őket odabenn, mellyel eddig nem találkoztak. A munkaállomások egymás mellett sorakoztak, azonban mindenki asztala olyannak tűnt, akár egy képzeletbeli vadászgép műszerfala, valóságosnak tűnő gombokkal, kijelzőkkel, felhelyezhető fejhallgatóval.

– Játszani fogunk? – kérdezte Rasha.

– Igen, úgy tűnik, szimuláljuk majd a tanultakat… – töprengett Biggs.

– Csak el ne szóljuk magunkat, mint a szimulátoros repüléseink során! – vigyorgott Maik, és összepillantott Liridonnal, aki folyton megrótta őket, ha nem túl szakmai kifejezéseket használtak a kikapcsolódásként űzött repülések során.

Yu-Sien és Windtide az első sorban, a katedrához legközelebbi helyeket foglalta el, és holdudvaruk is köréjük telepedett, míg a többiek kissé vonakodva ültek le a terem többi, szabad asztalához. Tatham hadnagy, szokásához híven, beült erre az órájukra is, az arcán tükröződő, bizakodó ábrázat pedig valamelyest megnyugtatta Tychót is.

A professzor a jelek szerint maga is ekkor járt először a teremben, mert barátságosan mosolyogva bámészkodott. Hátrasimította lassan őszbe hajló, világos haját, és végignézett az évfolyamon.

– Kedvesnek tűnik… – morfondírozott Race.

– Majd kiderül.

– Köszöntöm a GBI17/1.-es osztályt az első kommunikációs oktatásán! – tette le a táskáját a professzor az asztalára, és lelkesen végignézett a kadétokon. – Néhány ismerős arcot már látok – pillantott az első sorokra -, de évfolyamuk vezető tanára, Tatham hadnagy biztosított róla, hogy mind ügyesen vették eddig az akadályokat, így nincsenek kétségeim afelől, hogy gond nélkül el fogják tudni sajátítani jelen foglalkozások tananyagát is. Lee M. Rouvin professzor vagyok, és ha kérdéseik vannak, a tanórákon kívül is szívesen állok rendelkezésükre. Vágjunk is bele!

A hallgatók a nyakukban hordott azonosító csippel beléptek a termináljaikba, ahogy tették azt minden órájukon, de mivel a felület a gyakorlatra volt kialakítva, nem volt kijelző, melyen a tananyag szövege megjelenhetett volna előttük. A legtöbben így csak hátradőltek, várva az előadást, vagy adattábláikat maguk elé húzták, hátha azon megtalálnak valamit abból, ami várható.

– Nem árulok el nagy titkot, és szerintem a legtöbb oktatójuk is felhívta már erre a figyelmet, de a repülésre felkészítő, elméleti óráik szorosan kapcsolódnak egymáshoz, illetve építkeznek a már korábban megtanultakra. Elengedhetetlen, hogy ismerjék leendő járműveik technikai felépítését, a fedélzeti, navigációs berendezések működését, vagy az azokon érkező, repülésmeteorológiai értesítéseket – intett előzékenyen Tatham hadnagy felé. – De mit sem ér az egész, ha nem tudjuk, hogyan kommunikáljunk egy légtérben, ami biztonsági szempontból az egyik legfontosabb tényező, amit repülés közben figyelembe kell vennünk. Mert mi is az a fónia? – pillantott ki a terem hatalmas panorámaablakán a kinti, barátságtalan tájra. – Egy olyan egységes, tömör és lényegre törő rádióforgalmazási protokoll, melyet a dicsőséges Galaktikus Birodalom minden pontján egyformán, ugyanolyan precizitással szükséges végrehajtani. Nyelve kivétel nélkül a galaktikus, közös nyelv, még olyan légtérben is, mely saját, ettől eltérő anyanyelvvel rendelkezik. Törekedni kell annak tiszta, pontos, félreérthetetlen használatára, a szóbeli közlés esetén az akcentus minimalizálására… szerintem mind hallottunk már élőszóban például twi’lek vagy koréliai akcentussal beszélő polgártársat, mely hallás alapján rögtön felismerhető. Ezek kiszűrése, levetkőzése fontos a biztonságos közlés érdekében. Fogunk is ilyen gyakorlatokat meghallgatni a későbbiekben, hogy megtapasztalják, mennyit ronthat a kommunikáció minőségén egy helytelen hanghordozással beszélt, közös nyelv. De lássuk: milyen közlési formákat különböztetünk meg? – nézett végig a hallgatókon.

Windtide feltartotta a kezét, a professzor pedig elégedetten biccentett.

– Írott és szóbeli – felelte.

– Helyes! A…

Tycho hátradőlt a székében. Különösnek tűnt számára a kiejtésbeli különbségek jelentősége, és be kellett vallania magának, az eddigi hónapok során fel sem tűnt neki, hogy Rasha például annyira máshogy beszélne, mint ahogy ő, vagy a többiek. Kíváncsian az énekes felé sandított.

– Vajon a professzor felismeri majd, hogy melyikünk honnan származik? Érdekes gondolatkísérlet lenne próbára tenni őt…

– Természetesen az alapértelmezett és preferált közlési forma az élőszóban elhangzó, gépeink kommunikációs csatornáján végbemenő folyamat, és így tartja velünk a kapcsolatot a légiirányítás is – folytatta a professzor. – Előfordulhatnak természetesen olyan helyzetek, melyek befolyásolják a használt közlési módot, például ha megsérült a szóbeli kommunikációs berendezésünk, vagy maga a pilóta szenvedett el olyan sérüléseket, melyek a hangképzést nem teszik lehetővé számára… Ha fennáll a lehallgathatóság vagy vészhelyzet esete… vagy ha netán olyan légtérben kell repülniük, ahol a szóbeli kommunikáció nem végrehajtható a vonal túlsó végén álló személyek biológiai, fiziológiai adottságai miatt. Ilyenkor lehet és kell átváltanunk az írott közlési formára, melyet vagy mi írunk be gépeink konzolfelületén, vagy a szóban elhangzó közlést automatikus átírással továbbítja a berendezés a fogadó félnek. Különösen az olyan gépek, melyek fedélzeti navigációjáért droidok felelnek, képesek az utóbbira. Ne feledjük! Akár írásban, akár szóban kommunikálunk, azt az adott légtér minden résztvevője látni és hallani fogja, ezért ha egy pilótatársunkkal például privát beszélgetési csatornát kellene nyitnunk, azt is például írásban tudjuk kezdeményezni. Ilyen formában kapják a kódolt, légiirányítási üzeneteket is – biccentett ismét Tatham hadnagy felé. – Olyan helyzet is előfordulhat, hogy a kötelék egyik tagja valamilyen oknál fogva nem tud csatlakozni a szóbeli kommunikációhoz, ilyenkor az egység minden tagja írott csatornára vált, hogy ő se maradjon ki semmiből. Azaz látni fogják, hogy nagyon sok tényező befolyásolja majd, melyik formát fogjuk használni. Igen ám – kúszott játékos vigyor az ajkaira. – Van még egy kommunikációs metódus, melyet Windtide kadéttársuk nem említett. Van ötlete az osztálynak?

Hobbie elvigyorodott, ahogy Mayli kicsit pökhendi módon hátranézett, nem jelentkezik-e valaki, hogy kijavítsa őt.

– Nincs? Semmi gond! – legyintett Rouvin professzor. – Önök elsődlegesen TIE-vadászpilóták lesznek, és mint olyanok, nem fognak rendelkezni géptestben dolgozó droiddal. De már a Klónháborúk idején is léteztek olyan vadászgépek, melyek működését jelentősen megkönnyítette egy-egy R-szériás asztromechanikai droid jelenléte. Ezek az okos kis szerkezetek képesek felismerni a szóban lehangzó közlést, amit a pilóta ad, és arra írott formában válaszolni, megteremtve ezzel egyfajta hibrid kommunikációs csatornát.

Tycho apró biccentéssel nyugtázta a hallottakat, örökké pörgő agyának tetszett az eddig elhangzottak logikus felépítése. A mellette ülő Biggsre pillantott, aki hasonló érdeklődéssel hallgatta a professzort. Tudta, hogy a tatuini gyakorlatias hozzáállása is hamar meglátta a lényeget az eddigi tananyagban. Közös szimulátorozásaik során mindig is ő volt az egyik legfegyelmezettebb pilóta, akivel repült, így tudta, hogy az elmélet elsajátításával semmi gondja nem akad majd.

– Gépindításkor ellenőriznünk kell a mindenkit összekötő szoftver problémamentes működését – folytatta a professzor -, köztük a privát csatorna létrehozásának funkcióját is. Mert azt tényleg nem akarják, hogy egy magánbeszélgetésben elhangzott információt a légtér minden résztvevője halljon – nevette el magát Rouvin, és több kadét is megmosolyogta a gondolatot. – Rengeteg szabályt és gyakorlati megoldást meg fogunk tanulni az előttünk álló időszakban, hallgassunk meg kiindulásképp egy rövid felvételt, hogyan is néz majd ki minden a mindennapokban!

Az asztalához lépett, lenyomott egy gombot a konzolon, a terem hangszóróiból pedig némi statikus zörejt követően egy raj repülésének eseménytelen beszélgetése kelt életre.

***

– Nekem tetszett – vallotta be később Race, ahogy este, óráikat követően beültek szimulátorozni egy kicsit.

– Jó volt, de előre félek, hogy olyan apró részletekkel, kivételekkel lesz tele az egész, mint a hadnagy órája – vallotta be Hobbie, akinek még mindig meggyűlt a baja Tatham kódolt légiirányítási üzeneteinek értelmezésével.

– Mondtam, hogy segítek benne – dorgálta meg Tycho. – Még a véletlen-generátort is odaadtam neked, hogy gyakorolj vele!

– Tudom, de az én agyam nehezen veszi be az ilyen bonyolult dolgokat! – ellenkezett barátja. – Én csak… repülni akarok, szabadon!

– Rasha, tényleg igaz, amit a professzor mondott? – kíváncsiskodott Maik. – Hogy ti másképp beszéltek?

– Én nem vettem észre semmit… – jegyezte meg Jazz.

– Én se – értett egyet vele Liridon.

– Én viszont rajtatok hallom, hogy más a kiejtésetek – felelte Biggs. – Neked és a két másik jómadárnak.

– Yu-Sienéknek?

– Aha.

– Kérdésedre válaszolva, Maik – felelte végül az énekes -, nem beszélünk másképp… Legalábbis nekünk nem tűnik fel. De valamiért azonnal felismerjük, ha egy másik koréliai beszédét halljuk.

– Tényleg?

– Hát!

– Mondjuk lehet benne valami – töprengett Hobbie hangosan. – Egyszer voltam egy twi’lek csajjal és…

Társai azonban felnevettek a vonalban, hogy már megint mire terelődött a szó.

– Lassan egyszerűbb lesz azt felsorolni, kivel nem voltál még… – pirított rá Jazz.

– A lényeg, hogy jó volt a nyelvérzéke. Már ha érted, mire gondolok – felelte Klivian sejtelmesen.

– Szégyentelen! – dorgálta meg játékosan Tycho.

– Úgy tesztek, mintha a szünetben nem mindenki ugyanezt csinálta volna! Aki hazament, az tuti a menyecskéje ágyában végezte. Jól mondom, Lonnie?

– Jól bizony! – felelte Tidd. – Jön a második gyerek!

– Komolyan?

– Ne már, tényleg?

– Legalábbis mindent megtettünk az ügy érdekében – kacagott barátjuk.

Biggs, aki a csapat közös kommunikációs csatornáját kezelte a Rouvinnál megismertek alapján, észrevette, hogy a szimulátoros teremben aktiválódott egy újabb kapszula. Máskor is előfordult már, hogy míg ők közösen szórakoztak, bejöttek más osztályba járó hallgatók, és a maguk kis közösségével, tőlük függetlenül szintén gyakorolták az órákon tanultakat. Az újonnan érkező azonban ezúttal csatlakozási kérést küldött az ő közös csatornájukra. A szimulátor-kapszula mindannyiuk azonosító csipjével működött, Biggs pedig leolvasta a kérvényező nevét: „Palchetti, Rikki (GBI17/1.)”.

Nyitott egy privát csatornát Tycho felé, míg a többiek férfias dolgokon nevetgéltek.

– Te, Tycho! – szólította meg barátját. – Palchetti be akar csatlakozni.

Ráncok szaladtak az alderáni homlokára.

– Nem is emlékszem, hogy valaha repülni akart volna velünk…

– Igen, mindig olyan utálkozva beszélt velünk – értett egyet vele Biggs. – Szerinted mit akarhat?

– Nem tudom. Talán semmi különöset – vonta meg a vállát Tycho. – Lehet, hogy egyedül érezte magát most, hogy a szobatársai… nos, tudod…

– Beengedjem?

– Rád bízom.

Darklighter visszatért a közös frekvenciára.

– Srácok, bocs, hogy félbeszakítom a bájcsevejt, de Palchetti szeretne becsatlakozni – közölte velük végül az információt.

Barátai egy pillanatra elnémultak.

– Végül is…

– Engedd be! Mit árthat? – kérdezte Lonnie Tidd.

– Ja, tőlem is jöhet – helyeselt Race.

– Akkor behozom – felelte végül Biggs, a hangjában volt azonban egyfajta bizonytalanság. – Rikki, ha minden igaz, becsatlakoztál a közös csatornára. Üdv a… csapatban!

– Hé… Rikki! – üdvözölte kissé kínos hangon Hobbie, aki nem szívlelte különösebben őt annak kéretlen megjegyzései vagy Yu-Sienékkel való közösködése miatt. – Mi újság?

– Köszi, srácok – felelte keserű hangon Palchetti. – Én csak… szerettem volna kikapcsolódásként repülni egy kicsit… Mit csináltok?

– Mindenki általános manővereket gyakorol, semmi különös… – felelte Tycho.

– Értem… Nem bánjátok akkor, ha én is csatlakozok?

– Dehogy! – felelte Klivian, bár a hangja nem igazán győzte meg őket.

– Köszi…

Csend telepedett a komra, Biggs pedig gondterhelten megvakarta a halántékát. Nem akarta elrontani a többiek jó kedvét, de kirekeszteni sem akarta Palchettit. Az osztály létszáma a kezdeti, első ciklusok után állandósulni látszott, mindenki megfelelt azóta a kötelező vizsgákon, és kezdtek kialakulni azok a kisebb klikkek, melyek társaságában a kadétok jól érezték magukat. Szokatlannak tűnt tehát, hogy két fővel kevesebben voltak.

– Sőt, inkább rendellenesnek… – gondolta a tatuini.

Szobatársainak szökése, és a keresésük okozta adminisztrációs zűrzavar lecsapódni látszott Palchettin. A fiatalembert addigi közössége a jelek szerint kivetette őt magából, mert jobbára egyedül érkezett az óráikra, és mindig magányosan is távozott róluk.

– Ha minden úgy alakul, később úgyis együtt fogunk repülni – gondolta Biggs. – Kár lenne már most előre megmérgezni a hangulatot és elidegeníteni őt magunktól.

Nem volt azonban biztos benne, hogy a többiek is ugyanígy éreztek. A hallgatásuk mindenesetre jelzésértékű volt.

– Te, Rikki… – szólalt meg végül Jazz. – Mi a helyzet… tudod… ezzel az egész szökéses dologgal?

– Ja, jutottak már a hadnagyék valamire? – próbált óvatosan faggatózni Race is.

– Lehet, hogy nem kellene ezt erőltetni – írta gyorsan privát csatornán Liridon Biggsnek.

– Tudom, de most mit csináljak? – írta neki vissza a tatuini. – Egyszer ki kell húzni ezt a tüskét, aztán hátha könnyebben befogadják a többiek!

Palchetti kelletlenül hallgatott, végül sóhajtott egyet.

– Nem találják őket… Pedig már birodalmi körözést is kiadtak utánuk.

– Az ismert világok bármelyikén elrejtőzhettek… – jegyezte meg Tank.

– Simán – tette hozzá Hobbie. – Én olyan helyre mennék, ahol nem mi vagyunk fő irányító hatalom. Mondjuk hutt térbe.

– Hidd el, barátom, nem akarsz huttok uralta bolygón lakni – rázta meg a fejét Biggs. – Ahol ők megvetik a lábukat, zsiványok, tolvajok és gyilkosok követik őket, és hamar lezüllik minden.

– Jaj, tudom! – kapott a fejéhez Klivian, ahogy ráeszmélt, mit is mondott, hiszen Biggs és Janek is a huttok fennhatósága alá eső Tatooine-ról származott. – Úgy értettem, hogy… ott talán kisebb a birodalmi, katonai jelenlét, és könnyebb elrejtőzni.

– Ne gondold! – hörpintett Tank egyet az italos palackjából. – Csak még inkább meg kell gondolnod minden lépésedet, hogy a söpredék huttok és talpnyalóik helyett nehogy egy rohamosztagost haragíts magadra.

– Tanknak igaza van – értett egyet vele Biggs. – Az ilyen helyeken, ahol a birodalmi fennhatóság úgymond másodlagos, ellenőrzés hiányában gyakran az ott állomásozó egységek is idomulnak a bűnszervezetek módszereihez. Rendszeresek a túlkapások, a helybéli lakosok ok nélküli zaklatása, a korrupció… Normális körülmények közt ilyennel nem találkoznál. Nem tudom elképzelni ugyanezt például… nem is tudom, egy Alderaanon.

– Jól mondod – biccentett Tycho. – Ha én el akarnék rejtőzni, mindenképp a birodalmi fennhatóság alá eső bolygók valamelyikén tenném, de egy jelentéktelenebb világon. Egy nagyvárosban… lemenni a térképről és felszívódni, valami teljesen mást csinálni, mint előtte.

– Remélem, nem esett bajuk… hátha szerencséjük volt – összegezte végül Palchetti.

– Igen? Tényleg? – kérdezte Rasha, tőle szokatlanul kemény éllel a hangjában.

– Miért, téged nem is érdekel, mi lesz velük? – kérdezte a fiatalember csodálkozva.

– Nem igazán – felelte az énekes hanyagul.

– Én mondtam! – erősködött Liridon Biggs privát üzenetei közt.

A tatuini megforgatta a szemeit, és gyorsan ráírt barátjukra.

– De… hogy mondhatsz ilyet? – értetlenkedett Palchetti. – Hiszen mindent kockára tettek azzal, hogy megszöktek!

– Pontosan! Mindent! – fakadt ki Rasha. – Nem, Biggs, hagyjál! – szólt rá a komot kezelő Darklighterre. – Mindent kockára tettek, de nem csak maguk számára! Mostantól mindenki szívni fog az önzésük miatt!

– Te persze könnyen beszélsz! – vágott vissza sértődötten Rikki. – Megvolt mindened, pénzed, hírneved, és kényelmesen meresztetted a segged a luxuslakásaidban! Őket meg kényszeresen…!

– Palchetti! – figyelmeztette őt Biggs a személyeskedés miatt.

– Igen, megvolt mindenem, és mindent el is vettek tőlem! Egyik nap még… hogy is mondtad? Igen, otthon meresztettem a seggem, a másik nap meg már rám törték az ajtót és elhurcoltak katonának!

– M-mi? – motyogta Rikki hitetlenkedve.

– Azt hitted talán, hogy a nagy jómódomban már nem tudtam mihez kezdeni magammal, és inkább jelentkeztem a csillagflotta pilótájának? – kiabált vele az énekes. – Amióta csak idekerültem, minden egyes napom rettegéssel telt, hogy mikor mondok vagy teszek valamit, ami miatt innen is elrángatnak valami börtönbolygóra, hogy az életem hátralevő részét kényszermunkával töltsem! Minden egyes vizsgára kétszer akkora igyekezettel kell készülnöm, nehogy lemaradjak… nehogy ne legyen elég az a teljesítmény, amit nyújtok, mert ha kipergek innen, búcsút mondhatok mindennek! Az életem már sosem lesz olyan, mint amilyen korábban volt! Egyikünknek sem, akit kötelező jelleggel soroztak be! A két ostoba szobatársad azonban most mindnyájunk helyzetén csak rontott!

– Rasha, mi történt? – kérdezte hüledezve Tycho, mert kihallani vélte barátjuk panaszáradatából, hogy az a könnyeivel küszködik.

Senki sem mert megszólalni, ahogy az énekes lihegését és szenvedő szuszogását hallgatták.

– Gyakorlatilag senki… senki, akit kötelezően soroztak be, nem hagyhatja el többé a bolygót.

– Mi?

– Az Akadémia és a vele szomszédos főváros az, ahol szabadon mozoghatunk. De ha megközelítjük az űrkikötőt… azonnal riaszt a csip a nyakunkban, és már küldik is ránk a rohamosztagosokat! Úgyhogy nem, Tycho, nagyon kedves volt édesanyádéktól, hogy meghívtak minket, de nem foglak tudni elkísérni titeket! – felelte a fiatalember végül zaklatottan, és kikapcsolta maga előtt a kijelzőt, mert a szimulált repülése már rég letért a megkívánt útvonalról, és folyamatos villogással vészhelyzetet jelzett előtte. – És mivel az akadémiai csipet könnyen el lehet hagyni vagy dobni… már arról is pusmognak, hogy lehet, hogy… ténylegesen megcsippelnek bennünket.

– Micsoda? – hördült fel Hobbie dühösen.

– Megcsippelnek bennünket, mint az állatokat! – fakadt ki Rasha zokogva. – Amivel folyamatosan látnak bennünket! És ha ki akarnánk vágni magunkból… felrobbannánk!

– Ugyan már, nincs is ilyen! – legyintett Lonnie.

– Sajnos el kell, hogy keserítselek, van – felelte Biggs szigorú hangon. – Rabszolgatartó világokon előszeretettel használják, ráadásul úgy ültetik beléd, hogy nem vagy eszméletednél, és így nem is tudod, hol kellene keresni a testedben. A Tatooine-on bevett gyakorlat volt.

– De ez… embertelen! – nyögte Tycho döbbenten. – A Birodalom sosem csinálna ilyet!

– Hidd csak ezt, ha ettől könnyebben alszol! – nyögte az énekes, és úgy tűnt, a kiabálástól a lelki ereje határán volt. – De mi ezzel… gyakorlatilag a Birodalom rabszolgái lettünk.

Biggs látta a belső kijelzőjén, hogy sorra nyíltak ki a kapszulák, ezért maga is lezárta az adott feladatot, és kinyitotta a sajátját. Társai lassan odagyűltek Rasha szimulátora köré, és próbáltak lelket ölteni remegő barátjukba.

Halk szisszenéssel kinyílt az utolsó kapszula is, melyből bizonytalanul előmászott Palchetti, az arca pedig sápadt volt a döbbenettől.

– Linus… – motyogta zavarodottan. – Én… nem tudtam… nem tudtam…!

~ Következő fejezet ~