Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 9. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 9. fejezet ~

– Nyugodj meg, fiam! Mondjad, hogy mi van! – igyekezte csillapítani a rókafiút Mancsfréd.

– Minden azzal kezdődött… hogy fogy a sör! – kezdte az, aminek hallatán a még körülöttük álldogáló tömegben rémült döbbenet sóhajai röppentek tova. – Úgyhogy elküldtek a sörfőzdébe! Oda viszont nem sikerült bejutnom!

– Hogyhogy? Hiszen az mindig nyitva szokott lenni, főleg, amikor ilyen horderejű rendezvényt tartunk!

– Pontosan, apám! De teljesen sötét volt odabenn, az ablakok is el vannak függönyözve! Szerintem ez nagyon furcsa!

– Próbáltátok keresni a mestert az otthonában?

– Igen, de ott sem találtuk!

Mancsfréd gondolkodóba esett.

– Én nem mehetek most el innen… – nézett körbe a tanácstalan tömegen. – Veronika! Kísérd el a fiamat, és nézzétek meg, mi történt!

Majd a kalandorokra pillantott.

– Mint a városunk megmentői, nem kísérnétek el Veronikát? Hátha segíthettek neki.

Mocsi határozottan bólintott.

– Reggel még nyitva volt a serfőzde? – faggatta a rókafiút, ahogy megindultak.

– Vakarcs vagyok! – mutatkozott az be futtában. – Igen! Reggel még semmi gond nem volt!

– Akkor azóta zárhatta be a mester valamikor…

Veronika vezetésével meg is érkeztek a vörös téglás épülethez, melynek nagy fémajtaja zárva volt.

– Valahogy be kellene jutni…

Tüskefog körülnézett. Nem látta annak nyomát, hogy bárki feszegette volna az ajtókat, ablakokat, de nyitott ablakot se látott, amin be lehetett volna mászni.

– Puszedli, ki kellene nyitni ezt az ajtót! – kacsintottak társai a kis pelére.

– Örülnék, ha sikerülne, nem szívesen rongálnám meg ezt a szép ajtót – sóhajtotta Veronika, és átengedte a terepet a lánynak.

Puszedli elővette a szükséges szerszámokat, és pillanatok alatt kinyitotta az ajtót.

Óvatosan bekukkantottak, de senkit sem találtak odabenn. A berendezések nem dolgoztak, munkások sem szorgoskodtak közöttük. Minden a helyén volt, egy felborult széket se láttak, ami dulakodásra utalt volna.

– Ezt nézzétek! – rikkantotta Kósza, ahogy az egyik fal előtt hevesen csaholni kezdett.

Karmazsinvörös festékkel egy figyelmeztető üzenet volt odapingálva.

– „Kiverem belőle a receptúrát, ha addig él is!” Ez meg mit jelent? – kérdezte Tüskefog. – És mik ezek a fura számok alatta?

– Tudunk valakiről, aki meg akarná kaparintani a sör receptjét? – kérdezte Mocsi.

Veronika fülei furcsán lekonyultak, és mintha hirtelen elrejtett volna valamit a zsebében.

– Hát… nos… – dadogott zavarában.

– Akkor máshogy kérdezem! Akarod, hogy megoldjuk a rejtélyt, vagy csak gurítsunk ki néhány hordó sört?

A rókalány zavartan meredt maga elé.

– Nekem ez valami helyi viszálynak tűnik… – fordult Mocsi a csapata felé.

– Igazad van, tényleg az – mondta végül Veronika, és átnyújtotta nekik azt a papírost, amit eddig takargatott. – Én a Sötétmancs Gátról jöttem, és ott ilyen titkosírással szoktunk egymásnak üzenni… és attól tartok, ennek az üzenetnek én vagyok a címzettje – pillantott fel újra a falra.

– Ezzel a kóddal meg lehet fejteni a számokat – állapította meg Tüskefog. – Majd én megpróbálkozok vele! – ajánlotta. – Ti addig… faggassátok egy kicsit! – súgta oda nekik.

– Van ötleted, ki állhat ennek a hátterében? – kérdezték Veronikát.

– Tudjátok… A település jövője érdekében folyamatosan dolgozunk azon, hogy vérfrissítéssel minél többen jöjjenek ide és menjenek el tőlünk is, hogy nemzetségünk gyarapodhasson és még sokáig fennmaradhasson. Nekem… szerencsém volt, mert Mancsfréd bácsi kiválasztott az örökösének. Akadtak azonban olyanok, akik nem voltak ilyen szerencsések…

– És van nevük is?

– Igen… közülük talán Vastagbőrű Veca csinálhatta mindezt.

– Milyen kapcsolatban állhat ez a Veca a sörrel? – kérdezte Mocsi.

– Nagyon szeret… vedelni.

Kósza felnevetett.

– És ha tippelnem kellene, meg akar szökni a recepttel. Nem volt kibékülve azzal a párral, akit itt neki szántak. Tudjátok, ő egy igencsak szép, kívánatos teremtés… de elég sértődékeny és hisztis…

– Gondolom, ezért is nem rá esett Mancsfréd választása – jegyezte meg Mocsi.

– Sikerült megfejtenem az írást! – kiáltotta Tüskefog, ezért köréje gyűltek. – „Te kajla fülű luvnya! Tóbiást a pincémben vallatom, csempéssz ki innen, és akkor életben hagyom őt! Veca” Gondolom, ezt a Tóbiás mestert keressük…

Veronika bólintott.

– Na de miért kellene őt kicsempészni innen? Szabadrévből bárki szabadon távozhat, nem? – kérdezte némi éllel a hangjában Mocsi.

– Nos… akkor, ha nincs odaszánva senkinek – javította ki Veronika. – Veca átverve érzi magát, amiért nem a legjobb rókafiút kapta, és nem ő lehet majd Szabadrév örököse.

– Mihez kezdjünk most?

– A lényeg, hogy legyen sör… és hogy Tóbiást megmentsük. Hogy Vecával mi legyen… utána majd eldöntjük. Vakarcs! Kezdjétek el hordani a sört! – szólt Veronika a rókafiúnak, akivel jöttek. – Ti… gyertek velem!
Megindult Veca jövőbeli odúja felé, melyet a lány nem is zárt magára. A pince felé fordultak, és lementek annak lépcsőjén. A fáklyák fényében megpillantották a megkötözött, idős Tóbiás mestert. Amikor betoppantak, Veca épp egy papírfecnit rejtett el a dekoltázsa közt.

– Na, mi a helyzet? Hoztál felmentősereget is? Egyedül kevés voltál ahhoz, hogy megfejtsd az üzenetet? – mérte végig gúnyosan Veronikát.

– Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy Tóbiást elrabold – felelte az. – Ezt nem gondoltam volna rólad. Kerítsétek be őt! – adta ki a parancsot a kalandoroknak.

– Én csak agyonverni tudom – jegyezte meg Mocsi, ahogy a sülre pillantott. – Csinálj valamit!

Tüskefog ritmikusan rázni kezdte a tüskéit, aminek olyan fenyegető hangja volt, akár egy csörgőkígyónak. Veca megrémült a látványtól, és összébb húzódott. Mocsi és Kósza eközben bekerítette és sikeresen lefogta őt, a lány pedig nem ellenkezett.

Kiszabadították a sörfőző mestert is, aki remegve kapaszkodott meg Tüskefogban, és felmászott vele a lépcsőn.

– Na, mi legyen akkor? – kérdezte Veca legyőzötten.

– Megvan, amit akartál? – kérdezett vissza Veronika.

– Én mindig megszerzem azt, amit akarok. Most már csak az kell, hogy a tervem többi része is megvalósuljon.

Veronika bólintott, majd intett a kalandoroknak, hogy kötözzék meg a foglyot. A kérésére bezárták Vecát a saját odújába.

– Volna kedvetek elkísérni engem a Sötétmancs Gát felé? – kérdezte tőlük később. – Vissza kellene vinni Vecát egy kísérőlevéllel, hogy a helyi közösség ítélkezzék felőle, én meg itt, Szabadrévben elsimítanám a dolgokat.

A kalandorok összenéztek.

– Tulajdonképpen nem jelent gondot, hogy segítsünk – felelte végül Mocsi. – Amúgy is arrafelé tartunk, mert elvállaltunk egy másik kísérőmunkát is.

– Veca igencsak jó harcos. Ha az út során bármilyen probléma merülne fel, hasznos lehetne számotokra.

– Akkor legyen! Holnap reggel, napfelkeltekor találkozzunk a városkapunál, és onnan indulunk!

***

A kalandorok a hátralévő időszakot felszereléseik összecsomagolásával és készleteik feltöltésével töltötték. Mindannyian legalább 2 napra elegendő, szárított elemózsiát vásároltak, melyet frissen szedett növényekkel kiegészítve kívántak majd később elfogyasztani, kulacsaikban pedig hoztak vizet a közeli, gyógyító hatású tóból, melyet még Rebeka mutatott nekik. Sebkötözéshez is bevásároltak minden szükséges alapanyagból. Puszedli vett magának egy számszeríjat és egy álcahálót, Mocsi pedig pálinkával tömte meg a táskáját.

– Hát… meggazdagodnom nem sikerült… – tapogatta meg lapos erszényét Tüskefog, és csak remélni tudta, hogy az út tartogat majd lehetőséget számukra a pénzszerzésre.

Este, a zarándokünnep utolsó napján a tábortűz körül mulatoztak. Tüskefog vígan rázta a tüskéit a muzsikusok ütemére, akár egy sámán, aminek látványa és hangja különösen nagy figyelmet kapott. Az énekelt dalok legtöbbje azonban keserű volt, melyekből áradt a korábbi, háborús veszteségek okozta fájdalom. A holdat is keservesen siratták, melyhez a rókákon kívül minden más nemzetség is csatlakozott, még az aprócska Puszedli is, akinek kimondottan hátborzongató volt a visítása. Retekszisznek furcsa, vöröses árnyalatú lett a bundája és vérben forogtak a szemei, különösen, mikor két rókafiú átkarolta őt, és ismerkedni próbált vele. A repülőmókus beléjük karmolt, amitől a fókaifjak még hangosabban felvonyítottak. A többiek kicsit távolabb húzódtak a fura közjáték láttán, Retekszisz pedig idővel álomra szenderült a sok italtól. Tüskefog felnyalábolta őt, és megindult vele a szállásuk felé.

Óvatosan kerülgették a szinte már kijelölt hányóbokrokat és hányósarkakat, ahova visszajártak, akik nem bírták az italt, és könnyíteni akartak magukon. Inez fogadójában mindenféle szerzet ült most is a kocsmaszinten, pockok, egerek, nyulak, varjak cseverésztek, de még egy teknős páncélján is megcsillant a telihold fénye.

– Szóljunk Ineznek, hogy megérkeztünk!

– Így van, ételt ígért nekünk. Majd jól elcsomagoljuk, és azt esszük meg először – bólintott a sül.

Inez nem sokat váratott magára, hamar követte őket a lépcsőn az emeleti szobájukba.

– Hogy éreztétek magatokat ezen az ünnepségen? – kérdezte elégedetten.

– Soha nem volt még részem hasonlóban! – felelte lelkesen a herceg.

– Ó, ez igen nagy dicséret egy olyan finom uraságtól, mint te! – csóválta meg a fejét Inez kacérkodva.

Makkból készült, erős kávét szolgált fel nekik némi alkohollal, és egy tálca gyümölcskenyeret is felszeletelt számukra.

– Szeretném, ha megismerkednétek a barátnőmmel, Bojtosfarkú Bertával, akinek a gyűrű véletlenül korábban a birtokába került! Hogy penészedne bele a tésztájába ez a retek…! – fújtatott dühösen, majd erőt vett magán, megigazgatta kócos szőrtincseit, és folytatta. – Emlékeztek szegény jó kedvesemre – mutatta büszkén a gyűrűt az ujján. – Úgy sejtem, hogy Bertának köze lehetett a halálához.

A kalandorok gyanakodva összenéztek.

– De nem akarok neki rosszat kívánni, csak… menjetek és ismerkedjetek meg vele…! Legyetek jó ivócimborái és kínáljátok meg ezzel a gyümölcskenyérrel, amiből most ti is esztek! Ez a kedvence!

Tüskefog már nyúlt is volna az egyik szeletért, a mancsa azonban megdermedt a levegőben. Kétségbeesetten a többiekre nézett, akiknek az ábrázatán hasonló döbbenet ült. Egyszer már megjárták, közös kalandjaik elején, amikor a bárgyú Szende Szellitől élelmet fogadtak el, és az elkábította mindannyiukat. A bárányra azóta is utálkozva gondoltak vissza, remélve, hogy összefutnak még vele, mert eldöntötték, hogy minden porcikáját hasznosítani fogják, ha elkapják. Tüskefog kijelentette, hogy a húsából még ő is falatozna, a bárány bundája pedig egész biztosan Puszedli táskájában végezné. Inezről nem is feltételezték volna, hogy meg akarja mérgezni vagy el akarja kábítani őket, de a sül rájött, hogy túlságosan óvatlanok voltak.

– Mi van, ha el akar tenni minket láb alól, hogy ne derülhessen ki annak titka, hogy elloptuk neki a gyűrűt? – kérdezte magától rémülten.

Óvatosan visszahúzta a karját.

– Nos… én annyira fáradt épp nem vagyok… – jegyezte meg. – Kicsit be vagyok rekedve a vonyítástól, és izomlázam van a fenékrázástól, de szívesen sétálok egyet, hogy kijózanodjak.

– Ebben segíthetek! – tett le eléjük Inez 2 üveg Menedékvölgyi Gyógylikőrt. – Teljesen véletlenül Bertának ez a másik kedvence! Nyugodtan egyetek, igyatok, biztosíthatlak benneteket, hogy semmi bajotok nem lesz tőle! Csak annyit szeretnék, hogy az én nevem ne merüljön fel a beszélgetésben!

Röviden körülírta számukra, hogyan fog majd kinézni Berta, a csapat tagjai pedig vonakodva összenéztek.

– 15 érmét fizetek érte! – tette le eléjük az asztalra az erszényt.

– Megyünk! – állt fel Tüskefog, társai pedig elvigyorodtak.

– Fiúk, lányok, szerintem mi belekeveredtünk itt valamibe… – állapította meg Mocsi, miután Inez magukra hagyta őket, és elindultak az egyre sötétedő utcán.

Egy kis kosárkában cipelték a gyógylikőrös üvegeket, valamint egy kendőbe csomagolták a gyümölcskenyeret.

– Igen, először a gyűrűlopás, most meg ez… még több pénzért… – bólintott Retekszisz, némileg kijózanodva.

– Van egy olyan érzésem, hogy ez a Berta allergiás valami összetevőre – bökött a rókalány a sütemény felé.

– Itt valami történni fog… – helyeselt Tüskefog is.

– Én a bosszúban nagyon hiszek, szóval bármi is fog történni, én nem ellenkezek – jelentette ki Mocsi.

A Késdobáló kocsmába megérkezve újabb problémával szembesültek. A helyiség tele volt vonyító rókával, akik mind a holdat siratták.

– Itt mindenkinek bolyhos a farka… – állapították meg.

– „Bojtos”! Mi bojtos farkút keresünk… legalábbis a neve alapján…

– Miről fogjuk felismerni?

Három idősebb rókahölgy üldögélt különböző asztaloknál, akikre nagyjából illett Inez személyleírása. Az első oposszumok és pockok társaságában az elsiratott szerelemről énekelt. A második egyedül üldögélt az ablaknál, és a holdat bámulva zokogott, a harmadik pedig rókák közt vonyított.

– Olyan idős lehet, mint Inez…

– A szaga alapján szerintem én fel fogom ismerni – jelentkezett Kósza a feladatra.

Körbeszaglászott körülöttük, és nyers tészta, kifli és cukor illata lengte körül az első jelöltet.

– Az oposszumos lehet az! – csaholt elégedetten.

Mocsi belekarolt Puszedlibe, és dalolva, dülöngélve megközelítette az érintett asztalt. Puszedli ájulást színlelt, ezért Mocsi kapva kapott az alkalmon, leültette őt a célszemély asztalához. Azok készségesen helyet adtak neki, és legyezgetni kezdték a szédelgő mogyorós pelét.

Reteksziszt eközben felismerték a házigazdák a korábbi, jótékony munkája miatt, ezért a ház legerősebb italával kínálták meg, amitől az hamar újra elbóbiskolt és az italos pult lapjára hanyatlott. Tüskefog őt is odatámogatta az asztalhoz, és szintén odaültette. Mocsi öblös hangon rázendített egy szívhez szóló, szerelmes nótára, a herceg pedig alig bírta megállni vigyorgás nélkül.

– Én csak próbálom vigasztalni a barátnőmet! – mondta a dal befejeztével a lány. – Szegény Puszedli! Ezt nem lehet kibírni! Összetörték a szívét!

– Elisszuk a bánatunkat! – helyeselt a sül.

– Miért sírtok ezen a szép éjszakán? – kérdezte a pincér rókafiú, ahogy megállt az asztal mellett.

– Csalárdok a férfiak és elfogyott a pia! – felelte Mocsi. – Legalább az egyik problémát oldjuk most meg!

A pincérfiú lelkesen ajánlkozott volna ennél többre is, és utalt rá, hogy még fizetett is volna érte, de Mocsi nyugalomra intette, hogy fiatal még az ilyesmihez.

– Jaj, hát be sem mutatkoztunk még! – kapott a fejéhez a lány, ahogy az oposszumokra nézett. – Kiknek az asztalához ültünk ide le?

Két oposszum és egy pocok vigasztalta épp a róka asszonyságot.

– Ismerkedjünk meg, ha már így összehozott minket a sors! Szabadrévi szabadsört mindenkinek!

– Én Péter pocok vagyok! – mutatkozott be az egyikük.

– Az én becsületes nevem Oszkár. Mi már sokadik alkalommal vagyunk itt ezen a rendezvényen – mesélte az egyik oposszum, ahogy felszolgálták nekik a sört. – Erdőmélyén ez az egyik legjobb hely az ünneplésre!

Hosszasan ecsetelték a szakrális felvonulást és az újjászületés-ünnep lelki mélységét.

– Számunkra nem okoz gondot húst enni – emlékeztek vissza a finom saslikra.

– Nekem se! – bólogatott Tüskefog.

– Ha tehetnénk, legszívesebben ide is költöznénk Szabadrévbe, de kicsit kellemesebb az időjárás a mezőn, Sziklavölgyben – felelte a másik, oposszum Ottó.

A pincérfiú még egyszer megkörnyékezte őket, és miután Mocsinál újfent akadályokba ütközött, mohó kacsintásokkal Puszedlit vette célba.

– Kutyaharapást szőrivel… – motyogta vigyorogva Tüskefog, ahogy belekortyolt az italába.

– Lányok, hát érzem a szagán, hogy még nem is ivarérett! – kacagott Mocsi.

Puszedli szeme felcsillant, annak reményében, hátha kizsebelheti ifjú és naiv áldozatát.

– Szeretnék… – kezdte rebegő pillákkal – felszolgálni ebben a remek kocsmában!

– Ó! Van egy aranyos kis kötényem! Gyere velem hátra! – lelkendezett a rókafiú.

Társai követték őt a tekintetükkel, míg egy ajtó mögött el nem tűntek. Annyit azonban hallottak, hogy a pincérfiú elrikkantotta magát.

– Mamma! Nézd csak, hoztam neked egy kis ingyen munkát!

A kalandorok felnevettek.

– Na, ebből se lesz románc!

– Bertával mi itt találkoztunk – folytatták a mesélést az oposszumok. – Így keveredtünk egy asztalhoz.

– Mi is hasonlóképpen ismerkedtünk meg egymással – mutatta be a csapat megmaradt tagjait Mocsi.

– Így van! Boldogan kalandozunk erre-arra! – helyeselt Kósza. – Tanulgatunk, gyűjtögetünk… főképp gyógynövényeket.

– Ó, ha ez érdekel benneteket, menjetek el Menedékvölgybe! Az a gyógynövény-feldolgozás fellegvára!

– Ezt megjegyezzük magunknak!

– A barátnőnknek is szerelmi bánata volt – intett a rókalány az ajtó felé, mely mögött eltűnt Puszedli. – De már igyekszik kilábalni belőle. Így kell ezt! Kell egy nagyot sírni, aztán el kell engedni a dolgot!

Berta hangosan felzokogott.

– Igen…! De van, amit nem lehet elengedni!

– De hát – motyogta Mocsi döbbenten a kifakadás láttán – az élet megy tovább.

A rókahölgy azonban tovább hullatta a könnyeit.

– A barátotok, látom, jól kidőlt – állapította meg Péter.

– Bizony! Jóféle italt kapott!

– Sejtem, milyet! – kacagott a pocok. – Ez csak a Menedékvölgyi Gyógylikőr lehetett! Elég néhány korty, és az elintézi az embert! Testet-lelket fertőtlenít!

Látták, hogy elhaladt mellettük a pincér, ezért elhallgattak, majd ahogy biztonságos távolságba ért, az asztal lapja alatt átcsúsztattak neki egy palackot.

– Ejha!

– Ez majd jót tesz a kedves lelkének, Berta asszony! – győzködte Tüskefog, noha még mindig nem volt meggyőződve arról, nincs-e megmérgezve az ital, és nem tesznek-e valami becstelenséget.

– Ez a kedvencem! – nyögte Berta.

– Igyon, kedves! – kínálta Mocsi. – Gyógyulni kell!

– Nagyon sajnállak benneteket, de ez most itt marad! – mondta végül a rókahölgy.

– Akkor igyunk a szerelemre és ellenségeink pusztulására! – emelte az égnek a poharát Mocsi.

Berta mindkettejük poharát megragadta, és legurította a torkán azok tartalmát. Mind megkóstolták, és erős, aromás italnak tűnt, az illatok kavalkádja számos gyógynövényről és mézes édesítésről árulkodott.

– Ha szeretné egy kicsit felitatni a likőrt és tompítani annak hatását, akkor… – tolta közelebb a gyümölcskenyeret kicsomagolva Tüskefog.

Berta ismét látványosan sírni kezdett.

– Ez volt a kedvence…! Ez volt a kedvence!

– Ez kész komédia – állapította meg magában a sül, és vett egy apró morzsát az egyik szelet széléről.

Megszagolta, vékony nyelvével megízlelte, de nem érzett rajta mérget.

– Muszáj enni, kedves! Ez felszívja az italt! Meg kell ágyazni neki!

A rókahölgy újabb pohárnyi likőrt gördített le a torkán, majd kábán nézegette a gyümölcskenyeret.

Ekkor tért hozzájuk vissza Puszedli.

– Téged általában le szoktak öltöztetni, nem fel… – kuncogott Mocsi a köténykéje láttán.

A pele lekapta magáról a ruhadarabot és gyorsan elrejtette a táskájába, amin barátai felnevettek. Igyekezte felmérni a helyzetet, és látta a kipakolt kenyér és likőr láttán, hogy mozgásba lendültek a dolgok.

Berta lassan az asztal lapjára feküdt, és elszenderedett.

Tüskefog nem ivott többet, szerette volna megőrizni a józanságát arra az esetre, ha sietősen távozniuk kellene. Ajtókat, menekülőútvonalakat keresett a szemeivel.

– Berta eddig bírta… – állapította meg Mocsi. – Gyertek, kísérjük haza őt! Hadd szellőzzön ki a feje!

– Ti egyetek csak a gyümölcskenyérből, barátaim! Egy keveset csomagolunk Bertának is, hogy legyen mivel felitatni a likőrt! – hagyták ott a kenyér egy részét az oposszumoknak.

Felnyalábolták két oldalról a rókahölgyet, és legyezgetve kitámogatták.

– Mi történt? Tudok segíteni? – kérdezte a rókafiú pincér.

– Ha megmondod, merre lakik, szívesen hazavisszük!

– Igaz, ti idegenek vagytok! Honnan is tudhatnátok, merre lakik!

– Nem akarunk vele mást zavarni, és mi is úgyis hazafelé tartunk! – bólintott Mocsi.

– Hogy ti milyen rendesek vagytok…! Na de Puszedli! Hogyhogy nem jöttél vissza mosogatni?

– Lassan nekem is mennem kell… és annyira nem tetszett a mosogatás…

– Ez nem fog tetszeni a mammának! Itt megbecsülik a dolgos kezeket!

– Lehet, hogy egy mosómedve alkalmasabb lenne… – jegyezte meg kábultan Retekszisz, aki kicsit magához tért, ahogy a friss levegő megcsapta a fejét.

A pincérfiú elmagyarázta az útvonalat, de a biztonság kedvéért többször is visszakérdeztek, hogy fel se merüljön a gyanú, hogy már jártak a pékné házában.

Felvonszolták magukkal Bertát a lépcsőn, Kósza pedig ezúttal vidáman csaholva haladt előttük. Leültették a konyhaasztalhoz, Puszedli pedig, aki most sem bírta türtőztetni magát, kitapogatta a rókahölgy erszényét, és elemelt belőle egy érmét.

Berta lassan magához tért, és értetlenkedve végignézett rajtuk.

– Ti meg miért vagytok itt?

– Hazahoztuk, kedves. Azért mégse a kocsmaasztalon aludjon, hanem a saját ágyában! – felelte Mocsi. – Ráadásul még nem is evett semmit. Holnap reggel hogy fog így munkába állni? Egyen majd egy kis kenyérkét…! – tolta közelebb a gyümölcskenyeret.

– Ez volt a kedvence…! – rikácsolta Berta újra.

– Ezért kell belőle enni! Az ő emlékére! – erősködött Tüskefog. – Az ő tiszteletére!

Berta meggyőzöttnek tűnt, és a szájába tömött egy jókora falatot.

– Milyen finom! Honnan van nektek ilyen?

– Vettük a vásárban… – vágta rá Mocsi hirtelenjében. – Néném, mi ezt itt hagyjuk. Pihenjen, aludjon, nekünk is lassan mennünk kell!

– Így van, nem is zavarjuk sokáig! Hagyjuk pihenni, emlékezni! – tette hozzá a herceg.

– Ezért jó ez a szakrális rendezvény! Ilyen jólelkű jószágok látogatnak el ide! Hadd háláljam meg nektek valamivel, amiért hazakísértetek!

– Nem szükséges… – legyintett Mocsi, és lassan hátrálni kezdett az ajtó felé, és intett a többieknek is.

– Gyertek akkor be holnap a pékségbe! Adok nektek útravalót!

– Az mindig jól jön, köszönjük!

Elköszöntek és kiléptek az ajtón.

– Feladat teljesítve – suttogta Kósza.

Álmosak voltak az egész napi dorbézolás után, ezért hamar ágyba dőltek, hiszen másnap kora reggel indulásra készen kellett állniuk. A szobájuk előtt, ahogy megérkeztek, 5 csinos kis tarisznyát láttak összekészítve, friss elemózsiával. A jelek szerint Inez utolsó ajándéka lapulhatott bennük.

– Tegyük el magunkat holnapra! – javasolta Tüskefog.

~ Következő fejezet ~