Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 7. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 7. fejezet ~

Az este beálltával felélénkült az élet a településen. Egyre több vándor és utazó érkezett a szakrális eseményre, ki vagyonosabban, ki szegényesebben. Az ingyenélőknek fenntartott istálló hamar megtelt, a látogatók szinte egymásba gabalyodva feküdtek a puha szalmán. Számos faj képviseltette magát, amitől az addig egységes képet alkotó Szabadrév hirtelen jóval színesebb lett: egerek, nyulak, gyíkok, madarak érkeztek az erdő minden égtája felől, de mocsarak, lápok lényei, teknősök, vízimadarak is képviseltették magukat. Akik éjszakai életet éltek, vidáman lobogó tábortűz körül üldögéltek, és egymással cseverésztek.

Tüskefog aggódva körbenézett. Kíváncsi volt, hogy fajtársai közül érkeztek-e az ünnepségre, vagy elrejtőzhettek-e a hívők közt olyanok, akik ártó szándékkal, őt keresve akartak beférkőzni a településre, hogy elfoghassák őt. Tekintettel arra, hogy hosszú, csörgő tüskéivel és látványos, pompás tarajával feltűnő jelenségnek számított, azonnal észrevette volna népének hasonló megjelenésű tagjait, de nem talált senkit. Látta, hogy Mocsi is fürkészve kémlelte a tömeget, és gyanakvó, vékony csíkká szűkült szemekkel figyelte, ahogy egy fiatal macska lépdelt az ünneplők között.

– Ennyit arról, hogy ide nem járnak macskák…

Úgy tűnt, a rókalány végül nem piszkálta a jövevényt, Tüskefog azonban úgy döntött, megjegyzi magának az érdekes közjátékot.

– Üljünk le valamilyen társasághoz, ismerkedjünk velük! – javasolta végül Mocsi. – Hátha többet megtudunk erről az ünnepségről.

Láttak egy bárány-társaságot, de korábbi, kellemetlen tapasztalataik miatt elvből nem voltak hajlandóak megismerkedni velük, így egy barátságosabb nyúl-csapatot választottak. A hosszúfülűek lelkesen áradoztak az esemény lelki mélységéről, az általa képviselt megtisztulás és megbékélés fontosságáról.

– Ez jelképezi a tavasz kezdetét – vette át a szót egy másik nyúl. – Ilyenkor mindig a legközelebbi, Szent Fához járulunk imádkozni. Minden tisztáson van egy ilyen, és jellemzően mindenhol a legnagyobb, legöregebb fa tölti be ezt a szerepet. Egész éjjel virrasztunk a fa körül a lámpások fényében, és gyönyörködünk a szentjánosbogarak táncában.

A helybéli konyhákból tálcák tömkelegével hordták a rókák a finoman gőzölgő vacsorát a városka vendégeinek, melyek mindegyikéről csippentettek maguknak egy keveset. A vendégek alig várták a másnapot, hogy a közösség szolgálatába állva jótékonykodhassanak, és segíthessenek Szabadrév feldíszítésében, standjainak felállításában, mert mind ettől remélték saját, szellemi és szakrális kiteljesedésüket, és egyben azt is, hogy az új évszak közeledtével rájuk mosolyog majd a szerencse.

Tüskefog úgy érezte, ha egy falattal is többet eszik, kidurran a gyomra. Jókora mennyiségű ital volt már mindannyiuk szervezetében, így a kalandorok imbolyogva indultak meg szálláshelyük felé. Retekszisz, miután a festéssel végzett, maga is csatlakozott hozzájuk, és dagadt a mellkasa a büszkeségtől, amiért elvégzett munkájáért Róza úgy megdicsérte. Megtömte a zsebeiket egy kis útravalóval, és elbúcsúzott tőlük.

– Aztán jól aludjátok ki magatokat! – kiáltotta utánuk. – Ne feledjétek! Holnap este virrasztás lesz!

A fogadóban meglepetésükre elismerő pusmogás és taps fogadta őket. A személyzet ámulattal eltelve szemlélte a Mancsfréd által megmentőnek titulált Puszedlit és Tüskefogat.

– Van szükségetek forró vízre a fürdéshez?

– Természetesen! – biccentett a herceg, aki az udvarban hozzá volt szokva a rendszeres tisztálkodáshoz. – Hiszen ezzel megtisztulunk az ünnepségre!

– Hát persze!

– Tényleg! – bólogattak a róka cselédek, és már gondoskodtak is mindannyiuk fürdővizéről.

Ahogy beléptek a szobájukba, frissen vetett ágyak, tiszta ágynemű és kifényesített felszerelés fogadta őket. Retekszisz, aki nem szerette, ha a szerszámaihoz nyúlnak, kétségbeesetten rohant a táskájához, hogy ellenőrizze, nem tűnt-e el valamije, de megnyugodva fellélegezhetett, amikor mindent rendben talált.

– Tegyük el magunkat holnapra! – búcsúztak el egymástól, és bedőltek puha ágyaikba.

***

Másnap reggel álmosan támolyogtak le az étkezőbe, és az előző napi, szerény reggelijükhöz képest kész lakoma fogadta őket.

– Ejha!

A vendégház tulajdonosa, Inez róka asszonyság személyesen tette tiszteletét az asztaluknál. Bundája lassan neki is őszbe hajlott, de valamivel fiatalabbnak tűnt, mint Rőtbundás Rebeka.

– Megtiszteltetés, hogy megismerhetlek benneteket, Szabadrév hőseit! – fordult a sül és a mogyorós pele felé. – Ezt itt Mancsfrédnek köszönhetitek, nagy elismeréssel beszélt rólatok! – kínálta őket hellyel. – Este pedig… ha majd visszatértek – hajolt közelebb hozzájuk -, szeretném személyesen felszolgálni nektek a vacsorát! Bármikor is érkezzetek, küldessetek értem! – pillantott rájuk határozottan.

A kalandorok csodálkozva összenéztek.

– Ez a levél nektek érkezett – nyújtott át nekik egy irományt.

– „Kalandozó ifjúság! Miután tudomásomra hoztátok, hogy néhány további napot is eltöltötök itt, Szabadréven, így elvárlak benneteket a mai nap folyamán egy kis kétkezi munkára, és egy kiadós étkezése. Üdv: Rőtbundás Rebeka” – olvasta fennhangon Mocsi.

– Menjünk! – helyeselt Tüskefog. – Szívesen segítünk ennek a kedves hölgynek!

– Menjünk bizony! Hátha tanulunk valami újat! – lelkendezett Kósza.

– Mielőtt elmennétek… – kérte ismét a figyelmüket Inez és kelletlenül végigmérte Puszedlit. – Akadt némi… probléma… Főként a szoba tisztításakor észleltük, de már a szomszédos szobák lakói is jelezték. Valami… bűzlik.

A társaság a pelére nézett, aki korábbi, erdei kalandjaikból három, lenyúzott bundát hozott magával, de kevés igyekezetet tett arra, hogy azokat szakszerűen preparálja.

– Valamit csinálni kellene velük… – jegyezték meg a többiek.

– Ha kell, ások nekik egy gödröt a földben – ajánlotta a sül.

– Kár értük, megértem – mondta Mocsi. – Majd a legközelebb jobban odafigyelsz rá.

Puszedli szomorkásan meredt maga elé, majd Inez távozása után hirtelen ötlettő vezérelve felvetette annak gondolatát, hogy a büdös prémeket belopja valamelyik szomszédos szobába. Társai szerencsére még időben lebeszélték a fura ötletről.

– Mi lenne, ha az önkéntesség jegyében felajánlanád ezeket a bundákat egy olyan szakembernek, akinek olvastuk a hirdetését a táblán, és aki szakszerűen megmunkálja őket? – kérdezte Tüskefog.

Puszedli gondolkodóba esett, végül bólintott.

Inez útbaigazította őket, merre találják a közösség szatócsát, Szűcs Sün Szilárdot, ezért reggeli után fel is kerekedtek. Nem volt nehéz megtalálni a mester házikóját, melynek a cégérére egy tű és cérna volt faragva.

– Derűs napot, tüskés társam! – köszöntötte őt Tüskefog, mert megörült, amikor észrevette, hogy egy hozzá hasonlóval hozta össze a sors.

– Szép jó napot kívánok, barátom! – üdvözölte őt Szilárd szívélyesen. – Hát miben segíthetek neked? Talán egy új mente vagy kis zakó érdekel? Az öltözéked látott már szebb napokat is… segítsek esetleg megvarrni?

– Köszönöm, megelégszem azzal, ahogy ez most rajtam kinéz… De van egy barátunk – intett Puszedli felé -, akinek sikerült szert tennie néhány prémre az utazásai során.

– Ó, én aztán nem kérdezek semmit! Sejtem ám, hogy sikerült! – vigyorodott el a sün.

– Nem akarnánk ezeket magunkkal vinni, hiszen ahogy te is érzed… nem túl kellemes a szaguk. Sok munka lenne velük, és nem is értünk hozzá különösebben.

– Jobb lenne, ha szakemberhez kerülnének – tette hozzá Retekszisz.

– Szóval ha már mindenki így önkénteskedik a szakrális ünnep kedvéért, szeretnénk felajánlani ezt a 3 bundát olyasvalakinek, aki ért is a megmunkálásukhoz, és szereti is ezt a munkát! Hátha a közösség számára valami szépet tudsz alkotni belőlük.

– Ezért működik ilyen jól Szabadrév! Az önzetlenség…! – bólogatott Szilárd. – Nos, hadd lám ezeket a prémeket! Ó, egy jóképű nyuszi, igen…!

Megszagolta, közelebbről megnézte a prémet.

– Sok sérülés érte őt éltében – állapította meg. – De bizony szép ez a bunda! A másik… Ú, egy róka! – fanyalodott el. – Ez… ez…!

– Rosszéletű volt! Nem idevalósi! – győzködte Tüskefog.

– Meg ne lássanak titeket rókabundában! – intette őket a sün. – Itt egy dologért akasztanak és az a rókabunda! Azért mégis csak a rókák földjén vagyunk! Ezt… elteszem, mintha meg se láttam volna! – süllyesztette el egy rekeszbe az inkrimináló prémet.

A figyelme az utolsó, farkasról lenyúzott bundára siklott.

– Ez is egy igen szép darab – állapította meg. – Nagyon szép állapotban van, igazi mestermunkának tűnik! Ki dolgozott rajta? Te voltál? – fordult Tüskefoghoz.

– Én sajnos nem értek ehhez – vallotta be a sül.

– Mindhárom szőrme igen szépen le lett metszve a gazdájáról.

Mocsi elvigyorodott, de nem árulta el, hogy az ő keze munkáját dicsérik épp.

– Ezt magam sem csinálhattam volna szebben! Fel tudok ajánlani egy jó kést a három prémért cserébe, mellyel még finomabban lehetne megnyúzni… akit szeretnétek megnyúzni.

Egy speciális nyúzópengét nyomott a herceg kezébe, aki szerénykedve elfogadta azt. Levett a polcáról egy üvegnyi lúgot is.

– Fiam, ha legközelebb ilyesmi történne, fordulj hozzám bizalommal! Én mindig vevő vagyok az ilyesmire! Addig is jó alaposan mindig mossátok meg a prémet, és lúggal átöblítve, sóval behintve pihentessétek!

– Hálásan köszönjük!

– Szabadrév nevében én is!

– Ha utunk során bármikor hasonló prémekkel tudnánk szolgálni, megkeresünk!

– Mindenképpen! Alkalmasint még fizethetek is értük!

– Megbeszéltünk! Kellemes ünneplést, tüskés barátom!

– Nektek is! Mélyüljetek el ezen a szent ünnepen!

Tüskefog kitessékelte a társaságot az ajtón. A lúgot előzékenyen átadta Puszedlinek, a kést pedig Mocsinak, ha már eddig is ő felelt az áldozatok megnyúzásáért. A rókalány elkerekedő szemekkel nézegette a különös szerszámot.

– Csak hogy én is átéljem az ájtatosságot és önzetlenséget – jegyezte meg a herceg vigyorogva.

– Remélem, meg fognak minket támadni! – örömködött Mocsi, ahogy a csillogó pengével szinte táncot lejtett az utcán, mosolyt csalva ezzel társai arcára.

– Menjünk a mammához! – javasolta Kósza, ezért útnak is indultak az idős rókahölgy háza felé, ha már az meginvitálta őket.

Rebekát nem látták a házikó kiskertjében, ezért bekopogtak hozzá.

– De örülök, hogy elfogadtátok a meghívásomat! – nyitott nekik ajtót, és már invitálta is őket beljebb az odújába.

A fia által hősnek titulált Tüskefogat és a szépséges rókalányt nyomban leültette az asztalhoz és egy csodás, szárított bogyós gyümölcsökkel díszített tortát tolt eléjük, hogy falatozzanak belőle, majd a többiek felé fordult.

– Végtelenül hálás vagyok a munkádért! – dicsérte meg Reteksziszt. – Remekül megjavítottál mindet itt az én kis házam táján! Ritka, mikor valaki ennyire jól ért a szakmájához! Mit kérsz enni, lányom? Mert azt főzünk ebédre!

A repülőmókus hirtelen meg se tudott szólalni.

– K-kolompért – mondta végül.

– Helyes! Akkor kezdd el hámozni a krumplit! – nyomta Puszedli kezébe a kést.

A kis pele kicsit elkeseredetten nézett végig a hatalmas zöldséghalmon, melyből akár több tucat vendég is jól lakhatott volna. Szerencséjére Rebeka is kést ragadott, így gyorsan pörgött a kezük alatt a munka.

Tüskefog meghatódva majszolta a finomságot, szinte a könnye kicsordult szomorúságában, ahogy az ízek kavalkádja táncot járt a szájában.

– Ez… az otthonomat juttatja eszembe… – vallotta be elérzékenyülten.

– Szerintem ilyen jót még otthon se ehettél! – jegyezte meg Mocsi.

– Lányom, kérlek, javítsd meg a házon az összes ereszcsatornát és élezd meg a késeimet! – utasította Reteksziszt a rókahölgy. – A zsanérok is szintén recsegnek, nyikorognak…

A repülőmókus, aki a korábbi, büdös bundák bűze miatt eddig csúnya, zöldesbarna színt öltött, most szinte rózsaszín lett a boldogságtól, és belevetette magát a munkába.

– Kedves lányom, Kósza! – fordult Rebeka a kutyus felé. – Emlékszel-e még, mit tanultunk legutóbb?

– Megtanultunk kávét főzni! Meg szirupot és salátát! Fekete nadálytőből palacsintát…. – sorolta Kósza.

– Azt most nem hoztam – rázta meg a fejét a rókahölgy. – Viszont van itt egy kosárnyi fű a rétről. Szeretném, ha megmondanád, melyikből készítsünk salátát! – tolta elé.

Kósza izgatottan turkált a kosárban, majd beledugta az orrát, és mélyet szippantott belőlük. Végül kiválasztott egy marék füvet.

– Most mérgezted volna meg a csapatot! – csóválta meg a fejét Rebeka. – A frissen szedett medvehagymát és gyöngyvirágot az illatáról könnyen meg lehet különböztetni. Szárítva ez már nehezebb! A két növénynek kicsit különbözik a levélkéje. Mi ebből a tanulság?

– Nem szabad szárítva venni ilyen növényeket! – vágta rá Kósza.

– Pontosan! Nagyon sok a kókler a piacon, aki másra sem vágyik, csak hogy az általa összegyűjtött növényekből utoljára főzzön magának valaki vacsorát! Szerencsére nekünk ma ettől nem kell tartanunk! – nézett végig a társaságon, majd átvette az irányítást a konyhában.

Finoman illatozó krumplilángost sütött nekik, salátával, lekvárral és hűs sörrel kínálta őket, és vidáman cseverészett velük. A munkától elfáradva, lelkesen ülték körbe mind az asztalt, és jól megtömték a bendőjüket.

– Úgy érzem, gurulni könnyebb lenne, mint sétálni – vallotta be Tüskefog később, ahogy a szállásuk felé ballagtak.

Tele pocakját tapogatta, ahogy az egyre nagyobbra duzzadó, ünneplő tömegben a látogatókat kerülgette. Inez fizető vendégek számára fenntartott kocsmája is teljesen megtelt, mire visszaértek, a személyzet látszólag nem is győzte kiszolgálni az éhes, szomjas, hangos vendégsereget. A rókahölgy azonban, ahogy észrevette őket, azonnal magára hagyta beosztottjait, és felkísérte a kalandorokat az emeletre, ahol ígéretéhez híven, felszolgálta nekik a vacsorát. A társaság már rá se bírt nézni az ételre, de örömmel fogadták a finom elemózsiát és egy részét elcsomagolták későbbre.

– Az az igazság… – ült le hozzájuk Inez -, hogy egy különös kéréssel szerettelek volna megkeresni benneteket. Ezért is akartam magam felszolgálni nektek az ennivalót.

Mocsi közelebb húzódott, és kíváncsian végigmérte őt.

– Hallgatunk.

– Nehéz erről beszélnem… mert a gyász még mindig emészti a lelkemet… Én nagyon sokáig… szerettem valakit – pillantott fel mélabúsan. – Úgy hívták, Kurtafarkú Körtisz. És ez az érzés a részéről is kölcsönös volt. A boldogságunkat azonban beárnyékolta, hogy ő már korábban elkötelezte magát valaki másnak… A felesége miatt nem lehettünk örökké egymáséi, és titkolnunk kellett a kapcsolatunkat.

Végignézett hallgatóságán, de mikor látta, hogy nem érkezik elítélő pillantás felőlük, folytatta.

– Sajnos az én drága szerelmem egy évvel ezelőtt itt hagyott bennünket – törölte meg a szemét. – A halála előtt szeretett volna meglepni engem egy különleges ajándékkal… egy gyűrűvel. Csodálatos darab volt! Én balga… kártyán elveszítettem. És mit kell hallanom, kihez került? Ahhoz a mocskos némberhez… a feleségéhez! Valahogy megkaparintotta a gyűrűt és megtartotta magának! – komorodott el az ábrázata. – Az a gyűrű engem illet! Kérlek, szerezzétek vissza nekem!

A kalandorok csodálkozva összenéztek.

– Ha ezt megteszitek nekem, ígérem, nem leszek hálátlan! Megfizetem a szolgálataitokat! Gyakorlatilag minden információ megvan, ami szükséges a gyűrű ellopásához, csak… be kellene törni ennek a lotyónak a házába! Az ünnepség miatt épp házon kívül van, társadalmi munkát végez, így a lebukás veszélye is minimális! Én nem mehetek… érthető okokból nem kompromittálhatom magam, és a fogadót se hagyhatom itt így, hogy ekkora a forgalom. Kérlek titeket, segítsetek nekem!

– Éppenséggel… segíthetünk – felelte óvatosan Mocsi.

– Mit kell tudnunk a célpontról?

– A pékséget kell keresnetek, nem is tudjátok majd eltéveszteni, mert a kereskedők utcájának elején található. Egy nagy perec lesz a cégére. Emeletes házikó lesz, melynek az alsó szintjén van berendezve a bolt, az emeletén pedig ennek a rosszéletű Bojtosfarkú Bertának a lakrésze – folytatta Inez.

– Lehet bármilyen akadályozó tényező? Gyerek…?

– Nem, nem! – legyintett Inez.

– Szerető esetleg?

– Na, ha ez a luvnya Körtisznek az emlékét így meggyalázná… akkor halnia kell! – villant Inez szeme fenyegetően. – De ne szaladjunk ennyire előre! Az ékszert egy különleges, kóddal nyitható dobozkában őrzi valahol a lakásában, ami csak két kézzel nyitható. Egyszer leitattuk Bertát játék közben, és kikotyogta, mi a doboz feltörésének titka. Egyet kérek csupán! Semmi mást ne lopjatok el tőle, csak a gyűrűt!

Egy papirost nyomott Tüskefog kezébe, aki töprengve forgatta azt. A kódfejtés nem volt az erőssége, és a leírtak alapján nem is találkozott még ilyen rejtvénnyel. A társaság végül beleegyezett, és elvállalta a megbízást, Inez pedig megkönnyebbülten hagyta őket magukra.

– Vajon hány személyre van szükség ahhoz, hogy ez a lopás sikeres legyen? – kérdezte Tüskefog, ahogy a fejében elkezdte összerakni a tervet. – Törjünk be, lopjuk el a dobozt, és majd nyissuk ki itt, vagy törjük fel ott helyben és zárjuk is vissza, hogy ne legyen ránézésre feltűnő, hogy kivettek belőle valamit?

– Tekintettel arra, hogy a doboz kinyitása kétkezes munka, szerintem ez a Berta se nyitogatja minden nap – felelte Mocsi. – Ha viszont egy egész doboz eltűnik, az biztos, hogy feltűnne neki. Szóval szerintem nyissuk ki és vegyük ki a gyűrűt ott! Vagyis ehhez legalább 2 személy szükséges lesz. Ezen kívül kell legalább még valaki, aki odakinn, a ház mellett elbújva őrködik, hogy ha baj van, figyelmeztessen bennünket. Szóval szerintem menjünk együtt, dolgozzon meg a pénzért mindenki!

– Vajon fennáll a veszélye annak, hogy Berta visszatér a házhoz? – kérdezte a sül.

– Inez szerint a Szent Fa körül jótékonykodik. De az egyik megfigyelőnk szemmel tarthatná az utcát, hogy ha meglátja rajta, valamivel feltarthassa őt, míg mi kimenekülünk a házból.

A kalandorok egyetértően bólintottak.

– A kódfejtéshez az írástudókra lesz szükségünk, azok pedig mi vagyunk – intett Mocsi Tüskefogra és magára. – Puszedli viszont tehetséges tolvaj, Retekszisznek pedig kiváló a felszerelése, szóval…

A pillantása Kószára siklott.

– Én vállalom az őrködést – ajánlotta a kiskutya lelkesen.

– Akkor ezt eldöntöttük.

~ Következő fejezet ~