Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 6. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 6. fejezet ~

– Ha már itt vagyunk, és jön ez a szakrális ünnep a rengeteg programjával és ingyen kajájával, kereshetnénk magunknak valami rövid távú munkát, hogy egy kis pénzt is szerezhessünk – javasolta Mocsi, ahogy a Mancsfréd által hősnek kikiáltott Puszedli és Tüskefog ismét elvegyült a közönség soraiban.

– És így, hogy titeket most már mindenki ismer a településen, hátha könnyebb dolgunk is lesz egy kicsit.

Visszaballagtak a hirdető táblához, ahol régi és azóta kihelyezett, új felhívások sorakoztak.

– „Lakhatás” – próbálta elolvasni az első fecnit a rókalány. – „Odút bérelne hosszútávra? 50 érme/évszak! Saját otthonra vágyik? Ha 150 érmétől 350 érméig bővül az erszénye, minden igényét kielégítjük! Elhagyott lakások kisajátításában, kilakoltatásában és hullák elszállításában is tudunk segíteni! Keresse cégérünket!” Ami… egy ház.

– Na… – vonta meg a vállát a herceg. – Ha le akarnánk telepedni, ez jól jöhet…

– Bár ez nem a mi erszényünknek való…

– A borbélymester hirdetése még fenn van – böngészte a lehetőségeket Kósza.

– Ez a kísérői munka is itt van még – jegyezte meg Puszedli.

– Ez újnak tűnik – lépett közelebb a táblához Tüskefog. – „Felhívjuk a tisztelt és tiszteletlen kalandozó közösség figyelmét, hogy a napokban megrendezésre kerülő zarándoklat a Szent Teremtő Fához egy igen becsben tartott ünnepe Szabadrév szabad polgárainak és a szakrális közösségnek. Következésképpen a zarándokokat ért, bárminemű atrocitást keményen megtoroljuk. Aláírás: Szabadrévi Ravaszdi Rendvédelmi Raj… Kiegészítés… Az eseményt követően természetesen továbbra sem kívánunk beavatkozni a kölcsönös megtorláson alapuló inzultusokba…”

– Ez nem megbízásnak tűnik, inkább figyelmeztetésnek.

– Szóval ügyelnünk kell arra, hogy amíg a szakrális ünnep tart, senkivel ne bocsátkozzunk erőszakos összetűzésbe – vonta le a következtetést a sül.

– És érdemes lenne nem szétlopni az agyukat, míg imádkoznak… – siklott a társaság pillantása a csapat lelkes zsebesére, Puszedlire, aki ártatlan szemekkel nézett vissza rájuk.

– Van még egy. „Vágódj be nálunk! Vállalj munkát, miközben ünnepelsz! Ha nincs iszonyod a feléd repülő, hegyes tárgyaktól, ha megrendíthetetlen nyugalmad és bizalmad van, ha vonz a magas bérezés, akkor itt a helyed! Te lehetsz a helyi késdobáló verseny igazi sztárja! Vagy… az ünnepi vacsora díszfogása…”

A kalandorok jóízűen felnevettek.

– Késdobálás… Nekem ez tetszik… – latolgatta a lehetőségeiket Mocsi.

– Mondjuk nem mindegy, a késnek melyik oldalán fogsz állni – jegyezte meg Retekszisz.

– Nekem a bundám 30 százalékot felfog – legyintett a rókalány magabiztosan, és meglibbentette bozontos farkát.

– Lenyesne egy jókora foltot a szép bundádból… – figyelmeztette játékosan Tüskefog.

– Nem, az szóba sem jöhet. Én dobálom a kést!

– A korábbi kísérőmunka, ahol azt a pecást kell elvinni valahova, jól hangzik – mondta végül a herceg.

– 5-en vagyunk, szerintem bármitől is fél, meg tudjuk védeni – helyeselt Mocsi. – Vagy kidumáljuk az ellenséget a bundájából.

– Már csak azt kellene megtudnunk, hol kell keresni ezt a szerencsétlent – tépte le a sül a megbízás papírfecnijét.

– Kérdezősködjünk! Szerintem az első városőr meg tudja majd mondani, merre keressük. Tudja valaki, hogy ez a Lókötő Kikötő, ahová kísérni kell őt, milyen messze lehet?

– 4 napi járásra innen – felelte meglepetésükre Puszedli.

Amikor társai csodálkozva feléje pillantottak, bátortalanul hozzátette:

– Én… tulajdonképpen onnan érkeztem.

– Akkor ezt az ünnepség utánra érdemes hagyni – mondta végül a rókalány. – De addig keressük meg őt!

Elindultak a kereskedők utcája felé, ahol a helybéliek a házak mentén felállított pultokon kínálták portékáikat.

– Jó is, hogy erre jövünk – dörzsölte a markát Retekszisz. – Piros festékre van szükségem, hogy lefessem az asztalokat és székeket Rudi Késdobálójában.

Amikor egy barkácsbolt cégére alá értek, intett nekik, hogy szeretne oda benézni.

– Ha már itt vagyunk, akár meg is kérdezhetjük, tudja-e, hol van ez a pecás Kender – lépétek be az üzletbe.

Az eladó több kiszerelésben is tartott piros festéket, amin – rókák lakta település révén – nem is igazán csodálkoztak. A repülőmókus azonban a különböző méretű vödrök láttán igencsak gondolkodóba esett. A kisebb 2 érmébe, a nagyobb 5 érmébe került volna, és a pénznek híján volt. Keserűen tapogatta erszényét, és egyelőre letett a vásárlásról.

– Hát… így, hogy „pecás kalmár”… nem igazán tudom, kiről lehet szó – felelte később az eladó, amikor rákérdeztek megbízásuk tárgyára. – Most, hogy jön az ünnepség, sokféle kereskedőre számítunk. Szoktak jönni mindenféle nyulak… Nem is tudom. A Kender az olyan lányos névnek tűnik… Szokott errefelé bandukolni egy olyan simlis rókalány… Az alvégen, az olcsóbb helyeken érdeklődnék a helyetekben. De legyetek óvatosak! Szerintem ő nem tisztességes!

Tovább haladtak a kufárok negyede felé, ahol idővel megpillantottak egy horgászholmival kereskedő rókát. Rejtelmesen egy barna ballonkabátba burkolózott, mintha kerülni akarta volna figyelmet, és egy csuklyát is mélyen a szemébe húzott. Görbe botját a pultjának támasztotta, csalijának dobozaiból messzire szállt a bűz. A melasz jellegzetes, édes szaga lengte őt körül, és szárított hal- és algaszeletek sorakoztak az asztalán. Egy kis táska lógott az oldalán, melyben az úszóit tartotta. Tüskefog megremegett, ahogy észrevette, hogy egy tarajos sül tüskéjéből eszkábált úszó is volt a birtokában.

– Vajon melyik fajtársam tüskéje lehet? Elhullott tüskéből csinálta? Vagy megölt érte valakit…? – töprengett, majd enyhén felborzolta saját tüskéit és gyanakodva szemlélte az idegent.

– Szép napot! – lépett közel hozzá határozottan Mocsi. – Ennek a hirdetménynek a gazdáját keressük. Te olyan kalmárnak nézel ki…

A pecás hunyorogva végigmérte, majd óvatosan megszagolta a rókalányt, a fülei pedig megrebbentek.

– Mi van, ha én vagyok az? Csak nem érdekel a munka?

– Mi lenne a feladat?

– Ha tudsz olvasni, ott van a papíron. Ha nem, elmondom – sóhajtotta végül az idegen. – Engem el kellene kísérni. De ez egy veszélyes munka… Egyedül vállalkoznál rá?

– Vagyunk rá éppen elegen, csak kíváncsiak vagyunk, kitől félted ennyire a bundádat – felelte Mocsi. – Nyilván nem kell felsorolnod minden rosszakaród nevét, csak érdekelne minket, milyen védelemre számítanál majd tőlünk.

– Jobban meg tudunk védeni, ha elmondod, kiktől kell tartanunk – érvelt a herceg is.

– Vadállatoktól… haramiáktól…

– Haramia! Haramia! – bólogatott a pecás. – Itt-ott akadnak veszélyes dolgok ebben az erdőben. Teljes körű védelmet szeretnék!

– Rendben – csapott a tenyerébe Mocsi.

– Helyes! Az én becsüle-… Az én nevem… Kender.

– Az én becsü-… az én nevem pedig Mocsi – felelte a rókalány vigyorogva. – A barátaimmal akkor elkísérnénk téged és elvállalnánk ezt a feladatot. Annyi lenne a kitétel, hogy szeretnénk itt maradni erre a szakrális ünnepségre. Tudod, lesz itt kaja meg pia… jól akarjuk érezni magunkat. Ha neked beleférne, jól besaslikozva az ünnepség után indulnánk el veled.

Kender hümmögve emésztgette a hallottakat.

– Nos… én egy szegény rókalány vagyok. Túl sokat nem tudok fizetni nektek.

– Mennyi az a nem túl sok? – kíváncsiskodott Tüskefog.

– Legfeljebb fejenként 2 érme. A lehető leghamarabb oda kell érnem, megvan a jegyem az egyik hajóra. Ha jó tempóban haladunk… nekem belefér, hogy az ünnepség után induljunk.

– Rendben, elfogadjuk az ajánlatot – mondta végül Mocsi. – Aztán ha útközben valami atrocitás érne és sikerül megvédenünk téged, te pedig úgy gondolod, hogy megérte, hogy megvédtük a bundádat, még kiegészítheted valamennyivel.

– Nem fogom – vigyorgott gúnyosan Kender. – Az út során rengeteg atrocitás fog érni, úgyhogy ha ti egyben maradtok, már szerencsésnek mondhatjátok magatokat.

A kalandorok gyanakodva összenéztek.

– Végül is… ha megtámadnak minket, és legyőzzük őket, azokat ki tudjuk fosztani és abból még csurranhat nekünk némi pénz… – vetette fel az ötletet Tüskefog, ahogy körbeálltak és kicsit távolabb léptek Kendertől.

– Ha meg nagyon idegesít, őt is lecsaphatjuk – tette hozzá Kósza. – A fizetséget előre kérjük! – szólt hátra a rókának.

– Majd ha odaértünk!

– Felét most, felét megérkezéskor! – ellenkezett a sül.

– Legyen…! – egyezett bele kelletlenül a pecás.

– Akkor állapodjunk meg abban, hogy a következő 2 napnyi ünnepség után, a 3. napon hajnalban, napfelkeltekor találkozunk a főkapunál! – javasolta Mocsi.

– Rendben! Ne hagyjatok cserben!

– Nem fogunk.

Visszatértek a Késdobálóba, ahol Retekszisz szerette volna lefesteni az asztalokat és székeket, ha már előző nap elhintette ennek gondolatát a csapos lánynak, Rózának. Mivel festékre nem volt pénze, szerette volna, ha a csehó fizeti ki helyette az alapanyagok árát, Rózát azonban sehol sem találta: a pult mögött egy fiatal rókafiú törölgette a poharakat, és lelkesen felpillantott, ahogy meglátta a betoppanó idegeneket.

– Rózát keressük… – mondta végül a repülőmókus.

– Ó, ő most nincs itt! Ő éjszaka dolgozik. Ilyenkor én vagyok helyette. Nekem este már aludni kell, de most még besegíthetek. Egy jó kis fröccsöt esetleg?

– Tegnap szépen rendbe tettem az asztalokat és a székeket, mert hát valljuk be… elég rozoga állapotban voltak – kezdte Retekszisz. – Abban maradtunk, hogy ha találok vörös festéket, le is lehetne festeni. Találtam is a piacon, 2-3 érmébe kerül 1-1 vödör belőle. Szeretné akkor Róza, hogy eme közelgő ünnepségre szép vörösre le legyen festve minden?

– Ühüm! Ühüm! – bólogatott feltüzelve a rókafiú. – Az én nővérkémnek ez biztosan tetszene! És a vallási ünnepre ennél szebb felajánlást nem is kaphatott volna a Késdobáló! Az egész kocsmát kifestheted vele! Ezért szeretjük mi ezeket a természeti ünnepeket, mert ilyenkor mindenkit elkap a jótékonyság!

Retekszisz szemöldöke apró rángással jelezte, hogy nem pont ilyen válaszra számított.

– Biztosan a barkácsboltos is ingyen oda akarja majd adni a festéket… – jegyezte meg Mocsi némileg szarkasztikusan.

– Nos, akkor szerezze be Róza a festéket!

– Én hozzá most be nem megyek! – rázta meg a farkát a rókafiú. – Ő most elfoglalt! Ott van nála a Rudi! De addig… adhatok nektek valamit? – nézett végig a társaságon. – Ez az ingyenélők kocsmája, itt ingyen mérjük nekik az italt és a pitypangsalátát.

– De mi… nem ingyenélők vagyunk….

– Ó, fizető vendégek! Nahát! – kiáltott fel csodálkozva a fiú.

Mocsi azonban már fordult is ki az ajtón, és megjegyezte, hogy keressenek inkább valami munkát, amit el is tudnak végezni.

– Hátha valaki másnak kell egy segítő kéz…

– Az itt is elkél… – erősködött a csapos.

– Abból még nekünk nem lesz ingyen festékünk.

– Lehet, hogy kellene vinnetek egy írást, amit valaki aláír tőlünk…

– És te aláírod nekünk, hogy a spirituális gyarapodás jegyében akarjuk kifesteni ezt a helyet? – fonta karba a kezeit Mocsi.

– Neked nem, de nekik igen! – mutatott a rókafiú Tüskefogra és Puszedlire. – Mert ti a település jótevői vagytok! Mancsfréd megmondta!

– Én hajlandó vagyok a mancslenyomatomat adni ehhez, ha szükséges – bólintott Tüskefog.

– Szupi! – rikkantotta a csapos. – Karmazsinvörös lesz minden!

Retekszisz hitetlenkedve vette át az irományt, melyen a hely pecsétje és Róza előzetes aláírása is szerepelt. Az írás szerint fizetség nem fog járni az igyekezetéért, de talán ezzel boldogulhatott a barkácsboltban.

A festékes róka jó alaposan szemügyre vette az írást, majd 10 érme értékű, 2 nagy vödörnyi festéket átadott nekik, mindenféle ellenkezés nélkül.

– Nemes cselekedet, hogy ingyen elvállaltad – dicsérte meg Reteksziszt. – Ha marad festék, ezt is átfestheted! – mutatott saját ajtajára.

A repülőmókusnak több se kellett, meg se várta, hogy maradjon a festékből, azon nyomban neki is esett a barkácsbolt bejáratának. A boltos ámuldozva figyelte a fa felületének átalakulását, mely végül szebbnek tűnt, mint újkorában.

A Késdobáló kocsmában a rókafiú lelkesen odavezette őt a lefestendő bútorokhoz.

– Ha már ingyen megcsinálom, vendégeld meg addig a társaimat! – egyezkedett Retekszisz. – Róza is nagyon szívélyes volt velük!

– Rendben! – bólintott a csapos. – Vacsorával még nem tudok szolgálni, mert az még nincs kész. De piros bogyós lekváros kenyeret tudok nektek hozni!

Miután megterített nekik, egy tál frissen sült, medvehagymás pogácsát és finom, pincehideg sört is letett eléjük.

– Nektek nincs felvizezve! – súgta oda nekik.

Tüskefog lelkesen majszolta a finomságokat, és eszébe jutottak azok a pillanatok, amikor még otthonában, a sülök királyságában falatozott szerető családjával.

– Vagy legalábbis… azt hittem, hogy szeretnek… – vallotta be magának keserűen.

Gyöngéd szeretettel viseltetett kisebb testvérei iránt, és gyakran ő maga etette őket a legfinomabb gyümölcsökkel, amiket csak Tüskevár erdői megtermeltek. Most mégis távolra kellett menekülnie onnan, különben az életére törtek volna. Amióta új kalandortársaival megismerkedett, egyre hátrább és hátrább szorult az elméjében a veszély fenyegetése. Szabadrévben biztonságban érezte magát, és némileg aggasztotta annak gondolata, hogy elhagyják a települést, és útnak indulnak az ismeretlen felé, át a vadonon, ahol üldözői talán már várnak rá.

– Bárhogy is lesz… meg fogom védeni magam – kúszott a mancsa kardjának markolatára.

~ Következő fejezet ~