Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 5. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 5. fejezet ~

Tüskefog ásítva vakarta meg a hasát, ahogy fordult egyet a kellemes alvást követően, és nehezeket pislogva körbenézett. Mocsi görnyedten ült az ágya szélén, úgy tűnt, neki nem sok pihenés jutott.

– Retekszisz már kinn ül a piacon – kommentálta a repülőmókus hiányát a rókalány. – Biztos élezi a késeket, kapákat…

– Kimennék én is – nyújtózott egy nagyot Kósza. – Eladnám a kávét, amit a mammától kaptam, és van még nálam egy kis pitypanggyökér is.

Szedelőzködtek, és a bőséges, kifizetett étkezést követően elkísérték társukat, aki 2 érméért meg is szabadult az árucikkektől. Tüskefog kissé haszontalannak érezte magát, amiért látszólag semmilyen polgári készsége vagy foglalkozása nem volt, amiből pénzt csinálhatott volna. Mocsi is kicsit el volt kedvetlenedve, evés közben megosztotta vele aggodalmát, hogy valóban jó ötlet-e elárulni a titkos bejáratokat a sasoknak, mikor egy ilyen érdekes, szabad településről van szó, ahol látszólag mindenkit olyan szívesen látnak.

– Talán inkább a macskák besunnyogását kellene leleplezni és nyilvánosan megszégyeníteni őket – javasolta helyette a rókalány. – Nem érzem erkölcsileg helyesnek, hogy kiadjuk a város titkait a sasoknak. Nem vagyok idevalósi, de én is róka vagyok, és hozzájuk húz a szívem. Szóval elmegyek ugyan a mammához, hogy elcseverésszek vele, de tudjatok róla, hogy én elsősorban a simaszőrűek lebuktatásán fogok fáradozni! És ha kiderül, hogy ide macskák nem szoktak bejárni, akkor az nem jelent mást, csak azt, hogy azok a mocskos sasok hazudtak nekünk. Ha viszont kiderül, hogy a mamma háta mögött hordják be ide a macskákat, lehet, hogy megpróbálom rávenni őt, hogy nézzen a fia körmére! Mert ellenkező esetben nem fogják tudni megőrizni a városka függetlenségét.

– Vajon lenne retorzió, ha hamis útvonalakat jelentenénk a sasoknak? – töprengett Tüskefog.

– Nekem is megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha kitalált bejáratokat adnánk át nekik – bólintott Mocsi. – Mire rájönnek, mi hét határon túl leszünk innen.

– Sőt, még jobb lenne olyan útvonalakat megosztani velük, amelyek kimondottan meg vannak erősítve, hogy biztosan belefussanak az őrségbe – tette hozzá a herceg. – Míg te a mammával időzöl, szívesen vállalom, hogy kifigyelem Mancsfréd házát, hogy megtudjuk, mik a szokásai, napi rutinjai, mikor megy el otthonról, mikor megy haza, van-e inasa vagy cselédje…

– Helyes!

Egy napsárgára festett, vörös tetőcserepes házikó adott otthon a városka jelenlegi vezetőjének, az ablaki azonban zárva voltak, és semmi jel nem utalt arra, hogy jelenleg bárki is odabenn tartózkodna. A virágládáiban buja virágok illatoztak, kertjeiben galagonyabokrok húzódtak. A ház környéke rendezett volt, a kéményéből nem szállt fel füst, lámpás fénye pedig nem világított ki az ablakokon.

– Én bekopogok! – vállalkozott Kósza. – Ha kijön valaki, majd megkérem ártatlanul, hogy meséljen nekem erről a nagy szent fáról! – mutatott a tér közepén magasodó fa felé.

A kopogására azonban nem érkezett semmilyen válasz.

Tüskefog körbenézett, nem tűnt-e fel Mancsfréd szomszédjainak vagy a téren ácsorgóknak, hogy ott toporognak a vezető házának ajtajában.

Odahajolt a zárhoz, és némi óvatos piszkálással olyan könnyedén feltörte azt, hogy az külső szemlélőnek fel se tűnhetett volna.

– Én bemegyek! Jobb, ha a többiek visszavonulnak, hogy ne legyen gyanús, hogy sokan itt állunk! – súgta oda a társainak.

A kis pele melléje szegődött, míg barátaik elhúzódtak, ők ketten pedig beléptek az ajtón. Ahogy becsukták azt maguk mögött, egy szerény kis konyha fogadta őket, melyből további ajtó, azok mögött pedig hálószoba és dolgozószoba nyílt. A herceg nyelt egyet. Soha nem vetemedett még arra, hogy ilyen jellegű bűnt kövessen el és valahova csak úgy betörjön, de tudta, hogy a sasok miatt szorult helyzetben vannak. Ha nem szolgálnak valami válasszal a megbízásukra, könnyen lehet, hogy idővel zsoldosokat küldtek volna utánuk.

– Én pedig már eddig is menekültem eleget… – gondolta magában keserűen. – Nincs szükségem egy újabb ellenségre, aki elől rejtőzködnöm kellene…

Puszedli izgatottan körülnézett, mint aki alig várja, hogy elemeljen valamit.

– Ne feledd, kicsi pele barátom! – emlékeztette halkan Tüskefog. – Szétnézhetünk a polcokon meg a fiókokban, de mindent úgy kell hagynunk, ahogy találtuk! Különben gyanút fognak! Nem kell ellopnunk semmit, még a térképeket sem, csak megnézni és megjegyezni rajta az esetleges, titkos járatokat!

A lányka csalódottan lebiggyesztette az ajkát, de végül bólintott. Óvatosan körülnéztek, majd benyitottak a dolgozószobába, mely teljesen üresen állt. A falak mentén könyvespolcok húzódtak, de térképet kiakasztva itt sem találtak. Bekukkantottak az asztal fiókjaiba is, mikor egy ravasz hang megszólalt a sötétből.

– Segíthetek esetleg valamiben? Mit kerestek?

A lény bozontos farka himbálózva lógott lefelé az egyik magas polc tetejéről, melyen addig hanyatt fekve olvasgatott.

Tüskefog megdermedt, és ösztönösen kardja markolatához kapott. Puszedli apró szemeivel már szinte a menekülőutat kereste, amikor a róka ledugta hozzájuk az orrát, majd komótosan lemászott.

– Az az igazság, hogy egy térképet keresünk… – mondta ártatlanul pislogva a kis pele, de tudta, hogy lelepleződtek, és nem volt igazán más választásuk, mint az őszinteség.

– Azt ott? – mutatott Mancsfréd a mennyezetre, melyre a település elhelyezkedése volt felfestve. – És mit kerestek rajta?

– Titkos… bejáratokat… – felelte kelletlenül Puszedli.

– Az van pár! – szökkent oda hozzájuk a róka, aminek láttán Tüskefog tett egy lépést hátra a biztonság kedvéért. – Mit szeretnétek rajta kijuttatni-bejuttatni? Meséljetek, fiatalok!

– Nos, én szőrmékkel kereskedem… – felelte a pele. – És azt szerettem volna vám nélkül behozni…

– Nálunk nincsenek vámok, ugye tudod? – vigyorgott elégedetten Mancsfréd. – Na és te? – fordult a herceg felé. – Te mit szerettél volna behozni?

– Én csak… elkísértem… – sziszegte a foga közt Tüskefog, és szörnyű ellenérzéssel méregette az alattomos rókát.

– Egy jó kereskedőnek kell a védelem – bólogatott Mancsfréd. – De ha a nagykapun be akartok jönni és elmondjátok, mit szeretnétek behozni, gond nélkül beengednek benneteket!

A herceg marka ökölbe szorult, erős körmei szinte belemartak a húsába. Legszívesebben félrelökte volna és kirontott volna a házából. Mancsfréd azonban megállt köztük és az ajtó között, elzárva az egyetlen menekülő-útvonalat, és látszott, hogy egy szavát sem hiszi a kis pelének.

– A legjobb, ha inkább elmondjátok, mi járatban vagytok valójában! – vetette végül oda nekik, ahogy ő is maga mögött akarta tudni a színjátékot.

A herceg érezte, hogy lassan az égnek merednek a tüskéi. Végigmérte a rókát, és nem látott nála küzdelemhez szükséges fegyvert.

– Megölhetném – gondolta. – Senki nem venné észre.

Mást sem akart, csak szabadulni tőle.

Mancsfréd lassú, kimért lépésekkel az íróasztalához ballagott és leült mögötte.

– Csak nem kaptatok valakitől valami furcsa megbízást? – kérdezte.

– De igen… – vallotta be Puszedli.

– Igazából kényszerítettek bennünket, mert előtte foglyul ejtettek és kiraboltak mindnyájunkat – sziszegte a foga közt Tüskefog. – Nem nagyon volt más választásunk.

– Ha azokról van szó, akiket mi mélységesen megvetünk, és akik ellen évtizedek óta harcolunk, akkor az valóban rájuk vall – bólogatott Mancsfréd.

– Tollas szárnyasok…

– Tollas szárnyasok! Levesbe velük! – csapott az asztalra a róka. – Na, mit akarnak ezek már megint?

– Titkos járatokat akarnak megszerezni…

– Titkos járataink bizony vannak! Mi rókák vagyunk, szeretünk ásni. Melyiket szeretnék megtudni?

– Bizonyára az összeset – forgatta meg a szemeit Tüskefog. – Így akarják meggyengíteni a várost.

– Hát ez igazán szomorú! – sóhajtotta Mancsfréd színpadiasan. – De nem aggódok, a mi járataink jól vannak álcázva. Ide bizony sastollas még nem jutott be!

– Érdemes lenne akkor olyan járatok információit átadni nekik, melyek nem valósak vagy számukra nem elérhetőek – érvelt a herceg.

– Igazából pont egy ilyen küldetésre gondoltam nektek. Eléggé agilisnek és őrültnek tűntök ahhoz, hogy ilyesmit elvállaljatok – méregette őket a róka. – Volna kedvetek egy ilyen együttműködéshez?

– Hogy őszinte legyek… a megérkezésünk óta kellemes meglepetés volt számunkra a város, még ha nem is volt mindig mindenki barátságos – felelte Tüskefog. – Nem akarnánk a fennálló rendet megbolygatni számukra vagy pusztulást hozni a város lakóira.

– Ó, én olyan kalandot találtam ki nektek, ami mindenki számára előnyös lehet! Mi lenne, ha megmutatnátok egy jó kis bejáratot a sasoknak? Mondjuk… azt ott! – intett a mennyezet felé, a városfal azon pontjára, ahol a patak a rácsos alagúton keresztül beáramlott a településre. – Még le is szereltetem a rácsokat, hogy hihetőbbnek tűnjön! – ajánlotta. – Nektek annyi lenne a feladatotok, hogy visszamentek a sasokhoz… Remélem, jól kizsebelitek őket ezzel az információval! Fejenként 2 érménél kevesebbel ne is érjétek be! Csak mondjátok meg nekik, hogy ott be lehet jönni a városba, de siessenek, mert hamarosan be fogják rácsozni!

Tüskefog és Puszedli egymásra nézett.

– És magától mit kapunk azért, ha tőrbe csaljuk a sasokat? – kérdezte bizonytalanul a pele.

– Vendégszeretőbbek leszünk veletek – kúszott vigyor Mancsfréd arcára. – És eltekintek ettől, hogy betörtetek ide.

– Mi lesz, ha keveslik majd ezt az egy járatot, és azt tartják inkább reálisnak, ha ennél több bejárat van? Azt hihetnék, hogy át akarjuk verni őket – kérdezte a herceg.

– Ó, ez egy teljesen megfelelő járat lesz számukra! – hessegette el a gondolatot a róka. – Miért, miféle járatot keresnek ezek?

– Azt nem kötötték az orrunkra…

– Ha a sasokat ennyire gyűlölik, a macskák azok, akiket inkább támogatják? Hiszen láttuk a bejáratnál a pecsétet, hogy a város az ő fennhatóságuk alá tartozik… Vagy tőlük is teljesen függetlenek? – kérdezte Tüskefog.

– A macskák sokat fizetnek azért, hogy a pecsétjük az ajtón lehet – felelte Mancsfréd. – Csak vámot szedni szoktak járni a kisebb településekre. Nekik csupán az az érdekük, hogy elhitessék másokkal, hogy a fennhatóságuk alá tartozik egy-egy vidék.

– Akkor ezért nem láttunk itt közülük egyet sem… – gondolta a herceg.

Nem volt ínyére az egyezség, ugyanolyan kényszerű feladatnak érezte, mint amibe a sasok sodorták őket, de nem volt más választásuk. Elbúcsúztak Manfrédtól, elhagyták a házát, és feltűnés nélkül megindultak a szállásuk felé.

– Szerencse, hogy csak ketten mentünk be – mondta Puszedlinek. – Így a többiek nem keveredhetnek bajba emiatt.

Intett a fejével a téren időző társaiknak, hogy feltűnés nélkül kövessék őket a fogadóba. A szobájukba megérkezvén előadták nekik, hogy jártak.

– Megkért minket, hogy egyfajta kettős ügynökként jelentsünk a sasoknak.

– Javaslom, ne mind együtt menjünk vissza a sasokhoz! – ajánlotta Mocsi. – Váljunk szét, és míg ti átadjátok az információt a járatról, a többiek készenlétben várakoznak, ha menteni kellene titeket! Majd azt mondjátok, a többiek meghaltak a küldetés során! Ti majd felveszitek mindenki jutalmát.

– Mivel mi voltunk azok, akik lebuktak, javaslom, mi legyünk azok, akik Puszedlivel elmegyünk hozzájuk – felelte Tüskefog. – Az az átkozott róka biztos, hogy figyeltetni fog bennünket, szóval ne bukjon le mindenki, elég, ha mi ketten lebuktunk…!

– Nekem nem sok kedvem van visszamenni… – vallotta be Puszedli.

– Pedig téged nagyon kedveltek! – nevettek a többiek.

– Pont ezért!

– Ott lesz Tüsi, hogy megvédjen – mondta Mocsi.

Estére tervezték az indulást, ezért összekészítették fegyvereiket és annyi élelmet, amennyi egynapi útra szükséges volt, Mocsi pedig addig tiszteletét tette Mancsfréd anyjánál. Rebeka rögtön három unokáját is bemutatta neki, akik ott helyben hajlandóak lettek volna megkérni a kezét. A rókalány egyelőre udvariasan kihátrált az ajánlat elől, mondván, szeretne még megismerkedni a környék róka-kultúrájával, de örömmel megőrizne a szívében egy olyan helyet, ahova kalandjai végeztével visszatérhet, ezért hálásan fogadta a helybéliek kedvességét és szeretetét.

Az út a sasok rejtekhelye felé eseménytelenül telt számukra, hamar megtalálták a tisztást, ahol annak idején magukhoz tértek.

– Mi legyen a jelszó, ha bajban vagytok és segítségre volna szükségetek? – kérdezte Mocsi.

– Pisztráng… – felelte némi töprengés után Tüskefog, ahogy a közelben csörgedező patakot hallgatta.

Puszedlivel végül útnak indultak, társaik pedig elrejtőztek a bokrok közt. Három fiatal sas fogadta őket a tisztáson.

– Mi járatban vagyok?

– Néhány nappal korábban megbízást kaptunk… – kezdte volna a herceg, de az egyikük félbeszakította.

– Emlékszünk rátok.

– Nos… jöttünk teljesíteni a megbízást – tette hozzá Tüskefog. – A titkos járatot…

– Ne is mondd tovább! – rázta meg a csőrét a másik. – Szólok Csabának!

Azzal felröppent és hangos kurjongatással hívni kezdte vezetőjüket. Csaba kisvártatva lehuppant a tisztáson.

– Hogyhogy csak ketten vagytok? Hol vannak a többiek?

– Ők sajnos… nem élték túl… – felelte a herceg.

– Ó, a veszteségek! – sóhajtotta a sas. – Nagyon veszedelmes és félelmetes volt a küldetés, ugye?

– Voltak… kockázatok… – színlelte az egyetértést Tüskefog, és nehezen tudta elhinni, hogy a tollast ilyen könnyű átverni.

– De ti itt vagytok!

– És meghoztuk az információt, amit kért.

– Milyen bátrak vagytok! És milyen szépek! – bólogatott Csaba. – Főleg te! – pillantott a pelére.

Leültette őket az asztalához, és italt hozatott nekik, de Tüskefog nem volt hajlandó elfogadni tőlük semmit.

– Na, halljam!

– Hamarosan lesz egy ünnepség a városban – kezdte Tüskefog. – Talán már önök is hallottak róla.

– Nem. Ez új információ!

– Nos, ennek a tiszteletére… az egyik, városba bevezető titkos járatnak, mely normál esetben be van rácsozva, átmenetileg el fogják távolítani a rácsozatát, hogy felújítsák. És amíg eltávolítják a rácsokat, addig be tudnak jutni rajta a városba.

A sas elismerően hunyorgott.

– Viszont mivel közeledik ez az ünnepség, és hamar kész lesznek az új rácsok, érdemes nem sokáig húzni… bármire is készülnek – folytatta a sül.

– Nagyon jó! Nagyon jó! Van térkép? Vagy el tudjátok mondani, hol van?

– Könnyű lesz megtalálni, ott lesz a járat, ahol a patak befolyik a városfal alá.

– Azok a mocskok…! Viszont ti…! Le a kalappal! Jelenteni fogom a csőrmester ezredesnek, mit tettetek! Kinek állíthatom ki az oklevelet?

A két kalandor összenézett.

– Hát… mi ketten jöttünk, viszont öten indultunk el. Úgy gondoltuk, az ő tiszteletükre is érdemes lenne egy oklevelet… akár csak posztumusz kiállítani, hogy drága emléküket így őrizhessük meg – próbálkozott Tüskefog.

– A halottaknak!

– A halottak emléke minden kultúrában fontos. Főleg az enyémben… – vallotta be a herceg.

– Ennyire közel álltatok egymáshoz?

– Hát persze! Dicső harcosok voltak!

– Mondd el, hogyan ölték meg őket ezek a latorok! – követelte a sas.

– Csapdába csalták őket… Tudni se akarja, mi történt velük, olyan szörnyű volt! – felelte Tüskefog.

– Szörnyű! Hallottam, hogy ezek a gusztustalan rókák képesek ételt főzni a halottaikból!

Intett a szárnyával az egyik írnokának, hogy írja meg az ezredesnek a történteket. Előkészítette a jelvényeket, melyeket a sasok szövetségesei hordtak, és átadta a két kalandornak. Csaba még azt is felajánlotta, hogy egy imát elmond az elesettekért. Éktelen károgásba kezdett, Tüskefog és Puszedli pedig bizonytalanul egymásra nézett, és próbálták nem elnevetni magukat.

Lakomát készítettek elő, de a sül csak a saját kulacsából volt hajlandó inni. A friss gyümölcsökből viszont már mertek venni, és míg a sasok nem figyeltek, táskáikba is pakoltak egy keveset barátaik számára is. Úgy tűnt, nem tartottak több igényt a szolgálataikra, de még megkérdezték tőlük, van-e valami kérdésük.

– Amikor majd megközelítik a várost és behatolnak a titkos járaton… bizonyosan remélnek ebből valamiféle anyagi hasznot. Tekintettel arra, hogy nekünk sikerült megszerezni ezt az információt – pillantott a sül a kis pelére -, mi… nem részesülhetnénk valami jutalomban, amiért segítettünk?

– Érmét szeretnétek?

– Ha ebben mérik a jutalmat, akkor akár igen.

Csaba nagyrabecsülése jeléül 2-2 érmét adott végül nekik.

– Bár ennél az erkölcsi dicsőség sokkal többet ér! – erősködött. – Bárhol is jártok, ha sassal találkoztok, nyugodtan hivatkozhattok erre a küldetésre!

– Nos… akkor ha még ott leszünk a városban, mikor jönnek, szívesen leülünk majd önökkel egy újabb lakomára! – búcsúzott el tőlük Tüskefog, mert látta, hogy Puszedli szeretett volna minél hamarabb szabadulni tőlük.

Ahogy biztonságos távolságba értek a sasoktól, megszaporázták a lépteiket, és elrejtőztek társaik mellett. Kiosztották a nekik kiállított okleveleket és saspárti kitűzőket, melyeket bölcsen mind inkább zsebeik rejtekébe dugtak, nehogy a rókák észrevegyék.

– Azt viszont nem tudom, hogyan osszuk a 4 érmét ötfelé… – töprengett Tüskefog.

– Tartsátok csak meg! Elvégre ti vállaltátok ezt a feladatot! – legyintett Mocsi. – Mi majd csak szerzünk pénzt máshonnan!

– Menjünk vissza a városba!

A visszafelé vezető úton halászattal töltötték fel készleteiket, és rengeteg pisztrángot sikerült fogniuk. Lakmározás után 11 halat még így is magukkal vittek a településre, melynek eladásából fejenként további 2 érmére tettek szert.

– Legalább lesz miből szállást fizetni… – gondolta Tüskefog, és végre nem érezte úgy, hogy állandóan pénztelen lenne.

Pirkadatkor érkeztek vissza, szállásadójuk pedig emlékeztette is őket arra, hogy esedékes az újabb foglalás, mert a városka nagy mennyiségű zarándokra számít, és ha ők nem fizetnének, kiadnák a szobájukat másoknak. Egy kiadós evés után lepihentek, este pedig, miután kialudták magukat, úgy döntöttek, ismét belevetik magukat az éjszakába.

A piac és a szent fa körüli tér felé indultak, ahol a helyi lakosság már most nagy számban lézengett. Egy színpadot is felhúztak, melyen Mancsfréd intézett beszédet hallgatóságához, majd meglepetésükre egyszer csak felinvitálta Tüskefogat és Puszedlit maga mellé.

– Mindannyiunk nevében köszönöm szíves segítségeteket, amiért Szabadrév az ünnepségen ingyen saslikkal fogadhatja majd az ide látogatókat! – rikkantotta derülten. – Tapsoljátok meg ezeket a hős kalandorokat, akik eltökéltek amellett, hogy Szabadrév továbbra is megőrizhesse a függetlenségét!

A herceg feszengve körbenézett, Puszedli azonban barátságosan a közönségre vigyorgott.

– Remélem, még sokáig a településünkön maradtok! – kacsintott rájuk huncut vigyorral a róka.

~ Következő fejezet ~