Sziasztok!

Menetrendszerűen érkezik az elmúlt 3 hónap összefoglalója néhány animével, zömével koreai sorozatokkal, megspékelve a szokásos 1-2 Star Wars-történettel, mert az mindig kell, és néhány nyugati történettel. Ezúttal is merítettem kicsit az európai sorozatgyártás gyöngyszemeiből, így a brit bűnügyi sorozatok kedvelői sem maradnak ajánló nélkül. Az értékelők szokás szerint spoileresek.

My Happy Marriage (2. évad) (2025) – 10/4
Blue Box (2025) (pt. 2) – 10/8
The Outsider – 10/8
The Stolen Girl – 10/8
Andor – A Star Wars Story (2. évad) – 10/7
Gone Girls: The Long Island Serial Killer – 10/8
Star Wars – Tales of the Underworld (2025) – 10/9
Paradise – 10/10
Dear Hongrang – 10/1
Connection – 10/8
The Good Detective (1. évad) – 10/7

 

My Happy Marriage (2. évad) (2025) – 10/4

Visszatért idén a hapimari is, csak tudnám, miért. Jó, nyilván tudom, mert állatira népszerű. Viszont továbbra is fenntartom, hogy teljesen felesleges a démonos szál, anélkül is tökéletesen megállná a helyét. A tradicionális Japán találkozása a nyugati kultúrával, annak stílusjegyeivel, öltözködésével, technológiájával, és hatásával a helyi társadalmi rétegekre. Már ez önmagában olyan gazdag, kiaknázható lehetőség, amiben rengeteg romantika és dráma bújhatna meg. De minden látszólag a háttérbe szorul, mert démonok.

Saimori Miyo továbbra is Kudo Kiyoka jegyeseként él a férfi házában [amúgy meddig tartott a jegyesség egy ilyen helyzetben? csak mert… nem tudom, itt nyugaton nem nagyon költözött be a menyasszony a házasság és a nászéjszaka előtt a vőlegény házába… érthető okokból…]. A korábbi démoni fenyegetés megszűnt, de vidéken mintha valami új dolog lenne kibontakozóban, ezért Kiyoka magával viszi menyasszonyát szülei vidéki kúriájába, míg ő körülnéz a környéken. A lány így megismerkedik a Kudo-házzal és annak tagjaival, és meg kell próbálnia elnyerni Kiyoka anyjának jóindulatát is. Kiyoka eközben felfedez egy új csoportosulást, a “tehetséges egyének kommunáját”, akiknek “varázsereje” fenyegetést jelenthet a fennálló békére, és később az uralkodói családra is.

Akármilyen oknál fogva nem tudunk elszakadni Miyo anyjától, Sumitól, a képességeiről híres/hírhedt Usuba-klán egyik utolsó női sarjától, akinek a múltjába beemel a történet egy korábbi szerelmi vonalat: egy Usui Naoshi nevű fiatal gyermeket annak idején örökbe fogadott az Usuba-klán és Sumi családja, a két gyermek együtt nőtt fel, kicsit érezték, hogy kinézik őket a társadalmi köreikben, így akaratlanul is közeli barátság alakult ki köztük. Felcseperedve, tinédzserként vagy fiatal felnőttként nagyszabású terveket szövögetnek, hogy a speciális képességekkel rendelkezők ne kerüljenek ki a társadalom perifériájára, és legyen mindenki egyenlő, és hasonló becses elképzelések. Sumi azonban váratlanul (és Usui meglepetésére) férjhez megy, teherbe esik, hátat fordít Usuinak és közös terveinek. A férfi megtörik, eltűnik az életéből, és most, jó 15-20 évvel később visszatér, Miyóra a lányaként hivatkozik (amit nem is értek), és meg akarja magának nyerni őt, hogy az ő álomlátó képességével egy új éra köszönthessen a világra, vagy legalábbis Japánra. Látva, hogy Miyo milyen veszélyben forog, Kiyoka nemcsak a saját embereit állítja a menyasszonya védelmére, hanem egy saját, női testőrt is kijelöl közülük mellé, Kaorukót, akiről megtudjuk, hogy eredetileg őt szánták Kiyoka hitvesének és szerelmes is (volt) belé, de Kiyoka teljesen közömbös volt iránta. A két fiatal nő ennek ellenére jól megérti egymást, jó barátnők lesznek.

A történet japánokra (azaz ilyen “feudális szarokra”, ahogy Raya barátném szokott az ilyenekre hivatkozni :D) jellemző lassúsággal halad, egyik részben idill és mosoly, a másikban dráma, a harmadikban már megint Usui vigyorog ránk hátborzongató fejjel, szörnyek ugranak elő minden sarok mögül, politikusok szervezkednek egymás ellen, a néző meg csak vakarja a fejét. Egy nagyon széttöredezett cselekményű évadot kapunk, amiben semmire nem jut idő igazán. Fanservice van, mert lassan már csak az tudja eladni a történetet: Kiyoka és Miyo között folyamatosan csepegtetik az ártatlan öleléseket, érintéseket, csókokat, míg a nagy finálé előtt egymás karjaiba nem vetik magukat és szerelmet nem vallanak egymásnak. Kicsit ehhez már késő van, legalábbis nem a 2. évad végén kellene ezt kinyilatkoztatniuk szerintem, de az Usuival való, mindent eldöntő összecsapás előtt talán nincs is nagyon más, amit mondhatnának egymásnak. Eddig ment a szűzies pironkodás mindkettejük részéről, de ideje már továbblépni, hiszen a történet címe is “az én boldog házasságom“, nem “az én hosszú jegyességem, ami alatt nem történik semmi“. Nem tudom, hogy a manga is ilyen unalmas, és ennyire el van nyújtva, vagy csak az adaptáció sikerült ennyire rosszul. A cselekmény a nagy finálét követően belenget egy történetszálat, miszerint Miyót a császári palotába akarná költöztetni a trónörökös, hogy a különleges képességgel megáldottak következő generációjának részeseként gondoskodhasson az ország védelméről, de Kiyoka és Miyo elutasítják a felkérést. Elképzelhető, hogy emiatt érkezhet még folytatása a sorozatnak, de nem hiszem, hogy azt már meg fogom nézni. Olyan végtelenül unalmas ez az egész, hogy hiába a szép fejek, hajak meg szemek, ennyivel ma már az én érdeklődésemet nem lehet fenntartani.

 

Blue Box (2025) (pt. 2) – 10/8

Néhány hónappal később vesszük fel a fonalat azt követően, hogy elbúcsúztunk az évad első felétől: kezdődik a diákok számára az őszi szemeszter, folytatódnak a sportolói felkészülések, edzőmeccsek, célkitűzések, mellette pedig az iskolában is helyt kell állniuk a kulturális fesztiválon, melyen minden osztály minden tanulója aktívan részt vesz. Hőseink is saját erősségeiknek megfelelően igyekeznek domborítani: Taiki osztálytitkárként egy színdarab, a Hófehérke megszervezésében, a díszletek megépítésében, az egésznek a koordinálásában vesz részt, Hina maga Hófehérke szerepét vállalja el, míg Chinatsu a felsőbb évesek által szervezett kávézóban szolgál fel kötényes cselédlányként. Koncertek, kreatívkodás, minden színesíti a programokat, a fiatalokban azonban tombolnak a hormonok is. Taiki nehezen tudja feldolgozni, hogy Hina szerelmet vallott neki, ahogy Chinatsu sem tud mit kezdeni ennek tényével, amikor ezzel szembesül, mert ő is érez valamit a fiú iránt. Hina látszólag elengedi a dolgot, mert tudja, hogy nincs esélye Taikinál. A jelek szerint viszont Kyo szerelmes Hinába, aki szinte ugyanúgy lemond a saját esélyeiről. Egy szerelmi négyszög alakult ki szereplőink között, ahol szinte senki sem tudja, hogy a másik szerelmes belé, csak harmadik személyek.

Kellemes, lassú tempóban csepegnek az epizódok, és nem is bánjuk, hogy nem történik igazán semmi, mert ez is egy olyan sorozat, ahol jó nézni ezt a semmit. Nincsenek ellenszenves, ártó karakterek, akiknek egyetlen célja az áskálódás lenne. Szinte már idilli, hogy mindenki jó, humoros, támogató, mindenkinek van egy jó szava a másikhoz. Aki az érzelmei miatt szenved, az csendben szenved, megértő, beletörődő, de emiatt nem kezd el ellenségeskedni, nem gyűlöli meg a szerelmi háromszög/négyszög másik tárgyát. Elgondolkozhatunk azon, hogy ez mennyire realisztikus, kell-e, hogy egy történet ennyire pozitív legyen. De… egyszerűen nem tudok nem arra gondolni, hogy gyerekként, diákként egy álom lett volna egy ilyen iskolába járni. Érezzük persze, hogy a végére valakinek nagyon fog fájni a dolog, hősünknek, Taikinek nem lehet ezt tovább húzni, valaki szíve nagyon össze fog törni. De vajon ki lesz az? Hina? Vagy Chinatsu? Vagy esetleg mindkettő? A poszter ugyanis belenget egy új karaktert, akivel a sorozat utolsó pár epizódjában ismerkedünk meg, amit először nehezményeztem is egy kicsit. Túl későinek éreztem az ő bevezetését, de mivel berendelték a sorozat következő évadát, ott nyilván jobban ki fogják bontani az ő karakterét is. A lány pedig nem más, mint Ayame, Chinatsu modell barátnőjének, Karennek a húga, aki “úgy váltogatja a pasijait, mint más az alsóneműjét“. Ez nem túl kedvező jellemzés egy fiatal iskoláslányról, és nem is igazán volt még ilyen szereplőnk a sorozatban. Azt hihetnénk, hogy nevető harmadikként el akarja majd happolni a két lány elől Taikit. Rá kell jönnünk azonban, hogy a maga módján Ayame nem rossz ember, sőt, elhatározza, hogy segít Hinának összejönni Taikivel, nem tudja azonban, hogy a fiúnak másért dobog a szíve.

Akárhogy is alakul a történet, Taikit is csak dicsérni lehet. Kicsit szerencsétlen, kicsit félénk, mintha el is bizonytalanodna az érzéseit illetően, de mégis hű marad önmagához. Tudja, hogy nem sok esélye van Chinatsunál (mondjuk nem tudni, miért, egyszerűen talán csak a társadalmi beidegződés, hogy idősebb, népszerűbb, szép, ezért nem is érdemes próbálkoznia), mégsem dönt úgy, hogy megelégszik Hinával, ha már az úgy is szerelmet vallott neki. És bármennyire is fáj ezt tisztáznia Hinával, ő is tudja, hogy nem húzhatja, halaszthatja tovább a dolgot, nem fog idővel mégis belészeretni (és kiszeretni Chinatsuból), Hina feleslegesen vár rá. Nyilván ez összetöri a tornász lányt, de kell egy tiszta lezárás kettejük kapcsolatába. Az évad azzal ér véget, hogy Taiki összeszedi minden bátorságát és elhívja Chinatsut egy közös délutáni időtöltésre, akárhogy alakuljon is majd az… de nem tudjuk, mi lesz ennek a kimenetele, ezzel meg kell várnunk a következő évadot.

Ez egy szuper anime, remek üzenettel, és kellemes időtöltést okoz a nézőjének. Egyedül a történeti tagolása és a rajzolás, animáció minősége hagy némi kívánnivalót, de reméljük, ezen javítanak a folytatásig.

 

The Outsider – 10/8

Figurafestéshez kerestem egy szinkronos sorozatot, amúgy is újra tesztelnem kellett az HBO Max szolgáltatását, ezért a kiemelt sorozatok közt bukkantam rá erre a történetre. Szeretem a nyomozós sorozatokat, Stephen Kinget már kevésbé, se a politikáját, se a palit úgy önmagában, valami nagyon nincs vele rendben fejben, vagy ahogy régen az ilyenekre mondtuk, “még a szeme sem áll jól“. Gondoltam, kössünk kompromisszumot, mert a leírás alapján nem tűnt rossznak a cselekmény

Cherokee City kisvárosában járunk. Összetartó, sportszerető, helyi kis közösségről van szó, mindenki ismer mindenkit. Egyik nap azonban kutyasétáltatás közben az egyik lakos egy brutálisan megerőszakolt, szétmarcangolt és meggyilkolt kisfiú, Frankie Peterson holtestére bukkan. Az eset megdöbbenti a lakosságot, a DNS-minták elemzése alapján pedig hamar azonosítják az elkövetőt Terry Maitland (Jason Bateman) személyében, aki az iskolai baseball-csapat edzője. A férfit a rendőrök épp az egyik mérkőzésen, nézők százainak szeme láttára tartóztatják le, azaz hamar kiderül, mivel vádolják. A nyomozók, köztük Ralph Anderson (Ben Mendelsohn) meg vannak győződve a bűnösségéről annak ellenére, hogy mind Terry, mind a családja bizonygatja az ártatlanságát, sőt, konkrét alibije is van a gyilkosság idejére, amiről még felvétel is van. Az ellentmondásos bizonyítékok ellenére a férfi ellen vádemelés indul, ám a tárgyalás napján lövöldözés tör ki a bíróság épülete előtt, ahol halálos sebet kap. A város szeretne túllépni rajta, de Terry özvegye, Glory (Julianne Nicholson) és két kislánya folyamatos rettegésben él iskolatársaik, szomszédaik megvetése közepette. A rendőrség és ügyészség nem akarja annyiban hagyni a dolgot, nehogy fennálljon annak gyanúja, hogy tévedtek és a tényleges tettes esetleg lecsap valaki másra is. Ezért felkérik az autista/zseni magánnyomozónőt, Holly Gibney-t (Cynthia Erivo), hogy képességeinek segítségével támogassa a nyomozást, melyben egyre több furcsa körülmény merül fel…

Nem mondanám, hogy sok problémám volt a történettel, Stephen Kingre jellemző sötét, fenyegető, nyomasztó hangulata van, a cselekmény pedig a tőle megszokott, lassú tempóban bontakozik ki. Hamarosan megtudjuk, hogy nem csak Cheerokee Cityben történt ilyen rejtélyes bűneset, két másik gyermekgyilkossági ügyben is nagyon hasonló volt a gyanúsítottak személye és ugyanúgy tagadták a tényleges bűnelkövetést. A gondom igazából Holly Gibney karakterével van, aki nagyon hamar átveszi a főszerepet a sorozatban, azaz nehéz igazán megállapítani, ki áll valójában a fókuszban. Ez egy 2019-es sorozat, akkor ő még gyakorlatilag újonc volt a filmes szakmában, 1-1 epizódszerepen és néhány szakmai vagy nagy anyagi sikereket elkönyvelni nem tudó filmben szerepelt csupán (a nemzetközi “hírhedtséget” a Wicked hozta meg neki jóval később), így nincs értelme azt mondani, hogy ennek a sorozatnak ő lenne a nagybetűs sztárja. A nyomozót alakító Ben Mendelsohnt, mint hollywoodi veteránt már inkább mondanám annak, de a sok mellékszereplő és Holly Gibney “briliáns” módszerei és eredményei mellett elveszni látszik a figurája. Mert igen, Holly Gibney kb. az atyaúristen a történetben, mindent tud, mindent megtud, mindent megszerez, átlát, rendszerez, mindent megfejt, mindenre ő jön rá, mert ki más, mint az autista színesbőrű erősnő, akinek nem kell más (de főként férfi) segítsége. És tudom, hogy lassan már unalmas, hogy mindig ezt hozom fel kritikának, de Hollywoodot még mindig átjárja (vagy legalábbis akkor még átjárta) ez a gyomorforgató hozzáállás, hogy akkor jó egy történet, ha abban több négyzetet is kipipálhatunk a képzeletbeli elnyomáslistán, és minél hátrányosabb helyzetű benne valaki, annál jobban fel kell magasztalni.

Maga a megoldás, az egyfajta mitologikus szörny témája különösebben nem szólított meg, mert vagy hiszel az ilyesmiben, vagy nem, de egy délutáni kikapcsolódásnak épp nem volt rossz.

 

The Stolen Girl – 10/8

Vissza-visszahúz a szívem a modern kori brit bűnügyi sorozatokhoz, az elmúlt években több zseniális történetet is láttam már, ezért gondolkodás nélkül rákattintottam erre is, ahogy megláttam az HBO alkalmazásának tesztelése közben.

Fred (Jim Sturgess) és Elisa Blix (Denise Gough) egy középosztálybeli kis család. A férfi bűnügyi védőügyvédként dolgozik, míg a csinos Elisa légiutas-kísérő egy magánrepülőgépekkel foglalkozó légitársaságnál. Van egy 8 éves kislányuk, a bájos Lucia (Beatrice Cohen), aki a helyi általános iskolába jár. Egy teljesen átlagos napon Elisa siet munka után a gyermekért, aki egy új osztálytársával, Josephine-nel (Robyn Betteridge) játszadozik, a nő pedig addig megismerkedik az új kislány édesanyjával, Rebeccával (Holliday Grainger). Josephine meghívja magukhoz Luciát egy ottalvós estére, a szülők pedig beleegyeznek. Elisa elkíséri a lányát újdonsült barátnőjének gyönyörű, impozáns otthonába és nyugodt szívvel hagyja ott őket, Rebecca ugyanis megígéri, hogy maga viszi haza őt, ha végeztek a játékkal. Mikor azonban a nő és Lucia nem érkezik meg, és telefonhívásra sem reagálnak, az aggódó Elisa és Fred személyesen megy el a nő otthonába, melyről kiderül, hogy az csak egy vendégház, szabadon kibérelhető bárki számára. Egy takarítónőn kívül senkit sem találnak ott, és rájönnek, hogy a gyermeküket elrabolták. Shona Sinclair felügyelő (Bronah Waigh) kapja az ügyet, aki sajtótájékoztatón keresztül próbálja a lakosság segítségét is kérni Lucia megtalálásában. A sztori  nagy port kavar, a sajtó felkapja az ügyet, azonban senki sem tapad rá a nyomokra olyan vehemenciával, mint Selma Desai (Ambika Mod), egy neves bulvárlap újságírója, aki elkezd turkálni a Blix-család múltjában, azt remélve, hogy az közelebb viszi őt a megoldáshoz…

El kell mondanom, nagyon tetszett a sorozat. Kedvelem Holliday Grangert, szerintem gyönyörű színésznő, és imádtam őt a 3 évados The Borgiasban is. Nagyon érdekes volt negatív szerepben látni őt (ismét, hiszen errefelé alakult a szerepe Lucrezia Borgiaként is…). Az összképet látva azonban elmondhatnánk vajon, hogy tényleg negatív karakter volt, és nem csak egy tragédia által lelkileg megnyomorított anya, aki csak szerette volna visszakapni a gyermekét? Nem lövöm le a poént azoknak, akik szeretnék megnézni ezt a nyúlfarknyi, mindössze 5 részből álló sorozatot, mert nagyon ajánlom a megtekintését. Viszont nem tudom levetkőzni az érzést, hogy nagyon hasonlított a cselekmény a spanyol The Snow Girl c. sorozatra. Nem tudom, mindez a véletlen műve volt-e vagy valaki koppintott valakiről, de ugyanúgy elrabolnak egy középosztálybeli, szép kislányt olyanok, akik valami miatt egy gyermekre vágytak, kicsempészik az országból, nagy sajtóvisszhangot kap az esemény, a szülők egymásra mutogatnak, amikor a felelősségvállalásról van szó, és egy kotnyeles riporter az, aki a nyomozás oroszlánrészét elvégzi… Szerintem ez több, mint véletlen. Ettől függetlenül ez semmit nem von le jelen sorozat érdemeiből, kiváló, izgalmas délutánt képes okozni azoknak, akik leülnek elé.

 

Andor – A Star Wars Story (2. évad) – 10/7

Épp velencei nyaralásomat töltöttem, mikor a Star Wars Celebration tartott Japánban, ahol elsőként bemutatkozott a sorozat 2. évada, és néhány nappal később a Disney+-ra is felkerült. Utazás közbeni időtöltésként elkezdtem nézni, de már az első rész után le tudtam volna marni a bőrt az arcomról. Az epizódok 4 héten át, 3-as bontásban érkeztek a streaming platformra, melyek nagyjából koherens egységet alkottak, és folyamatosan közelítettek a Zsivány Egyes és Az új remény c. filmek cselekményéhez.

1 évvel az első évad után járunk, a sorsdöntő, yavini ütközet (és Alderaan elpusztítása) előtt 4 évvel. Cassian Andor (Diego Luna) immár aktív részese a Birodalom elleni szervezkedésnek, és épp egy újonnan kifejlesztett teszthajó, a TIE Avenger ellopásán ügyködik, melynek technológiájával, kielemzésével a felkelők is lépéselőnybe kerülhetnek majd. Mindeközben egykori barátai, Brasso (Joplin Siptain), Will és Bix (Adria Arjona) a Ferrixről való menekülésüket követően egy mezőgazdasági kitermeléssel foglalkozó bolygón rejtőznek el a helyi lakosság között. Mon Mothma (Genevieve O’Reilly), Chandrila szenátora és a felkelők titkos, szellemi vezetője kénytelen férjhez adni a 13 éves kislányát, Leidát (Bronte Carmichael) egy befolyásos és vagyonos, helyi, nemesi család, a Scoldunok 14 éves fiához, Stekanhoz (Finlay Glasgow), ezzel is anyagi forrásokat remélve, mellyel később a felkelés ügyét támogathatja. A frigyet nem nézi jól szemmel az összeesküvésekben részt vevő [leszbikus] unokatestvére, Vel Sartha (Fey Marsay), de úgy nagyon a támogatója, a kémtevékenységet coruscanti műkincskereskedéssel álcázó Luthen Rael (Stellan Skarsgård) sem. A szenátornő a szerencsejáték-szenvedély miatt eladósó férje, Perrin (Alastair Mackenzie) és az iránta állítólagosan érzéseket tápláló bankár, Tay Kolma (Ben Miles) között hánykolódik, aki az előző évadban kimentette őt súlyos anyagi helyzetéből, most viszont már azt pedzegeti, hogy annyira megnehezítette a helyzetét, hogy lehet, hogy inkább feladja őt a birodalmiaknak…

*sóhaj*

Nem tudom. Úgy érzem, az Andor iskolapéldája annak, hogyan vesztegessünk el kiváló színészi képességekkel megáldott tehetségeket egy unalmas, vontatott, feleslegesen nyakatekert cselekményre, ami nagyon okosnak és csavarosnak akar látszani, közben pedig pont az ellenkezőjét éri el mindezzel. Teszi mindezt úgy, hogy már az 1. évad is egy abszolút pénznyelő volt a maga kb. 250 millió dolláros produkciós költségével, és az is rettenetesen megosztotta a közönséget, a mostani évad 12 része pedig még erre is rátromfolt a maga 290-350 millió dolláros büdzséjével, és akkor a reklámköltségekről egyenlőre még csak találgatni tudunk. Ennyibe (vagy ennél kevesebbe) kerültek a Disney-felvásárlás óta elkészített, konkrét mozifilmek, a (többé-kevésbé) közönségsiker The Mandalorian c. sorozatnak pedig három évadát sikerült ennyiből leforgatni, nem egyet. Nyilván meg is látszik a produkció minőségén, hogy nem egy Acolyte-szintű történettel, díszletekkel állunk szemben, a kérdés viszont az, hogy aminek már az 1. évada is ennyire egy rétegtörténet volt (és valljuk be, sokak szemében abszolút leszerepelt), miért kapott ismét ekkora anyagi hátszelet? Nyilván a miértre, mint mindig, a Disney és a Lucasfilm abszolút hozzá nem értése a válasz, akik ennyi év után sem képesek a piaci viszonyokat eredményesen felmérni, vagy a részrehajlás nélküli történetmesélésből az aktuálpolitikai kérdéseket kihagyni.

Mert igen, természetesen az Andor jelenlegi évadában is visszaköszönnek azok a (jellemzően) bal oldali, amerikai vitapontok, melyek átszövik a közéleti diskurzust: Brasso, Will és Bix “vízum nélküli”, illegális bevándorlók a mezőgazdasággal foglalkozó bolygón, és próbálnak meghúzódni a többi munkás közt, nehogy a státuszuk kiderüljön, míg a helyi idegenrendészet, akarom mondani birodalmi ellenőrzés el nem jön, és le nem buknak (miután egy korábbi, barátjuknak hitt helybéli fel nem dobja őket). Ez egyértelmű párhuzam az amerikai demokrata és republikánus pártok közti, sokéves vitával, ahol előbbi az ellenőrzés nélküli bevándorlást pártolja, utóbbi pedig a milliós migráns-hullámmal együtt begyűrűző bűnszervezetek betelepülését, az elharapódzó bűnözéshullámot hangoztatja (illetve igyekszik felszámolni megválasztása óta, eredményesen). Szorosan ide kapcsolódik a nemi erőszak témája is, melyből két alkalommal is kapunk ízelítőt már a 3 premier epizód során is: elsőként Bixnek rémálma van a korábbi, birodalmi kínzójáról, hogy az szép lassan és alattomosan megközelíti az ágyát, míg ő alszik, és elkezdi lehúzni róla a takaróját, hogy megerőszakolja. Majd a 3. részben konkrétan a birodalmi ellenőrző tiszt az, aki durván rátámad és ki akarja használni a helyzetet, hogy Bix egyedül van otthon. [természetesen aztán Bix, mint a tipikus latina girlboss “erős nő”, megvédi magát, mert miért is ne, nem kell ide férfi segítség] Ez aztán mindennél jobban kiverte a biztosítékot a nézők körében, és még sokan azok közül, akik az első évadot (akármilyen oknál fogva) méltatták, most azok is az asztalra csaptak, hogy nem, most már elég, az ilyesminek végképp semmi keresnivalója nincs a Star Warsban. És valahol én is köztük vagyok, mert mindegyik epizód 12-es korhatáros besorolással szerepel fenn a Disney+ rendszerében, és ha valami, ez a téma abszolút nem egy 12 éves gyermek szemeinek való téma. Erre már csak apró adalék, hogy a sorozatért felelős Tony Gilroy szerint “mi mindannyian nemi erőszak eredményeképp születtünk“. Köszi szépen, én azért nem!

És akkor a 3. párhuzamos szálról még nem is beszéltünk, ahol a Halálcsillag elkészítésének utolsó szakaszánál járunk, és a beavatottak az ehhez szükséges nyersanyagok kiaknázásán fáradoznak. A birodalmi oldal bemutatásából egyedül a visszatérő Orson Krennic igazgató (Ben Mendelsohn) az, aki igazán említésre vagy dicséretre méltó, mindenki másnak a láttán egyszerűen a frász kerülgeti az embert. A hírszerzés új esélyt kapó, rámenős tisztje, Dedra Meero (Denise Gough), valamint a kotnyeles, karót nyelt biztonsági tiszt Syril Karn (Kyle Soller) jól megtalálta egymást, és immár egy párként élnek együtt, aminél félelmetesebbet nehezebb volna találni. Az egész párkapcsolat dinamikájába is viszolyogva mer csak az ember belegondolni, Dedra az a tipikus heretaposó domina, Syril meg a szótlan, merev mama fiacskája, aki mindent kötelességtudóan teljesít. Már-már komikus a kettősük, és röhöghetnél rajtuk, de nem tudsz, mert a hátadon futkos a hideg, amikor csak meglátod őket. Nem segít ezen az a tény sem, hogy a színésznő mindig olyan fejet vág, mintha az orra alá szart volna valaki. Mondhatnánk, hogy kell ilyen is a Star Warsba, de annyira szürreális, hogy már azt se tudod, mit nézel.

Az egész tini-esküvő is egy 3 részen keresztül elhúzott, végtelenül unalmas és feleslegesen megbonyolított katyvasz. Nagyon ki akarták hangsúlyozni a szertartásosságot, az esküvőre való felkészülés minden lépését, de nem csak Tay Kolmában, hanem a nézőben is felmerül a kérdés, hogy ha ekkora rongyrázásra van pénze Mon Mothmának, miért volt szüksége kölcsönökre Kolma bankjától? Félreértés ne essék, tök jó, hogy látunk egy ilyen nagy múltú, korábbi regényekben és képregényekben is rendkívül fontos bolygót, mint amilyen a Chandrila, és teret adunk Mon Mothma karakterének is a kibontakozásra. De semmi nem indokol egy ennyire elnyújtott, elhúzott történetszálat, amit ennek töredéke alatt is le lehetett volna zavarni, és jutott volna idő másra (más karakter bemutatására, plusz kalandok hozzáadására, vagy épp pénz spórolására). Mert igazán sok senkiben nem fog megmaradni belőle, max. annyi, hogy egy eddig köztiszteletben álló és szeretett szenátornő, a felkelés szülőanyja hozzákényszeríti a kislányát egy idegenhez (még ha korban illenek is egymáshoz), mindenki arany, ezüst és türkiz nehézselyemben parádézik (mintha csak a Pusztító c. film elitjét látnánk…). Ja, és hogy a szenátornő részegen, az összeomlás szélén tombol a táncparketten a Niamosra, amit a Disney (akár öniróniából, akár azért, mert azt hitték, ez majd menő lesz) egy 1 órás verzióvá össze is vágott. Genevieve O’Reilly csodaszép volt 2005-ben a 3. részben fiatal színésznőként, és még mindig gyönyörű most is, de valahogy méltatlan hozzá kicsit ez az egész, mert viccet csinál belőle és a karakteréből is. Megértem a jelentőségét, mert ebben csúcsosodik ki Mon Mothma figurájának minden szomorúsága és kétségbeesése, de valahogy ezt máshogy is ki lehetett volna fejezni.

Nem tetszett a tény sem, hogy egy olyan legacy karakter színészét, mint Bail Organa, lecserélték az évad kedvéért. Jimmy Smits neve 2002 óta egybeforrt a figuráéval nemcsak a filmvásznon, hanem animációs téren is, a színész arca és hangja az, ahogy Organa szenátor az emlékeinkben él. És tudom, hogy Jimmy Smits idén már lassan 70. éves, és már a 2022-es Kenobi c. sorozatban is nehezen beszélt, így biztos, hogy van valamilyen egészségügyi problémája is. De a szóbeszéd szerint nem ez állt a újrakasztolás hátterében: állítólag egyszerűen nem tudták összeegyeztetni a munkabeosztását a forgatási renddel. Ilyenkor mindig vakarom a fejem, hogy hogy nem volt egy másfél éves forgatási időszak alatt néhány hét arra a pár jelenetre, melyben Organa szenátornak szerepelnie kellett, hogy ne kelljen egy teljesen új színészhez (Benjamin Bratt) innentől kezdve a nézőknek hozzászoknia. Mi lesz, ha a Kenobinak lesz valaha folytatása? Abban is lecserélik? Vagy ott majd jöhet vissza Smits? Semmi bajom színészként Benjamin Brattel, és még arcra is hasonlít Jimmy Smitsre, de ez olyan felesleges lépésnek tűnik.

Igazán hanyagolhatnánk végre Saw Gerrera karakterét is, aki egy radikális, egyik oldalt sem szolgáló anarchista a történetben. A The Clone Wars c. animációs sorozatban vezették be őt, és már annak idején se értettem, milyen létjogosultsága volt, hogy évekkel később a Zsivány Egyes c. filmben, élő szereplőként is megjelenjen. Annyi más, nála fontosabb, érdekesebb szereplőt megismertünk a rajzfilmekből, nála kellemetlenebb, antipatikusabb figurát nem is lehetett volna választani. Az sem segít, hogy Forest Whitaker is úgy alakítja ezt a buta, amúgy semmihez igazán nem értő karaktert, mintha kb. egy shakespeare-i királydráma egyik szereplője lenne, egyszerűen kínos és fárasztó nézni minden egyes jelenetét.

Igazságtalan lenne, ha nem jegyezném meg, hogy volt azért, ami tetszett még nekem is. Tudtam azonosulni a kislánnyal, Leidával, és az ő elkeseredésével, amiért férjhez kell mennie. Tetszett, hogy egyfajta vallásos leányneveldében taníttatták őt, és hogy milyen szép egyenruhát hordott, és hogy a barátnőit/iskolatársait meghívta magukhoz a palotájukba, hogy megmutassa nekik a majdani esküvői ruháját. A gyerekek ámuldozó reakciója nagyon emberi volt. Hasonlóképpen tetszik Tay Kolma karaktere, a férfi kellőképpen sunyi figura, és látja jól, hogy kihasználták, csak azt nem tudja, hogy Mon Mothma és Luthen Rael a gyanakvása miatt most már végezni akar vele. Ez is árnyalja kicsit a Felkelés oldalán állókat és a tetteiket: ha a szükség úgy hozza, lopnak, csalnak, hazudnak, és ilyen szempontból sokban nem különböznek a módszereik a Birodalométól. Nagyon szeretem Stellan Skarsgårdot, az első évadnak ő volt az egyik fénypontja Fiona Shaw mellett, de az első három részben csak érthetetlen kódszavakban kommunikáltak egymással, ami szintén feleslegesen körülményessé, dagályossá tette a dialógusaikat. Az ő történetének íve, az asszisztensével, Keylával (Elizabeth Dulau) való kapcsolata, kettejük elszántsága végül az, ami igazán lenyűgöző és drámai ebben az évadban. Az egész Ghorman-front, a lázadás, a beépülés hidegháborús kémfilmeket idéz, Syril figurája is végre ki tud bontakozni, és sokkal többet kapunk belőle, mint amit kezdetben reméltünk volna. Elismerésre méltó, hogy egy új kultúrát, konkrét beszélt és írott nyelvet alkottak meg a készítők a Ghorman bolygó kedvéért, tetszett, hogy főként a francia ellenállókból, öltözékük stílusjegyeiből merítettek, ami mégsem tűnt idegennek a Star Wars világától.

A két évadot egyben letudva… tudom értékelni és látom benne a művészi értéket, a koncepciót, melynek néha (elég sokszor) döcögős volt a megvalósítása. A karaktereik jellemfejlődése, történetük íve, vagy épp sorsuk tragikus beteljesedése nagyon erős, nagyon ütős, és valahol egészen idegen is a Star Wars világától. Nem baj, mert kell ilyen is, ahogy Rajnald is mondta a Mennyei Királyságban, a korhatáros besorolással viszont továbbra sem értek. Ennek a sorozatnak túl alacsony a 12-es korhatár. A legnagyobb baj, hogy ez mindenről szól, csak Cassian Andorról nem. Felesleges volt egy karakterre ráhúzni a címet, sokkal inkább lehetett volna ez “A lázadás hajnala“, vagy “A felkelés születése“, mert annyi szereplőt, sorsot, tragédiát megismerünk, akik mellett Andor jelentősége igazándiból eltörpül. Ő még mindig csak egy teljesen feleslegesen felépített és bevezetett karakter, egy teszkó gazdaságos Wedge Antilles. Az biztos, hogy nagy minőségbeli ugrást képvisel sok más eddigi Star Wars termékhez képest, ami talán a későbbi történetek szempontjából némi bizakodásra adhat okot. Az év eleji Skeleton Crew is kiváló volt ilyen szempontból, teljes értékű és független a szokásos jedi-sith-királyok-szenátorok felállástól. Nem bánnám, ha ilyen szellemiségben folytatódna a franchise jövője.

 

Gone Girls: The Long Island Serial Killer – 10/8

Minden 2010 májusában kezdődött. A fiatal szexmunkás, Shannan Gilbert eltűnését bejelentették a rendőrségen, a nyomozás pedig lassan, nehézkesen, nem nagy lelkesedéssel indult meg Long Island békés, családok lakta negyedeiben. Az a lavina azonban, amit elindított, minden képzeletet felülmúlt…

Ez az új dokumentumfilm-sorozat újabb kiváló példája annak, miért érdemes a Netflixnek a tényszerű produkciókhoz ragaszkodnia (szemben az olyan áltudományos baromságokkal, mint amilyen pl. a Kleopátra volt). Kiválóan bemutatja, hogy az eltűnt Shannan miatti keresés hogyan tárt fel először 4 holttestet Long Island Gilgo-parti susnyásában, és hogy a közösségi nyomásra hogyan terjesztették ki további területekre is a kutatást, mellyel további maradványokat is sikerült találniuk. Több mint 10 áldozat személyazonosságára derült így fény, akik szinte mind prostituáltak voltak, kialakult tehát egyfajta mintázat, ami egy sorozatgyilkos keze munkájának tűnt. Volt olyan áldozat, akinek a holléte 1993 óta ismeretlen volt, most azonban sikerült megoldani halálának a rejtélyét. A szálak egy helyi lakoshoz, Rex Heuermannhoz vezettek, aki ellen az eljárás jelenleg is folyamatban van, és akire mind az elkövetés módja, mind a tanúvallomások ráillenek. Az ijesztő az egészben az, hogy a férfi családostul a környéken élt évtizedek óta, és soha, senki nem tudta róla vagy vette észre rajta, hogy miféle szörnyeteg.

Bár a nyomozás kezdeti szakaszában mostohán bántak vele és a keresésével, ha nincs Shannan, ma nem tudnánk, mi lett ennek a számos, szerencsétlen áldozatnak a sorsa, Heuermann pedig ki tudja, milyen szörnyűségeket tudott volna azóta is művelni. A dokusorozat remekül bemutatja a történteket, megszólaltatja a gyászoló rokonokat, akik végig hittek abban, hogy lezárást kaphatnak, és elkapják a tettest. Betekintést nyerünk a rendőrségi nyomozásba, az ott tapasztalt visszásságokba és törvénytelen módszerekbe, mely szintén árnyalja az egész ügyet. A téma borzasztó ugyan, a sorozatot viszont nyugodt szívvel ajánlom a true crime kedvelőinek.

 

Star Wars – Tales of the Underworld (2025) – 10/9

Mindenkit meglepetésként ért, mikor a harmadik “Tales” animációs sorozat előzetese bemutatkozott a Youtube-on. Volt már egy Tales of the Jedi, egy Tales of the Empire, így kíváncsiak voltunk mi, rajongók, vajon melyik szál folytatódik, a jedik története vagy a Birodalomé, és legfőképp, hogyan. A Tales of the Underworld szellemisége a 80-as és 90-es évek regényeire, képregényeire utal vissza (még ha a cselekményében nem is merít belőlük), hiszen számos történet látott akkoriban napvilágot alvilági karakterekről, antihősökről, színesítve az akkor még ennél jóval szerényebb Star Wars univerzumot. Az elődökhöz hasonlóan egy fele-fele arányban kettéosztott évadot kaptunk, melyek során 1-1 karakter történetébe nyerhettünk bepillantást. Már ránézésre nagyon érdekesnek tűnt a koncepció, mert a legutóbbi, gyengébb Empire után két nagyon erős és közönség-kedvenc figurát választottak: a The Clone Wars animációs sorozatból megismert és megszeretett sith bérgyilkost, Asajj Ventresst és a könyörtelen, de elképesztően vagány fejvadászt, Cad Bane-t.

Én utóbbi felé hajlottam mindig is, Asajj sosem volt igazán a kedvencem, nagyon meglepett, hogy a sorozatban sikerült pont az ellenkező 3 epizódot jobban kedvelnem. Megismerhettük Cad Bane gyermekkorát, ahogy utcagyerekként a szemétből élt súlyos szennyezettségű bolyogóján, és egy nap, miután a rendőrök elkapták egy kis barátját, akit ő szívtelenül hátrahagyott, egy bűnbanda veszi őt magához és sok évvel később, felnőttként tér csak vissza egykori otthonába. Korábbi barátja azóta köztiszteletben álló nyomozó lett, azaz sikerült kiemelkednie a bűnből és a mocsokból, ami különösen bántja Bane-t. A két férfi szembekerülése, már-már westernfilmekre emlékeztető párbaja és annak kimenetele mutatja igazán Bane tragédiáját és a cselekmény elhinti, hogy lehet, hogy van egy kisfia is, ami tovább tudja bonyolítani a figura jövőjét, ha még találkozunk vele más történetekben.

De ami igazán nagyot ütött (szerintem általános rajongói körökben is), az Asajj Ventress 3 epizódja volt – különösképpen, ahogy az kezdődött! A Dathomiron nyitunk, a boszorkányok regényekből is ismert (bár itt eléggé másképp bemutatott) világában, és hirtelen beúszik előttünk a képbe egy Obi-Wan Kenobi és egy Quinlan Vos, aki a halott Asajj Ventresst cipeli, akárcsak a Sötét tanítvány c. regényben! Behelyezik az élet/halál vizébe, Quinlan elmorzsol egy könnycseppet, hogy “örökké szeretni foglak“, és egy nagyon másképp viselkedő Obi-Wan barátságosan megveregeti a vállát, ahogy kikíséri a barlangból.

Most képzeld ide azt a mémet, ahogy iszol és meglepetésedben leköpöd a képernyőt, mert kb. velem is ez történt. MI EZ? A Disney készül valamire Quinlan Vosszal, ezt már most megmondom nektek! Elhintik őt a Kenobi c. élőszereplős sorozatban, kánonregény születik róla, most meg ez! A jelenet egy az egyben visszaadja a regény végét, azaz ezt már nem lehet a véletlenség számlájára sem írni. Asajj aztán a boszorkányok erejével újjáéled, és keresné, szeretné Quinlant, de az őt életben tartó erőtől is fél, hogy ha ismét egymáséi lennének, azzal talán a férfi életét veszélyeztetné. Ezért úgy dönt, nem keresi őt többé. Egy jelentéktelen bolygón tengődik, és igyekszik meghúzni magát a birodalmi erők elől, amikor felbukkan egy padawankorú fiúcska, akiben megérzi az erőt. A kölyök a rohamosztagosok elől menekül, és a jedik ellenálló túlélőit, köztük Quinlan Vost keresi, Asajj ezért melléje szegődik, hogy biztonságba juttassa őt, közben pedig végig azon izgul, találkozik-e majd Quinlannel.

Őszintén megmondom, a cselekményre alig figyeltem, mert én magam is ezen izgultam, hogy viszont látjuk-e még Vost vagy sem. Az animáció minősége ezúttal is kiváló, bár (ahogy a pillanatkép is mutatja), olykor feleslegesen túl sötét, és emiatt elvesznek a részletek. Quinlannel végül (spoiler) nem találkozunk a maradék epizódokban, de bármit is akar kihozni a karakteréből a Disney, arra maximálisan vevő vagyok.

 

Paradise – 10/10

Mivel szeretem az elnökvédős, összeesküvéses, politikai thrillereket, kíváncsian vágtam bele ebbe a minisorozatba a Disney+-on. Nem nagyon tudtam, mire számíthatok, mert nem ismertem a cselekményt, de még az előzetesét sem láttam. Mondanom sem kell, olyat ütött, hogy az államat a padlóról kellett összekaparni.

Cal Bradford (James Mardsen) az Egyesült Államok fiatal, sármos elnöke, és épp újraválasztását, második ciklusát ünnepli. A magánélete azonban egyáltalán nincs rendben, a felesége ugyanis el akar válni tőle, csak a mandátum leteltét várják, hogy a botrányt elkerüljék. Tinédzser fia, Jeremy (Charlie Evans) megveti őt, a demenciától szenvedő apja (Gerald McRaney) soha nem volt elégedett vele, ő maga pedig titokban viszonyt folytat a titkosszolgálat egyik vezető ügynökével, Nicole Robinsonnal (Krys Marshall). Személyes testőrségének prominens tagja, Xavier Collins (Sterling K. Brown) minden lépését követi és figyeli, korábban még egy merényletben is megmentette az elnök életét és a neki szánt golyó elé ugrott, azonban érezni, hogy nem felhőtlen a viszony kettejük közt. Egy teljesen átlagos reggelen Collins ügynök szolgálatra jelentkezik, leváltva az éjszakai műszak munkatársait, az elnököt azonban holtan találják. Elkezdődik a nyomozás, hogy kiderítsék, ki és miért ölhette meg a férfit, közben pedig olyan sötét titkokra derül fény, melyeket egyik fél sem remélt volna…

Fú ez a sorozat, te!

Az egy dolog, hogy egy ilyen munkahelyi thrillerrel nyitunk, de a cselekmény szép lassan csepegteti, hogy ahol vagyunk, az nem pont az eredeti Fehér Ház, nem Washington, hanem tulajdonképpen egy bunker valahol Colorado végtelen hegységeinek mélyén, ahová 3 évvel korábban egy 25000 főnyi lakosságot egy klímakatasztrófa elől lemenekítettek. Már ez önmagában roppant érdekessé teszi a körülményeket, hát még az a rengeteg apró titok, mocsok és összeesküvés, ami ennek hátterében megbújt. A sorozat minden egyes része ráfókuszál a főhősök mellett 1-1 kiemelkedő fontosságú mellékszereplőre, ami sokkal jobban árnyalja azok jellemét: a kiskorúak börtönéből verbuvált Billy Pace ügynökre (John Beavers), aki a helyes utat próbálja megtalálni az életben sötét múltja után… az elnökre, és annak apja árnyékában és elnyomása alatt élt életére, aki belekényszerítette őt a politika világába, holott ő nem akart más lenni, csak egy tanár… hogyan romlott meg a viszonya a bunker-kérdés miatt a fiával, és hogy Jeremy hogyan ismeri meg az igazságot, és nyer az apja a szemében feloldozást… De ugyanígy megismerkedünk a bunker egyik milliárdos finanszírozójával, Samatha Redmonddal (Julianne Nicholson), akit mindenki csak a “Sinatra” kódnévvel/gúnynévvel emleget, aki látszólag a háttérben mozgatja a szálakat, de saját, személyes tragédiája is nyilvánvalóvá tette számára, hogy vannak dolgok, amiket a világ összes pénzén sem lehet megvenni (= a kisfiának az életét a világ legnevesebb orvosai se tudták megmenteni). Megismerjük kicsit Robinson ügynök lelki világát is, akárcsak a bunker vezető terapeutáját, Gabriella Torabi (Sarah Shahi) doktornőt is, akinek feladata volt az emberek lelkiállapotáról gondoskodni.

A történet főhőse nyilván Collins ügynök, az ő sorsa valamint gyermekeivel, Presley-vel (Aliyah Mastin) és James-szel (Percy Daggs IV) való viszonya áll a középpontban, valamint a tény, hogyan sikerült feldolgozniuk a tényt, hogy amikor a bunkerbe mentés történt, a gyerekek anyja, Teri (Enuka Okuma) nem jutott fel a gépre és hátra kellett őt hagyniuk. Collins ügynök ezért az elnököt hibáztatja, de kötelességtudóan tovább szolgálja őt. Megtudjuk, hogy ez a történet sem volt igazán fekete-fehér, az elnök nem csupán egy gyáván menekülő figura volt, akit kimentettek a kényelmes Fehér Házból, hanem nagyon súlyos döntéseket kellett meghoznia ahhoz, hogy ez a kis közösség egyáltalán tovább tudjon élni. Igazán számomra az ő karaktere volt a sorozat csúcspontja, és a 7. rész a legjobb, mely leginkább rá és a bunkerbe vonulás előtti időszakra koncentrált. Eddig azt hihettük, hogy egy elkényeztetett, gazdag ficsúrról van szó, aki alkoholba fojtja a gondjait, megcsalja a feleségét Robinsonnal, a fia megveti őt és a halálát kívánja, az apja sosem szerette vagy tisztelte őt, Collins (és sokan mások is) őt hibáztatják, amiért nem lehetett mindenkit megmenteni… Az a csoda, hogy előbb nem végzett magával. Az események, a döntések, a néphez intézett beszéde nagyon emberivé tette őt, azonnal óriásit nőtt a szememben, mert ez nem egy olyan feladat volt, amit bárki könnyen el tudott volna vállalni, de neki muszáj volt, és megtette, amilyen alapossággal azt megtehette. SŐT!

Eleinte nukleáris télről pusmognak azok, akik tudják, mi történt a bunkerbe menekülés előtt, ami miatt azt hisszük, az elnök vagy tanácsadói csináltak valamit, ami egy ilyen atomháborút esetleg kiváltott, és ami miatt még bűnösebbek, mint amilyennek gondoltuk. Megtudjuk azonban, hogy valójában egy, a Déli-sark alatti, alvó szupervulkán felrobbanása volt az, ami a jégsapka hirtelen megolvadásához, a vízszint drasztikus emelkedéséhez és óriási szökőárakhoz vezetett, melyre klímakutatók már sok évvel korábban figyelmeztették a szakmai közönséget, mindhiába. Az akkor még csak szenátorként szolgáló Bradford és Sinatra is fültanúja volt ennek, és Sinatra volt az, aki emiatt elkezdte építtetni a későbbi bunkert, hogy az emberiségnek legyen lehetősége életben maradni. Amikor aztán bekövetkezett a katasztrófa, és a világ vezetőinek döntenie kellett volna, azt látjuk, az atomhatalmak máris mozgolódni kezdenek egymás ellen, hogy a későbbi nyersanyagokért folytatott hajszában győztesen kerülhessenek ki, és ezért nem riadnak vissza nukleáris töltetek kilövésétől sem. A vezérkar Bradford elnököt is arra biztatja, hogy lőjön ki mindent, amije az USA-nak csak van, mielőtt az amerikai kontinenst elérnék az ellenséges rakéták. Az elnök azonban annak a bizonyos rakéta-indítókódos táskának a felnyitásakor nem atomháborút indít el, hanem egy másik borítékot bont fel: egy olyan biztonsági mechanizmus kódjával, mely világméretű EMP-kisülést okozna, azaz minden elektronikus berendezést semlegesítene, így nem tudnának az országok atomot se kilőni egymásra. Ezt egészen a sorozat végén tudjuk csak meg, ami óriási meglepetés, és még kb. 1000 ponttal növeli a szemünkben az elnököt, akinek tragédiája már eddig is mélyen megrendítette a nézőt, és emiatt még inkább sajnáljuk, hogy megölték (ráadásul azt is milyen módon…). Ez ugyanis lehet, hogy visszavetette a világ fejlettségét pár száz évvel, de lehetőséget biztosított az embereknek a túlélésre és újrakezdésre.

Egyszóval ez egy fantasztikusan jó sorozat. Nem gyakran osztogatom a 10/10–et, de ez bőven megéri, és várom, hogy a berendelt 2. évad mit fog majd tudni mutatni.

 

Dear Hongrang – 10/1

Lassan annyi kdrama van a Netflixen, hogy az ember választani nem tud, ha új sorozatot akarna elkezdeni. Soknak ránézek csak a plakátjára vagy megnézem az előzetesét, és nem mondd semmit, hogy kik szerepelnek benne. Nehezen esett erre a választásom, mert kb. semmit se hallottam vagy olvastam róla, nem is nagyon beszélnek róla a magyar facebook-csoportokban se, így egy jó ajánlást se találtam, ami buzdított volna a megtekintésére. Kb. utolsó lehetőségként kattintottam rá a Netflix katalógusában, remélve, hogy majd megéri. Nem indult jó felütéssel, mert a női főszereplő, Jo Boah volt az egyik fő oka annak, hogy a My Strange Hero annak idején nézhetetlen volt számomra, szóval nem épp a szívem csücske a színésznő.

Csoszon sötét, kegyetlenséggel és ostoba hiedelmekkel teli, késői időszakába repít minket a cselekmény, melynek fókuszában Min-kereskedőház áll. A vagyon és a kereskedőház jövője felett gazdálkodó Shim Yeolguk (Park Byungeun) a Min-család leányát, Yeonuit (Uhm Jiwon) vette feleségül, megörökölve annak apjától a családfői címet. A házasság azonban a jelek szerint nem szerelemből köttetett, Shim úrnak ugyanis több szeretője, ágyasa volt hitvese mellett. Egyikük egy leányt, Jaeyit (Jo Boah) szülte neki, a másiknak pedig, bár állapotos volt, rejtélyes módon nyoma veszett. A frigyből született azért egy közös gyermek is, a kereskedőház leendő örököse, Hongrang, aki csodásan kijött féltestvérével, az őt féltőn óvó Jaeyivel. A kis Hongrang azonban egy nap, 8 éves korában elcsatangol a birtokról, és szőrén-szálán eltűnik. A család minden inasa és cselédje fáradhatatlanul keresi őt, mindhiába. Az apa és anya még jobban eltávolodik egymástól a tragédiát követően, a nő az ópium rabjává válik, és Jaeyit okolja fia eltűnéséért, mondván, nem vigyázott rá elég jól. A kislány megszállottan keresni kezdi eltűnt öccsét (melyben hűséges segítőkre is lel az évek során), ám még 12 évvel később sem kerül közelebb a megoldáshoz. Hogy legyen kire hagyni az uradalmat, Shim úr örökbe fogad egy fiúgyermeket, Mujint (Jung Garam), aki engedelmesen tanul mellette és idővel át is veszi a főbb feladatokat tőle. Mujin és Jaeyi jó barátságot ápol egymással, a fiatalember végig érzelmi támasz volt a lány számára, aki azóta is reménykedik abban, hogy megleli öccsét. Jaeyi azonban nem tudja, hogy Mujin nem testvérként, hanem titokban nőként szereti őt, a távolból. Jaeyin kívül Shim úr is fáradhatatlanul keresi elveszett fiát, és az évek során számos imposztor környékezte meg őt jól hihető vagy könnyen megcáfolható történettel, csak hogy a mesés vagyon az ölükbe hulljon, de mindenkit sikerült lelepleznie. Egy nap azonban az egyik embere visszatér, hogy 8 év alatt, de megtalálta az elveszett Hongrangot .Egy hosszú hajú, rideg kardforgatót (Lee Jaewook) és annak süketnéma testőrét (KIm Minki) viszi a család elé, aki amnéziás ugyan, de a megfelelő helyeken megfelelő sebekkel rendelkezik, és a kor szerinti módszerek, vizsgálatok (arc, vér, stb.) is azt sugallják, hogy ő lehet Hongrang. Egyedül Jaeyi nem hisz neki, aki emiatt még keservesebb helyzetbe kerül a családban, nem utolsósorban Min asszony fékezhetetlen dühe és megszállottsága miatt. Az ifjú Hongrang felbukkanása felkavarja az állóvizet, a kereskedőház több frakciója pedig vagy igyekszik bizonyítani a valódiságát, vagy megcáfolni azt, miközben saját hatalmi játszmáikat vívják egymással…

Sokat vakartam a fejem, hogy hogyan lehetne elhelyezni a történetet térben és időben. A látványos (és bizonyára drága számítógépes grafika készítette) látképek mindig egy falu méretű települést mutatnak, de a Min-kereskedőházon (vagy annak épületein) kívül nem nagyon járunk sehol, a palotában is csak elvétve, meg ugye néha a vásárban. Tehát nem tudni, hogy pl. a birodalmi fővárosban vagy valahol “vidéken” vagyunk-e, azt meg főleg nem, hogy mikor. Az egyetlen támpontot a “Miindo“, azaz Shin Yunbok festménye, “Az egy szépség portréja” adja, mely az egyik cselszövés tárgya. A valóságban is létező festmény elkészítésének dátuma nem ismert, a festő 1758-1813 között élt és alkotott, így annyi bizonyos, hogy valamikor a 19. századnak az elején, közepén kellene járnunk, amikor már a festménynek lett értéke és jelentősége a műkedvelő közösség számára. Azért mondom, hogy kellene, mert amúgy a festményen kívül semmi nem utal erre (fegyverek, nyugati termékek lassú begyűrűzése a piacra, stb.). A Yi Sanból megismert Jeongjo király fiának,  Sunjónak korában lehetnénk (1790-1834), esetleg a Moonlight drawn by cloudsból megismert Hyomyeong herceg (1809-1830) idején, akivel esetleg lehet párhuzamot vonni, mert a trónörökös ugyanolyan tehetséges művész volt, mint a sorozatban látott Hanpyeong nagyherceg, ám ő inkább volt zenész és koreográfus, valamit író, semmint festő, ráadásul “Hanpyeong” nevű fia egyik ebben a korban regnáló uralkodónak sem volt. Itt sokkal inkább egy sötét középkor tárul elénk, babonákkal és hiedelmekkel, barbár sámán-szertartásokkal, kegyetlen emberkereskedelemmel, testi és szexuális kizsákmányolással, pedofíliával. Azaz óriási katyvasz az egész, amire gyakorta láttunk már példát mostanában, hogy fiktív uralkodókat, hercegeket találnak ki egy-egy újabb sorozat kedvéért, amiket aztán nem sikerül jól elültetni azok vélt vagy valós kulturális közegében.

Maga a történet összességében szerintem az egyik legrosszabb történelmi/kosztümös sorozat, amit valaha láttam, pedig láttam én a mélygyökerű fát is… Ahány klipet vagy blogbejegyzést megnéztem, mindenhol arról áradoztak, hogy a “Hongrangot” játszó színész, Lee Jaewook milyen jó volt, meg hogy “arra született, hogy történelmi doramákban szerepeljen“. Mit néztek ezek az emberek? Az egyik leggyengébb, legrosszabb pontja volt az egész sorozatnak, egy rátarti, utálatos karakter volt, színészként pedig azon kevesek egyike, akinek még a hanbok és a tradicionális viselet (fejpánt, kalap, stb.) SE áll jól (vélhetően a túlzásba vitt arcvéknyító plasztikai műtétek miatt). Minden jelenete a vélt vagy valós nővérével egyszerűen kínos volt: amikor Jaeyi meggyőzöttnek látszik, hogy tényleg visszakapta a kisöccsét, együtt andalognak a virágos réten, leülnek enni valami finomságot, a lány etetni próbálja őt, Hongrang meg elkezdi nyaldosni meg szopkodni az ujjait. Te meg csak nézel, hogy mi a f*sz, a színésznő döbbent arca is jól tükrözi azt a megütközést, amit az egész jelent kelt, ami minden, csak nem szexi. Még ha valójában nem is féltestvérek, (és van utalás arra, hogy Hongrang apja nem Shim úr volt, hanem az anya egyik hű intézője, de a lényeg, hogy!) akkor is gáz lenne az egész jelenet. Aztán amikor Jaeyi rájön, hogy nem, a srác átvert mindenkit, és tényleg nem lehet az öccse, hirtelen meghalásig szerelmes lesz belé: fú, megtörölhetjük a homlokunkat, nem vagyunk testvérek, szökjünk is meg és dugjunk! Konkrétan lemerevedtem a képernyő előtt, hogy most tényleg azt látom, amit látok, de tényleg.

Valamilyen oknál fogva sikerült kb. mindenki jellemét teljesen kifordítani önmagából, a szerető fivér, Mujin is a gonosz Hanpyeong herceg bérencévé állt, csak hogy megkaphassa Jaeyit, aminek megint semmi értelme nem volt (eddig a távolból szerette, meg vigyázott rá, most meg kijelenti, hogy el fogja venni feleségül, törődjön bele…). És persze mindenki meghal a végére egy jó kis véres hentelést követően, egyedül Jaeyi marad meg, és viszi tovább az apja kereskedőházát, vagy nyit egy árvaházat, ez nem derül ki pontosan, a lényeg, hogy bármi is az, ő az egésznek az úrnője.

Megbántam, hogy egyáltalán elkezdtem nézni, semmilyen pozitívumot nem tudnék felhozni a mentségére, talán egyedül csak a zenét, de azon túl… ezt a sorozatot nemhogy megnézni, elkészíteni is felesleges volt. Érdekes volt azért a két Voice-főgonosz találkozását viszont látni, Kim Jaewook és Park Byungeun azonban sokkal emlékezetesebb alakítást nyújtott a maga Voice-évadában, mint itt.

 

Connection – 10/8

Rég volt, hogy bármit megnéztem Ji Sungtól, megmondani se tudnám hirtelen, mi volt az. A Netflix okozta bőségzavarban esett végül erre a sorozatra a választásom, akartam valami pörgős, nyomozós rendőrdrámát.

Jang Jaekyeong (Ji Sung) az Anhyeon városi rendőrkapitányság kábítószer-ellenes, bűnügyi osztályának kiváló nyomozója. Az elharapódzó drogfogyasztás visszaszorítására tett erőfeszítéseiért rangos kitüntetésben is részesül. Egy egész hálózatot sikerül felszámolnia a kollégáival, és elfogni a felelősöket. Egy közös vacsorával ünneplik meg az eredményt, ám Jaekyeongot álarcos idegenek elkábítják és elrabolják, míg kimegy a mosdóba. Napokkal később találnak rá az egyik metrómegállóban, a férfi pedig azt veszi észre magán, hogy bedrogozták, mi több, valamilyen új, eddig ismeretlen szernek a rabjává is tették. Egy rejtélyes idegen, aki csak úgy nevezi magát, “Doktor“, időről időre SMS-ben vagy küldemények útján kapcsolatba lép vele, gúnyolódik vele, felvételeket küld neki, melyeken bedrogozva látható, amik mind-mind Jaekyeong egészségét és rendőri pályafutását veszélyeztetik. A nyomozó próbálja titkolni, ami vele történt, és küzdeni a függőség ellen, azonban ez napról napra nehezebb. Ráadásul egy régi, gyerekkori osztálytársára is holtan találnak, akivel 20 éve egy feloldhatatlan sérelem miatt megszakította a kapcsolatot, pedig a barát, Junseo (Yoon Namoo) a halála előtt nem sokkal még fel is kereste őt, hogy bocsánatot kérjen tőle. Junseo halála rejtélyes módon kapcsolódni látszik a piacon felbukkanó, új droggal, ezért Jaekyeong úgy dönt, addig nem nyugszik, míg ki nem deríti, kik voltak a felelősök a történtekért…

Kicsit olyan érzést kelt a sorozat, mint anno a Defendant is: egy közszolga, a jó “őre” belekeveredik egy olyan ügybe, melyről csak homályosan vagy egyáltalán nincsenek emlékei, és néha már ő maga sem tudja, mi az igazság. Az elrablásos, bedrogozásos szál kétségkívül ugyanezt hivatott itt is képviselni, és nem tudom, mennyire volt ez szándékos (meg akarták-e lovagolni a Defendant sikerét pl.) vagy csak véletlen. Hősünk néhány, maroknyi támogató karaktert kivéve szinte teljesen egymaga kell, hogy szembenézzen a rosszfiúkkal, akárcsak kollégáival, akik számára egyre gyanúsabb a viselkedése. Ugyanúgy magán viseli a sorozat a bűnügyi, koreai történetek legtöbb stílusjegyét, a pörgős, kezdeti epizódokat, a bonyolódó szálakat féltávon, aztán lelassul a tempó a 3/4-énél, ahol nem csak a jófiúk, de a rosszak is elkezdenek türelmetlenek lenni, képesek egymás ellen fordulni, és hibákat elkövetni, a finálé pedig 1-2 ember súlyos sérülésével vagy épp halálával robban ránk. Ez a recept szó szerint végigvezet a Connectionön is.

A Dear Hongrangnál két korábbi Voice-os főgonosszal találkozhattam, itt Kwon Yul tette tiszteletét, aki legalább akkora pszichopatát alakított itt, mint anno a saját Voice-os évadában. Kérdés, hogy mennyire skatulyázta be őt a korábbi szerep, vagy ő maga is vonzódik az ilyen karakterekhez, mert hát valljuk be, a színésznek a szeme se áll jól. Kétségkívül a Connection legbetegebb figurája volt, de a leglátványosabb jelenetek is hozzá kapcsolódtak. Amikor a netkávézóban elkapja hősünk egyik segítőjét, az újságírónő Oh Yunjint (Jeon Mido), és a földre rántja, hogy megfojtsa, megáll bennünk az ütő, de akkor még inkább, mikor Juseong (Jung Soonwon) a nő segítségére siet és olyat hajít Kwon Yul karakterén, hogy azon csodálkozunk, hogy egyáltalán életben maradt. Nem tudom, hogy kaszkadőrökkel csinálták-e ezeket a jeleneteket, vagy mindent maguk a színészek… de brutálisak voltak na. Yunjin is olyan pofont lever neki később a kórházban, de úgy indulatból, lendületből, hogy szinte megtántorodik. Imádtam! 😀

De ha már Yunjin és Juseong karaktere szóba került, tetszett, hogy egyfajta hős trióként együtt nyomoztak Jaekyeonggal, még ha a nő a pénzéhessége miatt hozott néhány elítélendő döntést. Végül azonban mindannyiuknak helyén volt a szíve és helyesen döntöttek, ezért nem is volt baj, hogy a történet megjutalmazta őket egy kis bitcoin-vagyonnal az epilógusban. Furcsa mód Ji Sung a végére nagyon mintha belefáradt volna a szerepbe, sokszor csak ült kifejezéstelen arccal, amit már nem nagyon lehetett a drog mellékhatásának elkönyvelni. A gonosz oldal is gyakran hosszú prédikációkkal adta elő saját álláspontját ahelyett, hogy megmutatta, eljátszotta volna, ami sosem jó. Szóval akadtak olyan pontok, amik miatt kicsit keserű szájízzel hagytam magam mögött a sorozatot, rossznak azért viszont egyáltalán nem mondanám.

 

The Good Detective (1. évad) – 10/7

Az igazat megvallva a JTBC-sorozatokkal szemben mindig van bennem egy adag egészséges óvatosság: vagy betalálnak, és nagyon kellemes kikapcsolódást nyújtanak (pl. Man to Man, My Country, Solomon’s Perjury), vagy nagyon mellélőnek (lásd War of Flowers). Nyilván amikor a Netflixen rátalálunk valamire, nem tudni rögtön, melyik csatorna felelős érte, csak ha már elkezdtük, onnan meg már nem mindig lép vissza szívesen az ember. Itt viszont nagyon erős volt a színészgárda, Son Hyunjoo, Son Jonghak, Son Byungho (a három “Son”… LOL), Jo Heebong, Oh Jungse, Jo Jaeyunról nem is beszélve, aki szerintem élete talán egyik legjobb alakítását nyújtotta ebben a sorozatban.

A napjainkbeli Incheonban járunk, a város nyugati körzetének rendőrkapitányságán, ahol a 2. sz. bűnügyi nyomozócsoport mindennapjait két különös dolog kavarja fel: érkezik hozzájuk egy fiatal, rendőrtiszti főiskolát végzett, hadnagyi rangú új kolléga, Oh Jihyeok (Jang Seungjo), és egy 5 évvel korábbi bűntény körülményei, melyben ők (is) nyomoztak, újra előmásznak a fiókból. Akkoriban egy egyetemista festőnő és egy rendőrkollégájuk megölésével elfogtak egy egyszerű, futárként dolgozó férfit, Lee Daecheolt (Jo Jaeyun), akire halálos ítéletet szabtak ki, és azóta is várja az ítélet végrehajtását. Most azonban, évekkel később felbukkan egy fiatalember, Park Gunho (Lee Hyunwook), aki korábban abban a börtönben szolgált, ahol Lee Daecheol is ül, és azt állítja, elrabolta és megölte az elítélt tinédzserkorú lányát, az azóta is hajléktalanként, kiszolgáltatva élő Lee Eunhyét (Lee Haeun). A Wu parancsnok (Jo Heebong) vezetése alatt álló egység munkához is lát, hogy kiderítsék, mi lett a lány sorsa. A csapat tagja Kang Dochang (Son Hyunjoo), aki épp az előléptetésére vár, mert az életkora alapján már jóval magasabb tisztséget kellene betöltenie az egyszerű őrmesteri rangnál – megtudja azonban, hogy a belső ellenőrzés, azon belül is egy korábbi beosztottja, Yun Sangmi (Shim Dongmi) elkezdett turkálni a pénzügyei között: a nő ügyködése pedig nemcsak az ő előléptetési esélyeit rontja, hanem nővére, Kang Eunhee (Baek Eunhye) lehetőségét is arra, hogy egy gyermekelhelyezési perben visszakaphassa a fiát. A leköszönő igazságügyi miniszter aláírja számos, halálsoron ülő elítélt kivégzését, ami miatt különösen fontossá válik több érdekcsoport számára is megtalálni a felelősöket. Amikor azonban Eunhye felbukkan, robban az igazán nagy bomba: néhány meghamisított vagy nem kellően kivizsgált bizonyíték arra enged következtetni, hogy Lee Daecheol nem is bűnös, elindul hát a versenyfutás az idővel, hogy sikerüljön elérni a perújrafelvételt, megakadályozni a tervezett kivégzést, és bizonyítani Lee Daecheol ártatlanságát…

Több dolog is nagyon érdekes a sorozattal kapcsolatban. Egyrészt újra felmerül a sok más történetben már taglalt szembenállás, a rendőrség és ügyészség folyamatos, illetékességi viszálya, hogy kinek legyen nagyobb tekintélye, presztízse a koreai közéletben és jogrendben, ami már-már odáig fajul, hogy képesek bedrótozni és lehallgatni egymást, ami egy sor nagyon kínos szituációhoz vezet. Ugyanis minden és mindenki korrupt, még ha az ellenkezőjét is hangoztatja, és ezt beismervén a két szerv képes alkut kötni, hogy egyik se fogja nyilvánosan kiteregetni a szennyest, de akkor intézzék el házon belül Lee Daecheol ügyét. A titkos megbeszélés egyik résztvevője, a per korábbi főügyésze, a börtönigazgatói tisztségbe “száműzött” Kim Gitae (Son Byungho) [mert szerintem ez minden, csak nem előléptetés...] az, aki elkezdi csepegtetni a szart. Titkos videó- és hangfelvételek látnak napvilágot, melyek a helyi napilap tehetséges újságírónőjénél, Jin Seokyeongnál (Lee Elijah) landolnak. Jin újságírónő Oh hadnaggyal és Kang Dochanggal szorosan együttműködve igyekszik felgöngyölíteni az ügyet, és rájönni, kik állhatnak valóban a háttérben. Tetszik, hogy a börtönigazgatónk full lazán beleszarik az egészbe, nem is leplezi, hogy ő a szivárogtató, és bár eleinte nem tudjuk, miért teszi, azt érezzük, így akar bosszút állni valakin, amiért esetleg félreállították.

De ugyanígy korrupt a belső ellenőrzés is: Yun Sangmi addig turkál a Kang-család pénzügyeiben, míg azzal muníciót nem ad a nővér, Eunhee volt férjének kezébe és távoltartási végzést nem tud szerezni a nő ellen, hogy az még csak ne is találkozhasson többet a kisfiával. Yun Sangmi, aki rendőrként a Lee Daecheol elleni nyomozás során amúgy is egy óriási hibát vétett, a karrierjét köszönhette annak, hogy Kang Dochang, vizsgálatának tárgya tartotta érte a hátát, mégis képes ilyen aljas módon viselkedni vele később. És mikor saját, jelenlegi főnökének jelenti a dolgokat, az ráparancsol, hogy ha nincs elég bizonyíték Kang Dochang ellen, akkor kreáljon valamit, ami nagyon szépen mutatja, hogy az egész apparátus a velejéig romlott. Nem véletlenül “a jó nyomozó” a sorozat címe, mert igyekszik Kang Dochangon, Oh Jinhyeokon és a csapatukon keresztül bemutatni, hogy milyennek kellene lennie a rendőri munkának, még ha a korrupció és megvesztegetés állampolgári szinten is teljesen begyűrűzött a koreai lakosság mindennapjaiba (lásd pl. vitás rendőrségi kérdések lerendezése kenőpénzzel, hogy ne emeljen vádat a sértett fél). Minden és mindenki lefizethető, az állítólagosan hagyományok, tisztelet és kultúra országában mindenki vállalhatatlanul viselkedik a nagy nyilvánosság előtt (üvöltözős hangoskodás, kivagyiskodás, stb.).

Másrészről érdekes, ahogy a sorozat azt a maroknyi női karaktert kezeli, akiket felsorakoztat. Egyrészt nincs egy rendőrnő sem a nyomozócsoportokban. A már említett Yun Sangmi újoncként amatőr hibát vétett, majd felverekedte magát egy szaftos kis pozícióba a belső ellenőrzésnél, ahol egy kegyetlen, érzelemmentes picsa lett belőle. Lee Daecheol lánya, Eunhye tehetséges művész volt, de apja elítélését követően nincstelenné vált, rosszéletű, otthonról elszökő tinédzserekkel lakott (ivott és lehet, hogy drogozott) együtt elhagyott, üresen álló, romos házakban, és a tolvajlás sem áll távol tőle. Kang Dochang nővére, Eunhee is alkoholista lett a válás után, azaz ő is teljesen lezüllött. A megölt rendőrkolléga felesége férje halála után összeállt az 1. számú (rivális) bűnügyi nyomozócsoport vezetőjével, Nam Gukhyeonnal (Yang Hyunmin), és amikor vallomást kellene tennie, inkább külföldre menekül. Még az áldozatunk, a festőnő (Kim Ryeoeun) is egy gyenge, befolyásolható, kötélen rángatott fiatal nő, aki képtelen nemet mondani gazdag megrendelőjének és mecénásának, az iparmágnás Oh Jongtae-nek (Oh Jungse), szórakozni meg külföldre jár vele, de jaj, nehogy a barátja megtudja és félreértse. Az újságírónőnk az egyetlen, akinek a morális mércéje valamelyest rendben van, de ő meg túlságosan naiv, folyamatosan mások validálását keresi, és nem veszi észre, hogy a főszerkesztője (Ji Seunghyeon) irányítja őt, és emiatt képes egy olyan vélhetően perdöntő bizonyítékot elhallgatni, ami megmenthette volna Lee Daecheolt. [Mert spoiler alert, Lee Daecehol kivégzését nem sikerül megakadályozni.] Azaz minden egyes női figura, gyenge, tehetetlen, züllött, másokra van utalva, beletörődik a helyzetébe. A kezdetekben. Mondhatnánk, hogy talán szándékos az ív, amit a karakterek fejlődése bejár, ugyanis Eunhye is összeszedi magát és tisztességes állást talál, Eunhee is kedvesebbé válik, Yun Sangmin is látni, hogy egyre jobban bosszantja az igazságtalanság és korrupció. Újságírónőnk is egyre karakánabb, tanulva korábbi hibáiból, képes még a főszerkesztőjével is szembeszállni, hogy kiderítse az igazságot.

Ha már Lee Daecheol. Furcsa mód a sorozatnak alig a felénél járunk, mikorra jóváhagyják a perújrafelvételt, elkezdik bemutatni a bizonyítékokat, jönnek a fontos tanúvallomások. Nézőként pedig elgondolkozunk azon, hogy ha már most itt tartunk, mi marad a sorozat második felére. Kicsit az az értésem támadt, mintha a Remember: War of Son szelleme lengné körül a történetet, ott is egy olyan apa ártatlanságáért küzdenek a főhősök, akinek úgy kellett meghalnia a cselekmény derekán, hogy nem sikerült megvédenie magát a vádaktól, és a sorozat hátralevő része ennek bizonyításával telt. Itt sem történt ez másként, viszont az az érzésem támadt, hogy az utolsó 5-6 résznél teljesen kiszaladt a gyeplő a készítők kezéből. A jelenetek, mikro-cselekményszálak nagyon rapszodikusan követik egymást. Érezzük, hogy sok szálat el kellene varrni, mindenhonnan csippentünk egy keveset, hogy előrébb rugdossuk a történetet, de az a benyomásom, hogy ettől teljesen széttöredezett a cselekmény. Nem látjuk, mennyi idő telik el, pedig történik néhány nagyobb horderejű, önmagában rendkívül drámai esemény (pl. Jihyeok megtámadása és megkéselése), amiről tudjuk, hogy jó esetben is hónapokat igénybe vevő felépülést jelentene, de olyan, mintha 1-2 nap alatt pikk-pakk rendbe jött volna. Nem nagyon van következménye a dolgoknak, kéz kezet mos, és gyakran nem a legtisztességesebb megoldásokkal jutnak el a hőseink a bizonyítékokig. Nagyon kell figyelni, hogy épp kit látunk, és ő kiről beszél – főként Jihyeok esetében problémás ez, aki egy milliárdos örökös amúgy, és ez nagyon gyakran előremozdítja a történéseket. Mindent megtud, kiderít, megvesz, lefizet, nem látjuk, hogy a nyomozás bármilyen nehézséget okozna karaktereinknek, és ez sosem jó.

A befejezés tartogat meglepetéseket, amiket nem fogok lelőni, a kivitelezés mindenesetre érdekesre sikerült, és ismét bizonyította, hogy ha kell, a rend éber őrei hajlandóak bizonyos dolgok felett szemet hunyni, ha azzal elérhetik a céljaikat. Ahogy sejtettem, a sorozat igazi győztese a szivárogtató Kim Gitae lett, akit végül visszahelyeztek főügyészi pozíciójába, így legyen lottó ötösöm. Újságírónőnkben csalódtam, azaz nem is csalódtam, inkább csak elkönyveltem őt annak, ami volt, egy erősnek látszó és magát határozottnak mutató, de gyenge és könnyen befolyásolható nőnek. Különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül “végignézte” az ártatlan Lee Daecheol kivégzését, holott megmenthette volna a bizonyítékkal, amit őrizgetett, de amikor a főszerkesztőjéről kiderül, hogy lehet, hogy megölt 2 embert, összeomlik, sír, leissza magát, mert “ő nem olyan rossz ember“. Hányni tudtam volna tőle. Nagyon hiányzott egy valamirevaló, tökös és morálisan is jó női karakter, de egy ilyennel se találkoztunk. Mindezek miatt kicsit csalódás volt a végeredmény, ami miatt nem igazán akaródzik megnézni a 2. évadot, de… sose lehet tudni.

 

Zenei ajánlók:

YUNGBLUD – Abyss (Kaiju No. 8 opening)

Tök véletlenül találtam erre a dalra (nem ismerem az animét/mangát), és rengetegszer meghallgattam, főleg írás közben. Rettenetesen tetszik.

 

Sanah & Mazowsze kórus – Jesienią 

Tudom, furcsa vagyok. De nekem bejön az ilyesmi is. 😀

 

Sawano Hiroyuki & Mizuki – aLIEz

 

Akimoto Kaoru – Tsukiyo

Imádom a japán city-popot. Mindig visszaröppent a gyerekkoromba, a 80-as évek végére, 90-es évek elejére, ami egy nagyon más világ volt a mostanihoz képest, sokkal gondtalanabb, egyszerűbb, ámde élményekkel annál gazdagabb. Felidézi bennem az akkor látott anime-sorozatokat, melyekből egész más életérzés köszönt vissza, és amit jó lenne manapság újra megtapasztalni – ami miatt egy ideje érik bennem a gondolat, hogy inkább olyan animéket kellene elővennem, melyek a 70-80-as évekből esetleg még kimaradtak…

 

MVSTERIOUS, Hxmr yngastrobeatz, EVO – SLAVA FUNK!

Tudom, tiktok meg youtube-short zenét nem ér ajánlani, de ez annyira jól összerakottnak tűnik, hogy nem tudtam ellenállni.

 

4BOUT – Burning Petals (Dear Hongrang OST)

Talán az egyetlen jó dolog az egész sorozatban…

 

SURL – The Day (Connection OST)

Nagyon tetszett ez a dal, jól passzolt a sorozat hangulatához.

 

Jeff Satur – Tell me the name

Jeff Satur, habár thai, visszatérő eleme a lejátszási listáimnak, mert gyönyörű hangja, egyedi hangzásvilágú dalai mindig megszólítják a lelkemet.

 

Miguel Fasa – Dr. Dr.

Ezt csak úgy itt hagyom. A Comic Conon hallottam, ott tetszett meg. 🙂