Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 4. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 4. fejezet ~

Rőtbundás Rebeka hirdetésének fecnijével a mancsukban haladtak az utcákon.

– Nincs épp ínyemre a fizetség – vallotta be Puszedli.

– Ez a munka vélhetően valamelyik ingyenélőnek lett kitalálva – emlékeztette őket Mocsi. – Hiszen tudjátok, fizetség helyett egy étkezéssel fogja meghálálni, ha segítenek neki.

– Azért fontos, hogy elvállaljuk, mert ezzel Mancsfrédhoz is közelebb kerülhetünk.

– És ha sikerülne összebarátkozni a nénivel, megtaníthatná nekünk, mi az a rókagomba… – érvelt Kósza. – Utána magunk is meg tudnánk találni az erdőben, és eladni a gombásnak, amivel pénzt tudunk keresni.

– Ez egy nagyon jó ötlet!

Mocsi odalépett az egyik őrhöz, akik település-szerte gondoskodtak a közbiztonságról, hogy megtudakolja, merre találják az idős rókahölgyet.

– A nagyikám olyan hálás lesz, ugye, Petya? – nézett a társára az őr lelkesen.

– Most nagyon fájnak a csontjai! – helyeselt Petya. – Elkapta egy medvecsapda a lábát!

– Jaj! – sóhajtotta Retekszisz. – Micsoda borzalom!

– De ti… olyan hasznos szerzetnek tűntök, inkább gondoltuk, hogy ezt a feladatot valaki ingyenélő fogja majd megkapni.

– Az az igazság, hogy fogunk még más munkát is elvállalni – vallotta be Mocsi, és lágyan meglibbentette gyönyörű, bundás farkát -, de most úgy gondoltuk, hogy ha már ide jöttünk, szerettük volna egy jó cselekedettel kezdeni az ittlétünket.

– Igen! Ez…! Ez Szabadrév szellemisége! – helyeselt az őr.

– Nem lehet mindig csak a hasznot hajhászni, segíteni kell a közösséget!

– A közösségben van az erő! – bólogatott Petya.

– Így van! Mutassátok már meg, merre induljunk!

– Ott a Teremtőfa – mutatott előre az őr -, minden településnek az a központja. Mellette mindig van egy szakrális lak, az a papusé. Mellette a legszebb házikó Szabadrévben… a mamusé.

– Akkor ezek szerint el se lehet téveszteni.

– Köszönjük! – intettek nekik búcsút, a két rókaőr azonban jól megnézte magának a csinos rókalányt.

– Esetleg… több időt szándékoztok itt tölteni?

– Ha jól érzem magam, lehet, hogy visszatérek ide – kacsintott Mocsi.

– Na és… van már szállásod éjszakára? Vagy meghívhatunk magunkhoz egy jó szabadrévi serre…?

– Most van, de nem felejtem el ezt a szép ajánlatot!

Ahogy tovább haladtak a macskaköves úton, a városka elegánsabb felén, megpillantottak egy terebélyes, magas fát, mely a tér közepén állt. Sűrű lombjával magasztos árnyat vetett a környező házikókra, és nem volt nehéz megtalálni mellette Rebeka barátságos kis kunyhóját. Egy fa kivájt üregébe épült, és egy része a föld alá vezetett. Alacsony, kis fehér kerítés vette körül, a kertje bővelkedett fákban, bokrokban és virágokban, csinos veteményese pedig felásva várta, hogy valamit elültessen benne.

Kósza lelkesen megkongatta a kolompot, de első alkalommal nem történt semmi, nem érkezett válasz.

– Legyünk türelmesek! – intette őket Mocsi. – Tudjátok, hogy sérült a lába!

Kósza még egyszer csengetett, mire lassan kicsoszogott a rókahölgy. Az egyik szeme felett egy heg húzódott, csinos kis fehér köténykét viselt, melynek zsebeiben éles kések lapultak. Végigmérte az érkezőket.

– A Teremtő áldjon meg benneteket, vándoraim! Engem kerestek?

– Igen, asszonyom! – biccentett illedelmesen Tüskefog. – Láttuk a hirdetését, melyben támogatói segítséget keresett erdőjáráshoz. Azért jöttünk, hogy ebben a segítségére legyünk.

– Helyes! – bólintott Rebeka. – Kicsit lassan mozgok…

– Az nem baj! Mi szívesen elkísérjük! – helyeselt Kósza.

– Most alkalmas számotokra, hogy elinduljunk?

– Alkalmas – nézett körbe a társaságon Mocsi.

– Akkor gyertek be! Igyunk egy teát, és megbeszéljük a részleteket.

A hölgy felkészülten várta őket, hamar megterített és készített nekik egy keserű pitypangteát. Míg az italra vártak, egy tál medvehagymás pogácsát is eléjük rakott, mely finoman illatozott az orruk alatt.

– Ez nagyon finom ám! – áradozott Kósza.

– Örülök neki! – törölgette meg a mancsait Rebeka. – Mielőtt elmennék veletek… meséljetek már egy kicsit magatokról!

– Utazók vagyunk – szólalt meg végül Mocsi -, úgy verődtünk össze. Most járunk először ezen a vidéken, és azt hallottuk, legyünk akármilyen furcsa szerzetek is, ha meg akarjuk találni a helyünket a közösségben és munkát szeretnénk találni, ide kell eljönnünk, Szabadrévbe. Van köztünk harcos – mutatott a sülre -, ezermester – intett Retekszisz felé -, lelkes… utazó – mérte végig Kószát -, szőrmekedvelő…

– Az jó! – szakította félbe a hölgy. – A kerti kapámat meg kellene ám fenni!

Mondania se kellett többet, Retekszisz máris nyúlt a felszereléséért, és kezelésbe vette a kapát, a társaság kacagása közepette.

– Akár a zsanérokat is meg tudom húzni.

– Ess csak neki! Mi szeretjük errefelé azokat, akik kétkezi munkából meg tudnak élni! – jelentette ki határozottan Rebeka. – Harcolni mindenki tud! Valaha én magam is harcos voltam. De a testi adottságaiból nem mindenki tud megélni.

– Hozzunk valami szerszámot vagy kordét az útra? – érdeklődött Tüskefog.

– Hogyne! – eszmélt fel a rókahölgy.

Előkészített különböző, hátra felkapható szüretelőhordót és kosarat, a kalandorok pedig addig saját táskáikat biztonságba helyezték az otthonában.

– Fegyver nem kell! Nálam van! – folytatta Rebeka. – Amíg velem vagytok, senki sem mer majd megtámadni benneteket!

Az utazók egymásra néztek.

– És a haramiák?

– Errefelé azok nincsenek.

– A medvecsapda is emiatt volt kitéve, nem?

– Az az én hibám – csóválta meg a fejét a nő. – Arra mentem, amerre nem kellett volna! Mentem a szag után…!

– Hogyan tetszik megismerni azokat a környékeket, amik már be vannak csapdázva? – próbálkozott a sül.

– Jómagam is csapdaállító mester vagyok, ezeket észre kell vennem… Majd én vezetlek titeket! Még egyszer ilyen szégyen nem ér! Valahogy… nekem mindig mindenki annyira szeretne segíteni… – esett gondolkodóba.

– Hogy is lehetne másképp, ha ilyen finom pogácsa fogad bennünket fizetségképp? – hálálkodott Kósza. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokat fogok tanulni ezen az úton!

– Szeretnél tanulni? – hajolt oda hozzá Rebeka.

– Igen, mindannyian! – helyeselt Retekszisz.

– Én nagyon szeretem átadni a tudásomat a fiataloknak! – bólintott a rókahölgy. – Megtanítalak titeket arra, mit érdemes ilyenkor gyűjteni.

Mocsi és Tüskefog azért nem hagyta hátra a kardját, de felmarkolták Rebeka kapáit, ásóit, és felkészültek az indulásra.

Az út során rengeteg pitypangot szedtek, Kósza pedig figyelmesen hallgatta a rókahölgy elbeszélését arról, mi mindenre lehet felhasználni ezt a haszontalannak tűnő kis növényt. Gombákat nem tudott mutatni, ellenben a fekete nadálytőről annál többet regélt nekik. Leves, palacsinta és saláta receptjét osztotta meg velük, de kenőcsként való hasznosításáról is mesélt nekik. Megmutatta az egybibés galagonyát is, melynek hatalmas bozótja lélegzetelállító volt. Dióhoz, mogyoróhoz, sajtokhoz ajánlotta salátanövényként. Szorgalmasan szüreteltek Rebekának, és közben hallgatták szívhez szóló történeteit és intelmeit.

Az erdő mélyén egy tiszta vizű tengerszemhez is elvezette őket, melynek állítólag varázsereje volt: aki iszik a tiszta, friss vizéből, annak meggyógyulnak a sebesülései. Tanácsára mind megtöltötték vele a kulacsaikat, és ott helyben meg is kóstolták. Tüskefog kíváncsian a víz tükre fölé hajolt, és ámuldozva gyönyörködött annak tisztaságában.

– Meséljen nekünk erről a városról! – kérte Mocsi. – Mik a helyi szokások? Mire figyeljünk, míg itt vagyunk?

– Kedveském… nagyon szívesen elmesélem, hogy lett az egykori Torkolatrévből Szabadrév, mert valaha így hívták! Réges-rég, amikor azok az átkozott, sasorrú bestiák kinyilatkoztatták saját felsőbbrendűségüket, de belső viszálykodásaikkal egymás ellen fordultak, épp a Torkolatrév feletti légtérben zajlott a polgárháború egyik legsúlyosabb összecsapása. A legtöbb épületünk megsemmisült, egyedül a téglaházainknak sikerült megmaradnia, és az egérközösség, látva a történteket, el is költözött erről a vidékről. Mi, rókák, itt maradtunk és újjáépítettünk mindent, és azóta is mélyen gyökerező gyűlölet bugyog a lelkünkben, ha csak eszünkbe jutnak a sasfészek tollas parazitái. A legnehezebb órában, legnagyobb veszteségeink idején kezdtek megjelenni a térségben a vándorportyázók, akiknek nem tetszett a háztáji, kemény munka. Lusta, haszontalan nomád népség volt, belőlük született az Erdei Szövetség. Elmondom nektek, őket se néztük semmibe, mert dologtalanok!

A kalandorok kíváncsian hallgatták a hölgyet, miközben ástak.

– Velük egy időben jelent meg az a másik, simaszőrű fajta, a Macska Márkiátus. Ők se jobbak, de legalább dolgoznak, viszont minden hasznot csak maguknak akarnak megtartani. Amíg ez a három szövetség egymással viaskodik, senki sincs biztonságban Erdőmélyén! Hacsak… ide nem jön hozzánk, Szabadrévbe – kacsintott rájuk.

– Akkor ezek szerint e falakon belül biztonságban vagyunk? – kérdezte Mocsi.

– Így van! – felelte Rebeka. – Ide a mocskos sasok nem tehetik be a lábukat! A simaszőrű macskák kijelentették ugyan, hogy ez az ő fennhatóságuk alá tartozik, de én itt még egyet se láttam, sőt! Meg is mondtam a fiamnak, hogy kitekerem a nyakát, ha ide akár csak egyet is beenged! És az Erdei Szövetség tagjait se látjuk szívesen, de őket a legnehezebb kiszűrni, mert ők nem viselnek felségjelet a ruházatukon.

– Biztosan szoktak próbálkozni behatolni ezek a különféle erők… – morfondírozott Mocsi.

– Ide sas nem jön be, csak fazékban!

– Megkopasztva!

– Bizony! Még a macskákat is leforrázzuk! Nekünk senki sem fog parancsolni! Mi, rókák, itt mind egy család vagyunk. A fiam, Mancsfréd vezet bennünket, az ő ivadékai azok, akik a városka gazdasági életéért felelnek. Lehetőséget adunk a bevándorlóknak a letelepedésre és elhelyezkedésre, de vannak olyanok, akiket kordában kell tartani. Nem nagyon szokott előfordulni, hogy az idegenek randalíroznának, talán csak a késdobálóban.

– Meséljen egy kicsit a fiáról is!

– Nem fiatal már, sajnos a társa, Vérmesmancs Viktória itt hagyott bennünket. A fiam jelenleg is képezi a majdani utódját, kaptunk a szomszéd faluból, Alsólyukból egy igencsak agilis rókahölgyet, három unokám is egyszerre udvarol neki! – nevette el magát. – Ő fogja hamarosan átvenni a település irányítását.

– Jó ezt hallani! Örülünk, hogy minden jó irányba halad! – nyugtázta a hallottakat Mocsi.

– Alkalmasint találkozhattok majd velük.

– Nagyon szívesen megismerkednék velük! – felelte a lány. – Még ha távoli vidékről jöttem, én is róka lennék, nagyon is érdekelnek a helyi szokások és családok!

– Merről jöttél, gyermekem?

Mocsi nagyot sóhajtott.

– Távolról, a havas hegyvidékek felől… azért is ilyen szokatlan színű a bundám – mutatott végig hófehér szőrén. – Nálunk is anyám volt a családunk feje.

– Komoly tisztség – bólogatott egyetértően Rebeka.

– Talán kicsit szigorúbb a közösségünk, hisz odafenn a hegyekben a körülmények is sokkal zordabbak, és nekünk alkalmazkodnunk kellett ehhez. Én magam… harcosnak álltam. A családunkban jellemzően kézműves mesterek éltek, de nem volt szükség egy újabb, dolgos kézre. Inkább közösségünk védelme volt az, amiben segíteni akartam.

Rebeka helyeslően végigmérte őt, és azonnal igyekezte maradásra bírni, annak reményében, hogy valamelyik unokájához hozzáadhatja. A társaság kellemesen felnevetett.

– A kotorékásástól még messze vagyok – jegyezte meg derülten Mocsi, de hálás volt az ajánlatért.

– Ezermesterként hogyan tudnék Szabadrévben érvényesülni? – kérdezte egy idő után Retekszisz.

– Nos… fogadóban elszállásolva nem igazán lehet ilyen tevékenységet űzni – felelte a rókahölgy. – Annyit tehetsz, hogy kiállsz a piactérre, és ott hirdeted a szolgáltatásaidat. Két dolgos kéznek mindenki örülni fog.

Ekkor azonban Puszedlire nézett, a jelek szerint őt tartotta mind közül a leghaszontalanabbnak.

– És te mihez értesz, lányom?

– Nos, én szeretek… varrni… kötni… horgolni… És fogadni! – felelte a pele félénken.

– Szerencsejáték! Vigyázni kell viszont, mert itt, Szabadrévben mindenki hamiskártyás! De aki a legnagyobbat csalja, az visz el mindent!

Fáradtan indultak meg vissza, ahogy a nap lassan lefelé kúszott a horizonton. Rebeka, ígéretéhez hűen, finom vacsorával hálálta meg szolgálataikat, cipekedésüket. Kósza maga is segédkezett az elkészítésében, a rókahölgy pedig határozott utasításokkal irányította a munkáját. Két órán keresztül tanulta a pitypanggyökér-kávé elkészítésének módszerét is, és miután végeztek, egy kis zsáknyi kávét kapott tőle ajándékba.

Rebeka ezalatt Puszedlivel ültettette el a kertjében a hagymákat. Retekszisz a csöpögő csapot szerelte, és azt figyelte, nehogy ezúttal is olyasmi kerüljön az ételükbe, amitől megint elkábulhatnának. Tüskefog a szedett növények aprításával foglalatoskodott, míg Mocsi kedélyesen elteázgatott a hölggyel.

Búcsút vettek tőle, és azon tanakodtak, mihez kezdjenek így, hogy rájuk telepedett az éjszaka. A rókák a sötétség ellenére most kezdtek csak ébredezni, vidám kurjongatás és ünneplés hangja kelt életre a házikókból.
Latolgatták a lehetőségeiket, hol szálljanak meg és hol igyekezzék elverni a pénzüket. Tüskefog keserűen megtapogatta erszényét, mely legfeljebb egy éjszakányi szállásra volt elegendő, így meg se próbált nagy kicsapongásban gondolkozni.

Egy fehérre meszelt falú, hangos kocsmát szemeltek ki maguknak estére, ahonnan hangos vonyítás és ünneplés hangja szűrődött ki. A csapos lány derülten figyelte a társaságot, a jelek szerint élvezte éneklésüket, pofozkodásaikat. Odabenn több kis asztal fogadta őket, ahova leülhettek, maga a környezet pedig a vendégkör miatt erősen rozogának tűnt és igencsak felújításra szorult. Retekszisz elégedetten dörzsölte a markát a javítanivaló tárgyak láttán.

A pulthoz léptek, és kikértek egy környi italt, Puszedli pedig nagylelkűen meghívta mindnyájukat, és a repülőmókushoz hasonlóan kijelentette, hogy szeretne ő is valamiféle munkát vállalni.

– Itt legfeljebb azzal tudsz, ha kiállsz a sarokra! – vetette oda neki a csapos.

A társaság csodálkozva összenézett.

– Melyikre? – kérdezte végül bátortalanul Puszedli, amin azonban elnevették magukat.

– Ez nem bordély, az 3 utcával lejjebb található!

– Akkor… szeretnék inkább kártyázni! – felelte a pele.

– Ma szkanderbajnokság van – intett a hirdetmény felé a pultos.

Mocsi szeme felcsillant, és azonnal eldöntötte, hogy ő aznap este versenyezni fog.

– Azt hiszem, én is megpróbálhatom… – tette hozzá Tüskefog, noha az udvarban, ahol nevelkedett, sosem volt még része ilyen jellegű szórakozásban.

– Én inkább csak szeretnék fogadni… – mondta Puszedli.

– Ahhoz találnod is kell valakit, akivel fogadhatsz! De ha… teszem azt, felállsz az egyik székre, és elkiáltod magad, hogy „Fogadok, hogy az én barátom itt mindenkit lecsap!”, arra lesz jelentkező.

– Azért azt nézd meg, melyik székre állsz fel…! – figyelmeztette Retekszisz a berendezési tárgyak állapota láttán.

A pultos nem kimondottan értette a kis pele további akadékoskodását, és mikor nem akarta kifizetni az 1 érmébe kerülő szabadrévi szabad sört, a szemével intett az egyik róka őrnek, hogy hajítsa ki a jövevényt. Puszedli igyekezte bevetni a bájait, hogy ezt megakadályozza, de a rókafiú mindenáron ki akarta tessékelni őt. Barátainak sikerült kihúznia őt a csávából, és inkább egy szabad asztalhoz húzták őt, ahol leültek, Puszedli pedig előhalászott egy pakli kártyát. Elhatározták, hogy elkezdenek vidáman, fennhangon mulatozva játszani, hátha más becsatlakozik, akit ki lehet fosztani.

Tüskefog igyekezte magába szívni az élményt, a vér, vizelet és hányás átható bukéját, a koszos, lepattogott szélű korsókban felszolgált italokat, mely egyszerre volt izgalmas és hátborzongató számára. Puszedli elkezdte tanítgatni őket a játék alapjaira, Retekszisz pedig megkörnyékezte a pultost, hogy némi ellenszolgáltatásért cserébe megjavítgatná, felújítaná a sérült berendezési tárgyakat.

Mocsi később magával húzta Tüskefogat a szkanderbajnokságra, melyen velük együtt 15 induló versengett egy 8 érmés fődíjért. A herceg az utolsó érméjét tette fel nevezési díjként, mégis felvillanyozta az érzés, hogy ismét valami új dolgot próbálhat ki. Tüskéi szinte zizegtek az izgatottságtól.

Az első két kört mindketten megnyerték, a harmadik ellenfele azonban, egy idősebb nyúlpapa, igencsak szívósnak bizonyult, és csak némi, határozott bájolgás segített csak abban, hogy lankadjon a figyelme és legyőzze őt. A vesztes elismerően gratulált Tüskefognak, aki kitépett egy már meglazult tüskét a hátából, és csábosan átnyújtotta neki.

– Ismered a kisunokámat? – kérdezte a nyúl.

– Csak nem Benjáminnak hívják? – felelte nevetve a herceg. – Volt hozzá szerencsénk!

A középdöntőben Mocsi és Tüskefog egymás ellen versengett, a sül azonban sajnos alulmaradt. A döntőt Mocsi a pultossal vívta. A fehér rókalány sikeresen diadalmaskodott, így bezsebelhette a 8 érmét, Tüskefog pedig végül a 3. helyen végezte, és 2 érmével gazdagodhatott.

– Legalább a pénzemet visszanyertem… – gondolta.

A pultos, Róka Róza felállította a győztest az egyik immár stabilabb asztalra, és bemutatta őt az ivó közönségének. A derült társaság lelkes vonyítással üdvözölte, és még több rókaifjú próbálta meghívni őt egy-egy italra. Kihasználva a hirtelen jött népszerűségüket, visszaültek barátaikhoz kártyázni, ami nyomban odavonzotta az érdeklődőket, Puszedli pedig lelkesen figyelte a kifosztásra váró, kártyázni nem tudó csőcseléket. Benjámin nagyapja is odatelepedett, egy medvehagymás zsíros kenyérrel meg is kínálta Tüskefogat, aki fél szemét a lapokon tartotta, hogy megtanulhassa a szabályokat, a másikat az indiszkréten tapogatózó nyúlon, mert az mindenáron meg akarta mutatni neki duzzadó izmait és odaadó figyelmességét.

– Az étel legalább ingyen van – nyugtázta magában, bár korántsem tűnt valami becsületes dolognak, amit csinált.

Igyekezték azt színlelni, hogy rettentő jól érzik magukat, hogy az átragadjon a környezetükre is, és maguktól akarjanak beszállni a partiba, akikkel szemben aztán Puszedli átválthatott hamiskártyás énjére. A nyúlpapa elszántan nézett szembe a kis pelével. Tüskefog enyhén cirógatta a füle tövét, hogy elterelje a figyelmét, Puszedli pedig három kör alatt az összes érméjét elnyerte tőle. A nyúl azonban nem bánkódott.

– Nekem az este izgalmai bőven megértek ennyi veszteséget, és még így is haza tudok jutni. Ha Répáskert felé jársz, ugorj be hozzám! – kacsintott Tüskefogra búcsúzóul, akinek akaratlanul is felborzolódtak a tüskéi a gondolatra. – Csak nyúlmama meg ne tudja!

Retekszisz közben a bútorok nagy részének javításával végzett, amit a pultos, Róza egy nagy tál meleg levessel jutalmazott. Ő is elfáradt a munkában és a többiekre is ráfért már a pihenés, ezért kerestek maguknak egy kellemesnek tűnő, de mégsem túl drága szállást. Inez asszonyság fogadójára esett a választásuk, ami az előző létesítményhez képest jóval barátságosabb volt. Felmosott fapadlózat fogadta őket, ahogy beléptek. A pultos feljegyezte a neveiket a ház jegyzékébe, elvette tőlük a fizetséget, majd felkísérte őket az emeleti szobájukba. Egy dézsa fürdővel is megajándékozta őket, melyet Tüskefog lelkesen elfogadott, társai pedig jót derültek rajta. Úgy döntöttek, 3 napra előre lefoglalják a szállást, hogy ne kelljen minden nap teljes menetfelszereléssel járniuk a környéket. Amelyiküknek nem volt elég pénze hozzá, azokat a többiek kisegítették.

– Bölcsen döntöttetek! – felelte a fogadós. – Közeleg Szabadrév megújulási ünnepe, amire sok zarándokot várunk. Később nem lesz könnyű szállást találni! Sok szabályunk nincs – nézett végig rajtuk. – Annyit kérünk, hogy vizelni odakinn vizeljetek, ne az ablakon keresztül csináljátok!

– Miért, itt… az a szokás? – kérdezte megrökönyödve Tüskefog.

– Láttunk már ilyet…

– Akkor ablak alá nem állunk… – jegyezte meg Retekszisz.

– A vendégek közti nézeteltérésekbe mi nem akarunk belefolyni – folytatta szállásadójuk -, ha valakit el akartok intézni, azt kinn tegyétek, mert a vért nehéz feltakarítani!

Bevackolták magukat, a herceg pedig szinte azonnal álomra szenderült, és közben minden tüskéje ellazult.

~ Következő fejezet ~