Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 31. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 31. fejezet ~

Kipihenve az előző nap izgalmait és fáradalmait, a kalandorok útnak indultak Ditrok lovagnő kaszárnyája felé, melytől feltételezték, hogy otthont adott az akasztott futár holttestének. Megérkeztek a már ismert, belső udvaros építménybe, melynek egyik oldalán a postakocsi-állomás állt, a másikon a kaszárnyák, ahonnan jöttek-mentek a katonák, valamint Fáklya kisasszony lakrésze. A számukra eddig ismeretlen épület a háttérben lehetett, belépéskor azonban az őrök az útjukat állták.

– Szép jó reggelt az uraknak! – köszönt rájuk derűsen Aria.

– Maguknak is…

– Keresünk egy holttestet, aki egy szörnyű bűntett áldozata volt, és az észak-nyugati erdő peremén akasztották fel – folytatta a paplovag. – Én viszont tudom, hogy Darton-hívő volt, így a neki kijáró tisztelettel szeretném őt eltemettetni!

A két katona némileg kételkedve egymásra nézett.

– Nos, van egy ilyen ember a pincében, a hullaházi részlegen, akire így találtak rá – felelte egyikük. – Még nem sikerült azonosítani őt.

– Feladnám neki az utolsó kenetet…

– Mi pedig segítünk neki a szertartásban – bólintott Éla.

A katonák levezették őket az ispotályos mesterhez, akinek a feladata volt megmutatni nekik a holttestet. Három emeletnyi sétát követően, börtönszinteket elhagyva megérkeztek az épület legmélyére. Egy szűk folyosó vezetett egy hosszanti terembe, melyben üres koporsók sorakoztak. Az ispotályos mester egy idősebb, hajlott hátú úr volt, és a szerszámait rendezgette épp, melyekkel dolgozott.

Egy 40 év körüli, középkorúnak tűnő férfi feküdt az asztalon, teljesen meztelenül, csupán az ágyékát takarta egy keskeny kendő. Két seb volt látható a testén, mindkettőt nyílvessző ütötte, az egyiket a szíve tájékán, a másikat pedig a gyomra környékén. A nyakán súlyos törés nyomai voltak láthatók, mert az meglehetősen természetellenesen állt.

– Valószínű, aki felakasztotta, nem tudta, hogyan kell hóhérhurkot kötni – magyarázta a sérülést az ispotályos mester. – Bár… a lövések okozta sebeibe amúgy is hamar belehalt volna.

– Lehet tudni, hogy mikor történhetett? – kérdezte a paplovag.

– 2 és fél nappal ezelőtt találták meg, de hogy mi volt a halál valódi időpontja, nem lehet megmondani.

– Mennyire gyakori egy ilyen kivégzési mód Tilemaerben?

– Egyáltalán nem gyakori. A banditák támadásai mindennaposak, de ez… – mutatott a mester a hullára.

– Van esetleg olyan bűnszervezet, aminek ez lehet az ismert kézjegye? – próbálkozott Éla. – Hallottak már itt, a kaszárnyában ilyesmiről?

A férfi azonban megrázta a fejét.

– A várfalról nem lehetett látni az esetet?

– Nem, a bűntény helyszíne messzebb volt.

– Megtudhatnánk, milyen ruha volt rajta? Biztos akarok lenni abban, hogy őt keressük… – vallotta be Aria.

– Jellegzetes, hercegi futári öltözéket viselt – ellenőrizte a feljegyzéseit az ispotályos mester.

A kalandorok ebből azonnal tudták, hogy megtalálták a célpontjukat.

– Találtak a helyszínen bármit? Tárgyakat… bevésést… összecsapásra utaló nyomot…? – kérdezte Éla.

– A személyes tárgyait esetleg? A lova megvolt?

A férfi szerint azonban semmit sem találtak a test közelében.

– Uram… megengedi, hogy az áldozat kevéske személyes tárgyait megérintsük, hátha abból többet megtudunk a halálának körülményeiről? – próbálkozott Éla.

– Én azt hittem, a paplovagnő az utolsó kenetet akarja feladni… – értetlenkedett a mester.

– Igen, pontosan azért, hogy a szertartás során segíthessünk a léleknek átkelni a túlvilágra. Ehhez látnunk, érzékelnünk kellene…

– Nem értem, mi köze van a kettőnek egymáshoz.

– Nos, a halál pillanatában esetlegesen átérzett félelem vagy megbánás érzése sokat segíthet abban, hogy a szertartást sikeresen elvégezhessük, és hogy az ő lelke is megtérhessen az ő urához – magyarázta a félelf.

Úgy tűnt, sikerült meggyőznie az ispotályost, mert az elkezdett kutakodni a rekeszeiben, és kisvártatva eléjük tett egy kettétört nyílvesszőt, meg egy másikat, aminek a feje bele volt törve a testbe.

– Ezt már nem szedtem ki belőle… a halottnak úgyse fáj… – jegyezte meg egy vállrándítással. – A ruházatát már elégettük.

Éla a kezébe vette a nyílvesszőket, és szinte azonnal megrohanták a képszerű, torz emlékek. A futárt látta, ahogy átlagos tempóban ügetett az úton, melyen alig haladt rajta más, annyira korán volt még, a nap is csak épphogy felbukkant a horizonton. Egy táskát viselt az egyik oldalán, kardot a másikon, és a lovára is nyeregtáska volt erősítve. Észrevette, hogy az egyik oldalon előtte, a fák közül előlépett egy férfi, és nyílpuskával feléje lőtt. Ugyanebben a pillanatban az út másik oldalán még két újabb idegen bukkant fel, ugyancsak számszeríjjal, és ők is feléje lőttek. A futár a sikeres találatokat követően lefordult a lóról és fájdalmasan a földre zuhant, az állat pedig rémülten tovaszaladt. Támadói melléje léptek, beljebb húzták az útról az erdő széléig, ahol kiforgatták a zsebeit, majd elkezdték felhúzni az egyik fára.

Éla feszülten koncentrált, hogy az áldozat tudatából minden szükséges információt kinyerjen. A tettesek beszéltek ugyan a jelenlétében, de nem ejtettek el semmilyen árulkodó szót vagy nevet. Nem értette, milyen nyelven társalogtak, de mozdulataik, gesztusaik jelezték, hogy valami okmányt kerestek nála.

– A levél! – gondolta a félelf és az ujjai csak még szorosabban markolták a nyílvesszőket. – Tudtak a levélről! Célzottan keresték!

A támadók hiába tapogatták az áldozatot, a jelek szerint a levél nem a ruhái közt volt elrejtve, így elhatározták, hogy befogják a lovat, hátha annak nyeregtáskájában őrizte azt. Mindhárom férfi arcát kendő takarta el, csak alattomos tekintetük látszott ki alóla. Még egy utolsó pillantást vetettek a haláltusáját vívó futárra, majd továbbálltak.

Éla felnyitotta a szemeit, és remélte, hogy az arca nem árult el sok mindent.

– Köszönöm a lehetőséget – tette le a nyílvesszőket. – Érzem, hogy rettenetesen félt halálának pillanatában.

Aria imádkozni kezdett a holttest felett, társai pedig addig szerény főhajtással adóztak a halottnak.

Később, ahogy kiértek az épületből, és egy őr sem volt már hallótávolságon belül, Éla megosztotta a többiekkel, mit látott.

– Három férfi volt a támadó, a megjelenésük és bőrszínük alapján helybéliek lehettek – mondta gyorsan. – Nem volt rajtuk semmilyen megkülönböztető jelzés, egyenruha, kitűző, tetoválás, vagy hasonló.

– Induljunk! – javasolta Ashata. – A holttest megtalálási helye és a barlangos küldetés egy irányban van, így útközben vegyünk meg mindent, ami szükséges lehet! Kötelet, fáklyát, csáklyát…

– Vihetnénk egy fonalgombolyagot is, amit majd húzunk magunk után, hogy ne tévedjünk el – tette hozzá Aria.

– Egy tekercsre a járatok útvonalát is felrajzolhatnánk – ajánlotta Akia. – Én értek valamelyest a térképészethez!

– Akkor ezt meg is beszéltünk! Gyerünk!

Azzal elindultak a városi bazárok felé vásárolni, majd lóra pattantak.

***

Tíra leguggolt az út szélén feketéllő vértócsához, hogy szemügyre vegye, a többiek pedig körülnéztek. Éla megismerte a helyszínt a nyílvesszők okozta képek alapján, ezért megmutatta társainak, hol rejtőztek a támadók, és hova akasztották fel az áldozatot. Mivel napok teltek el a történtek óta, sok lábnyomot azóta már letapostak, de annyi kivehető volt, hogy a három fegyveres lóháton érkezett a helyszínre, és várakozhattak egy ideig, míg célpontjuk erre nem lovagolt. Mindössze egy egyszerű szalonnázókés árulkodott arról, hogy ott időztek.

– Ez itt zsákutca… – összegezte a látottakat Ashata. – Nem baj, induljunk el a barlang felé, útközben meg majd ötletelünk, hátha még eszünkbe jut valami!

Lóra pattantak és másfél óra ügetést követően egy útszéli csárdához értek, ahol úgy döntöttek, megpihennek egy kicsit. Kikértek 1-1 korsó sört fejenként 2 rézért, megitatták a lovaikat, majd megkérdezték a gazdát, nem látott vagy hallott-e bármit a történtekkel kapcsolatban.

– Keresünk egy elszabadult lovat, aminek valószínűleg erre vezetett az útja – kezdte Éla. – Nagyon fontos lenne, hogy megtaláljuk. Nem láttak esetleg erre elvágtatni egyet?

– Olyan kettő, két és fél napja lehetett – tette hozzá Ashata.

– Hát, beszaladt itt erre az udvarra egy 2 nappal ezelőtt – jegyezte meg a férfi, ahogy az emlékeiben kutatott.

– Ide? Erre az udvarra? – markolta meg Éla a köpenyét izgatottan.

– Láttam, hogy valami pecsét van a hátulján – felelte a gazda, a maga egyszerűségével. – Bekötöttem az istállóba, aztán mondtam a fiúnak – intett a ház felé -, hogy menjen be a városba, és szóljon valamelyik katonának, hogy találtunk egy lovat. Jöttek is katonák… aztán elvitték…

A kalandorok összenéztek.

– Azt nem látta esetleg, hogy volt-e a ló oldalán táska? – kérdezte Aria.

– Volt, de én nem nyúltam bele!

– Nem, nem is azért kérdeztük!

– Városőrök voltak, akik érte jöttek? – puhatolózott óvatosan a félelf. – Nem mondták, melyik kaszárnyából jöttek vagy merre mennek?

– A fiú az úton találkozott velük… Így nem kellett bemennie a városig.

– Hány katona volt pontosan?

– Három.

Ahogy a csapos odébb állt, megvitatták a hallottakat, és Aria a képességei segítségével mentális üzenetet küldött Ayshani kisasszonynak, melyben tájékoztatta arról, hogy mi történt a futár lovával, hol találták meg, és szerencsére katonák jöttek érte, hogy visszavigyék a városba. Így csak utána kellene néznie, mert a jelek szerint akkor minden rendben van, és nem került rossz kezekbe.

Éla gyomrába azonban különös szorítás költözött.

– Három katona, akik ezen az úton pont errefelé haladtak, és rejtélyes módon szívesen magukhoz vették a lovat, és ki tudja, hova távoztak vele…? – gondolta. – Szerintem ez gyanús!

Leültek odakinn egy asztalhoz, és úgy döntött, megosztja a többiekkel aggodalmát.

– Mi van, ha ez a három, véletlenül éppen arra járó őr az a három támadó volt, aki megölte a futárt, csak szereztek egy városőr-egyenruhát?

– Vagy ha eleve városőrök voltak, és csak a támadás idejére húztak álruhát? – tette hozzá Akia.

– A fiú, aki elvezette őket a lóhoz, már látta az arcukat – töprengett Ashata.

– Megkérdezhetnénk őt, mire emlékszik! – javasolta Éla. – Hallott-e vagy látott-e valamit…

– Esetleg egy nevet, ahogy egymást szólították…

– Lányok, lehet, hogy csak mi gondoljuk túl a dolgot! – legyintett Aria. – Ayshani úrnőnek már elküldtem az üzenetet, épp most válaszolt, hogy utánajár. A fiút még kikérdezhetjük, hogy mi történt, tényleg városőrökkel találkozott-e és nem csak az első jöttmentnek adta oda a lovat, aki szembejött, hogy ne kelljen a városig visszagyalogolnia miatta. Láttunk már ilyet…

Éla megkérte a házigazdát, hogy mutassa be őket a fiúnak, hátha az ő vallomása fényt derít valamire. Egy jó vágású, pelyhedző bajszú, 12 éves forma fiúcskát vezetett eléjük, Tíra pedig élesítette a képességeit, hogy figyelje az emlékeit, nem hallgat-e el előlük bármit.

– Emlékszel még a városőrökre, akik a lóért jöttek? Hol találkoztál velük és hogy néztek ki? Mesélj el mindent részletesen, gondold át jó alaposan! – mondta, és barátian a vállára tette a kezét, mely szükséges volt a varázslathoz.

– Hát… idesapám elküldött az úton visszafele a város fele, hogy keressek őröket, mert volt valami lau, aztán elindultam, elmentem addig a fáig, aztán mentem tovább, egyenesen tovább, ott régen volt egy szikla, ott hangyásztam régen, aztán ott… jöttek velem szemben olyan őrök. Intettem nekik, hogy álljanak meg, mert jött hozzánk valami lau, amin ott van a hátulján a nagyúr pecsétje… azaz billogja, és mink azt… találtuk – hadarta a fiú jellegzetes tájszólással. – Volt rajtuk egyenruha… volt náluk fegyver… címeres lovuk volt…

– Ugyanolyan „címeres?”

– Más… – töprengett a fiú. – Szóltam nekik, ők meg jöttek velem.

Tíra bólogatott, a szeme pillantásával pedig jelezte, hogy nem érzékelte, hogy a gyermek bármit is elhallgatott vagy elferdített volna a történtekből.

– Adtak nekem 2 rezet, aztán elvitték.

– Nevet nem említettek?

– Hát… beszéltek ott egymással… de már nem emlékszem…

Tíra azonban az emlékeit vizsgálva meghallotta a választ.

Megköszönték a fiúnak a segítséget, Éla adott is neki a szolgálataiért 2 rezet.

– Látod, idesapám, milyen szép fiú vagyok! – mutatta az a szerzeményét a csárda tulajdonosának, ahogy lelkesen berohant hozzá.

A lányok közben gyorsan összedugták a fejeiket.

– Nem értettem, miről beszéltek – részletezte Tíra. – De hallottam, milyen néven szólították egymást! Ners, Ruger és Amer! Ahogy a lóhoz vezették őket, azonnal megnézték a nyeregtáskát, és kivették belőle a tekercses okmányt!

– Mintha célzottan azt keresték volna! – csapott az asztalra Éla.

– Utána pedig fogták, és elvezették a jószágot.

– Javaslom, ezeket a fejleményeket is küldd el Ayshaninak! – tanácsolta a paplovagnak Akia, Aria pedig bólintott.

– Akkor… menjünk barlangászni! – intette őket Ashata, és kisvártatva újra útnak indultak.

Ameddig lehetett, lóháton haladtak, de ahogy sűrűbbé vált az erdő, leszálltak és kantárszáron kezdték el vezetni hátasaikat. Messziről lehetett látni a földcsuszamlás nyomait, mert az út mentén is kisebb-nagyobb hasadékok húzódtak. Füst kavargott az ég felé, aminek láttán fokozott éberséggel meneteltek tovább.

Megérkeztek a barlang szájához, ahol egy tábortűz köré egy kisebb, 10 fős városőr-különítmény telepedett oda, és tábort vertek a bejáratnál. Egy szekér és számos, szabadon legelésző ló vette körül őket. Két katona folyamatosan őrt állt a bejáratnál, a többi pihent vagy ételt főzött. A barlang szája előtt 8 letakart holttestet pillantottak meg, 3 katona pedig épp sírhely méretű gödröt ásott.

Tíra megdermedt, ahogy végignézett a férfiakon, és a szemeivel egyértelműen jelezte, hogy felismerte a három alakot, akik állítólagosan a futár lovát magukhoz vették.

Éla nagyot nyelt. Gondolatok száguldottak az elméjében, mit is kellene tenniük. 10 őrt szó nélkül megtámadni nem feltétlenül lett volna bölcs döntés, és nem is volt biztos abban, hogy mind bűnrészesek voltak.

– Lehet, hogy a három lókupec csak elrejtőzött köztük, és ők nem is tudnak semmiről… De mi lesz, ha…?

– Megállni! – lépett eléjük közben az egyik katona. – Kik maguk és mi járatban vannak?

– A Kereskedők és Kalandok céhétől jöttünk és megbízást teljesítünk… – kezdte Éla.

– Á, maguk is?

– Ők is…? – kérdezte a lány, ahogy mindketten a holttestekre pillantottak. – Mi történt velük? Lehet tudni?

– A barlangból szedtük össze őket – vonta meg a vállát a férfi.

– Megnézhetjük őket esetleg, milyen sérülés érte a testüket? Megtapinthatom talán, hátha…?

– Nagyon nem kell őket nézni, rájuk omlott a barlang egy része. Volt egy nagy robaj, mi meg utána kiástuk őket.

Az őr lehúzta a leplet az egyikről, melynek ki voltak csavarodva a végtagjai, a teste pedig teljesen össze volt törve, vagyis a sérülések összhangban voltak az elhangzottakkal. Sárga kitűző volt a mellkasán.

– Volt valami előzménye annak, hogy rájuk omlott a szikla? Esetleg egy földrengés, vagy ők idéztek elő benn valamit, amitől mindez történt?

– Egy-egy ilyen barlang sosem a biztonságáról híres – felelte a katona.

– Nem kezdték el támasztékokkal alátámasztani a mennyezetet, hogy…?

– Hölgyem! – szusszant kissé türelmetlenül a férfi. – Mi azért vagyunk itt, hogy onnan ne jöhessen ki semmi!

– Miért, lehet odabenn valami, ami ki akarna jönni?

– Sose lehet tudni…

– Hallottak esetleg valamilyen állatüvöltést?

A katona megrázta a fejét.

– Mi egy hete itt táborozunk.

A lányok némán összenéztek. A történet nem teljesen felelt meg annak, amit az akasztott futár esetéből megtudtak, és Ners, Ruger és Amer jelenléte is gyanakvásra adott okot.

– Nem irigylem önöket! Itt strázsálni kinn, a szabadban, a kényelmetlen sátorban aludni… – csóválta meg a fejét színpadiasan Aria.

– A váltás majd a jövő héten érkezik.

– De csak megmozgatják néha ezeket az elgémberedett végtagokat… meg ezeket a szegény lovakat, nem? Elmennek sétálni, lovagolni…

– Jó dolga van azoknak! Ki sincsenek kötve. Sokkal jobb itt, mint az óvárosban koszos tolvajokat kergetni.

– Jelentette valaki a céh vagy a városőrség parancsnoksága felé, hogy elhunytak ezek a kalandozók?

– Majd jelentjük, ha visszamentünk.

– Jaj, értem – vakarta meg a fülét Éla. – Nem is kereste őket eddig senki?

A férfi szerint azonban nem.

– Ők mind együtt mentek be?

– Igen.

A félelf a három gyanús katonára pillantott, de azok semmiben sem különböztek a társaiktól. Öltözékük, megjelenésük is arra utalt, hogy egy osztagba tartoznak, ismerik a többieket, nem volt semmi kirívó a viselkedésükben.

– Megengedik esetleg, hogy megvizsgáljuk az elhunyt kalandorokat? Nem lopás céljából, csak hátha van náluk bármilyen irat, aminek segítségével jelezhetjük később a céhmesternek, hogy elestek… – próbálkozott még egy utolsót.

– Nem nézték még meg jobban a kitűzőiket? – kérdezte a katona furcsállva. – Mindegyiknek a hátába van ütve egy szám… Elég, ha azt majd mi visszavisszük.

A lányok csodálkozva összenéztek, majd megigazgatták magukon a kitűzőket.

– Nos… – pillantott a barlang bejáratára Ashata. – Szerintem menjünk be!

Egy egy embernyi széles járatot láttak, melyből semmilyen fényforrás nem világított ki. Meggyújtották hát a fáklyáikat, Tíra kéntüzet csiholt, aminek segítségével lebegő tűzgömbök jelentek meg, amiket maga előtt irányított, ahogy haladtak. Akia pergament ragadott, és elkezdte rajzolni az útvonalat. Néhány percnyi gyaloglás után megtalálták a korábbi omlás nyomait, melyről néhány száradt vérfolt is árulkodott.

– Megvizsgálom a helyszínt a Holtak Szemével! – ajánlotta Aria, és erősen koncentrálni kezdett.

Megrohanták az emlékek, egy hangos robajt és omlást tapasztalt, de semmi olyat, amivel a kalandorok maguk idéztek volna elő azt. Megosztotta a többiekkel a látottakat, és úgy döntöttek, óvatosan, de haladnak tovább. Csak a saját lépteik keltette zajokat hallották, se vízcsobogásra, se bent élő állatok hangjára nem figyeltek fel. Az út enyhén lejtett előttük, majd egy 20 percnyi sétát követően egy kútszerű kürtő nyílt előttük lefelé. Tíra lelebegtette a gömbjeit, de azok nem értek le annak aljára.

– Ez mélyebb, mint 25 méter… – mondta társainak.

– Van ennél hosszabb kötelünk? Szerintem nincs… – jegyezte meg Éla.

– Kimegyek a katonákhoz, elkérem az elesett kalandozók felszerelését, ők biztos, hogy jártak odalenn, kell, hogy legyen hozzá kötelük, kampójuk! – ajánlotta Aria.

A paplovag egy mászókampós kötéllel tért vissza, amit összekötöztek sajátjukkal, és leeresztették a kürtőbe. Ledobtak egy fáklyát az aljára, hogy lássák, mire kell odalenn számítaniuk. 30-35 méter mélyre esett, szilárd talajra.

– Akárki is megy le, ügyeljünk arra, hogy ne lépjünk olyan sziklára, ami kiszakadhat a falból! – javasolta Ashata.

– Előremegyek – ajánlkozott Éla.

Óvatosan megkapaszkodott, és elindult lefelé, feszülten fülelve, várja-e majd lenn valami. Ahogy megérkezett, megmarkolta szablyájának markolatát, hogy ha kell, előrántsa, de nem támadt rá semmi. Egy elég keskeny kis kiszögellésre érkezett, melyen két fő, ha elfért, ezért intett a fentieknek, és kicsit félreállt, hogy a későbbi mászó gond nélkül leérjen. A perem mögött sötét, mély szakadék húzódott, ezért a falhoz simult. Ashata jelentkezett következőnek. Bizonytalanul ereszkedett, és egyszer megcsúszott a keze, de a lábával sikerült megtartania magát, és végül ő is földet ért. Akia kapaszkodott meg a kötélben utána, de jóval nehezebben mozgott a masszív vértje miatt. A lába alatt azonban kiszakadt a kő, elvesztette az egyensúlyát és magasról lezuhant hozzájuk.

– Akia! – sikoltotta Éla, és a szája elé kapta a kezét.

Félelf társuk fájdalmas kiáltással ért földet és azonnal elvesztette az eszméletét. Reszketve térdeltek oda mellé, és a fáklya fénye mellett azonnal látták, hogy nagyon összetörte magát, mindkét lábán nyílt törés szakította át a húsát és a ruháját.

– Nem tudom, mit csináljak… – dadogta a félelf a sebesüléseket látva. – Én nem értek az orvosláshoz…!

Annyi lélekjelenléte maradt csupán, hogy levegye társa derékszíját, és azzal elkötötte a combjánál a lábát, hogy azzal legalább a vér folyását elállítsa.

– Többen ne másszanak le…! – motyogta Ashata.

– Nem, semmi értelme nem lenne… – rázta meg a fejét Éla is. – Húzzátok fel őt és valamelyikőtök induljon el vele a városba lovon vagy szekéren, hogy egy ispotályos vagy egy pap meggyógyítsa! – szólt fel a kürtőben.

Aria, akinek vallása ezt nem engedélyezte, Tírára bízta a feladatot. Ashata és Éla a hóna alatt megkötözte hát a sérültet, és felhúzatták velük. Amikor magukra maradtak, sóhajtva megfordultak a tovainduló járat felé, és aggódva összenéztek.

~ Következő fejezet ~