Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 30. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 30. fejezet ~

Az Ayshani kisasszonytól kapott feladat részleteit emésztgetve a kalandorok visszafelé haladtak a város belseje felé, mikor Leóra sürgős levelet kapott rendjének tagjaitól, mely távolra szólította őt egy megbízás céljából. A lányok szomorúan búcsút intettek a bájos paplovagnak, remélve, hogy viszontláthatják még őt Tilemaerben.

Kissé kedveszegetten bandukoltak, és azt latolgatták, mihez kezdjenek visszaszerzett szabadságukkal.

– Meglátogathatnánk a céhben a bácsit, hogy felvegyük tőle a korábbi, teljesített feladatunkért visszatartott fizetséget – javasolta Akia.

– Szerintem érdemes lenne beruháznunk lovakra is – emlékeztette őket Éla, hiszen az úrnőtől és a lovagkisasszonyoktól kölcsön kapott lovakat már vissza kellett szolgáltatniuk. – Minden küldetésünket könnyebben meg tudnánk így majd közelíteni.

Társai egyetértően bólintottak, és úgy döntöttek, a céh felé menet beugranak a lópiacra. 2-2 aranyért mindannyian tudtak venni maguknak közönséges, barna utazólovakat.

– Legyen a neved Esthajnal! – simogatta meg a ló orrán a fehér, csillagra hasonlító foltot Éla, ahogy saját hátasával barátkozni próbált.

Az állat kedvesen hozzá dörgölőzött, és nem is akadékoskodott, mikor újdonsült gazdája felpattant a hátára. A lovakhoz minden szükséges felszerelést, friss patkolást is kaptak, így a jószágaikkal kiegészülve haladtak tovább a Kereskedők és Kalandorok céhe felé.

Az öregúr ezúttal is a pultja mögött üldögélt, és hasonló komorsággal mérte őket végig, mint mindig, amikor csak benyitottak hozzá. A lányok meglobogtatták előtte a szabadságukat igazoló okmányokat, melyeket a férfi egyesével jó alaposan át is nézett, mint aki kételkedett azok eredetiségében.

– Olcsón adják a szabadságot mostanában, úgy látom… – jegyezte meg cinikusan.

– Bizonyítottuk a hasznosságunkat! – erősködött Aria.

– Azt látom…

– Én inkább meg se szólalok, mert tudom, hogy engem utál… – suttogta Éla a mellette állóknak, akik megmosolyogták a gondolatot.

A vénember elővett egy jókora könyvet, mely a jelek szerint egyfajta nyilvántartó-szerepet töltött be, fellapozta, és szemügyre vette, ami benne állt.

– Hát… késve érkeztek, ezért ezt sajnos le kell vonnom a fizetségükből…

– Hogyhogy? – kérdezte a dartonita azonnal. – Hát nem kamatozott, míg itt volt?

– Még hogy kamatozott! Hát bank vagyok én? – fortyant fel a férfi. – Semmi gond, hölgyeim… nézzük csak! Mínusz 50 réz fejenként…

Töprengve nézegette az írásokat, majd a helyiek nyelvén odaszólt az egyik fiatal segédjének. A lányok nem értették, miről beszélhettek, de az úr arca csak még utálkozóbbá vált. Elküldte a fiút, majd az átvételről szóló okmányt aláíratta a csapat egyik írástudó tagjával.

– Fejenként 4 arany, 9 ezüst és 50 réz jár – tájékoztatta őket kelletlenül a végösszegről. – És kérem mindannyiuk kitűzőjét, mert kapnak helyette másikat!

A lányok lelkesen összenéztek, és visszaszolgáltatták fehér kitűzőiket, mely a céhben elfoglalt, legalacsonyabb helyzetüket szimbolizálta. Mindannyian sárgát kaptak helyette.

– Ha van kedvük, tudok egy küldetést is adni – mondta végül a férfi.

– Hogyne lenne!

– A városon kívül, észak-nyugat felé az erdőség mélyén nemrég történt egy nagyobb földcsuszamlás, amitől egy barlang nyílt meg egy sziklafal oldalában – kezdte. – Kívülről biztosítva van, városőrök strázsálnak a bejáratánál, de a belseje ismeretlen. Vállalkozó szellemű kalandozókat keresnek, akik belülről fel tudnák térképezni, milyen lehet. A veszély mértéke ismeretlen, a jutalmazás annak függvényében alakul, minél több, értékelhető információt hoznak vissza onnan.

– Jöttek már ki kutyánmajmok az ilyen üregekből… – morogta a foga alatt Ashata.

– A feladatot nem csak maguk kapták meg, elképzelhető, hogy odabenn fognak találkozni másokkal is.

– Jött már valaki vissza erről a küldetésről? – kérdezte Aria.

– Még nem.

– Ha odabenn összetalálkozunk egy ilyen másik kalandor csoporttal, ők felléphetnek ellenünk ellenségesen, vagy párhuzamosan tudunk mellettük dolgozni? – kérdezte Éla.

A férfi gondolkodóba esett.

– Az időnek nem függvénye semmi, nem versenyfutás a feladat teljesítése.

– És van határidő, ameddig el kell végezni a feladatot?

– Nincs, kizárólag az információ mennyisége és hasznossága fog dönteni.

– Akkor… elvállaljuk – pillantottak össze a lányok.

Miután elbúcsúztak a mestertől, az utcán megvitatták, milyen sorrendben kezdjék majd elvégezni az eddig kapott feladatokat.

– A legegyszerűbb lesz Ayshani levelét beadni a Polipba – monda Ashata.

– Azt nem tudjuk, milyen hosszú lesz… – hümmögött pajzán vigyorral az arcán Aria.

– Attól függ, a bugyitokból mennyi ideig tart kiszedni – vigyorgott Tíra.

– A felakasztott futár esetével foglalkozhatnánk utána – ajánlotta a paplovag. – Megtapogathatnánk a holttestet – pillantott Élára, utalva kettejük képességére, amivel bizonyos tárgyak megérintésével információkhoz juthatnak -, hátha azzal megtudunk valamit.

– Kérdés az, hogyan jutunk be hozzá a hullaházba…

– Be kell hazudni magunkat! – jegyezte meg a tűzmágus leány egy vállrendítéssel.

– Semmi gond! – húzta ki magát Aria. – Majd én megyek, hogy el akarom temetni! Nekem elhiszik, nem lesz furcsa!

Társai, ismerve a késztetést, hogy mindenáron dartonita temetési szertartást akart csinálni, amióta csak megérkeztek, megmosolyogták az ajánlatot.

– Kérdezzünk meg egy városőrt, hol van a hullaház! – javasolta Éla.

Egy arra járőröző csapatot meg is állítottak, Aria pedig elő is adta magasztos szándékát.

– Hát… – vakarta meg a füle tövét az egyik katona -, van több hullaház is. Van egy a városfalon kívül a köztemetőnél… van egy a nemesi temetőnél, a királyi családnak is van egy saját hullaháza, de az ispotály alatt is…

– Mi konkrétan egy akasztott embert keresünk, akit a város határán kívül öltek meg…

– Hallottuk, milyen tragikus véget ért ez a szerencsétlen hívő – erősített rá Éla. – Gondoljuk, hogy nem a nemesi meg a királyi család hullaházába vitték, hanem valahova, ami egyszerűbb…

– Én erről az esetről még nem hallottam – vallotta be az őr.

– Közigazgatásilag hova tartozhat? – kérdezte Akia.

– Általában a legközelebbi temetőbe és hullaházba szokták vinni az ilyeneket. Ha ilyen akasztás történt, valószínűleg vizsgálják a körülményeket, így lehet a közeli városőrség épületében is. Ha az észak-nyugati régióban történt, az Ditrok lovagnő kaszárnyája.

– Azt az építményt ismerjük – bólintott helyeslően Aria. – Ditrok lovagnőt és a kivégzés módját ismerve könnyen lehet, hogy úrnőnknek köze van az esethez…

– Hát én ilyet azért nem mondanék… – mondta némileg félénk hangon a katona.

– Az alapos kivizsgálásra gondoltunk – sietett gyorsan a válasszal Akia.

– Így van! Tudjuk, hogy a lovagnő mennyire a szívén viseli annak ügyét, hogy a kivégzett, köztörvényes bűnözőket is méltó temetési szertartásnak megfelelően tudják elhantolni.

A katonák közül többen egymásra néztek.

– Aha… persze…

A lányok is összemosolyogtak.

– Annyit megtudhatunk még esetleg – próbálkozott Éla -, hogy ebben az esti órában lesz-e ott valaki, aki beenged bennünket, vagy kell-e valamilyen kérvényhez folyamodnunk, hogy beléphessünk?

– Nos… a pincében sötét és hideg van nappal és éjjel is… de ilyen késő este már nem hinném, hogy lesz ott bárki – felelte a katona.

– Köszönjük akkor a segítséget!

– Igazán hálásak vagyunk! – biccentett a félelf. – Jó szolgálatot!

Ahogy az egység tovább állt, megvitatták a lehetőségeiket, és rájöttek, hogy nincs mit tenni, inkább nyugovóra térnek. Útközben Éla beszámolt nekik arról, hogy ismeretei szerint milyen költségekkel fog számukra járni a lótartás, de Aria bátran vállalkozott arra, hogy a szent ügy érdekében megáldja a Vidám Sírásó istállóit, hátha azzal engedményekre tehetnek szert Gaiden úrnál.

– Igaz, ezek csupán barna lovak és nem feketék… de majd azt mondjuk, ezek Darton szent lovai!

– Sötétben minden ló fekete – nevetett Tíra.

Kedélyesen haladtak, amikor váratlanul két igazán jókedvű, ifjú hölgyet pillantottak meg feléjük közeledni. Az egyikük egy hosszú, fekete hajú félelf volt, Élának meg is rebbent a füle a meglepetéstől, hiszen nem nagyon látott még a városban magukhoz hasonló fajú lényt. Bájos volt és magasra emelt kezében gyönyörködött, amin egy hatalmas, tündöklő jegygyűrű ragyogott, míg társa, egy némileg magasabb, vöröses hajú leány csapzottabb hajjal támogatta őt. Az arcán nagy vágás húzódott és az egyik szeme emiatt hiányzott, de a sötétben ez akkor nem volt különösebben feltűnő. A jelek szerint az eljegyzést ünnepelték.

– Még van remény… – motyogta Éla szomorkásan, amin társai felnevettek.

– Gondolom, elmorzsolsz egy könnycseppet a hercegért – kacsintott rá Ashata.

A két kisasszony eltámolygott mellettük, véletlenül nekik is ütköztek, de rögtön bocsánatot is kértek.

– Semmi gond! – legyintett Aria. – Látom, gratulálhatunk!

Mivel mindketten már jócskán felöntöttek a garatra, elmesélték a kalandoroknak, hogy valóban ünnepelnek, ugyanis a félelf vőlegénye nemrég érkezett a városba, és végre megkérte a kezét. Miközben meséltek, Tíra a nyakukban függő, mágikus erőt sugárzó medaliont méregette, de a menyasszony kezein viselt gyűrűk is izzottak. Papi mágiára utaltak, és felismerte benne Noir istennő szimbólumát, aki az álmok, a jövendőmondás, a szerencsejáték, a hazudozás és az ajzószerek istennője volt.

– Ismerhetjük a szerencsés vőlegény nevét? Hátha összefutottunk vele – kíváncsiskodott Aria.

– Messze földön híres zenész – kezdte a félelf, aminek hallatán a lányok arcára kínos riadalom ült ki. – Úgy hívják, Riquill Ditrok. Nem fogjátok elhinni, már legalább 70 éve ismerjük egymást és jegyben járunk! – áradozott jövendőbelijéről. – Ma végre megkaptam a gyűrűt is!

– Akkor beteljesedik a szerelem – vigyorgott kényszeredetten Éla.

– És hol lesz az esküvő? – kérdezte Aria.

– Riquillt ismerve ez biztosan meglepetés lesz! – felelte az ara. – Ő már csak ilyen!

– Van egy tippem! – vágta rá a paplovag sokat sejtetően. – Nem itt lesz!

Társai azonban nevettek.

– Most merre található a vőlegényed?

– Hát… a parkban találkoztam vele az előbb… – felelte a menyasszony kicsit megszeppenten, nem teljesen értve az elhangzottakat. – Gondolom, a szállása felé tart… a Polip felé…

– Útba igazítsunk titeket?

A félszemű azonban távolságtartó pillantással végigmérte őket.

– Látom, ti még csak nemrég lehettek itt, a városban… – jegyezte meg komoran.

– Valóban, nemrég érkeztünk…

– Jobb ha tudjátok, hogy Noir istennő főpapnőjével beszéltek – mutatott az eljegyzettre. – Úgyhogy mi idevalósiak vagyunk.

A félelf azonban lelkesen mindenkit üdvözölt és végigölelgetett, a lányok pedig osztoztak az örömükben. Szeretettel ajánlották nekik a Vidám Sírásót, de a két papnő a Polip felé intett, mondván, az igazán szórakoztató ünnepségeket ott szokták tartani.

– Hat Városban nem találtok jobbat! – erősködtek.

Akia hosszasan lelkendezett arról, milyen jó, hogy a városban ekkora a vallási sokszínűség, mert ahonnan ő származik, senki sem gyakorolt semmilyen vallást.

– Testvérem! Noir istennő nevében mi bármikor szívesen látunk! – karolta át a nyakát a menyasszony.

Akia egyelőre udvariasan kihátrált az ajánlat elől.

– De azért jó látni, hogy hozzánk hasonlóak – rebegtette meg Éla is a füleit – ilyen nagy és megbecsült tisztségeket tudnak betölteni.

– Ugyan már! – legyintett a főpapnő. – Noirt nem érdekli az ilyesmi!

Elköszöntek az ünneplőktől és határozottan összenéztek. Ismerve, merre haladt Riquill, könnyűszerrel átadhatták neki Ayshani úrnő levelét.

– De biztosan sötétben, az ő vadászterületén akarjátok megkörnyékezni? – kérdezte óvatosan Éla. – Mi lesz, ha ezúttal nem csak hancúrozni akar veletek, hanem konkrétan átharapni a torkotokat?

– Nekünk mindegy! – hessegette el a baljós gondolatokat Akia. – Ne öljön meg, ne vegye el az emlékeinket, de azon túl azt csinálhat velünk, amit akar! Mindenre akarunk emlékezni!

Aria lelkesen bólogatott, aminek láttán Éla döbbenten megvonta a vállát, de eldöntötte, nem merészkedik a vérszívó közelébe. Tíra is inkább csak fogta a fejét.

– Egy legénybúcsút akartok neki tartani? – nevetett Ashata.

A két pajzán kalandor azonban alig várta az újbóli találkozást. A város kialakítása alapján úgy tervezték, lóháton eléje vágnak, mielőtt a Polipba visszatérhetne. Tíra volt az, aki észrevette a bárd messziről világító gitárját és hosszú, lángvörös haját. Egy szédelgő nőt kísért, aki támolyogva igyekezett lépést tartani vele.

– Mily meglepő…

Megközelítették és köszöntötték őt, Riquill pedig nem adta jelét annak, el akarna futni előlük. Akia és Aria lelkesen megölelte őt, társaik döbbenetére, de a vele érkező nő is viszonozta a barátságos köszöntést.

– Találkoztunk egy kedves ismerősével – jegyezte meg huncut hangon a paplovag.

– Nagyon sok ismerősöm van a városban… – felelte a férfi sejtelmesen.

– Noir istennő kegyeltjei voltak… Szeretnénk gratulálni a jeles alkalomhoz! Látjuk, elkezdődött a legénybúcsú… – intettek az ismeretlen hölgy felé.

– Van kedvük betársulni? – kérdezte Riquill gondolkodás nélkül.

– Természetesen!

– Valamit hoztunk egy levelet Ayshani úrnőtől is – nyújtották át neki az írást. – Reméli, hogy amint dolgaival minél hamarabb végzett, más településen próbál szerencsét.

A férfi esküdözni kezdett, hogy amint minden ügyét rendezte, nem lesz itt dolga többé.

– Úrnőnk nagyon hálás lesz ezért… – jegyezte meg Éla, de azért a fegyvereit kéz közelben tartotta arra az esetre, ha mégis baj történne.

– Egyébként hadd mutassam be a menyasszonyomat! – intett a szédelgő nő felé.

– Ő is? – kérdezték a lányok nevetve.

– Gratulálunk! – vágta rá Aria. – Akivel korábban találkoztunk, azt is sikerült nagyon boldoggá tennie! Bár… ha akkora gyűrűt kapnék, én is biztos boldog lettem volna!

– Igaz, esett szó gyűrűről…

– Igen, azt mondta, venne nekem egy szerencsehozó gyűrűt, de az még önnek is drága…

– Ó, hát azok után, ami köztünk történt…! – legyintett Riquill. – Holnap veszek egyet!

– Tényleg?

– De szerencsehozó gyűrű legyen ám! – figyelmeztette Akia.

– Ön is kap egyet! Mindenki! Nincs kedve a hölgyeknek velünk jönni?

– Merre tartanak? – kérdezte a paplovag.

– A Polip felé…

– A papnők is mintha arrafelé tartottak volna… biztos össze akar futni velük? Nem akar egy másik fogadóba betérni? Mondjuk a Vidám Sírásóba?

– Az egy nagyon unalmas hely… – jegyezte meg a kótyagos nő.

– Nos, ha gondolják, a Fajdkakasba elmehetünk… – ajánlotta Riquill.

– Menjünk, de vacsorázzunk egyet!

A lányok összenéztek. Ismerve, mi történt legutóbb és milyen veszélyes lényről volt szó, Tíra, Ashata és Éla nem igazán támogatta az ötletet, Akia és Aria azonban hajthatatlan volt. Figyelmeztették a férfit, hogy Ayshani kisasszony nagyon hiányolná őket, ha valami bajuk esne, Riquill pedig fogadkozott, hogy nem kell tartaniuk semmitől.

– A kardomra esküszöm – húzta elő rapírját színpadiasan -, hogy senkinek sem esik bántódása!

Miután megegyeztek, mindannyian megindultak a fogadó felé. A vele érkező nőt nem zavarta különösebben, hogy betársultak.

– Én… nem feltétlenül akarnék bemenni… – súgta oda Éla az amazonnak.

– Ennek feltett célja mindenkit leitatni és megdugni…

– Az én szívem… másért dobog… – vallotta be a félelf szerénykedve.

– Nem is a szíved kell neki – nevetett Ashata. – Ezek itt látod, józanul is benne vannak – intett két lelkes társuk felé.

– Majd… kinn maradok és vigyázok a lovakra… vagy nem tudom…

– Fülelsz – nevetett Aria.

– Fülelek… – felelte kelletlenül Éla.

– Ez nem egy erdő, itt megtalálsz mindent – ugratta őt a paplovag korábbi, sikertelen kalandjaik, megfigyeléseik eredménye miatt.

– Ez olyan, mint egy tőr a szívembe! – felelte sértődötten a félelf.

– Legalább a harcban jó vagy! – veregette meg a vállát Tíra.

– Így van, te mindent túlélsz!

– Lehet, hogy most is érez valamit, hogy nem kellene bemenni…

– Én se szívesen császkálnék odabenn – vallotta be a tűzmágus leány. – Jobban féltem annál a bőrömet…

– Talán hagyjuk egyedül bemenni ezt a két bolondot? – kérdezte Ashata. – Legyen benn két józan életű is! – húzta magával Tírát, ahogy bementek.

– Agyrém… – gondolta Éla, és felült a korlátra az állatok mellé.

Derült mulatozás, kacarászás hallatszott odabentről és nem sokkal később az egyik emeleti szobából. Ashata és Tíra továbbra is az asztalnál üldögélt, és beszélgettek a rendelt vacsora felett. Némi idő elteltével Riquill felöltözve távozott a fogadóból, alkalmi partnerei pedig szédelegve követték. Mindkettejük vérét megcsapolta egy kissé, de nem voltak életveszélyes állapotban. Mint később kiderült, még a csapos lányt is felcsábította magukhoz, de különösebben senkit nem feszélyezett az orgia gondolata. Mikor azonban hazaindultak volna, a csapos figyelmeztette őket, hogy az ételt és a szobát ki kellene fizetniük, a számlát ugyanis még nem rendezte senki.

– Gondoltam, hogy ez lesz… – csóválta meg a fejét Éla.

7 ezüstöt vasalt be rajtuk, amit a két lány gond nélkül kifizetett.

Késő éjszaka volt, mire a Vidám Sírásóba visszaértek, és az éhesen csipogó csibéket megvacsoráztatták. Éla igyekezte a képességeivel megnyugtatni az állatokat, aminek köszönhetően azok valamelyest csillapodtak, majd mindannyian nyugovóra tértek.

~ Következő fejezet ~