Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 3. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 3. fejezet ~

Úgy döntöttek, a csapdákba hajítják a holttesteket, hogy bárki arra járó számára ne tűnjenek gyanúsnak, majd megindultak a Benjámin által mutatott ösvényen. Libasorban haladtak a vékony, dús növényzettel körbevett útvonalon, el-elhajolva az ágak elől, míg egy kisebb tisztásra nem értek, ahol egy jerke kellemesen dudorászva üldögélt egy tábortűz mellett. A tűz felett egy bográcsban egy ínycsiklandóan finom illatú ragu rotyogott, a fűszerek aromája szinte megbolondította az érzékeiket.

Puszedli lelkesen előreszaladt, és köszöntötte a bárányt leányt, aki megszeppenve összehúzta magán a kabátkáját, de elmosolyodott.

– Derűs estét, bárány kisasszony! – biccentett egyet udvariasan Tüskefog.

– Ó, derűs estét! – felelte az csilingelő hangon. – Utazók? Utazók?

– Azok bizony!

– Elfáradtatok, ugye? Melegedjetek meg itt a tűz mellett! – invitálta közelebb őket.

– Pont ezt szerettük volna – hálálkodott a sül, és mind közelebb araszoltak hozzá.

– Jámbornak tűntök. Ha barátsággal közeledtek felém, meg is kínállak benneteket! – mutatott a jerke a kondérra. – Megint elszámoltam magam és többet főztem…

– Az nem baj – suttogta Mocsi. – Elfogadjuk!

Mindannyian szedtek a finoman illatozó raguból, ki tányérra, ki egy erősebb, nagy lapulevélre, és körbeülték a tüzet.

– Szabadrév felé tartunk.

– Akkor jó irányba mentek! Igaz, még egy napi járásra van innen…

– Az jó sok… – töprengett a herceg.

– Errefelé a falvak 3-5 napi járásra vannak egymástól, ráadásul az utak se teljesen biztonságosak. Érdemes az embernek a lába alá néznie! Tele van az erdő haramiákkal!

– Olyanokkal még nem találkoztunk, de egy Benjámin nevű, kedves nyuszival igen.

A bárány szeme felcsillant.

– Hát én őt ismerem! Tudjátok, én is sokat járok errefelé, mint ő. Kereskedek, néha próbára teszem a szerencsémet… most is várok valakit, csak még nem ért ide. Úgyhogy nagyon örülök addig a társaságnak!

– Kereskedni mivel szoktál? – kérdezte Tüskefog.

– Mindennel, amit csak az erdő meg tud adni nekünk! Melyik faluban mire van szükség! Szabadrévben persze megvan minden… – nevetett. – És cserébe milyen finom az italuk! Van kedvetek inni velem? Mondd csak, hogy hívnak?

– … Retekszisznek… – felelte kelletlenül a repülőmókus.

– Retekszisz! Az én nevem Szende Szelli! Hadd kínáljalak meg!

A mókus azonban megrázta a fejét, a többiek viszont elfogadták a felkínált az italt. Humoros mesékkel és anekdotákkal szórakoztatta őket, Tüskefog pedig, miközben hallgatta őt, azt vette észre, hogy egyre inkább álmosodik. Megdörzsölte a szemét, de még így is egyre homályosabbá vált minden. Kiesett a kezéből a pohár, és eldőlt a földön.

***

Amikor újra magához tért, gúzsba kötve hevert egy ketrec mélyén.

– Mi a…? – nézett körbe erőtlenül.

– Sajnálom… próbáltam hadakozni velük, de egy farkas fojtogatni kezdett, és legyűrtek… – sopánkodott Retekszisz.

Mind ugyanúgy meg voltak kötözve. A herceg megbotránkozva megzárta a fejét.

– Miféle vidékre jöttem én? – méltatlankodott. – Itt gyakorlatilag minden szende szerzet ki akar rabolni meg hátba akar szúrni minket!

– Bárcsak jobban odafigyeltünk volna erre az álszent bárányra!

– Arra még halványan emlékszem, hogy figyelmeztetett minket, hogy ne bízzunk vakon mindenkiben, és hogy a bundájában elrejtve ő mindig őrizget egy tőrt arra az esetre, ha hirtelen szüksége lenne rá – felelte bánatosan Kósza.

– Várjatok! Egy pillanat! – intette le őket Mocsi, ahogy az ingerülten hánykolódó hercegre pillantott.

A sül tüskéi közül hirtelen ugyanis előcsusszant egy kisebb tőr, a rókalány pedig a lombos farkával gyorsan eltakarta azt. Három sas közkatona őrködött mellettük, de nem foglalkoztak velük különösebben. Két másik kicsit távolabb ténykedett, egyiküknek a mellkasát számos kitüntetés díszítette. Kémjelentéseket olvastak, további stratégiákon tanakodtak.

Tüskefog igyekezett úgy fordulni, hogy felmarkolhassa a tőrt, és elvágja a saját kötelékeit, vagy ha az nem sikerülne, egy másik társáét. Miközben ügyködtek, Mocsi halkan odasúgta nekik:

– Mielőtt mindenki kirontana innen és nekiugrana valakinek, érdemes lenne megtudnunk, miért hoztak ide minket! Ezek sasok, és a Macska Márkiné legfőbb ellenségei. Talán nem véletlenül kerültünk ide.

A kitüntetéses sas eközben odalépett hozzájuk, és jó alaposan végigmérte mindegyiküket.

– Üdvözletem az utazóknak! Hát milyen galibába csöppentek? Még szerencse, hogy megmentettem magukat!

– Tényleg…? – kérdezte tettetett ártatlansággal Kósza. – Én nem emlékszem semmire…!

– Az embereim egy kisbáránytól és egy farkastól vették meg magukat!

– Ekkora veszélyben voltunk? Akkor maguk a megmentőink!

– Bizony! Csőrmester Csaba, a sas őrmester vagyok!

– Én csak egy… kóborló kósza vagyok…

– Akkor lehet, hogy te nem is kellesz majd nekem! – vetette oda a sas.

– De nagyon ügyes vagyok! Meg cuki! Meg lelkes!

– Az az igazság, hogy olyan kalandozókra lenne szükségem, akik nagyon bátrak!

– Én az vagyok! – erősködött Kósza.

– Nem is tudom… látok itt inkább két erős harcost… – pillantott Mocsira és Tüskefogra.

– Nekem nagyon tetszik az uniformis… – jegyezte meg alattomos hangon Puszedli.

A sas megrázta bóbitás fejét és kihúzta magát a bók hallatán.

– Az uniformis tetszik, vagy az, aki viseli?

Puszedli elpirult és lesütötte a szemeit.

– Őrmester, szerintem ők alkalmasak lennének a feladatra! – súgta oda neki az egyik fogdmegje.

– Magam is így érzem! Én választottam ki őket erre! – felelte Csaba. – Hajlandóak lennétek-e a sas-társadalom hasznára válni? Kémként, ha úgy tetszik…! Mert nagyon rangos és fontos feladatot bíznék rátok!

Kósza lelkesen kihúzta magát, hogy még jobb benyomást tegyen az őrmesterre.

A kalandozók összenéztek, és bólintottak.

– De csak ha visszakapom a felszerelésemet – jegyezte meg Retekszisz. – Ezermester vagyok.

– Ó, van ott lelökve valami barna táska…!

– Az lesz az!

– Módomban áll visszaadni, a feladat elvégzéséhez szükség lehet rá. Na és ez a nemesi gúnyát viselő harcos? – fordult Tüskefog felé.

– Amennyiben az utazóholmimat és a fegyveremet visszakapom, számíthat a szolgálataimra – felelte a herceg. – Azok nélkül vajmi kevés hasznomat tudná venni.

– Úgy gondolom, ezekre mindannyiuknak szüksége lesz, hiszen be kell majd épülniük valahova! Ezért természetesen ezt biztosítani tudom!

Retekszisz közben kipiszkálta a zárat és kilépett a ketrecből, az őrök meglepetésére. Mind kimásztak, és ahogy Puszedli elhaladt az őrmester mellett, az felborzolta a tollazatát.

– Lássuk a feladatot! A sasok tudomást szereztek arról, hogy Szabadrév a Macska Márkiátus fennhatósága alatt áll, de nem értjük, hogyan, hiszen ez egy zsákfalu, és egyetlen egy bejárattal rendelkezik – kezdte Csaba. – Néhány bennfentes szerint így léteznie kell néhány titkos ösvénynek vagy várfal alatt húzódó alagútnak, ahol a macskák ki-bejárkálhatnak a faluba! A csőrösöket a falu közelébe nem engedik! Ez a mocskos Mancsfréd, ez a tépetthúsú egyszerűen bevehetetlenné tette a települést! Nem hagyhatjuk, hogy a macskák még nagyobb befolyásra tegyenek szert, el kell pusztítanunk őket! A feladat tehát a következő! – nézett végig rajtuk szigorúan. – Be kell törni Mancsfréd irodájába, és ott kell lennie egy titkos térképnek, rajta Szabadrév titkos bejárataival! Nincs más dolguk, mint ezeket megnézni és megjegyezni, utána pedig jelenteni nekem! Ha sikerül, elismerem magukat, mint a Sastollasok barátját és küldöttjét. Kapnak egy-egy kitűzőt – mutatta fel a kis címert, melyen a „Sastollas támogatói” felirat állt -, amivel a Sastollasok fennhatósága alá tartozó utakon mentesülnek az útdíj megfizetése alól!

– Nocsak! – nézett társaira Mocsi meglepetten. – Van-e határidő, amin belül teljesíteni kell a feladatot?

– Minél hamarabb! – felelte az őrmester.

– Akkor… jelentkezünk, ha megvan a kért információ – tette hozzá Tüskefog.

Ahogy magukhoz vették a felszereléseiket, a herceg beletúrt ruháinak zsebeibe, és kelletlenül állapította meg, hogy minden pénzét ellopták. Elmormolt egy szitkot, de látta, hogy Puszedli is ugyanígy járt.

– Ha megtaláljuk ezt az átkozott Szellit, elvágjuk a torkát, a bundájából meg olyan ruhát csinálhatsz magadnak, amilyet csak szeretnél! – vetette oda neki keserűen.

– Te Puszedli! – hajolt oda hozzá Mocsi. – Téged szemmel láthatóan kedvel ez az őrmester. Kérj már egy kis pénzt a küldetéshez! De ne csak magadnak!

– Őrmester úr… kaphatunk egy kis előleget…? – kérdezte a pele, ártatlanul rebegtetve a szempilláit.

– Majd a combomra fektetlek és adok én neked előleget! – csattant fel Csaba őrmester.

– Nem akarunk ingyenélőként odaérkezni, nehogy gyanút fogjanak a helybéliek – tette hozzá Tüskefog. – Mégiscsak idegenek leszünk, nehogy semmirekellőnek tekintsenek bennünket, és emiatt ne tudjunk az iroda közelébe férkőzni… Érdemes volna, csak a látszat fenntartása érdekében fizető vendégként érkezni.

A sas azonban nem engedett, ellenben azt tanácsolta nekik, hogy gyűjtsenek valamit útközben, amit Szabadrévbe érve pénzzé tehetnek.

– Induljunk! – adta ki az utasítást Mocsi, és különösen lelkesnek tűnt, mintha felvillanyozta volna a tény, hogy a macskák ellen kell majd harcolnia.

– Ha már ilyen helyzetbe keveredtünk… – jegyezte meg a herceg komor hangon -, érdemes lenne legalább addig összetartanunk és segíteni egymást, míg ki nem jutunk belőle. És persze nem meglopni, megölni vagy megnyúzni a másikat…

Nem osztotta meg ugyan a többiekkel, de Szende Szelli árulása megint csak az otthonát juttatta eszébe, ahonnan el kellett menekülnie.

Kósza lelkesen ugrált körülöttük, ahogy megindultak a település felé. Annyi pitypangot gyűjtött, hogy mindannyiuk táskáját sikerült megtöltenie vele. Puszedli egy eldugott üreget szimatolt ki az út mentén, melybe élelem volt rejtve: hús és néhány üvegnyi szabadrévi sör lapult benne. Egy vastag, téli utazóköpenybe csomagolva két nehezebb, csontozó kést is talált. A kis pele lelkesen pakolta el a szerzeményét.

Az útjuk eseménytelenül telt, de óvatosabbak is lettek volna, ha ismét valami utazót vet eléjük a sors. Hosszú menetelést követően végül megérkeztek Szabadrévhez. Egy ormótlan, vályogtéglákból vetett városfal tárult a szemeik elé, melynek 3 méteres körzetében egyetlen fa sem állt. A fal mellett egy kisebb tó húzódott, és a hegyi patak is átfolyt a településen, egy lezárt, rácsos alagúton keresztül. A falra kiakasztott fáklyák mellett elhullott szerzetek fellógatott, testetlen fejei bámultak a messzeségbe. A városfal tetején vörös bundás íjászok kémlelték az eget. A sas elmondása alapján valóban csak egyetlen bejárata volt, egy fémpántokkal megerősített nagykapu, ami előtt 3 róka strázsált, és jókedvűen beszélgettek. Ahogy azonban észrevették őket, megmarkolták a fegyvereiket.

– A Teremtő áldása reátok! Mi járatban erre? – kiáltottak feléjük szigorúan.

– Jöttünk… munkát keresni – kezdte Mocsi. – Hallottuk, hogy itt mindenki képes magának megélhetést találni, ha elég szorgalmas.

A rókák elismerően végigmérték fajtársukat.

– Így van, kedves hölgyem! Itt minden dolgos kezet szívesen látunk!

– Jómagam harcos volnék. Ha ezzel szeretnék munkát találni, mit javasolnának, kihez forduljak?

– Harcosra mindig szükség van! Zsoldos munkák biztosan akadnak! A központot kell keresni, a nagy hirdetőtáblán pedig garantáltan találnak olyan munkát, amit el tudnak vállalni!

– Köszönjük! – biccentett Mocsi, és ahogy elhaladt mellettük, kéjesen meglóbálta a farkát.

A három róka összesúgott mögötte.

– Miért nem kérdezted meg a nevét?

Majd a többiekhez fordultak.

– Na és ti, útitársak? Értetek valamihez, vagy ingyenélőként érkeztek Szabadrévbe? Tudtok-e majd valamivel fizetni?

– A kardforgatáshoz értek… – felelte a herceg.

– Én pedig ezermester vagyok, mindent meg tudok javítani – tette hozzá Retekszisz.

– Én remek kávét tudok főzni a pitypangból! – vágta rá Kósza.

– Szőrmét tudok készíteni… – jegyezte meg Puszedli, azonban mikor látta, hogy a bundások kicsit furcsán méregették őt, hozzátette. – És van egy kis söröm – nyújtott át nekik egyet-egyet.

Az iszogatás közben az enyveskezű kis pele sikeresen végigtapogatta a rókákat, és mindegyiknek elemelte az erszényét. Később, mikor megszámolta, 14 érme lapult bennük összesen, ezért a többieknek adott belőle 1-1 érmét az aznapi szállásukra.

– Köszönöm! – biccentett elismerően Tüskefog. – Ha szükséges lenne megvédeni az erényedet, állok rendelkezésedre… – kacsintott rá, amire mind elnevették magukat.

Beljebb haladtak a faluban, melynek legtöbb házikója kőből, téglából épült. Itt-ott megmaradtak a fakunyhók, nagyobb törzsekben különféle üregek, de mindenhol piros tetőcserép borította a házakat. A kiskerteket gondosan ápolták, az ablakokon finom ételek és sütemények illata szállt tova. Minden sarkon fegyveres rókák álltak őrt, gondoskodva a biztonságról. Elindultak a központ felé, igyekezték felmérni, hol lesznek majd a számukra hasznos épületek. Egy fő piactérre értek, ahol a helybéliek szabadon kiállhattak a portékáikkal, a bámészkodó kavalkád pedig igencsak sokszínű volt.

– Ott a tábla, amit mondtak! – mutatott előre Kósza.

– Nézzük meg, mi áll rajta!

– „Vasököl Érc- és Bűnszövetkezet, valamint hölgytársaság-kereső szolgálat!” – kezdte olvasni Tüskefog az első, kiakasztott szórólapot. – „Érc és kristály vásárlása termelői áron a Bánya-hegy lábánál! Hölgytársaság-kiszervezés minden este csapdaürítéskor a régi kereskedelmi útvonal mentén!” – folytatta, majd zavartan megrázta dús tüskéit. – „Illegális és veszélyes megbízásokat jó pénzért vállalunk!”

– „Szűcs Sün Szilárd” – olvasta Puszedli a következőt. – „Egyre megy, hogy a munkadarab eleven-e vagy eleve ágyelőnek, keszkenőnek, kis ködmönnek szánták! Szűcs Sün Szilárd igényes szakmunkával varrja, hasítja, preparálja, tetoválja a bőrt! Tüstént nekikezd a tüskés, és tűpontos a határidők tekintetében! Keresse a kocsma mellett balra!”

– „Bárdolatlan a csatabárdja? Bari Barnabás megmunkálja! Gyilkos tréfákért és fegyverekért keresse fel üzletemet Inez kocsmája mögött!” – folytatta Mocsi.

– „Kísérői munka! Kender, a pecás kalmár szeretne eljutni a Lókötő Kikötőbe! 3-6 főre lenne szüksége, no nem a portékájának megóvására, hanem szerény személyének életben tartására.”

– „Borbélytól a bordélyba! Tetűirtás, féreghajtás, fazonigazítás! Teljes körű szolgáltatást nyújt Birka Benedek borbélymester, szűcs és filantróp! Visszajáró kuncsaftoknak a karommanikűr és a bolhátlanító fürdő kedvezménnyel kérhető!”

– Ez elég morbid… – jegyezte meg az orra alatt Tüskefog.

– „Kellene egy veszélytelen munka? Dolgozzon mancsa helyett az orra! Ha izgatják a gyümölcsös, aromás jegyek, a gombagyűjtés még a hivatása lehet! Ha anyagi természetű a gondja, a rókagomba-felvásárló megoldja! Mennyiségi korlátozás nélkül átveszek minden típusú rókagombát! Sötétet, világosat, sárgát vagy narancsosat! Tölcséreset és vastagtönkűt! Mérlegelés és minőség-ellenőrzés a Betyár Bungalóban. Fordulj meg és ott van!”

– „Segítség a vén csontnak! Rőtbundás Rebeka asszonyság legutóbbi erdőjáró portyáján medvecsapdába lépett, és így nincs segítsége a havi erdőjáró túrájához. El kellene kísérni és cipelni az erdő ajándékait, aztán az odúja mellett el kellene ültetni. Egy szerény étkezéssel tudja honorálni a szívességet.”

– Ezen van egy pecsét! – hajoltak közelebb a papíroshoz. – „Tépettmancs Mancsfréd ajánlásával”…

– Úgy hangzik, meg is találtuk a megfelelő feladatot, hogy bevágódjunk Mancsfrédnál… – pillantottak össze a kalandorok, és megindultak Rőtbundás Rebeka háza felé.

~ Következő fejezet ~