Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 2. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 2. fejezet ~

Rájuk köszöntött a reggel, mire a csapdák felállításával végeztek. A herceg származásánál fogva nem értett az ilyesmihez, de lelkesen kiásta azokat az üregeket, melyekre szükség volt. A vízből sajátos módszerével sikerült ismét halakat fognia, a többiek pedig nyársra szúrták és megsütötték őket. A pele közben kimosta és kiakasztotta száradni a frissen nyúzott bundát, Kósza pedig lelkesen futkározott a táborhely körül.

Elrejtőztek, és vártak, mikorra érhet vissza a másik két haramia. Beszélgettek, ismerkedtek, a pele pedig közben ruhát varrt a farkasbundából. Kósza azonban a levegőbe emelte az orrát, hevesen szimatolni kezdett, és lassan a többiek is meghallották, hogy a kitaposott ösvényen, az erdő mélyének másik irányából valaki közeledik feléjük. A kiskutya hevesen csaholni kezdett, hogy mindenkinek jelezze a jövevény érkezését. Retekszisz felmenekítette a felszerelését az egyik fára, a pedig többiek meglapultak a növényzet takarásában, és kisvártatva egy bundabakancsos bak nyúl alakja bontakozott ki előttük. A barátságos külsejű szerzet világos utazókabátkát viselt, puha bundája világosbarnából fehérbe hajlott, a hátán pedig egy látszólag nehéz táskát cipelt.

Mocsi, aki épp ekkor ébredt a szundikálásból, álmosan körülnézett, és úgy tűnt, nem akarta, hogy az ártatlannak látszó utazó belesétáljon a veszélyes csapdákba, ezért megindult feléje, a többiek pedig követték. Kiléptek eléje, amitől az félénken megtorpant.

– Ugye nem haramiák vagytok, akiknek a gyenge kis húsomra fáj a foga? – kérdezte, ahogy észrevette a kis társaságot.

– Nem, nyúl uram, nem haramiák vagyunk – felelte Mocsi -, csak hallottuk, hogy jössz, és figyelmeztetni akartunk, hogy itt haramiák nyomát találtuk, akik arrafelé mentek – mutatott a távozó róka és nyúl után. – Javaslom, ne menj arrafelé! Mi is igyekszünk elkerülni őket.

– De jó, hogy mondod! Már épp meg akartam pihenni – felelte a nyúl megkönnyebbülten -, mert Szabadrév óta meg sem álltam.

– Szabadrév… merre van az?

– Ezen az ösvényen… – mutatott arrafelé, amerről jött. – Azaz… ez igazából olyan… kalózösvény… Nem hivatalos. Valójában nem áll senki fennhatósága alatt. De elárulom, hogy ha biztonságosan akarsz közlekedni, akkor azért a Vasökölnek kell fizetni.

– Őket merre találjuk? – kérdezte a róka.

– Tulajdonképpen az egész környék az ő fennhatóságuk alatt áll. Mindenütt ott vannak. Ők vámoltatnak el mindent. De Szabadrév nagyon jó hely! – folytatta az utazó lelkesen, ahogy Kósza körbeugrálta és megszagolta őt. – Bárki is érkezik oda, akármilyen különös fajból származzék is, mind megtalálja a számítását! Azok szeretnek ott igazán megtanyázni, akik menekülnek valahonnan! – nézett körbe rajtuk, ahogy lelkesen mesélt. – Vagy ha épp nem mindig a törvény napos oldalán állnak – nevette el magát. – Különösen szeretik az én fajtámat – mutatott saját magára -, és az egerek nemzetségét. Szükség esetén páratlan az összefogás. Egy maroknyi őslakosa van, ők a Vörösképű Lompos Latorok, azonban a környező tájegységek menekültjei és haramiái tartják el valójában a falucskát. Mindenki kicsit bizalmatlan a másikkal, hiszen olyan sokszínű a vidék, de ez olyan izgalmas! Ilyet sehol máshol nem találtok! Az illegalitás itt teljesen legális! – rikkantotta. – Hivatalosan a Macska Márkinő birodalma alá tartoznak, de macskát még sosem lehetett látni ezen a környéken.

– És mivel bizonyítod, hogy te már kifizetted a vámot? – kérdezte Mocsi. – Kapsz valami pecsétet?

– Ó, engem itt mindenki ismer! Nyuszi Benjámin vagyok! – felelte a nyúl.

– Örvendek, Benjámin! Most már legalább mi is ismerünk valakit, akihez fordulhatunk, ha arra vagyunk kíváncsiak, hol érdemes megszállni Szabadrévben – pillantott a róka a csapatra. – Tényleg, mit javasolsz?

– Hát ez nagyon érdekes! – csapta össze a mancsait lelkesen Benjámin. – Ez attól függ, fizető vendége leszel-e a településnek vagy ingyenélőnek mész! Hiszen ahogy mondtam, Szabadrév mindenkit befogad! Aki ingyenélőnek megy, az érkezéskor kap egy aranyos kis kitűzőt, és az istállóban el is alhat vele. Még enni is adnak! Jó, azért nem érdemes fejedelmi étkekre számítani, de mindenki képes lesz megtölteni a pocakját! Cserébe viszont, ha a faluban el kell végezni valami munkát vagy feladatot, mindenki titeket fog megbízni vele. A fizető vendégeknek azonban van egy helyes kis fogadó, ahol kis szobácskákban meg lehet szállni. Ehetsz, ihatsz, még le is csutakolhatod magad! Aki szeretné, akár be is települhet! Szeretik a kívülállókat!

Míg sorban bemutatkoztak az idegennek, Tüskefog gondolkodóba esett. A nyúl által bemutatott település olyan helynek tűnt, ahol ő különösebb gond nélkül menedékre találhatna. Mialatt Benjámin a vadonban való túlélés jó tanácsaival látta el a társait, ő azon töprengett, vajon meddig maradhatna rejtve Tövisrózsa királyné zsoldosai elől Szabadrév területén.

– Ha jó szándékú utazókat és haramiákat egyaránt beengednek, mi a garancia arra, hogy az üldözőim idővel nem lépnek majd be a faluba?

Egyelőre nem akarta megosztani a félelmeit vagy származásának történetét a többiekkel.

Közben Puszedli eladta a számszeríját Benjáminnak 4 érméért, amit a jövevény örömmel elrakott.

– Ez jó üzlet volt! Merre mentek innen tovább?

– Lehet, hogy megnézzük magunknak ezt a Szabadrévet – felelte Mocsi. – Na és te?

– Túl a hegygerincen! Meglátogatom az unokatestvéremet! – indult volna meg a csapdákkal ellátott út felé.

Mocsi egy ideig próbálta másfelé terelni, majd megvonta a vállát és félreállt az útjából. Puszedli, miközben a kését simogatta, sugallta neki, hogy nézze meg a táborhelyet, és a szemeivel már a nyúl prémes bundáját méregette, és azt latolgatta, mit varrhat majd belőle magának.

– Ó, én arra nem megyek! Ez a Vasököl zsoldosainak táborhelye! Itt szokták összeszedni a rabszolgákat! Szürkületkor szoktak visszajönni és magukkal vinni a ketrecből a foglyokat – felelte Benjámin.

– Sokan vannak? Mit tudsz róluk? – kérdezte Puszedli.

– Ó, rengeteget! Vakondok Domokos az alapítójuk, és ő igen jó üzleti érzékkel látta meg az összefüggést az elhagyott ércbánya, és a határon ki-beszökdöső menekültek között. A környék kereskedői persze messze elkerülik a becsapdázott útvonalakat, arra tényleg csak a legkétségbeesettebbek vagy megmegátalkodottabbak merészkednek. Akik jó húsban vannak, hamar a bányákban kötnek ki, a szépségeknek viszont nem kell sokáig a környéken bolyongania. A Vasökölnek ugyanis jól működő, hölgytársaság-kiszervező hálózata van, és mély erszényű, rátermett udvarlókkal örvendeztetik meg a bajba jutott hölgyeket. A hatalmukat és befolyásukat mi sem bizonyítja jobban, mint a tény, hogy Szabadrévben monopóliumot és védelmet kaptak Tépetthús Mancsfrédtől, a falu vezetőjétől az érc- és nőbehozatalra.

A csapat hölgytagjai kelletlenül emésztgették a hallottakat.

– Nos, én megyek! – mondta végül Benjámin. – Sietek!

Megindult a hegy felé, és látszólag pontosan tudta, hova lépjen, mert minden csapdát sikerült kikerülnie.

– Gondoltam, csak van annyi esze, hogy megfogadja a tanácsot, ha egy róka mondja neki, hogy arrafelé veszélyes lehet, de hát… – vonta meg a vállait Mocsi. – Mi legyen? Megvárjuk, hogy este visszajönnek-e és elbánjunk velük, vagy inkább menjünk a falu felé?

Tüskefog, aki már eddig is félálomban szendergett az egyik bokor mélyén, a pihenésre szavazott, a többiek is megegyeztek abban, hogy kivárják az estét: ha a Vasököl csatlósai nagy létszámban térnek vissza, elindulnak a falu irányába, ha kevesebben, akkor megvívnak velük. Félrevonultak, a táborhelytől egy valamelyest védettebb területre, ahol mindannyian lepihentek az esti izgalmak előtt.

Lassan rájuk esteledett, amikor távoli, de közeledő beszélgetésre és léptek zajára lettek figyelmesek. Felpattantak, fedezékbe húzódtak és feszülten füleltek. A korábban távozó nyúl és róka tért vissza a patak mentén a táborhelyre, ám ahogy odaértek, rögtön észrevették, hogy valami nincs rendjén. Az egyik csapdát is felfedezték, majd gyanakodva kezdték megközelíteni a letakart ketrecet. Egyikük a kardjának segítségével belesett a lepel alá, és meglátták a véres, megnyúzott holttestet. Némán jeleztek egymásnak, hogy jobb lenne távozni.

Tüskefog hunyorogva méregette őket, igyekezte felmérni, milyen fegyverzettel vagy páncélzattal rendelkeznek. Bőrmellényt viseltek, felette egy mellénykével, az egyiküknél szablya, a másiknál kard volt.

– Nem tűnnek nehéz célpontnak – súgta oda a többieknek. – Mi legyen? Hagyjuk őket elmenni vagy csapjunk le rájuk?

– Vegyük figyelembe, hogy ha harc nélkül továbbállunk, bárhová is mennénk, ezek később Kószát és Reteksziszt fel fogják ismerni – jegyezte meg Mocsi. – Tisztelettel javaslok egy rajtaütést!

– Igazad van…

– De jó! – lelkendezett Kósza, majd előkapta a csúzliját, és felmarkolt egy kavicsot a földről.

– Elterelem a figyelmüket! – ajánlotta Puszedli, a csapdák közelébe lopódzott, és segítségért kezdett kiabálni.

Mocsi előkapta a kardját, és kiszemelte magának fajtársát, Tüskefog pedig a másikra szegezte a tekintetét.

– Te! Nézzed már…! – bökte oldalba a nyúl a rókát, ahogy megpillantották Puszedlit.

Alattomos vigyor kúszott az arcukra, ahogy elkezdtek közeledni a pele felé, de közben nem lankadt a figyelmük, kerülgették a csapdákat, a róka pedig beleszimatolt a levegőbe.

– Miben segíthetünk egy ilyen bájos ifjú hölgynek? – kérdezte egyikük.

– Az imént… ment erre egy nyúl és… kirabolt! – felelte Puszedli.

– Nahát! Egy ilyen szép hölgyet?

– Ne féljen, majd mi vigyázunk kegyedre! Jöjjön ide! Elkísérjük, ugye, Makkos? – tette hozzá a róka.

– Hát persze, Bütykös! – válaszolta a nyúl.

Két oldalról megkörnyékezték a pelét, és elégedetten méregették őt, Puszedli azonban meg se rettent, sőt, viszonozta az ölelésüket.

– Te, ez mire készül? – súgta oda Tüskefog Mocsinak furcsállva.

– Nem tudom, de az az érzésem, hogy el akarja csábítani őket… – felelte a lány viszolyogva.

– Nem úgy volt, hogy megöljük őket?

Közben Puszedli bánatos ábrázatot öltött.

– Tudják, én olyan magányos vagyok…! – sóhajtotta.

– Mi is magányosak vagyunk, ugye, Makkos?

– Bizony, Bütykös!

– Veszélyes ám éjszaka közlekedni! Meg kellene húznunk magunkat valahol, és majd csak nappal továbbmenni!

– Mondjuk itt, ebben az üregben!

– Minden csapdánkat kikerülték… – morogta Retekszisz.

– Nem ostobák…

– Csorba esne a pele kisasszony erényén! – motyogta Tüskefog, de észrevették, hogy Puszedli szép lassan levetkőztette mindkét haramiát.

A két hím kibújt a mellényéből és páncéljából, de még a fegyvereiket is a földre fektették.

– Talán ez volt a cél – jegyezte meg Mocsi.

Retekszisz ráharapott egy magra, nehogy elnevesse magát a helyzet komikussága láttán. Hosszú, kéjes hangú bujálkodás vette kezdetét, amit zavarba ejtő volt még hallgatni is. Tüskefog illedelmesen elfordult, Mocsi egy hosszú fűszálat ropogtatott a fogai közt, Kósza pedig látványosan unatkozott, ő arra számított, hogy valakit sikerül majd jól fenéken találnia a csúzlijával. Idővel hangos horkolás hangjára figyeltek fel, Tüskefog ezért összenézett a rókalánnyal, és mindketten bólintottak.

– Odalopózunk, te pedig beleállítod a kardodat az egyikbe, én meg a másikba! – suttogta a herceg.

– Rendben! Legalább ők már nem állítják bele a kardjukat innentől kezdve senkibe – hangzott a pajzán válasz, aminek hallatán Tüskefog arca a puha bundája alatt enyhén elvörösödött, de követte Mocsit.

Megálltak a szuszogva alvó Puszedli felett, akit a lány óvatosan felébresztett.

– A szőrük kell? – kérdezte tőle halkan.

– Puszedli kisasszony! – takarta el a szemét szemérmesen Tüskefog, nehogy valami illetlenséget lásson. – Minden rendben, igaz? Időben érkeztünk?

A pele kábán bólintott.

Miután végeztek a haramiákkal, átkutatták a zsebeiket, találnak-e bennük bármi hasznosat. 1-1 kovakövet, a csizmáikban 1-1 szalonnázó bicskát leltek, és a fegyvereiket is elosztották egymás közt.

– Az öltözékük hasonlít egymásra – töprengett Mocsi a sárga gombokkal ellátott zöld mellények láttán. – Talán ez a Vasököl egyenruhája. Ez még hasznos lehet számunkra.

Míg Puszedli felöltözött, nekiállt megnyúzni neki a két haramiát, Retekszisz pedig a javító felszerelésével megélezte a megszerzett kardot és szablyát, hogy később értékesebbek lehessenek számukra, ha megtartják vagy megpróbálják eladni a zsákmányt. Kósza addig leheveredett egy kicsit pihenni.

– Ez különös… – motyogta Retekszisz, ahogy a táskájában a varrókészletét kereste. – Pedig itt volt…

Puszedli zavartan hümmögött, és nem adta jelét annak, hogy szeretné bevallani, hogy a repülőmókus csomagjából lopta a varrókészletét, mellyel korábban a megnyúzott farkas bundáján is dolgozott.

– Véletlenül… nem adnád kölcsön, ami nálad van? – kérdezte Retekszisz.

– Na jó… – felelte a pele. – De majd kérem vissza!

~ Következő fejezet ~