Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 28. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.
Jelen fejezetben Aria nevű játékosunk mesélt egy amolyan független, szórakoztató mellékküldetést, mely ugyanazokkal a karakterekkel és körülményekkel, helyszínekkel dolgozik.
~ 28. fejezet ~
– Pí-pi-pi! Jól van, jól van, jól van! – sietett be Éla a közös szobájukba, a kezében egy kis edénykével, melyben az udvaron felforgatott kövek alól gilisztákat és bogarakat kavargatott.
A varjú-csibék kétségbeesetten sivalkodtak a ketrecben kialakított kis fészkükben, és rettenetesen éhesnek tűntek. Az ablakpárkányra voltak téve, hogy kellemesen fürdőzhessenek a reggeli napsütésben, míg a kalandorok ébredeztek, és napi teendőikhez készülődtek. Leóra Uwelhez imádkozott, Aria már túl volt Darton imádatán, és türelmetlenül nézegette a csibéket, mint aki alig várja, hogy megnőjenek, és taníthatóvá váljanak.
– Hozom! Hozom! – igyekezte Éla csillapítani a kismadarakat, ahogy odaült az ablakpárkány elé.
Megsimogatta tollasodó kis fejüket, amitől szinte azonnal abbahagyták a vergődést, és tátogva várták az etetést.
– Sose értem, hogy csinálod – figyelte őket Ashata, ahogy a csipesznyi falatokat szépen sorban megették.
– Az állatok megnyugszanak a jelenlétünktől – felelte Éla gyöngéd hangon, ahogy mosolyogva gyönyörködött a csibékben, hosszú fülei pedig megrezzentek, jelezve, hogy népére, származására utalt ezzel. – Lassan! Lassan! – figyelmeztette az apróságokat, nehogy túlbuzgóságukban félrenyeljenek. – Most már mi vagyunk a ti mamáitok! – kacsintott rájuk játékosan. – Vigyázni fogunk rátok.
– Mivel kezdjük a napot? – kérdezte Tíra, ahogy kibújt hálóingjéből, és elkezdett öltözködni.
– Bekukkanthatnánk az öreghez a céhbe – felelte Akia, a szoba másik, nyitott ablakában könyökölt, a kellemes, enyhén csípős, reggeli szellő pedig lágyan lebegtette hosszú, sötét haját. – Aztán megnézhetnénk azt is, mi készülődik odalenn – mutatott ki az utcára, ahonnan kopácsolás, csoszogás, emberek beszélgetésének zaja hallatszott fel hozzájuk.
A lányok odanyomultak mögéje, és látták, hogy az utcákat szalagokkal, virágokkal, zászlókkal kezdték el feldíszíteni, a távolabbi téren, elnézve a házak közt pedig különböző pavilonokat, emelvényeket ácsoltak.
– Menjünk, együnk valamit, aztán szétnézünk!
Odalenn Gaiden úr tartalmas reggelivel várta őket, és meglepetésükre ismét egy küldemény érkezett számukra. A pergament a Kereskedők és Kalandorok céhének hatalmas, míves pecsétje zárta le, hogy avatatlan szemek elől elrejtse annak tartalmát, ezért a lányok köréje gyűltek és kiteregették az egyik asztalon.
– Olvasd! – sürgették Ariát a többiek.
– „Mélyen tisztelt Kalandozók! A Kereskedők és Kalandorok céhe ezúton meginvitálja tagjait fennállásának évfordulóját ünneplő, éves fogadására. Az eseményre jelentkezni az előző évek gyakorlatának megfelelően a céhnél felvett és véghez vitt, speciális küldetés teljesítésével lehet. Amennyiben jelentkezni kívánnak, mielőbb keressék fel az intézményt.” Dátum… aláírások… „Merindan Direnderin, Eugen del Tilemaer, Theodore Maccion, Wouden atya”… – olvasta a paplovag.
– A bájitalkeverők, fogadósok, kovácsok és halászok céhének vezetői… – jegyezte meg Leóra.
– Ha nincs más dolgunk, akkor szerintem menjünk… – biccentett Éla.
– Amíg a kisasszony levelére és további utasításaira várunk, szerintem nézzük meg ezt!
– Akkor mindenki páncélba, fegyverbe! – adta ki a parancsot Ashata. – Egy pohár bort, Gaiden uram! – intett határozottan a fogadósnak, melyet bátorításként mind felhörpintettek.
Útnak indultak, némi sétát követően meg is érkeztek a céh épülete elé, ahol egy kórus lelkes énekpróbát tartott a későbbi fogadásra. Leóra lendületesen benyitott a mesterhez.
– Csókolom, bácsi! – üdvözölte régi, jó szokásához híven.
– Eh? – mordult egyet az öreg.
A paplovag odakönyökölt a pultra, és jelentőségteljesen ránézett.
– Maguk?
– Maga küldte a levelet…
– Éhenkórászok! Nincs mit enni, mi? Küldetés kéne?
– Itt a papír…! – mutatta fel az írást.
– Igen, tudom! – harsogta a férfi barátságtalanul. – Kiment minden bajkeverőnek… De hát ez csupán jótékonykodás.
– Jótékonykodás? – kérdezte Leóra csodálkozva.
– Hogy majd mi fogunk jótékonykodni neki? – hüledezett Éla. – Jó lenne már egy kis munka, hogy legyen miből…!
– Nem, nem, ez a négy alapító, fenntartó nagylelkű fogadása, de jellemzően csak a slepp szokott eljönni, hogy egyszer egy évben igazán jól lakhasson! Nagyon, nagyon színvonalasak a küldetések, ezért nem hajlandó senki se elvállalni őket! Ezért szoktuk kiosztani. Szóval? – dőlt hátra a székében. – Hányat adjak? Mindenki enni akar?
A kalandorok összenéztek és bólintottak.
– A komolyabbakat már elvitték… maguknak jó lesz ez is – osztotta ki nekik a megmaradt feladatokat. – A küldetés címe: Kutyavilág! – adta át Leórának a sajátját. – Arcus nagyúr mezőgazdasági területein, a várostól északra, az Ódűlő melletti pitypangosnál mostanában nagy kutyák zargatják a parasztokat, ahogy azok mennek felvenni az aznapi munkát. A nagyúr nem hajlandó foglalkozni ezzel, a probléma küldetésként való kiadásával járul hozzá a fogadáshoz.
Következőnek Ashatához fordult.
– Ez a legkönnyebb! Olyasvalakinek való, mint maga! – bökött feléje. – Egy eltűnt asszonyt kell megtalálni!
– Lehet, hogy csak megszökött, mert olyan férje volt, mint maga… – vágott vissza az amazon.
– Egy helyi polgár kérte a céh segítségét, miután a városőrség nem foglalkozott érdemben az ügyével – folytatta a mester, és elengedte a füle mellett a megjegyzést. – Ő egy rakparti csehó rakodómunkása, és az Peremszél utcán, a hentesbolt mellett lakik… ha az esti órákban esetleg meg akarnák keresni.
Ashata elrakta ruhái alá a saját pergamenjét.
– Magáé a harang – pillantott az öreg Tíra felé. – A céhet támogató, négy nagy család idén is szeretne valami maradandót adományozni a városnak, ezért az ünnepség emlékére harangot kívántak öntetni. Odakinn már láthatták, hogy szerelik a haranglábat.
A lányok bólintottak.
– Oda kellene majd berakni a harangot. A feladat elhozni a harangot holnapig a mestertől.
Akia következett.
– Magára kártevőirtás vár.
– Gondolom, itt az épületben – jegyezte meg a félelf szarkasztikusan.
Az öreg felvonta a szemöldökét, úgy tűnt, fogytán a türelme.
– A nyomornegyed peremén, a kereskedőnegyed találkozásánál elszaporodtak a kártevők, és már több bejelentés is érkezett az ottani lakóktól.
– Miféle állatokról van szó?
– Majd a helyszínen megnézik.
– Ha cuki, lehet, megtartom!
– A lovak és a varjak mellett? Lassan kész állatkertünk lesz! – nevetett Leóra.
– Madárijesztő-állítás… – nyújtotta át Élának a saját megbízását.
– Itt, kinn kell a téren madárijesztőt állítani? – kérdezte az csodálkozva.
– Dehogy, vágottfülű! – rivallt rá a férfi. – A város keleti vonzáskörzetében a földműveseknek meggyűlt a baja a helyi madarakkal… De ezek nem hagyományos madarak, ezek vörös szemű szörnyetegek! Eddig minden felállított madárijesztőt elpusztítottak, és már a kistestű jószágokra is rátámadnak. A feladat lényege megnézni, mik ezek, és kiirtani mindet!
Újra végignézett a társaságon.
– A feladatok teljesítéséért nem jár fizetség, amennyiben meg lesznek elégedve a munkájukkal, számíthatnak a fogadáson való részvételre. A megbízóleveleket aláírva kell visszahozni teljesítést követően, aki nem hozza vissza, az nem kap enni!
– Együtt csináljuk vagy külön?
– Szerintem együtt – felelte Éla. – A tied különösen nehéz lehet, a haranggal – pillantott Tírára.
– Ráadásul a tied van a legközelebb, és arra van szükség a leghamarabb – helyeselt Ashata. – Az enyém úgyis csak este lesz otthon, hogy beszéljek vele, így meg is van akkor a sorrend.
– Na, Isten áldja magukat! – zavarta ki őket a céhből.
– Irány a főutca! – ellenőrizték a térképen a célpontot.
– Ki foglalkozik harang készítésével? – kérdezte Éla.
– Valami mesterember… – töprengett Leóra.
– Kovács esetleg?
– Kovács az van – mutatott fel az egyik cégérre Tíra. – Fegyverkovács.
– Kérdezd meg!
A tűzmágus leány illedelmesen beköszönt a műhelybe.
– Jó napot! Adjon Isten, szép kislány! Talán valami szép kardot kér? – hadarta a mester.
– Jó lenne, de most más miatt jöttem. Egy harangot kell elszállítanom a főtérre.
– Harangot? Itt nincs semmiféle harang! Én fegyvereket gyártok!
– Nem tudta, ki készít harangot? – kérdezte Tíra.
– Hogyne tudnám! Az ágyúöntőhöz kell mennie! Három épülettel arrébb megtalálja!
– Nagyon szépen köszönjük!
– Aztán ha kell valami jóféle bökő, éntőlem vegye meg! – kiáltott utánuk a férfi, ahogy kifelé araszoltak tőle.
– Mindenképpen! – biccentett a lány.
– Visszacsapó íja nincsen? – kérdezte kuncogva Éla, mert tudta, hogy Akia összetört fegyverét mindenáron szerette volna pótolni.
– Nincs, kedveskéim! Az már egy komoly fegyver lenne!
A kalandorok átballagtak az ágyúöntőhöz, aki meglepetésükre, miután köszöntötték, ordenáré módon káromkodni kezdett velük.
– Hagyjanak engem békén! Van így is épp elég bajom! Kik maguk és mit akarnak? Nincsen ágyúm! Be vagyok zárva!
– Nem is ágyúért jöttünk… – felelte Tíra. – A harangot kell elszállítanunk a főtérre!
A mester a haját tépdelve rikácsolt és fel-alá ténfergett a műhelyében, újabb szitokáradatot ontva magából.
– Nincsen harang! Nincsen harang! – ismételgette.
– Elvileg már ki kellett volna öntenie az ünnepségre – emlékeztette Éla.
– Természetesen! Hát de nézzenek be ide, mi történt! Nézzenek be! – mutatott a férfi a műhely belseje felé.
A lányok körbenéztek, és az épület egyik fala mellett a földben egy óriási lyukat találtak.
– Ez tegnap még nem volt itt! – folytatta a mester. – Ide volt készítve minden, ami a harang kiöntéséhez kell! A bronz! Az ón! Az ólom…! Elvitték! Elvitték…!
Tíra közelebbről megnézte, de mágia nyomát nem találta a mélyedésben. A félelfek közelebb merészkedtek a lyukhoz, és meg kellett állapítaniuk, hogy bárki is ásta, alaposan megtervezte annak kivitelezését. Ashata lemászott, végigkövette az üreg útját, és elért egészen annak végéig.
– Lányok… – szólt fel hozzájuk. – Ez a járat egészen az utcaszintig vezet. Kinéztem rajta, és egy paraván takarja el. Vagyis bárki is ásta, mindenképpen leplezni akarta, amit csinál. Lehet, hogy több napja is dolgoztak már rajta. Nem is olcsó szerszámokkal csinálhatták – ellenőrizte a támasztékokat, és a falak egyenes, szabályos jellegét. – De ami ennél is érdekesebb, az a kis tábla, ami a kivezető nyílásnál lett elhelyezve.
– Áll rajta valami?
– Csak annyi, hogy „Alborn áldott”.
A kalandorok összenéztek.
– Alborn! – rikkantotta Éla. – Riquill is ezt az istenséget imádta!
– Ez nem az istenség, amelyik teljesen hülye? – próbált visszaemlékezni Ashata.
– De igen!
– Meddig akarják még rabolni az időmet? – követelte a mester.
– Vinnénk a harangot, ami nincs! – felelte Tíra immár erélyesebben.
– Magukat küldték a céhből?
– Igen!
– Mutassa a levelét! Mindenféle dilettánssal én nem tárgyalok! – majd amikor megkapta a pergament, bólintott. – Nagyszerű! Megjött a segítség! 2 órájuk van, hogy megszerezzék, ami kell! 61 és fél kiló rézre és ónra van szükségem, vagy ötvözött bronzra!
– Mennyit ér ez meg magának, hogy ne érje szó a ház elejét, amiért nem tudta leszállítani a harangot? – kérdezte Ashata.
– De felvágták a nyelvét! Ez a maguk megbízása!
– Hogy Aria barátnőmet idézzem, a szánk se ér össze ingyen – folytatta az amazon.
– De szólhatunk a céhben is, hogy nincs mit elhozni – tette hozzá Leóra.
– Mert a harang nem készült el!
– Majd adnak helyette egy másik küldetést, minket nem érdekel! – vonta meg a vállát Akia.
– Nehogy aztán a város vezetése máshonnan kezdje el rendelni később az ilyesmiket, ágyútól kezdve, csak mert ön nem tudott vigyázni arra, amit rábíztak! – pirított rá Éla, remélve, hogy sikerült megpuhítaniuk kicsit a férfit.
A mester sápadt volt a dühtől, de látta, hogy kár tovább ellenkezni.
– Kifizetem maguknak az anyagköltséget… 3100 rezet. Az, hogy összekoldulják a lakosságtól vagy ellopnak egy ágyút, és abból kell kiöntenem, engem már különösebben nem érdekel! Ha 2 órán belül meg tudják szerezni, fizetek, mert holnap reggelre el tudom készíteni a harangot.
– Miért épp 2 órán belül? Olyan sokáig tart az öntés folyamata? – kíváncsiskodott Éla.
– Ne szóljon bele olyasvalamibe, amihez nem ért! Nem mindegy, milyen fokra hevítjük és hogyan hűtjük, és…
– Látja a kezemet? – húzta elő a karját Tíra, a tenyerében pedig láng lobbant.
A mester elhallgatott, látta, hogy felesleges a további magyarázkodás.
– Nagyon helyes! Tudja esetleg, hol van ennek az Albornnak a szentélye a városban?
– Ki a bánat az az Alborn? – rikácsolta a férfi. – Sicc innen! Munkára! – tessékelte ki őket.
A kalandorok az utcán összedugták a fejüket.
– Mindenképp ez az Alborn lesz az, amin elindulhatunk. Látszik, hogy bárki is ásta ezt az alagutat, nagyon gondos mesterember volt. Meg is piszkáltam egy kicsit, hátha visszajön és észreveszi – vigyorgott Ashata.
– Az biztos, hogy akkor olyasvalakit kell keresni, aki kényszeresen ügyel arra, hogy minden nagyon precíz és pontos legyen – morfondírozott Éla. – Még egy ilyen alagút is.
– Ez a legtöbb művészre igaz, sajnos…
– Mivel itt 60 kilónyi holmiról van szó, azt biztos nem egy, finom kezű művész vitte magával. Nézzünk körül, találunk-e szekérnyomot! – javasolta az amazon.
A két félelf megvizsgálta az utcát, ahová a kijárat vezetett, a földre is lefeküdtek, és átszellemülten koncentráltak.
– Tényleg szekérre rakták! – bólintottak, és egészen a főutcáig követték a nyomát, ahol azonban a többi járókelő és kocsi miatt már lehetetlen volt érzékelni az útját.
– Kézi kordénak tűnik – jegyezte meg Akia.
– Elől húzták, hátul tolták, esetleg ponyvával letakarták, hogy ne látszódjon, mit visznek. Legalább kétemberes munka lehetett – tette hozzá Éla.
Visszatértek a mesterhez, akitől megtudták, hogy mekkora méretű, tömbszerű anyagot kell majd keresniük.
– Lehet ezt bármi másra használni?
– Ebben az arányban, amivel én dolgozok, lehet a legtökéletesebb dolgokat önteni belőle! No persze, csak annak, aki ért az anyaghoz, aki tiszteli az anyagot! – felelte a férfi.
– Van esetleg a városban bárki más…
– Egy konkurencia! – vágta közbe Akia.
– … aki esetleg csak feleannyira ért ehhez a mesterséghez, mint ön? – próbált Éla a mester büszkeségére hatni.
– Nincs! A környéken csak én foglalkozok ilyesmivel! Mostanában már csak megrendelésre dolgozok, ágyú se kell, hiszen nem állunk háborúban senkivel! Harangra is csak a templomoknak van szüksége.
– Páncélra, ilyesmire nem lehet használni?
– Páncélra? Eh! – legyintett a mester. – A művészek már más kérdés… Szobrokat… vagy nagyon szép kerítéseket lehet belőle csinálni!
– Nincs valami ellensége? – próbálkozott Ashata. – Ellophatták volna ezt az anyagot máskor is. Miért épp most? Nincs egy szomszéd vagy rosszakaró?
– Nem akarták esetleg megvenni műhelyét?
– Nem! És az anyag sem drága, ha úgy vesszük! A probléma az, hogy hirtelen nem tudok ekkora mennyiséget újra beszerezni!
– Épp ezért akarhatott valaki pont most, pont ezzel kárt okozni – vonta le a következtetést Éla.
– Én egy precíz, pontos mester vagyok! Mindenki elégedett a munkámmal!
– Nem látott az elmúlt napokban bárkit ólálkodni a műhely körül?
– Volt is érkezésem azzal foglalkozni…! Nézzenek ki az ablakon! – mutatott az utcára. – Minden második ember rosszarcú kalandozó, ilyen vágottfülű!
– Köszönjük szépen… – vetette oda Akia.
Mivel azon túl, hogy Riquill említette Alborn istenség nevét, egyikül sem ismerte, úgy döntöttek, elmennek Tilemaer nagytemplomába, és az ottani papoktól érdeklődnek, van-e szentélye valahol a városban.
– Alborn, Alborn… – csóválta meg a fejét az atya. – Mezítlábas művészek azok mind! Csórók!
Egy ablakszerű bemélyedéshez vezette őket, melyen egy szegényes oltár állt.
– Nem épp egy népszerű istenség, egyre inkább kiszorul a panteonból… Mára nem sok követője maradt, és még kevesebb felszentelt papja… Az a kettő a városban is igazi kutyaütő.
– Hol vannak ők most?
– Benn laknak a városközpontban – mutatta meg nekik a térképen, mely gyanúsan közel helyezkedett a mester műhelyéhez.
– Köszönjük, atyám! – biccentett Leóra. – Uwel kegyes!
– Uwel kegyes – felelte a férfi vigyorogva, miután néhány rezet bedobtak a perselybe adományként.
A lányok megkeresték az általa jelzett házat.
– Azt hiszem, jó helyen járunk – nézett fel a homlokzatra helyezett táblára Tíra, melyen az „Alborn áldott” felirat állt.
Bekopogott, és hallott bentről hangokat, de senki sem nyitott ajtót. Az épület szebb napokat is megélt már, észrevehetően el volt hanyagolva annak külseje, és a kertjében is magasra nőtt a gaz.
– Kopácsolást hallok… – súgta a többieknek.
– Mi lenne, ha Alborn-hívőknek adnánk ki magunkat? – javasolta Éla. – Hátha akkor könnyebben beengednének bennünket, és megtalálnánk a bronzot!
Ashata bólintott, és erőteljesen rávert az ajtóra. Egy zilált hajú, idősebb férfi lépett ki munkásköpenyben.
– Alborn áldott! – zengték a lányok kórusban.
– Alborn áldott! – kiáltott fel a férfi lelkesen, és mosolyogva közeledett a kapuhoz. – Mit tehetek értetek, lánykáim? Csak nem modellkedni jöttetek? Az majd csak este lesz! – kacsintott rájuk.
– Mi is amolyan művészfélék lennénk… – kezdte Tíra.
Több se kellett, máris nyitotta nekik a kaput.
– Épp nagy munkában vagyunk!
– Megnézhetnénk, min munkálkodik a mester?
– Hogyne! Gyertek! Gyertek!
Egy koszos, elhanyagolt udvarra vezette őket, ahol a fűre egy ponyvát terítettek, rajta pedig egy amorf bronztömb állt, amit egy hasonló fizimiskájú férfi vésővel igyekezett szépséges szoborrá alakítani.
– Ő Alborn lesz, minden imánk meghallgatója! – nézett az előbbi a készülő szoborra. – Alborn áldott!
– Alborn áldott! – zengték a lányok ismét.
– A központi oltárra készül!
– Jártunk ott – bólintott Tíra.
– Ugye, mennyire hiányzik róla?
– Nagyon szépen haladnak vele – dicsérte meg a munkájukat a tűzmágus leány. – Milyen régóta dolgoznak rajta?
– Tudod, amikor hirtelen csókot lehel az arcunkra az ihlet, akkor nincs megállás!
– Ilyen szép munkát a város minden pontján ki kellene állítani – próbálkozott Éla sejtelmesen mosolyogva. – Honnan tudnánk rezet hozni a mestereknek, hogy még több szobrot készítsenek? Ezt honnan vásárolták?
A két férfi zavartan kerülte a pillantásukat.
– Az isteni gondviselés küldte hozzánk ezt a rezet.
– Hát akkor bizony nagylelkű volt – tette hozzá a félelf.
– Így van! Tudják, itt, Tilemaerben nagyon szomorú a helyzet! Csak a bátyám és én vagyunk felszentelt papjai ennek az istenségnek! Minden alkalmat meg kell ragadnunk, hogy áldozzunk istenünknek!
– Itt a lehetőség! Ezen az ünnepségen kellene kiállni a főtérre és prédikálni, hogy minél több járókelő hallja! – erősködött Ashata.
– De még nincs kész a szobor.
– Alborn eddig türelmesen várt, ezt a pár napot már kibírja.
– Nem, kedveském, nem értitek. Este…! Este jönnek a múzsáink. Festők. Keramikusok. És akkor velük együtt újra élet költözik ebbe a házba! Alborn áldott!
– Alborn áldott… – felelték a lányok.
Tíra körbenézett, és megpillantotta a kordét, amin a két férfi a bronzot a műhelyből ellophatta. Összenézett Leórával, akinek a keze észrevétlenül is csatabárdja markolata felé kúszott. A két fegyvertelen férfi aligha bizonyult volna komoly ellenfélnek, ha kardot rántanak ellenük.
– Itt vannak a múzsák! – mutatott váratlanul Ashata a két szépséges félelf felé, a szemeivel pedig intett, hogy próbálják inkább elterelni a két pap figyelmét valamivel, hogy addig a többiek észrevétlenül visszalophassák a bronzot.
Éla gyors pillantást vetett Akiára, majd sóhajtott egyet, lassú, kéjes mozdulattal a füle mögé helyezte hajszálait, és elkezdte kioldani a mellkasán a ruháit. Ahogy kabátja alatt leningét is kifűzte, óvatosan kivillant melleinek vonala. Tíra lágyan lengedező tüzet varázsolt a félelf mögé, amolyan drámai háttérként. A két mester azonnal abbahagyta, amin eddig dolgozott, pergament kerestek, hogy megörökíthessék a különleges látványt.
– Alborn, nagyon áldott vagyok! – rikkantotta az egyikük izgatott arccal.
– Alborn áldott! – felelte Éla kéjes hangon, és imára kulcsolta a kezeit.
Leóra és Ashata közben összepillantott, és mikor a két férfi figyelme teljesen a vetkőző félelfre siklott, úgy becsomagolták és felkapták a bronztömböt, hogy azt észre se vették. Akia ahelyett, hogy ő is vetkőzni kezdett volna, inkább maga is felmarkolt egy pergament, és rajzolni kezdett.
– Mester! Segítsen, javítsa ki! – igyekezte feltartani a férfit, aki melléje telepedett, míg újrarajzolta a kevésbé sikerült képet. – Köszönöm! Ezt mindenképpen meg kell mutatnom másnak is!
– Lányom! Légy büszke az adottságodra! És a szívedben Albornra!
– Alborn áldott! – sóhajtotta Éla.
– Megmutatjuk a szentélyben, az oltárnál!
– Meg is szentelem neked, gyermekem! – mondta az egyik mester.
Az egyik kezét a rajzra helyezte és elsuttogott egy imát.
– Már érzem is, hogy melegebb lett tőle a szívem! – felelte Tíra, még mindig a színjáték részeként.
– Én is érzem magamban Albornt… ahogy feszít belülről…! – folytatta átszellemülten Éla, kidomborítva mellkasát.
– Szerintem őket is feszíti valami… belülről… – kuncogott alig hallhatóan Akia.
– Megáldalak téged is, gyermekem! – folytatta a mester. – Múzsa lettél!
– Múzsa lettem! – rebegte Éla hálásan. – Alborn áldott!
– Alborn áldott!
– Megyünk is megmutatni… – húzott minden ott maradót Akia a kapu felé.
– Hol van a szobor? – fordultak a mesterek hirtelen a bronztömb addigi helye felé.
– Alborn adta… Alborn elvette… – vonta meg a vállát Tíra, ahogy kisiettek az utcára.
A lányok futásnak eredtek, és könnyen lehagyták idős üldözőiket, Éla pedig igyekezett közben begombolkozni. Hamar utolérték a két bronztolvajt, és időben beestek az ágyúöntő műhelyébe. Tíra segítségével sikerült megfelelő hőfokra felhevíteni az anyagot, hogy azt a mester formába önthesse, Éla pedig addig vállalkozott arra, hogy segít betemetni a padlóba ásott járatot.
– Ha máskor hasonló történne, a néhány utcával arrébb lévő albornistáknál érdemes körülnéznie – javasolta Akia.
A férfi köszönetet mondott nekik, és azonnal alá is írta a megbízólevelüket, mely jelezte, hogy teljesítették a feladatot. Különböző címletekben a 3100 rezet is kifizette nekik, de egyben a lelkükre kötötte, hogy senkinek se beszéljenek a történtekről, hogy elkerülhesse a szégyent. Reggelre kérte, hogy jöjjenek vissza a harangért, a lányok pedig addig búcsút intettek neki.
0 hozzászólás