Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 24. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 24. fejezet ~

Miután elköszöntek ideiglenes házigazdáiktól és óvatosan egy kosárba csomagolták a varjúcsibéket, a hat kalandor megindult vissza Tilemaer felé. Aria lelkesen dédelgette a jószágokat, és már azt tervezgette, milyen trükkökre fogja megtanítani őket, ha elég idősek lesznek.

– Vajon Gaiden úr megengedi majd, hogy a fogadóban lakjanak? Szép, erős hangjuk van… – kérdezte Éla, ahogy a madárkák újra és újra élelemért sivítoztak.

– Gaiden úr Darton urunk kedvéért bármire hajlandó lenne! – jelentette ki a paplovag magabiztosan. – Nem fog akadékoskodni.

– Érdemes lenne a hazaúton bevásárolni – javasolta Ashata. – A készleteink némileg megcsappantak, és a fiókáknak is kell egy ketrec, amiben majd tartjuk őket.

– Ayshani kisasszony ajánlólevelével elnézhetnénk a fegyverkovácshoz is. A páncélomat is meg kell csináltatnom – mérte végig szomorkásan Aria éjfekete, dartonita öltözékét. – Remélem, meg tudják szépen javítani…

A csalódottsága azonban határtalan volt, mikor meghallotta, hogy mennyi időbe fog telni a páncél javítása.

– Két hét? – kérdezte döbbenten, a kovács azonban megvonta a vállát. – De nekem… szükségem van valamiféle páncélra a mindennapokban… Nem tud adni helyette addig valami mást?

A férfi hátrament a raktárba, és egy viszonylag jó állapotban lévő pikkelyvérttel jött vissza. A paplovag kételkedve méregette.

– És neki tud állni egy héten belül?

– Az attól függ, mennyi munkám lesz.

– Hadd emlékeztessem, hogy mi Ayshani úrnő szolgálatában állunk, és fontos, hogy a parancsait teljesíteni tudjuk! De ha nincs megfelelő páncélom…!

– Jól van, jól van, felfogtam! – adta meg magát a kovács. – Elküldetek magácskáért, ha készen van. Hol szállt meg?

– A Vidám Sírásóban.

Megmutatták neki a fegyvereiket is, de azokon javítanivalót nem talált.

A kalandorok fáradtan és koszosan tértek vissza szeretett fogadójukba, ahol Gaiden úr már várta őket.

– Lassan elkezdjük felszolgálni a vacsorát – köszöntötte őket derülten, amikor viszont meglátta a varjúfiókákat, viszolyogva kedvenc vendégére pillantott.

– Ne aggódjon, jó uram! Ezek az ártatlan teremtmények itt Darton szent madarai! Feltett szándékom urunk dicsőségével felnevelni és kitanítani őket!

– Ó, így már mindjárt más! – bólogatott a férfi.

– Számíthatunk a segítségére, hogy ha mi éppen valamilyen megbízatást teljesítünk, akkor valaki az inasai vagy cselédei közül megeteti őket?

– Ha ettől Darton urunk boldog lesz…

– De még milyen boldog lesz…! De mondja csak, Gaiden uram! Ha szeretnék többet megtudni a madarak idomításáról, van ötlete, kihez fordulhatnék?

– Nos… – meredt maga elé a férfi –, a városőrségnek vannak solymászai. De kétlem, hogy kívülállókkal hajlandóak lennének szóba állni. Az északi dzsad-negyedben többen foglalkoznak madáridomítással, de oda nem javasolnám, hogy atyám bemerészkedjen, se egyedül, se társasággal. Inkább érdemes lenne szétnézni a könyvtárban, vagy a városon kívüli, környező falvakban.

– Hihetetlen, hogy Darton nevében mi mindenre rá nem tudja venni ezt a szerencsétlent… – jegyezte meg Ashata, ahogy megálltak egy kicsit távolabb tőlük.

– Szedjük rendbe magunkat! – ajánlotta Leóra. – Még van egy jelenésünk a Polipban.

A nap leszállófélben volt, amikor megérkeztek a förtelmes kinézetű épülethez, melynek egész jellege annyira elütött Tilemaer békés városképétől, annak visszafogott színvilágától.

– Menjünk be, nézzük meg, itt van-e már ez a második Theodore!

A korábbiakhoz hasonló vendégkör szédelgett most is odabenn, így kerülve a feltűnést rendeltek maguknak egy pofa sört, és leültek az egyik asztalhoz, ahonnan viszonylag jól belátták a helyiséget, az érkezőket és távozókat.

– 15-20 főt számoltam – súgta oda nekik Tíra. – Nem hiszem, hogy többen lennénk…

Ekkor azonban elhallgatott, mert egy tagbaszakadt, marcona külsejű férfi odalépett hozzájuk.

– Ti is… Theodore-ra vártok?

A lányok bólintottatok.

– Nem tudjátok, miért vagyunk ilyen kevesen?

– Az előző Theodore-t megölték, és azután sokan kihátráltak az ügy mögül.

– És ti megkaptátok már a megígért 100 aranyat?

– Nem, és ti?

– Mi sem… Pedig jól jönne már a pénz… Idénymunkából nem lehet a végtelenségig megélni.

– Nincs felvétel? – próbálkozott Akia.

– Nincs – felelte a férfi mogorván. – Meddig fogtok várni?

– 5-re volt megbeszélve a találkozó, lassan 6 óra… még várunk egy kicsit.

– Jó – nyugtázta, majd szó nélkül visszaballagott saját asztaltársaságához.

Nem sokkal később végül beviharzott Theodore utódja, az új Theodore is, és döbbenet ült ki a vonásaira, amikor meglátta, milyen kevesen jöttek el az aznapi találkozóra.

– Jó estét, Theodore uram! – köszöntek rá a lányok.

– Jó estét, jó estét, hát eljöttetek!

– El bizony – felelte Aria. – Hiszen ebben állapodtunk meg.

– Helyes, helyes! Szükségünk is lesz mindenkire! Főleg most, hogy lezajlott az esküvő, és nem tudtuk megakadályozni azt.

– Igen, vettük észre… – bólogatott a paplovag. – Láttuk a herceget, az arát, a násznépet, mindenki nagyon is egészségesnek tűnt.

– Szörnyű ez a szokás, hogy rabszolgák húzzák a hintót…! – csóválta meg a fejét Akia.

– Nem volt egy szép látvány… Ez baj! Nagy baj!

– Fura, sápatag népség…

– Igen! Felforgatják ezt a várost!

– Mit fog csinálni, Theodore barátom? – emelte fel a hangját Aria, remélve, hogy arra a többiek is felfigyelnek.

– Mit fogunk csinálni! Fogunk! – javította ki a férfi.

– Várjuk az ötleteket!

– Még hogy az ötleteket…! – sóhajtotta színpadiasan a paplovag. – A feladatokat! A fizetett feladatokat!

– Beszéltem a mecénásainkkal… – kezdte a férfi.

– Kivel? Nem támogatják elég jól az ügyünket! Tudni akarjuk, ki mozgatja a szálakat a háttérben! – követelte Aria.

– Hogy tudjuk, kinek tartsuk a kezünket!

– Így van!

A négy másik lány, de a kocsma többi vendége is csodálkozva nézte a parázs szópárbajt.

– Időben meg fogjátok tudni.

– Hol vannak ők most?

– Engem küldtek, hogy ma beszéljek veletek.

– Mondja akkor! – biztatta Akia.

– Mondanám, ha hagynátok – jegyezte meg a férfi kissé bosszúsan. – A feladat nagyon egyszerű. Holnap este mindannyian összegyűlünk…

– Miért nem most?

– Most nem jó. Túl sok az őr az esküvő miatt, meg a külföldi.

– És nem az a cél, hogy őket lemészároljuk, Theodore barátom? – csapott az asztalra Aria.

– Nem! Nem! A herceggel kell végezni és a feleségével!

– Csak velük? – szállt be a beszélgetésbe Éla, de jeges bizonytalanság fogta el annak gondolatára, hogy a hercegre még mindig veszély leselkedhet. – Elvégre a hercegnének itt van az egész rokonsága…

– Holnap, pontban éjfélkor összegyűlünk a korcsok palotájánál, és kiírtjuk őket! Mindegyiküket!

– És mégis hogyan tervezi ezt? – kérdezte Tíra kételkedve.

Theodore körbenézett.

– Látok itt 20 jó embert! – mutatott végig a társaságon.

– Jönnek a mecénásaink is? – próbált kihúzni belőle egy-két nevet Aria.

– Ők nemes emberek, nem várhatjuk el tőlük, hogy fegyvert ragadjanak! Ők pénzzel támogatnak minket, és információval!

– De azt azért elvárhatjuk, hogy a saját zsoldosaikat is harcba küldjék a jó ügy érdekében!

– Az előző Theodore hatalmas seregről beszélt! – emlékeztette Akia.

– Hogy mindenki fellázad!

– Így is lesz! – erősködött a férfi.

– Ha holnapig várnunk kell, ma ki fog kifizetni minket?

Amikor nem érkezett válasz, Ashata szúrós szemmel végigmérte őt.

– Theodore, magát már kifizették?

– Én ezt… nem pénzért csinálom…

– Akkor miből él? – hüledezett Aria. – Én is csinálnám szerelemből, ha lenne, aki eltart!

– Természetesen… van félretett pénzem!

– És nekünk nem hozott belőle? – kérdezte a lány, mire többen is felnevettek a kocsmában.

– Az az én pénzem!

– És nekünk mikor lesz?

– Ha letettünk valamit az asztalra!

– Ezt csinálják velünk már nem is tudom, mióta! Hogy néhány naponta gyűljünk össze, de mindig egyre kevesebben vagyunk! – fakadt ki Akia.

– Így van! Ki fizet azért, mert folyamatosan készenlétben állunk?

– Arról nem is beszélve, hogy itt még csak nem is beszélhetünk seregről – tette hozzá Tíra. – Még szinte csapatról sem…

– Pontosan! Nézzen körbe! – erősködött Aria. – Vagyunk itt vagy 20-an! Ön szerint ennyien meg tudnánk ostromolni a hercegi palotát?

– Nem a hercegi palotát fogjuk holnap megtámadni!

– Hát nem a hercegi pár a célpont?

– A fő célpont! De eltakarítjuk mellőlük a többi korcsot is! A mecénásaink el akarják tüntetni az udvarból a konkurenciát! Van a kaszárnya a nemesek negyedében…!

– A Fáklya kisasszonyé?

– Nem tudom, kié!

– Akkor inkább mutassa meg az épületet a térképen! – csapta elő közös szerzeményüket Aria.

– Nem messze attól lesz az a palota, ami a mi célpontunk?

A kocsma látogatói köréjük gyűltek, hogy egy pillantást vessenek a helyszínre.

– Te, kérjél már tőlük pénzt, amiért megnézhetik a térképet! – ajánlotta jókedvűen Ashata.

– Tudja valaki, hogy ez melyik szerencsétlennek a palotája? – kérdezte fennhangon a paplovag, de egyik érdeklődő se tudta a választ.

– Szóval 20, nem összeszokott idegen fog majd ott szobrozni valami véletlenszerűen kiválasztott palota előtt? Ki tudja, mindenki jó helyre megy-e majd! Az is lehet, hogy a követői más kocsmákban tobzódnak jelen pillanatban is! És mindezt fizetség nélkül!

– Az elvégzett munka után jár a pénz!

– Egy kis előleg sem jár? 30 arany?

– A mai világban ki az, aki előre fizet? A lényeg az, hogy mindenki teljes harci díszben érkezzen!

– Hány őrre kell számítanunk?

– Kettőre kinn, a többi benn fog várni minket.

– Mi lenne akkor, ha számba venné, ki mihez ért? – javasolta Aria. – Hogy van-e köztünk gyógyító! Varázstudó ember…!

– Jó ötlet! De nem csak itt gyülekezünk ám! – figyelmeztette Theodore. – Vannak más helyek is!

– Valóban?

– Bőven túlerőben leszünk velük szemben.

– És nem fél, hogy ha összegyűlünk, harmincan, negyvenen a palota előtt, annak őrei nem fognak riadót fújni?

– Nem, mert az őrök a mi oldalunkon állnak!

– Újabb beépített emberek… – dörzsölte a halántékát Éla. – Vajon mennyi lehet igaz abból, amit ez az ember összehord itt nekünk?

Zsongott a feje a huzavonától.

– Mondja csak, Theodore! – hajolt közel hozzá Aria. – Ha mindezzel végeztünk – mutatott a térképre –, és megdőlt a korcsok hatalma, ki fogja átvenni a helyüket? Kikkel fogják feltölteni a tisztségeket? Remélem, magának már van helye a kormányzatban!

– Én… az árnyékból való irányításban vagyok igazán jó – vallotta be a férfi. – A mecénásaink majd előlépnek, hogy ellássák ezeket a feladatokat.

– És kik ezek pontosan? Jó lenne tudni, ki az, aki mögé később be tudunk majd állni! Nekünk is fontos a boldogulásunk!

– Az egyikük a „Smaragd Hölgy”, aki jelenleg is az egyik tanácsnak a tagja és az ékszerészek céhének vezetője – bökte ki végül Theodore a hosszas vallatás után.

– Azért is lenne jó tudni a neveiket és a köreiket – próbálkozott finomabb érveléssel Éla –, hogy nehogy azt higgyük majd, hogy a rossz oldalon állnak. Nincs egy külön jelzés vagy szín, egy kitűző vagy egy szalag, amit minden résztvevő viselni fog, és amiről megismerjük majd egymást? Így nem tudnánk egymás ellen kardot rántani.

– Ez milyen jó ötlet! – dicsérte meg Aria. – Mi lett volna, ha megöltük volna azokat a városőröket?

– Ha nem mondta volna, hogy ők a mieink, lehet, hogy elvágtuk volna a torkukat…

– Nagyon jó ötlet, nővérem! Nem csak szép vagy, hanem okos is! – dicsérte meg Theodore, majd fennhangon folytatta. – Holnap mindenki kössön vörös kendőt a derekára!

– És mondja csak! – hunyorgott gyanakodva Aria. – A Feketével is fogunk holnap találkozni?

– Nem, őt csak prominens célpontok ellen szokták bevetni. Amikor a hercegi palotát támadjuk meg, már biztosan ott lesz ő is.

– És addigra már meglesz a 100 arany is, ugye?

– Nem biztos, hogy az első támadás után mindent megkaptok…

Nem tudta befejezni, mert látta, hogy három érdeklődő felállt és szó nélkül elhagyta a kocsmát.

– Theodore – szegte le a fejét Aria, most már szemmel láthatóan türelmetlenül. – Korábban említette, hogy vannak még más találkahelyek. Én szívesen elmennék ezekre, hátha az ottani Theodore-ok biztatóbb információval tudnak szolgálni. Mik ezek a helyek és kiket keressek ott?

A férfi láthatóan megdöbbent a kérdésen.

– Nos – szabadkozott –, a legjobbak mind itt vannak közöttünk! – mutatott az egybegyűltekre. – Meg az északi negyedben, a dzsadok közt, az Arany Üstfogadóban. Ott Yazil az, aki mindennek az irányítója. A szegénynegyedben, az Éhes Sáska fogadóban… egyszerűen csak a pultost kell keresni. A tulajdonos neve Barandus. Csak hivatkozzatok rám!

– Az jó! A szegénynegyedben már kiismerjük magunkat! – vágta rá a paplovag.

– Megcsináljuk! – kiáltotta diadalittasan Theodore.

Megbízójuknak más mondanivalója nem volt, az érdeklődők is lassan mind távoztak. Miután a férfi is elindult, a lányok összenéztek, és határozottan bólintottak. Fizetés után a két félelf észrevétlenül a gyalogosan távozó Theodore után lopakodott, hogy kifigyelhessék, merre megy, milyen házba tér be. Akia volt az, aki képes volt követni hektikus útvonalát, társai hamar elvesztették a nyomát.

– Szerintem ez valami tilemaeri vonás lehet – jegyezte meg Aria. – Ha belegondoltok, Elinea is körbe-körbe járt, és eltévedt…

– Menjünk vissza a fogadóba!

Diszkréten félrevonultak, ahogy késő esti vacsorájukat elköltötték a mozgalmas nap után. Azon tanakodtak, hogyan lehetne tájékoztatni Ayshani kisasszonyt a részletekről.

– Azt hiszem, ennyi mindent aligha lehetne elmondani neki egy ilyen rövid elme-üzenetben – jegyezte meg Éla. – Inkább érdemes lenne egy kihallgatást kérni tőle.

– Jó ötlet! – bólintott Aria. – Máris felveszem vele a kapcsolatot!

Meredten koncentrált, majd felpattantak a szemei, ahogy az úrnő válaszolt.

– „Remek! Holnap reggel fél 9-re megyek a Fáklyához! Gyertek velem!”

– Akkor ezt megbeszéltük…! – ásított Leóra. – Tegyük el magunkat holnapra!

***

Másnap, egy rövid reggelit követően felkerekedtek, és gyalogszerrel útnak indultak a kaszárnya felé, melynek élén Fáklya kisasszony szolgál. Útközben igyekeztek nem túl feltűnően egy kitérőt tenni, hogy szemügyre vehessék azt a nemesi palotát, melyet aznap éjfélkor Theodore bandájával meg kell majd támadniuk. A kapu felett egy jellegzetes, drágakőt ábrázoló címet díszelgett, melyet valaki mintha egy nagyítóval vizsgált volna, aranysárga háttér előtt. Kívülről nem lehetett megállapítani, odabent vajon hány őr szolgálhat, ezért folytatták az útjukat a kaszárnya felé.

Megérkezésükkor azonban szokatlan lazaságot, derült hangulatot tapasztaltak. A katonák vidáman cseverésztek az udvaron, miközben fegyvereikkel foglalatoskodtak, vagy hanyagul támasztották a falat, ha épp szolgálatban voltak. Ami azonban végképp megdöbbentette őket: egy fiatal csapatot még kártyázni is láttak.

– Lányok… – próbálta félrehúzni őket Éla, miközben a kapuőr épp felfelé kísérte őket a lovagkisasszonyhoz –, nekem ez gyanús…!

– Hogyhogy? – kérdezte Ashata.

– Nem emlékeztek, milyen ideges volt korábban mindenki, amikor csak a Fáklya kisasszony neve szóba került? És hogy hogy igyekeztek gyorsan mindent rendbe szedni, nehogy valamibe beleköthessen és megrovásban részesíthesse őket?

A társai kíváncsian körbenéztek.

– Mi van, ha ezek a katonák azért reagálnak így, mert az egész gárda le lett cserélve lázadókra, és ők nem tudják, hogy az elődeiknek hogyan kellett viselkedni?

– Nos, az meglehet…

– Talán csak tudják, hogy Ayshani kisasszony milyen kedves – felelte Akia. – Ha emlékeztek rá, az ő levelét teljesen másképp kezelte, mint a többiekét.

– Mindenesetre tetszik, hogy ilyen figyelmes vagy – dicsérte meg Ashata. – Jól mondta Theodore, nemcsak szép vagy, hanem okos is.

– Megérkeztünk! – jelezte a kapuőr, ahogy bekopogott a lovagkisasszony szobájának ajtaján.

Ahogy engedélyt kapott rá, be is tessékelte az érkezőket.

Ayshani épp az íróasztalon ült, lelógó lábait vidáman lóbálta, akár egy gyermek, és kedélyesen csacsogott házigazdájával, aki a kanapén ülve, csillogó szemekkel hallgatta őt.

– Na jó, ez teljesen bizarr… – gondolta Éla a szokatlan jelenet láttán.

– Jaj, de jó, hogy itt vagytok! – rikkantotta Ayshani, aminek hallatán megkönnyebbülve felnevettek. – Huppanjatok le, és meséljetek!

Részletesen beszámoltak neki az előző esti látogatásukról a Polipban, valamint az ott elhangzó terv részleteiről, a kisasszony homlokára pedig az aggodalom ráncai futottak.

– Kínos lenne, ha őket akarnák megtámadni – mondta végül. – Nemesek ugyan és régi, nagy múltra visszatekintő család, és szép munkáik vannak a nekik dolgozó ékszerész mestereknek, de a piaci jelenlétük és befolyásuk nem olyan jelentős, ami egy ilyen támadást indokolna. A „Smaragd Hölgy”, akit említettetek, a tanács tagja, és a Kereskedők és Kalandorok céhének is az egyik vezetője. Ha ez azt jelenti, hogy a céhekkel is gond van, annak hatása lehet az egész városra – pillantott Fáklyára. – Hány fő fog részt venni a támadásban?

– Nehéz volna megmondani. A Polipban nem voltak sokan az érdeklődők, olyan 15-en lehettünk, és néhányan el is mentek, mikor meghallották, hogy nem biztos a fizetség. Akiket pedig az Éhes Sáskából akarnak a szegénynegyedből odavezérelni, aligha lesznek ütőképes harcosok – felelte Aria.

– Akik inkább komolyabb fenyegetést jelenthetnek, azok a dzsadok lesznek, akiket az Arany Üstben toboroztak – tette hozzá Akia.

– De lehet, hogy őket egy ilyen kevésbé jelentős család ellen nem is fogják csatába vezérelni, hanem csak majd a hercegi pár ellen.

– Én már mondtam, hogy az egész dzsad-negyedet fel kellene gyújtani, de az úrnő nem hagyta… – jegyezte meg szarkasztikus hangon Fáklya kisasszony, és egy huncut pillantást küldött barátnője felé.

– Határozottan tetszik a gondolat – csillant fel Tíra szeme az ötlet hallatán.

– Néhány hónapja jártam az Arany Üstben, velem mindenki kedves volt – felelte Ayshani a maga bohém, könnyed módján.

– Ez úrnőm személyiségének varázsa – mosolyodott el Aria. – Szerintem Arianne lovagkisasszonnyal is mindenki kedves.

– Mert ő cuki! Nem lehet nem szeretni! – kacagott Ayshani. – Olyan, mint egy kis sündisznó a kis páncéljában! De belülről egy igazi kiscica!

Fáklya kisasszony faarccal hallgatta, a halántékán az ér azonban láthatóan duzzadni kezdett. A kalandorok meg se mertek szólalni, mindössze megértően mosolyogtak.

– Erről a Yazilról még nem hallottam, de majd megkérek valakit, hogy nézzen utána – kacsintott Ayshani a lovagkisasszonyra.

– Akkor azt hiszem, ezt a Yazilt ki lehet húzni az állampolgárok névsorából – nevetett Ashata.

– Ami ezt a Barandust illeti… – köhintett Fáklya kisasszony –, tudom, hol lehetne megtalálni, de jobban örülnék, ha valaki mást küldenél a dzsad-negyedbe. Mert szívesen levágom ezeket a dzsadokat, ha kell, mindegyiket, de annak nem biztos, hogy jó politikai visszhangja lenne a városban…

– Ha ti esetleg… tudnátok gondoskodni erről… – pillantott sokat sejtetően Ayshani a kalandorokra.

– Úgy, ahogy Arianne kisasszony „gondoskodna” róla? – fogalmazott hasonlóan burkoltan Ashata.

– Nyilván nem kérhetek ilyet nyíltan, de…

– Azt hiszem, értjük, mire gondol.

– Kisasszonyomnak van esetleg tanácsa, hogy szerény, kezdő kalandorként hogyan közelítsük meg a feladatot? – fordult Aria a Fáklya felé.

– Hát… pénzt nem vinnék magammal, mert kizsebelnek… ezektől a tolvaj kurvapecérektől nem sok jóra kell számítani… A nyelvüket beszéli valamelyikőtök?

Tíra óvatosan a magasba emelte a kezét.

– Ez megmentheti az életeteket, mert előszeretettel beszélnek meg dolgokat az orrotok előtt a saját nyelvükön.

– Nos, akkor megtesszük, amit tudunk. Megpróbáljuk megkörnyékezni ezt a Yazilt – bólintott Aria.

– Ami az esti támadást illeti – ragadta újra magához a szót Ayshani –, viseljetek mindannyian egy-egy fehér szalagot a hajatokban, de jól látható helyen! A katonáink, akiket a helyszínre küldünk, így tudni fogják, hogy ti a mi oldalunkon álltok. A család tagjait pedig meghívom a palotámba ma estére, hogy ne lehessenek otthon a támadás idején.

– Ne feledje, hogy vannak beépített emberek is! – emlékeztette Aria.

– Nem lehet valakit a nemesek ruháiba és ágyába fektetni csaléteknek? – kérdezte Ashata.

– Vagy egy álarcosbált szervezni, hogy elmaszkírozva hagyhassák el a kúriát, és az ne tűnjön fel a besúgóknak?

– Túl rövid az idő arra, hogy ezt megszervezzük… de valamit majd kitalálok. Este találkozunk! – kacsintott rájuk.

~ Következő fejezet ~