Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 23. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 23. fejezet ~

A hat kalandor nem kevés aggodalommal vetette magát a hét élőhalott felé rohanó lányka után, úgy tűnt azonban, Elinea a félelem legcsekélyebb jele nélkül nézett szembe az összecsapás gondolatával.

– Mind meg fogunk halni! Vagy a zombik ölnek meg minket, vagy az anyja, ha ennek a kölyöknek valami baja esik! – pörögtek lázasan a gondolatok Éla fejében.

Mindannyian kardot rántottak, így ő is két marokra fogta lándzsáját, és rohant a gyermek után. Aria gyorsan elsuttogta a Hősi Lélek imáját, mellyel saját esélyeit próbálta javítani a későbbi küzdelemben. Tíra előrántotta a kardját, és egy varázslattal tűzkardot csinált belőle, azzal várta leendő támadóját.

Beletelt kis időbe, míg rájöttek, hogy az élő ellenfelekkel szemben ezúttal a kisebb vagy nagyobb erejű támadásaik semmit sem értek, még ha be is vittek egy-egy találatot.

– Ezek nem olyanok, mint akikkel eddig megmérkőztünk – nyögte Ashata, ahogy az egyikük fájdalmas sebet ejtett rajta.

– Teljesen szét kell csapni őket, bennük már nincs életerő, amit egy-egy ütésünk csökkentene! – figyelmeztette őket Elinea.

Amikor Aria a kétkezes csatabárdjával akkora erejű csapást mért az ellenfelére, hogy azzal kettéhasította azt, rá kellett jönniük, hogy a lánynak igaza volt. Éla is agyonszúrta saját élőhalottját, így mindketten azt kezdték el nézni, kiknek segíthetnek, mert Tíra is súlyosabb sérülést szenvedett. Aria korábban sérült páncélja is lehetővé tette, hogy egy apró karmolás sebet ejtsen rajta.

Tíra egy tűzpajzsot idézett meg, hátha annak ereje feltartóztatja mindegyik élőhalottat, amelyik csak a közelébe ér. A dartonita paplovag neki, míg Éla félelf társának, Akiának igyekezett segíteni.

– Lányok, nem akarunk futni? – kérdezte kínlódva a tűzmágus leány. – Jobb lenne az egészet inkább felrobbantani!

– Nézd, minket nem azért küldtek le ide, hogy mindent felrobbantsunk! – vetette ellen Aria.

– Te fogod fizetni a gyógykezelésem…

– Segítünk, ne aggódj! Ne hagyjon el a hited, lányom! – próbált lelket ölteni belé a paplovag, majd nem sokkal később végzett az őt háborgató élőhalottal.

Elinea, miután saját zombiját miszlikbe aprította, először Akia ellenfele felé fordult, akit egy bátor csapással széjjelhasított, végül Ashata egyedül megmaradó támadóját szemelte ki magának. Közrefogták mindannyian, de azzal is a lányka végzett.

– Hát, lányok… veletek aztán nem vagyok kisegítve… – nézett végig lemondóan a társaságon.

– Nos, ha valakinek ilyen jó felszerelést vesz az anyja meg az apja… – forgatta meg a szemeit Akia.

– A nemeseknek az ilyesmi jár.

– Fúj, de undorító! – fintorgott Éla a tetemek bűzölgő halma láttán.

– Nézzük meg, mit álltak körül, mikor ideértünk! – javasolta Leóra.

Ahogy a terep kitisztult előttük, egy magasztos kőszéken egy kisfiú alakjára lettek figyelmesek. Éla felismerte benne a látomásban korábban látott gyermeket, de hiába szólongatták annak nevén, nem reagált a jelenlétükre.

– Még levegőt se vesz… – állapította meg Aria.

– Nem változott az arca étvizedek óta… – motyogta csodálkozva Éla.

– Az egész gyerek mágikusan világít – sziszegte Tíra, ahogy vérző sebeit szorongatta.

– Nem tetszik ez nekem… – jegyezte meg baljósan Akia. – Jobb, ha felmegyünk, mielőtt még a többi koporsóból is előugrik egy ilyen zombi…

Felmásztak a lépcsőn, és gondosan visszazártak maguk mögött minden ajtót. Odafenn a dartonita papok már kíváncsian várták őket, és viszolyogva szemlélték mocskos, véres öltözéküket.

– Jobb, ha ellátjuk a sérüléseiteket – nézett végig a sebesülteken Éla. – Bármi is volt az ott lenn, nem volna jó hagyni, hogy elfertőződjön a marása vagy harapása, vagy hogy valami mérgezést szenvedjetek.

Készleteik és ismereteik segítségével szakszerűen lefertőtlenítették, sebkenőccsel ellátták és bekötözték az összes sérültet, miközben tanakodtak.

– Nézzétek! Ez itt egy családi kripta. Akármi volt is ott lenn, lehet, hogy ők már tudtak róla, hiszen ide csak nekik volt bejárásuk. Mielőtt őket megkeresnénk, lehet, hogy érdemes lenne először a városban illetékes szervnek szólni a történtekről – javasolta Ashata.

– Sajnos ebben nem segíthetünk – szabadkoztak a papok. – A hercegi esküvő miatt lehetetlen volna most megmondani, ki az, akit értesíthetnénk egy ilyen üggyel kapcsolatban.

– Szerintem megüzenem Ayshani kisasszonynak – ajánlotta Aria. – Legalább biztosítani tudom, hogy Elinea kisasszonynak se esett baja.

Míg a paplovag némán, koncentrálva meredt maga elé, hogy telepatikusan felvegye a kapcsolatot az úrnővel, társai türelmesen vártak.

– Már meg is jött a válasza! – rikkantotta a lány lelkesen. – „Szipi-szupi! Örülök, hogy Elineácska ilyen ügyes volt! Nagyon érdekesnek hangzik, amit találtatok, holnap reggel vetek rá egy pillantást. No nem mintha értenék hozzá, de mindenképpen megnézem!”

A kalandorok fáradtan elnevették magukat a kisasszony könnyű, humoros szavai hallatán.

A lányka közben céltalanul bámészkodott, majd magához intette póniját, Gáspárt, és felült a hátára.

– Na, én mentem – vetette oda nekik egykedvűen búcsúzóul.

A társaság csodálkozva nézte távolodó alakját, majd úgy döntöttek, nem térnek haza a Vidám Sírásóba, hanem a helyszínen éjszakáznak, nehogy bárki addig betévedjen a kriptába, és valami bonyodalmat okozzon.

– Táborozzunk le itt! – nézett körbe a temetőben Aria.

– Nem lenne jobb a sérülteknek ágyban kipihenni a történteket? – kérdezte Leóra.

– Igazatok van… Atyám, jut egy szerény hajlék sebesült társainknak? – fordult a paplovag rendtársaihoz.

Miután vendégeiknek előkészítették a szobát, Aria mindenáron varjakat akart keresni.

– Darton szent madara! Mi mindenre megtaníthatnánk! – pillantott a félelfekre, akik állatokkal és természettel közelebbi kapcsolatot ápoltak, mint embertársaik.

– Én már… láttam madarat… – sóhajtotta Éla, eltöprengve saját ügyetlenségén.

– Gyertek! – húzta magával őket Ashata.

Fáról fára másztak, míg az egyiknek az ágai közt egy fészekre nem bukkantak, benne 5 keservesen csipogó fiókával.

– Milyen kis csúnyák! – babusgatta őket Aria. – Mindet elvisszük! – jelentette ki.

– Mindet? – csodálkozott a félelf. – Fel akarod nevelni mindet?

– Ugye tudod, hogy ezeket 3 óránként legalább egyszer meg kell etetni? – emlékeztette Ashata.

– Mivel?

– Az anyjuk összerágott gilisztával szokta…

– Akkor majd péppé töröm egy edényben, és azzal megetetem őket!

Míg a lány a földből igyekezett gilisztákat előpiszkálni, Éla megindult a paplak felé, hogy reggelre ébresztést kérjen maguknak, mikorra a kisasszony vélhetően megérkezik. Csalódottan kellett megállapítania, hogy a két dartonita olyan részeg volt, hogy alig bírták a kártyalapokat a kezükben tartani, amikkel épp játszottak.

– Ezek nemhogy minket, de magukat se tudnák reggel felébreszteni… – gondolta.

Aggodalma azonban alaptalan volt, mert Tíra egy varázslattal képes volt időben felkelteni a társaságot.

Egészen magasan járt már a nap, mire egy méltóságteljes barna ló közeledtére lettek figyelmesek a madárcsipogás közepette. A paripa hátán Ayshani úrnő ült, kíséretében pedig más ismerős arcokat is felismertek.

– Ez Jeez kisasszony! – néztek össze kíváncsian. – De ki a harmadik…?

– Hogy hasonlít Jeez kisasszonyra!

– Úgy néz ki, aludni viszont nem sokat aludhattak – kuncogott Leóra, látva a három érkező álmos ábrázatát.

– Az a harmadik… – súgta oda nekik Tíra. – A nyakában visel egy óriási rubint, ami olyan fényesen világít a mágiától, akár egy lámpás.

Barátságosan integettek nekik, amit az úrnő lelkesen viszonzott.

– Mi újság, hölgyeim? – köszönt rájuk derülten.

– Megvagyunk, úrnőm – felelte Leóra. – Milyen volt az esküvő?

– Rég rúgtam be ennyire – vigyorgott Ayshani. – De nagyot nevettem Astalionon! Látni kellett volna az arcát!

– Hogyhogy? Annyira boldog volt?

– Áh, dehogy! – legyintett a kisasszony.

– Éla barátnőnk szívesen megvigasztalná! – vágta rá Aria, és minden szempár hirtelen a félelfre szegeződött.

A lány rettenetesen elszégyellte magát, és leszegte a fejét. Füle hegyéig elvörösödött, és megszólalni sem bírt. Ayshani gyanakodva végigmérte őt.

– De ugye nem nyúlt még hozzád?

– Nem… – rebegte Éla. – Miért, hajlamos rá? Miért kérdezi ezt mindig mindenki? – tette hozzá gondolatban.

– Hiszen férfi! – emelte a tekintetét az égre a kisasszony.

Miután kikötötték a lovaikat, bemutatta kísérőjüket, Jeez kisasszony ikerhúgát. A nő jóval barátságosabb modorú, kedves teremtés volt, és kevésbé harcos alkatú, mint nővére. Kíváncsian hallgatta az előző napi összecsapás részleteit, és a papok elbeszélését a család történetéről.

– Nem tetszik nekem az ilyen varázslat… – vallotta be, ahogy a kripta bejáratát vizsgálta.

– Nekünk se… – felelték a kalandorok. – Ezért nem is akartunk hozzányúlni.

– De… nem látom Elineát – nézett körbe Ayshani. – Hogyhogy nincs itt?

– Már tegnap hazaindult – váltottak aggódó pillantást egymással a lányok. – Nem ért haza?

– Üzenjek neki, Jeez kisasszony? – ajánlotta telepatikus szolgálatait Aria.

A nő azonban legyintett.

– Majd csak hazatalál.

– Nem is aggódik érte, hogy valami baja esett? Hiszen… még kislány… – gondolta Éla.

Aria azért egy csipkelődő hangvételű kis üzenetet mégiscsak küldött Elineának, melyben tájékoztatta őt arról, hogy itt van velük az édesanyja, és hogy jöjjön és mentse meg őket, hátha ez felkelti a figyelmét.

– Nos, akkor lássuk ezt a kriptát! – biccentett Ayshani, hogy mutassák neki az utat.

– Csak óvatosan, úrnőm! – figyelmeztették őket. – Odalent lehetnek csapdák! – mire a nő hálásan elmosolyodott.

Aria a biztonság kedvéért ismét áldást mondott a fegyvereikre, hátha ezúttal is összecsapásra kerülne sor. A kisasszony és két társa közben lámpást gyújtott, azok segítségével haladtak előre. Ahogy megérkeztek a tegnapi ütközet helyszínére, közelebbről is szemügyre vették a mozdulatlan gyermeket, Jeez azonban nyugtalannak tűnt. Ő inkább azt kémlelte, nem leselkedik-e rájuk valami veszély.

– Nem szeretem különösebben a kriptákat… – vallotta be morogva.

– Nézzétek csak meg ezt itt! – intette oda őket a húga. – Nagyon érdekes dolgot vettem észre. Szóval tegnap 7 élőhalott ellen harcoltatok, ugye? – kérdezte, mire a kalandorok bólintottak. – Helyes! Látjátok itt ezt a 7 vércseppet? – mutatott a kisfiú ruhájára fröccsent vércseppekre.

– 7 csepp, 7 zombi… – töprengett Ashata.

– Mi lehet ez? Valami vérmágia?

– Nehéz volna megmondani – felelte a nő. – Én nem vagyok nekromanta, így nem is értek hozzá, az én szakterületem inkább a tér- és mozaikmágia. De arra gyanakszom, hogy bármi történt is ezzel a gyermekkel, a teste és a lelke benn ragadhatott két tér vagy sík között, és ez valamiért hatással van az itt élőkre is. Nem tudom, mi lehetne a megoldás – pillantott Ayshanira.

– Vagy le kell zárni a kriptát – vette számba a lehetőségeiket az úrnő, – vagy Jeez kiszabadítja a gyermeket ebből a helyzetből. Legrosszabb esetben szétcsapom a pallossal – mutatott a hátán viselt fegyverre, mellyel a szobrán is ábrázolták.

– Akkor viszont a vérre özönleni kezdenének a zombik… – jegyezte meg Jeez.

– Nem lehetne úgy megölni vagy felgyújtani, hogy ne folyjon a vére? – kérdezte Aria.

– Miért akarja mindenki megölni őt? – gondolta Éla. – Nem inkább megmenteni kellene? És ha felvinnénk őt a felszínre? – kérdezte hangosan.

– Nem lehet elmozdítani – rázta meg a fejét Ayshani, és átnyúlt a kezével a gyermek testén, ami különösen bizarr látványt nyújtott.

– És nincsenek esetleg nekromanták a környéken? – kérdezte Aria.

– A domvikiták szoktak ilyesmivel foglalkozni – pillantott össze a három nő.

Ayshani végül lekapta a hátáról a pallost, döngölt földbe állította, és hevesen koncentrálni kezdett.

– A gyerek családjának nem lehetnek nekromantái? – kérdezte halkan a paplovag Jeeztől, nehogy megzavarja vele a a kisasszonyt.

Az azonban megrázta a fejét.

– Nem helybéliek. Az úrnővel is – intett a fejével Ayshani felé – kalandozás közben ismerkedtek meg. Emellett a városban azonnali akasztással jár, ha valakit nekromancián kapnak.

– A kyrek nem foglalkoznak vérmágiával? – kérdezte Éla. – Mintha ilyesmire emlékeztem volna…

Ayshaninak azonban elkerekedett a szeme a döbbenettől.

– Remélem, hogy nem… – felelte. – A gyermek viszont… nem mozdítható el innen – intett a kisfiú felé. – Ő jelenleg egy zár egy átjárón, ami felfogja a lelkeket.

– Az nem jó, mert akkor ezek a lelkek nem tudnak megtérni az isteneikhez – jegyezte meg aggódva Aria.

– Nekem sem tetszik a dolog – vallotta be az úrnő.

– És ez kihat az egész városra, vagy csak a temetőre?

– Nem hinném, hogy ekkora erők állnának a háttérben, de nem is szívesen tenném próbára magam 90-100 élőhalottal szemben…

– Úrnőm, amikor korábban kalandozni járt, hányan voltak? – kérdezte a paplovag.

– 11-en.

– Ha ők csatlakoznának hozzánk, máris jobbak lennének az esélyeink! – lelkendezett Aria. – Nem lenne akkora a túlerő.

– Vagy lehet, hogy inkább még előtte meg kellene semmisíteni a holttesteket – ajánlotta Jeez. – Mondjuk felgyújtani őket.

– A család nem panaszkodna, hogy megszentségtelenítjük a temetkezési helyüket? – kérdezte Éla némileg aggódva.

– Azt nem merészelnék – felelte a nő.

– Szívesen felajánlom a szolgálataimat – vigyorodott el Tíra a tüzeskedés gondolatára.

– Akkor azt hiszem, ezt eldöntöttük – bólintott Ayshani. – Jeez, rád bízom a dolgot! – tette hozzá, majd annak húgával hazaindult a palotába.

Jeez kisasszony némán meredt maga elé, Éla pedig azon töprengett, vajon meditál-e, vagy ugyanúgy üzenetet próbál küldeni valakinek, mint ahogy Aria és Leóra is szokott. Nem sokkal később egy szekéren 200 liter olaj érkezett a temetőbe, melyet 6 rab kísért.

– Na, ti tolvaj kurvapecérek! – rivallt rájuk ellentmondást nem tűrő hangon. – Ti most lementek oda – mutatott a nyitott kripta ajtajára –, lelocsoltok mindent olajjal, és ha végeztetek, szabad emberek vagytok!

A rabok kapva kaptak az alkalmon, és lelkesen hordták le az olajat, lelocsolva vele minden egyes koporsót. Tocsogott a lábuk alatt a talaj, kész csoda volt, hogy nem csúsztak el rajta. Mikorra már az utolsó hordóból is majdnem mindent levittek, Jeez kisasszony intett az őket kísérő városőröknek, hogy löttyintsék be a kripta ajtaján a maradékot, majd előzékenyen félreállt.

– Átadom a terepet – intette közelebb Tírát.

– De… úrnőm, még vannak lenn emberek – jegyezte meg csodálkozva az egyik városőr.

– Nincsenek – felelte Jeez.

– Nem azt mondta nekik, hogy szabadok lesznek? – súgta oda Éla Ashatának.

– Megszabadítja őket a szenvedéstől – vigyorodott el az amazon.

Tíra hamar lángra lobbantotta az olajat, odabentről pedig fájdalmas halálhörgés hallatszott fel a felszínre. Éla elfordult, és csak remélni tudta, hogy velük, mint a herceg rabszolgáival nem fognak egyszer hasonlóan bánni.

– Maradjanak itt, míg a tűz ki nem alszik! – utasította a katonákat a kisasszony.

Ő maga lóra pattant.

– Ti is hazatérhettek – utasította a kalandozókat. – A többiről ők már majd itt gondoskodnak.

– Köszönjük! Bármikor állunk később is a rendelkezésükre!

Jeez elégedetten biccentett, majd megsarkalta a lovát, és megindult a város felé.

~ Következő fejezet ~