Sziasztok!

Elérkeztünk az év végi összefoglalónkhoz, az utolsó 3 hónapban látott sorozatok értékeléséhez.

Deserving the Name – 10/9
100 Days My Prince – 10/8
Delphi Murders – State v. Richard Allen Trial – 10/10
Captivating the King – 10/7-8
Cold Case – Who Killed JonBenét Ramsey? – 10/8
900 Days without Anabel – 10/8
Flower of Evil – 10/9
My Happy Marriage OVA – 10/4
Tiny Pretty Things – 10/7
Squid Game 2 – 10/9

Deserving the Name – 10/9

Nem tudom, miért épp erre a sorozatra esett a választásom. Az orvosos, kórházas doramákat nem különösebben szeretem, Kim Namgil munkásságát különösebben nem ismerem, viszont amikor a Netflixen elérhető, koreai sorozatok közt böngészgettem, semmi kedvem nem volt elkezdeni a felsorolt romantikus vackok egyikét sem. A legtöbbet még címről sem ismerem, nemhogy a posztereiken szereplő színészeket, így inkább visszavándoroltam a nem-túl-legális online streaminghez, és év alapján elkezdtem nézelődni, látok-e bármit, amit még nem daráltam le a régebbiek közül, és amit érdemes lenne. Úgy bukkantam erre is. Sokat nem tudtam róla, csak amit a bemutatásakor hallomásból meg lehetett ismerni, miszerint hogy időutazós, és ilyen “feudális szar”, ahogy Marcsi barátnőm szokta a történelmi sorozatokat hívni. Egy ideje már bennem volt, hogy előveszek egy ilyen kosztümöset, így végül erre esett a választásom.

Az 1600-as évek végén Heo Im (Kim Namgil) a csoszoni főváros, Hanyang közkórházának megbecsült gyógyítója. Tehetséges akupunkturista, akihez messze földről is járnak gyógyulni vágyók, munka után pedig udvarházaik diszkréciója közepette kezeli a nemesek kínos-kényes kórságait, jó pénzért cserébe. Alacsony származása miatt hiába szeretne bekerülni a királyi kórházba, nincs rá esélye. Egy nap azonban Heo Jun miniszter (Eom Hyoseop) közbejárásával lehetősége nyílna titokban kezelni őfelsége migrénjét, mellyel a királyi kórház gyógyítói már nem boldogultak. A kritikus pillanatban azonban Heo Im keze remegni kezd, nem tudja beszúrni a tűket, amit a király személye elleni támadásnak és sértésnek értelmeznek, ezért menelkülnie kell. Kijut a palotából, és épp egy hídon fut át, mikor a fák közül egy rejtélyes támadó két nyílvesszővel is eltalálja őt, Heo Im pedig lezuhan a vízbe. Meglepetésére a napjainkbeli Szöul kellős közepén ébred, a modern, rohanó világ pedig teljesen összezavarja. Naphosszat csak bolyong a városban, este pedig az egyik szórakozóhely előtt Choi Yeongkyeong doktornőbe (Kim Ajoong) botlik. A nő egy baleset láttán elájul (egy korábbi trauma felszínre törése miatt), a férfi pedig követi őt a kórházba, ahol a nő is történetesen dolgozik. Kísérőjének, kedvesének adja ki magát, ezzel pedig kínos kalandok sorozata veszi kezdetét számukra.

Jót tett a lelkemnek ismét történelmi(esebb jellegű) sorozatot látni. Hiányoztak már a jelmezek, szóval örültem a múltban játszódó részeknek. Az is tetszett, hogy az ott megismert karakterek nem csak dísznek voltak, mindegyiknek volt valami jelentősége (Magkae (Mun Kayoung) és az ő anyjának tragédiája, Duchil (Oh Daehwan) és Ddaksae (Choi Jaesup) szomorú sorsa, stb.). Az pedig különösen jó volt, hogy a jelenbeli és múltbéli karaktereknek is megvolt a maga megfelelője, a színészek mindkét idősíkban visszaköszöntek. Az már kevésbé, hogy hőseink ezeket nem ismerték fel (ahogy a néző), hogy nem reflektáltak erre a múltban, és a jelenben sem változtatott ez az érintett figurával való viselkedésükön. Nem tudom, azért volt-e ez így, mert nem akartak még több színészt felvenni, hogy még ennél is nagyobb legyen a stáb, vagy csak egyszerűen nem volt jelentősége, és ezért nem kapott hangsúlyt. De kicsit kihagyott ziccernek éreztem. Oda-vissza időutazásokkal kicsit Queen Inhyun’s Man– és Rooftop Prince-érzés fogott el a sorozat nézése közben, ami nem baj, mert ezek nem voltak ám rossz történetek, sőt.

Kim Namgil játékában itt már jóval több “élet” volt, mint előzőleg a Through the Darknessben, maga a történet sem fukarkodik az altesti humorral, ami kell is, és sokszor hiányzik a koreai sorozatokból. Egyszerűen túl merevek a hálószoba- és vécéhumorhoz, és minden erőltetettnek és kínosnak tűnik. Itt Kim Namgil tökéletesen, sokszor szinte már bosszantóan jól belebújik a pénzéhes, gyarló Heo Im bőrébe. Segítőkész és tökéletes profizmus árad belőle a gyógyítások közben, már-már infantilis, ha pénzről és ügyeskedésről van szó, rendkívül drámai, amikor Duchil és Ddaksae életéért kell könyörögnie a hadügyminiszter (Ahn Sukhwan) előtt, mely olyan lelki törést okoz benne, amitől rideg és számító férfi lesz belőle. Fantasztikus ívet jár be a karaktere, illetve annak fejlődése. Ami furcsa volt számomra, hogy miután levágja magának a haját, és a jelenben marad, az arca, a manírjai, de még a hangja is egy az egyben olyan volt, mint Kim Junkinak. Egy-egy epizód elindításakor rendesen zavarba jöttem, hogy jó sorozatot nézek-e, vagy tényleg ő az. Nem tudom, ez másnak is feltűnt?

A Choi doktornőt alakító Kim Ajoong meglepően jó női főszereplő, a karaktere talpraesett, okos és tehetséges, és mellesleg még szép is, és meglepő módon erre helyeződik a legkisebb hangsúly (ami JÓ!). Gyűlölöm, amikor lépten-nyomot azt szajkózzák a férfi vagy női főszereplőknek, hogy milyen szépek meg csinosak, meg simán elmehetnének modellnek, színésznőnek, vagy általánosságban, hírességnek. Choi doktornő képviseli azt a morális iránytűt, amire Heo Imnek szüksége van, jól megmutatkozik ez abban is, amikor a múltban a sérült japán tábornokot ellátják, annak tudatában, hogy az meghódítani jött az országukat, azaz tulajdonképpen ellenség. Az ő férfihoz való hozzáállása viszont már inkább furcsa volt. Korábban igyekezte lerázni magáról Heo Imet, elzavarni, annak ellenére, hogy amikor csak kellett, próbálta kihúzni a csávából. De miután végignézték Ddaksae agyonverését a hadügyminiszter udvarán, és visszatérnek a jelenbe, mint a pincsikutya, megy utána, kávét, sütit akar neki vinni, hirtelenjében már együtt akar vele kajálni… Miért? Olyan, mint aki tudomást se venne a velük történtekről, vidáman csicsereg, mintha nem valaki halálát nézték volna együtt végig előző nap. Nyilván az ilyesmi minden normális embert traumatizálna, de itt a viselkedését még csak nem is lehet erre fogni. Egyszerűen… megmagyarázhatatlan.

A legacy-színészek felhozatala parádés, Ahn Sukhwan, Eom Hyoseop, a Hwang professzort alakító Lee Daeyeon, a Choi nagypapát alakító Yun Jusang vagy a Ma Seongtae kórházigazgatót alakító Kim Myunggon kiválóan egészíti ki a fiatalokból álló stábot. Még a Yi Sanban megszeretett Maeng Sanghunnal is találkozunk egy-egy rövidke szerep erejéig mind a múltban, mind a jelenben.

 

100 Days My Prince – 10/8

Régóta halogattam ezt a történetet, főként azért is, mert amikor a magyar fordítása készült, elég nagy volt a csörte, hogy most ki csinálja, ki hagyja félbe, ki folytassa, és őszintén szólva a nagy vitatkozások gyakran elveszik a kedvem egy-egy sorozattól (van jó pár ilyen egyébként…). De most, hogy a Live up to your name valamelyest kielégítette a “feudális szar” iránti vágyamat, úgy éreztem… nekem több kell. Szóval elkezdtem nézelődni a 2016-os, 2017-es sorozatok közt, haladva napjaink felé, és megakadt ezen a szemem. Semmit se tudtam róla, csak hogy az EXO-s D.O. a főszereplő, róla meg nem sok lehetőségem volt eddig képet kapni, mert egyedül a Hello Monsterben láttam eddig, de ott amúgyis mindenki bitagjó volt. Szóval… belevágtam.

Yi Yul (felnőttként D.O.) a királyi, kiterjesztett rokonság tagja, egész pontosan a király unokaöccse. Családjával a fővárosban él, egy kényelmes udvarházban, és naphosszat a barátaival és utcagyerekekkel játszik. Egy nap megismerkedik Yiseo-val (felnőttként Nam Jihyun), egy magas rangú katonatiszt szépséges lányával, a két gyermek közt pedig hamar barátság szövődik, bár a kisfiú fülig beleszeret a lánykába, és el is határozza, hogy egy nap feleségül veszi. A gyerekek terveire árnyékot vet egy katonai hatalomátvétel: Kim Chaeon miniszter (Jo Sungha) titokban lázadást szervez a király elmozdítására, hogy Yul apját, a király öccsét (Jo Hanchul) emeljék helyette a trónra. A király szövetségeseivel, köztük Yiseo apjával így végeznek, Yiseo és bátyja, Seokha (Kim Jaeyoung) menekülni kényszerül. Yul, aki szemtanúja volt a gyilkosságoknak, elveszíti szeretett édesanyját is a puccs során, és erővel a palotába cipelik, ahol egyhamar megkapja a trónörökösi címet, akarata ellenére. A szeretett Yiseo-t halottnak hiszi, 16 évvel később pedig felnőttként egy keserű, előítéletes, mindenkivel szemben kritikus herceg lett belőle. Amikor egy esőszertartásra tart a kíséretével, ellenfelei támadást intéznek ellenük, ezért neki és hűséges testőrének menekülnie kell. A herceg sérülten egy kis falu mellett eszméletét veszti, a helybéliek közül pedig egy férfi megmenti és felgyógyítja őt. Yulnak látszólag amnéziája van, semmire nem emlékszik a történtekből, ami pont kapóra jön a falubelieknek, ugyanis hercegként hozott egy olyan rendelkezést, hogy minden 20 év feletti hajadonnak és agglegénynek meg kell házasodnia a hónap végéig, a falu utolsó hajadonja, Yeon Hongshim (Nam Jihyun) pedig pont egy kamu férjet keres, hogy ne kelljen a vén kéjenc elöljáró (Ahn Sukhwan) ágyasává válnia. A két fiatalt még aznap összeadják, a cserfes Hongshim így megmenekül, az amnéziás herceg pedig kénytelen beletanulni az egyszerű emberek életének mindennapjaiba…

Először is: ezzel a sorozattal türelmesnek kell lenni. Megkapjuk a kötelező, gyerekszínészes részeket, amiket kénytelenek vagyunk átvészelni, ez szinte minden történelmi sorozat velejárója. Onnantól kap igazán szárnyra a történet, hogy felnőtt karaktereinkkel folytatjuk, de abból is igazán a 3. rész a vízválasztó. Szóval majdnem a sorozat negyedéig meg kell emberelnünk magunkat, hogy ne akarjuk abbahagyni. Mert hercegünk egy kellemetlen, kiállhatatlan figura, akin tudjuk, hogy ez csak a látszat, és titokban nyomozgat (ami tök jó, főleg, hogy a belső monológjait is halljuk, aminek nagyon örülök, hogy nem nekem kell kitalálni, mi járhat a fejében!). És hiába gyönyörűek a palotabeli jelenetek, csodás a király második hitvese (és második fiának, Yul mostohaöccsének anyja, a királynét alakító Oh Yeonah) és a hercegné (Han Sohee) is, a ruháik és viselkedésük is, valami hiányzik. És ez NAM JIHYUN. Szabad elmondanom, mennyire imádom azt a teliszájjal, orrhangon beszélő, übercuki mindenségit, amolyan nem-leszbikus módon? Egyszerűen meg tudnám zabálni. Ez a nő egyszerűen egy tünemény.

Sokat számít, hogy nem kőkemény dráma volt végig a sorozat, a premisszája ellenére, hanem nagyon könnyed volt az általános hangulata, humorosan mutatta be az egyszerű emberek mindennapjait. Igaz, voltak szomorú vagy szívtelen pillanatok, főleg, ami az udvari életet, a törtető minisztereket vagy a tragikus mellőzöttségben élő hercegnét illette, és akadtak igencsak érdekes meglepetések is, mint például a hercegné terhessége egy idegen férfitól – akiről kiderült, hogy Hongshim elveszettnek hitt bátyja! Maradtak azért bennem kételyek, hogy tényleg csak vele feküdt-e össze a hercegné, vagy Yul hercegünk öccsével is, hiszen többször is láttuk, hogy őszintén aggódott érte, még a száműzetésben is meglátogatta őt. Nagyon jó volt a király, tetszett, hogy az epilógus idejére, amikorra már magunk mögött hagytuk a drámát, ő is felvesz egy könnyedebb, viccesebb személyiséget, ahogy apa és fia megvitatják a lány-kérdést. Érdekes volt az arcvakságban szenvedő hivatalnok, Jun Jaeyun (Kim Seonho) is, aki ostromolta a szerelmével Hongshim karakterét, de nagyon visszafogottan és aranyosan, így az ő figurája is nagyon szerethető volt.

Nem mehetünk el szó nélkül főgonoszunk, Kim Chaeon, azaz Jo Sungha mellett, aki kb. a koreai filmgyártás Sean Beanje, mert nála többször szerintem kevés színész halt erőszakos halált a filmvásznon. Nem feltétlenül van bajom ezzel, amíg neki ez jó, és meg tud élni belőle, csinálja, de amint ő a színre lép bármilyen produkcióban, rögtön tudjuk, hogy ő lesz a negatív ellenpólus. Így, fejből nem is tudnék olyan filmet vagy sorozatot mondani tőle, melyben ő játszotta volna a jó oldal egyik figuráját, azaz egyértelmúen be van skatulyázva ebbe az alattomos, szervezkedő, összeesküvő szerepbe, ami miatt a játéka is… mindig ugyanolyan. Nem látod benne a változatosságot, amivel az általa eljátszott figurák bármiben is különböznének egymástól. Pedig rendkívül tehetséges színész, ehhez nem is fér kétség, mégis… nem tudom.

Összességében, tetszett ez a sorozat, jó volt, hogy rászántam magam, a háttérzenéket is kellemes volt hallgatni. Jó volt a lezárás, senkire nem pazaroltunk több időt, mint amennyit feltétlenül szükséges lett volna, talán csak Jung Jaeyung és a herceg nyomozása volt kicsit túlbonyolítva.

 

Delphi Murders – State v. Richard Allen Trial – 10/10

Technikailag ez nem tekinthető sorozatnak, de a terjedelme miatt… talán mégis az.

Az előző negyedéves bejegyzésemben írtam az HBO/Max dokumentumfilm-sorozatáról, a Taken Togetherről, ami annyira tetszett. Röviden, két tizenéves kislány elrablása és kegyetlen meggyilkolásának ügyéről szól, megszólaltatva a gyászoló hozzátartozókat, nyomozókat, legfőbb érintetteket. Az eset azóta is megoldatlan, akárcsak oly sok más. A műsor érintőlegesen megemlít egy másik, nagyon hasonló esetet, az alig pár órás autóútra lévő Delphi városában 2017-ben elkövetett kettős gyilkosságot, mely ugyancsak megoldásra vár, és hogy milyen sok kísérteties hasonlóság van a két eset között. És valóban! Mind Evansdale-ben, mind Delphi-ban két egymáshoz nagyon közelálló kislány (Elisabeth és Lyric, valamint Abigail és Liberty) ellen követték el a gyilkosságokat. A gyerekek szülői felügyelet nélkül biciklizni mentek (Elisabeth és Lyric), illetve sétálni az erdőbe (Abigail és Liberty). Teljesen normális tevékenység volt ez mindannyiuk részéről, a kisvárosokban, ahol laktak, senki nem találta veszélyesnek elengedni őket, nagyon sok fiatal hasonlóan bicajozott, sétált, túrázott a környerő parkokban, erdőkben. Mikor azonban a gyerekek egyik városban sem tértek haza, és telefonjaik sem voltak elérhetőek, a szülők természetesen aggódni kezdtek, szóltak a rendőrségnek, keresőcsapatok alakultak, míg végül a kislányok holttesteit meg nem találták.

Említettem a Taken Togethernél, hogy az utóbbi esetben, Delphi-ban azóta fejlemények vannak az üggyel kapcsolatban, és hosszas huzavona után végre tárgyalás előtt állnak. 2022-ben ugyanis korábbi, közvetett bizonyítékok és teljesen össze nem egyeztethető tanúvallomások alapján előzetes letartóztatásba helyezték Richard Allen Delphi-beli lakost, aki azon a napon (2017.02.13.) maga is kinn sétált az erdőben, ahol Abigail és Liberty is. Az ügyészség a rendelkezésére álló adatok alapján Allent gyanúsítja tehát a kettős gyilkossággal.

Régóta követem a Delhi-beli gyilkosságok ügyét, hiszen hátborzongató a történet. A két lány sétálni ment a festői szépségű erdőben, át egy viszonylag rozoga, mégis impozáns völgyhídon, fotózgatnak, nevetgélnek, amikor egyszer csak észreveszik, hogy valaki… követi őket. A hídon egy megtermett, pocakos, sapkás alak poroszkál, egyre közelebb érve hozzájuk. A lányok le is fényképezik, illetve ahogy később kiderült, videofelvételt is készítettek róla titokban, ahogy beérte őket, és rájuk parancsolt, hogy “lefelé a domboldalon!“. Egyfajta síron túli iránytűként próbálta ez a bizonyíték azóta is segíteni a nyomozást, melynek akadtak már korábban gyanúsítottjai, elméletei, melyeket elvetettek (hogy a lányokat pl. Snapchaten vagy más közösségi, ismerkedős alkalmazásban odacsalta valaki [“catfish”], tekintettel arra, hogy 1 nappal vagyunk Valentin napja előtt, és az egész rosszul sült el; vagy hogy a környéken dívik egyfajta Odinista kultusz, melynek követői rituálisan kivégezték, kivéreztették és feláldozták a két lányt, melyre a megtalálás helyszínén a holttesteken elhelyezett faágak alapján következtettek, és a körülöttük lévő fán fellelt vérnyomok egyfajta rúnaként is értelmezhetők., stb.). Hogy mennyire állják meg jobban a helyüket ezek, mint az Allen elleni vádak, kérdéses, mert a tárgyalásnak már az első napján elrendelte a bírónő, hogy tilos egy 3. fél bűnösségét feltételező bizonyítékot, vallomást egyáltalán megemlíteni is, akárcsak szóbahozni az Odinista kultusz témakörét. Azaz a közönség (és persze Allen) már eleve hátrányból indul, ha teljes képet akarunk kapni az ügy körülményeiről.

És azért írom, hogy “közönség”, mert az amerikai tárgyalások nyilvánosak. Korlátozott számban a civil lakosság érdeklődő tagjai is beülhetnek, még akkor is, ha semmilyen kapcsolatban nem állnak a bűnesetekkel, nem hozzátartozók, stb. Mindig van fenntartva számukra néhány hely (tárgyalóterem méretétől függően több vagy kevesebb), és nem volt ez másként Delphi-ban sem. Több tárgyalás közvetítését végignéztem már, a leghíresebb talán a Depp v. Heard per volt (azt az egész világ látta), és jó pár éve követek úgynevezett Law-tubereket, akik érdekes ügyeket segítenek hétköznapi nyelvre lefordítani, beszámolnak különböző ítélethírdetésekről, vagy akár képesek a helyszínre is utazni, és végigülni ezeket. Andrea Burkhart egy washingtoni, bűnügyi védőügyvéd, akire a Depp v. Heard per közvetítése és elemzése közben figyeltem fel Nick Rekieta (@RekieteLaw) meghívott vendégeként, és üde változás volt az addig zömmel férfiakból álló Law-tuberek közt, és kitűnt az intellektusával, sokrétű tudásával és évtizedes tapasztalatával, és különös igazságérzetével. Idővel ő is saját csatornát indított, jelenleg 100 ezer feliratkozónál jár, és nagyon érdekes ügyekről szokott tudósítani. A Delphi-gyilkosságokkal régóta foglalkozik, főként azért, mert védőügyvédként súlyos jogsértéseket tapasztalt Richard Allen letartóztatásával és azóta őrizetbentartásával kapcsolatosan, ezért különösen érdekelte a tárgyalás kimenetele. A praxisát egy időre szögre akasztva Delphi-ba utazott, és minden nap hajnalban szobrozott a bíróság épülete előtt, hogy a 20-25 főnyi, civil helyek egyikére be tudjon ülni, és később a csatornáján be tudjon számolni az elhangzottakról.

A közönségének, követőinek, köztük sok helybélinek annyira tetszett az elhivatottsága, igazságérzete és pártatlan szemlélete, hogy konkrétan az emberek megszervezték, hogy hajnalban ki menjen ki minden nap sorban állni helyette a hidegben, sötétben, hogy legalább néhány órával többet tudjon aludni, és ne éjjel 2-3-kor kelljen beállnia a sorba, hogy a reggel 9-kor nyitó épületbe bejuthasson. Elképesztő volt az összefogás, és örömteli volt nézni, hogy így összejött a közösség. Andrea nemcsak kiváló összefoglalóival és magyarázataival honorálta az igyekezetüket, hanem több beadványban is megkereste a bírónőt, de még Indiana állam legfelsőbb bíróságát is, hogy tegyék elérhetővé a lakosság számára a bizonyítékokat, valamint a tárgyalás hangfelvételeit (video nem készült, mert az összes kamerát gondosan letakarva tartották már az első naptól kezdve), hogy mindenki független tájékoztatásban részesülhessen (az amerikai “információs szabadság”-törvényre hivatkozva), valamint  nyilvánosságra kerüljön, hogy micsoda kegyetlen bánásmódban részesítették Richard Allent, milyen semmitmondó “bizonyítékok” alapján.

Nagyon sokáig nem lehetett tudni, mi történt pontosan Abby-vel és Libby-vel. Két fiatal, tinédzser kislányról van szó, talán általános vagy alsó-középiskolás volt még mindkettő, de nem hozták nyilvánosságra (vélhetően a folyamatban lévő nyomozás érdekében), hogy pontosan hogyan haltak meg, mi volt a gyilkos fegyver, történt-e bármilyen bántalmazás a sérelmükre. Nos, ezen a tárgyaláson végül felfedtek mindent. A két lány délután 2 és 3 körül járt az erdőben, a Snapchaten és a mobiljuk adata alapján is ez volt az utolsó alkalom, hogy életjelet adtak magukról, ekkor készült a hídon sétáló férfiról a kép és a video/hangfelvétel is, utána a készülékük (csak az egyiküknek volt akkoriban még mobilja) leszakadt a hálózatról. A mobil másnap reggel, azaz 02.14.-én csatlakozott újra a hálózathoz, ami (telekommunikációban dolgozói szemmel) nagyon érdekes volt, ráadásul sosem lett kikapcsolva, volt kísérlet arra, hogy feloldják (az FBI és független törvényszéki szakértő kinyerte az adatokat a készülékből), és konkrétan az egyik kislány holtteste alatt találták meg, azaz a gyilkos még csak nem is foglalkozott azzal, hogy elrejtse vagy megsemmisítse. A lányokat az orvosszakértői vélemény szerint nem erőszakolták meg, mindkettejük halálát az okozta, hogy elvágták a torkukat és elvéreztek.

Számos furcsaság övezte a megtalálásuk helyszínét. Egy kis patak mentén találták meg őket, a fák között, az egyikük teljesen meztelen volt, a másik félig fel volt öltöztetve a másik lány (!) ruháiba, ami ki volt mosva. A szörnyű vágás a torkukon hatalmas sebet ejtett rajtuk, ami masszív vér jelenlétét kellett volna, hogy feltételezze, de néhány furcsa folyásirányú vérnyomon kívül semmit nem találtak rajtuk, alattuk vagy körülöttük. Néhány vékony, rövidre tört bot/faág volt rájuk és a fejük fölé helyezve (mint valami kis szarv), ami vajmi kevés lett volna ahhoz, hogy eltakarja őket, főleg annak tükrében, hogy körülöttük mindenhol ott volt a fákról lehullott levél, amivel sokkal könnyebben el lehetett volna rejteni őket. Nem volt rajtuk védekezésre utaló nyom, mindössze az egyikük tartotta ökölbe szorulva maga elé a kezeit, és az egyikükről megállapították, hogy halála előtt sírt. A rendőrség a legfontosabb, számukra perdöntő bizonyítéknak azonban a helyszínen fellelt töltényt tartja, mely egy .40-es Smith & Wesson típusú töltény (az egyik leggyakrabban értékesített, Wallmart áruházban is kapható és bárki által megvásárolható lőszer). A töltényt nem lőtték ki, vélhetően a hozzá kapcsolódó fegyver kezelése, újratöltése során eshetett ki a földre. A rendőrség bevizsgáltatta, és az annak borításán található jelek alapján próbálták megtalálni eredeti tulajdonosát.

Richard Allen még a történtek idején, tehát 2017. februárjában tett már vallomást a rendőrségen, hogy aznap dél és egy között sétált ő is az erdőben, a közelben, látott más túrázókat, sőt, tinédzsereket is (de azok többen voltak, hárman és nem ketten), Abby-t és Libby-t viszont nem, és előtte sem ismerte őket. Sokáig nem is merült fel újra a neve, egészen 2022-ig, amikor a rendőrség egy közeli bolt homályos biztonsági kamerájának felvétele alapján odahelyezte őt a helyszínre (mert igen… ott járt… ezt el is mondta), aztán átkutatták a házát, feltúrták a kertjét, és találtak nála egy .40-es kaliberű pisztolyt, és Smith & Wesson töltényeket. És ezek alapján… letartóztatták. Tekintettel arra, milyen nagy profilú ügyről van szó, arra hivatkoztak, hogy a kisvárosi zárkában nem tudnának gondoskodni a biztonságáról, ezért a “saját érdekében” elkülönítették egy állami intézményben: a Westwille szigorított, büntetés-végrehajtási intézet legsúlyosabb bűncselekményeket elkövető elítéltek állandó megfigyelés alatti magánzárkájába vitték, ahol 13 hónapon keresztül fogva tartották és bűnösként kezelték anélkül, hogy bármilyen ítélet egyáltalán még született volna az ügyében. Ezalatt mindössze kétszer találkozhatott a szeretteivel, nem részesült megfelelő mentális kezelésben (korábban kísérelt már meg öngyilkosságot, ezért lelki gondokkal küszködött, és súlyosan megviselte a bebörtönzése is). A férfit gyógyszerezték, mert pszichózis jelei mutatkoztak rajta, kétszer még le is sokkolózták a börtönőrök. A férfi elméje teljesen megbomlani látszott, kivetkőzött magából (szó szerint…), összefüggéstelenül beszélt, nyilvánosan maszturbált, a vécéből ivott, odaszart a cellájába, szétkente azt magán és a cella falán, stb. És amikor telefonon beszélni tudott a feleségével, hol az ártatlanságát bizonygatta, hol azt, hogy megölte a lányokat, hogy lelőtte és megerőszakolta (!) őket, meg még 2 másik (hatóságok számára ismeretlen) személyt. Az egész családját értelemszerűen megviselték a történtek, az asszony is szinte belenyomorodott a vádakba, kirúgták a munkahelyéről, és bizonyosan a lányát is súlyosan megbélyegezte a közösség.

És látva mindezeket a bizonyítékokat, melyeket szinte gúnyos örömmel prezentál az ügyészség (mert mindenről video- és vagy hangfelvétel van!), az ember úgy érzi, hogy ez a tárgyalás már nem csak arról fog szólni, hogy Abby-nek és Libby-nek igazságot kell szolgáltatni, hanem Richard Allennek is. Andrea maga is az érzelmek széles skáláján lavírozott, ahogy napról napra ezekről a súlyos visszaélésekről, jogsértésekről beszámolt, a döbbenettől kezdve a dühön át az elérzékenyülésig, ahogy szem- és fültanúja volt mindezeknek, és elmondása alapján a tárgyalóteremben az ügyészségen és bírónőn kívül mindenki hasonló megrökönyödéssel szembesült a rendőri visszaélésekkel, mulasztásokkal, légbőlkapott vádaskodásaikkal. Konkrétan úgy akarták vallomástételre bírni Allent, hogy azt hazudták neki, hogy látták őt a helyszínen többen is, holott egy ilyen tanúvallomás sem volt a birtokukban. A töltényt bevizsgálás után hozzá kapcsolták, de nem azért, mert a pisztolyában lévő, ki nem lőtt töltényeken ugyanolyan karcolások voltak, hanem mert amikor kilőttek (!) vele egy töltényt, a kirobbanó hüvelyen HASONLÓ (!) nyomok voltak láthatóak (AMI NEM UGYANAZ!). Ugyanakkor az is szerepel a szakértő vallomásában, hogy a kutatások és vizsgálatok során több, .40-es kaliberű pisztolyt, köztük több Smith & Wessont is bevizsgáltak a környékről, és számos ilyen pisztolyt SEM tudnak kizárni, azok tulajdonosai mégsem ülnek most a vádlottak padján. Konkrétan az a férfi, akinek a háza nem messze van a helyszíntől, és akinek a birtokához tartozik az a rész, ugyanúgy rendelkezik egy ugyanilyen fegyverrel, és az ő pisztolyát SEM tudta kizárni a szakértő. A lányok testén egyetlen DNS-minta sem árulkodik arról, hogy Richard Allen valaha ott lett volna, és nehéz megmagyarázni azt is, hogy volt képes egy kb. 150-160 cm magas, alacsony, kis termetű férfi sakkban tartani egy 50 és egy 100 kilós lányt úgy, hogy azok ne szaladjanak el előle, ne kiabáljanak/sikoltsanak, és közben még a torkukat is el tudja vágni. Érthetetlen a hatóságok hozzáállása, az egész ügy koholt vádakon alapul.

Úgy mentem neki ennek a pernek, ahogy az amerikai lakosság nagy része is, hogy szinte biztos voltam Allen bűnösségében, mert “ha már feltúrták a házát, biztos találtak valamit, ami a bűnügyhöz köti őt“. Andrea Burkhart független tudósításának hála megismertem a tényeket, a konkrét részleteket, amiket az ügyészség és a rendőrség el akart titkolni a nyilvánosság elől. Minden nap főzés, edzés, rajzolás/festés közben, de még utcán séta közben is az ő 4-5 órás videóit, beszámolóit hallgattam. Allent végül nagyon gyors ítélethozatallal bűnösnek találták minden vádpontban, ami megdöbbentő, de természetesen jelezték az ügyvédei, hogy fellebbezni kívánnak az ítélet ellen. Ha nem sikerül, Allenre akár 130 évnyi börtönbüntetés is várhat…

 

Captivating the King – 10/7-8

Miből is láttunk már eddig épp eleget? Jo Sungha szereplésével gonosz karakteres történelmi sorozatot? Akkor nesze, itt van még egy!

Valahogy mostanában a Netflix koreai doramás felhozatala… hagy némi kivánnivalót maga után. Csak görgetek és görgetek a címek közt, de csupa egy kaptafára készült poszter fogad ismeretlen arcokkal és címekkel. Nem teljesen értem, miért is épp erre esett a választásom, talán a másik, sokszor felbukkanó “Kezdő krónikás” (Rookie Historian akármicsoda) koncepciója valahogy nem fogott meg, és unottan ráböktem erre, hogy “akkor legyen ez, leszarom“. Jó volt a 100 Days My Prince, reméltem, hogy ez is majd egy rejtett kincs vagy gyöngyszem lesz. Nem mondom, hogy nem forgattam meg a szemem, mikor megláttam, hogy kik szerepelnek benne. Jo Sungha kegyetlenkedéseihez nem volt megint ingerenciám, Shin Sekyungot pedig egy rettenetes színésznőnek tartottam, akitől a Bride of Habek óta nem voltam hajlandó megnézni semmit, így nem indult jól a sorozat a szememben. De azért csak befigyeltek olyan húzónevek, mint Son Hyunjoo Kang Hangseon miniszterelnökként, Eom Hyosup a királyné apjaként vagy Jang Youngnam az anyakirálynéként, úgyhogy adtam neki egy esélyt.

Vakon ugrottam neki a cselekménynek, még egy trailert se nagyon néztem meg belőle, így meglepve tapasztaltam, hogy a Ming-Csing-csörte és a Gwanghae–Injo–Sohyeon hercegek/királyok nevével fémjelezte korba vitt minket a történet. Az eseményeket igyekezte valamelyest hasonlóra alakítani, ahogy azok a történelemkönyvekben is szerepelnek, de teljesen lecserélte hőseink gárdáját fiktív karakterekre. Mint e kor nagy kedvelője, itt felszaladt a szemöldököm, mert egyrészt szeretem az ezt a korszakot feldolgozó történeteket, ugyanakkor nem vagyok a híve a történelem megmásításának, így kissé ambivalens érzések kavarogtak bennem.

Az 1600-as évek első harmadában járunk, a többszáz éve Ming vazallusaként élő Csoszon birodalma elszakadni próbál korábbi elnyomóiktól, de egy pusztító háború kellős közepén találják magukat: a mai Kína kiterjedt birodalmáért a széthullóban lévő mingek és a helyükre érkező, barbár csingek/mandzsuk viaskodnak, a koreai félszigetet pedig mindkét birodalom saját hűbéresének tekinti. Csoszon a lehető legrosszabban jön ki a háborúból, a teljes kapituláció elkerülhetetlen. A király (Choi Daehoon) engedelmességet kell, hogy fogadjon Csingnek, és büntetésül Shenyangba kell engednie az öccsét, Jinhan nagyherceget (Jo Jungsuk), aki ott Rui herceg udvarában él, míg később kegyelmet nem kap és haza nem térhet. Visszaérkezésének csak a nép örül igazán, látszólag az udvar és tulajdon bátyja is gyanakodva figyeli őt, mert úgy érzik, a mandzsuk átformálták és saját emberükké tették őt, aki így a trónra áhítozik. A király, akit amúgy is súlyos mentális betegség (és valamilyen mérgezés is) gyötör retteg az újabb háborútól vagy megaláztatástól, és azon fáradozik, hogy öccse távollétében született kisfiát mihamarabb trónörökösi rangra emelhesse, hogy ezzel Csing uralkodójának hozzájárulását is megkapja, és így távol tarthassa Jinhan nagyherceget a palotától.

Mindeközben Jinhan nagyherceg, hogy elkerülje a félreértéseket vagy összetűzéseket, a palotán kívül él, tengeti agglegényi mindennapjait, mígnem egyszer arról nem értesül, hogy van egy rendkívül tehetséges baduk-játékos a fővárosban, aki legyőzhetetlennek tűnik, és aki – meglepetésére – mindenképpen szeretne vele is jásztani egyet. Hongjang kiszeng (Han Dognhee) egyik pavilonjában a két férfi össze is csap egy izgalmas mérkőzés erejéig, melyet a rejtélyes helybéli fiatalember meg is nyer, akit a herceg Mongwu névre keresztel el, és barátjává fogadja. Nem is sejti azonban, hogy Mongwu valójában egy férfi ruhák mögé rejtőző nemesi kisasszony, Kang miniszterelnök (Son Hyunjoo) egyetlen lánya, Kang Hisu (Shin Sekyung). Hisu makacs, művelt teremtés, aki apjától tanulta meg, hogyan kell badukot játszani, és titokban a baduk-mérkőzéseken nyert fogadásokból befolyó pénzen a mandzsuk által elrabolt honfitársai kiváltásán, hazavásárlásán fáradozik. A lány minden kérőt kikosaraz, mondván, nem hajlandó férjhez menni olyan férfihoz, aki nem tudja őt legyőzni badukban. Hamar belehabarodik a hercegbe, és a férfi számára is ugyancsak kedves az ő Mongwuja. Fenekestül felfordul azonban mindannyiuk élete, mikor a király parancsára Kang miniszterelnök egy kémet küldet a mingekhez, akinek lebukása újabb háborúval fenyeget. Kang miniszterelnök kénytelen vállalni tette következményeit, és bűnösként, megbilincselve útnak indul Shenyangba, hátha ott megbékítheti a császárt. A hadügyminiszter, Kim Jongbae (Jo Sungha) szeretné a kialakult helyzetet előnyére fordítani, és elülteti a király szívében a gyanakvás magjait: miszerint a miniszterelnök nem könyörögni, hanem konspirálni ment Shenyangba, hogy onnan a császár áldásával térjen vissza, és Jinhan herceget ültesse a trónra. Ehhez nem rest koholt vádakkal ártatlanokat is megkínozni, hátha valaki terhelő vallomást tesz. Kang Hisu is kínpadra kerül, meglepetésére azonban pont az a személy hagyja őt cserben, akitől a szabadulást remélte: Jinhan herceg átveszi bátyja helyét a trónon, és kegyetlenül leszámol a vallatottakkal. Kis híján Hisu is odavész, a lány azonban bosszút esküszik egykori szerelme, a nagyherceg ellen, és nem nyugszik, míg azt be nem teljesítheti.

Több dolog is érdekes volt ezzel a sorozattal kapcsolatban. Egyrészt a történelmi hűséget már az elején kidobtuk az ablakon: Rui herceg és az épp regnáló mandzsu/csing császár túlontúl idősként van ábrázolva: többször halljuk, hogy az uralkodó “tajtékzik a dühtöl”, holott történetünk idején egy 4-5 éves gyermekről van szó (az érintett császár, Shunzhi 1638-ban született csupán, és míg elég idős nem lett, anyja, Xiaozhuangwen császárné és régens nagybátyjai uralkodtak helyette, többek közt pont az a Rui herceg, akinél a herceg raboskodott). A készítők nyilván eldöntötték, hogy mennyire volt fontos, hogy pontosan kövessék a hivatalos idővonalat, és mennyire volt ténylegesen szükség belőle. Jól megmutatkozott ez annak idején a Cruel Palace – War of Flowers sorozatban, ahol 50 gyötrelmesen hosszú részen keresztül ment az ármánykodás, és a történet jókora része kínai földön játszódott, vontatott, unalmas jelenetekkel, mandzsu nyelven beszélő hadurakkal a shenyangi részeknél, amivel nehezen tudott mit kezdeni a néző. Az ideggyenge, országát tragédiába hajszoló Injo király (1595-1649) helyett kapunk egy hasonlóan bolond uralkodót, akit a színésze fantasztikusan alakít (már ameddig látjuk őt, hisz hamar elbúcsúzunk tőle). Kiválóan megformálta a testileg és szellemileg is meggyengült férfit, nagyon látszott Choi Daehoon arcjátékán, tartásán és hanghordozásán, hogy ő elsősorban színházi színész, és szerintem ez különösen jót tett a szerepnek. Egy szeretett Sohyeon herceg (1612-1645) helyett kapunk egy határozott, később rideggé váló Jinhan nagyherceget, kettejük közt ég és föld a különbség.

Különös volt az is, hogy a megszokottól eltérően itt nem gyerekszínészekkel kezdtünk, hanem rögtön felnőtt cselekménnyel, és ezt is úgy, hogy színészeink sem épp a legfiatalabbak már: Shin Sekyung is a 30-as évei közepén jár, Jo Jungsuk 40 felett (bár még mindig nem olyan zavaró a korkülönbség kettejük közt, mint anno a “mélygyökerű fában”, a Deep Rooted Treeben Jang Hyukkal… ugh!). Tetszik, hogy nem fiatal, alighuszonéves idolokkal volt megtömve a produkció, mert ez ad súlyt, mélységet, komolyságot a történetnek. És meglepett, hogy mennyire utáltam Shin Sekyungot, és mennyire sokat fejlődött azóta, hogy utoljára láttam tőle bármit is. Sokkal tisztább a beszéde és hanghordozása, kellemes a megjelenése, bár valami a sminkjével nagyon nem volt rendben, mert gyakran férfiként szebb volt, mint nőkent…

Kellő odafigyelést igényelnek az első epizódok, hogy helyesen fel tudjuk mérni az erőviszonyokat a palotában. És ez kell is, mert… tulajdonképpen a néző a “rossz” oldal szemszögéből látja az eseményeket, illetve szurkol azok sikerének. Hiszen Jinhan herceg, történetünk főhőse a második fiú a királyi családban, a bátyja joggal ül a trónon, annak kisfia is teljesen törvényesen várhatná, hogy megkapja a trónörökösi címet. A hadügyminiszter szerepében tevékenykedő Jo Sungha alattomos machinációi is tulajdonképpen királya iránti hűségét hivatottak jelképezni, hogy képes hazudni, csalni, hamisan vádaskodni, hogy azzal királyát segítse, és annak fiát később jogszerűen a trónjára ültethesse. Nézőként a narratíva mégis arra ösztönöz bennünket, hogy Jinhan hercegnek szurkoljunk, hogy összejöjjön az ő Mongwujával és egymásba szerethessenek, hogy józan fejű férfiúként inkább ő kerüljön a trónra (amit az anyakirályné is szorgalmaz, ami gyakorlatilag felségárulás). Szóval tök érdekes, hogy ebből a szemszögből figyeljük az eseményeket.

A filmzenei album elképesztő mennyiségű dallama, valamint a cselekmény több mozzanata is azt sugallja számomra, hogy ezt a sorozatot ennél sokkal hosszabbra szánták eredetileg, csak aztán meg lett kurtítva egy 16 részes változatra. Pedig ez egy olyan intrikáktól, drámai fordulatoktól hemzsegő, fontos történelmi személyiségekkel teli, gazdag korszak, amiben bőven elfért volna ennél több epizód is. Nem látjuk és nem tudjuk, hogy Hisu és maroknyi kis csapata hogyan állt össze a későbbi, közös cél érdekében (jó, a cselédlányát magával vitte az úri házból, és a félszeműt is ismerte korábbról…). Az általános bosszún kívül mi a cél pontosan? Egy szerencsétlen kiszeng halála még aligha ad okot az aktuális államapparátus megdöntésére, akármennyire is szerette őt a félszemű. Hisu apja is önként ment Shenangba, hogy vállalja tette következményeit, mert még ha a király parancsára cselekedett is, a kémet tényleg ő küldte a mingekhez, és a kém (a félszemű) a hibás, amiért lebukott. Jinhan herceg nem nyújtott nekik segítő kezet, és kellően rideg volt ahhoz, hogy ezt Hisu árulásnak tekintse… de ez indokol egy bosszúhadjáratot? És miben bűnösebb Jinhan herceg, mint mondjuk a hadügyminiszter fia, Myeongha (Lee Shinyoung), aki képes volt terhelő vallomást hamisítani? Erre visszatértekor Hisu még azt is felajánlja neki, hogy fogjanak össze? Miért? Még csak nem is amolyan mézescsapda-jellegű a mesterkedése, ahogy megkörnyékezi az immár király Jinhant, hogy “nőként majd én elcsábítalak / gondoskodok róla, hogy megromoljon a viszonyod a többi asszonyoddal / én szülök előbb fiút neked helyettük / kompromittállak a világ előtt“, esetleg “megöllek álmodban, míg mellettem fekszel“. NEM. Hisu ismét férfinak öltözik, és akárcsak korábban, baduk-játékosként tengeti mindennapjait, ráadásul a Kang Mongwu álnév alatt. Csodálkozunk, hogy szinte rögtön felismeri őt, akinek kell? Dehogy csodálkozunk.

A tény is, hogy Hisu így bejáratos lesz a palotába, és rögtön kiismeri az erőviszonyokat a női udvartartás asszonyai, valamint az előző király gyermekei közt, szintén furcsa, és megint inkább azt sugallja, hogy itt egy csomó rész kimaradt, amikor ezeket mind-mind még csak feltérképezi, megtanulja. Mert oké, hogy ő volt a miniszterelnök lánya, és kapott megfelelő, úri nevelést, de más az, és más az udvari etikett. Hisu minden pillanatban helyesen, határozottan, furfangosan válaszol, nem retten meg még az anyakirályné láttán sem.

Amikor aztán lebukik Jinhan előtt, és kiderül, hogy nő, és megkapjuk az “első éjszakát” kettejük közt, az is hagy hiányérzetet az emberben. Nincs  egy szolíd levetkőztetés, egy finom, de sokat sejttető masni-kibontás, hajleengedés, kivillanó váll, ami jelzi, hogy itt valami készül. Csak laaaaassan hanyatt fekteti a férfi Hisut és csókolóznak, majd a következő jelenetben hófehér, tiszta, férfi alsóruhában fekszenek egymás mellett. Jó, ez nyilván nem egy Bridgerton, hogy rendesen, lihegve, kéjesen hálják el a nászt, de 2024-ben ne legyünk már ennyire prűdek! [arról nem is beszélve, hogy az együttléteiknek nincs “következménye”, Hisu egyik alkalommal sem esik teherbe, de annak még a gondolata sem merül fel bennük, hogy ezekből az együttalvásokból gyerek is lehet úgy, hogy nem házasok]

Kicsit minden fő és mellékszál ugyanígy, következmények nélkül 1-2 részen belül megoldódik, már jön is a következő bonyodalom, melyből megint azt érezni, hogy itt egy jóval hosszabb sorozatra volt tervezve a cselekmény, ahol mindegyik történésre jutott volna 3-5 rész, hogy szép, kerek egységet alkosson. De nem. Még egy csing-beli nagykövet látogatás. Még egy kényszerű esküvő, melynek a volt király tinédzserkorú lányának eleget kell tenni (lásd inspirációként: a jóval később élő Uisun hercegnő igaz története). Még egy lánycsere, amivel kicserélik a hercegnőt annak szolgálólányára. De még az majdnem le is bukik. Aztán még egy félreérthető beszélgetés, amit Hisu kihallgat, csak hogy az adjon még egy csavart az érzelmeknek. Meg egy merénylet a király ellen, amiben Hisu a kés elé vetődik, és súlyosan megsérül. De még hozzuk be a betegeskedő királynét is az események sűrűjébe, meg a kisherceg örökbefogadását. Meg a királyi nagybácsiról is derüljön ki, hogy gyakorlatilag ő vált a főellenséggé. De akkor jöjjön még egy csinges fordulat, és hívja a hírhedt Kang Mongwut a császár a Tiltott Városba, mert miért is ne. A néző meg csak pislog, mint hal a szatyorban, hogy jó, jó, de mi lesz akkor tulajdonképpen a befejezés? Igazából… semmi. Az egész Csingbe menős szálat simán ki lehetett volna hagyni, helyette pl. visszahoztam volna Kang miniszterelnököt Csoszonba, a királyné megüresedett palotájába kiválaszthatták volna Hisut immár hivatalosan is, láthattunk volna egy szép esküvőt, egy kis ugrással az időben esetleg egy-két bájos királyi gyermeket.

Mindezek miatt ez a sorozat jóval gyengébb volt, mint a fentebb részletezett 100 Days My Prince például, bár nem biztos, hogy érdemes pont azzal összehasonlítani, hiszen sokévnyi különbség van a két történet között. Ennyi idő alatt rengeteget változnak a trendek, a témák, amikre egy-egy történelmi sorozatot felhúznak. Szóval ha majd más, idei kosztümös doramát is megnéztem, lesz jobb összehasonítási alapom.

 

Cold Case – Who Killed JonBenét Ramsey? – 10/8

Nem titok, többször is említettem már, hogy JonBenét Ramsey meggyilkolásának ügyét milyen régóta figyelemmel követem. Korábbi posztokban, más dokusorozatoknál már felvázoltam, hogy szerintem mi történhetett (vagy baleset vagy a család idősebbik gyermeke, Burke bántalmazta a kislányt, a szülők pedig a fiú védelme érdekében megrendezték az emberrablást). Nem gondoltam volna, hogy lesz még procukció, mely ebbéli hitemben akárcsak egy picit is megingat… de ennek a minisorozatnak lehet, hogy sikerült. Ennyi év, zátonyra futott nyomozás, kizárt gyanúsítottak,  fárasztó médiahadjárat és vad teóriák után az ember (legyen az hozzátartozó vagy külső szemlélő) egyszerűen nem akar mást, csak lezárást. Mégsem érzem úgy, hogy amolyan szerecsen-mosdatás-íze lett volna ennek, mint pl. a Madeleine McCann-sorozatnak, ami nagyon részrehajlóan, a szülők ártatlanságát hangsúlyozva ábrázolta az eseményeket. Itt mindkét oldalon bemutatják a hibákat, hiányosságokat, amik oda vezethettek, ahol most vagyunk, 28 évvel a bűntény után. Látszik, hogy az apa, John is rég elengedte a dolgot, egészen másképp áll már a különböző interjúkhoz: nincs az a támadó, kukacoskodó hangnem, amivel kezdetben reagált az őket ért vádakra. Megöregedett, minden gyereke felnőtt, unokái vannak, JonBenét is lassan közeledne a 40-hez, ha még élne. Látni rajta, hogy tudja, már nincs sok ideje hátra, és hogy ő már csak a jó dolgokra akar emlékezni a kislányból, és talán annyit szeretne, hogy úgy haljon meg, kiderül az igazság. És ez valamilyen szinten teljesen érthető is. Azt reméli, hogy a tudomány fejlődésével itt is tudnak majd valamikor a gyermek fehérneműjén fellelt, idegen férfi DNS-ből valakit azonosítani a genetikai családfakutatás segítségével, ahogy azt az elmúlt években számos, megoldatlan bűnügy kapcsán tették. Igen, vannak és mindig is lesznek furcsaságok (a váltságdíjat kérő levél és a kézírás hasonlatossága Patsy Ramsey írásához, John munkahelye a Lockheed Martin egyik helybéli leányvállalatánál, Burke bizarr viselkedése és testbeszéde a rendőrségi kihallgatáskor, JonBenét állítólagos rendszeres ágybavizelése még 6 évesen is, ami a legtöbb esetben szexuális bántalmazásra enged következtetni, de a gyermekorvosa ezt kizárta, stb. stb.). De most ettől bűnösök lennének? Nem tudom.

Az az igazság, hogy elbizonytalanodtam. Hiába megyek neki kb. minden műsornak, ami velük kapcsolatos, úgy, hogy na vajon mit fognak mutatni, aminek a láttán még inkább megerősödik a gyanyúm, hogy ők tették. És mindezek ellenére ennek a néhány résznek sikerült teljesen lerombolnia a prekoncepcióimat. És mint ilyet, tényleg méltatnom kell. Ez egy jól sikerült sorozat lett.

Nagyon kíváncsi vagyok, lesz-e valaha megoldása az ügynek.

 

900 Days without Anabel – 10/8

JonBenét dokusorozatával szinte egy időben került fel ez is a Netflixre, így frissibe’ megnéztem ezt is. Ez a bűntény, tekintve, hogy Spanyolországban történt, nem volt ismert számomra – az elkövetés metodikája már annál inkább. Egy fiatal felnőtt, jól szituált, okos és csinos lányt elrabolnak, váltságdíjat követelnek érte, a szülők pedig kétségbeesetten keresik a megoldást. A rendszerváltás után több ilyen vagy erre nagyon hasonlító üggyel találkoztunk már mi is, még a vadkapitalizmus időszakában, amikor a délszláv válság kapcsán a balkánról nagyon sötét alakok jártak át a határon és telepedtek meg az országban. Kísérteties pl. a hasonlóság Farkas Helga elrablásával és meggyilkolásával, és sajnos hiába remélte a közvélemény, hogy Anabel egynap megkerül, és hiába változtatta meg a bűneset a spanyol kriminalisztikát mindörökre, sajnos őt sem sikerült élve megtalálni.

Anabel Segura egy végzős egyetemista lány volt, tehetős családból származott, és kocogás közben rabolták el őt az otthonától nem messze, a 90-es évek elején. A családot telefonhívás formájában rekordösszegű váltságdíjra kötelezték, ha élve vissza akarták kapni a lányukat. A rendőrség igyekezte kellő alapossággal végezni a munkáját, mert attól tartottak, Anabelt is az ETA terrorszervezet helyi ága rabolta el, ahogy ez akkortájt rendszeresen előfordult (gazdag családok gyermekeivel követeltek váltságdíjat, amivel működésüket később finanszírozták). Akadtak amatőr hibák, amiket elkövettek (a pénz átadásának helyszíne felett jól hallhatóan helikopter körözött…), ami miatt többször is meghiúsult a pénz és a fogoly cseréje. De voltak jó taktikai húzásaik is, a sajtót és lakosságot is bevonták a keresésbe, és 900 nap bizonytalanság után végre sikerült pontot tenni az ügy végére. Felismerték ugyanis az emberrabló hangját, és sikerült visszakövetni őt. Kiderült, hogy Anabel már nagyon hamar, az elrablását követően pár órán belül halott volt: próbált megszökni, súlyos sérüléseket szenvedett, elrablói pedig pánikba estek és inkább végeztek vele, mégis azzal hitegették a szerencsétlen családot, hogy a lányuk jól van. Közben meg undorító módon egy szemét-/törmelék-lerakóhelyen ásták el a holttestét

Nem jó ilyen történeteket nézni, olvasni, hallani, és bár azt tudom mondani, hogy az évek során már megedződtem, ezután a sorozat után mégis egyfajta depresszió tört rám. Nem is igazán a lány miatt, hanem hogy milyen világban élünk, hogy emberek képesek ilyesmit tenni egymással, ilyen könyörtelenül bánni valakivel, aki mit sem ártott nekik. Ebbe belegondolni is iszonyú.

[és amúgy nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de gyerekkorunkban, a 90-es években hogy belénk ivódott már, hogy az IRA meg az ETA össze-vissza robbantgatott, és hogy mennyire a mindennapjaink része volt, hogy bárhol újra merényletre kell számítani! meg hogy a Bermuda-háromszögben rendre repülők fognak eltűnni! azt hittük, hogy ezek meg fogják határozni a felnőttkorunkat, az életünk hátralevő részét, pedig… mennyit változott a világ azóta…! na mindegy.]

 

Flower of Evil – 10/9

Nagyon régóta kerülgettem ezt a sorozatot Lee Junki miatt. Nekem ő volt az első színészek közt, akit kezdő dorama-rajongóként megszerettem (jó, ő és Yoochun talán), akinek minden (szinte minden) sorozatát imádtam (Arang & the Magistrate, most rád nézek…). De az az igazság, hogy a Criminal Minds-zal megégettem magam. Csúnyán. Mint az eredeti sorozat nagy kedvelője és követője, aki végignézte a tizenvalahány, összes évadát, nagyon vártam, hogy a koreaiak miként fogják ezt adaptálni. Van rá példa, amikor kiváló a feldolgozás (lásd Designated Survivor: 60 Days), de a Criminal Minds iskolapéldája volt annak, hogy NE csináljuk ezt. Lelketlen, vontatott, érdektelen volt a kiváló színészi társulat ellenére is, és nagyon meg kellett fontolnom, hogy utána bármit is meg akarjak nézni Junkitól. Furcsamód fel se ismertem Moon Chaewont ebben a szerepben, csak kb. a sorozat 3/4-énél, mikor meg akartam nézni, ki is játssza a hosszú hajú pasit. Szegény színésznő sose volt különösebben a kedvencem, mindig olyan vontatottan, álmatag hangon beszélt a szerepeiben, ezért meg is lepett, hogy X év és a Criminal Minds után ismét közös projektben szerepelnek. Persze nem ő volt az egyedüli, akivel Junki korábban már szerepelt: a magyar rajongók közt csak vámpírtudósnak becézett The Scholar Who Walks the Night című sorozatban együtt játszott a példás karrierre visszatekintő, gonosz szerepekbe ugyancsak beskatulyázott Son Jonghakkal és Jang Heejinnel, ami már jóval érdekesebb volt számomra, hisz személyes kapcsolatom is van a sorozattal. Choi Byungmóról nem is beszélve, akivel a “naphold”-on, azaz a Moon Loversen dolgoztak együtt, és akire ránézel, és keresztbe áll benned a szar. Gondoltam, üsse kavics, lesz, ami lesz, vágjunk bele.

Baek Heeseong (Lee Junki) egy középkorú iparművész és ékszerkészítő, évek óta boldog házasságban él feleségével, Cha Jiwon rendőrnyomozóval (Moon Chaewon), kettejük egyetlen gyermeke, Eunha (Jung Seoyeon) pedig egy imádnivaló teremtés. Idilli életüket beárnyékolja azonban, hogy Heeseong egy sötét titkot rejteget: a neve csupán álnév, melyet 15 évvel korábban öltött magára egy balesetet követően, mikor egy befolyásos orvos-gyógyszerész házaspár fia, az igazi Baek Heeseong (Kim Jihun) elütötte őt egy autóval. A kényelmes hazugság segített neki elrejtőzni a világ szeme elől, és egyben saját múltja elől is: tinédzserkora óta egy gyilkosságért körözték, az apjáról pedig halálát követően kiderült, hogy egy kegyetlen sorozatgyilkos volt. Heeseong igyekezett mindent megtenni, hogy beilleszkedjen, és annak ellenére, hogy a sejtése szerint pszichopata születése óta. Az élete nem várt fordulatot vesz azonban, mikor egy nap a kotnyeles újságíró és Heeseong gyerekkori jó barátja, Kim Mujin (Seo Hyunwoo) betoppan a műhelyébe, mert épp a feleségét, Jiwont keresi és felismeri őt…

Meg kell mondjam, ez egy kiváló sorozat. Fantasztikus a cselekmény, a forgatókönyv, a színészgárda és azok játéka. Csodálatos az íve, ahogy megismerkedünk a karakterekkel, köztük főhősünkkel, és annak manírjaiból, elbeszéléséből komolyan elhisszük, hogy igen, ez tényleg egy beteg állat, míg szépen eljutunk vele együtt oda, hogy nem, ez az ember nem ölt meg eddig senkit, sőt, saját nővére helyett vállalta magára a gyilkosságot, hogy a lányt megvédje, és immár ő akarja elkapni a rosszfiúkat, akik annyi szenvedést okoztak neki és a családjának. És ehhez tökéletesen asszisztál kivétel nélkül mindegyik színész és színésznő társa. Nincs két egyforma figura a történetben, mindenkinek megvan a helye és feladata, és OLYAN OKOS a történetvezetés! Bevonz nézőként a bűnügyekbe, amikkel Jiwon és csapata szembesül, és velük együtt oldod meg a rejtélyeket. Mindennek van értelme, minden előremutat valamire, és mikor látod, nézőként rögtön felismered, és tényleg úgy lesz, és ez valami hihetetlenül izgalmas érzés! Komolyan mondom, meg kell néznem, ki írta ennek a történetét vagy forgatókönyvét, mert ha annak minden munkája ilyen jó, akkor meg is van, hogy miket fogok nézni ezután. [narrátor: nem írt semmit… csak a Naked Fireman minisorozatot… *sóhaj*]

Azt lehetne hinni, mindezek miatt kiszámítható a történet, de ez koránt sincs így. Azt hinnék, Kim Mujin lesz hősünk első/következő áldozata, akit valami őrült módon fog megölni, erre az újságíró gyakorlatilag második főszereplővé lép elő és fantasztikusan jó társává válik a nyomozások során. Humoros, néha elég ügyefogyott, de teljesen helyén van a szíve, és mindez a fináléban csúcsosodik ki, mikor Heeseong szüleinek tart egy érzelmes, erőteljes monológot a fiúkról, és ahogy megakadályozza Baek Manu öngyilkosságát. Csak dicsérni lehet Heeseong/Hyeonsu nővérét, Haesut (Jang Heejin), az önfeláldozásával, ahogy képes lett volna meghalni, csak hogy megmentse a kis unokahúgát, Eunhát. Nagyon imádom Jiwon rendőrcsapatát is, az ifjú maknae Im Hojuntól (Kim Soooh) kezdve a ravasz kopó Chae Jaesopon (Choi Youngjoon) át a vezetőjükig, Lee Ucheolig (Choi Daehoon), és meg kell mondjam, kevés annál szexisebb dolog van, mint amikor egy öltönyös nyomozó felcsattintja a viperát, és beleveti magát a csőcselékkel való csörtébe. o.O

Az igazi Heesung szülei, az anya (Nam Giae) és az apa (Son Jonghak) is olyan sokrétű! A sorozat elején még nem értjük, mi okozza azt a szörnyű utálatot, amit Jiwon iránt éreznek. Azt hisszük, csak a szokásos csebol mizéria: a fiúk fejét elcsavarta egy szegény lány, egy terhességgel magához láncolta, el kellett vennie, és ezt sose bocsátották meg neki. De kiderül, hogy nem, Heeseong/Hyeonsu nem is a vér szerinti gyerekük, ismerik erőszakos(nak hitt) múltját, és csak a lebukás veszélye miatt gyűlölik a rendőrnő Jiwont. Sokáig azt akarja elhitetni velünk a sorozat, hogy az apának, Baek Manunak is köze volt a sorozatgyilkosságokhoz, de nem, azaz nem közvetlenül, mert kettejük fia, az igazi Heeseong volt a sorozatgyilkos (Choi Byungmo) valódi tettestársa, és mindkettő még betegebbb volt, mint aminek valaha el tudtuk volna az elején képzelni. Áh, ódákat lehetne zengeni a bámulatos fordulatokról!

Mi akkor az oka annak, hogy nem tudok 10/10-et adni a sorozatra?

1.) A címe. Teljesen értelmetlen. Azaz nem teljesen, de a magyarázat, amit kisilabizáltam belőle, számomra rém gyenge. “A gonosz virága“, azaz a gonoszságot megtestesítő sorozatgyilkosból (Choi Byungmo) eredő “hajtás”, azaz gyermek/utód, a fia, Do Hyeonsu (Lee Junki). Annyi engedményt tudok tenni, hogy Hyeonsu karaktere/jelleme is kihajtott a sorozat végére, mint egy virág, ami szép lassan kibontotta a szirmait. De sokkal találóbb lett volna, ha a műhelyének a nevét (“Ahol a Hajnalcsillag nyugszik“) választják, főképp annak a magyarázatnak a tükrében, amit maga Hyeonsu ad, miért is választotta ezt a nevet.

2.) Jiwon furcsa és sehova nem tehető elfordulása Hyeonsutól. Megvan a rajtaütés az embercsempészeken, mindenki megveregetheti a vállát, lekapcsoltak egy jó bűnbandát, Jaesop nyomozó is jófej és kész hallgatni arról, hogy Heeseong valójában Hyeonsu, Jiwon is örül, hogy férje épp bőrrel megúszta. Aggódott érte, megmentették egymás életét, könnyek közt elengedte, hogy meneküljön, ne is tudja, merre megy, kockára téve a rendőri karrierjét, de így mégis együtt maradhattak. Erre meghal egy hozzájuk semmilyen módon nem kapcsolódó bejárónő, a holttesten egy ismeretlen ujjlenyomat van, ami nincs is benne a rendszerben, de Jiwon HOPP már viszi is a kis helyszínelős táskát, és azonnal a férjére gyanakszik, össze is hasonlítja annak ujjlenyomatával. Kész lecsukni őt, megvádolja, azonnal bizalmatlanná válik, mert szerinte “gyanúsan viselkedett”. Semmi kérdés, hogy “mi ez, drágám, beszéljük meg, hogy fordulhat elő ilyesmi, mi az, amit nem mondasz el, hadd segítsek, együtt megoldjuk“, SEMMI!

3.) Az addig parádésan teljesítő rendőrök rettentő amatőr hibát vétenek azzal, hogy senki nem őrzi Hyeonsu és Jiwon közös házát, mikor tudják, hogy egy potenciális sorozatgyilkos (vagy legalábbis annak bűntársa) vadászik rájuk, senki nem vonja azonnal védőőrizet alá a közvetlen hozzátartozókat, egy rendőr se kíséri Haesut és Eunhát a közös házba néhány ruhát összeszedni, így meg tud történni az, ami megtörténik.

4.) A befejezés, ami őket illeti. Heeseong fejbelővi Hyeonsut a sziklánál, de a lövedék csak felszíni sérülést okoz, a férfi mégis hónapokra kómába esik, és mikor magához tér, nem emlékszik semmire az elmúlt 15 évből. Homályos képek és érzések elő-előtörnek, de más emberré válik, mint amilyen Jiwon megismerése előtt és kettejük kapcsolata alatt volt. Egy harmadik Hyeonsut ismerünk meg, és a megnyilvánulásaiból egyértelműen kiderül, hogy a férfivel igenis baj van. Ő is érzi, Jiwon is érzi, sőt, konkrétan elborzasztja őt, hogy Hyeonsu lelkiismeret-furdalás nélkül képes hazudni és másokat manipulálni, de SENKI NEM MONDJA KI, hogy beteg. És ez nekem nagyon gáz. Mert Jiwon mindent megtenne, hogy újra együtt legyenek, és végül Hyeonsu vissza is könyörgi magát hozzá, de ennek keserűbb a szájíze, mint amit egy romantikus befejezést váró néző szeretné. Egyrészt nem tudod eldönteni, hogy ezek őszinte érzelmek voltak-e, vagy csak Hyeonsu újabb álszent mesterkedésének eredménye. És nem tudod elfogadni, hogy Jiwonban nem szólal meg azonnal a vészharang. Bezzeg most nem kételkedik! Várnánk, hogy Hyeonsu kimondja, hogy “beteg vagyok“, hogy “segíts“, hogy érezd az őszinteséget a szavaiban, mert akkor tudnád, hogy tényleg meg akar változni, meg akar gyógyulni. Minden más karakternél tökéletes volt a lezárás, miért pont náluk kellett így elszúrni?

[őszintén szólva én hiányoltam, és szerintem nagy ziccer volt kihagyni azt a jelenetet, amikor Hyeonsu megtudta, hogy apa lesz, illetve amikor a kisbabát először fogta a kezében. Junki játéka még színesebbé tudta volna tenni azt a változást, ami a karakterében ezekben a pillanatokban végbemehetett, és melyek miatt elköteleződött a “jó” oldalon]

[[amúgy baszki hihetetlenül öregnek érzem magam, hogy lassan ő is apa-szerepekbe kényszerül… már a 2013-as Two Weeksben is bizarr volt, igaz, ott 30-31 éves volt, simán belefért egy “fiatalkori ballépés”, aminek következtében a cselekmény szerint besikerült egy gyerek… de már 42 éves… o.O megöregedtünk… ]]

+1.) A zene, mind az instrumentális, mind a betétdalok teljesen felejthetőek, észre se vesszük igazán, hogy ott vannak.

Úgy tűnik, sok a kifogásom, de még ennyi is épphogy elég ahhoz, hogy ne a 10/10 felé billenjen az értékelésem. Nagyon rég nem tetszett sorozat ennyire, talán a Designated Survivor: 60 Days óta.

 

My Happy Marriage OVA – 10/4

Egy rövidke OVA epizód, ami igyekszik összekötni az első évadot a közelgő másodikkal. Sajnos inkább kellett volna ennek a cselekményét beleszőni a tényleges sorozatba a könnyebb érthetőség kedvéért, semmint annyi elvarratlan szálat hagyni a történetben. Kiyoka és Miyo meghívást kap egy társasági rendezvényre, melyen nem japán tradicionális, hanem nyugati szabású ruhákban kell megjelenni. Kiyoka nővére, Hazuki igyekszik felkészíteni Miyót az eseményre, egy szép ruhát is szerez neki, ami szerintem abszolút nem felel meg a kor szellemének, se annak visszafogott öltözködési stílusának: Miyo a pucér vállaival különösen kilóg a társaságból, és elég ízléstelennek tűnik. Megismerjük Hazuki rakoncátlan kisfiát és férjét, akikkel nem él együtt, Kiyoka és Miyo pedig titokban találkozik az éppen regnáló, fiatal császárral, akinek apja megalomániája után sok helyrehoznivalója van.

És… ennyi. Erre kár volt filmanyagot pazarolni. Semmitmondó cselekmény, kimondottan igénytelen animáció, torz arcok. Ha ilyen lesz a 2. évad is, nem leszünk barátok.

 

Tiny Pretty Things – 10/7

Soha nem volt különösebb kapcsolatom a balettel, általános iskolában volt egy néptánctanárnőnk, aki még alsóban tanított nekünk néhány alapot (pl. az állásokat 1-5-ig… fura mód még ma is tudom őket…). Fiatal koromban a Rivaldafényben c. régi régi filmet is nagyon szerettem, és a Fekete Hattyú sem volt épp rossz. Aztán egy ideje a Youtube algoritmus miatt a Master Ballet Academy válogatott/felkapott videóin élek, annyira érdekesek és gyönyörűen kifejezőek. Az ott megismert tehetségek láttán ezért némileg kritikusan vágtam bele ebbe a sorozatba, hogy vajon mit tud majd mutatni, autentikus lesz-e. Leendő hősnőnkkel is a rituális balettcipő-betöréses püfölés közben ismerkedünk meg, pipa, de vajon megmarad ez a végéig is?

Neveah Stroyer (Kylie Jefferson) egy színesbőrű, tinédzseréveinek végén járó lány, egy kaliforniai állambeli kisvárosi balettintézet növendéke. Minden álma bekerülni a neves chicagói Archer Balettiskolába, mely talán egy világhírű karrier ugródeszkája lehet számára. Elsőre visszautasítják, ám amikor az intézetben egy baleset miatt üresedés támad, mégis felveszik és két éves ösztöndíjat kínálnak neki. Neveah nyakába veszi a világot, és lelkesen érkezik meg későbbi tanulmányai helyszínére. Megtudja, hogy a baleset áldozata egy bizonyos Cassie Shore (Anna Maiche), aki lezuhant a tetőről, miközben a párkányon táncolt, ráadásul az ő korábbi szobájában helyezik el őt, és az ő ágyát kapja meg. A fogadtatás nem épp kellemes, eleinte a többi tanuló riválisként tekint rá, vagy könyörtelenül semmibe veszik őt. Elsőként a nyíltan meleg Shane-nel (Brennan Clost) sikerül összebarátkoznia, aki bevezeti őt az Archer intézet mindennapjaiba, szokásaiba, titkaiba. Hamar rá kell jönnie, hogy az iskolában különböző érdekcsoportok folyamatosan ütköznek egymással, és nem könnyű eldöntenie, ki mellé álljon, ha talpon akar maradni, és szerepet szeretne kapni.

Mondanám, hogy sok dolog megöli a sorozatot, de ez igaz is, meg nem is. Egyrészt rettentően “woke”, az összes létező, napjainkbeli sztereotípiát felsorakoztatja, amitől számos karakterünk túlságosan kiszámíthatóvá válik. Neveah-val megkapjuk természetesen a nagyszájú, mindenkinek beszólogatós, “én szarom a spanyol viaszt” típusú néger hősnőt, Shane-nel a pávaként viselkedő meleg jóbarátot, aki alkalmi szexpartnerről alkalmi szexpartnerre jár, aztán meg csodálkozik, hogy a lelki világa és önbecsülése romokban hever, amiért természetesen mindenki más hibás, csak ő nem. Aztán ott a kötelező muszlim karakterünk Nabil személyében (Michael Hsu Rosen), aki származása miatt elég ambivalens figura, nem is igazán értjük, hogy az ő vallási kultúrája hogy lehet megengedő egy ilyen művészeti ággal szemben, de sebaj, látjuk őt kb. minden részben szőnyegen imádkozni, mert miért is ne. Jun Park (Daniela Norman) a megtestesült áldozat, akit mindenki két lábbal tapos: koreai, törtető anyja mindent ki akar passzírozni a lányából, és ha nem sikerülne főszerepet kapnia, kényszeríteni akarná, hogy hagyjon fel a tánccal, és keressen egy stabilabb karriert és biztosabb jövőt garantáló hivatást magának. De az állítólagos “legjobb barinője”, Bette (Casimere Jolette) is folyton keresztbe tesz neki, és elhappolja előle a szereplési lehetőségeket. Bette is megéri a pénzét, mert az ő gonoszságának forrása a saját szülői házból és az ott elszenvedett traumából eredeztethető: az Archer intézetben tanult ugyanis a nővére, a városi balettvilág üdvöskéje, Delia (Tory Trowbridge), akinek örökké csak az árnyékában élt, a szülei csak őt támogatták, mindig hozzá hasonlítgatták, és persze, hogy élete minden pillanatát, beleértve a táplálkozását is folyamatosan kontrollálták emiatt. Bette párja a sorozat indulásakor a krónikus testképzavarral küzdő Oren (Barton Cowpertwaite), aki folyton méregeti a testsúlyát, hánytatja magát, mások elől elbújva eszik a vécében… a szokásos dolgok. Oren ezen kívül néha Shane karjaiban engedi ki a gőzt, de persze tagadja, hogy meleg (vagy biszex) lenne, neki ez csak a feszültség levezetése (Shane nagy bánatára).

És ha azt hinnénk, hogy ez minden, akkor ott van még a perverz koreográfus Ramon Costa (Bayardo de Murguiya), akiért vetekednek a társulatok, és aki Deliából is sztárt csinált. Arról már kevesen tudnak, hogy Ramon minden gond nélkül képes rámozdulni fiatalkorú tanítványaira, Deliával is így került össze, de hajlandó akár az Archer intézet igazgatónőjét is megkefélni az íróasztalon, ha abból valami előnye származik. Monique igazgatónő (Lauren Holly) igyekszik minden pletykát, negatív hírverést csillapítani, ami az intézetet körüllengi, és nem örül neki, hogy a Cassie “balesete” után nyomozó rendőrtiszt, (a PTSD-s leszbikus latina) Cruz nyomozó (Jess Salgueiro) továbbra is a növendékeik körül szaglászik, mert nem akarja elhinni a hivatalos történetet. Ahogy a növendékek, úgy Monique sem épp az önmegtartóztatás híve, és titokban az intézet egyik (szintén fiatalkorú) fiú táncosával, a színesbőrű Calebbel (Damon J. Gillespie) is viszonyt folytat. Vajon kiderül, mi történt valójában Cassie-vel? Fognak itt még egyáltalán táncolni is, vagy minden csak a céltalan szexről és meztelenkedésről szól?

Jó kérdés.

Nem tudom, hogy a sorozat büdzséje vagy a gyilkossági kísérlet tematikája okozta azt, hogy a társulat nem egy klasszikus balett-előadással készült, hanem egy modern megközelítésű, minimalista jelmezű Hasfelmetsző Jack-sztorival. Sokkal szebb és látványosabb lett volna egy Csipkerózsika vagy Diótörő, ahogy eredetileg arra a táncosok is készültek, míg Cassie leesése meg nem változtatta a dolgokat. Az első részekben még az volt az érzésem, hogy próbáltak hitelesek maradni, érdekes volt pl. a barre-tanáruk szigorú hozzáállása, hogy “itt nem viselünk szemeteszsák-ruhákat“, amikbe a táncosok gyakran öltöznek melegítés ideje alatt, hanem nagyon is uniformizált, fekete-fehér ing/nadrág/tornadressz/harisnya volt az elvárás. Profi intézetről van szó, simán hihető. Ebből a szigorból később aztán vajmi keveset látunk, ráadásul Neveah hosszú, göndör, kiengedett hajjal edz, ami abszolút no-no ebben a világban, erre hogyhogy nem figyelt senki?

Az az igazság, hogy különösebben egy karakterünkkel se lehet igazán azonosulni. Nincs egyikben sem valami, amitől azt mondanád, hogy na, ő rendes, őt kedvelem, neki szurkolok. Mindegyikük rátarti, állandóan kivagyiskodnak egymással, de a következő jelenetben már mindenki nagy barát és barátnő, és fogjunk össze, majd mi megcsináljuk, kinyomozzuk, lebuktatjuk, stb. Egyedül talán Oren az, akit sajnálok valamelyest a bulimia miatt, meg ahogy Shane bánik vele: nem egyszer egyértelműen megmondja neki, hogy nem, nem akar szexelni, de Shane mit sem törődik vele, és kezdi csinálni, amit ilyenkor csinálni szoktak… Úgy tűnik, a szexuális zaklatás csak akkor számít szexuális zaklatásnak, ha női karakterrel történik. Mert Jun, hogy anyja hozzájárulása hiányában fizetni tudja a tandíjat, kénytelen elmenni pincérkedni, és a munkahelyén nemcsak őt, de a társulat más női tagját is molesztálják a vendégek (akikről kiderül, hogy az intézet támogatói is egyben, és Monique igazgatónő tudtával környékezik meg a fiatal “húst”…). Ez az egyetlen pont, ahol úgy érezzük, nemcsak három női tagja van a társulatnak és nem csak minden Neveah-ról, Bette-ről és Junról szól: az egyik kisebb szerepben felbukkanó Paige-et konkrétan megerőszakolta az egyik ilyen vendég, amit a lány nem tud feldolgozni. Jun a mindenki áldozata, mindenkivel próbálkozik, de mindenki kihasználja, de amikor ő kerül előnybe, szeme se rebben, ha az a másik kárára történik. Van még egy Esme nevü lány, akiről kb. nem tudunk semmit (igaz, nem is igazán érdekli a nézőt), csak azt, hogy kokózik, és azzal fogyasztja le magát.

Aztán persze ott van a hősnőnk, Neveah, aki teljesen érdektelen. Majd ő megmutatja itt, milyen az adjonisten, ő majd megreformálja az intézetet, elintézi, hogy Ramon ne koreografálhasson nekik szexualizált táncszerepeket, meg majd megbuktatja Monique igazgatónőt, de hoppá, amikor kiderül, hogy Monique olyan szálakat tud megmozgatni, amikkel örökké vége lehet a karrierjének, máris visszakozik, inkább mégse jelenlen meg a mindent leleplező cikk, mit számítanak azok az áldozatok, akiken az segíthetett volna.

A korábbi, Veronica Mars-sorozatra emlékeztet a háttérben megbúvó bűntény, illetve annak kómában fekvő áldozata, Cassie, akiről mindenki ódákat zeng és akit szeretettel visszavárnak, és gyakran látogatnak a kórházban (mert valamilyen oknál fogva egy 4. emeleti tetőről való leeséssel nemhogy nem hal meg, de csak az egyik lába törik csupán el…), és az ő felébredése vagy kómában maradása is számos titokról leránthatja a leplet. Aztán amikor a szülei nagy dráma közepette le akarják kapcsolni a lélegeztetőgépről, a lány önállóan tud tovább lélegezni, és később magához is tér… és rájövünk, hogy ugyanolyan szívtelen ribanc, mint az intézet összes többi tagja. Hasonlóképpen emlékeztet Bette lábának sérülése (és annak eltitkolása) a nemrég megnézett, műköris Spinning Outra, ahol az ázsiai lány egy súlyos csípő-sérülést próbált titokban tartani, és bitangerős drogokon élt, hogy bírja a korcsolyázást. A kamera ott is mindig ráközelített a lány derekára, ahogy itt Bette lábára, a cipőjére, amitől a néző már szinte várta a lebukást, a fájdalmas balesetet, amivel Bette összetöri vagy megnyomorítja magát, ahogy az a Spinning Outban is történt.

Nem tudom. Nem volt ez rossz sorozat, de lehetett volna sokkal jobb is. Nem tetszett a tánc, a koreográfia (nálam a színház és balett az nagy, látványos jelmezek, díszletek, klasszikus zene, nem ilyen modern minináldizájn), nem tetszettek a sztereotípiák mentén felvonultatott színészek és színésznők. A lezárás teljesen nyitott, lehet érezni belőle, hogy egy potenciális második évadban is gondolkoztak vele, amiből aztán nem lett végül semmi. Annyiból viszont elismerésre méltó, hogy a színészek maguk táncoltak mindent, és nem dublőrökkel táncoltatták el a jeleneteket (mint pl. a Fekete Hattyúban Natalie Portman esetében…).

 

Squid Game 2 – 10/9

Az év egyfajta megkoronázásaként futott be karácsonykor a második szezon, amire szerintem mind nagyon vártunk, akik az elsőt is szerették. Amikor elkezdtek szállingózni a hírek, hogy kik is fognak majd szerepelni benne, bizony vakartam a fejem, hogy vajon hogy lehet majd ezt úgy összehozni, hogy mindenkinek jusson elég idő ahhoz, hogy megismerjük és esetleg el is tudjuk búcsúztatni. Hát… nem is sikerült teljesen.

Seong Giheon (Lee Jungjae) a győzelem és a pénzjutalom megszerzését követően Amerikába készül, hogy volt feleségével és vele élő lányával lehessen, az utolsó pillanatban azonban meggondolja magát. A telefonhívás során tudatosul benne, hogy továbbra is megfigyelés alatt tartják, és nem nyugszik, míg rá nem jön, hogyan: kitapogat egy nyomkövetőt, amit beültettek a füle alá. Miután ezt kivágja onnan, elhatározza, hogy minden erejét annak fogja szentelni, hogy a játékot és annak beteges VIP közönségét leleplezze és örökre megszüntethesse, és ezzel valamelyest igazságot is szolgáltathasson az eddigi áldozatoknak. A pénzén megveszi egy elhagyatott motel épületét, ahol különböző biztonsági intézkedések segítségével berendezkedik, és elkezdi megszervezni az “ellenállást”: fegyvereket vásárol, lőni gyakorol, terveket sző, és a korábbi hitelezőit bízza meg azzal a feladattal, hogy megtalálják neki az öltönyöst (Gong Yoo), aki beszervezi a különböző játékosokat. Eltelik majdnem 3 év, mire a nyomára bukkannak. Giheon úgy dönt, beszáll a frissen induló játékba, és ehhez összefog a fiatal rendőrnyomozóval, Hwang Junhóval (Wi Hajun), aki túlélte bátyja (Lee Byunghun) lövését, és visszatért a munkájához. Giheonnal párhuzamosan ő is folyamatosan kereste, hol is lehettek, egy hajóval rendszeresen jár ki a környező szigetekre, hátha felismeri a helyszínt, mindhiába. A két férfi most közösen lát munkához. Giheon fogkoronát csináltat, amiben elrejtenek egy nyomkövetőt, hogy ha majd bekerül a játékba, annak segítségével a nyomára akadhassanak. Ahogy azonban később a zöld melegítőben magához tér, rá kell jönnie, hogy felismerték a szándékait, és kivették a koronából a nyomkövetőt. Junho és Giheon zsoldosai kétségbeesetten próbálnak a nyomára bukkanni, míg ő azon fáradozik, hogy meggyőzze a friss játékosokat a veszélyről és minél több életet meg tudjon menteni…

Amennyire tartottam attól, hogy nehéz lesz megbarátkozni az új játékosokkal, annyira meglepett, milyen könnyen sikerült. Cseppet sem tűnt erőltetettnek, se az előző évadbeliek másolatának, mindenki kicsit más volt, és ez jó! Kicsit unalmas néha azt hallgatni, hogy ki mennyi adósságba verte magát a szerencsejáték vagy egy tutinak hitt befektetés miatt. Adott egy kis színt, hogy sokan sokféle háttérrel érkeztek: Myeonggi (Im Siwan) egy online streamer volt, aki kriptovalutába fektette a pénzét, illetve a követőit is arra sarkallta, hogy fektessenek be, amit aztán mind elbuktak, így számos haragosra lett, köztük a repper Thanos (T.O.P.)-ra, aki szintén a játékosok között indult, hogy tetemes adósságát törleszteni tudja. Myeonggi barátnője, az állapotos Junhi (Jo Yuri) azonban azért indul (tőle függetlenül) a játékban, hogy kettejük születendő gyermekének felneveléséhez vagyonra tudjon szert tenni, és egyedül is boldogulhasson. A katonai múlttal rendelkező Kang Daeho (Kang Haneul) és Giheon régi jó barátja, Jeongbae (Lee Seohwan) is anyagi nehézségek miatt jutott olyan döntésre, hogy vállalja a veszélyeket, akárcsak az egykor a különleges egységnél szolgáló Cho Hyeonju (Park Sunghoon), akinek arra kell a pénz, hogy nővé operáltassa magát (és akinek a cselekményszálától a legjobban féltem). Megismerjük még az anya-fia párost Geumja néni (Kang Aeshim) és Yongshik (Yang Donggeun) személyében, akik egymás tudta nélkül indultak a játékban, hogy adósságaikról gondoskodhassanak. De futólag (sajnos csak nagyon futólag) találkozunk egy fiatal apukával is (Lee Jinwook), akinek a kislánya ritka, daganatos betegségben szenved, és aki azért vállalja a megmérettetést, hogy a gyermeke gyógykezelését abból fizethesse.

Egyik-másik háttérsztori rendesen megforgatja a kést az ember szívében, főleg Lee Jinwooké, akit különösen szeretek, így szomorú voltam, hogy vele foglalkozott az évad a legkevesebbet. Először csalódott voltam, mert a sorozatvégi lázadáskor, mikor a játékosok kitörnek és fegyvert fognak az álarcosokra, úgy tűnhet, hogy a karakterét lelövik és ennyi volt, de aztán ahogy a kamera vált, látni, hogy a maszkos más irányba fordítja a fegyverét, és még ha el is találja, talán nem okoz neki olyan súlyos sérülést. Sokan spekulálnak, hogy az őt lelövő őr valójában az az észak-koreai szökevény nő, Noeul (Park Gyuyoung), aki ismeri őt és a tragédiáját, és maga is azért dolgozik a játéknak, hogy elég pénze legyen ahhoz, hogy Észak-Koreában hátrahagyott gyermekét kimenthesse onnan (ha még él egyáltalán). Remélem, ő tényleg átáll a játékosok oldalára, nem úgy, hogy a fekete álarcos (Lee Byunghun), aki a beszédes 001-es mackófelsőben mágikus módon megjelenik köztük, és szerintem végig azon fáradozik, hogy szabotálja Giheon és társai igyekezetét. Sok elemzést olvastam/megnéztem, hogy talán megszólította őt a játékosok drámája, meg hogy felébredt benne az öccse felbukkanását követően a lelkiismeret, de szerintem ez nincs így. Ő egy vérbeli geci, aki miután megtudta, hogy Giheon mire készül, úgy döntött, felveszi a kesztyűt, és ott támad be, ahol a legjobban fáj. Jól megmutatkozik ez a végén, mikor Giheon szeme láttára lövik agyon a barátját, Jeongbae-t. Érthető az ő sorsának tragikuma is, de nem annyira, hogy egy ilyen kegyetlen játékot az indokoljon. Gong Yoo öltönyösére nem is pazarolnám feleslegesen a szót, rendkívül irritáló, és szerintem Gong Yoo amúgy sem jó színész.

Nagyon tetszett Thanos figurája is, az az igazi, idegesítő GenZ/GenAlpha léhűtő, amivel tele van a világ, és aki csak a pénzt, népszerűséget, követőket hajszolja. Látszik, hogy a Netflix számára a korábbi, büntetett előélet nem feltétlenül jelent problémát, mint pl. az első évadban az Ilnam bácsit alakító színész (O Yeongsu) szexuális zaklatásos gyanúja, úgy T.O.P vagy a 100-as játékosként szereplő Song Youngchang kiskorú kurvázása se verte ki különösebben a biztosítékot. Nyilván ezek nem hasonlíthatóak össze egymással, de az megmutatkozik, hogy ha hazájában valaki feketelistára kerül egy-egy ilyen korábbi ügy miatt, nemzetközi karrierje még lehet, ha szerencsés. [Yoochun, figyelsz?]  Aki azonban Giheon mellett igazán a fénypontja volt számomra a szezonnak, az a transz karakter, Hyeonju volt. Nem is igazán a transz mivolta miatt (mert az nagyon hanyagul kezelték, férfihangon beszélt, a harcban azonnal előtört belőle a tesztoszteron, ütött, vágott, rúgott, mint egy férfi, ami megint csak megmutatja, hogy egy parókától meg egy tűsarkútól még nem lesz nő valaki). Nagyon tetszett a viselkedése, a vívódása, az ötletes megoldásai, az önfeláldozása, amivel Giheon maroknyi csapatát segítette. Nagyon szurkoltam neki, hogy ne haljon meg, remélem, Giheonnal és Lee Jinwook karakterével együtt túlélik a 3. évadot is. Nagyon fájna, ha a terhes lány meghalna, de úgy érzem, a párja, Myeonggi nem fog megmaradni, ha jót akarnak, valami önfeláldozó módon az életét adhatná azért, hogy a lány és gyerekük megmeneküljön.

És hát Giheon. Amilyen szerencsétlen figura volt az első évadban, annyira felszívta magát, és odabasz most. Lee Jungjae kiváló színész, ezt eddig is tudtuk, megmutatta idén az Acolyte is, nagyon kíváncsi vagyok, mit hoz számára (és nekünk) a 3. évad, és annak befejezése.

Zenék:

M2U, Kapoo, Sean Kimm – Wave (instrumental) (Captivating the King OST)

Már a lágy, kezdő billentyűhangok megszólították a lelkemet. Ha valami, akkor az álomszép háttérzenék nagyon hiányoznak azóta az életemből, hogy viszonylag kevés ázsiai sorozatot néztem.

 

Andrea Di Giovanni – Shame Resurrection (Tiny Pretty Things OST)

A sorozatnak összességében nem volt igazán átütő sikerű filmzenei albuma számomra, a legtöbb szám a legnagyobb jóindulattal is csak egyszer volt hallgatható. Ez a szám viszont érdekes volt, és egy kimondottan érzelemdús jelenetnél szólt, a kettő pedig nagyon illett egymáshoz.