Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 22. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 22. fejezet ~

– Vajon hová mehet ez a sok ember? – kérdezte Tíra, ahogy kipillantott szobájuk ablakán.

Társai odafurakodtak mögé, és látták, hogy a fogadó előtti, macskaköves utcán békés, szép ruhákba öltözött tömeg vonul a város belseje felé.

– Menjünk, kérdezzük meg!

Házigazdájukat, Gaident a fogadó ajtajában találták, inasai és szolgálói is mind a vonuló városlakókat figyelték, és boldogan integettek nekik. Szinte mindenki virágcsokrokat, kagylókkal ékesített koszorúkat vitt magával. Jómódúak és szerényebb jövedelműek egyaránt akadtak köztük: a sorfalat álló, lándzsás városőrök közt polgárok, koldusok, kalandorok, egyházi személyek, növendékek, matrózok, egyszerű munkásemberek haladtak a főutca, azon túl pedig a fellegvárhoz vezető út felé.

– Mi történt, Gaiden uram? – kérdezte Aria.

– Kezdődik a hercegi nász! – felelte a férfi lelkesen. – Hamarosan érkezik a leendő ara. Őket és az ifjú herceget megy köszönteni mindenki.

– Menjünk mi is! – javasolta Leóra lelkesen.

A lányok a kölcsönzött lovaikat a fogadósra bízták, és gyalogszerrel, a tömeghez csapódva kisétáltak a palota előtti térre. Lassan rájuk esteledett, a város ennek ellenére csodálatos látványt nyújtott az egybegyűlteknek, ahogy a sűrű fáklyasor megvilágította az utcákat. A felvonulást a környező országok és városállamok nemesei, uralkodói, valamint kíséretük nyitotta, a tömeg azonban hatalmas ujjongásba kezdett, ahogy a kikötő felől egy vörös címert viselő, barna hintó közeledett feléjük.

– Nézzétek! Ez Ayshani kisasszony! – lelkendeztek az utcagyerekek előttük, és nemcsak ők, de körülöttük álló felnőttek is virágokat, csokrokat, szirmokat dobáltak az úrnő felé és útjába.

– Milyen gyönyörű a ruhája! – csodálkozott Éla. – Nem kis munka lehetett megvarrni…

A szépséges kisasszony egy tengerkék ruhát viselt ezüstös díszítéssel, és boldogan integetett alattvalóiknak.

– Vajon lát minket?

– Szerintem ahhoz túl messze állunk – jegyezte meg Tíra.

– Nem baj, nem számít. Innen is pont jól látjuk. Felesleges furakodni.

Ahogy a kisasszony hintója elhaladt, a lakosság hangulatában és viselkedésében különös változás állt be. Amikor a nemesi negyed felől két alabástromfehér fogat közeledett, a szemlélők el-elfordultak az utca felől, néhányan pedig – a lányok megrökönyödésére – undorodva köptek is egyet.

– Itt jön ez az átkos nő! – morogta mellettük az egyik öregúr.

– Ez a külhoni…!

Az első, aranyberakásokkal díszített kocsit 4 hófehér ló húzta, a másodikat azonban 30 sápatag, fehér ruhába bújtatott rabszolga, aminek láttán a kalandorok bizonytalanul összepillantottak. Az érkezők biztonságáról hasonlóan fehér színbe öltözött katonai kíséret gondoskodott.

– Kik ezek…?

Mindegyikük arca szinte kínosan szabályos volt, amiről rögtön tudták, hogy csakis kyrek lehetnek. Az első hintóban menetiránynak háttal egy alattomos, rókaképű, csontos arcú férfi ült díszes, fekete és arany öltözékben, vele szemben pedig egy rendkívül bájos, fehér hajú, fiatal nő, ugyanilyen árnyalatú ruhákban. Mindkettejüknek vékony, ívelt formájú feje volt és csendben ültek, ahogy a kocsi haladt, a tekintetük elveszett az éjszaka sötét végtelenségében, de a tömegből nem is nagyon nézte őket se senki.

– Ezt a férfit láttuk a szoborcsoportnál – emlékeztette őket Ashata. – Az ő unokahúgát fogja elvenni a hercegünk.

– Az övé volt az a szobor, amit nem simogat senki – vigyorgott Éla.

A második hintóban egy fekete hajú, egy másik fehér hajú, nagy darab, szakállas férfi, egy idősebb úr és egy zavart ábrázatú, kopasz utazott; mellettük egy fehér hajú nő és egy hófehér csadorba bújtatott hajadon ült, ruhái alól még a szemei sem látszottak ki.

– Ő lenne a menyasszony? – töprengett Éla.

– Az biztos, hogy a fehéret szeretik… – jegyezte meg Aria.

A kocsit ostoros hajtók kísérték, hogy ha a rabszolgákat ösztönözni kellene, kegyetlenül odasózhassanak nekik. A látványuk hasonló undorral töltötte el a közönséget, és csak keveseknek tért vissza az őszinte, jó kedve, amikor utánuk megpillantották lovon érkezni a város élén álló, délceg hercegüket. Ő Ayshani kisasszonyhoz hasonlóan szintén a kék és az ezüst árnyalatait viselte, és udvariasan integetett. Úgy tűnt, nagyon is tisztában van a közhangulattal és annak okával, de az arca nem tükrözött csalódottságot vagy haragot. Mellette egy pap haladt, gyalogosan.

– Milyen csinos! – lelkendeztek a tömegben az ifjú kisasszonyok.

– Bizony az… – sóhajtotta Éla, társai pedig nevetve megbökdösték a vállát.

Ahogy az utolsó hintók is felkanyarodtak a fellegvár felé, a tömeg lassan szétszéledt.

– Ezek szerint vége a műsornak… – állapította meg Tíra.

– Menjünk haza, ránk fér a pihenés!

***

Másnap, ébredést követően házigazdájuk kellemes reggelivel várta őket. Azóta is vidáman csinosítgatta szerény kis fogadóját.

– Szerintetek mikor lenne érdemes tájékoztatnunk Ayshani kisasszonyt a fejleményekről? – kérdezte Aria, ahogy közelebb intette magához társait, hogy a rajtuk kívül étkező vendégek ne hallhassák, miről beszélgetnek. – Elvégre ki tudja, mennyi ideig tart az esküvő.

– Ha abból indulunk ki, máshol mennyi ideig tart, lehet, hogy Ayshani még 3 nap múlva is épphogy csak józanodni próbál majd – felelte Ashata.

– Lehet, hogy az esküvő ürügyén még könnyebben ki is tud surranni a palotából – vetette ellen a paplovag. – Milyen jó lenne, ha eljöhetne velünk kalandozni egyet!

– Akkor kérdezd meg!

Aria felkészült rá, hogy telepatikusan felvegye a kapcsolatot a kisasszonnyal.

– „Kedves Ayshani úrnő! Reméljük, hogy a herceg menyegzője eredményesen és problémamentesen lezajlott, és az események kellően érdekfeszítőek és vidítóak voltak számodra is. Amennyiben továbbra is fennáll az érdeklődésed, akkor előzetes egyeztetésünk alapján meginvitállak következő, nagylányos bandázásunkra, melynek keretében egy szolíd kriptalátogatásra, vadászatra, erdei piknikre és egymás hajának jókedvű fonogatására kerül majd sor, nem feltétlen ebben a sorrendben. Kérlek, jelezz vissza!”

Társai kíváncsian várták, érkezik-e válasz, a paplovag pedig olyat szökkent, mint akibe bolha csípett, amikor a kisasszony üzenete célba ért.

– Itt van! Válaszolt!

– Mit mond?

– „Sziasztok! Még az esküvőn vagyok! Már nagyon unom az egészet…!”

A lányok hangosan felkacagtak.

– „Teljesen döglött a hangulat. De nem tudok elmenni. Viszont… megkérlek benneteket, hogy az unokahúgomat vigyétek magatokkal!”

– Ó, jaj! – törölgette a könnyeit hahotázva Akia.

– Tudtam! – csapott az asztal lapjára vigyorogva Ashata.

– Ez az! Erre mérget vettem volna! – nevetett Aria is.

– Legutóbb azt hallottuk, hogy őt „Morganának szentelték”. Ez vajon mit jelent? Belőle is valami papnő lesz?

– Nem sokat tudok Morganáról – felelte Aria. – A nőiesség egyik istennője volt, és az árnyaké. A kyr panteon 3 női és 3 férfi istenségből állt, a nők viszont idővel teljesen eltűntek. Morgana is csak úgy őrizte meg a helyét, hogy volt egy különleges, jövőbe látó képessége, és az ő segítségével taszították le a trónjáról a te istenedet – mutatott Tírára.

– Azóta se felejtettük el neki… – morogta az. – Nem szimpatikus nekem ez a fruska…

– Senkinek sem az…

– Még nincs vége a kisasszony üzenetének! „Szóltam neki, hogy hova kell menni, szerintem nem sokára ott lesz.”

– Megesz a lova még egy asztalt… – motyogta a tűzmágus leány.

– Jobb, ha szólok erről Gaidennek… – ajánlotta Aria.

– Meg hogy tegye el az asztalokat… – tette hozzá Akia.

– És ha esetleg van még a fosató levesből, akkor kínáljuk meg vele!

– Gáspárt is? – kérdezte Akia.

– Ő fosik anélkül is!

– Csomagoltatok Gaiden úrral egy kis útravalót magunknak – kacsintott rájuk Aria. – Ha megtudja, kivel megyünk, és hova, talán még ingyen is megszámítja!

Nem sokkal később a fogadós egy bőségesen megpakolt kosárral várta őket. 2 szál kolbászt, 2 cipót, hagymát, húsos füstölt szalonnát, kötözött sonkát készített össze nekik, és mellé tett egy flaska bort is.

– Igazi úri lakoma lesz… – méregette a zsákmányt a társaság ámuldozva.

– Azt mondta, bármit hozok neki a temetőből, azt büszkén kiteszi majd a Darton-oltárára – kuncogott Aria.

– Valahonnan majd csak előgurul valami kóbor kő… – javasolta Éla.

– Szóljatok, hogy valami állatot is véreztessek majd ki, mert Darton az olyan bort szereti, ami vérrel van keverve!

Elinea kisasszonyra közel 2 órát kellett várniuk, a fogadó előtt felnyergelt lovaik álldogáltak. Gáspár a jelek szerint jó kedvében volt, mert aki közel merészkedett hozzá, azt igyekezte megharapni. A leány a hátán keresztben két kardot viselt, és modortalanul berúgta az ajtót.

– A nagynéném küldött hozzátok, hogy segítsek nektek a katakombákban.

– Elinea! – köszöntötte őt nyájasan Aria. – Kedves leányom! A jó isten, Darton urunk hozott közénk! Mi menetkészek vagyunk.

– Hát reméltem is, mert nem szeretek várni…

– Akkor rajta! Te leszel az élő pajzsunk! – erősködött a paplovag.

– Elintézem a feladatot egyedül, ti meg csinálhattok, amit akartok…

– Nem csak harcolni fogunk ám! Úgy sejtem, nem csak ezért küldtek ide… hanem hogy társaságban is légy egy kicsit! Hogy… ragadjon is rád valami!

Akia kicsit aggódva pillantott hol egyikükre, hol a másikukra, hogy a szópárbajnak nem lesz-e esetleg vérre menő következménye.

– A retken kívül mi ragadhatna rám tőletek? – kérdezte megütközve Elinea.

– Az is színesíti a személyiségedet!

– A magadfajtának talán…

– A makulátlan modorodat! – folytatta Aria. – Majd csiszoljuk egy kicsit!

– Még az elemózsiáról is gondoskodtunk – mutatta fel a kosarat Akia.

– Csak nem gondolod, hogy ennék belőle? Még a végén megmérgeztek. Van nekem saját útravalóm…

– Nem kell félned. Majd mi vigyázunk rád, és gondoskodunk róla, hogy épségben visszajuss a nagynénédhez – jegyezte meg Éla.

Elinea vetett rá egy lesújtó pillantást, és inkább felült csatapónijának hátára. Míg a kalandorok követték a példáját, Aria tovább csacsogott.

– Mesélj nekünk, milyen volt az esküvő!

– Ugye, milyen szép volt a menyasszony? – kérdezte Éla alattomos vigyorral az ajkain.

– Az esküvők hosszúak és unalmasak. Elinea természetesen gyönyörű volt – felelte.

– De… az te vagy – jegyezte meg csodálkozva Aria.

– Az arát is így hívják.

– Na ne! – hitetlenkedett Akia.

– Természetesen jól kijövünk egymással.

– Már messziről láttuk, milyen szép arca volt. Egyszer neked is ilyen szép lesz – csipkelődött Éla.

– Úgy látom, nem tudsz sokat a kyrekről, de ettől most eltekintek – felelte Elinea hűvösen. – Szóval Elinea kisasszony gyönyörű volt, jókat beszélgettem vele, és örülök neki, hogy van végre valaki a családban, akivel értelmesen lehet társalogni.

– Ejnye! Ezek szerint akkor sok közös vonásotok lehet! – találgatott Aria.

– Lehet, hogy a ti társadalmi szinteteken néhány óra beszélgetés alapján ezt le lehet szűrni, de magasabb körökben ez azért máshogy működik…

Csendben haladtak, követve a Darton paplovagot, aki ismerte az utat a sírkert felé, Éla pedig akaratlanul is újdonsült útitársuk felé pillantott. A gyermek fiatal kora ellenére jól képzett harcosnak és tehetséges fegyverforgatónak tűnt, és bár a modora hagyott némi kívánnivalót maga után, kellő ügyességgel forgott magasabb nemesi körökben, akár még nála idősebbek társaságában is.

Sokadjára kellett elgondolkoznia azon, mennyire más a tehetősebb társadalmi rétegek berendezkedése és világa, és hogy mennyi felelősséggel és engedelmességgel járhat az életük szemben azzal, amit egy hozzá hasonló, mezei félelf képzelt róluk.

– Ebben a korban… igen, voltak, akiket már férjhez is adtak, de… szerintem esélye sem volt még élveznie a gondtalan gyermekkort… – gondolta.

Felpillantott az égre, a szikrázó napsütésre.

– Élvezni… a gondtalan gyermekkort… – töprengett.

Nagyon távolinak tűnt már saját, falusi gyermekkora, erdőben töltött mindennapjai. Az emberek közönye és gonoszsága már akkor is taszította őt, és inkább kereste a fák, szépséges ligetek és vadon élő állatok társaságát, mint kétlábú embertársaiét. Újra Elineára pillantott, és némileg elöntötte a bűntudat, amiért olykor-olykor engedett a kísértésnek, és csipkelődve igyekezett visszavágni neki.

– Valóban nem vagyunk egy szinten… – gondolta keserűen. – Se társadalmilag, se műveltség tekintetében… Nincs jogom így bánni vele, hiszen attól pont olyan lennék, mint azok, akik engem bántottak…

A lányka, mintha megérezte volna, hogy gondolatai körülötte kalandoznak, feléje pillantott és undok fintorral végigmérte.

– Talán… a kedvesség is elvezet a szívéhez… – mosolygott rá a félelf. – Ha meg nem… Te legalább megpróbáltad.

Ahogy megérkeztek a temetőbe, kikötötték a lovaikat a kerítéshez, Aria pedig beköszönt rendtársainak a kápolnába. Míg az érkezésükre vártak, Elinea az egyik fejfába kezdte belevésni a nevét egy tőrrel, pónija, Gáspár pedig egy másikat rágcsált. Tíra felvonta a szemöldökét a bizarr jelenet láttán, Ashata azonban legyintett.

– Hagyjátok, hadd csinálja! Úgyis balszerencsét hoz!

A dartonitákat meglepte, hogy ilyen sokan elkísérték hittársukat, de megmutatták nekik a szóban forgó, elátkozottnak hitt kriptát. Éla kíváncsian méregette az építmény bejáratát.

– Gyere, nézzük meg! – intette oda maga mellé Ariát, majd odalépett annak lezárt ajtajához, lehunyta a szemét, és ráhelyezte a tenyerét.

A tekintete a múltba siklott, de nem tudta megállapítani, mennyire messzire. Egy alacsony, dundi kisfiút látott.

– Annyi idős lehet, mint Elinea… talán kicsit fiatalabb – gondolta. – Szőkés-vörös a haja… ezek szerint nem helybéli…

A gyermek később visszatért, és mintha 1-2 évvel idősebbnek tűnt volna. Egy koponya ismét nála volt, és magával vitt a kriptába egy táskát is.

– Világosságot látok odabentről… füstöt… ködöt… gőzt? – futottak ráncok Éla homlokára, ahogy a részletekre koncentrált.

Visszhangzó kaparászást, kövek koppanását, egymáson súrlódásának rezgését érezte a tenyerén.

Ahogy a látomásszerű képek elillantak, Ariára pillantott.

– Te is láttad?

A paplovag bólintott.

A rendtagok, miután meghallgatták a beszámolójukat, aggódva összenéztek, végül az egyikük gondterhelt arccal megszólalt.

– Hallottunk már erről a történetről… erről a kisfiúról – felelte. – Egy helyi nemesi családnál nevelkedett, egyfajta gyámság alatt, a saját gyermekük játszópajtásaként. A szülei ennek a nemesi famíliának a gondjaira bízták őt, és egyfajta zálogként szolgált számukra, de nagy vitát okozott köztük, amikor a kisfiú eltűnt. 20 év is eltelt már, de a kriptát azóta egyszer sem nyitották ki – simított végig annak ajtaján.

– Ellent kell, hogy mondjak, atyám – szólalt meg fiatalabb társa, amire mind feléje pillantottak. – 5-6 évvel ezelőtt, még a Dúlás előtti, nagy járvány idején egyszer én láttam nyitva ennek a kriptának az ajtaját.

– És látott is bemenni vagy kijönni onnan bárkit is?

A férfi azonban megrázta a fejét.

– Nem tudom, ki nyithatta fel, a család tagjai vagy fosztogatók, de akkoriban… nem ezzel voltunk elfoglalva. Rengeteg halottat kellett rövid idő alatt eltemetnünk. Mikor legközelebb a kripta felkeltette a figyelmemet, már zárva volt az ajtaja.

– A család 2-300 éve él már itt a városban, de a történtek óta egy másik kriptába temetkeznek, mert ez itt már megtelt.

– A családnak jelezték, hogy mit tapasztaltak a kriptából, atyám?

– Egyelőre nem, mert előbb tudni szerettük volna, mi okozza ezeket a furcsa hangokat.

– Hány tagjuk lehet itt eltemetve? – kérdezte Aria.

– Sok feljegyzésünk elveszett egy tűzben, de akár 80-100 koporsó is lehet odalenn.

– Ha lemennénk, számíthatunk arra, hogy odalenn csapdák várnak minket?

– Ez igen változó – felelte az idősebbik. – Családja válogatja. Személy szerint én nem tartom valószínűnek. Ez inkább régebben volt bevett szokás.

– Ha van is, nem hinném, hogy a kriptában lenne, ahogy a gyászoló családtagok később megfordulnának – jegyezte meg Ashata. – Hiszen akkor ők is áldozatul eshetnének…

– Több kriptába is le lehet menni itt a temetőben – nézett körbe Aria. – Át lehet járni egyikből a másikba?

– Nem feltétlenül, hacsak nem omlik be egyik vagy másik járat, és nem nyílik meg így egy alagút két kripta folyosója között. A legtöbb temetkezési hely annyira ősi, hogy már térképünk vagy alaprajzunk sincs róluk.

Éla észrevette, hogy Tíra egy ideje erősen koncentrál a kérdéses kriptára, illetve annak bejáratára.

– Érzel valamit? – kérdezte.

– Egyszerűen csak… olyan rossz előérzetem van… Attól tartok, ebből baj lesz.

– Nos… köszönjük, atyám – intett búcsút Aria a rendtársainak. – Megpróbáljuk megoldani ezt a rejtélyt.

– Csak kérem, vigyázzanak arra, amit odalenn találnak! – figyelmeztették őket, ahogy távoztak.

– Darton áldása kísérje a lépteiteket! – áldotta meg társait és magát a paplovag, Leóra és Elinea kivételével, akiknek a vallása nem engedte idegen istenség kegyeit elfogadni.

– Nos… akkor próba szerencse! – hajolt oda a zárhoz Akia, és igyekezte latba vetni zártörői képességeit.

Az első zárral könnyen boldogult, a másodikkal azonban meggyűlt a baja.

– Kisasszonyom, te nem értesz ehhez esetleg? – kérdezte Éla, fiatal társukra pillantva.

– De… – felelte az, ugyanolyan flegmán, ahogy minden alkalommal szokta.

Akia tovább próbálkozott, és negyedik nekifutásra sikerült feltörnie a második zárat is. Az ajtó nyikorogva feltárult előttük.

– Csak utánatok… – mondta a lány, ahogy bepillantott.

– Nem, nem, lányom, mi egy csapat vagyunk! – vonta őt magával Aria, ahogy benyomultak a kriptába. – Mindent együtt csinálunk! Valaki tud esetleg tüzet csiholni? – kérdezte.

Tíra megköszörülte a torkát.

– Mi tudunk szent fényért imádkozni – emlékeztette őt Leóra.

– Akkor majd én erről gondoskodok – ajánlotta a dartonita.

Halvány derengés kelt életre a csatabárdja körül.

Egy rideg, nyirkos, 3 méter belmagasságú helyiség fogadta őket, két oldalt kősírokkal, egy pedig a tér közepén emelkedett. Az egyik fali sír meg volt sérülve, a benne rejlő csontváz pedig láthatóvá vált. Egy ágyúgolyószerű gömb nehezedett a mellkasára, a feje pedig szemmel láthatóan hiányzott. Feketére száradt vér tapadt a külsejére.

– Ez a vasgolyó bizony egy csapda volt – tapogatta meg a sírt óvatosan Aria. – Valaki megsimogatta a sírt, és az oldotta ki ennek a szerkezetét.

– Nem látok semmit… – nézett körbe Éla. – Nem hiszem, hogy a közelmúltban bárki is itt járt volna.

– Megkérem az atyák közül valamelyiket, hogy figyeljék az ajtót, nehogy valaki ránk zárja, míg mi idelenn vagyunk – ajánlotta Aria, és míg ő intézkedett, társai körbenéztek, merre lehet tovább haladni a kriptából.

– Erre vezet lefelé egy lépcső… – mutatott előre Ashata egy csapóajtóval védett lejárat felé, melynek ajtaja nyitva volt és ki volt támasztva.

– Jobb, ha leszedjük az ajtót a zsanérról, hogy ez se záruljon ránk – javasolta Aria. – Akkor nyugodtabb lennék.

Négyen is nekifeszültek, mire sikerült leemelni a helyéről. Megindultak lefelé, a beálló sötétségben pedig a paplovag csatabárdjának varázslatos ragyogása biztosított némi fényt számukra.

– Egy rácsos ajtó közeleg – mutatott előre Tíra, aki behunyt szemmel haladt közöttük.

– Zsanéron van? Leszedjük! – kacagott Aria.

– Olyan sötét van, hogy még én is alig látok… – jegyezte meg Éla. – Jó lenne valami lámpást vagy fáklyát gyújtani – húzta a kezét a hideg kőfalon, fényforrást keresve, de az így fellelt olajlámpást nem sikerült meg gyújtaniuk. – Biztos beszáradtak… – gondolta.

Ahogy a lépcső aljára értek, valóban egy fekete, rácsos kapu fogadta őket, melyet Akia sikeresen ki tudott nyitni.

– Ügyes kis tolvaj! – dicsérte meg Aria.

– Én nem vagyok tolvaj! Felderítő vagyok! Csak nem szeretek előre menni…

– Nyomokat látok… – közelítette csatabárdját a döngölt talajhoz a paplovag, hogy szemügyre vegye a csizmás és mezítlábas nyomokat benne.

– Nem ismerem fel, mifélék lehetnek… – vallotta be Éla. – De ezek a sírok érintetlennek tűnnek – nézett körbe a falnál sorakozó koporsókon.

– Ezek viszont nem… – mutatott előre viszolyogva Leóra az egyikre, melynek vadul fel volt tépve a fedele, belülről pedig durva kaparásnyomok voltak kivehetőek rajta.

A halott mellé egykor saját használati tárgyait is eltemették, a kardja még mindig ott hevert a koporsóban.

– És nem csak ez az egyetlen ilyen… – tette hozzá baljós hangon Tíra, ahogy rálépett egy kard markolatára, mely vélhetően egy másik koporsóból lett kiemelve.

– Lányok, attól tartok, ez egy élőhalottas történet lesz… – sóhajtotta gondterhelten Aria. – Legyen mindenki nagyon óvatos, és ne nagyon piszkáljunk meg semmit!

– Ha ez így van, akkor viszont ezek a sírok már nem biztos, hogy be vannak csapdázva, mert bármi is van idelenn, a mozgolódására a szerkezetek már beindultak volna – jegyezte meg Ashata.

A folyosó, amin haladtak, egy T-elágazásba torkollott, ahol némi tanakodás után balra fordultak. Egy közepes méretű terem fogadta őket, Tíra azonban figyelmeztetően megtorpant.

– Néhány feltámasztott lényt látok tobzódni a folyosó végében! – suttogta társainak. – Körbeállnak valamit!

A félelfek látása nem tudta kivenni a részleteket, csak a teremtmények körvonalait érzékelték. Halk motoszkálást, csoszogást hallottak felőlük.

– Volt már bárkinek dolga ilyenekkel? – kérdezte halkan Aria, társai azonban megrázták a fejüket.

– Elinea kisasszony, te tanultál esetleg valamit az ilyenekről? – kérdezte Éla.

– Csak annyit tudok, hogy szét kell őket csapni egy áldott fegyverrel – felelte a lányka.

– Akkor hadd áldjam meg gyorsan a fegyvereinket! – ajánlotta Aria.

A sajátjával kezdte, melynek addigi halvány kék, szent derengése egy csapásra narancsszínűre váltott.

– Ez mit jelent? – kérdezte Ashata.

– Hogy szarban vagyunk – felelte Tíra.

– Nem jót… – felelte a paplovag. – Ha pirosra vált, akkor nagy a baj…

Mozgolódás támadt a folyosó végén, a lények érdeklődése pedig lassan feléjük fordult. Ahogy alakjuk egyre kivehetőbbé vált, lehetett látni, hogy valaha nemesek voltak, foszladozó öltözékük legalábbis erről árulkodott. Vértet vagy pajzsot azonban egyik sem viselt.

– Szerintem vissza kellene mennünk a rácsos ajtó mögé… – jelentette ki Akia, és hátrálni kezdett. – Ott nagyobb biztonságban lennénk.

– Ha ránk támadnak, a túloldaláról szurkálhatnánk ezeket, bármik is azok – tette hozzá Ashata.

Körülnézett, nem lehet-e bármiből barikádot építeni, de nem talált semmit.

Éla lekapta a hátáról a lándzsáját, és mikor látta, hogy Tíra valamilyen tűzvarázslatra készül, biztonságos távolságra húzódott tőle. Elinea is előkapta a kardját, ő azonban egyelőre várt.

– Ez nem jó ötlet! – erősködött Akia, és továbbra is igyekezte a rácsok mögé húzni a többieket. – Nálad ott a lándzsa! – fordult Éla felé. – A rácson túlról azzal lehet őket támadni!

– Az jelentősen korlátozná egy harc körülményeit – vetette ellen Éla. – Simán kirántanák a kezemből a fegyvert. És nem is tudna mindenki odaférni…

– Próbáljuk meg!

– Én arra megyek, amerre megszavazzátok, de döntsük el!

– Nézzétek, eddig akármilyen nagyszabású ötletünk volt, abba mindig majdnem belehaltunk… – jegyezte meg derülten Ashata. – Jobb az óvatosság!

– Ráadásul itt van velünk ez a nemesi kislány is. Ha bármi történne vele, karóba húznának minket érte.

Míg a lányok a leendő stratégián marakodtak, a lények egyre közelebb értek, Elinea arca pedig fokozódó haragról árulkodott.

– Nem azért jöttem veletek, hogy egy ilyen nyomorult kriptában futkározzak, és hogy egy rácson keresztül szurkáljunk néhány cuki zombit! – rivallt rájuk. – Fogjátok meg végre a fegyvereiteket, és gyertek! – tette hozzá, azzal megindult a teremtmények felé.

~ Következő fejezet ~