Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 20. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 20. fejezet ~

– Darton áldása rátok, lányok… – sóhajtotta Aria. – Miféle zűrbe keveredtetek? – kérdezte halkan, ahogy a páncélost követve megindultak lefelé a csigalépcsőn.

A nő ezúttal mellőzte a fordulókat, mert nem volt értelme leplezni a közvetlen utat a pincehelyiségbe. Ahogy benyitottak, az emlegetett, hamvasszőke hajú nő egy kis faszéken üldögélt, Akia pedig ugyanúgy a falnak támasztva ült, kimerülten, ahogy Tíra utoljára látta.

A két nő alaposan végigmérte a hat lányt, majd jelentőségteljes pillantást váltottak egymással.

– Ha már így felfedeztétek a titkunkat… – kezdte az egyikük, megropogtatva az ujjait.

– Milyen titkot? – kérdezte Aria szélsebesen. – Hogy van egy mosókonyhátok? – pillantott körül ártatlan arckifejezéssel.

– A barátaitok említették, hogy vérszagot éreztek…

– Számunkra teljesen meggyőző ez a kellemes kis konyha – erősködött a paplovag.

– Nem sikerült ugyan mindent megbeszélnünk – emelte meg a csészéjét a fekete hajú, és mind a félelf kezében pihenő, másik csészére pillantottak –, de mint volt kalandoroktól egy jó tanács: ha nem bolygatjátok a mi magánéletünket, mi sem fogjuk zavarni a tiéteket.

– Ami pedig ezt a Theodore-t illeti, a következő alkalommal, hogy beteszi ide a lábát, végezni fogunk vele – tette hozzá a másik.

– Igazából… mi a „Feketét” kerestük – mondta végül Leóra. – Nem ismeritek őt véletlenül?

– Nem.

– Valójában azt hittük… te vagy az – mutattak a páncélosra.

– Az én nevem Higayu Ashara.

– Én pedig Leóra vagyok, Uwel kegyeltje – felelte a paplovag, és a társai is bemutatkoztak. – Szeretnénk bocsánatot kérni, amiért betolakodtunk ide! Ez a Theodore ebben a teaházban toborozta az embereket az aljas terveihez, és ő említette azt a bizonyos „Feketét” is, és azt hittük, talán… közötök lehet hozzá.

– Nos… valószínűleg meg tudnám ölni a Fáklyát, de…

– Ne! – nyikkantották többen is.

– Ne öljem meg?

– Mi ezt egyáltalán nem szeretnénk!

A két nő végül bólintott.

– Ha szabad – kért újra szót Aria –, elmondom, hol rontottátok el.

Itsuri kíváncsian felvonta a szemöldökét.

– Az ajtó, ami a csigalépcsőhöz vezette őket – mutatott barátaikra –, túl könnyen felfedezhető volt. Tegnap még mi is hallottuk, hogy belépsz rajta, Ashara. Ha mi, egyszerű kalandozók ilyen könnyen rábukkantunk, egy nálunk jóval ügyesebb és tapasztaltabb társaság akár komoly veszélyt is jelenthet rátok.

A két Higayu összepillantott, és saját nyelvükön megvitattak valamit. Itsuri végül meglepetésükre tiszteletteljesen meghajolt előttük.

– Sajnálom, hogy fájdalmat okoztunk!

– Ki tudunk egyezni abban, hogy mi nem jövünk le ide többé, legfeljebb csak vendégként látogatunk el ebbe a teaházba? – kérdezte Leóra reménykedve.

– Mert ez a zöld tea egyszerűen fenomenális! Lehet, hogy még az istenemnek is viszek belőle! – lelkendezett Aria.

A két nő bólintott.

– Ha megígéritek, hogy megőrzitek a titkunkat.

Aria megérintette paplovagi jelvényét, és az Igaz Szó Varázslatának segítségével megesküdött, hogy betartja, amit ígértek.

– Ha egyszer cserébe mi is megvendégelhetünk benneteket, szívesen látunk titeket a Vidám Sírásónak szentelt fogadóban! – tette hozzá vigyorogva.

– Mi az oka annak, hogy ennyire ragaszkodtok a függetlenséghez? – kérdezte végül Éla, mert azóta kíváncsi volt erre, amióta első alkalommal betették a lábukat a teaházba, és faggatni próbálta a személyzetet.

– Nem akarunk elköteleződni senki irányába – felelte Ashara.

– Ha a város rendjét az ilyen Theodore-hoz hasonló alakok megbolygatnák, és megborulna a jelenleg fennálló, társadalmi rend, az rátok ugyanúgy hatással lenne.

– Tőlünk az egész város romhalmazzá válhatna, minket az se érdekelne – felelte Itsuri hűvösen. – Számunkra csak a saját boldogulásunk számít.

– Nem is tudom – vonta meg a vállát Éla. – Nekem se kutyám, se macskám a nemesség, és mint láthatjátok, valamelyest én is kitaszított vagyok, és nehezen tűrnek meg az emberek között. De még én se akarnám, hogy vér folyjon és ártatlanok haljanak meg.

A két Higayu azonban hajthatatlan volt.

– Rendben, nem tartunk fel tovább benneteket – legyintett végül Leóra. – Köszönünk mindent! – búcsúzott el a két nőtől, majd megindult a csapat élén, felfelé a csigalépcsőn.

Ashata felsegítette Akiát, Éla pedig a még mindig kába Tírát támogatta, míg haza nem értek a fogadóba. A legtöbb vendég már az igazat álmát aludta, és a fogadós is az asztalra borulva szunyókált a csapszékben, ezért felballagtak a szobájukba, hogy ők is lepihenjenek. Azonban az egyik szomszédos szobából olyan hangos horkolás hallatszott át hozzájuk, hogy még zárt ajtók mellett is elviselhetetlen volt.

– Ezt nem hiszem el… – csóválta meg a fejét Ashata.

– Ez Uther! – bosszankodott Leóra.

Hangosan bekopogott hozzá, mire a horkolás abbamaradt, nem sokkal később pedig egy elnyűtt hálóköpenybe burkolózó Uther pillantott ki a résnyire nyitott ajtón.

– Mi hasznosat csináltál ma? – vonta kérdőre a lány azonnal.

– A fegyverkovácsnál megéleztettem a kardomat és imádkoztam Uwelhez – felelte a férfi egy nagy ásítás kíséretében.

– És megtudtál bármi érdemlegeset?

– A piac végi halárusnál nem szabad halat venni, mert büdös.

Leóra kezei ökölbe szorultak a méregtől.

– Nagyon úgy érzem, hogy csak kihasználsz engem. Vár rám egy fontos feladat! Néhány nap múlva lesz egy nagyobb összezördülésünk valakivel, te pedig velünk fogsz jönni harcolni! – parancsolt rá.

– Nem ebben állapodtunk meg – jegyezte meg a férfi szobormerev arccal.

– Akkor holnaptól mindent magadnak fizetsz!

– Jó!

– Akkor jó éjt! – csapta be saját szobájuk ajtaját Leóra.

Öt társa csodálkozva nézte őt.

– Látod, ezért kell mindent nekünk csinálni – jegyezte meg Ashata. – A férfiakra semmiben sem lehet számítani!

– Keverjünk már valamit az ételébe, hogy jól összeszarja magát a páncéljában! – bosszankodott a paplovag.

– Kezdő herbalistaként szívesen felajánlom a szolgálataimat – jelentkezett a csínyre Éla. – Te pedig – mutatott Ariára – cserébe megint megáldod a fogadós szarkaparóját!

– Jobbat mondok! Nekem konkrét átkom is van erre! – felelte az lelkesen. – „Hogy kötöződjön csomó a gatyamadzagodra, mikor rád jön a szapora!”

A lányok elvigyorodtak a varázsige hallatán.

Mielőtt a lámpást eloltották volna a szobájukban, Leóra és Éla a rendelkezésre álló készleteikből és frissen cserepekbe ültetett gyógynövényeikből készítettek egy keveréket.

– Nem vagyok teljesen biztos benne, minek nevezhetnénk, de az tuti, hogy ez majd jól megfosatja! – nézte büszkén a nem túl bizalomgerjesztő színű folyadékot. – Bár azt nem tudom, nem lesz-e valami mellékhatása…

Lesietett és megpróbálta rávenni a fogadóst, hogy keverje a szert Uther reggelijébe, de az nem igazán akart beleegyezni. Csak akkor sikerült meggyőzni őt, mikor Aria is lebattyogott a lépcsőn, neki már sokkal készségesebbnek mutatkozott.

– A felét a sörébe, felét a levesébe öntse! – emlékeztette Leóra, ahogy a férfi a köténye zsebébe süllyesztette az üvegcsét.

– Ez Uwelnek és Dartonnak tetsző cselekedet lesz! – bólintott határozottan Aria, a többiek pedig a lépcsőfordulóban guggolva, kuncogva figyelték az események alakulását.

– És mától nem fizetem tovább a költségeit, hajtsa be rajta nyugodtan!

***

Másnap, mikorra mind kipihenték magukat és reggelihez készülődtek, a fogadós egy kacsintással jelzett nekik, hogy a megbeszéltek szerint sikerült Uther ételébe keverni a szert. A paplovag egyedül üldögélt az egyik asztalnál, és meglehetősen gusztustalanul lapátolta befelé reggelijét.

A lányok vigyorogva ültek le egy másik asztalhoz, és miközben reggeli kásájukat kavargatták, hátra-hátrapillantottak néha a férfire, mutatkoznak-e már rajta a hasmenés jelei.

– Mondja csak, derék uram! – intette oda magukhoz Aria a fogadóst. – A minap láttunk egy igazán szép szoborcsoportot a városban, és köztük volt egy dartonita hős szobra is. Mesélne róla? Ki volt ő?

– Ó, Vee Ava Senrodra gondol? – derült fel a férfi arca. – Ő még a tiszteletre méltó Ayshani kisasszony megbízásából érkezett Tilemaerbe, még a lezárások idején – kezdte a fogadós lelkesen. – Akkoriban a várost szörnyű démonok tartották sakkban! – csóválta meg a fejét. – Egy varázsló fia idézte meg őket, és ellepték az egész várost! Félelmetes köd terjengett az utcákon, és nagyon sokan megbetegedtek! Férfiak, nők, gyerekek, szegények és gazdagok egyaránt! De Ayshani kisasszony és kalandor társai sikeresen végeztek a varázslóval és annak ivadékával, és visszaűzték a démonokat oda, ahonnan jöttek! Ezért is állítottak szobrot nekik! Meg is érdemelték! Kivéve… az egyiket…!

A lányok érdeklődve hallgatták a történetet, meglepte azonban őket, amikor a fogadós arca elkomorodott.

– Az egyik kalandozó, az a kibírhatatlan, kétszínű, gonosz, törtető, rothadó testű toroni kutya még mindig itt él…!

– Ó, arra a kyrre gondol? – eszmélt fel Tíra. – Zar Feynor Ayerre?

– Arra hát! Az egy igazi gazember! – csapott az asztal lapjára a fogadós. – Embereket öl, gyerekeket eszik és szörnyeket imád…! Bezzeg a többiek szétszéledtek fél éven belül, ez meg itt maradt a nyakunkon! Berókáskodta magát a nemesek közé, ez a szegény jó herceg pedig most az ő lányát fogja feleségül venni!

– Micsoda? – kérdezte Éla döbbenten.

A lányok csendben emésztgették a hallottakat.

– Mondja csak, uram! – kérdezte Aria, ahogy a férfi kicsit lecsillapodott. – Érzékelt némi fellendülést a fogadó forgalmában, amióta itt vagyunk?

– Nem igazán…

– Akkor jobb, ha még egyszer megáldom ezt a helyet! – nézett körbe a paplovag.

A fogadós arca felragyogott a boldogságtól.

– Ha úgy látja jónak, atyám, kifestetem minden szobánkat, és még egy Darton-oltárt is készíttetek! Azt is megáldhatná!

– Megegyeztünk!

– Rá is fér egy kicsit a csinosítás a fogadóra – jegyezte meg csipkelődve Éla. – Hiszen a minap még őfenségét, Ulisses herceget is meghívtuk ide!

– M-micsoda? A… a herceget? – dadogta a férfi sápadtan.

Sietve körbenézett, szemügyre véve egy-egy kopott asztalt, kajlán álló széket, majd bosszúsan legyintett a sarkokban hálót szövő pókok láttán.

– A herceg…! – motyogta szinte megszállottan. – Az én fogadómban…! Ne legyen Gaiden a nevem, ha nem fogadom illően…!

– Aggodalomra semmi ok! – intett Aria. – Elmegyünk az északi temetőbe, a dartonita közösségbe, és közvetlenül ott fogjuk Darton áldását kérni az ön fogadójára, Gaiden úr!

– Hogyan? Tényleg… elkísérhetném?

– Vegye fel a legszebb ruháját, és már indulhatunk is!

– De… – nézett körbe a férfi aggódva. – A fogadó…! Mi lesz, ha beállít a herceg?

– Emiatt ne aggódjon! – nyugtatgatta Akia. – Majd mi kicsinosítjuk ezt a helyet!

– Tényleg…?

– Menjenek csak! – bólogattak a többiek is.

Gaiden igencsak megváratta a paplovagot, míg illően fel nem öltözködött, és kócos haját szépen meg nem fésülte. Az egyik inasával felnyergeltette két lovát, amin útnak indulhattak a kegyhely felé. A lányok vigyorogva nézték, ahogy szép lassan távolodnak, és mivel különösebb dolguk nem akadt, lapátot és seprűt ragadtak. Ahogy Uther és a többi vendég a dolgára indult, és magukra maradtak, már szabadabban beszélgethettek.

– Nem tudom kiverni a fejemből a tegnap történteket… – vallotta be Akia.

– Én se – tapogatta meg az állát Tíra, miközben az asztalokat és székeket törölgette.

– Míg felvittek, Ashara teát itatott velem… Először azt hittem, méreg, ezért nem mertem, csak kortyokban inni belőle… De aztán magának is töltött, és láttam, hogy nincs baja tőle. Kiderült… hogy olyasmi szérum lehetett benne, ami nem engedi az embernek, hogy hazudjon.

– Nocsak!

– Én is beszéltem, de ő is érdekes dolgokat mondott. Kíváncsi volt Theodore-ra, és hogy mire készülhet. Elmondtam, hogy egy nagyszabású dolgot tervez, és a város urai ellen akar fordulni. Kérdeztem tőle, hogy egy ilyen helyzetben ők kinek az oldalára állnának.

– Mit válaszolt?

– Azt, hogy csakis magukkal foglalkoznának.

– Valahogy sejtettem… – jegyezte meg Éla csalódottan.

– És hogy amíg a parkon belül vannak, az ő szabályaik érvényesülnek, de a parkon túl már Tilemaeré.

– Érdekesnek hangzik… Vajon milyen megállapodásuk lehet a várossal?

– Nem tudom, de szerintem nem túl legális, hogy titokban a pincében harcosokat képeznek ki… – felelte Akia. – Szerintem ezért is akarták, hogy tartsuk a szánkat.

– Azt mondták, ők is kalandorok voltak egykor… Vajon mi leszünk egy nap ilyen erősek? – morfondírozott Éla.

Társai megmosolyogták a gondolatot, és folytatták a fogadó takarítását.

***

Délutánra járt az idő, amikor a két lovas visszatért. Gaiden arca már messziről tündökölt, amikor pedig belépett a fogadójába, meg kellett kapaszkodnia az ajtófélfában, mert szinte megszédült a döbbenettől.

– Micsoda tisztaság…! – rebegte hálásan. – Még… az illat is más!

A lányok büszkén összepillantottak.

– Így már arra is méltó, hogy őfenségét vendégül lássa!

– Legyen ez a város legjobb fogadója! – rikkantotta Aria.

Alig értek fel a szobájukba, a paplovag boldogan mesélni kezdte látogatásuk részleteit.

– De nem is ez a legfontosabb! – legyintett. – Van egy jó hírem! Azt hiszem, találtam magunknak munkát, aminél a fizetséget nem tudná visszatartani a vénember a céhben!

– Na, hogyhogy?

– A temetőben, ahová ellátogattunk, van egy kripta, ahonnan éjszakánként fura hangokat hallanak. Nem tudják pontosan, mi okozhatja, szerintük lehet kobold is, de akár patkány is.

– Remélem, egyik se… – borzongott meg már a gondolattól is Éla.

– Mit mondtál nekik?

– Azt, hogy… – felelte volna Aria, ekkor azonban izgatott trappolásra lettek figyelmesek, és kisvártatva valaki dörömbölni kezdett a szobájuk ajtaján.

– Gaiden úr… – nyitotta ki azt Tíra. – Mi történt?

– A herceg…! A herceg…! – lihegte a férfi, Éla pedig érezte, hogy elvörösödik és hevesen verni kezd a szíve. – A herceg… küldöttje odalenn várja önöket!

– A micsodája? Egy küldöttje?

– Jöjjenek hamar! Elég… ijesztő…!

A lányok összepillantottak, majd megigazították öltözéküket, és követték Gaident az alsó szintre. Még le se értek a lépcső legalsó fokára, amikor jellegzetes lószag csapta meg az orrukat. Kíváncsian kukkantottak ki a zaklatott fogadós mögül.

Az egyik asztalon törökülésben egy fiatal lányka üldögélt, és unottan szirmokat tépkedett egy kinn leszakított virágról. A 12-13 év körüli teremtés fekete és lila színekben pompázó egyenruhát viselt, félhosszú, szőke haját olykor-olykor meglibbentette a nyitott ablakokon besuhanó szél. A pónija ott állt mellette, és erős fogaival az asztal lapját rágcsálta. Az érkezésükre felpillantott.

– Köszöntünk a Vidám Sírásóban! – próbálkozott Aria.

A lányka viszolyogva végigmérte őket, ami rögtön sugallta számukra, mit is gondol róluk valójában.

– Mi a baj, kincsem? – kérdezte Leóra nyájasnak tűnő, anyáskodó hangon.

– Szóval ti vagyok a nagybátyám játékszerei?

A kalandorok egymásra néztek.

– Miért vagy ilyen undok, lányom?

– Látjuk, szépen megneveltek – tette hozzá Aria. – Darton adjon neked türelmet!

– Adhatna, mert jobb dolgom is lenne, mint hogy rátok pazaroljam a drága időmet – felelte a jövevény, de az istenség neve hallatán megvetően köpött egyet. – Kapjátok össze magatokat és kövessetek!

A lányok felszaladtak az emeletre, és magukra öltötték páncéljukat, felmarkolták fegyvereiket.

– Csipkedjétek magatokat! – mordult rájuk az idegen. – Gyere, Gáspár! – fogta meg pónija kantárának szárát, és kivezette az épületből.

A fogadós aggódva szemlélte a kárt, amit az asztalban és a padlózatban okozott, a trágyakupacról nem is beszélve.

– Még jó, hogy most takarítottunk ki… – bosszankodott Éla. – Fejbe vághatom ezt a kis békát?

– Szedjétek a lábatokat! – kiabált be hozzájuk kintről. – Messzire megyünk!

Felült a pónira, és közepes tempót diktálva megindult. Kanyargós utcákon vezette őket, vissza-visszatérve egyikre-másikra, és a jelek szerint a lehető legnagyobb ívben akarta megkerülni a város közepén emelkedő fellegvárat, hogy minél nagyobb bosszúságot okozzon kísérőinek.

– Régóta jövünk már – kérdezte végül csipkelődő hangon Éla. – Csak nem eltévedtél?

– Én ugyan nem – felelte a lány flegmán. – Én idevalósi vagyok.

Némi erőltetett menet után megpillantották Ayshani kisasszony palotáját, ahol már korábban is jártak. Egy szolgálólány odasietett az érkezőkhöz.

– Elinea kisasszony!

A lányka modortalanul odavetette neki:

– Ez a hat semmirekellő a nagybátyámhoz jött, vidd őket!

Majd odahajította Gáspár kantárját az elébe szaladó lovászfiúnak, és mit sem törődve a környezetével belépett az épületbe. A cselédlány követte őt a tekintetével, majd amikor eltűnt a szemük elől, lemondóan sóhajtott egyet.

– Sajnálom! – kezdte. – Tehetek önökért valamit?

– Nekünk már az is elég, ha elkísér minket őfenségéhez – felelte Éla barátságosan, fellelkesülve annak gondolatától, hogy ismét találkozhatnak a herceggel.

A szolgáló bólintott és egy kisebb fogadóterembe vezette őket. Ahogy benyitottak, az íróasztala mögött megpillantották Ayshani kisasszonyt, az ablakból pedig kíváncsian fordult feléjük Ulisses herceg is.

– Fenség…! – rebegték boldogan.

~ Következő fejezet ~