Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 19. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 19. fejezet ~

A hat kalandor, a köpenyük alatt lapuló gyöngyös erszényekkel, tanácstalanul nézett fel a Polipnak keresztelt fogadóra és kocsmára. A város általános színvilágától, a fehérre meszelt falaktól annyira látványosan elütő árnyalatok már messziről az ízléstelenség és dekadencia nyomait sugallták az arrafelé érkezőknek. Tilemaer építkezési stílusjegyeire egyedül a kék tetőcserepek emlékeztettek, a falakat, ablakokat és ajtókat lila és kék hullámmintás motívumok ölelték körül.

– Sose láttam még… ilyet… – motyogta Aria döbbenten, és úgy tűnt, még az ő vidám és életrevaló énjébe is belefojtotta a szót a bizarr látvány.

– Szerintem… menjünk be! – javasolta Leóra.

Ahogy beléptek az épület kétszárnyú ajtaján, kellemes, sós levegőjű félhomály fogadta őket. Hordószerű, kör alakú asztalok és bárszékek fogadták őket, ahová az egyszerű betévedők leülhettek iszogatni, valamint 1-2 hosszabb asztal is, ahol könnyűszerrel többen is helyet foglalhattak, ha enni szerettek volna. Kétséges volt azonban, miért akart volna bárki itt étkezni, hiszen némi émelygés fogta el az érkezőt a padló és falak színei láttán, ugyanis akárcsak kívül, odabent is a tenger színei, a lila, a kék és a zöld uralkodtak.

A bárpultnál egy vékony, fehér bőrű nő ült, hosszú, göndör haja kiengedve omlott vállaira. Elől-hátul kivágott, eredetileg férfiakra szabott inget viselt, és mindkét orcáját tetoválások díszítették. Egy hosszú szipkából pipázott, és halkan beszélgetett a csapossal. Rajta kívül egy vad ábrázatú, veszélyesnek tűnő, harcsabajszos férfire lettek még figyelmesek, aki fenyegetően méregetett mindenkit, aki belépett a helyiségbe.

– Az a nő mágikus ereklyéket visel… – suttogta Tíra. – Látom a ruhái alól…

– Menjünk, álljunk sorba mi is! – javasolta Akia, ahogy észrevették, hogy Theodore egy félreeső asztalnál üldögél korábbi embereivel, ugyancsak egy mérleggel, és előtte már vagy 10 érkező sorakozva várt, hogy leadhassa a szállítmányt.

Ahogy az egyik, következő futár sorra került, és az általa átadott zacskót lemérték, kiderült, hogy 30 grammnyi hiányzott belőle. Theodore intett a fogdmegjeinek, akik azonnal rárontottak a férfira, és ütni kezdték, ahol csak érték. A futár kétségbeesetten könyörgött segítségért, de a fogadóban látszólag senki sem akart felszólalni az érdekében. Amikor egy kis erszényben megtalálták nála a hiányzó gyöngyöket, a lábainál fogva kihúzták a helyiségből.

– Ne! Ne bántsanak! Nem akartam…! – halt el a hangja, ahogy becsukódott mögöttük az ajtó.

A lányok elhűlten nézték az eseményeket.

– Remélem, egy gyöngy se maradt a virágföld között… – motyogta Ashata némileg aggodalmasan. – Különben mind meghalunk…

– Javaslom, a most nekünk járó 3 ezüstöt tegyük be a közösbe, a mindannyiunkat érintő, későbbi kiadásokra – mondta halkan Leóra, társai pedig egyetértettek vele. – Ne feledjétek, mennyivel tartozunk a hercegnek!

Theodore őket már jóval barátságosabban fogadta, Éla pedig eltöprengett azon, hogy válthat vérszomjas, dühös viselkedés után ilyen könnyen és gyorsan nyájas, kedves hangnemre, ahogy meglátta őket, és vajon mennyi lehetett őszinte abból, amit feléjük sugárzott.

– Kicsit koszosak lettek – szabadkozott Aria, ahogy átadták az általuk hozott gyöngyöket. – De csak virágföldben sikerült átcsempésznünk az ellenőrzésen.

Theodore azonban legyintett.

– Hallottam, a városkapunál néhányakat megállította az őrség – felelte.

– Mi átjutottunk az ellenőrzésen, de ha ezt hosszú távon akarja csinálni, valamilyen stratégiát ki kell dolgoznia – felelte Ashata.

– Szívesen meghallgatom a javaslatait, kicsim – mondta a férfi egy hamiskás mosollyal az ajkain, az amazon pedig megforgatta a szemeit és szó nélkül félreállt.

– Eléggé alulreprezentáltak vagyunk… – állapította meg Aria, ahogy körbenézett.

Rajtuk kívül 4 kisebb létszámú csoport várakozott a fogadóban, akik hozzájuk hasonlóan gyöngyöket szállítottak. Egy kivételével azonban mindegyik csak férfiakból állt, egyedül az utolsónak volt egy női tagja.

– Próbáljunk barátkozni! – gondolta Éla, és észrevétlenül odaoldalazott hozzájuk. – Nektek is nehéz volt bejutni a városba? – szólította meg őket egy üdvözlő biccentést követően.

– Annak nem, akik ismerik a jó útvonalakat – hangzott a nem túl barátságos válasz.

– Na és merre vannak ezek a jó útvonalak?

– Az maradjon a mi titkunk.

– Pedig nekem úgy tűnik, egy csónakban evezünk – mosolyodott el Éla.

– De nem mindegy, ki száll bele abba a csónakba.

A félelf lemondó sóhajtással végigmérte őket, az arcára pedig kiülhetett, mit gondol, mert némi nógatás után a kalandorok hajlandóak voltak egy keveset mesélni magukról. Nemrég, mindössze 2 hete érkeztek Tilemaerbe, és még nem viseltek a ruhájukon jelvényt, amit a céhből kaphattak volna. A fegyvereik és öltözékük egyaránt elég szakadtnak, ócskának tűnt.

Az egyik hátsó ajtón újabb verőemberek léptek az ivóba, és véres zacskókat és gyöngyöket tettek le Theodore elé, amire mindannyian felfigyeltek.

– Nocsak! – jegyezte meg Aria. – Csak nem halak szájába tömve próbálta valaki becsempészni a gyöngyöket?

– Ellenkező irányba indultak el vele – nevetett Theodore. – Ha eredetiek lettek volna, egész jó kis zsákmány lett volna számukra, mert zsákonként 10-20 aranyat is kaphattak volna érte.

– Vagyis hamis volt minden… – pillantottak össze a lányok.

Az emberei bizalmas szavakat váltottak Theodore-ral.

– Hegyezzétek a füleiteket! – figyelmeztette a félelfeket Ashata.

– Azt mondta neki, hogy az Arcus-család foggal-körömmel ragaszkodik a piaci monopóliumhoz, és ügyesen elintézték, hogy az elfogott gyöngyfutárt kivégezzék – közvetítette az elhangzottakat Akia.

– Mi? – nyögte Aria döbbenten.

Nem volt idejük azonban sokat tanakodni a hallottakon, mert Theodore végzett a gyöngyök visszavételezésével, és felállt az asztalától, hogy beszédet intézzen az egybegyűltekhez. 6-8 fegyveres segítője fenyegetően állt mögötte.

– Nagyon örülök, hogy ilyen sokan eljöttek és teljesítették a megbízást. Ezeknek a gyöngyöknek a segítségével megalapoztuk tervünk anyagi hátterét. Csatlakozzanak a mi szent ügyünkhöz! Elegünk van a város gazdasági eltiprásából, véget kell vetnünk ennek a kizsákmányolásnak! Ne aggódjanak, vannak északon kapcsolataim, akiknek a segítségével megszabadulhatunk ezektől a patkányoktól!

Éla próbálta óvatosan figyelni a hallgatóság arcát, de egyelőre nem tudott leolvasni róluk sem egyetértést, sem ellenkezést.

– Még az esküvő előtt be fogunk szivárogni a palotába, hogy végezzünk ezzel a kékvérű korccsal, és a várost mostantól a nép és a Tanács irányíthassa! – folytatta Theodore.

– Kisemberként elegen leszünk mi erre a feladatra? – kérdezte Leóra. – Az elitet sokan védik.

– Sokkal, sokkal többen vagyunk ennél, kedvesem – felelte a férfi megnyugtatásképpen. – És ha így haladunk, még ennél is többen leszünk!

– Milyen hasznunk származik majd nekünk ebből? – kérdezte Akia.

– Erre egy szóval tudok válaszolni. Szabadság! – harsogta Theodore. – Nem mellékesen, ezek a kígyók hatalmas vagyont harácsoltak össze, amit öröm lesz szétosztani a forradalmárok között. Nem beszélve arról a fejenkénti 100 aranyról, amit északi támogatóink ajánlottak győzelmünk harcosainak.

A pénz hallatán lelkes üdvrivalgás kelt életre a fogadóban.

– Mi a biztosíték arra, hogy sikerrel fogunk járni?

– A városőrök hatalma mit sem ér – próbálta eloszlatni a kétségeiket a férfi.

– Mi nem ezt hallottuk – jegyezte meg Ashata.

– Az elfogott gyöngyfutárok esete is jól demonstrálja a városvezetés és befolyásosok korrupt hozzáállását. Én a törvényt idéztem önöknek, amikor biztosítottam mindenkit arról, hogy nem jár börtön azért, ha gyöngyöt találnak bárkinél. Az Arcus-család, mely a város gyöngykereskedelméért felel, nyilvánvalóan úgy érzi, a törvény felett áll, ezért hurcoltatták el és kínoztatták meg azt, akit mégis elkaptak.

– Mi van, beszartatok? – kiáltotta valaki a tömegből, hátulról, a lányok pedig bosszúsan körbepillantottak az életre kelő, gúnyos kacajok hallatán.

– Más városban is vannak ilyen kezdeményezések? – puhatolózott Ashata.

– Mi vagyunk az éllovasok! – jelentette ki Theodore. – A fáklya a sötétségben!

– Ezt már hallottuk… – legyintett Leóra. – A Fáklya kisasszony könnyen el tudna fojtani egy ilyen felkelést…!

– Ellene is megvan a megfelelő ember! – intett a férfi magabiztosan, és elégedetten összepillantott az őreivel.

– Kicsoda?

– Aki bele tudja állítani a tőrt a hátába!

Éla megmarkolta a köpenye szélét.

– Szóval nemcsak a herceg és a menyasszonya ellen terveznek merényletet, hanem Fáklya kisasszony is veszélyben van? – gondolta aggódva. – Kötve hiszem, hogy bárki elég ügyes lenne ahhoz, hogy a Fáklyát így kicselezze – jegyezte meg, annak reményében, hátha Theodore elárul valamit a feltételezett merénylőről.

– A „Fekete” majd megoldja, ne aggódjon! – hangzott a válasz.

– A „Fekete”? – próbált kétkedő hangot megütni Aria. – Ismeri őt egyáltalán valaki?

– Én igen! – kiabálta be hátulról egy férfi. – Tökös egy fickó! Hallottam, hogy egy nemes urat is megölt már álmában!

– Nyugalom! – intette őket Theodore. – A végső taktikát úgyse itt és most fogjuk megbeszélni! 3 nap múlva várok ugyanitt mindenkit teljes fegyverzetben, és akkor számba vesszük, ki mihez ért, miben tehetséges és mivel tud hozzájárulni ügyünk megvalósításához! Akkor már megfelelő stratéga fog minket eligazítani!

– Kicsoda? – próbálkozott továbbra is Aria.

– A nevét egyelőre nem árulhatom el…

– Miért nem, ha 3 nap múlva úgyis megismerjük?

– Mi van, beszartatok, kislányok?

– Be bizony!

A paplovag keserűen elnémult, hogy nem sikerült többet kihúznia a férfiból.

– Igyunk valamit, ne menjünk el rögtön! Az csak gyanús lenne! – javasolta Ashata.

Rendeltek egy-egy kupa sört maguknak, és leültek az egyik hordó-asztal köré. Nem beszéltek, még később, a hazaúton sem, mert nem tudták, nem követi vagy figyeli-e őket valaki. Ahogy azonban visszatértek a Vidám Sírásóba és bezárult mögöttük annak ajtaja, határozottan összepillantottak.

– Azonnal értesítenünk kell őfenségét!

Leóra gyorsan papírt, tollat és tintát ragadott, és leült írni az egyik asztalhoz.

– És érdemes lenne a tegnapi, teaházas, falban eltűnő fegyveresnek is utánanézni – emlékeztette őket Aria. – Mi nem láttunk a falban semmilyen átjárót, de lehet, hogy ti mágikus szemmel azonnal észrevennétek – biccentett Tíra felé, aki értette a célzást.

– Gyanús lenne, ha megint mindannyian bemennénk – jegyezte meg Ashata. – A paplovagokkal őrködhetnénk odakinn, az épület előtt és mögötte.

– Én szívesen vállalom, hogy elviszem a levelet a toronyba, ahonnan majd értesítik Ayshani kisasszonyt – jelentkezett a feladatra Éla.

– Akkor legyen így! – bólintott Leóra. – Készen vagyok!

Már lebukott a nap a horizonton és elkezdték meggyújtani az elegánsabb negyedekben az utcai lámpásokat, mire odaértek a hídhoz, és szemügyre vették a teaház jellegzetes építményét. A megbeszéltek szerint szétváltak, Éla pedig, mielőtt megindult a kisasszony tornya felé, igyekezett falhoz lapulva, kiszögellések mögé bújva először meggyőződni arról, hogy nem követi vagy figyeli őt senki Theodore emberei közül. Nem akarta leleplezni sem saját magát, sem csapatuk szándékait, mert attól tartott, a levél rossz kezekbe kerülve még nagyobb veszélyt jelentene a hercegre és annak környezetére. Apjának öröksége, félelf képességei ezúttal nem hagyták cserben, se nem érzett, se nem látott veszélyt, ezért némi idő elteltével meg is érkezett a toronyhoz.

Meglepetésére a magas építmény ajtaja zárva volt, és egyetlen emeleti ablakában sem pislákolt fény. Igyekezett nem túl feltűnően kopogni az ajtón, de hiába fülelt, nem hallotta, hogy bárki lenne annak túloldalán. Mindössze egy nyílás volt rajta derékmagasságban, ahová üzeneteket, leveleket lehetett volna bedobni.

Éla megtapogatta a mellkasát, az inge alatt elrejtett levelet.

– Én ezt… nem merem csak így ide bedobni… – gondolta.

Megérintette az ajtót, és képességei segítségével próbálta megérezni, mit árul el a torony magáról: mikor jártak itt utoljára, mióta állhat teljesen üresen, vagy mikor várható, hogy valaki visszatér, de semmilyen emlék nem villant fel előtte, mintha nem is igazán látogatnák ezt a helyet.

– Nem dobhatom be! – töprengett és ökölbe szorult a keze. – Mi van, ha napokig nem jön erre senki, és addig a merénylők sikeresen beszivárognak a palotába, vagy ez a „Fekete” megöli Fáklya kisasszonyt? Nem, ez így nem lesz jó!

Úgy döntött, fedezékbe húzódik, és egy ideig figyeli a tornyot, hátha mégis történik valami.

– Talán jön valami őrségváltás…!

Úgy tűnt azonban, hiába várt bármire.

– Vissza kell mennem…! Szólnom kell a lányoknak, hogy ez így nem jó! Személyesen kell elvinnünk a levelet, ha időben célba akarjuk juttatni…!

Már azon gondolkozott, hogy az épületek tetején, az éj leple alatt megpróbálja megközelíteni Ayshani kisasszony palotáját, hátha be tud surranni, és át tudja adni neki a levelet. Ekkor azonban furcsa érzés lett úrrá rajta. Mozdulatlanná dermedt, mert az elméjében Leóra hangját hallotta felcsendülni.

– Ne rémülj meg, Éla! Telepatikusan üzentünk a hercegnek, hogy veszély fenyegeti, ugyanúgy, mint ahogy most hozzád is szólok! Gyere vissza a teaházhoz!

– Miféle varázslat volt ez…? – dadogta a lány döbbenten, de úgy vélte, ez is valami trükk lehetett, amire a paplovagok képesek voltak.

Megnyugodott azonban, hogy a herceghez könnyen és gyorsan eljutott a figyelmeztetésük, ezért óvatosan visszafordult, és a sötétben igyekezte megközelíteni a teaházat. Elérte a hidat, melynek végein is égtek már a lámpások, ahogy pedig rálépett és megindult az épület felé, észrevette, hogy két fiatal kölyök rohan el mellette. Már messziről megérezte, hogy testüket és ruházatukat izzadtság bűze lengi körül, ahogy pedig tovaszaladtak, számára ismeretlen nyelven beszéltek egymással. Nem tulajdonított nekik különösebb figyelmet, úgy döntött, ő is elhelyezkedik az épület körüli susnyásban, hogy csatlakozhasson a többi őrködőhöz. Egy ideig meglapult, amikor a hátsó cselédkijáratnál mozgásra lett figyelmes. Meglepetésére két teaházbeli inas kirúgta az ajtót, és a karjainál fogva kihajított rajta valakit.

– Ez… Tíra…! – nyögte Éla döbbenten, és amikor látta, hogy a magára hagyott lány nyöszörögve fetreng a földön ahelyett, hogy felállna, azonnal rosszat sejtett.

Karlendítéssel és pisszegéssel jelzett a többieknek, és odaszaladtak a remegő lányhoz.

– Tíra! – térdeltek le hozzá.

– Mi történt veled?

Ahogy sikerült felültetniük, látták, hogy társuk arca erősen fel van dagadva, és ütések nyomán kezdődő véraláfutás jelent meg a bőre alatt. Nehezére esett beszélni, és szemmel láthatóan sápadt is volt.

– Meg-… megtaláltuk a titkos ajtót…! – nyögte. – Akia érezte, hogy valahonnan süvít a szél a deszkákon keresztül, és hogy biztosan van mögötte valami… Hideget, izzadtságszagot érzett…

– Izzadtságszagot? – kérdezte gyorsan Éla. – Az a két gyerek…! – eszmélt fel. – A hídon két izzadt gyerek szaladt el mellettem!

– Láttam őket kijönni! – bólintott Leóra. – Egy hamuszőke hajú nő négy kölyköt engedett ki a hátsó ajtón nem sokkal ezelőtt! Fura nyelven beszéltek, le voltak izzadva, és meghajoltak előtte… De úgy, mint egy tanítómester előtt. Aztán szétszéledtek. Őket láthattad!

– Akia addig piszkálta a falat, míg meg nem találta az ajtót a szegőléc alatt – folytatta kábán Tíra. – Bemásztunk rajta és egy csigalépcsőt találtunk, ami lefelé vezetett, mint egyfajta pince felé. Eleinte ezt is hittük róla… De aztán középtájon egy ajtót találtunk, amin… benyitottunk. Nem kellett volna… – tapogatta meg az állát.

– Mi történt veletek? És hol van Akia?

– Egy konyha volt. Mindenféle étel főtt éppen… teák… de odabent nem volt senki. Mivel belépéskor le kellett adni a fegyvereinket, eléggé védtelennek éreztük magunkat, ezért felmarkoltunk egy konyhakést… Nagy hiba volt…

Társai aggódva összenéztek.

– Visszatértünk a lépcsőre, és mentünk tovább lefelé. A végén egy vasajtó állt, és mi… benyitottunk. Egy szögletes helyiség volt – kapott a fejéhez, mert a jelek szerint megszédült, Leóra pedig igyekezett gyógyító kenőccsel bekenni fájó arcát. – Akia innen érezte az izzadtságszagot. Hideg, döngölt földpadlója volt, és egy hamvasszőke hajú nő sepregetett odabenn. Én… nem gondoltam volna, hogy ilyen erős! – nyögött, ahogy ismét belehasított a fájdalom az állába. – Nem ismertem fel az öltözékét, de honnan ő jöhet, a harcosok valószínűleg ilyen ruhákat viselnek. A lába térdig be volt fáslizva, a melleit csak egy pánt nélküli kendő takarta, és egy durva, lenvászon inget viselt. Olyan vékony, szikár alkata volt, hogy nem is értem, hol lapult benne ekkora erő…!

A kalandorok aggódva összenéztek, és kezdtek igazán félni attól, mi történhetett Akiával.

– Azonnal észrevett minket, és tudni akarta, kik vagyunk és mit keresünk ott – folytatta Tíra. – Úgy tűnt, csodálkozott azon, hogy megtaláltuk a csigalépcsőt.

– Mit mondtatok neki? – kérdezte Ashata.

– Kitérő válaszokat… Hogy unatkoztunk… meg hogy máshová voltunk elígérkezve, és addig el akartuk ütni az időt a teaházban… és a kíváncsiság hajtott, amikor lementünk. Persze mondhattunk bármit, a konyhakés láttán nem hitt el nekünk semmit. Azt mondta, Higayu Itsurinak hívják, és hogy kiveri belőlünk az igazságot. Miután eltalált… úgy megszédültem az erejétől, hogy szerintem elájultam. Azt hittem, széthasad a fejem és az állam… kiugrott a helyéről.

Társai megértően megveregették a vállát.

– Utána arra ébredtem, hogy valaki büdös felmosóvizet öntött a képembe, és kézzel visszarakta az államat. Azt hittem, ott szarom össze magam… – vallotta be kelletlenül. – Iszonyúan fájt!

– Elhiszem…

– Amikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy egy falnak vagyunk támasztva, és Akia ott ült mellettem.

A lányok megkönnyebbülten sóhajtottak, hogy a félelfnek látszólag nem esett bántódása.

– Egy új alak jelent meg… hosszú, fekete haja volt, és páncélt viselt… Egy kard volt nála…

– Fekete? Ő lenne az a „Fekete”, akiről Theodore beszélt…?

– Az lehetett, akit korábban láttam bemenni! – eszmélt fel Leóra. – Akinek letagadták még a létezését is!

Tíra óvatosan bólintott.

– Tovább faggattak minket, hogy mik a valódi szándékaink, de ugyanazokat a válaszokat adtuk… Természetesen nem akarták elhinni. Állítólag… nem olyan könnyű megtalálni azt az ajtót. Úgy gondolták, meg akarjuk ölni őket a késsel… de mi azzal védekeztünk, hogy vérszagot lehetett érezni, és önvédelmi célból vettük magunkhoz… Átláttak rajtunk. A jelvényünk alapján tudták, hogy a céhnek dolgozunk, és szerintük a kalandorok nem kockáztatják csak úgy az életüket. Pedig… nem is erre készültünk… A páncélos azt mondta, az ő hazájukban, ha valaki betör a házukba, a házigazda ítélkezhet a bűnelkövető felett.

– De most Tilemaerben vagyunk…

– Emlékeztettem ennek tényére – helyeselt Tíra. – De szerintük azzal, hogy a város vezetésétől megkapták a teaház telkét, amire az később felépült, gyakorlatilag az ő törvényeik kell, hogy érvényesüljenek rajta. Nem tetszett nekik, hogy feleseltünk. Amikor levették a falról a kalapácsukat, hogy eltörjék a kezeinket és lábainkat, én… beszéltem.

– Mit mondtál nekik?

– Nagy fájdalmaim voltak – mondta csalódottan Tíra. – Nem lepleztem le magunkat – nyugtatta meg őket. – Elmondtam, hogy Theodore-nak kellett gyöngyöt csempésznünk a városba, és meghívtak minket valahova, addig pedig itt akartuk elütni az időt.

– Mit feleltek erre?

– Kíváncsiak voltak erre a Theodore-ra. Hogy hogy néz ki, milyen gyakran jár ide… hogy ő küldött-e le minket. Szemmel láthatóan megnyugodtak, mikor azt mondtam, ez a saját hülyeségünk volt. Annyit elárultam, hogy idegenek vagyunk a városban, és hajón érkezünk. Úgy tűnt, észrevettek idekinn titeket is, mert azt kérdezték, velünk vagytok-e. Egymás közt beszéltek a saját nyelvükön… aztán azt mondták, döntsük el, kit engedjenek szabadon. Fogadtunk… és én nyertem – felelte keserűen. – Egy zsákot húztak a fejemre, és felrángattak onnan a pincéből. Hosszú köröket mentünk, felfelé és lefelé… Szerintem azt akarták, hogy összezavarodjak, de számoltam a lépcsőfokokat és a fordulókat – pillantott fel rájuk bizakodva. – Tudom, merről hoztak!

Leóra felállt, és többször is erőteljesen dörömbölt a cselédbejáraton. Nem sokkal később nyikorogva kitárult az ajtó, megjelent a fekete hajú, páncélos nő, és elégedetten, csípőre tett kézzel végigmérte őket.

– Csak ennyien vagytok? – kérdezte erős akcentussal. – Akkor gyertek utánam!

~ Következő fejezet ~