Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 18. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 18. fejezet ~

– Hm, jó kis kancaszag! – szippantott bele a szoba kissé áporodott levegőjébe Uther, ahogy visszaértek a Vidám Sírásóba, és benyitottak a lányok emeleti, nyolcszemélyes szobájába.

– Na, moderáld magad! – figyelmeztette fenyegető hangon Leóra.

Éla lopva megszagolta magát és ruházatát, hogy esetleg őt találja-e büdösnek a férfi, de aztán eszébe jutott, hogy hárman is megfürödtek közülük aznap a teaházban, ezért sértődötten meredt a paplovag hátába.

Akia igyekezte gyorsan betessékelni őket, mert úgy tűnt, fontos mondanivalója van, amit útközben, mások füle hallatára nem akart csak úgy nyíltan megosztani, most viszont, hogy zárt ajtók mögött egymás közt lehettek, már könnyebben beszélhetett róla. Lerakták a fegyvereiket és köpenyeiket, és ki-ki az ágyára, ki szabadon álló székekre ült le. Uther elégedetten körbenézett, úgy tűnt, a fogadó tisztaságára vagy berendezésére nem volt panasza.

– Ki kezdi? – kérdezte Aria.

Amikor tűzvarázsló leány megvonta a vállát, ő maga is leült és izgatottan várt, mire jutottak.

– Mi a másodikra mentünk fel, a teraszos, asztalos részre – kezdte Tíra. – Szinte minden asztal foglalt volt, bár az emelet egy része fallal le volt választva a szabadon látogatható résztől, így nem tudjuk, hogy mögötte mi lehetett. Az ajtót viszont valami mágikus pecsét védte, ami azért érdekes volt… Rendeltünk egy zöld teát, és elkezdtünk bámészkodni. Három felszolgáló szaladgált az asztalok közt, mindig ugyanazok. Észrevettünk 3 másik kalandozót, nem tudom, hogy ők is hasonló küldetés miatt ültek ott, vagy a vénembertől kaptak valami egészen más megbízást, de mágikusan világító amulett és gyűrű volt rajtuk.

– Én két férfi beszélgetésére lettem figyelmes – vette át a szót Akia, akivel egy asztalnál ült. – Nemesnek tűntek a ruházatuk és szavaik alapján is. Arról vitatkoztak, hogy elegük van a város vezetéséből, mert a hozzájuk hasonló nemeseket folyamatosan elnyomásban tartják, erősen megcsappant a vagyonuk, és a tengerhasználati jogok elosztása miatt egyre nehezebbé vált a halászat számukra.

– A sok csörgés és mászkálás miatt nehéz volt kivenni, rajtuk kívül ki miről beszélhetett, vagy voltak-e ellenséges szándékai bárkinek, ezért úgy gondoltam, tegyük meg mi az első lépést – vigyorodott el Ashata.

– Látnotok kellett volna! – bólogatott Akia büszkén. – Rendesen megfagyott a levegő és mindenki elnémult, amikor az asztalra csapott és fennhangon azt mondta, „Lányok, nagyon kellene már valami munka, itt vagyunk és alig maradt már valami kis pénzünk, ki kellene találni valamit!” Komolyan mondom, elmehetnél színésznőnek!

– A terv be is vált, ugyanis ekkor odajött hozzánk egy férfi, aki meghallotta, mit mondtam – folytatta Ashata. – Nagyon udvarias volt, barátságos, egészen szokatlan az ilyesmi egy férfitől – tette hozzá némi rosszallással. – Kíváncsi volt, mihez értünk, mire mondtuk neki, hogy leginkább harcosok vagyunk. Különösen tetszett neki, mikor azt mondtam, hogy eddig főként olyan megbízásaink voltak, ahol meg kellett ölni vagy el kellett égetni, tüntetni valakit.

Amikor Uther csodálkozva végigmérte őket, Leóra gyorsan megjegyezte.

– Nos, ennyire vérszomjasak azért nem vagyunk, de… ami a szörnykutyákat illeti, nem hazudtál teljesen.

– A férfi ekkor előállt az ajánlatával – folytatta végül Tíra. – Elmondta, hogy van egy vállalkozása, és igazgyöngyöket szokott Tilemaerbe szállítani, de az a nemesi család, amelyik a kezében tartja a gyöngykereskedelmet, ezt nem nézi jó szemmel.

– Képzelem…

– Gyakran megtámadják a szállítmányait, kocsijait, ezért azok védelmére szívesen felvenne bennünket – tette hozzá Akia.

– Próbáltam kiszedni belőle, hogy honnan indulnak a kocsijai, vagy hogy milyen hosszú lenne az út, amin kísérni kellene őket – mondta az amazon. – Állítólag a várostól nem messze van egy kisebb kikötő, ahová hajón fut be a szállítmány. Onnan a főúton érkezve, a déli városkapun át kellene bekísérni, akármit is kísérünk.

– Ez nem tűnik veszélytelennek – emlékeztette őket Éla. – Tudjátok, hogy a gyöngykereskedelemre a városban monopólium-joga van az Arcus-családnak.

– Valóban nem épp tisztességes az ajánlat… – értett egyet Aria. – Mi lett végül? Elfogadtátok?

– Azt mondta, holnap ki is próbálhatnánk magunkat – felelte Ashata. – Lóháton alig két órás lenne az út, és azt a mennyiségű gyöngyöt, amit el kell hozni… azt mi hoznánk.

– Tehát nem testőrnek, hanem csempésznek szegődnénk el… – emésztgette a hallottakat Leóra.

– Fejenként 3 ezüstöt ígért, ha sikeresen teljesítjük a feladatot, de elhintette, hogy később lehet ez még ennél sokkal több is. Megtudtuk viszont a nevét is – folytatta az amazon. – Úgy hívják, Theodore.

– Van bármilyen módszer, ami esetleg bevált eddig? – kérdezte Aria.

– Mi is ezt kérdeztük tőle. Azt mondta, mindent ránk bíz… Úgy érzem, ez az egész egy próba, hogy kiderüljön, elég agyafúrtak vagyunk-e ahhoz, hogy ne bukjunk le…

– A dolog azért nem lesz veszélytelen. Mondta, hogy mire ügyeljünk esetleg?

– Útonállók előfordulhatnak – felelte Akia. – Azt is mondta, hogy kerüljük a városőröket, mert ha megtalálják nálunk, mindent elkoboznak, de börtön elvileg nem jár érte.

– Mennyit kellene elhoznunk? – rendezgette a nyílvesszőit Éla a tegezében beszélgetés közben.

– Fejenként 1-2 kilót – felelte Tíra. – Ha vállaljuk, ő ott vár majd minket a kikötőben, és ha visszaértünk, akkor pedig a Polip nevű fogadóban kell leadnunk a szállítmányt.

– Különös alaknak tűnt… – jegyezte meg a félelf. – Azt mondta, északon vannak ismerősei.

– Északon? Mármint a város északi részén, a dzsadok közt, vagy a kontinensen?

– Jó kérdés, nem részletezte… De ennyiben maradtunk vele.

– Miután elköszönt tőlünk, hallottam valami érdekeset… – tette hozzá gyorsan Akia. – Visszaült egy asztalhoz 3 másik férfi mellé, akiknek azt mondta, holnap beszervez minket, és ha bizonyítjuk a rátermettségünket, hasznosak lehetünk számukra a harcban!

– A „harcban”? – pislogott Éla meglepetten. – Valamilyen harcra készülnek?

– Ez elég gyanús!

– Úgy tűnik, jó nyomon jártok! – jegyezte meg elismerően Leóra. – Nektek mit sikerült kideríteni? – pillantott feléjük.

Aria igyekezett lelkesen beszámolni fürdésük és teázásuk részleteiről, bár mindannyiuk számára csalódást okozott, hogy a gyanús beszélgetés közbeni hallgatózás olyan balul sült el, és Éla véletlenül felborította a paravánt.

– Kár, hogy többet nem hallottatok belőlük… – töprengett Leóra. – Furcsa, hogy míg egyesek teljesen elégedettek a dolgok állásával, mint a fürdőzők, akiket hallottatok, addig mások ilyen nyíltan hajlandóak beszélni arról, hogy mennyire bosszantja őket a város vezetése. Az az alak, aki viszont eltűnt a falban, az a titokzatos, páncélos nő lehetett, akit záráskor láttam bemenni az épületbe! Nagyon jellegzetes volt a páncélzatának hangja, biztos, hogy azt hallhattátok!

– Hogy nézett ki?

– Alacsony volt, és egészen soványnak tűnt. Széles karimájú kalapot viselt, és mélyen az arcába húzta, így szerintem még napvilágnál se sokat láttam volna a vonásaiból, nemhogy késő este. A szemein viszont láttam, hogy olyan ívelt vágásúak voltak, mint a teaház tulajdonosainak.

– Enoszuke-beli lehetett akkor? – kérdezte Éla.

Leóra bólintott.

– Egy kardot viselt a derekán, szóval ő is valami harcos lehetett. Próbáltam követni, de akárhogy magyarázkodtam, a pulttól nem engedtek tovább. Se az nem segített, hogy Uthert akartam összeszedni, se az, hogy véletlenül fenn hagytam valamit. Nem mehettem tovább, és konkrétan letagadták, hogy bárki is bejött volna vagy felment volna előttem.

– Ez felettébb gyanús…

– Ti megtudtatok valamit? – kérdezte Ashata.

Leóra bosszúsan paplovag társára nézett, de Uther úgy tett, mintha nem is értené, miért haragszik rá.

– Én is fürödtem egyet – kezdte végül a lány. – Ott sajnos semmit sem sikerült meghallanom vagy megértenem a nők beszélgetéséből, ezért felmentem enni egyet. Sült halat ettem egy kis tojásos rizzsel, és rendeltem hozzá egy nagyon finom zöld jázmin teát.

– Ugye, milyen finom volt? – helyeselt Aria.

– Igen – bólintott Leóra. – De azonnal elment az étvágyam, amikor feljött ez…! – intett Uther felé.

– De hát miért? – kérdezte az huncut vigyorral az arcán.

– Mert képes voltál végigaludni az egész fürdőzést! – csattant fel a lány.

– Micsoda? – kérdezték a többiek döbbenten.

– Fáradt voltam! – mentegetőzött a férfi. – És azt hittem, nem itt kell majd hallgatóznom!

– Hol máshol kellett volna?

– Már majdnem leküldtem fürdeni még egyszer, mikor elmondta, hogy azért így is hallott egyet s mást – folytatta Leóra.

– Sokan fürödtek a férfi oldalon, lehettek vagy 30-an is – vette át a szót Uther. – Jó volt a hangulat, ittak, nevetgéltek. Beszélgettek róla, hogy van egy jó bordélyház a városban, de az egyik örömlánynak van valami fertőzése, szóval inkább gyorsan ki is szálltam a vízből.

A lányok akaratlanul is elvigyorodtak.

– Más, ami hasznos lehet?

– Nem tudom, hogy ez hasznos volt-e számotokra…

– Mi a szegénynegyedbeli kuplerájt jobban szeretjük, ott mocskosabbak – jegyezte meg nevetve Aria, Uther arcára azonban őszinte megrökönyödés ült ki.

– Nem láttál fura alakokat?

– Hát… nem mondanám, hogy nem szaladt fel a szemöldököm egyik-másik láttán… – próbálta felidézni az emlékeit Uther. – Az egyik fickó akkorát esett, hogy az egész medence rajta röhögött. Aztán egy másiknak melle is volt, meg farka is.

– Mi? – nyögte Éla döbbenten és elvörösödött.

– De ez mind semmi! Egy másiknak akkora szerszáma volt…!

– Nem feltétlenül ilyen részletekre voltunk kíváncsiak! – jegyezte meg kicsit erélyesebben Ashata.

– Aztán… egy fura alak engem is gyöngyszállításba akart beszervezni, de elhessegettem, mert nincs rá szükségem…

– Neked miből van akkor pénzed? – kérdezte Leóra hitetlenkedve.

– Amiből neked. Beteljesítem az emberek bosszúját – felelte a paplovag némileg meglepetten.

– És neked pénzt fizetnek érte?

– Miért, neked nem?

– Bezzeg nekem szegénynegyedekben meg bordélyházakban kell boldogulnom! – dühöngött tehetetlenül a lány.

– És nem félsz, hogy ott elkapsz valami fertőzést? – nézett végig rajta kissé távolságtartó pillantással Uther. – Remélem, a rendházba nem jársz így vissza!

– Honnan szalasztottak téged? – kérdezte furcsállva Ashata.

– Nem tudom, hol vagy mikor születtem – felelte a férfi, és kihúzta magát, amitől különösen délceg volt a tartása. – 13-14 éves lehettem, amikor a Rend összeszedett délen, azóta az ő soraikat erősítem. A Dúlás óta viszonylag nyugodt a környék.

– Oda szoktál visszatérni egy-egy feladat teljesítése után? Merre van a rendházatok? – kérdezte Leóra reménykedve. – Sokan vagytok?

– Nincs ott már semmi és senki – legyintett a férfi.

– Akkor… nincs is egy hely, ahová vissza tudsz vonulni?

Uther megrázta a fejét.

– Nincs rá szükségem. Ez egy jó kis környék, sokan akarnak bosszút állni.

– Fura egy szerzet… – súgta oda Tíra Élának, aki egyetértően bólogatott.

– Nos, mi legyen? Elvállaljuk a gyöngycsempészetet? – kérdezte végül Akia.

– Kétségkívül gyanús, ahogy Theodore beszélt rólunk – mondta Ashata. – Még ha le is buknánk, megéri a kockázatot, hátha megtudjuk, miféle „harc” az, amire készülhetnek.

– Valahonnan akkor lovat kell szereznünk…

– Csini reggelre ki tudja pihenni magát – jegyezte meg Leóra, és ellentmondást nem tűrően Utherre nézett, jelezve, hogy ki fogja sajátítani a lovát másnap. – Egy hétre kifizettem a szállásotok költségeit – vetette oda a férfinak.

– A fogadós is biztos kölcsön adja a két lovát. Így kettesével megülhetjük őket, elbírnak bennünket – helyeselt Aria. – Ha kell, megint megáldom a kandalló feletti szarkaparóját.

– Akkor megegyeztünk – bólintottak a kalandorok. – Tegyük el magunkat holnapra!

***

Másnap délelőtt, a reggeli csatabárd-áldás és bőséges étkezés után a hat lány a három ló segítségével Tilemaer déli városkapuja felé tartott. A magas várfalon túl egy lélegzetelállító hídon kellett átkelniük, mely olyan magasan húzódott a víztükör felett, hogy egy nagyobb szkúner is át tudott suhanni a lábai alatt. Egy kisebb település fogadta őket, ahogy a főút mentén elindultak, melyről nem tudták, közigazgatásilag még a fővároshoz tartozik-e, vagy különálló falu.

Két órányi, könnyű tempójú lovaglás után meg is találták azt a kikötőt, mely köré egy kis lélekszámú község épült, és ahová elméletileg a gyöngyszállítmánynak érkeznie kellett. Meglepetésükre rajtuk kívül szép számmal képviseltették még magukat más kalandorok is, kik jobb, kik szakadtabb öltözékben, ezért kikötötték a lovakat, és úgy döntöttek, bámészkodnak egy kicsit, hátha egy-egy elkapott beszélgetésből sikerül többet megtudniuk megbízóik szándékairól.

– Az ott Theodore! – suttogta Tíra, ahogy megpillantotta a férfit az egyik hajó körül a kíséretével, majd farekeszeket cipelve egy kisebb, hajóépítő hangár felé indultak, a vélhetően általa felbérelt kalandorok pedig követték őt.

– Menjünk mi is! – bólintott Leóra.

Odabent Theodore köszöntött mindenkit, és a jelek szerint nem aggódott amiatt, hogy a hallgatósága soraiban esetleg kémek vagy az Arcus-család őrszemei, katonái rejtőznének.

– Minden jelentkezőnek 1-1 kilónyi gyöngyöt kell bejuttatnia a városba! – folytatta fennhangon. – A módszert illetően mindenki szabad kezet kap, de megérkezéskor ugyanennyit várok vissza mindenkitől, egy szemmel sem kevesebbet! – figyelmeztette őket.

Éla most jött csak rá, hogy a férfi tulajdonképpen egy nagy adag értékes holmit készül vadidegenekre rábízni, és látszólag nem is igazán félt attól, hogy bárki meglopja őt.

– Vajon mindenkit figyeltetni fog, aki átvesz tőle egy zsák gyöngyöt? Vagy ennyire nem számít neki annak értéke, és az egész csupán a próba része, ki az, aki becsületes és megbízható? Mi van, ha a gyöngy nem is valódi…?

Nem volt ideje többet gondolkozni ezen, mert elkezdtek sorakozni Theodore asztala előtt, aki mérleggel, zsákokba porciózva minden érdeklődőnek átadta a szállítandó gyöngyöket.

– Örülök, hogy eljöttek! – jegyezte meg felderülő arccal, ahogy Tíra, Ashata és Akia következett a sorban. – És látom, hozták a barátaikat is! Nagyon tetszik az álruhájuk! – mérte végig a két paplovag lány öltözékét. – Igazán ötletes!

– Ez most azt hiszi, hogy álruhában vagyunk? – súgta oda Aria Élának.

– Úgy tűnik – vigyorgott a félelf. – Gondolom, meg se fordult a fejében, hogy két paplovag tényleg ilyesmire adná a fejét…

– Este 6 órára vagy az utánra kell a fővárosba érniük a szállítmánnyal! – folytatta Theodore. – A Polipban fogok várni mindenkit. Akik esetleg még nem jártak volna ott, a kapun belépve a második, szélesebb utcán jobbra kell fordulni!

A közel két tucat érdeklődő elégedetten nyugtázta a hallottakat.

– Sok szerencsét! – bocsátotta őket útjukra Theodore.

A lányok a köpenyeik alá rejtették a gyöngyös erszényeket, és visszamentek a lovaikhoz. Látták, hogy a többi érdeklődő közül egyesek az általuk is használt útvonalon indultak vissza Tilemaer felé, míg néhányan más irányba vágtattak, amint felpattantak lovaikra.

– Milyen módszert alkalmazzunk? – kérdezte Aria. – Mégis csak el kellene valahogy rejteni a gyöngyöket.

– Betömködhetjük egy részét a ruháink alá… – pillantott le a kebleire Ashata. – A másik felét meg elrejthetjük a nyereg alatt.

– Vagy a csizmánk szárában is. Még ha meg is motoznának, oda nem hiszem, hogy benéznének.

– Jobb ötletem van! – javasolta Leóra. – A lovak nyeregtáskájába pakolhatnánk földet és gyógyfüveket, ahogy a válltáskámba szoktam! A földbe meg beáshatjuk a gyöngyöket! Majd azt mondjuk, gyógyfüveket voltunk gyűjteni az erdőben. Kétlem, hogy feltúrnák, ha látják, hogy tényleg növénykék vannak a táskában!

– Ez valóban okos ötlet – helyeseltek a társai.

Úgy döntöttek, ennél a módszernél maradnak. Nyugodt tempóban haladtak vissza a főváros felé, noha látták, hogy a gyöngyfutárok közül többen is elhaladtak mellettük.

– Úgy tesznek, mintha ez valami verseny lenne… – csóválta meg a fejét Ashata. – Pedig az a cél, hogy feltűnés nélkül átjussunk a kapun.

Alighogy megpillantották a város tornyait és impozáns falait, észrevették, hogy a kapun egy jókora osztagnyi, 30-40 fős lovas és gyalogos katona halad feléjük.

– Rossz előérzetem van… – motyogta Éla, és lepillantott a nyeregtáskájukra.

A fegyveresek királykék alapon aranyszínű, ujjatlan, katonai köpenyt viseltek páncéljuk felett, melyre a herceg címerét hímezték. Egy tiszt vezette őket lóháton, a város felé haladók vagy onnan kifelé érkezők pedig előzékenyen félreálltak az útjukból.

– Ezek nem puszta városőrök… – suttogta Aria. – Ez egy komoly, katonai különítmény!

– A fenébe, ezek át akarnak vizsgálni mindenkit! – bökött előre az állával Ashata. – Mi legyen?

– Kevésbé feltűnő, ha csak hárman maradunk a lovaknál – jegyezte meg Leóra. – Javaslom, hogy hárman menjetek előre, és odabenn várjatok meg minket! Ha valami balul sül el, ti legalább tudtok segítséget hozni.

Ashata bólintott, majd a két félelffel leszállt a lóról és gyalogosan közelítette meg a kaput. Ahogy odaértek, észrevették, hogy több gyöngyfutárt is bilincsbe verve taszigálnak a katonák, és kis zacskókat koboznak el tőlük.

– Ennyit arról, hogy nem jár érte büntetés…! – morogta az amazon.

Amikor sorra kerültek, a katona szigorúan végigmérte őket.

– Kik vagytok és merre tartotok?

– Kalandorok vagyunk – felelte Ashata. – A Kereskedők és Kalandorok céhébe tartunk, hogy munkát vállaljunk.

A férfi tekintete elidőzött a két félelf bájos vonásain.

– Van bármi elvámolnivalótok?

– Néhány faluval arrébb vettünk magunknak enni… de szerintem azt nem szükséges.

– Jól van, engedjétek tovább őket! – felelte fennhangon a katona, ahogy társainak intett.

– Köszönjük! – biccentett Akia búcsúzóul.

A három lány belépett a városba, de az első házaknál megálltak, és feszülten figyelték, hogy társaiknak is sikerül-e átjutni az ellenőrzésen.

– Jó napot, atyám! – köszöntötték a katonák nyájasan a paplovagokat és Tírát, amint sorra kerültek.

– Derűs napot, uraim! – bólintott udvariasan Aria.

– Megnézhetjük a táskáikat?

– Természetesen – nyitotta fel Leóra az egyik oldaltáskát, melynek aljára nem tuszkoltak gyöngyöket. – Mindegyikben hasonló gyógynövényeket szállítunk, amikből orvosság készülhet majd a rászorulóknak.

– Milyen nemes gondolat! Menjenek csak! – intett a katona, majd ahogy a lányok tovább haladtak, az utánuk következőnek gorombán odakiáltotta. – Megállj, kutya!

A kalandorok összemosolyogtak, majd inkább kantárszáron vezetve a lovakat, gyalogszerrel haladtak tovább. Amint visszaértek a fogadóba, a lovakat a lovászfiúra bízták, Aria pedig 20 rézzel köszönte meg a fogadósnak a szolgálataikat. Kóbor, fal melletti, gazdátlan cserepekbe elültették az álcaképp kiásott és magukkal vitt gyógynövényeket, majd kellemesen megebédeltek.

– Nem gondoltam, hogy ilyen könnyen átengednek, főleg azok után, hogy megkötözve elvezettek néhány gyöngyfutárt – jegyezte meg Ashata. – Theodore egész másképp adta nekünk elő a történetet. Bár nem is tudom, miért csodálkozok ezen, hiszen férfi…

– Az biztos, hogy ha más nem, ez legalább valami tárgyalási alap lesz, ha akadékoskodni akarna – felelte Aria. – Kíváncsi vagyok, mi vár ránk a Polipban…

– Azok a katonák kerestek valamit. Ilyen páncélzatban és ekkora létszámban nem mennek csak úgy ki holmi jöttmenteket megmotozni… – töprengett Leóra.

– Mi van, ha a Polipban is rajtunk ütnek? – kérdezte Éla.

– Nem lennék meglepve… – felelte Akia. – Jobb, ha mind páncélban, felfegyverkezve megyünk. Biztos, ami biztos.

– Akkor indulás!

~ Következő fejezet ~