Ebben a bejegyzésben az “Aayla – Egy twi’lek lány vallomásai” című, Star Wars témájú történetem 28. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Aayla – Bevezető és információk.
~ 28. fejezet ~
Aayla néhány órára valóban elszenderedett, ahogy azt mestere tanácsolta. A kabinja beléptető paneljének ütemes pittyegésére ébredt, mely jelezte számára, hogy a pilótafülkébe szólítják őt. Megigazgatta magán a ruhát, felöltötte bőr fejvédőjét, és belebújt köpenyébe, hogy a lehető legelegánsabb megjelenéssel üdvözölhesse mesterét.
A férfi a szullusztiai navigátor székére támaszkodva könnyen kilátott, hiszen a tiszt jóval alacsonyabb volt, mint az emberi vagy emberközeli fajok. Ahogy az ajtó egy szisszenéssel kinyílt, és megjelent tanítványa, lelkesen hátrapillantott feléje.
– Gyere! Nézd meg, milyen szép! – intett a fejével a szélvédő felé, melyen keresztül nyilvánvalóvá vált, hogy beléptek az Alderaan légkörébe, és megkezdték az ereszkedést a főváros felé.
Aayla álmatagon bólintott, és odalépett hozzájuk, Vos pedig előzékenyen félrehúzódott, hogy a lány is odaférjen és jól kiláthasson. Karjaik összeértek, ahogy egymás mellett állva gyönyörködtek a kilátásban, Aayla pedig nem tudta, mi dobogtatja meg a szívét jobban: a hozzá simuló férfi közelsége vagy az alattuk elsuhanó, alderáni táj szépsége.
Hófödte, csipkézett hegycsúcsok felett repültek el, melyek közt a toronyházak és nemesi kúriák úgy tündököltek, mint egy, hatalmas kristálypalota zárványai. Tisztaság és visszafogott elegancia jellemezte a főváros látképét, mely mellőzte a Coruscantra oly jellemző, hivalkodó neonfényeket. Nem szennyezte se a levegőt, se a tájat sötét füstöt pöfékelő kémény vagy ipartelep, a stratégiailag alkalmas helyeken szél- és naperőművek gondoskodtak a lakosság energiaellátásáról.
– Tetszik? – kérdezte Quinlan játékos hangon, ahogy észrevette, hogy növendéke tekintete szinte ragyogott a csodálkozástól.
– Nagyon! – suttogta Aayla, és elvörösödött, ahogy felpillantott rá.
– Fázni fognak – jegyezte meg a pilóta, ahogy szemügyre vette őket, különösen vékonynak tűnő, jedi köpenyüket.
– Aláöltöztünk – nézett végig magán Vos magabiztosan.
A nő nem tűnt meggyőzöttnek, de megvonta a vállát.
– Fékezőrakéták jegesedését kirobbantani! – adta ki a parancsot a szullusztiainak, aki néhány gombot lenyomott a konzolon, mire kívülről több, pukkanászszerű hang hallatszott be a fülkébe.
A gép testének különböző nyílásain forró levegő áramlott ki, melyektől lepattogott a burkolaton képződő jégréteg, így nem volt akadálya a leszállótalpak vagy rámpák kinyitásának sem.
– Gyere, menjünk! – invitálta Quinlan magával a növendékét a kiszállórámpa felé, mely mellé a hajón szolgáló droidok odakészítették a csomagjaikat is.
– A légiirányítás jelezte, hogy a leszállóplatformon várni fog minket őméltósága, Ignas Organa főtanácsos és Bail Antilles volt szenátusi képviselő is – magyarázta a férfi.
– Felépült már a sérüléseiből?
– Meglátjuk… – felelte Vos, és tőle szokatlan módon igazgatni kezdte ruhái redőit, és végigsimított hosszú haján is, hogy az ne legyen összegubancolódva.
Tanítványa csodálkozva figyelte egy ideig a ténykedését, majd a kezével óvatosan megállította őt. Hatalmas szemeivel békésen felnézett rá, és megrázta a fejét.
– Erre semmi szükség – mondta lágy hangon. – Így is nagyon csinos vagy – szorította meg a kezét, hogy nyomatékot adjon szavainak.
Quinlan meglepetten pislogott, majd szusszant egyet, és most ő fogta meg a lány szép, kecses kezeit.
– Aayla – nézett határozottan a szemeibe. – Mi a baj? Érzem, hogy napok óta valami nincs rendben.
A padawan leszegte a fejét, és lekkui is ernyedten lekonyultak.
– Emlékszel, megegyeztünk. Ez a beszélgetés tegnap is… – csóválta meg a fejét. – Nem tudok segíteni, ha nem mondod el.
– El fogom mondani… – felelte a lány erőtlen hangon. – Talán… egyszer…
A gép finom mozdulattal enyhén fordult egyet, majd az addig vízszintes haladási irány helyett lassan függőleges ereszkedésbe kezdett. Aayla egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, ahogy a kopár folyosón álldogáltak, székek vagy kapaszkodók nélkül, ezért akaratlanul is mestere felé nyúlt.
– Foglak – mondta a férfi, ahogy elkapta és finoman tartotta őt.
Aayla elpirult, és egyik karjával félve megkapaszkodott mestere derekában. Megbolondította az érzékeit Vos közelsége, illata, gondoskodó kedvessége. Szerette volna a vállába fúrni a fejét, és teljesen átadni magát az ölelésnek, de újra és újra felvillant előtte, amit Fisto mondott, hogy mindennek még a gondolata is undorító lehet mások számára.
– Inkább szeretlek a távolból így… – gondolta szomorúan. – Minthogy egyáltalán ne szerethesselek…
Ahogy a gép érezhetően megállapodott a leszállóplatformon, elengedték egymást, és kíváncsian nézték az ajtót, mely mögött a motorok hangja alapján a rámpa csusszant ki éppen. Ahogy az egy kattanással a helyére került, az ajtó lassan emelkedni kezdett, odakintről pedig jeges szél csapott be már a legkisebb résen is.
A két utazó döbbenten összerezzent, ahogy a fuvallat nedves, kásás havat fújt az arcukba. A levegő olyan hidegnek tűnt, hogy minden lélegzetvétel szinte tűszúrásként gyötörte a tüdejüket. Pillanatok alatt érezték, hogy a ruházatuk valóban kevés lesz ilyen környezeti viszonyokhoz, Aayla ezért a kiszállás előtt gyorsan válltáskájáért kapott, melyből előkotort két kesztyűt. Azokat azonban nem a kezeire, hanem lekkuira húzta rá. Vos, ahogy úrrá lett meglepetésén, elvigyorodott a látványon.
– Most miért? – kérdezte a lány némileg sértődötten. – Tudod, hogy fáznak?
A mestere azonban már nem is próbálta palástolni a jókedvét.
– Olyan, mintha pucér karral kellene ilyen hidegben mászkálnod! Megnézném, hogy hogy bírod! – mondta utána, ahogy a férfi megindult lefelé a rámpán. – Lehet, hogy legközelebb inkább harisnyát húzok a fejemre… – motyogta, ahogy eljátszott a gondolattal.
– Meg ne próbáld! – igyekezett játékos, békítő hangot megütni Vos, ekkor azonban a csizmája megcsúszott a rámpára lerakódó nedves, nyálkás hórétegen, és hanyatt vágódva csúszott lefelé.
Aayla rémülten futott utána, de hasonlóképpen megcsúszott a talpa, és elterült mellette. Néhány pillanatig döbbenten feküdtek a latyakos, vizes felületen, és érezték, hogy a ruházatuk a hátukon teljesen átázott, de a szél és a rájuk hulló hó elől is kezdte benedvesíteni öltözéküket. Riadt kiáltásokat és lépteket hallottak közeledni, ezért megpróbálták felemelni a fejeiket, és kínlódva, szégyenkezve körülnéztek.
A hajó egy magasan elhelyezkedő, nagy testű gépek számára fenntartott leszállóplatformon telepedett meg, ami toronyháznyi magasságban lebegett a földfelszín és az utcaszint felett. Ennek köszönhetően a magaslati levegő és széljárás is jóval szélsőségesebb volt, mint az alacsonyabb épületek környékén. A géptől biztonságos távolságban egy kisebb, főként emberekből álló küldöttség várta őket, az élükön egy hatalmas, fekete, prémes köpenybe és sálba burkolózó férfival, akit testőrei és kísérői ernyőkkel próbáltak védeni a hóeséstől, de azokat vadul cibálta a szél, és emiatt alig bírtak talpon maradni. Kísérete ugyanúgy vastagon fel volt öltözve, a legtöbbjük arcát szinte teljesen kendő vagy maszk borította, voltak, akik nagy lencséjű védőszemüveget is viseltek, hogy tekintetüket megóvják az időjárástól. Amint megpillantották a diplomatahajóból kiszánkázó jediket, ijedten megindultak feléjük, és csúszkálva, a széltől lelassítva próbáltak odaérni hozzájuk.
– Vos mester? – kérdezte a sötét köpenyes, ahogy odahajolt hozzájuk. – Nem esett bajuk?
Quinlan megtörölte az arcát, és hó vakító fényességétől hunyorogva próbálta megállapítani, ki is állhat előtte.
– Organa főtanácsos? – kérdezte, majd elfogadta a férfi felkínált jobbját, mely felsegítette őt.
Tanítványa is felállt, de igyekezte takargatni a hátát, ahol mindene, de különösen a feneke tiszta víz volt.
– Igen – bólintott vendéglátójuk.
– Elnézést… mindezért… – mutatott végig magukon Vos, ahogy próbálták lerázni a köpenyükről a havat, mindhiába.
– Ugyan! – legyintett a főtanácsos. – Mi is teljesen eláztunk. Jöjjenek! – intett egy üvegfalú luxus komp felé, mely a helyi közlekedés érhálózatába becsatlakozva már könnyedén el tudta őket szállítani a célállomás felé, szemben óriási méretű csillaghajójukkal. – A csomagjaikról az embereink majd gondoskodnak.
– Köszönjük! – biccentett hálásan Vos. – Gyere! – húzta magával tanítványát, hogy mielőbb maguk mögött hagyhassák a leszállóplatformot.
Ahogy mindenki beszállt, a komp óvatos, szinte ringatózó mozdulatokkal emelkedett a magasba, és indult meg a palota és az azzal szomszédos Tanács épülete felé. Az utasok megkönnyebbülten sóhajtottak, ahogy levehették sapkáikat, sáljaikat, és valamelyest kigombolkozhattak. Nők, férfiak, és egy tolothiai is volt köztük, és szinte mindannyian sápadtak voltak a hidegtől, úgy átfáztak.
– Köszönjük, hogy elfogadták a meghívásunkat, és eljöttek – fordult feléjük a főtanácsos, ahogy levette a fejéről a csuklyáját.
Őszbe hajló, eredeti, világosbarna színét már csak foltokban megőrző, hullámos haja volt, kellemesen barnult bőre, és barátságos, meleg tekintete. A bolygót ért hányattatások szemmel láthatóan megviselték a vonásait, szemei alatt és homlokán mély ráncok húzódtak, de mintha őszinte megnyugvás telepedett volna az ábrázatára, ahogy a két vendéget nézte.
– Megtisztel a bizalmuk, főtanácsos uram – hajolt meg előzékenyen a mester. – Még nem volt alkalmunk hivatalosan is bemutatkozni. Quinlan Vos vagyok, ő pedig itt a tanítványom, Aayla Secura – mutatott a lányra.
A komp utazóinak pillantása kíváncsian a twi’lekre siklott, aki a tőle telhető, legnagyobb udvariassággal meghajolt előttük, majd eszébe jutott, hogy a lekkuin még mindig ott éktelenkednek sután ráhúzott kesztyűi, ezért sebtében lekapta azokat, és a háta mögé rejtette.
– De örülök, hogy ketten jöttek! – sóhajtotta a főtanácsos. – Mindkettejükre… nagy szükség lesz.
A két jedi összepillantott.
– Hogy van a hercegnő? – kérdezte Quinlan.
Organa a jelek szerint hálás volt az aggodalmukért, de keserűen megrázta a fejét.
– Természetesen fognak találkozni vele – felelte a kíséret egy másik tagja, egy sötétkék zubbonyt és aranyló, fehér palástot viselő, középkorú férfi. – De jelenleg még nincs olyan állapotban, hogy a nép előtt mutatkozhasson.
– Antilles szenátor – hajolt meg előtte is Vos, ahogy felismerte az egykori kancellárjelölt megviselt arcát, miután az kibontakozott méretes sáljából.
– Már nem vagyok az – felelte az előzékenyen, de értékelte vendégük udvariasságát. – Én is köszönöm, hogy eljöttek. Nagyon szégyellem magam amiatt, ahogy a családom… a dinasztiánk megnyilvánult e tragédiát követően – tette hozzá fájdalmas arccal. – Mintha nem ért volna minket már így is épp elég csapás…
– Palpatine főkancellár és a Jedi Főtanács reméli, hogy mihamarabb sikerül újra létrehozni a diplomáciai kapcsolatot a Galaktikus Köztársaság és az Alderaan között – folytatta Quinlan. – Természetesen megértik, hogy úgy érzi, önt terheli a felelősség a történtekért, de be kell látnia, hogy a lemondásával nehéz diplomáciai és gazdasági helyzetbe hozta a bolygóját.
– „Megértik‟? – kérdezte a férfi, és mintha némi csodálkozás vegyült volna a hangjába. – Ezek szerint ön nem ért egyet velük?
– Nem, szenátor úr – felelte Vos. – Bármi történt is Coruscanton, azért nem ön a hibás. Aki támadást intézett önök ellen, nemcsak a hercegnőnek akart ártani, hanem az egész Alderaant veszélybe akarta sodorni. Jelenlegi formájában a bolygó rendkívül sérülékeny, gazdasági és politikai szempontból kiszolgáltatott helyzetben van. Ha a Szenátusban bármilyen, később önöket is érintő döntés születik, nincs senki, aki felszólalhatna az alderániak érdekében.
Antilles keserűen leszegte a fejét, Aayla pedig próbálta megfejteni, mire gondolhat.
– Ön szerint elhamarkodottan döntöttem.
– Talán – biccentette enyhén oldalra a fejét Vos. – De a jó szándék és becsület vezérelte. Ezért is szomorú, hogy a Szenátus egy ilyen kiváló tagot veszített el.
Mielőtt Antilles válaszolhatott volna, a komp óvatos fordulóba kezdett, és elrepült két őrtorony között, a palota hangárja felé. Az utasok ezért megkapaszkodtak, nehogy elessenek.
– Kis híján a Köztársaság leghatalmasabb emberének választották – gondolta a lány, és a fejét a kapaszkodó csövének támasztotta. – Most pedig… elvesztett mindent…
– Megérkeztünk – jelezte határozott biccentéssel a főtanácsos. – Jöjjenek!
– Tudnunk kell, hogy illetékességi szempontból jelenleg kinek a kezében van az irányítás! – folytatta a puhatolózást Vos, ahogy a hangárból megindultak a liftek felé. – Hogy melyek azok a testületek, melyek még egyáltalán funkcionálnak, ki jelent kinek, és melyek azok a területek, ahol teljesen leállt az államapparátus működése.
– Amióta az eljegyzést felbontották, a kormányzat Antilles-párti tagjainak nagy része tiltakozása jeléül távol marad a mindennapi munkától – felelte a Tanácsos. – Az élet nem állt meg ugyan, mert az Organa-közeli tisztviselők és nemesi családok, valamint a függetlenek igyekeznek átvállalni az így megsokszorozodó feladatokat, de ez az állapot csak ideig-óráig tartható fenn.
– Számos követet visszarendeltünk, akiket más világokon diplomáciai közvetítésre küldtünk szét, hogy az ő szakértelmüket is kamatoztathassuk – tette hozzá Bail Antilles. – Az egyetemeinkről rengeteg, ígéretes közgazdászt, tolmácsot és diplomata-hallgatót bevontunk a krízishelyzet megoldásába. Talán… az Antillesek távolmaradásával belőlük kinevelhető a későbbi generációk vezetői és tanácsadói rétege.
Quinlan bólintott, jelezvén, hogy helyesli a döntést.
– Vagyis üzemelünk… csak az élet minden területén jóval lassabban, mint megszoktuk.
– Az uralkodás és trónutódlás kérdésére azonban ez még mindig nem jelent megoldást – sóhajtotta a volt szenátor.
– Semmilyen módon nem lehet megbékíteni az önök dinasztiáját? – kérdezte a jedi mester. – Igyekeztünk alaposan tanulmányozni az Alderaan kulturális berendezkedését, mielőtt elindultunk – pillantott a tanítványára -, de abban nem találtunk választ arra, hogy az ilyen esetekben mi a protokoll.
– Nem is nagyon volt még példa hasonlóra – felelte a főtanácsos. – Breha, az unokahúgom igazán jóravaló, nemes teremtés, és a szívén viseli a nép sorsát. Épp elég tragikus, ami vele történt. De hogy még a vőlegénye is ilyen alávaló módon magára hagyja, mikor épphogy támogatásra volna szüksége…!
A liftbe szállva némán emésztgették a hallottakat.
– A dinasztiákban csak születés útján öröklődik az uralkodásra való jog? – kérdezte Aayla a beálló csendben.
– Mire gondol, ifjú hölgyem? – kérdezte Organa, és Quinlan is kíváncsian fordult a lány felé.
– Úgy értesültünk, hogy Ishkan herceg azért lépett vissza az esküvőtől, mert attól fél, családjának vérvonala ezzel kihal. Pedig köztudott, hogy két fiatalabb fivére és egy húga is van, nem is beszélve az apja, Gefrei Antilles herceg kiterjedt rokonságáról, azaz a vérvonal bizonyosan nem szakadt volna meg – folytatta a lány. – A trónt és az örökösnek járó címet csakis vér szerinti leszármazott kaphatja meg? Az örökbe fogadás például az önök világában tiltottnak számít?
– Az alkotmányunk éppen nem tiltja – pillantott össze a szenátor és a főtanácsos. – De eddig nem volt szükség rá, hogy vér szerinti örökös hiányában az uralkodói pár idegen gyermeket fogadjon örökbe.
– Félő, hogy ez még nagyobb ellenkezést váltana ki az Antillesekből, mert úgy éreznék, egy külsős jövevény egy új dinasztia alapítója lenne. Potenciális riválisként tekintenének rá… és bizonyosan ellehetetlenítenék a munkáját – tette hozzá Antilles.
– Mindez csak elmélet, vagy ennyire jól ismeri a családját, szenátor? – kérdezte Aayla kicsit pimaszabb hangon, minthogy a helyzet megengedte volna.
A férfi ajka a körülmények ellenére félmosolyra húzódott.
– Az ittlétük alatt sajnos meg fogják tapasztalni, hogy az Antilles-ház tele van kígyókkal és hárpiákkal. Mikor 2 évvel ezelőtt a kancellári címre esélyesnek tartottak, azt hitték, a Köztársaság legbefolyásosabb dinasztiájává emelkedhetnek majd, annak ellenére, hogy már most is a feltérképezett világok egyik legősibb uralkodói családját képezik. Hatalmas kudarc volt számukra, hogy egy szerintük jelentéktelen kis bolygó, a Naboo szenátora kapta végül a főkancellári széket.
– Miért beszél úgy róluk, mintha ön már nem tartozna közéjük? – kérdezte a lány, tekintete pedig a férfi vonásait vizsgálta.
Ahogy a liftben közelebb álltak egymáshoz, látta, hogy dús, barna haja alatt a fejét még mindig kötés fedi, és a jobb karja a köpenye alatt fel volt kötve, vélhetően korábbi sérülése miatt.
– Sosem bocsátották meg, hogy nem engem választottak – felelte Antilles távolba révedő tekintettel.
– Mintha ön tehetett volna róla – legyintett a tanácsos.
– A szemükben nem tettem érte eleget – javította ki a szenátor. – Talán ha tettem volna bizonyos… engedményeket, ajánlatokat a megfelelő személyeknek vagy testületeknek… ha lefizettem volna a megfelelő képviselőket… Talán nagyobb esélyem lett volna a választások során. De, Vos mester és kedves padawan, családom sötét praktikáival ellentétben én még mindig hiszek a tisztességben, a feddhetetlenségben. Ha csak korrupció útján érdemeltem volna ki a Galaktikus Köztársaság főkancellári címét… nem is tartottam volna rá igényt.
A főtanácsos óvatosan megpaskolta a férfi vállát, aki nem kísérte őket tovább.
– Megérkeztünk – intett Organa az impozáns ajtó felé, mely előtt álltak, látva a két jedi csodálkozását. – Ez itt őfensége, Breha hercegnő személyes lakosztálya.
A testőrség katonás biccentéssel üdvözölte a főtanácsost, és máris ajtót nyitottak nekik. Tágas folyosó fogadta őket, két oldalán különböző, boltívvel nyíló, kisebb szobákkal, melyek közt cselédek és fehér kötényes gyógyítók igyekeztek egyik a másikba, ki tiszta kendőket és ruhákat, ki friss vizet, míg mások élelmet vagy frissítőt cipeltek. Ahogy a lakosztály különböző helyiségei előtt elhaladtak, láthatták, hogy szinte mindegyikben hatalmas volt a felfordulás. A hercegnő ruhatárában kajlán sorakoztak az uralkodói, udvari vagy épp hálóruhák, sőt, zsámolyokra hajítva vagy a földre esve is láttak odabenn bizonyos darabokat. A raktár, melyből a lábadozó kisasszony számára hozták elő a szükséges felszerelést, tele volt felborogatott kosarakkal, kiömlő edényekkel, a szennyestartó ládákban pedig halmokban álltak a mosásra váró ruhák és kendők.
– Mind azt reméltük, néhány évet még várhatunk a trón átadásával – folytatta fojtott hangon a főtanácsos. – Breha anyja régóta betegeskedett már, és amikor néhány hónapja itthagyott bennünket, az apja… a bátyám egészsége is meggyengült, olyannyira, hogy egyre kevésbé volt képes ellátni uralkodói teendőit. Breha azóta gyakorlatilag régensként maga irányította a bolygót.
Quinlan bólintott, majd megtorpantak, ahogy az egyik cselédlány szigorúan eléjük lépett.
– Az Alderaan uralkodói családjának nőtagjait idegen férfi szemek nem láthatják hálóruhában – emlékeztette az érkezőket.
– Ő itt egy jedi mester, kedvesem, Coruscantról – próbált egyezkedni vele Organa, de a lány hajthatatlan volt.
– Csak tiszteletünket akartuk tenni őfenségénél, és biztosítani őt arról, hogy készek vagyunk segíteni elhárítani ezt a krízishelyzetet – felelte nyugodt hangon Vos.
– A szabály az szabály – jelentette ki a cselédlány.
– Talán… elég, ha a nevünkben én köszöntöm őt – ajánlotta Aayla, de szinte ugyanabban a pillanatban meg is bánta, amit mondott.
Soha nem volt még uralkodó jelenlétében, így nem is nagyon tudta, mire számítson majd. A szolgálólány vele már engedékenyebb volt, és bólintott, de belépés előtt odaintette két segítőjét maga mellé. Az egyikük kezében egy tál tiszta víz volt, a másik egy kendőt tartott, Aayla pedig bizonytalanul, de megmosta benne a kezeit és az arcát, majd megtörölközött, remélve, hogy ez volt a céljuk vele. Mesterére pillantott, aki bólintással jelezte, hogy megbízik benne, így követte a szolgálólányt.
Ahogy belépett a paravánokkal és függönyökkel leválasztott, tágas lakrészbe, azonnal megcsapta az orrát a vér, a fertőtlenítőszerek, a gyógyító bakta és különböző gyógyfüvek krémjének és füstölőinek összetéveszthetetlen, fanyar szaga. A kandallóban pattogó tűz lobogott, hogy meleget biztosítson a beteg számára, a levegőben terjengő aromák okozta bódulat mégis azt az érzetet keltette, hogy hűvös, nyirkos helyen vannak.
– Fenség! – hajolt meg a hatalmas, minden oldalról függönyökkel körülvett ágy mellett a cseléd. – Organa főtanácsos úr kíséretében két jedi követ érkezett Coruscantról!
– Bácsikám…! – nyögte egy erőtlen hang az ágy mélyéről rekedten.
– Breha, kedvesem! – hallatszott odakintről nagybátyja hangja. – Quinlan Vos jedi mester és tanítványa, Aayla Secura eljött, hogy segítsen nekünk.
A szolgálók óvatosan elhúzták a párnák melletti függönyt, Aayla pedig félve próbált belesni a résen, mert nem tudta, mire számítson. A hófehér ágyba süppedve egy hozzá korban hasonló, sápadt arcú teremtés nézett ki rá, hosszú, sötétbarna baja izzadt tincsekben terült szét körülötte a párnáin.
– Fenség… – kapta el gyorsan a tekintetét Aayla, nehogy a hercegnő úgy érezze, csorba esik a méltóságán, amiért egy ilyen gyenge, beteges állapotában látja őt.
– Aayla kisasszony… – mondta gyöngéden Breha. – Köszöntöm önöket az Alderaanon!
~ Következő fejezet ~
0 hozzászólás