Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 17. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.
~ 17. fejezet ~
Lowri úgy érezte, a pánik, a düh és a halálfélelem egyvelege szinte felemészti belülről. Még mindig nehezen tette túl magát az aknában történteken, a ruhája továbbra is nyirkos volt, amiért majdnem mellkasig érő vízben kellett mászkálnia, amitől reszketett, akár egy nyárfalevél. És el sem tudta képzelni, hogy Tamiaten hová indulhatott a frissen szerzett, mágikus kalapáccsal.
– Vissza a kamrába? Vagy onnan jött valaki utánunk, aki meg akar ölni minket? Vagy felveri a falut, és azok fognak kivégezni minket, amiért betörtünk oda? – gondolta, ahogy bizonytalan léptekkel igyekezte követni társait, akik a meglóduló férfi után eredtek.
Tamiaten nem haladt épp túl gyorsan, inkább magabiztosnak tűntek a lépései, melyekkel a falu legszebb, legelegánsabb háza felé masírozott. Ahogy odaért annak bejáratához, felnézett az épületre, különös tekintettel annak emeleti ablakára, majd sejtelmesen megszólalt.
– Itt van a gyilkos.
– Kié? – kérdezte Viktória, ahogy odaért mellé, és próbált levegőhöz jutni.
– Ezé itt! – mutatta fel a férfi a kalapácsot.
– Akkor kopogjunk be! – javasolta a boszorkány.
– Mi? Elment az eszetek? – tiltakozott Lowri, és igyekezett meghúzódni a kerítés mellett álló fa árnyékában.
A nagyasszony azonban nem járt sikerrel, amivel kiérdemelt némi kacajt társaitól.
– Egy próbát megért! – jegyezte meg némileg sértődötten. – Épp csendben próbálok betörni valahova.
– Kalapáccsal? – kérdezte szarkasztikusan a kocsis.
– Nálam ez egyet jelent a diszkrécióval.
Lowri megforgatta a szemeit.
– Most tényleg mind meg fogunk halni – sóhajtotta, és látta, hogy Kessix azonnal menekülőutat keresett rémült szemeivel.
Tamiaten fogta a fegyvert, és kétszer is rácsapott vele az ajtóra, mire az engedett, és át tudtak lépni a romjai felett.
– Én majd… itt maradok kinn őrködni… – javasolta Lowri, ahogy látta őket benyomulni.
Igyekezett úgy helyezkedni, hogy azért belásson a ház előterébe, melyből konyha és valamiféle könyvtárszoba nyílt, valamint lépcső vezetett fel az emeletre. Odabent teljes sötétség honolt, így társai bekukkantottak egyikbe-másikba. Evelyn azonnal célba vette a konyhát, és a kamrából elkezdte megtömni a zsebeit élelemmel. Mia és Viktória a könyvtárat igyekezte megvizsgálni.
– … szóval szerintem valami gazdag és művelt ember lakhat itt – hallott ki foszlányokat a beszélgetésükből.
– Igen. Nézd meg ezeket a tervrajzokat! – helyeselt a boszorkány is. – Sige, ez valami építész lehet! Gyere, nézd meg te is!
Ekkor azonban fegyvereik csörrenésére lett figyelmes, ezért maga is a tőréhez kapott. A társaság tagjai visszaléptek az előtérbe, és némán meredtek a lépcső tetejére, mintha látnának ott valamit. Tompa fény gyúlt az épületben.
– Kik maguk és mit keresnek itt? – mennydörögte valaki hirtelen, Lowri pedig összerezzent ijedtében.
– Mintha már fél évszázada várnék erre a pillanatra – szólalt meg Tamiaten baljós hangon, jeges haraggal az arcán.
Úgy tűnt, szavai meglephették a házigazdát, mert jóval visszafogottabb hangon válaszolt.
– Mit akar? Ha értéket keres, azt itt nem fog találni! És miért van magánál a testvérem kalapácsa?
A folyosón minden szempár a Tamiaten kezében szorongatott fegyverre szegeződött.
– Nem csak a kalapácsa van nálam… ő maga is itt van – felelte a férfi. – Gondolom, nem kell elmagyaráznom Balthazar igaz történetét…!
– Én semmit sem olvastam erről… – motyogta Evelyn.
– Balthazar valaha régen egy híres mágialátó kalandor és suttogó volt – magyarázta hallgatóságának Viktória. – Képes volt beszélni a tárgyakkal, és az egyik útja során egy lerombolt település romjai közt egy pengét talált. A penge elmondta neki, hogy a helyet 400 évvel korábban teljesen lerombolták, az asszonyokat elhurcolták, Balthazar pedig ekkor eldöntötte, hogy bosszút áll az igazságtalanságért. Mikor egyszer később fogságba esett, az volt az utolsó kívánsága, hogy ezzel a pengével öljék meg, de nem sikerült leszúrni vele. A fegyver neki engedelmeskedett, a segítségével kiszabadította magát, és mindenkit megölt.
Csend telepedett a házra, úgy tűnt, mindenki a hallottakat emésztgeti.
– Megdöbbentő, mivel vádolnak engem – mondta végül a házigazda.
– Nekem nincs bajom magával – felelte Tamiaten. – Neki van – mutatta fel a kalapácsot. – Valljon be mindent, mert ha elengedem, magát fogja eltalálni!
A tulajdonos továbbra is tagadhatta, bármiről is volt szó, mert Viktória előlépett, és rátette a kezét a kalapácsra. Távolról is lehetett látni, hogy nagyon összpontosít.
– Vajon mi történik…? – gondolta Lowri.
A boszorkány váratlanul ismét felnézett.
– Próbáltam nyugalmat sugallni a kalapács felé, és hogy ön állítólag tényleg nem tudja, miről lehet szó, de ekkor hirtelen egy nő képét láttam felvillanni.
– Komolyan azt hiszed, hogy én öltelek meg, és hogy nem magadnak kerested a bajt? – kérdezte a házigazda, mintha nem is hozzájuk, hanem a fegyverhez beszélt volna.
– Haragot, duzzogást érzek a kalapácsból – közvetített Viktória.
– Kegyed ezek szerint médium?
– Úgy is mondhatjuk…
– Akkor mondja meg a félnótás testvéremnek, hogy nem én öltem meg őt!
A nagyasszony ismét koncentrált, ahogy a fegyverrel kommunikált.
– A testvérének együtt kell élnie ennek tudatával. Itt a lehetőség arra, hogy végleg megbékéljenek.
– Én kész vagyok megbocsátani, de nem akarom itt látni ezt a kalapácsot! – jelentette ki a házigazda.
– A szellem 50 éven át haragban élt – pillantott le a markára Tamiaten. – Én most… ennek segítségével tudok járni. Ha ez elillan belőle, újra nyomorék leszek…
– Akkor adjon erőt neked a harag, hogy megtaláld a valódi gyilkost – mondta békítő szándékkal Viktória, a férfi keze pedig csalódottan visszahanyatlott a teste mellé.
Ahogy a düh tovaszállt a fegyverből, Tamiaten összecsuklott a padlón. Míg Mia felsegítette, és kitámolygott vele az ajtón, a házigazda a jelek szerint észrevette, hogy Evelyn megdézsmálta a készleteit.
– Mire véljem ezt a csemegézést? – kérdezte.
– Nagyon sokáig be voltam zárva… és éheztem. Nem tudtam parancsolni magamnak… – mondta a lány bűnbánó hangon.
– Mindegy, hagyjuk is! Menjenek, de meg ne lássam itt magukat többé!
– Bocsásson meg, hogy az éjszaka közepén így magára törtünk! Fogadja el ezt a 10 ezüstöt az okozott károkért és kellemetlenségekért! – tette le a lépcsőkorlát melletti, kis asztalkára az összeget Viktória. – Gyertek, menjünk! – javasolta társainak, és szép lassan mind kioldalaztak az ajtón, már ami megmaradt belőle.
– Büszke vagyok rád! – dicsérte meg Mia a kedvesét, ahogy visszaindultak a fogadó felé.
Lowri váltott egy kétkedő pillantást Evelynnel, de inkább nem szóltak, nehogy ismét elmérgesedjen a hangulat.
– Nem akarok mást, csak lefeküdni, és elaludni… – sóhajtotta Sige, ám ahogy az épület közelébe értek, keserves nyerítést hallottak az istálló felől.
– A lovak! – tért magához Lowri szinte rögtön, és csizmájából előrántotta a tőrét.
Fájdalommal, hideggel nem törődve rohant az épület mögött álló istállóhoz, ahol lovaik, pónijaik és ökreik voltak elszállásolva. Mindegyik állat talpon volt és ébren: az ökrök értetlenül nézték a többi jószágot, a négy póni azonban keservesen sírt.
– Csitt, csitt, kicsikéim! – próbálta megnyugtatni őket Lowri, és közben lázasan körbenézett, nincs-e valaki vagy valami az istállóban, ami megijesztette őket.
Furcsának találta, hogy míg Pitypang és Lóhere, valamint Dínár és Datolya zaklatottan fújtatott, addig a lovak kedélyállapota nyugodtnak volt mondható.
– Mi a baj? – beszélt továbbra is a pónijaival a kocsis.
– Mi történt? – szaladtak utána a többiek is, fegyverrel a kezükben. – Valaki bántotta az állatokat?
– Nem tudom… – rázta meg a fejét a lány. – Abból, hogy se az ökrök, se a lovak nem vadultak meg, csak a pónik… – simogatta meg Pitypang fejét -, szerintem olyasvalami lehet, amit csak ők látnak. Az Adoma-pónik különösen fogékonyak a spirituális dolgokra. Lehet, hogy valami szellemet érzékelnek…
– Megpróbálok belenézni Lóhere fejébe – javasolta Viktória, Evelyn pedig répával kedveskedett az állatoknak. – Nem látok semmit… – kezdte volna a nagyasszony, ekkor azonban Lóhere felágaskodott, és kirontott az istállóból.
– Lóhere! – kiáltott utána kétségbeesetten Lowri. – Pitypang, gyere! – ült fel gyorsan a másik póni hátára, és sörényébe kapaszkodva próbált nem leesni, ahogy utánaeredtek.
Pitypang érezhette, hogy gazdája csakis saját erejére támaszkodik, mert nem volt a hátán nyereg, így mellőzte az éles fordulókat, és inkább sebesen szedte rövid lábait.
– Nem hagyhatom, hogy kifusson a faluból, mert a sötétben soha nem fogom újra megtalálni! – gondolta rémülten Lowri, és csak remélte, hogy nem veszíti szem elől szeretett lovát.
Már így is csak homályos körvonalait látta maguk előtt, ahogy üldözték, ekkor azonban sajátos, édes-kesernyés illat csapra meg az orrukat. Pitypang is megrázta a fejét, de tovább szaladt, Lóhere azonban lassított, és befordult az egyik épület mellett.
– Utána, Pitypang! – biztatta a pónit gazdája, majd lefékeztek, mert észrevették, hogy Lóhere teljesen megállt, és az egyik szabadban álló szekérről falatozott.
Lowri lemászott Pitypang hátáról, odavezette őt társához, és jobban szemügyre vette a kóbor pónit.
– Lóhere! Mi történt veled? Megijesztett valami? – próbálta megnyugtatni, az állat pedig szeretetteljesen odadörgölőzött hozzá. – Semmi baj! Semmi baj – simogatta mindkettejüket. – Mit eszel? – markolt bele a takarmányszerű anyagba, mert a sötétben semmit sem látott.
Az orrához emelte és megszagolta.
– Ez… komló – állapította meg, majd felnézett az épületre, melynél álltak. – Mi ez? Valami sörfőzde…?
Nem akarta, hogy a tulajdonosok vagy lakók számon kérjék, miért dézsmálták meg a lovai a készleteit, ezért felmarkolt egy nagyobb adag komlót, és azzal igyekezte hazacsalogatni a pónikat.
A társai aggódva fogadták őket, ahogy visszaérkeztek.
– Megnyugodtak valamelyest? – kérdezte Evelyn.
– Most már igen… Sikerült valamit kideríteni, mi történhetett? – kérdezte Lowri a boszorkánytól.
– Nem láttam Lóhere fejében semmit. Remélem, nem az ijesztette meg… – tette hozzá némileg bűnbánóan. – Belenéztem Dínár és Datolya fejébe is, de abból se tudtam meg semmit.
– Szirén lovai értetlenül nézték végig az egészet – tette hozzá Sige. – Szerintem bármi is volt az, ők nem látták.
– Szellemet én se láttam – jegyezte meg a tűzmágus leány.
Minden állat karámjának ajtaját megerősítették, a pónik azonban még így is zaklatottnak tűntek.
– Nem lehet, hogy az a mágikus kalapács az, amitől félnek? – kérdezte végül Lowri.
Ahogy arrébb támogatták Tamiatent, mind a négy póni érezhetően megnyugodott.
– Úgy tűnik, igazad lehet – jegyezte meg Sige. – Jobb, ha Tamra… vagyis Tamiaten…
– Tőlem hívhatjátok így! – legyintett bosszúsan a kocsis.
– Szóval… jobb, ha Tamra külön kocsin utazik, míg a fegyver nála van, és az a kocsi legyen mindig a legtávolabb a pónis szekerektől!
– Egyetértek. Majd megbeszélem Kárin anyával – bólintott Viktória. – Tegyük el magunkat holnapra!
– Én azt hiszem, itt maradok – felelte Lowri. – Hátha a jelenlétem jó hatással lesz rájuk. És így reggel hamarabb be is tudom fogni őket a kocsi elé.
Társai bólintottak, és végül magára hagyták.
A lány kimerült volt és fázott, de mindenképp meg akart szabadulni ázott ruháitól. Amint megbizonyosodott róla, hogy egyedül van, a kocsijához ment, és utazóládájából előkészített magának egy tiszta öltözéket. Levetkőzött, majd egy vödörbe mert magának vizet az eresz alatti hordóban gyűjtött esővízből, és szappannal gyorsan megmosta magát. Amikor Lóhere pajkosan nyerített egyet meztelen teste láttán, hátrasandított a huncut jószágra, majd igyekezett gyorsan megtörölközni és felöltözni. Koszos ruháit kiöblítette, majd kifeszített egy kötelet a szekere ponyvája alatt, amire kiteregethetett mindent. Tudta, hogy indulásig úgysem fog megszáradni semmi, így reggel nem kellett még ennek összegyűjtésével bajlódnia. Megbontott egy tiszta szénabálát, és egy takaróba bebugyolálva belefeküdt.
– Jó éjt, drágáim! – köszönt el a lovaktól.
~ Következő fejezet ~
0 hozzászólás