Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 16. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 16. fejezet ~

Kellemes idő köszöntött az utazókra, könnyed, tavaszias szellő táncolt körülöttük, ahogy a szikrázó napsütésben északnak haladtak a Malan Tael felé vezető útvonalon. Lowri, mint a karaván vezetésével megbízott kocsis, haladt az élen, mellette pedig Evelyn üldögélt. Mögötte következett Heztep a maga szekerével, és miközben pónijait irányította, gyakorta hátrapillantott lábadozó, pettyes őzikéjére, Galagonyára. A jószágnak csodájára jártak még a legmarconább harcosaik is, és reszketve tűrte, ahogy nagy, érdes kezeikkel vagy mancsaikkal simogatni próbálták. Kényelmesen befészkelte magát egy puha szőrmetakaróba, és szép lassan Kárin anya kecskéjével is összebarátkozott. Zsoldosaik és gyík kísérőik haladtak a szekerek mellett, hogy biztosítsák a védelmüket bármilyen váratlan helyzet esetére.

– Szomorúnak tűnsz – jegyezte meg Mia, ahogy a mellette haladó Viktóriára pillantott.

– Mindössze sajnálom, hogy el kellett búcsúznom Addtól – felelte a boszorkány. – Kivételesen jó szerető volt. De meghagytam neki, merre indulunk, és hol fogunk megszállni, így ha Perec és Mag újra felbukkanna Szekérváron, útba tudják igazítani őket.

– Én is szóltam a városőrségnél – tette hozzá Sige. – Egész jó személyleírást adtam Magról, nehéz lenne őt eltéveszteni.

– Egyszer csak megkerülnek…

– Írtál Alminának? – kérdezte Viktória.

– Igen, némi vásárfiát is küldtem neki – vigyorgott Mia.

– Ki az az Almina? – súgta oda Lowri Evelynnek.

– Ő is egy nexi boszorkány – felelte a lány.

– Ahhoz képest, hogy el akar szakadni tőlük, egész sokkal tartja a kapcsolatot… – jegyezte meg a kocsis, és tovább fülelt, hátha meghall még valamit a beszélgetésükből.

Nem sikerült azonban kivenni a szavaikból semmit, mert tompán morajló, egyre inkább erősödő dübörgés kelt életre mögöttük. Paták dobogása, állatok fújtatása, ostorcsapások és egy tébolyodottan kurjongató férfihang vált egyre kivehetőbbé. Lowri csodálkozva felállt a helyéről, és elpillantott a ponyvája mellett, legnagyobb döbbenetére pedig a Kárin anya által Szekérváron vásárolt új, ökrös szekér vágtatott feléjük hátulról.

– Ez megőrült? – kérdezte a lány, és utazótársára nézett.

Evelin is felkapaszkodott, hogy kilásson, és szemmel láthatóan nem örült annak, hogy a kocsi és annak hajtója, Tamiaten, ismertebb nevén Tamra, született Leant feléjük vágtat.

– Ez a nyomorult marha…! – sziszegte.

– Mit művelsz? – rivallt rá Lowri, ahogy hallótávolságon belülre került.

– Mi van? Talán nem tudod tartani a tempót? – kérdezte a férfi, ahogy zihálva újra és újra ostorcsapásokat mért az ökrök hátára.

– A tempót én diktálom, te elmeháborodott! Én vezetem a karavánt, abban a tempóban, ami a legideálisabb, hogy tudjunk is haladni! Takarodj vissza a helyedre! Csak megrémíted az összes többi állatot! – igyekezte túlkiabálni a hangzavart Lowri.

Körülöttük nemcsak a pónik, hanem a teherhordó lovak és a kalandorok hátasai is idegesen megtorpantak vagy rakoncátlankodni kezdtek.

– Állj meg, vagy megsütünk! – vetette oda szenvtelenül Evelyn.

Tamiaten erőset fékezett a szekerével, az eddig túlhajszolt állatok pedig keservesen fújtattak. A férfi lemászott a bakról, és korábbi, magatehetetlen állapotához képest egész stabilan indult meg feléjük. Az arcán féktelenül tomboló düh tükröződött, ahogy a tűzmágus leány felé tartott. Lowri hirtelenjében nem tudta, mitévő legyen. A számszeríja a ponyva alatt volt, a többi holmijával, egyedül a tőre volt az, amit elő tudott volna rántani, de kételkedett abban, hogy a kicsi fegyver hatásos lenne egy olyan nagy termetű ellenféllel szemben, mint Tamiaten. Látta, hogy Evelyn is feszülten nézi a közeledő férfit, kezeivel köpenyét markolászta idegességében.

– Én felgyújtom… új éljek, felgyújtom! – motyogta szinte megszállottan.

– Mi a franc folyik itt? – próbálta Lowri lázasan kideríteni, mi történik.

– Valaki fogja már meg! – kiáltotta Godir.

– Sült marha lesz belőled, ha közelebb mersz jönni! – figyelmeztette Evelyn.

Mia azonban már ugrott is le a nyeregből, és kedvese felé rohant, de az még dühösebben masírozott a lány felé, és könnyen kitért a nő karjai elől. A lovagkisasszony így nem tehetett mást, kardjának markolatával suhintott egyet feléje, és ágyékon találta vele. Tamiaten összeroskadt a fájdalomtól, de a harag még így is eltorzította az arcát, ahogy a bakon álló lányokat nézte.

Míg a férfit felnyalábolták, és visszaültették az ökrös szekérre, hátulról több lovas is előreügetett, hogy szemügyre vegye, mi történt. Kárin anya is körbenézett, de mikor látta, hogy nem támadás érte a karavánt, idegesen ráförmedt a bajkeverőre.

– Ajánlom, hogy ez legyen az utolsó alkalom! Ne merj még egyszer az ellátmányunkkal játszani! – emlékeztette a férfit, hogy mit is szállít az ökrös szekér.

– Ez normális? – kérdezte Lowri, ahogy visszaült és újra elindította Pitypangot és Lóherét.

– A „sült marha” dühítette fel – jegyezte meg Viktória. – Belenéztem a fejébe.

– Előtte se volt eszénél! – dühöngött Evelyn, és egy útszéli, magányosan álló fán töltötte ki a mérgét, melynek szinte azonnal lángra lobbant a koronája. – Kárin anya, köszönöm, hogy megfegyelmezted ezt a marhát! – mondta fennhangon, hogy az Tamiaten számára is hallható legyen.

– Csináljatok vele valamit, mert se magunkat, se az állatokat, se a szállítmányt nem fogom veszélyeztetni egy ilyen őrült miatt! – figyelmeztette a nagyasszonyt Lowri.

Viktória igyekezte csillapítani a kedélyeket, Mia közben az ökrös szekérhez kötötte a lovát, és felült Tamiaten mellé. Viktória melléjük oldalazott, és egy fiola gyógyító bájitalt tuszkolt a lovagkisasszony kezébe, hogy itassa azt meg a férfival. A nő halkan beszélt hozzá, ahogy elhaladtak mellettük.

– Tudom, mit akarsz kérdezni – mondta végül a nagyasszony. – Különböző kérdéseket tesz fel neki, és az adott válaszok alapján tudja eldönteni, épp kinek a tudata uralja a testét.

– A démon vagy a kényszerű házigazda? – kérdezte unottan Lowri, a boszorkány pedig bólintott. – Tényleg kell ez nekünk?

– Amíg Mia boldog…

– A boldogságot én egész másképp képzelem el – gondolta a kocsis.

– Nem iszom meg! – hallották maguk mögül Tamiaten dühös hangját. – Csak ha az a csitri is megissza!

Evelyn azonban csak megforgatta a szemeit, és hátradőlt.

– Az ilyen majmokat kellett volna igába hajtani és eltaposni, mint ez! – kiáltott utánuk a férfi, egyre távolabbról.

– Sült marha… sült marha… – motyogta elégedetten a tűzmágus leány.

– Őrület, ami itt van… – sóhajtotta Lowri, és inkább visszaterelte a karavánjukat a főútra.

Egy rövid, 20 km-nyi út után egy kisebb, Uxengarva nevű, minótauruszok által lakott település határába értek. Késő délután volt, elfáradtak és meg is éheztek, ezért a falu egyetlen fogadója felé haladtak, ahol szobát béreltek maguknak éjszakára. Sokuk meglepetésére a felszolgált étel közt húst nem találtak, mert fajuk sajátossága miatt a minótauruszok nem fogyasztottak állati eredetű élelmet. Különösen Evelyn turkált kedveszegetten a tányérján a salátalevelek közt.

– Még több marha… – motyogta.

– Végre! – csapta le a kupáját az asztalra Tamiaten. – Civilizáció! – harsogta, majd el is kezdte habzsolni vacsoráját.

Ahogy a fogadó többi vendége nyugovóra tért, az utazók összegyűltek az egyik asztalvégen, és egy térképet vizsgálgattak.

– Mi a gond? – kérdezte Lowri.

– Gond egy szál se – kacsintott Viktória. – Csak nem akartuk, hogy Kárin anya megtudja, hogy ma éjjel lesz egy kis kiruccanásunk.

– Hova?

– Van a település határában egy sírbolt, a Némadomb, ahol talán találhatunk értékes zsákmányt…!

– Nem tetszik ez nekem… – csóválta meg a fejét Mia. – Nem sok kedvem van mások sírját megbolygatni és kifosztani…

– Ne így fogd fel a dolgot! – próbálta győzködni a boszorkány. – Hősök sírja előtt megyünk tisztelegni!

– Zsákokkal?

Többen is megmosolyogták a szópárbajt, a lovagkisasszony pedig végül engedett.

– Hányan mennénk? – kérdezte végül Lowri.

– „Mennénk”? Te is akarsz jönni?

– Elvégre ezért béreltetek fel… – hasalt rá az asztalra a lány, hogy jobban lássa a térképet. – Hogy elvigyelek titeket A-ból B-re.

– Viktória, Evelyn, Mira, Godir, Kessix és jómagam – sorolta Sige.

– Javaslom, várjuk meg, míg leszáll az éjszaka – tanácsolta Godir. – Nem szeretném, ha egy csapat felbőszült, helybéli minótaurusz támadna ránk, csak mert megpiszkáltuk az ősi sírjaikat.

A társaság helyeselte a zsoldos felvetését, és megvárta, míg a falu házainak ablakaiban a fények jobbára teljesen kihunytak. Lowri magával vitte a kocsiján addig himbálózó lámpásokat, hátha szükség lehet rájuk. Gyalogszerrel, teljes harci felszerelésükben keltek útra, és nem gyújtottak fáklyát egészen addig, míg messze maguk mögött nem hagyták az utolsó utcát is. Az ég tiszta volt, a hold magasan járt és szépen megvilágította előttük a terepet.

– Ha már ilyen szépen látni a csillagokat – eszmélt fel Viktória –, hadd tegyek mindenkire egy Szerencsecsillagot!

– Az az a szerencsehozó varázslatod? – kérdezte Lowri.

– Az bizony! Csak a biztonság kedvéért.

Ahogy megérkeztek a temetőbe, egy domboldalba vájt kamra felé kanyarodtak, melynek bejáratát nemrég frissen bedeszkázhatta valaki.

– Kókler munka, de elég masszív – feszegette a léceket Mia a kardjával, sikertelenül. – Javaslom, ne bontsuk le teljesen, hanem csak féloldalasan, hogy miután bementünk, visszahajthassuk a bejáratra! Így bárki is járna a közelben, nem tűnne fel neki azonnal, hogy betört ide valaki.

– Jó ötlet! Próbáld meg a kalapácsommal! – javasolta Sige, és végül együttes erővel sikerült egyik oldalon kipattintani a szögeket a fakeretből.

Miután beléptek, Evelyn újabb fáklyákat gyújtott, és előrement. Egy kör alakú, terméskővel kirakott falú helyiségben találták magukat, felborogatott, romos állagú padokkal és törött korsók cserépmaradványaival. A köves padló és a magas boltozat visszhangozva verte vissza lépteik zaját, de rajtuk kívül senki mást nem hallottak odabent.

– Ennyi? – nézett körbe csalódottan Lowri.

– Ezekben bor volt valamikor – állapította meg Kessix, ahogy letérdelt a törött korsókhoz.

– Itt nincs semmi.

– Várjatok egy kicsit! – intette őket Sige. – Hadd nézzek szét!

Mélyen koncentrált, a többiek pedig mozdulni se mertek, nehogy megzavarják őt. A viharmágusnak felpattantak a szemei, de úgy tűnt, elégedetlen volt.

– Léghuzatot kerestem… de sajnos semmit sem találtam. A jelek szerint nincs sehol rejtekajtó, amin keresztülsüvítene a szél.

– Nézzétek csak! – hajolt le Mia a padló kövéhez. – Olyan, mintha ennél a habarcs frissebb volna, mint a többinél! – rajzolt körbe az ujjával egy nagy kőtömböt.

– Próbáljuk meg, hátha könnyebben kikaparható és van alatta valami!

Tőrökkel és más, hegyes szerszámokkal igyekezték kifordítani a tömböt a helyéről, végül egy sötét, mély akna tárult eléjük. A kalandorok bizonytalanul összenéztek.

– Hát, nem is tudom… – mondta végül Sige.

– Leeresztem az egyik lámpást – kért egy kis tüzet a fáklyából Lowri. – Azzal látni fogjuk, milyen mély… vagy hogy van-e lent bármi.

Leakasztotta a válláról a kötelét, és rákötözte a lámpást. Odahasalt a kürtő szájához, társai pedig körbeállták, kezeiket fegyvereiken tartva, ugrásra készen, ha bármi előtörne az üregből. A kis fémlámpás lassan ereszkedett, ahogy pedig haladt, egyre inkább kiszélesedett a járat. Mielőtt földet ért volna, megcsillant alatta a padló, és Lowri keze ijedten megállt.

– Mi ez? – hunyorgott.

– Olyan, mintha víz lenne – igyekezte értelmezni a jelenséget Sige. – Én lemászok – ajánlotta.

– Lemegyek én is… – sóhajtotta Lowri. – Legalább megnézzük, mennyire szűk a járat és mi van lenn.

– Valakinek őrködnie kellene addig idefenn.

– Majd én! – jelentkezett bőszen Kessix, kiérdemelve ezzel társai rosszallását.

– Felőled el is patkolhatnánk odalenn… – jegyezte meg a kocsis.

– Majd én vállalom – jelentkezett Mia.

– Ha valami gond lenne, hajítsd le valamelyik törött vázát!

– Sok sikert! – biztatta őket Evelyn.

A viharmágus indult meg elsőként, és jó 3 méternyi mélyen a csizmája vízbe toccsant, ahogy leért.

– Bokáig áll a víz – szólt fel a járatban, majd lesegítette a kocsist is.

Leakasztották a lámpást a kötélről, és óvatos lépésekkel körbejárták a helyiséget. A négy égtáj felé nyíltak belőle járatok és ajtók, a közepén pedig egy jókora halomba ládák, koporsók, ütött-kopott bútorok és törött korsók voltak összehordva.

– Fúj, de büdös van! – fogta be az orrát Lowri.

– Igen… hullaszag… Jöhettek! – hívta le a többieket Sige.

Nem sokkal később a társaság többi tagja is sikeresen lemászott, és még mindig éberen, ugrásra készen álltak, egymásnak háttal egy kisebb körben.

– Evelyn, látsz bármit?

– Mágiának semmi nyomát – felelte a lány.

– Mit gondoltok? – kérdezte némi töprengés után Viktória.

– Ez egy sárkány elleni védműnek tűnik – állapította meg Godir. – Az ilyenekből mindig van másik kijárat is.

– Vélhetően ezek itt – mutatott körbe Sige a folyosókon.

– Míg a sárkány odafent tombolt, addig a lakosság idelenn húzhatta meg magát. És a hátsó ajtókon ki tudtak szökni, hogy ellátmányt csempésszenek be.

– Azért kicsit elkeserítő, hogy ilyen rideg helyen kellett élniük, míg a veszély el nem ült… De a lakószobáik, amiket hátrahagytak, őrizhetnek még kincseket.

– Mind meg fogunk halni – motyogta Kessix.

– Szerintem először nézzünk körül itt, mielőtt elindulnánk a járatokban… – kezdte Viktória, ekkor azonban távoli, keserves állatsivalkodás hangjai csendültek fel az egyik alagútból.

– Biztos akarjuk mi ezt…? – kérdezte Lowri, ahogy bizonytalanul a hang irányába meredtek.

Társai elkezdték bejárni a helyiséget, így nem tehetett mást, csatlakozott Evelynhez, aki a lámpás segítségével elkezdte meggyújtogatni azokat a falra szerelt fáklyákat, melyeknek köszönhetően be tudták világítani a teljes teret.

– Lehet, nem kellene mindet meggyújtani – morfondírozott Viktória. – Úgy feltörném az egyiket! – mutatott a cserép formájú tartóra. – Ha valami értékeset akarnék elrejteni, ez alá a fekete trutymó alá tenném – mutatott az edényből szivárgó, fekete masszára.

– Az jó eséllyel csak fáklyaolaj – állapította meg Sige. – Feleslegesen ne rongáljunk meg semmit, ha nem muszáj.

– Merre tovább?

– Szerintem váljunk szét és nézzük meg a járatokat! – javasolta Viktória. – Ne húzzuk az időt, ami mozdítható, vigyük el! Reggel úgyis továbbindulunk, legalább aludhatunk egy kicsit.

– Végül is mi történhet…? – jegyezte meg Lowri kétkedő pillantások közepette.

– A nyugati járatot úgy látom, teljesen elöntötte a víz – mondta Kessix. – Nyakig elmerülnénk benne.

– Akkor én megyek északnak! – mutatott a boszorkány a vasrácsos, boltíves irány felé, melyen valaki előttük már vágott egy akkora lyukat, hogy egy felnőtt gond nélkül átfért rajta.

– Nekem jó lesz a keleti – indult meg arrafelé Sige.

– Akkor nekem marad a déli… – sóhajtotta Lowri. – Hátha széttépnek benne ezek a vonyító démonkutyák… – kukkantott be bizonytalanul. – Miért is jöttem el ide…? – kérdezte magától, és akaratlanul is megérintette azt a démonok elleni védelmező amulettet, amit még induláskor Kárintól kapott a kompánia minden tagja.

Egy keskeny lépcső vezetett lefelé, a víz pedig egyre jobban mélyült. Mikor már derékig ért, Lowri a lámpást magasba tartva tudott csak közlekedni, és a víztömeg erősen lelassította őt.

– Nekem elment a józan eszem… – töprengett magában. – Miért jöttem egyedül? Miért nem hívtam magammal Kessixet legalább? Az az alávaló, gyáva féreg mondjuk úgyis az első adandó alkalommal kereket oldott volna… – gondolta bosszúsan. – De legalább Godir…!

Ekkor azonban halk cincogást és motoszkálást hallott, ezért egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, és igyekezett fülelni. A folyosó két irányba ágazott el: a jobb oldali teljesen be volt omolva, így arra lehetetlen is lett volna tovább haladnia. Óvatosan közelebb evickélt hát a bal oldalihoz, mely alig 1 méter szélesen nézett vissza rá, legnagyobb meglepetésére azonban a vége felől gyertyaláng pislákolása volt kivehető.

– Ó, a francba…! – nyögte a lány. – Mennyi idő alatt ég le egy normál gyertya…? 1 óra? 2? Azaz nemrég még valaki itt járt…! Na jó, én be nem megyek oda…! Emberek, van idelent rajtunk kívül valaki! – kiáltotta, hogy figyelmeztesse a többieket.

Elkezdett hátrálni, az üregből azonban, ahová leérkeztek, a többiek zaklatott kiabálását hallotta.

– Mi a…?

– Ez az én kalapácsom! – vitatkozott Evelyn. – Én találtam meg!

– A tehenek azt mondták nekem, hogy fogjam meg! – vetette ellen Viktória.

– Miféle tehenek?

– Akikkel álmodni szoktam! Épp az oszladozó minótaurusz zsebeit forgattam ki, mikor felém kúszott a földön!

– Kirepült a kezemből! Először olyan hangot hallottam, mint amit egy hajókürt ad ki, aztán próbáltam megtartani, de mintha egy láthatatlan erő kirántotta volna a kezemből! Utána futottam, erre ott volt nálad!

– Akkor talán szorosabban kellett volna tartanod!

– Én találtam, engem illet!

– Pitypang, Lóhere, jó volt veletek, nagyon szerettelek titeket…! – mászott ki reszketve a hideg vízből Lowri a veszekedésük közepette, és ekkorra futott vissza a saját alagútjából Sige is, Godir társaságában.

– Hölgyeim, mi a fene folyik itt? – kérdezte a viharmágus.

– A vízben derengést láttam! – fakadt ki Evelyn. – A kifolyt fáklyaolaj alatt! Megmarkoltam és azt a kalapácsot találtam! Biztos, hogy mágiával lett átitatva, mert ahogy hozzáértem, remegést éreztem belőle, és mintha egy hajókűrt tülkölt volna. Úgy tűnik viszont, hogy csak én hallottam, mert ha Kessix is észlelte volna, már biztos felmászott volna a kötélen!

– Mind meg fogunk halni…! – sopánkodott a gyík.

– Olyan volt, mintha egy láthatatlan erő kitépte volna a kezemből, ezért utánaszaladtam az északi folyosóba, és láttam, hogy Viktória jön ki vele, és ott van a kezében! – mutatott rá dühösen.

A viharmágus ezúttal a boszorkány felé fordult, hogy az ő szemszögéből is hallani akarja a történetet.

– Amerre én jártam, az valami raktárfolyosó lehetett, mert elég siralmasan nézett ki – kezdte a nagyasszony, és neki is nagy erőfeszítésbe tellett kézben tartani a fegyvert. – Több, oszladozó ork tetemét találtam meg, ami tőlük még mozdítható és használható volt, azt elhoztam. Furcsa volt, mert az volt vérrel föléjük írva, a falra, hogy „Vugrok nyert”.

– „Vugrok”? Ki az a Vugrok?

– Fogalmam sincs. A páncéljukat meg a fegyvereiket már megette a rozsda, így azokkal szerintem felesleges bajlódnunk. A következő helyiségben, ami élelmiszerraktárnak tűnt, egy minótaurusz hullájára bukkantam, nála már voltak értékelhetőbb tárgyak. Például ez a tőr állt ki a mellkasából – mutatta fel a szerzeményét. – Volt nála egy térkép is, azt majd a fogadóban megnézzük… Ahogy tőle kijöttem, szembejött velem a kalapács, úgyhogy megfogtam!

– Azt, hogy kié, később megbeszéljük! – zárta le a vitát Sige. – Nem tetszik nekem ez a hely, tele van gyertyákkal, mintha még most is élne itt valaki, ráadásul találtam a járatomban egy utazóládát is, de…

– Na? És megnézted, mi van benne? – nézett rá lelkesen Viktória.

– Nem, mert a gazdája, aki valaha egy szebb napokat megélt tűzmágus volt, rá volt szegezve! – felelte a férfi, és a jelek szerint fogytán volt a türelme.

– Elnézést, nem tudom, figyeltetek-e, amikor azt kiabáltam az alagutamból, hogy van itt még rajtunk kívül valaki! – sziszegte Lowri, és nem volt ínyére a hangoskodás, amivel bármilyen irányból, bárkinek felkelthették volna a figyelmét. – Égő gyertyát találtam, és…!

Ekkor azonban a kürtőből, amiben lemásztak, egy cserép zuhant ki, és csattant szét a padló kövén. Egy pillanatra megdermedtek az ijedtségtől, majd Sige kihúzta magát.

– Mindenki! Kifelé! – adta ki a parancsot.

Kessixnek mondania sem kellett, felugrott, mint akibe bolha csípett, és sebesen elkezdett felfelé mászni. Lowri és Godir is követte a példáját, utána pedig Evelyn, aki vetett még egy duzzogó pillantást a kalapácsra, melyet Sige próbált rákötözni Viktória hátára, hogy az tudjon kapaszkodni a kezeivel. Ahogy ő is elkezdett felfelé mászni, a viharmágus megmarkolta a kötelet, és vetett még egy utolsó pillantást a déli járat felé, ahonnan a sötétből egy félelmetes, sárga szempár kezdett el közeledni feléje. A férfi segítségül hívta a képességeit, és mászás helyett inkább levitálni kezdett felfelé, a szél segítségével pedig kireptette a kürtőből az előtte mászókat. Szüksége is volt rá, mert a kötél, amin másztak, alulról lángra kapott, és a tűz sebesen kezdett terjedni felfelé. Odafent gyorsan a helyére illesztették a kivájt kőtömböt, és lihegve meredtek a lejárat immár betakart helyére.

– Mia, mi történt, miért dobtad le a kancsót?

– Valaki a sötétben azt suttogta nekem, hogy „friss élelem” – húzta őket a lovagkisasszony a kijárat felé.

– Kicsoda?

– Nem tudom, nem láttam, csak a hangját hallottam! De nem fogom megvárni, míg valami démon felfal bennünket! Indulás! Kessix! – kiáltott előre a már kifelé rohanó gyíknak. – Nyisd ki azokat a deszkákat, vagy mind meghalunk!

Szinte kirobbantak a szabad ég alá, a deszkákat pedig a helyükre forgatták, mintha soha meg se bolygatták volna őket. Lihegve, térdükre támaszkodva próbáltak levegőhöz jutni. Feszülten figyeltek, követi-e őket valaki odabentről, de saját zihálásukon kívül semmi mást nem hallottak.

– Találtatok valamit? – kérdezte végül Mia, ahogy megindultak vissza a település felé.

– Inkább valakit… – morogta Sige. – Lent, a déli folyosó felől egy szempár közeledett, ahogy elkezdtünk felmászni.

Lowri megborzongott annak még a gondolatától is, hogy nem sokkal korábban abban az alagútban járt.

– Azon kívül csak oszló tetemekre bukkantunk, melyek mind erőszakos halált haltak. Viktória tudott kizsebelni egyet közülük néhány apróságért, meg elhozta ezt a mágikus kalapácsot – szedte le a nő hátáról a fegyvert.

– Amit én találtam – jegyezte meg Evelyn, még mindig bosszúsan.

– Tényleg varázstárgy lehet… – állapította meg Mia. – Látom rajta a mágikus derengést.

– Neked is tülköl? – kérdezte a tűzmágus leány.

– Nem, nem hallok semmit…

– Most én sem, ez különös… – jegyezte meg Viktória, ahogy hárman együtt tapogatták a kalapácsot.

– Vigyük vissza a szállásra, hátha Tamra… akarom mondani, Tamiaten tud róla mondani valamit!

– Hogyhogy pont ő? – kelt ki magából Evelyn. – Nem azért találtam meg, hogy az a marha rátegye a kezét!

– Az se biztos, hogy képesek leszünk megtartani, amíg így ki akar repkedni a kezetekből. De inkább nála legyen, mint annál a testetlen démonnál, aki utánunk akart jönni. Még csak az hiányozna, hogy valamelyikünk testét megszállja, és egymás ellen fordítson bennünket ezzel a kalapáccsal! Gyerünk! Vissza a szállásra! – utasította őket Sige.

Csendben visszaosontak a fogadóba, Mia pedig egyenesen abba a szobába kalauzolta őket, melyet neki és kedvesének foglaltak. Tamiaten közös ágyukban forgolódott, és amikor berontott hozzá a koszos, vizes társaság, bosszúsan felült. Mikor azonban Mia is belépett, és magukra zárta az ajtót, kíváncsian végigmérte őket, a szeme pedig megakadt a boszorkány által szorongatott kalapácson. Figyelmesen végighallgatta az esti kalandjaik részleteit, néha vissza is kérdezett, majd gondolataiba merülve meredt maga elé.

– Nem tudom, ki lehetett az a Vugrok, soha nem hallottam még ezt a nevet… – kezdte végül. – A szempár, amit Sige látott, szerintem valamiféle bosszúálló szellem lehetett. Nem akarok ott lenni, amikor szembeszálltok vele – tette hozzá, a hallgatóságának tagjai pedig aggodalmas pillantásokat váltottak egymással.

– Na és a látomásaim? – kérdezte Viktória.

– Lehet, hogy egyszerűen csak megőrültél… – jegyezte meg Evelyn epésen.

– An-námának tűnik.

– Mi a franc az az an-náma? – sziszegte Lowri, akinek testi és lelki ereje már a végét járta, és nem volt kedve tovább hallgatni ezt a rengeteg képtelenséget.

– Arctalan, túlvilági, bolyongó lelkek – felelte Viktória.

– Most pedig lássam a kalapácsot! – nyúlt Tamiaten mohón a zsákmányért, aminek láttán mind felpattantak és fegyvereikhez kaptak.

– Nyugi! – intette őket Mia. – Bízzatok bennem!

Feszülten figyelték, ahogy a férfi megmarkolta a kalapács nyelét, majd az arca kisimult, és elégedett vigyor kúszott rá.

– Énekel…! – mondta szinte átszellemülten.

– Ezek szerint neki is tülköl? – suttogta Evelyn.

A férfi bólintott, és legnagyobb meglepetésükre gond nélkül talpra állt.

– Olyan mehetnékem van, mint már rég nem… – mondta, ahogy kisétált az ajtón. – Itt van…! Itt, a közelben. Keres valamit…

Majd lepillantott a kezében tartott fegyverre.

– Ebben… lakozik valaki. És ha nem öljük meg, nem fog tudni továbblépni.

Majd határozott léptekkel megindult lefelé a lépcsőn, és kilépett a fogadóból a sötét éjszakába.

~ Következő fejezet ~