Sziasztok!

Itt van az ősz, itt van újra.

Sikerült ezúttal is megnéznem néhány sorozatot, a túlnyomó többségük inkább bűnügyi volt, azon belül is sok dokusorozat, melyekre érdemes vetnie az embernek egy pillantást. Most koreai sorozatokba is bele tudtam nézni, valamint a Lee Jungjae főszereplésével elkészült Akolitust is megnéztem (természetesen). Lássuk a listát és az értékeléseket!

Star Wars – The Acolyte – 10/7-8
Queen Charlotte – A Bridgerton Story – 10/9
The Yara Gambirasio Case – Beyond Reasonable Doubt – 10/7
SpyxFamily (2022) (1. évad) – 10/6-7
A Good Girl’s Guide to Murder – 10/9
Eve – 10/9
Missing – Dead or Alive – 10/8
Crime Scene – The Vanishing at the Cecil Hotel – 10/9
Taken Together – 10/10
Into the Fire: The Lost Daughter – 10/9
Through the Darkess – 10/8
The Hillside Strangler – 10/7

 

Star Wars – The Acolyte – 10/7-8

A sorozatról félidőben már írtam egy nagyobb lélegzetvételű bejegyzést, összefoglalva a produkció körüli botrányokat és kulcsfontosságú, kifogásolható momentumokat, de egyben pozitívumokat is. Szerintem kevesen hittük volna, hogy az évad második fele milyen meglepetéseket tartogat majd a számunkra. A népharag nem csillapodott, sőt, oly mértékűvé fajult, mely teljesen megkérdőjelezte az objektív, kritikus gondolkozás kollektív képességét a fandom tagjai részéről: ennyire brutális szembenállást a sorozat gyűlölői, azt (hibáival) kedvelői és rajongói között valószínűleg 20 éve nem láttunk, az 1-2-3. rész bemutatása óta. Star Wars rajongóként ezt félelmetes és elszomorító látni, dorama-rajongóként inkább csalódás, mert remélte az ember, hogy a rengeteg, kiváló, ázsiai színész egy nap egy-egy jó megítélésű szereppel végre be tud törni nyugaton is a szakmába. És fáj a szívem kicsit Lee Jungjae-ért (és Carrie-Anne Mossért) is, mert az első kapcsolatukat ezzel az egyébként szokszínű, fantasztikus világgal, ami a Star Wars, egy ilyen szörnyű gyűlölet-cunamiként kellett megélniük ahelyett, hogy kellemes emlék lehetett volna számukra, főleg úgy, hogy Lee Jungjae bevallottan egész életében nagyon szerette a a Star Warst. 🙁

A legnagyobb problémát abban érzem, hogy bármilyen apró utalást is látunk a The Acolyte-ban, easter egget, akármit, ami merít az eddig ismert “mitológiából”, azt nem lelkesedéssel fogadták a hardcore rajongók, hanem még rettenetesebb ellenállással: hogy “biztos most így akarják kifejezni, hogy XY karakter/esemény/eszme innen eredeztethető, és nem Lucas eredeti filmjeiből, mely Lucas és a régi filmek érdemeit két lábbal tapossa, stb.“. Holott… Minél többet láttam a sorozatban ezekből, annál inkább volt pont az ellenkezője az érzésem. Minél több ilyen apróság merült fel, annál inkább éreztem, hogy ezekkel pont, hogy a meglévő rajongóknak akartak kedvezni, kikacsintani, hogy “helló, itt egy érdekes vagy vagány elem a regényekből vagy képregényekből, ugye örültök?“. És nem értem, hogy miért nem így fogadták be ezeket a nézők. Jó, voltak elhibázott húzások, mint pl. Ki-Adi-Mundi jedi szerepeltetése, aki egy rész erejéig volt elhelyezve a háttérben, és nem volt jelentősége, hogy őt látjuk-e vagy bárki mást helyette (és főként ezért is érzem, hogy nem a szándékos bántás volt a cél, hanem maximum a precizitás, alaposság hiánya, hogy ezek pl. egyáltalán bekerültek a végső változatba). Simán meglettünk volna Mundi nélkül is, sok vizet itt sem zavar, nem fog semmit változtatni azon, ahogy az 1-2-3. részben láttuk (és aki szerette, szerettük) őt. Voltak más filmekben, képregényekben és regényekben is inkonzisztens elemek, amiken megtanultunk túllépni, ezen is tudnunk kellene.

Na de mi volt még?

1.) A “bevérző” fénykard-kristály. A képregények világában jó pár éve vezették be ennek a fogalmát, melyet aztán nemrég a Jedi – Survivor c. játékban is láthattunk. Ez tulajdonképpen úgy írható le, hogy egy Erő-használó (jellemzően) kék vagy zöld fénykard-kristálya átitatódik annak gyűlöletével, haragjával, amikor megkísérti őt a sötét oldal, és ez olyan folyamatnak tűnik, mintha ezek a sötét gondolatok vérként csorognának bele a kristályba. Átitatják azt, és annak a fénye onnantól kezdve átvált vörösre (ami ugye a sötét oldal használóinak fegyvere). Hogy ennek milyen volt a globális megítélése, nem tudom, mert az utóbbi években kevés képregényt olvastam, a játékkal viszont játszottam, és elég érdekes elgondolásnak találtam. Na, a fináléban, amikor Osha, Mae, Qimir és Sol konfrontálódik, lehull a lepel mindenről, Osha képtelen uralkodni az indulatain és a dühe vérként szintén rácsorog a markolaton keresztül a kristályra, és az addig kéken tündöklő kard színe szép lassan átvált vörösre. És te meg csak nézel, hogy baszki, ez ÁLLATIRA menő, végre látunk egy ilyen fontos momentumot egy élőszereplős produkcióban is, ami elvileg Disney-kánonnak van tekintve, örülhetnénk, erre… Mi történik? Felhördül a fandom, hogy “de… de… hát… Kylo Rennek meg Darth Vadernek sokkal több erőfeszítésébe került átvéreztetni a kristályt, és Oshának meg elsőre sikerült, ez is azt jelzi, hogy Oshát erősebbnek akarják beállítani, mint két korábbi, ikonikus hőst!” és emiatt szar a sorozat.

2. Qimir és a kortózis. Az első négy rész csak célozgatott rá, hogy ki lehet a titokzatos, álarc mögé rejtőző, vörös fénykard-használó, aki Mae útját próbálja egyengetni. Sokak szerint túl átlátszó volt a magát nyeszlett, igénytelen, elesettnek látszó Qimir, hogy majd biztos ő lesz az, és végül tényleg így is lett. De hogy aztán hogy meglepett minket az 5. részben azzal az elképesztő henteléssel, amivel egyedül lemészárolta az elfogására küldött, teljes jedi küldöttséget, köztük különös kegyetlenséggel Sol tanítványát, a kis Jeckit és a piperkőc, de egyre szerethetőbb Yordot… Rendesen fennakadt a szemem. Az 1-2.3. rész óta nem láttunk ennyire brutális, puszító fénykardpárbajokat, amiben ennyire szabadjára engedte a gonosz a benne lakozó, fékezhetetlen fenevadot. Nemcsak a nézőt, de a vívásban felkészületlennek tűnő jediket is teljesen letaglózta, jól jelezve ezzel, hogy a Sith-ek hiányában tényleg semmilyen kard-kard konfrontációban a jediknek jó ideje nem volt részük, ezért nem is tudtak mit kezdeni egy ilyen ellenféllel. Amikor Sol tudni akarja, mi is ő egyáltalán, Qimir annyit felel, “nincs nevem, de ti, jedik vélhetően úgy hívnátok engem, hogy Sith“. Na, hát ez megint felháborodáshoz vezetett, mert “hogy képzelik a készítők, a kánon szerint sehol sem voltak ilyenkor a Sith-ek [narrátor: dehogynem, rejtőzködtek a sötétben…], Qimir Sith-nek tartja magát, ekkoriban Darth Plagueis és annak mestere, Darth Tenebrous tevékenykedhetett volna csak“, stb. stb. Holott megtudjuk a finálé során, hogy Qimir egykor maga is jedi volt, Vernestra Rwoh mester bukott tanítványa. Azaz heteken át őrjöngtek a rajongók egy kánon-törés miatt, ami végül nem is volt az. Manny Jacinto játéka volt Lee Jungjae mellett a legkiemelkedőbb a sorozatban, és ahogy egyébként szét volt gyúrva, mint az állat… simán elhittem volna azt is, hogy egy Sith lovaggal állunk szemben.

Másik kritikus pont volt Qimir személyével kapcsolatban az általa viselt, amúgy röhejesen kinéző sisak és páncél. Mert hogy az elhíresült, 5. részbeli hentelésnél a harci koreográfia erősen támaszkodott erre a sisakra, melyet a Star Wars kánonban régóta ismert kortózisból csináltak, és mely egyike azon kevés ötvözeteknek, mely ellenáll a jedi fénykard pengéjének, akárcsak a The Mandalorianban megismert beszkár páncélzat. Hogy miért épp ez verte ki a biztosítékot a rajongók körében (ahelyett, hogy megint felkiáltottak volna örömükben, hogy egy legendákból, kánonból rég ismert dolgot szintén élőszereplős produkcióban látunk!), nem tudom, de hihetetlenül elmés ötlet volt úgy felépíteni az összecsapás jeleneteit, hogy a kortózis sisaknak ekkora szerepe volt. Kisütötte a jedik fénykardját, azok néztek bambán, hogy mi ez (tök jogosan! sose láttak még ilyet! zseniális húzás!), amit aztán Qimir jól kihasznált. MI KELL ENNÉL TÖBB?

[Qimir a küzdelemben a sisakját és a karvédőjét használja a fénykardok ellen]

3. Darth Plagueis. A finálé kétségkívül egyik legmeghökkentőbb cameója nem más volt, mint a filmekből is megismert Palpatine szenátor, későbbi uralkodó és Darth Sidious egykori mestere, Darth Plagueis. Plagueis régóta közönségkedvenc figura volt, akit regényekből és képregényekből ismertek csak eddig a rajongók, meg persze abból a rövidke elbeszélésből, amit a 3. részben, a Sithek bosszújában Palpatine előad Anakinnak: hogy a bölcs Plagueis ismerte a módját annak, hogy a midikloriánok manipulációjával hogyan lehet életet teremteni, és meg tudta akadályozni azok halálát, akik fontosak voltak számára. Ez a történet kulcsfontosságú volt Anakin sötét oldalra zuhanásában, hiszen ő is meg akarta akadályozni a felesége és meg nem született gyermeke halálát. Plagueisről regény is született James Lucerno tollából egy jó 12 éve, amit a rajongói konszenzus az egyik valaha írt legjobb Star Wars-regénynek tart (hogy ez így van-e, nem tudom, mert én még nem olvastam, mert különösebben nem érdekelt), éppen ezért ÓRIÁSI volt a felháborodás, hogy az epilógus egyik pillanatában meglátjuk a sötét nagyurat, ahogy egy barlang mélyéről figyeli Oshát és Qimirt (akik végül összeálltak). Mert hogy ez ennek a szent és szeretett karakternek a meggyalázása, hogy ott ólálkodik a sötétben, mint valami szörny, ahogy a hosszú ujjaival félelmetesen a falhoz simul, és hogy ez karakteridegen, mert hogy ő egy művelt és bölcs figura, így viszont egy senkivé degradálják, stb. stb. AHELYETT, hogy örülnének, hogy végre láthatnak egy szintén ikonikus karaktert! Mert hogy “most akkor Osha és az ő teremtéstörténete volt az, ami inspirálta Plagueist, hogy manipulálja a midikloriánokat, és hogy ez milyen méltatlan, stb.!“.ÉS HA ÍGY VOLT? NEM MINDEGY? Plagueis érdemeiből ez semmit nem von le.

4. Yoda, és a “jedik hülyék”. A finálé másik, legnagyobb meglepetése volt az utolsó jelenet, amikor Vernestra Rwoh mester benyit egy jedi meditációs helyiségbe, ahol elnézést kér valakitől, amiért megzavarja, a kamera pedig róla hirtelen a másik résztvevőre fókuszál, és kirajzolódik Yoda mester összetéveszthetetlen sziluettje. A legnagyobb felháborodást a sorozat 8 hete alatt talán az váltotta ki, hogy hol van a történetből Yoda meg a Jedi Tanács, miért nem tudnak a felelős vezetők a jediket érintő gyilkosságokról, támadásokról, “Vernestra képes így megvezetni mindenkit, és elkendőzni a történteket, totál idiótának állítják be az eddig [tökéletesnek hitt] lovagokat, mestereket, stb. stb.“. Pont itt a lényeg: Vernestra Rwoh tényleg megvezet mindenkit egészen addig, amikor már nem lehetséges, mikor már (a fináléban) konkrétan be kell számolnia a Szenátus delegáltjainak is a történtekről, de még akkor se vallja be, mi történt valójában. (Az Osha által meggyilkolt) Sol mesterre keni a haláleseteket, és még ez is szenátusi vizsgálatot eredményez a rend ellen. Hogy azért keresi-e fel Yodát, hogy könnyítsen a lelkén, vagy hogy neki is egy hamis sztorit nyomjon le a torkán, nem tudjuk meg, mert több nincs a jelenetből, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy a hardcore rajongók ismét felháborodásuknak adjanak hangot, miszerint “Yodát és az egész rendet inkompetens idiótának állítják be, akiket simán át lehet verni, ez megint sárba tiporja a jedik eddigi megítélését, stb. stb.“. Holott pont, hogy a jedik NEM tökéletesek, soha nem is voltak azok, nagyon is tökéletlenek minden Lucas-mozifilmben, arrogánsak, tévedhetetlennek hiszik magukat, de nem azok, ez is vezet a bukásukhoz. Semmilyen kánont nem rúg  fel, hogy látunk egy végig rossz döntéseket meghozó Vernestrát, aki tökéletesen beleillik a túlontúl elbizakodott rendtagok világába. Simán beleférne egy folytatásba, hogy a) előad egy sztorit, mint a szenátoroknak is, és Yoda jelentőségteljesen végigméri, hogy “ne akarj már hülyének nézni“, de az is, hogy b) őszintén bevallja neki, mi történt, és Yoda az, aki úgy dönt, elhallgatja ezt a Tanács többi tagja elől. Nem tudjuk, és így, hogy homály vetül kettejük beszélgetésére, nagyon ütős a lezárás, mert teret ad a továbbgondolásnak, továbbírásnak (már ha valakiben még maradt bármi energia erre ekkora gyűlölethullám után).

Ugyanígy felmerült Yoda és a Tanács tekintetében, hogy hogy nem érzik meg, hogy egy tucatnyi jedi, akiket a sisakos elkapására küldtek Sol mesterrel, mind meghalt. Mert hogy a 3. részben, a 66-os parancs idején Yoda megérezte a többiek halálát az emlékezetes, drámai montázs során. Igen ám, de akkor több ezer jedi halt meg ugyanabban a pillanatban (mi, nézők csak a legfontosabb, addig is ismert lovagok és mesterek halálát láttuk). Miért kellett volna Yodának X csillagrendszerrel arrébb egy tucatnyi jedi halálát ugyanúgy megéreznie? Miért gondoljuk, hogy ez olyan borzasztóan egyedi jelenség volt? Csak azért, mert ezer éve béke honolt a galaxisban, soha egy jedi lovag nem halt erőszakos halált? Támadás, elrablás, kínzás? Kalózok, csempészek, bűnszervezetek soha egyet sem kaptak el és öltek meg? Nehéz elhinni, épp ezért ez a pont számomra nem is számít valid kritikai észrevételnek.

5. A “Brendok 4-es”. A sorozatban jogos kritikaként felmerülő, katasztrofálisan rossz vágói munka ellenére csak megtudjuk, mi okozta az alapvető konfliktust. A Tanács négy jedit küldött a Brendok nevű bolygóra, mert bár azt jó ideje élettelennek és lakatlannak katalogizálták, kiderült, hogy burjánzik rajta az élet. Ezért ez a 4 küldött Indara mester és az akkori tanítványa, Torbin, Sol és Kelnacca, akit azóta a köznyelv csak a “Brendok 4-es”-ként emleget a katalizátora mindennek, ami akkor, valamit 16 évvel később velük történt. Heteken át különféle módszerekkel és műszerekkel keresik valamiféle Erő-konvergencia nyomát, mert a helyet kétségkívül átjárja az Erő, ami magyarázatot adhatna arra, miért borult újra életbe a bolygó. Vernestra Rwoh (egyébként felháborító) hozzáállását, miszerint el kell titkolni a nyilvánosság elől a történteket, jól árnyalja e négyes tragédiája is. Az ifjú padawan, Torbin nem érti, mit keresnek ott egyedül, és élnek szinte nomád életet (a Templom megszokott kényelmével szemben). Indara mester, bármilyen szimpatikus, két lábban a földön álló, higgadt jedi, ugyanazokat a hibákat követi el, mint oly sok jedi társa maga előtt és után: homályosan felel csak tanítványa kérdéseire, hogy “magának találja meg a válaszokat” (ami sokadjára jelzi, hogy ez a tanítási módszer nem megfelelő egy olyan homályos és megfoghatatlan fogalom irányában, mint amilyen az Erő), míg inkább Sol az, aki tényleg kimondja, mi a célja az ott tartózkodásuknak. Szerintem hatalmas hiba így nevelni a jövő jedi-nemzedékeit, hogy a kérdéseikre nem kapnak konkrét válaszokat, meditáljanak és jöjjenek rá maguktól, és ha az nem sikerül, az olyan borzalmakhoz vezet, mint amilyenbe ez a négyes is keveredett a Brendokon. Sol felfedezi az ikreket, akiket boszorkányok nevelnek, meglesi és látja, hogy Erő-használatra képezik ki őket (amihez a boszorkányoknak nincs joguk), valamilyen szertartásra készülnek velük, azaz felmerül a jogos aggodalom, hogy a gyerekek veszélyben vannak (Erő ide vagy oda), legyen szó megbélyegzésről, áldozat-bemutatásról, bármiről, amit egy ilyen boszorkányszekta csak csinálhat.

Sok vád érte Solt is, hogy irreális az a hirtelen jövő kötődés, amit a gyerekek, de különösen a jedi-létről álmodó Osha iránt érez, hogy ilyen nincs és nem is volt a kánon/mitológia szerint, de ez sem igaz. Quinlan Vos, mikor még maga is csak padawan volt, a kánon szerint különleges és azonnali kötődést érzett a picike Aayla Secura iránt, akit később saját tanítványának is fogadott, és akinek a meggyilkolását a 66-os parancs (és a jedik kivégzésének) elrendelésekor csillagrendszerekkel arrébb is megérzete. [aki kíváncsi rájuk, az egyik Star Wars fan fictionömet épp róluk írom, katt ide!]

[Star Wars – Köztársaság képregény 83. szám, 12. oldal, Quinlan Vos megérzi Aayla halálát]

Még ha Sol és Osha esetében ilyen szoros, különleges kapocsról talán nem is beszélhetünk, a férfi jogosan tart attól, hogy a gyerekek bajban vannak, agymosáson esnek át, és meg kell menteni őket. Érzi bennük az Erőt, és tenni akar valamit, annak ellenére, hogy Indara le akarja beszélni erről. Torbin, látva a helyzetet, végre megérti ottlétük célját, a gyerekek megmentését, és a mesterek engedélye nélkül siklóra pattan, hogy kiszabadítsa őket (és ezáltal végre visszatérhessenek a Templomba). Emiatt Sol, Indara és Kelnacca is kénytelen visszamenni a boszorkányokhoz, ahol azok a megjelenésüket támadásként érzékelik, belemásznak Kelnacca fejébe (ahogy belemásztak korábban Torbin elméjébe is, tovább fokozva annak zavarodottságát), Kelnacca a társai ellen ránt így kardot és Torbinnak súlyos sérüléseket okoz. Elszabadul a pokol, Koril anya és Aniseya anya is szembekerül egymással, mert míg az első el akarja pusztítani a jediket és maguk mellett tartani a lányokat, Aniyesa hajlandó lenne elengedni Oshát velük, ahol szabad élete, önálló döntései lehetnének. A boszorkányok varázsereje azonban félelmetes, fenyegető módon nyilvánul meg a jedik számára, Sol is azt hiszi, hogy a gyerekeknek akarnak vele ártani, ezért kardot ránt és leszúrja Aniseyát. Mae a már látott módon rágyújtja a testvérére az épületet, Sol csak egyiküket tudja megmenteni, teljes a káosz, csak a Brendok 4-es és Osha menekül meg. Sol hajlandó lenne a Tanács elé állni és vállalni a hibáiért a büntetést, ahogy bizonyára Torbin is (akit nagyon megviseltek a történtek), de végül maga Indara az, aki lebeszéli őket erről, és végül mind elhallgatják a történteket. Nem azért, mert a rossz oldalon állnának, egész egyszerűen azért, mert a jedik nem tévedhetetlenek, elég egy rossz döntés, aminek ők is egy életen át kénytelenek viselni a következményeit. ÉS EZ JÓ! Emberséget ad nekik és élethűvé teszi őket, nem egyfajta idealizált, tökéletes és sérthetetlen entitássá.

Alapvetően ez egy remek történet lehetett volna, ha sokkal jobb az epizódok vágása, szerkezete, ha lineáris a cselekmény és nem ugrálunk az időben össze-vissza. Titkon remélem, hogy lesz valaki, aki összevágja a részeket egy hosszú filmmé (kivágva a redundáns infókat vagy ugyanazon jeleneteket más kameraállásból), hogy egy normális felépítésű, könnyen és jobban érthető és fogyasztható művet alkosson belőle. Szemmel láthatóan elfogyott a pénz a végére belőle, maradtak elvarratlan szálak (pl. hogy Indara 8 évvel a Brendokon történtek után miért ellenezte Osha további tanítását, és mi volt az, ami miatt ott hagyta a rendet), amikről lehetett volna még gondoskodni, ha nem épp egy 2. évadra szánják őket. A leggyengébb láncszem továbbra is sajnálatos módon a főszereplő Amandla Stenberg, és nem, nem azért, mert nő, és még csak nem is azért, mert színesbőrű, hanem egyszerűen azért, mert gyenge az alakítása, és a való életben is rendkívül rátarti és kiállhatatlan. Nincs benne alázat a mű és a saját munkája iránt, és ő az, akivel a legkevésbé lehet azonosulni az egész történetben is. Se Mae-ként, se Oshaként nem tudod még csak sajnálni sem, bár ez talán kicsit az írók hibája is, de nem kimondottan a történet egészéé. A sorozatot ért legtöbb kritika leginkább “kákán a csomót is”, amit csak felhangosít pár ténylegesen ostoba húzás és botrány, pedig némi gondolatkísérlettel nagyon sok eleme simán megfér az eddig ismert Star Wars univerzumban.

ETA: nem lesz második évad.

 

Queen Charlotte – A Bridgerton Story – 10/9

Halogattam ennek a minisorozatnak a megtekintését, mert az alap Brigerton-széria minden hibájával elég mély nyomot hagyott maga után. Viszont akivel csak beszéltem, agyondicsérte a Saroltát, ezért főzés és alkotás közben beraktam háttérzajnak, mondván, itt úgyse kell feliratra figyelni, aztán egyre inkább azt vettem észre magamon, hogy a képernyőre szegezi a figyelmemet.

A fiatal német hercegnő, Sarolta (India Amarteifio) egy házassági szerződés kapcsán az angol udvar felé tart fivérével, Adolfusz királlyal (Tunji Kasim). Az ifjú hölgyet a trónörökös György hitveséül szánják, Sarolta azonban nem rajong az ötletért. Az új udvari közeg rideg és merev szabályoktól hemzseg, jövendőbelijéről nem beszél neki senki, az esküvő napjáig gyakorlatilag nem is találkozik vele, és bőrszíne a nemesség számára korántsem szimpatikus. Szökésre szánja el magát, de az ifjú Györgynek (Corey Mylchreest) ezt sikerül megakadályoznia, a két fiatal pedig szinte első látásra szerelembe esik egymással. A menyegző után azonban Sarolta furcsa elutasításban részesül hitvese részéről, akivel még a nászéjszakát sem hálják el, a férfi ugyanis egy félreeső, távoli palotában rendezkedik be. Sarolta kénytelen egyedül megvívni a maga harcait az udvar tagjaival, a király özvegy anyjával, Auguszta nagyhercegnővel (Michelle Fairley), miközben a színesbőrű nemesség sorsa és talpon maradása is az ő sikerétől vagy bukásától függ. Megismerkedik a fiatal Lady Danburyvel (Arsema Thomas), aki udvarhölgyévé avanzsál, és beavatja őt a női lélek rejtelmeibe. Idővel szembesül férje eltávolodásának okával is: György súlyos mentális betegségtől szenved, melyet anyja megbízásából mindenféle orvosok próbálnak több-kevesebb sikerrel, gyakran vérfagyasztóan kegyetlen módszerekkel kezelni, mindhiába. A történet kettejük egymásra találását, a betegséggel való szembenézést és az az ellen küzdést mutatja be.

Nem kertelek, NAGYON tetszett a sorozat, az elejétől a végéig. Ha nem lettek volna az utolsó epizódok olyan elképesztően hosszúak, még pozitívabban tudtam volna nyilatkozni róluk, de még így is magasan veri az eddigi összes Bridgerton-évadot. Sokkal-sokkal jobb, hogy nem 10-20 különböző karakter boldogulása közt evickélünk, hanem van egy konkrét csapásirány, egy pár, akiknek bemutatja az örömét, bánatát, és elkeseredett küzdelmét a megváltoztathatatlannal. A környezetükben felbukkanó mellékszereplők cselekményszála visszafogott, egyáltalán nem tolakodó vagy hivalkodó, tökéletesen kiegészíti az övékét. Tetszett a “társadalmi kísérlet”, amit Auguszta nagyhercegnő próbált megvalósítani azzal, hogy színesbőrű nemeseknek adományozott földet és címeket, és az ő aggodalmuk, hogy az ideig-óráig lesz-e csak az övék, vagy örökölhetik majd leszármazottaik. Szimpatikus volt a fiatal Lady Danbury is, ahogy próbálta megvetni a lábát ezen az ingatag talajon. Kicsit bizarrak voltak a hozzá túlontúl idős férjével forgatott szexjelenetek, olyanok voltak, mintha egy nagyapa szexelt volna az unokájával, ami elég gyomorforgató volt. A Lord halála után tetszett a finom, intellektuális románca Lord Ledgerrel (Keir Charles), aki a későbbi Violet Bridgerton (Ruth Gemmel) apja volt, mely mindössze egyszer terelődött fizikai síkra, de az is nagyon ízléses és finom volt. Tetszett Lord Ledger nyitott szemlélete, amivel Violetet nevelni próbálta, ahogy elsőként hajlandó volt a bálon egy színesbőrű nőt felkérni táncolni felesége rasszista hozzáállása ellenére. Nyilván a házasságtörés helytelen, erre az együttlét után a Lord is rájött, és eltávolodott Agathától, így próbált vezekelni érte. De tetszett, hogy mindezek ellenére Agatha soha nem felejtette el őt, és megőrizte azt a papír koronát, amit tőle kapott.

Egyetlen hibája, hogy kicsit befejezetlennek érződik a történet. Párhuzamosan a múltbéli eseményekkel látjuk a Bridgerton korából megismert színészeket is. Violet rájön, hogy férje halálát követően kész lenne újra megnyitni a szívét és az ágyát valaki előtt, de arra is, hogy apjának viszonya lehetett Agathával, akit addig jó barátnőjének tartott. Nem érezni, hogy ez a konfliktus (ami nem is alakul tényleges konfliktussá, maximum Violetben) feloldásra kerülne. Ugyanígy megválaszolatlanul marad a király és királyné inasainak románca is: Brimsley (Sam Clemmett), a komornyik, aki örökké a királyné nyomában jár, titokban szerelmes volt a király komornyikjába, Reynoldsba (Freddie Dennis), akinek ura betegsége miatt jóval nagyobb teher nehezedett a vállaira. Reynolds rejtélyes módon hiányzik a későbbi, idősebb kori jelenetekből, Brimsley-t is szomorúan látjuk táncolni magában, ezzel is jelezvén, hogy nincs párja, de nem tudjuk meg, Reynoldsszal mi történhetett. Úgy összességében a király és a királyné történetszála is lezáratlannak tűnt. Megszületett az első gyermekük, úton volt a második, adtak egy szép bált, de az alattvalók számára nem derült (még) ki, hogy az uralkodójuk beteg. Várta volna az ember a nagy lelepleződést, ugyanakkor… Talán jobb is volt így. Idilli és meghitt maradt a kapcsolatuk.

Nagyon tetszett a zene, a jelmezek, az operatőri munka is sokkal jobb volt, mint az alap sorozatban. Nem lennék meglepve, ha készülne még ilyen spinoff más karakterekről is, bár az sokat elvenne a Bridgerton eredeti narratívájától.

 

The Yara Gambirasio Case – Beyond Reasonable Doubt – 10/7

Ez egy rendkívül érdekes bűnügy, mellyel megint megtalált a Netflix. Szeretem az ilyeneket (bármilyen furcsán is hangzik), nyilván sajnálom az áldozatokat, de az ember reménykedik abban, hogy a bűnösöket sikerül majd kézre keríteni és felelősségre vonni a történtekért. Nos, ennél az esetnél ez valami egészen furcsán sikerült.

2010 novemberében a tehetséges olasz tornásználny, a 13 éves Yara Gambirasio hazafelé indult a sportcsarnokból a kevesebb mint 1 km-re fekvő házuk felé. Mikor órákkal később sem érkezett meg, az aggódó szülők riadóztatták a rendőrséget, és nagyszabású nyomozás vette kezdetét. Eleinte elcsatangolásról, elszökésről beszéltek, aztán emberrablásról, melynek szexuális okai lehettek, de később pusmogtak arról is, hogy az üzletember apját akarta valaki így megszorongatni. A kislány holttestére végül 3 hónappal később bukkantak rá, a várostól jó pár km-re, külterületen, koponyasérüléssel, vágásokkal a végtagjain, kihúlve, ahogy a hideg, valamint az élelem és ivóvíz hiánya miatt végül életét vesztette. Noha nem hozták nyilvánosságra a boncolási jegyzőkönyvet, idegen férfi DNS-ét találták meg a lány leggingjén, valamint női vért a kabátujján. Kezdetét vette a hajtóvadászat, laboránsok tucatjai vizsgálták a DNS-mintákat, mígnem megállapítottak egyet, melynek az #1-es számú jelölt vagy minta nevet adták, és akit elsődleges elkövetőnek feltételeztek. Anyai és apai ágon öröklődő DNS-szekvenciák segítségével egészen kalandos módon jutottak el az #1-s számú gyanúsítotthoz, Massimo Bosettihez: a férfi anyjáról kiderült, hogy terméketlenségi problémái voltak, és ezzel egy nőgyógyászhoz járt, aki állítólag a saját spermájával termékenyítette végül meg őt (így utána ikreket szült, egyikük lett Massimo), és a doktor saját házasságából származó gyerekek voltak azok, akiknek a mintái elvezettek Massimóhoz, akiről még csak nem is tudták, hogy rokonságban állnak vele. Massimót némi megfigyelés után 2014-ben letartóztatták, egy évvel később életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, melyet a legfelsőbb bíróság is megerősített, a fellebbezéseit elutasították.

A sorozat a kis Yara tragédiáján kívül részletesen bemutatja azt a töketlenséget, amivel az olasz rendőrség az ügyet kezelte. A minták egy részét sokáig nem is bűnelkövetőkkel, hanem maga Yara mintáival hasonlították össze, a Massimo által kért újravizsgálatokat félresöpörték, mondván, már nem maradt elegendő DNS-minta, és amikor évekkel később kiderült, hogy de, amúgy mégis maradtak, az ügyet vivő főügyész, Letizia Ruggeri bekérette a mintákat a rendőrőrsre, mikor tudta, hogy az nem rendelkezik megfelelő berendezésekkel a tároláshoz, és a minták emiatt megsemmisültek, és elszállt minden esély arra, hogy Massimo tisztázhassa magát velük. Hogy ez szándékos volt-e (hogy a saját seggét mentse), vagy csak ügyészi/rendőri inkompetencia, már sosem tudjuk meg, de a nő ellen is eljárás indult, amiért nem megfelelően végezte a dolgát.

Massimo végig tagadta, hogy bármit elkövetett volna, sőt, állítja, hogy a DNS mintái csakis szennyeződés által kerülhettek Yara öltözékére (bizonyíték nem volt arra, hogy szexuálisan bántalmazták volna). Érdekes az is, hogy a Yara kabátujján megtalált vérnyom a tornacsarnokban dolgozó egyik oktatónőé volt, aki Yara eltűnésének estéjén végig sírt, de nem tudtott magyarázatot adni környezete számára, hogy miért, és soha nem is indult eljárás ellene.

Massimo azóta is börtönben van, és ott is marad, annak ellenére, hogy nem kaphatott volna életfogytiglant, mert az olasz törvények kimondják, hogy ilyen csak akkor adható, ha semmilyen kétség nem merül fel a bűnösséget illetően. Látva a nyomozásban elkövetett, súlyos hibákat, ez itt nem jelenthető ki kategorikusan.

 

SpyxFamily (2022) (1. évad) – 10/6-7

Hosszas huzavona után rászántam magam, és elkezdtem nézni ezt a nagy népszerűségnek örvendő sorozatot.

Egy különös, fiktív világban találjuk magunkat, ahol Westalis és Ostaria állama közt hidegháborús időket idéző állapotok uralkodnak, és a nemzetközi béke ingatag lábakon áll. Westalis kémhálózata, a WISE számos ügynököt foglalkoztat Ostariában, hogy megakadályozzák egy háború kitörését vagy az ország érdekeinek, titkainak, presztizsének sérülését. Mind közül a legügyesebb és leghíresebb az Alkonyat névre hallgató ügynök, aki fontos, új megbízatást kap. Közel kell kerülnie az ostariai kormány egyik prominens tagjához, Donovan Desmondhoz. Ehhez különleges álcára van szüksége: annak érdekében, hogy egyedülálló fiatalemberként ne tűnjön fel az ostariai titkosrendőrség számára, családos férfiként kell megvetnie a lábát a fővárosban. Álfeleséget és egy gyereket kell találnia, akikkel eljátszhatja ezt a szerepet. A gyermeknek ezen kívül fontos feladat is jut: be kell jutnia az elit Éden Akadémiára, ahová az ostariai, jómódú és befolyásos családok sarjai járnak, és ahol az közel kerülhet Desmond fiaihoz, és rajtuk keresztül magához Desmondhoz is. Alkonyat a Loid Forger nevét ölti magára, az első árvaházból örökbe fogad egy elhagyott kislányt, Anyát, majd a véletlenek folytán megismerkedik Yor Briarrel, aki maga is épp egy házastársi kapcsolatot keres, hogy lerázza magáról kollégái és a titkosrendőrség gyanakvását, amiért húszas évei végén még egyedülálló. Loid, Yor és Anya így összeköltözik, de egyikük sem sejti, milyen titkokat rejt a másik: Yor titokban bérgyilkos, Anya pedig egy korábbi emberkísérlet kapcsán telepatikus képességekkel rendelkezik, és képes mindkettejük elméjében olvasni. Sikerül bejuttatniuk a gyermeket az akadémiára, megkezdődik tehát a felkészülés, mellyel a Desmondok közelébe férkőzhetnek…

Nem is tudom. Alapvetően nem egy rossz történetről van szó. Nagyon tetszik a világteremtés, és ahogy abban elhelyezi a történet a hősöket, az egyértelmű utalások, kikacsintások a valós történelmi eseményekre, viszonyokra, konkrétan Magyarországra is utalnak benne “Hugaria” néven, illetve a Tokaji Aszúra “Tokar” nevű borként… Tök érdekes a kor, ami a valódi, földi hidegháborús viszonyokat idézi. Az autók, az építészeti stílusjegyek, a karakterek utcai öltözéke is mind ezen évek visszafogottságát tükrözi, máskor viszont színes és modern, akárcsak a lakáson belüli világ, amiben élnek: színestévé, animációs film, szuper kémkütyük, minden játszik. Fura ez a kettősség, de különösebben nem is zavaró.

Ami viszont zavaró, az az, hogy kb. nem szól semmiről. Olyan, mintha a 25 részes évadból 20 rész egyszerű filler lenne, aminek semmilyen hatása vagy jelentősége nincs az eredeti cselekmény szempontjából. Loid és Yor kap pár részecskét, ami rájuk fókuszál, de az idő nagy része Anyával, az ő iskolába bejuttatásával és ottani kalandjaival telik, ami ideig-óráig aranyos meg vicces. De mikor már az évadzáró kezdődik, és Anyának 8 csillag-kitüntetést kellett volna eddigre összegyűjtenie, de eddig 1-gyet sikerült összeszednie… akkor érzed, hogy sehova nem jutott az egész sorozat. Nem ismerjük meg egyik hősünket sem igazán. Nem tudjuk, Loid honnan származik, csak annyit, hogy egy családi tragédia után magára maradt, de azt már nem, hogy mi motiválta, hogy a kémszakmát válassza. Yornak megismerjük a múltját, szüleik helyett ő nevelte fel az öccsét, Yurit, akiből titokban egy kegyetlen ostariai titkosrendőr lett, és a nő azért lett bérgyilkos, hogy el tudja tartani a fiút. Komikus, hogy már tinédzserként véreskezű mészárosként dolgozott, de nem tudjuk, hol és hogyan került ebbe a bizniszbe, kiknek dolgozik, vagy hogy van-e ennek bármi jelentősége a Loid-cselekményszál szempontjából. Anya és a rajta végzett kísérletek is a homályba vesznek, nem tudjuk, miért van telepatikus képessége, csak van, azt se, hogy került az árvaházba, csak… tudomásul vesszük és kész.

Talán a Violet Evergardenhez hasonlóan túlságosan nagyok voltak az elvárásaim a sorozattal kapcsolatosan, és ezért ért csalódás. Ott a kiváló grafika és zene mellett kevés cselekmény és kb. nulla karakterfejlődés volt tapasztalható. Itt azért rengeteget hallunk hőseink belső monológjaiból, terveiből, ami így vagy úgy meg is valósul, a karakterek egyre jobban összeszoknak, de teljesen lezáratlan a befejezés, és semmi perspektívát nem kapunk, hogy mi lesz egyáltalán az egész történet végkifejlete. Loid az utolsó részben találkozik Donovannal, ami teljesen antiklimatikus, már-már felesleges volt 20 résznyi körítés hozzá, de közelebb se került a megoldáshoz. Yor is az infantilizmus határát súrolja, Anya pedig X rész után egyszerűen sok.

Nem tudom. Én ettől komolyabb felépítésű történetet vártam, drámát, ahogy kiderül Loid kémsége vagy Yor bérgyilkossága, vagy hogy lelepleződnek és védeniük kell egymást és Anyát, vagy hogy épp összefognak és együtt igyekeznek végrehajtani a küldetést, és közben esetleg érzelmileg is egymásra találnak… vagy BÁRMI.

De ez így egy nagy büdös semmi.

 

A Good Girl’s Guide to Murder – 10/9

Mint Veronica Marson, 13 okod volton és hasonló nyomozgatós tinidrámákon szocializálódó, fiatal felnőtt, úgy cuppantam rá erre a sorozatra, mint tyúk a takonyra. Egyszerűen bejön ez a műfaj, és megörültem, hogy ez most nem a szokásos, amerikai kisvárosi közegbe, hanem egy szépséges, angliai kistelepülésre helyezte el a cselekményt.

Az érettségi és egyetemi felvételi előtt álló Pippa Fitz-Amobi (Emma Myers) magának való, különc lány. A kisvárosban, ahol édesanyjával, mostohaapjával és kisöccsével élnek, békésen telnek a hétköznapok. Látszólag mindenki elfelejtette az 5 évvel ezelőtti, rejtélyes bűntényt, melyben egy akkor végzős diáklány, a csinos és népszerű Andie Bell (India Lillie Davies) tűnt el nyomtalanul, vagy egyszerűen csak beletörődtek a történtekbe és továbbléptek. Pippát azonban nem hagyja nyugodni az ügy, a lány ugyanis sötét titkot őriz: az eltűnése napján lehet, hogy ő volt az utolsó, aki élve látta Andie-t az iskolában, de azóta sem mert szólni róla senkinek, és nehezen tud csak elszámolni a lelkiismeretével. Talán ez is motiválja arra, hogy egyetemi felvételi projektfeladataként hivatalosan is elővegye az ügyet, és megpróbálja kideríteni, mi is történt. Először csak titokban nyomozgat, később azonban már közvetlen barátai is segítenek neki, és eleinte vonakodva bár, de később melléje szegődik Ravi Singh (Zain Iqbal) is, aki annak a Sal Singhnek (Rahul Pattni) az öccse, aki maga azt eltűnt Andie Bell pasija volt. Salt később a rendőrség meggyanúsította a lány megölésével, amit a fiatalember mindvégig tagadott, majd felakasztotta magát, vélhetően a bűntudat következtében. Családjának életben maradó tagjai, köztük Ravi is, valamilyen szinten számkivetett lett a kis közösségben, ezért a fiú nem szívesen akarja újra megbolygatni a múltat. De Pippa egyre több gyanús részletre derít fényt, a két fiatal összefog hát, hátha sikerül kideríteniük, mi is történt valójában…

Nincs ezen mit szépíteni, ez egy rendkívüli csavarokkal teli, sötét történet, ahol szinte senki sem az, akinek látszik, vagy akinek a közösség gondolná. Drogkereskedelem, kiskorú megrontása, nemi erőszak, zsarolás és bántalmazás mind felmerül, Pippa pedig olykor elég könnyelműen, de végig elszántan és bátran veti bele magát a nyomozásba. Próbálják visszatartani, eltéríteni az útról, megfélemlíteni őt, de kitartóan menetel, míg végül le nem tudja leplezni a valódi bűnösöket, és igazságot tud szolgáltatni a Singh-családnak. Ez egy kiváló sorozat egy rendkívül szimpatikis hősnővel. Míg Jenna Ortega nem nagyon tudta levetkőzni magáról a Wednesday-szereppel járó, szexi goth jailbait lolita karakterét, és sorra csak hasonló szerepeket vállal el, addig Emma Myersnek ez egy kiváló lehetőség volt megmutatni drámai, felnőtt (vagy fiatal felnőtt) oldalát is, mellyel el tudott szakadni a Wednesday-beli Enid karakterétől. A sorozat alapjául szolgáló regényfolyamot nem olvastam, de őszintén szólva ezek után kedvet kaptam hozzá, és nagyon remélem, hogy lesz következő évad is hozzá.

 

Eve – 10/9

A 15 éves Lee Lael (Seo Yaeji) egyedüli gyermek, és apja a Gediks félvezetőgyárának tulajdonosa/elnöke. A piacvezető vállalatra és annak termékeire, szabadalmaira azonban szemet vet a konkurencia. Han Sora (Yoo Sun) és annak apja, az egykori miniszterelnök Han Panro (Jeon Kookhwan) mindent megtesz annak érdekében, hogy megkaparintsák a céget, Lael apja azonban nem hajlandó megválni tőle. Ezért verőembereket fogadnak, és erőszakkal kényszerítik a férfit és családját, hogy “eladják” a vállalatot, az apa pedig a kegyetlen bántalmazásban életét veszti. Han Panro a Gedikset adja lánya hozományaként Kang Yungyeomnak (Park Byungeun), Korea legnagyobb, legjövedelmezőbb vállalattulajdonosának. Az LY beolvasztja magába a Gedikset, számos dolgozói panasz és emberi jogi visszaélés közepette. Lael elszakad az anyjától is, és mindketten lelkileg beleroppannak a történtekbe. A lányt az ügyben sikertelenül vizsgálódó ügyész, Seo Eunpyeong (Lee Sangyeob) Amerikába menekíti, ahol pszichiátriai kezelések, számos idegösszeomlás, öngyilkossági kísérletek, öncsonkításos és egyéb kényszerbetegségek után egy vagyonos asszony, Jang Munhi (Lee Ilhwa) talál rá. Jang asszony lánya ugyanúgy az LY áldozata volt, hogy Lael szülei és sok más dolgozójuk, a két nő pedig összefog: Lael új személyazonosságot kap Jang asszony lányaként, és felveszi a Kim Sunbin nevet. 13 évvel később gyönyrű, felnőtt nőként tér vissza, készen arra, hogy bosszút álljon mindazokon, akik tönkretették őt.

Nem is igazán tudom, hogy ebbe a sorozatba miért kezdtem bele. Nem szeretem a koreai felső tízezer életét, mindennapjait vagy drámáját bemutató sorozatokat, sőt, egyenesen hányok tőlük. Seo Yaejit viszont szeretem, sőt, megkockáztatom, hogy szerintem korosztálya egyik legtehetségesebb fiatal színésznője. Gyönyörű, a hangja hidegrázósan különleges, van benne valami nemesi eleganca és finomság, de egyben fenyegető és félelmetes is. Szóval egyedül miatta tűnt valamelyest érdekesnek a történet. A többi színészről nagyon nem is hallottam. A férfi főszereplőt, Park Byungeunt egyedül a Voice-ból ismerem, és ott is egy faarcú, szinte szájzárral beszélő, sok színészi játékot fel nem mutató karakter volt, ahogy itt is. Az egész tartása, arcjátéka megdöbbentően emlékeztet amúgy Yoochunéra, annak egy szegényesebb kiadására.

A történet nem is igazán formabontó vagy újszerű, ezer meg egy bosszúsztorit láttunk már, a premissza pedig általában ugyanaz: a gazdagok és befolyásosok mindent megtehetnek a kisemberekkel szemben, lopnak, csalnak, hazudnak, embereket kínoznak, zsarolnak, kisemmiznek, a gyengék pedig kénytelenek ezt tűrni. Lael/Sunbin visszavágója se azért formabontó, mert sikerül neki. Hiszen ő is vagyonos háttérből jött, ugyanebből a közegből, még ha el is vettek tőle mindent. És ahogy visszatér, az se épp a legtisztább, legtisztességesebb, hiszen tulajdonképpen csalást, illegális megfigyelést és adatlopást követnek el Jang asszonnyal, még ha a “jó cél” érdekében teszik is azt. Ennek meg is van a hátulütője, hogy amikor a sorozat derekán nyilvánvalóvá válnak a szándékaik és hivatalosan is pert indítanak az LY ellen, a legtöbb bizonyítékuk használhatatlan, mert törvénytelenül jutottak hozzájuk.

A sorozat inkább az érzelmi oldalát próbálja bemutatni annak a traumának, amit Lael/Sunbin gyerekként átélt, és mely azóta is kísérti. Nem gyógyul ki belőle mágikusan, mint oly sok más hősnő előtte. Minden napját meghatározzák, és elég egy hang, egy személy megpillantása, és a traumatikus élmények újra felszínre törnek: jönnek a pánikrohamok, a depresszió, az önkárosítás, amiket igyekszik a történet a lehető leghitelesebben ábrázolni. Nagyon megrázó nézni a karakterének szenvedését, ahogy a karját vagdossa vagy a lábát szúrkálja, ahogy éveken át anorexiával küszködött (ami tökéletesen magyarázható a színésznő sudár alkatával). Seo Yaejinek nem ez az első, ilyen, drámai szerepe, de kétségkívül itt kellett a legjobban a sötétségbe lemerülnie, hogy ezeket az érzéseket, reakciókat bemutathassa. Rajta kívül meglepően B-listás sajnos mindenki, a könyörtelen bántalmazó, gátlástalan politikus Han Panro szerepe láttán úgy érzi az ember, Jeon Kookhwan belefásult ezekbe az állandó, gonosz szerepekbe. Amikor meglátod, rögtön tudod, hogy kit fog alakítani, nincs nüansz a karakterei között. Han Sora Lael legfőbb ellenlábasa a sorozatban, akinek a férjét, Kang Yungyeomot hősnőnk bosszúból elcsábítja. Sora egy rendkívül erős, kemény, de számos lelki betegséggel küszködő, nárcisztikus karakter, aki néha már-már az infantilizmus határát súrolja a viselkedésével és dühkitöréseivel.

Sok dolog tetszett, és legalább ugyanennyi nem ezzel a sorozattal kapcsolatban. Eleve nehezen nyeli le az ember gyomra, hogy a “bosszúért bármit” elv alapján Lael/Sunbin semmitől sem riad vissza, és bár törvényes hitvesként és mostohaanyaként él férje és annak első házasságából származó lánya mellett (akit szeret és aki viszont szereti őt), simán elcsábítja Kang Yungyeomot, amilyen hamar csak lehet, szexelnek is, gyakorlatilag a férfi szeretője lesz, először titokban, utána már leplezetlenül. A történet próbálja elhitetni velünk, Lael/Sunbin pedig Jang asszonnyal, hogy ez csak a bosszú, nem érez a férfi iránt semmit, de látja mindenki, hogy ez nem igaz, maga a nő is érzi, hogy egyfajta ikerlángok, akik összetartoznak (hogy miért, azt sose tudjuk meg…). Nem tudjuk, a testén, a szexen, a vonzerején, a csábos hangján vagy más, fizikai vonásán túl mit szeretett (meg) Yunggyeom Laelben/Sunbinban, ami miatt képes volt a házasságának is hátat fordítani. Jól tükröződik ez a nagy lelepleződés során, amikor Lael/Sunbin és Yunggyeom konkrétan dulakodik egymással a kémszobában, és először látjuk igazán a színész arcán, hogy a szobormerevségen kívül bármilyen más érzelem kifejezésére is képes. Megtudjuk azt is, hogy Han Sora elmeháborodott viselkedése is főként apja bántalmazó hozzáállásának öröksége, és ez a következő generációra is mentálisan rányomja a bélyegét: Sora és Yungyeom (második lánya), Dabi még óvodás korában is pelenkát kénytelen hordani, mert bepisil anyja kiszámíthatatlan üvöltözései miatt. [a történetben teljes homály fedi a pár elsőszülött lányát, akiről csak dekoratív családi fotók láthatók, de semmit sem tudunk arról, hol van, mit csinál, és miért nincs jelen a sztoriban] Azaz mindent összevetve, a sztoriban a legtöbben súlyos mentális és lelki betegségekkel küszködnek, és kevés, igazán normális karakter van, talán csak az ügyészünk, aki a józan ész hangja az egész sorozatban.

A készítők ezeket az áldatlan állapotokat igyekeztek ábrázolni, és tették ezt művészi fennköltséggel. Fantasztikus az operatőri munka, a szuperközeli felvételek, a tánc, a vetkőzős vagy épp szeretkezős jelenetek, a csábítás bemutatása, a gonoszság és romlottság ábrázolása, az elme megbomlása és a pánikrohamok vagy a depresszió megjelenítése. Pontosan ezek miatt nehezen nézhető, abszolút nem darálós történet, mert nincs eufória a nézése közben. Amikor a végére érsz, elfog egyfajta megkönnyebbülés, hogy “de jó, hogy nincsen több része” – és hogy ez egy jó vagy épp rossz sorozat ismérve, az már legyen a nézőre bízva.

 

Missing – Dead or Alive – 10/8

Ez a rövidke sorozat néhány epizódon keresztül egy dél-karolinai rendőrőrs munkáját mutatja be, azon belül is az eltűnt személyek felkutatásáért felelős egység mindennapjait. 4 bűntény felderítését követi végig a sorozat, melyek közt egy eltűnt tinilány, egy nyugdíjas asszony, egy családapa, és egy láthatást kihasználó, gyerekrabló anya esetét próbálják megoldani. Ezek kisebb, nemzetközi léptékkel mérve viszonylag jelentéktelen, kortárs bűnesetek, sokkal érdekesebb a nyomozás módszertanának és a résztvevő rendőrök lelkiállapotának bemutatása. Az elkötelezettség, hogy mindenáron meg akarják találni és menteni az eltűnt személyeket, és a megtörtség, a depressziív gondolatok és saját magukba vetett hit elvesztése, amikor ez nem sikerül. Ilyen szemszögből nézve ez egy nagyon tanulságos sorozat, és ajánlott mindenkinek, aki szeretne bepillantani a színfalak mögé.

 

Crime Scene – The Vanishing at the Cecil Hotel – 10/9

Festegetés közbeni háttérzajnak kerestem valamit a Netflixen, ami angolul vagy németül el tud duruzsolni a háttérben és nekem ne kelljen felirat olvasásával bajlódnom. Ez a 3 évvel ezelőtti dokumentumfilm-sorozat valamiért eddig nem ugrott fel számomra a katalógusból, amin csodálkozok, hiszen mostanra ismernie kell a műsorválasztási szokásaimat. Most viszont meglepetten és nem kevés izgalommal kattintottam rá.

Elisa Lam rejtélyes halála, az azzal kapcsolatos elméletek, találgatások elevenen élnek bennem. Tiboru konspirációs teóriákkal foglalkozó, Konteo nevű blogjának első bejegyzései között foglalkoztunk vele részletesen, és emlékszem, hogy a többi, legendás összeesküvés-elmélet mellett ez is mennyire feltüzelte akkoriban az emberek kíváncsiságát. Mert annak ellenére, hogy egy tragikus, és talán egyszerű megoldással magyarázható halálesetről van szó, annyi a “véletlen” egybeesés és gyanús jel, aminek láttán még a legkomorabb szkeptikusok is kicsit értetlenül vakarják a fejüket.

Elisa Lam egy 21 éves kanadai főiskola/egyetemi hallgató volt. Aktívan bloggerkedett, gondolatai sokakat inspiráltak, mert részletesen beszámolt súlyos, mentális betegségéről és az azzal járó nehézségekről. Bipoláris személyiségzavarral és depresszióval küszködött, akadtak önpusztító gondolatai, pillanatai is, és betegségek jellegénél fogva nehezen boldogult új társaságban vagy környezetben. 2013 januárjában ezért egyfajta megújulásként, bizonyításként önmaga számára körutazást tervezett több, kaliforniai állomással, mely érintette többek közt San Diegót és Los Angelest is. Los Angelesbe érkezve egy olcsó, átutazóknak, kisebb büdzsével rendelkezőknek alkalmas szállást választott, a Cecil Hotelt. Minden nap hazatelefonált a családjának Vancouverbe, egy nap azonban abbamaradtak a hívások, a családja pedig kezdett aggódni. Felvették a kapcsolatot a helyi rendőrséggel, akik kiszálltak a hotelbe körülnézni. Ott kiderült, hogy a lánynak már ki kellett volna jelentkeznie, de szőrén-szálán eltűnt, minden holmiját hátrahagyta, ezért azokat egy raktárba helyezték. A rendvédelmi szervek eltünésként kezdték el kezelni az ügyet, megindult tehát a hajsza az idővel, hogy kiderüljön, mi történt Elisával, baja esett-e, fogva tartja vagy elrabolta-e valaki, vagy valami sokkal szörnyűségesebb dolog történt-e vele…

Meglepetésemre nem csak egy standard fércmunkával van dolgunk, mint oly sok netflixes sorozat esetében. Az epizódokat az Oscar-Emmy-Grammy és Golden Globe-díjas Ron Howard és a dokumentarista produkcióiról elhíresült Joe Berlinger jegyzi, és egészen más hangulat is érződik belőle. Sötét, nyomasztó, és meglepően részletesen körüljárja a nyomozás kezdeti szakaszait, a nyomozók frusztrációját, a közösségi média erejét és befolyását, a bloggerek és jutuberek megszállottságát, a különböző rejtélyes egybeeséseket, és mindezek után sikerül teljesen higgadt módon tálalni a hivatalosan is megállapított, és egyben tökéletesen hihető megoldást és lezárást is. Ami nem volt könnyű, mert Elisából, az ügyből és annak megoldásából mindenki akart magának szakítani egy darabot, az emberek online ebben a bűnügyben “éltek”, fáradhatatlanul kutakodtak, elemeztek, szakértettek, folyamatosan kételkedve a hivatalos történetben. Részletesen megismerjük a Cecil Hotel hátborzongató történetét, megszólalnak a nyomozók és a hotel több, egykori dolgozója is, sőt, azok a szállóvendégek is, akik Elisával egyidőben a hotelben voltak, és jelezték a személyzetnek a víz bűzös, elszíneződött állapotát, mely végül azt eredményezte, hogy ellenőrizték a tetőn lévő víztartályokat, melyek egyikében végül megtalálták Elisa holttestét.

A halottkém véleménye és a hónapokkal később érkező, toxikológiai jelentés alapján Elisa Lam belefulladt a víztartályba, és mivel a testén sehol nem találhatóak külsérelmi nyomok, vélhetően saját maga mászott fel a tartályba és ugorhatott bele. A vérében jóval kisebb mennyiségben találtak a kötelezően előírt gyógyszereiből, mint amennyinek lennie kellett volna, azaz megállapítást nyert, hogy nem szedte megfelelően azokat. Jól látható ez a (feltehetően a) halála napján róla készült biztonsági kamera-felvételen is, mely az egyik liftben rögzült, és egy furcsán, szinte megszállottan, pszichotikusan viselkedő Elisát mutat be nekünk. Vélhetően egy pillanatnyi elmezavar félelmet ébreszthetett benne abban az új (és rossz hírű környéken lévő) hotelben, talán azt hitte, követi vagy figyeli valaki, el akart rejtőzni, és ehhez a tetőn lévő tartályban találta meg a megfelelő búvóhelyet, melyből már nem tudott önként kimászni.

Az összeesküvés-elméleteket kedvelő énem persze azért nagyon élvezte a bemutatott konteókat: a beszédes nevű “The Last Bookshop” nevű könyvesboltot, ahol halála előtt Elisa utoljára járt és vásárolt, melynek honlapjának forráskódjában egy irányítószám van elrejtve, ami az Elisa nyughelyéül szolgáló temetőre mutat a Google szerint… Vagy az Elisa halála idején a környék nyomornegyedében (Skid Row) kirobbanó és gyorsan terjedő TBC-járvány esete, melynek kimutatásához a helyi hatóságok egy olyan gyorstesztet biztosítottak, ami a “Lam Elisa” nevet viselte… A bizarr, liftes videó számtalan értelmezési lehetőségéről nem is beszélve… Az ügy furcsasága, a bloggerkedős szál és a barátságos, mélyenszántó gondolatokkal teli online naplóbejegyzések miatt sokáig azon töprengtem, létezett-e valóban Elisa Lam. Hogy ténylegesen élő személy volt-e, és nem csak egy MI/AI, vagy egyfajta társadalmi kísérlet, hogy ezek a szép, inspiráló gondolatok hogy össze tudják rántani az online térben élő közösséget (és vonzották azóta is, mert Elisa írásai töretlen népszerűségnek örvendnek), és hogy megvizsgálják, mindennek milyen hatása lehet az emberi pszichére. Nyilván ez egy nagyon radikális elképzelés, és nem is igaz (ugye…?), de gondolatkísérletként megfordult a fejemben. Occam borotvája azonban ezúttal is sokkal egyszerűbben megoldotta az ügyet, mint oly sok más esetben.

 

Taken Together – 10/10

Szeretem a Netflix true-crime dokumentumfilm-sorozatait, de amit az HBO ebből a műfajból csinál, az next level. Amint megláttam, hogy ez felkerült a Max kínálatába, azon nyomban megnéztem.

A cselekmény kiindulópontja két kislány, az unokatestvérek, Lyric és Elizabeth, akik egy nap elmennek biciklizni, ahogy tették azt oly gyakran a picike, pár ezres lélekszámú, békés iowai Evansdale nevű városkában. Mikor azonban a 11-12 éves gyerekek még délután sem érnek haza, mire szüleik a munkával végeznek, mindenki aggódni kezd, a rokonok és barátok pedig összefognak, és elkezdik keresni őket. Amikor megtalálják a gyerekek félrehajított biciklijét és pénztárcáját, rögtön mindenki a legrosszabbtól kezd el rettegni, megkezdődik hát a nyomozás, hová tűnhetett ez a két bájos gyermek, és mi történhetett velük. A sorozatot a környékről származú, fiatal, független filmes és dokumentarista, Dylan Sires jegyzi, akinek az életére szintén hatással volt a kislányok eltűnése.

Nem titok, az ügyre 12 évvel később sem sikerült még pontot tenni. A gyerekeket ismeretlen tettes rabolta el és gyilkolta meg, a maradványaikat fél évvel később találták meg néhány mérföldnyire a városuktól, egy erdős területen. A rendőrség nem nagyon tudott mit kezdeni az esettel, mert a kettős emberrablás/gyermekrablás rendkívül ritka… Egészen addig, míg fény nem derült arra, hogy nem is olyan messze az unokatestvérek eltűnésétől, alig 1 évvel később ismét történik egy kettős emberrablás, ahol ugyancsak két tinédzserkorú lányt raboltak el, Dezit és Kathlynnt. A lányokat egy férfi egy félreestő tanyára vitte és megkötözte, majd Kathlynnt könyörtelenül megölte, mialatt Dezinek sikerült elmenekülnie. A lány megkötözve az erdőbe menekült, míg egy szomszédos tanyán segítséget nem tudott kérni. Mire a rendőrség a helyszínre ért, a tettes elmenekült, és nem sokkal később öngyilkos lett. A sorozat nagyon ügyesen mutatja be a két eltűnés/elrablás közti hasonlóságokat, és vonja le a következtetést, hogy talán ugyanarról az elkövetőről lehet szó mindkét esetben. De várjál, még nincs vége! Azt hinnéd, bosszantó módon, de ennyivel lezárul a történet, a gyászoló családok és barátok nem kapnak megfelelő lezárást, a halálesetek mindenkit megviselnek, életeket tesznek tönkre. Erre… 2017-ben ISMÉT történik egy kettős emberrablásos/eltűnéses ügy, melynek áldozatai szintén tinédzserkorú kislányok, akik sétálni mentek az erdőben, a szülővárosuktól nem messze. Az ügy a nemzetközileg is híressé vált Delphi-beli kettős emberrablás és gyilkosság esete, ahol Abigail Williams és Liberty Germane tűnt el. Az eset azért vált hátborzongatóan ismertté (én magam is hallottam már róla és pár éve követtem az akkori fejleményeket), mert a lányok a sétájuk közben észrevették, hogy valaki követi őket, és az egyikük titokban egy fotót is tudott róla készíteni, sőt, egy hangfelvétel is van róla, ahogy utóléri a lányokat és beszél hozzájuk.

Ő a híres “bridge man”, azaz “férfi a hídon”, amin a lányok és utánuk a férfi is átkel, ahogy azt a fotó is mutatja. Le voltam döbbenve, hogy ennek az ügynek akár Lyric és Elizabeth eltűnéséhez és megöléséhez is köze lehet, és a sorozat is sugallja, hogy lehet kapcsolat a két bűntény között. A Delphi-gyilkosságok ügyében jelenleg bírósági tárgyalás van érvényben, egy bizonyos Richard Allent ugyanis őrizetbe vettek a Abigail és Liberty meggyilkolásának vádjával, és a házát-kertjét is feltúrták, azaz valamire ráharapott a rendőrség, amire eddig nem sikerült. Hogy ez elvezeti-e majd őket Lyric és Elizabeth gyilkosához, vagy az egy teljesen más személy volt, aki azóta is szabadon garázdálkodik, nem tudjuk. Annyi azonban bizonyos, hogy ez a dokusorozat abszolút telitalálat (és ha ez Sires első munkája, milyenekre lehet tőle számítani ezek után…!).

 

Into the Fire: The Lost Daughter – 10/9

Cathy Terkanian egy lassan nyugdíjaskorú asszony. Tinédzserként annak idején teherbe esett, és anyja akkori győzködése következtében örökbe adta megszült kislányát annak reményében, hogy egy szerető családhoz kerül majd, és boldogan nőhet fel. Végig reménykedett abban, hogy egy nap talán újra keresztezik egymást az útjaik, 2010-ben azonban egy meghökkentő levelet kapott attól az ügynökségtől, mely akkoriban az örökbeadásért felelt. A kislányt valóban befogadta a gyermektelen Bowman-házaspár, de Aundria (mert ennek keresztelték) 1989-ben, 14 évesen nyomtalanul eltűnt. Anyja, Cathy minden követ megmozgat, hogy megtalálja eltűnt gyermekét és kiderítse, mi is történhetett vele. Nem is sejti azonban, hogy nyomozásának következtében milyen borzalmas titkokra derül majd fény…

Ez egy nagyon megrázó történet, kedzve egy anya örök bűntudatával, amiért örökbe adta a kisbabáját, az iskolai és ifjúságvédelmi szervek nemtörődömségén át a rendőri hanyagságig, mely engedte és tétlenül nézte, hogy az örökbefogadó apa, Dennis Bowman molesztálja a lányát, és közben számos, addig megoldatlan, erőszakos bűncselekmény és emberölés elkövetője maradhasson. Döbbenetes látni azt az elvakult, fanatikus hozzáállást is, mellyel Brenda Bowman a férjéhez ragaszkodott, mindazon szörnyűségek ellenére, amik kiderültek róla. Ez egy nehezen emészthető produkció, de a tény, hogy Aundriának sikerül igazságot szolgáltatni, mindent megér.

 

Through the Darkess – 10/8

Az az igazság, hogy átverve érzem magam. Ősszel kezdtem el nézni a sorozatot, teljesen spontán, mert edzés közben valami újat kerestem a Netflixen. Fel is dobta, hogy “nyomozás Dél-Korea első sorozatgyilkosa után“, nekem meg fel is csillant a szemem. Mondom, “csak neeeeem…? Csak nem filmesítették meg a pár éve megoldott, hwaseongi sorozatgyilkos esetét, bemutatva az őrizetbevételét…?” Annyi történetet megnéztem már ezzel a bűnténnyel kapcsolatban, Gapdong, Memories of Murder, Signal, Tunnel… És sorolhatnám. És nagyon kívánja is az ügy, hogy annyi adaptáció után tényleg a megoldást is bemutassák, hogy hogyan jutottak el hozzá, hogy ítélték el, hogy kaptak a családok lezárást, és a néző számára is így legyen teljes a kép. Szóval nagy reményekkel vágtam bele ebbe a sorozatba. Már az első képsorok, a főhős gyerekkorának balesete és majdnem-vízbefulladása is ezt sugallta: a vízben megpillantott, piros ruhás nő is a Gapdong gyilkosra utalt, hiszen annak közismert fixációja volt a piros ruhákat viselő nők megtámadása. Aztán az ember csak vár és vár, hogy mikor jön már ténylegesen Hwaseong, de… nem jön.

Song Hayeong (Kim Namgil) egy erősen introvertált, magának való fiatalember, aki egy gyerekkori balesetet követően zárkózottá vált (beleesett egy tóba, ahol megtalált egy női holttestet). Felnőve rendőrnek állt, és a fővárosban szolgált, az egyik kerületi kapitányság bűnügyi nyomozócsoportjában. Jelleménél fogva nehezen viselte kollégái munkához való hozzáállását, az egyenruhás szakma autokrata, öntörvényű feljebbvalóit, a nem épp szabályos procedúrákat, amivel vallomást vertek ki a rabokból. Song nyomozó inkább az alapos, független vizsgálódás híve, amivel a helyszíneket, az elkövetőket, azok lélektanát igyekszik feltérképezni. A helyszínelői csapat egyik rangidős tagja, Guk Yeongsu (Jin Seonkyu) felfigyel a tehetségére, és felkéri, hogy csatlakozzon egy újonnan alakuló egységhez. Régóta formálódott benne a gondolat, hogy az amerikai FBI munkásságának nyomán Dél-Koreában is alakuljon ki egy viselkedés-elemző részleg, mely a tettesek módszertanát vizsgálja, bűnözőkkel készít interjúkat, és ezekből próbál tudományos alapossággal olyan következtetéseket levonni, melyek segíthetnek későbbi bűnügyek megoldásában. Song nyomozó eleinte vonakodik elfogadni az ajánlatot, de mindinkább érzi, hogy testhezálló volna számára a feladat, így a 90-es évek derekán el is vállalja a tisztséget. Egy statisztikai elemzővel kiegészülve hármasban igyekeznek kitaposni a koreai viselkedés-elemzői szakma ingoványos ösvényét, és folyamatos fejlődés közepette próbálnak a rendőrség aktuális bűneseteihez is szakmai támogatást nyújtani.

Ahogy mondtam, átverve érzem magam. Sehol sincs a történetben kapcsolódás a hwaseongi sorozatgyilkossal. Nyilván az én hibám, amiért nem néztem jobban utána (nem mindig szoktam), de mikor ott trappolsz a futópadon, és izzadsz, mint a disznó, nem kezded még el a wikit böngészni, hogy tényleg miről is fog ez a sorozat szólni, lelkesen elindítod, és reménykedsz benne, hogy az lesz, amivel beharangozták. De ha valamivel igazán nagyot szólhatott volna a történet, az bizony az a bűntény, A nagybetűs BŰNTÉNY, a koreai krimilanisztika meghatározó eseménye. Várom, hogy egy nap erről is sorozat vagy film készüljön.

Nem mondom persze, hogy nem tetszett. Remek az íve, hogyan eljutunk a fiatal Song nyomozó kezdő szárnypróbálgatásaitól odáig, hogy országos napilapban írnak az eredményeiről, és nagyprofilú elkövetők kihallgatásában tud részt venni, illetve segédkezni. Érdekes, hogy tudományos képzettsége nincs, csak az FBI-os Mindhunter-könyv elolvasása és az interjúk, melyeket az évek során kielemezett, rendszerezett. Nyilván ez így kicsit sántít azért, de a kriminalisztika a 90-es évek Dél-Koreájában nem volt még a helyzet magaslatán, nem ismerték azokat a nyugati értelemben vett, szörnyű sorozatgyilkosságokat, melyek Amerikát pl. évtizedeken át rettegésben tartották. Így érthető, hogy képzés se nagyon volt, ahol előzetes tanulmányokat folytathatott volna. Remek látni az idő múlását, a karakterek öltözékének, frizurájának változását az évek során, ahogy újabb és modernebb felszerelést tudnak szerezni, és pl. le tudják cserélni a kazettás hangfelvevőjüket egy diktafonra, vagy be tudnak szerezni az interjúkhoz egy videokamerát… A szokásos pólós-bőrdzsekis rendőröltözet is lecserélődik méretre szabott, elegáns ingre és öltönyre, ami sokkal inkább professzionális megjelenést kölcsönöz mind Song nyomozónak, mind a főnökének, Guknak.

Megvannak a szokásos kellemetlen figurák a történetben, mint minden ilyen sorozatban, kezdve az első főnökével, vagy félúton becsatlakozó, korrupt Kim Bongsikkal (Seo Donggap), de összességében nagyon tetszik, hogy a kis csapatak sikerül kivívnia a kollégáik elismerését, támogatását. Hogy a helyszínelők igyekeznek furfangos módon becsempészni őket a bűntények helyszínére, hogy körülnézhessenek és szakmai szemmel kielemezhessék azokat, vagy ahogy a feljebbvalóik, még akár főfelügyelői szinten is milyen támogatásban részesítik őket ahelyett, hogy feloszlatnák az egységüket. Még Yun Taegu nyomozónő (Kim Sojin) is, aki eleinte többször is összeakasztja velük a bajszát, megbékél. Többször is látjuk, hogy kicsi haltól kezdve befolyásos rendőri vezetőig összedugják a fejüket egy közös megoldás érdekében, és nem amiatt kell bosszankodnunk, hogy áskálódnak egymás ellen (ahogy sok más sorozatban).

Kim Namgil és JIn Seonkyu a történet egyértelmű hőse, nagyon tetszik karaktereik baráti és munkahelyi kapcsolata, ahogy főnökként Guk igyekszik egyengetni Song nyomozó útját, ugyanakkor aggódik is érte, hogy helyes dolog volt-e őt egy ilyen lelkileg megterhelő feladatra felkérni és kinevelni belőle Dél-Korea első profilozóját. Kim Namgilt még egy filmben vagy sorozatban sem láttam eddig (tudom…), így nem igazán vagyok képben színészi képességeivel, itt se domborított különöset, de a szerep alapján is egy rendkívül introvertált, mai divatos szóval valamilyen “spektrumzavaros” férfit alakít, amihez szintén nyilván kell tehetség, de kevés volt az élet a játékában. Talán csak az utolsó 2 részre tartogatta ezt, amikorra a karakterre egyszerűen megcsömörlik az éppeni sorozatgyilkostól, és egy autóbalesetet követően át kell értelmeznie az életét és karrierjének célját. Hosszas rehabilitáció után visszatalál a csapatához, és kapunk egy utolsó bűntényt, mely kegyetlen ugyan, de összetettségében eltörpülni látszik a korábbiakhoz képest.

A befejezés így erősen antiklimatikus, céltalan, lezáratlan. Nem látjuk, hogy a viselkedés-elemző csapat előtt így milyen út és feladatok állnak. Igen, tisztavatáskor egy csomó új munkaerő áll majd szolgálatba ilyen célból. De a nézőnek hozzájuk nincs kötődése. Nem látjuk, hogy eddig megismert hőseinkkel mi lesz: hogy felhagynak-e pl. a terepmunkával és mostantól mentorként, tanárként esetleg a katedrára állnak, vagy saját maguk fejlesztése érdekében pl. Amerikába mennének továbbképzésre (amivel magyarázni lehetett volna pl. egy időbeli ugrást is, hisz a sorozat kb. 2004-ben ér véget, ami megint olyan furcsa, főleg annak tükrében, hogy 2022-ben készült).

Ami még látványosan hiányzott, az az erős női karakter, és nem, Yun nyomozónő nem volt az. Nem azt mondom, hogy egy nyugati értelemben vett, felnyírt hajú, bunkó, beszólogatós, útálatos, woke “girlboss”-t akartam látni. Nő és férfi között van különbség, és ez jó. Nem kell, hogy 40 kilós színésznők lekaratézzanak 100 kilós gengsztereket vagy hasonlók, mert nem lesz hihető, és a történet rovására megy. Egy nő az intellektusával is domboríthat, ahogy láthattuk ezt már sok más, kiváló sorozatban és karakternél. Ezért is volt nagyon jó pl. Lee Hana Kang Kwonjuja, mert a saját szakterületével kiválóan tudta segíteni a kollégáit. Yun nyomozónő se nem intellektuálisan penge, se fizikailag nincs toppon, sőt. Song Hayeongnak kétszer is meg kell mentenie őt 1-1 életveszélyes helyzetben, és a nő egyszer sem képes kategorikusan megköszönni neki, amit érte tett. (annak a Song Hayeongnak, aki alapvetően szintén nem az a tipikus verekedős rendőrtiszt amúgy…) Yun nyomozónő nagyon az a “keménynek akarok látszani, de közben tele vagyok bizonytalansággal, és ezt fölényeskedő stílussal próbálom leplezni” típusú figura, nem lett a kedvencem.

Az utolsó két rész bűnténye mindössze annyiban tetszett, hogy jobban összehozta a sorozat magját, mint főbb karaktereket, sőt, visszahozta számunkra Song Hayeong első főnökét is, akinél jelentős jellemfejlődést tapasztalhatunk, mert már nem telefonkönyvvel veri ki a a gyanúsítottakból a vallomást, hanem Song Hayeonghoz hasonlóan ő is inkább az ügyek közti párhuzamokat vizsgálja, igyekszik összekötni a szálakat, akárcsak beosztottja egykor. Szóval ez kimondottan tetszett.

 

The Hillside Strangler – 10/7

1979 januárjában 2 fiatal nő holttestére bukkannak a Washington állambeli Bellingham nevű kisváros külterületén. A kegyetlenül meggyilkolt áldozatok kapcsán egy Kenneth Bianchi nevű férfi neve merül fel gyanúsítottként, a férfi igazoltatása és kihallgatása kapcsán azonban rájönnek, hogy az nem helybéli: kaliforniai jogosítványa alapján a rendőri szervek utánaérdeklődnek a keleti parti kollégáknál, hogy ott van-e esetleg priusza. Amikor kiderül, hogy a neve egy két éve ott tomboló gyilkosságsorozattal is kapcsolatba hozható, az ügy új fordulatot vesz…

Az HBO utódjaként működő Max alkalmazás tesztelése során bukkantam erre a rövid dokumentumfilm-sorozatra, mely egy általam nem ismert bűntényről, a kaliforniai “hegyoldali fojtogató(k)” által elkövetett rémtettekről rántja le a leplet. Ahogy a két szál összekapcsolódik, egyre több, borzalmas gyilkosságra derül fény, melyet Bianchi unokatestvérével, a könyörtelen és semmiféle megbánást nem tanúsító Angelo Buonóval hajtott végre. Bianchi a letartóztatását követően próbálta elhitetni a rendőrséggel és az elmeorvosi szakértőkkel, hogy disszociatív személyiségzavara van, melytől azt remélte, hogy nem fogják épelméjűnek tekinteni, ezért megúszhatja a börtönt és a halálbüntetést, de a pszichiáter ügyesen “csapdába csalta”, mellyel lebuktatta saját magát. 12 áldozatnak sikerült így igazságot szolgáltatni, felmerül azonban a kérdés, hogy mi történhetett a 60-as, 70-es, 80-as évek Amerikájában, Kaliforniában, hogy ilyen koncentráltan ennyi sorozatgyilkos tevékenykedett egymással párhuzamosan…

Tetszett a dokumentumfilm, főleg, hogy rengeteg valós, archív felvétellel dolgozott. A megszólaltatott nyomozók, orvosok és újságírók már kevésbé. Nagyon sok düh és indulat áradt a szavaikból, ami valamilyen szinten érthető, hisz ártatlan lányok és nők estek áldozatául ezeknek a szörnyetegeknek, ami minden jóérzésű ember lelkét képes felkavarni. De sokukban éreztem a kivagyiságot, amit vagy a kamera hozott elő (előfordul), vagy eleve ilyenek voltak, ami azért árnyalja, hogy a munkájukat ennek tükrében helyesen tudták-e anno végezni…

 

Zenék:

GIMS – Zombie

 

GIMS – Brisé

 

GIMS – Bella 

 

Naestro – Bella Ciao (feat. GIMS, Vitaa, Dadju & Slimane)

Hát… mikor jelen bejegyzés megírását terveztem, nem számoltam azzal, hogy zenei ajánlásaimat tartalmazó listámat egy feketeafrikai, bigámista, muszlim, franciául reppelő és éneklő előadó dalaival fogom kezdeni, de… így alakult. 😀 Az élet furcsa. Az előző negyedévben egy konditeremben hallottam tőle a Mi Gna c. dalt, ami magával ragadott, mint egy szélvész. Azóta végigszáguldottam a teljes Youtube-csatornáján, és rengeteg számát elmentettem magamnak. Kicsit úgy vagyok vele, mint sok ázsiai dallal: fogalmam sincs, miről érdekel (jó… utána lehetne nézni, de néha minek?), de olyan különleges életérzés árad a hangjából és zenéjéből, ami teljesen rabul ejti az ember elméjét.

 

Saleka / Lady Raven – Love You (Trap OST)

Baráti társasággal néztük meg nyár végén a Csapda című thrillert, melyben egy Lady Raven-koncertre tinédzser kislányát elkísérő apukáról derül ki, hogy kegyetlen sorozatgyilkos, és maga a koncert az FBI által állított csapda számára, melytől azt remélik, segít elkapni őt. A film olyan, amilyen, de a koncert…! A film gerincét képezik az énekesnő, Saleka Shyamalan által előadott dalok (aki egyébként a híres/hírhedt rendező, M. Night Shyamalan lánya), melyek nemcsak a cselekmény alakulását formálják, hanem a hangulat aláfestéséről is kiválóan gondoskodnak. Kellemes hangzású, RnB-s, csillezős, urbánus popnóták remek dalszövegekkel, melyek fülbemászóak, és az embernek az az érzése támad tőlük, hogy nem is egy thrillert néz, hanem egy koncertfilmet.

 

Hawk Nelson – Sold Out (nightcore version)

Ez se egy mai darab. Fagyizás közben sétáltunk, mikor az egyik hangszóróból felfigyeltem a dallamára, és le-shazamoztam magamnak, hogy utána azonnal beleszeressek. Tetszik a dalszövege, dallamossága.

 

Gaemi & Park Jeonghwan – Evil, Evil, Evil (Through the Darkness OST)

A kedvencem a filmzenei albumról. Kétségkívül trailer-zenés beütése van, a régi vágású, koreai krimik instrumentális dallamaira emlékeztet. Stílusában közel áll a Voice-hoz, ami nem is csoda, hiszen a Gaemi nevű készítő annak zenei anyagán is dolgozott.

 

Bus – Liar

Kevés thai dalt hallgatok, azokat is inkább akkor, ha szerepjátékozni megyünk, vagy kreatívkodunk valahol vendégségben. Az újdonság erejével hatnak rám.