Ebben a bejegyzésben az “Aayla – Egy twi’lek lány vallomásai” című, Star Wars témájú történetem 27. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Aayla – Bevezető és információk.

~ 27. fejezet ~

Aayla a korábbi utazásaikhoz képest több ruhát csomagolt magának, ezért egy segítő droid egy kisebb lebegő szánon két nagyobb bőröndöt húzott maga után, mikor a hangár felé kísérte őt. Ahogy a Templom folyosóin haladt, többen is kedves biccentéssel köszöntötték, és látva csomagjait, tudták, hogy készül valahova, az arcaikon így izgatott kíváncsiság ült, ahogy elhaladt mellettük. Különösen a nála kisebbek nézték sokáig, míg egy kanyarban be nem fordult vagy egy liftbe be nem szállt, annak reményében, hogy hamarosan mestereikkel ők is útra kelhetnek majd.

A padawan melegen öltözött, mert amikor megismerkedett küldetésük részleteivel, megtudta, hogy azon a földrészen, melyen a főváros fekszik, épp téli évszak uralkodik, és különösen hideg napokra, hetekre lehet számítani az elkövetkezendő időszakban. Kellemesen meleg alsóruhákat, harisnyákat, sálakat, hosszú, könyékig érő kesztyűket, tunikákat, csuklyás-megkötős felsőrészeket csomagolt, és szűk, testhezálló nadrágokat. Egy tartalék csizmát is beleszuszakolt az egyik bőröndbe, de tudta, hogy felszerelésük olyan kiváló minőségű anyagból készült, hogy aligha kellett arra számítania, hogy megrongálódik, amit épp viselt. Igyekezte leendő ruháit úgy összeválogatni, hogy azok a lehető legelegánsabbak legyenek, hiszen királyi udvarba készültek, ezért kerülni akarta annak még a látszatát is, hogy illetlenül mutatkozik. Az Alderaan népéről azt olvasta, hogy nem voltak kimondottan magamutogatók, és az évszak szerint öltöztek ugyan, de ritkán viseltek nagy testfelületet szabadon hagyó ruhákat. Természetesen tudta, hogy mint minden világban, vélhetően itt is lesznek olyan társadalmi rétegek, melyek alvilági körökben mozognak, vigalmi negyedekben és rosszabb hírű környékeken élnek, és mint ilyenek, megjelenésükben élesen elkülönülnek majd a közép- és felsőosztály, valamint a nemesek és uralkodócsaládok stílusától.

Ahogy a lift a hangár szintjéhez közeledett, megigazította a vállain keresztbe hajított szövettáskát, melyben különböző, elektronikus apróságok, adathordozók, holografikus táblák, komlinkek és utazási okmányok lapultak. Kíváncsi volt, mestere mit visel majd. Quinlan Vos, ha épp nem a jedik hagyományos, többrétegű, egymáson keresztbe átkötős, övvel összefogott ruháit viselte, jellemzően a praktikusság híve volt, és igyekezte ezt az életfelfogást küldetésein messzemenően ki is használni, amikor megrovó pillantásoktól nem kellett tartania. A Templomban még mindig akadtak olyanok, akik a szokványostól eltérő stílusjegyeket viselő ruházat láttán rosszallóan méregették társaikat, annak ellenére, hogy egyre többen éltek kulturális vagy fajspecifikus szabadsággal öltözékük megtervezésekor és elkészíttetésekor. Vos a kényelem híve volt, szerette, ha ruhái nem akadályozzák se a lopakodásban és megfigyelésben, se harcban vagy gyakorló testmozgásban. Igyekezett belesimulni a környezetébe, jellemzően sötétbarna és fekete színeket viselt. Aayla szeretett összeöltözni vele, hogy még inkább egy párnak tűnjenek, még ha csak mester és tanítványa kapcsolatról volt is szó.

– Oda vidd, ahhoz a hajóhoz! – utasította a kis droidot, ahogy megérkeztek és kiszálltak a liftből.

Már messziről látta mesterét, ahogy a hajó pilótájával és navigátorával beszélgetett, míg droidok az ő csomagjaikat hordták fel a rámpán.

A pilóta egy sápadt, szőkés teremtés volt, mégis határozottan hallgatta a mester instrukcióit, majd ahogy észrevették a lány közeledtét, biccentett társának, egy szullusztiai hímnek, hogy foglalják el a helyeiket. Vos megfordult, és ahogy megpillantotta őt, elismerően végigmérte.

– Nagyon tetszik – jegyezte meg az öltözéke láttán.

Aayla reménykedve nézett fel rá.

– Mindig, amikor megyünk valahova, felrémlik előttem Tatooine, és hogy megint valami botrányos ruhát akarsz felvenni vagy magaddal hozni – vallotta be a férfi.

– Dehogy akarok… – rázta meg a fejét növendéke. – Az csak az álca része volt. Most nem álcázunk semmit.

– Helyes. Ennek örülök. Épp elég ősz hajszálam van már így is miattad.

– Ugyan már…! – forgatta meg a szemeit Aayla. – Mikor indulunk?

– Amint megtankolták a hajót – mutatott a távolba kígyózó, vastag vezetékekre, melyek a hiperhajtóművekhez futottak. – Gyere! Menjünk fel! – intett a fejével a rámpa felé. – A személyzet többi tagja már odafent vár minket, épp az utolsó ellenőrzéseket futtatják le.

– Ilyen nagy géppel még sohasem mentünk – állapította meg Aayla a Consular-osztályú, köztársasági diplomatahajó láttán.

A hangárban szükség volt némi ügyeskedésre, hogy gond nélkül le tudjon szállni, ezért több, kisebb testű hajót és cirkálót arrébb vontattak. A hatalmas, 100 méternél is hosszabb, kalapácsszerű hajótest magasztosan várakozott közöttük.

– Olyan, mintha a sok kis gép köréje gyűlt volna… mint a kis szőrmókok Pock köré… – gondolta a lány.

– Az biztos, hogy nagyobb, diplomáciai küldöttségek számára tervezték – vallotta be Vos. – Kettőnknek tényleg túlságosan nagy. Több, mint egy tucat kabinja van az utasok számára… – haladtak el a folyosókon, kisebb-nagyobb konferenciatermek mellett.

Ahogy a helyiségek és útvonalak bemutatását hallgatta, Aayla tekintete akaratlanul is mesterére vándorolt. A férfi megborotválkozott, korábbi, csinos borostájának nyoma sem volt. Haja is tisztán, szépen fésülten omlott a vállaira, és néhány tincset egy ezüstös csat fogott össze a hátán. Testéből kellemes illat áradt, és kétségkívül a legelegánsabb köpenyét viselte, amivel csak rendelkezett. Aayla, aki mestere köpenyeit behatóan ismerte, emlékeztette is magát, hogy egyszer ezt is megpróbálja majd elcsenni tőle. Nagy volt a kísértés, hiszen a különleges darab hiánya bizonyosan azonnal feltűnne a férfi számára, de nem tudott parancsolni magának.

Elmosolyodott. Így, hogy ismét csak kettesben voltak, és maguk mögött fogják hagyni a Templomot, megnyugvás költözött a lelkébe. Menekülni akart a történtek emlékétől, a csóktól, a lebukás veszélyétől, melyek azóta irracionális félelemben tartották őt, és álmaiban újra és újra kísértették.

Ösztönösen a férfi barna köpenye felé nyúlt, mintha a tény, hogy abba belekapaszkodhat, erőt és bátorságot adott volna neki, amikor mestere váratlanul megtorpant.

– Ez pedig itt a te kabinod lesz… mellette meg az enyém – mutatott a szomszédos ajtóra, ahogy befejezte a hajó bemutatását.

Aayla gyorsan visszahúzta a kezét, és ráeszmélt, hogy alig figyelt arra, amit mondott, pedig Vos mindig kiemelt fontossággal kezelte az új helyszínek feltérképezését, legyen szó búvóhelyekről, menekülő útvonalakról, hajók esetében orvosi részlegekről vagy éppen mentőkapszulákról. Igyekezte ezt belenevelni tanítványába is, de Aayla most arra sem emlékezett, hogy jutottak fel a folyosóra, amin épp álltak.

– Nem vagyunk messze az Alderaantól, indulástól és forgalomirányítástól függően 8-10 óra lesz majd az út, szóval akár aludhatsz is egyet – tette hozzá a férfi.

– Diplomatahajóhoz képest meglehetősen puritán – pillantottak be a kabinba. – Sose értettem, miért építik a falba az ágyakat… – jegyezte meg tanítványa a piros matracos, egyszemélyes ágy láttán. – Ráadásul olyan kényelmetlenek…

Quinlan megvonta a vállait.

– De legalább van saját fürdőhelyiség – pillantott be a keskeny zuhanykabinba Aayla. – Végig ezen fogunk lakni, míg az Alderaanon leszünk? – kérdezte aggódva.

– Dehogy – legyintett Vos. – Nem fog napokig vagy hetekig tétlenül a hangárban állni 15 fősnyi legénység, míg mi az ügy végére járunk. Letesznek minket, aztán jönnek is vissza, másoknak is szüksége lesz rájuk. Ha végeztünk, majd odahívjuk őket, és hazahoznak bennünket.

– Haza… – gondolta Aayla.

Remélte, hogy még sokáig nem fognak visszatérni ide.

– Gyere, megmutatom a pilótafülkét! – próbálta felvidítani őt a mestere. – Ha szeretnéd, nézheted a felszállást.

A lány arca felderült. Amióta csak először űrrepülőre ült, élvezte az utazást. Örökre beleégett az emlékezetébe a pillanat, mikor 16 évvel korábban a két jedi elhozta őt a szülőbolygójáról, a Rylothról. Egy lebegő babahordozóban ült, ahogy felszálltak, elhagyták a bolygó légterét, majd fénysebességre kapcsoltak. A mások számára talán rémisztő érzés izgatottsággal töltötte el, és minden félelmét eloszlatta a tény, hogy az akkor még padawan Vos végig szorongatta az ujjacskáit.

– Most is fogni fogod a kezem? – kérdezte tőle incselkedő hangon.

Mestere azonban csak játékosan elmosolyodott, és betessékelte őt a pilótafülkébe. A pilóta, aki egyben a kapitány is volt, már a műszereket kapcsolgatta a mellette ülő navigátorával. A szögletes, dobozszerű ablakon nem tárult eléjük különösebb panoráma, a mennyezetről pedig egy holografikus kijelző lógott be középen, mely videoüzenetek közvetítésére volt hivatott. Egy búgó hang jelezte, hogy valaki épp kapcsolatba akar lépni velük. A navigátor ellenőrizte az előtte megjelenő kiírást.

– Vos mester – szólalt meg a pilóta. – A jelek szerint a Főtanács terméből érkezik átvitel.

Quinlan biccentett, hogy kapcsolhatja nyugodtan. Aayla kihúzta magát, hogy jól mutasson mellette.

– Vos mester – köszönt rá a Tanács nevében Mace Windu, a felvétel szögéből adódóan pedig nem látták a körkörös terem minden tagját, csak a helyiség egy szeletét. – Értesüléseink szerint hamarosan indultok.

– Igen, mester, amint a gép készen áll, fel is szállunk – felelte Quinlan, és az ablakon keresztül látta, hogy a droidok leválasztották az üzemanyag töltőcsöveit a gép testéről.

– Alderába megérkezve az Alderáni Főtanács képviselői fognak várni benneteket… – vette át a szót Ki-Adi-Mundi. – Már aki még ellátja ezt a tisztséget. Az Antilles-pártiak legtöbbje tiltakozása jeléül távol maradt az egyeztetésektől.

– Értem, mester – bólintott engedelmesen Vos.

– A Főtanácsos Hivatala szerint, amennyiben beosztása engedi, maga Ignas Organa főtanácsos is ott lesz a megérkezésetekkor – mondta Yoda mester.

– Ha mégsem tudna eljönni, természetesen tiszteletünket fogjuk tenni nála – válaszolt türelmes hangon Quinlan, Aayla pedig nyomban felismerte annak tónusát.

Amikor csak engedelmességet, udvariasságot kellett színlelnie, és felismerte beszélgetőpartnerének esetleges hátsó szándékait, mindig így beszélt. A lány felpillantott a kijelzőre, és szokatlan aggodalom ült a tanácstagok arcán.

– Mintha… bizonytalanok lennének abban, hogy alkalmas embert küldenek erre a feladatra… – gondolta. – Ez az egész bejelentkezés is… olyan, mintha ellenőrizni akartak volna minket indulás előtt. Hogy nem hozunk-e rájuk szégyent…? Ha ennyire nem bíznak bennünk, miért minket választottak?

Különösnek tartotta, hogy egyik női tanácstag sem volt látható a felvételen, holott a megbízás kiosztásakor is javarészt inkább ők beszéltek. A felvétel túlsó végén ülő mesterek némán nézték őket, mintha további megerősítésre vagy visszaigazolásra várnának, Quinlan ezért kihúzta magát, és egy szerény mosoly kíséretében meghajolt.

– A hajó indulásra kész, Vos mester – szólalt meg a pilóta, aki sejtelmes pillantásokat váltott a szullusztiaival, mintha ők is érezték volna, hogy kínos a szituáció.

– Kiváló! – jegyezte meg Quinlan, biztató biccentést küldött a növendéke felé is, majd újra a Tanácsterem felé fordult. – Mesterek, amint megérkeztünk, jelentkezni fogunk.

– Az Erő legyen veletek! – mondta végül Ki-Adi-Mundi, kifejezéstelen arccal.

Ahogy a kapcsolat megszakadt, Vos sóhajtott egyet és megforgatt a szemét.

– Csatolják be magukat! – kérte a pilóta, ahogy látta, hogy velük maradnak a felszállás ideje alatt.

Aayla leült a navigátor mögé, és kíváncsian nézte, hogyan emelkednek fel a hangárból, lépnek ki és csatlakoznak a fővárosi forgalomhoz, majd hogyan nyitja meg számukra a légiirányítás a légi folyosót, melyen elhagyhatják a bolygó légkörét. A lány izgatottan markolászta az előtte ülő navigátor székét, ahogy a látványban gyönyörködött. Mestere örült, hogy látszólag valaminek sikerült felvidítania őt azok után, milyen nyomorultul festett a bajnokságot követően. Ahogy azonban fénysebességre kapcsoltak, a lány arca is újra elkomorodott.

– Gyere, menjünk a tárgyalóba! – csatolta ki magát a férfi, és az ajtó felé intett a fejével.

***

– Látom, hogy valami foglalkoztat – jegyezte meg Quinlan, ahogy egy palack frissítőt nyújtott át tanítványának.

A lány a csillaghajó központi konferencia-helyiségében ült, a lábaival az asztalon.

– Tudom, hogy csalódott vagy a bajnokság miatt, de ne gondold, hogy bárkinek bármit is bizonyítanod kellene! – folytatta a férfi, ahogy leült a mellette álló székre, és próbált valamennyire kényelmesen elhelyezkedni a kemény ülésen. – Tisztességesen nyertél. Ami meg Kittel történt…

– Nem akarok beszélni róla – sóhajtotta a lány.

– Jól van – bólintott a férfi.

Türelmesen várt, mert érezte a levegőben a feszültséget, de szerette volna, ha tanítványa nyílik meg először.

– Kérdezni fogok valamit, és lehet, hogy ez nagyon furcsán fog hangzani, de…

– Igen?

– Mi történik, ha… ha a jedikben felébrednek bizonyos… késztetések? – kérdezte, és meredten bámulta a csizmáit, mintha annak csatjai és kapcsai rendkívül érdekfeszítőek lennének.

– Milyen késztetések? – kérdezte mestere csodálkozva.

– Testi… késztetések…

Quinlan meglepetten pislogott.

– Hát ez tényleg elég furcsa kérdés… – felelte végül, és érezte, hogy az arca felforrósodott zavarában.

Feszélyezte, hogy a lánnyal ilyesmiről kell beszélnie, főleg így, hogy mostanában nem tudta igazán kategorizálni magában, milyen kapcsolatban is állnak egymással. Gyerekként olyanok voltak, akár játszópajtások, ahogy idősebbek lettek, a viszonylag kicsi korkülönbség miatt szinte kishúgaként tekintett rá, akiért felelősséggel tartozik, és akire mindig vigyáznia kell. Most azonban, hogy mindketten felnőttek, és eltörpülni látszott köztük a különbség, furcsa, átmeneti állapotként élte meg kettejük helyzetét, mely átvezette majd őket a mester-tanítvány felállásból egy önálló lovag és annak volt mestere státuszába.

– Miért akarod ezt tudni? – sandított rá gyanakvóan.

– Én csak…! – sóhajtotta a lány, és frusztráltan hátravetette a fejét.

A lekkui erőtlenül csüngtek alá a széke háttámláján.

– Nos… Jedik vagyunk, nem szerzetesek… Nem teszünk szüzességi fogadalmat…

Aayla elpirult a szó hallatán, és végre feléje nézett.

– Akikre… rátör a késztetés, ahogy te is fogalmaztál – jegyezte meg Quinlan hamiskásan mosolyogva -, azok általában elmennek… bizonyos helyekre…

– Hova?

– Nos… – hümmögött zavartan Quinlan -, vannak… helyek…

– Milyen helyek? – ült fel Aayla kíváncsian.

– Ahol… kötöttségek nélkül… elintézhetik a dolgot…

– A… fúj! – fanyalodott el a lány. – Jaj, ne már, mester! Egy világ omlott össze bennem! A mesterek tényleg ezt csinálják?

– Szerinted bevallják egymásnak? Vagy engedélyt kérnek a Tanácstól? Ezek… olajozottan működő dolgok…

– És… – tette fel a kérdést félve Aayla – … vannak, akik egymással is csinálják?

– Kétlem – vetett rá furcsálló pillantást a férfi. – Az idővel ragaszkodássá, féltéssé alakulna át, féltékenységhez, irigységhez vezethetne, ami tiltott.

– Szép kis hagyomány, mondhatom! – puffogott a lány, és megborzongott. – Látod? A hideg is kiráz!

– Amíg nincsenek érzelmek…

– Hogy lehet egyáltalán érzelmek nélkül szerelmeskedni? – lendült bele a témába Aayla, hevesen gesztikulálva. – Pont ez a lényeg! Érzések, szerelem, bizalom, szenvedély…!

– … azaz egyenes út a Sötét Oldal felé.

– El nem tudnám képzelni magamról, hogy rendelek valami hímprostit, és…

– Hímprostit? – kacagta el magát Quinlan.

– … és és… mittudomén, érzelemmentesen azt mondjam neki, hogy „na, akkor vágjunk bele!”. Ez milyen már?

A férfi megvonta a vallat.

– Pedig milyen érdekes lehet… megbízni valakiben annyira, hogy a legvédtelenebb, legsérülékenyebb pillanatban is képes legyél mutatkozni előtte… jelezvén neki, hogy megbízol benne annyira, hogy… – folytatta a lány, itt azonban keserűen elhallgatott.

Minden gondolatszál végén mindig ugyanaz a személy állt, Vos, az egyetlen férfi, aki előtt képes lett volna testileg-lelkileg feltárulkozni, de szíve mélyén tudta, hogy ez lehetetlen. Iszonyodott azonban attól, amit Fisto művelt fele.

– Otthon valószínű hatalmasok ágyáról ágyára vándoroltam volna, és nap mint nap az ő vágyaikat kellett volna kielégítenem… – mondta Aayla, a tekintete pedig a távolba révedt. – Ki tudja, lehet, csak úgy potyogtak volna ki belőlem a gyerekek! – tette hozzá fájdalmasan nevetve. – Akikből később ugyanúgy rabszolga lett volna, akiknek ugyanúgy gazdag urakat kellett volna kényeztetnie… egy nagy, örök körforgás részeként…

Quinlan félrepillantott. Nem szerette, ha Aayla népe visszataszító szokásairól beszélt, még ha az is volt a nyers valóság. Mindig úgy érezte, mintha ezek folyton ott lebegnének a lány feje felett, fenyegetően, jelezve számára, hogy bármikor lesújthatnak rá, és magukkal ránthatják a mélybe.

– De ugye te nem…? – kérdezte végül Aayla csalódottan, és mélyen legbelül rettegett a választól.

Nem is attól, hogy a férfi helyesli-e a dolgot, hanem hogy esetleg más nő karjaiban kielégülést talál, míg ő maga hiába epekedik érte.

– Nálunk, kiffaroknál a párválasztás jellemzően egy életre szól… – felelte Vos. – Főleg, ha gyerek is van a dologban… Fontosabb a klánhoz tartozás, mint az ilyen… kilengések.

– De valahonnan csak hallottál erről a… szokásról…

– Miért, el tudod képzelni rólam, hogy…?

– Ha tudnád, mi mindent el tudok képzelni rólad… – gondolta Aayla, és szenvedélytől túlfűtött álmai sejlettek fel előtte. – Hát figyelj, nem mondom, hogy nem lennek csalódott, de a twi’lekekhez hasonlóan más fajoknak is más-más biológiai folyamatai lehetnek… és más… szükségletei… Ezek alapján simán kinézem bármelyikőtökből, hogy felhajt magának valami csinos nőt vagy jóképű férfit, aztán…

– Jóképű férfit? – kérdezte Quinlan döbbenten. – Hogyhogy férfit?

– Ugyan! – legyintett Aayla. – Azt mondtad, „párválasztás”, nem azt, hogy „feleségválasztás” – emlékeztette, de némileg elvigyorodott, látva a férfi arcán megjelenő zavart. – Abba pedig az ilyesmi is belefér…

– Néha örülök, hogy nem látok a fejedbe – mondta végül Quinlan elvörösödve.

– Hát, ennek én is örülök, mert nagyon elszégyellnem magam, ha így lenne – felelte Aayla halkan.

– Szemtelen tanítvány… – dorgálta meg őt a férfi játékosan, ahogy szokta.

– Ez is egy jó beszélgetés volt… Nem tudom, hogy nézek így a többiek szemebe, ha visszaértünk… – sóhajtotta a lány, és arca ismét elkomorodott, mint a beszélgetés kezdetén.

Quinlan akaratlanul is elvigyorodott.

– Jaj, gyermek…! – csóválta meg a fejét derülten.

~ Következő fejezet ~