Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 16. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 16. fejezet ~

A napok feszült várakozással teltek a kalandorok számára. A herceg vagy a kisasszony nem kérette őket, ők pedig felszerelésük nélkül meglehetősen védtelennek érezték magukat. Fegyvereiket visszakapták ugyan, erszényeiket azonban nem, így azon a szerény összegen kívül, melyet közös kiadásaikra szántak, nem maradt náluk pénz.

– Lassan ki kell fizetnünk egy újabb hét szállást – töprengett Tíra, ahogy tartalékaikat számolgatta az egyik délelőtt, reggelijük után. – Ha nem megyünk el a bankházba, nem húzzuk sokáig ennyi érmével…

Éla ezúttal örült, hogy úgy döntött, korábbi pénzjutalmának jókora részét elhelyezte a bankfiókban. Így is jó néhány aranya bánta a szörnyek támadását és kifosztásukat, de egyelőre még élt bennünk a remény, hogy a herceg emberei talán megtalálják erszényeiket.

Különösen a két paplovag tűnt kedveszegettnek, hiszen jellegzetes páncéljaik nélkül senki sem hitte volna el, milyen rendet szolgálnak. Aria naphosszat csak imádkozott, hogy papi kegytárgyát visszakaphassa, mely egyben erejének legfőbb forrása is volt. A fogadós hosszan nézte áhítatos fohászkodásait, és néha még ő maga is átszellemülten meredt a mennyezet felé, mintha csak valami fensőbb entitásra nézne.

– Lassan nem marad olyan pontja a Sírásónak, amit Aria ne áldott volna meg – jegyezte meg Ashata. – Még a végén az egész egy Darton-szentély lesz…

Aria, aki a korábban megszentelt kard előtt térdelt, felsóhajtott.

– Ó, hallgatag nagyúr! – szólította meg istenségét. – Te, aki legméltóbb és legdicsőbb vagy mind között, esedezem a figyelmedért! Én, Alasane Aria, botor kis szolgád, szólok most tehozzád, akinek az ostobasága olyan hullámokat vetett, mellyel más életeket is veszélybe sodortam. Holott semmi más nem vezérelt, minthogy nevedre dicsfényt hozzak! – szavalta fennhangon. – Balga, ifjonti létemet bár megkímélted és személyes kegyed eredményeként megtartottál halandóságomban, mégis… a papi jelvényem nélkül olyan pucérnak és hasznavehetetlennek érzem magam, mint egykor, mielőtt kijelölted számomra létezésem igaz útját. Tán elvesztegettem legnagyobb kincsem, szívemből téged kitépni e kegyetlen sors sem képes. Különösen most, hogy hatalmasságod egy pillanatra manifesztálódni látszott! Retinámba oly módon beleivódott fenséges lépted, hogy semmi másra sem vágyódom jobban, minthogy éltemben és majdan halálomban is a nyomdokaidban járhassak! Így hát remélem, hogy nagylelkűséged újfent megmutatkozik és könyörületed visszavezeti hozzám hiányzó ingóságaimat. Hiszem, hogy te sem kívánnád, hogy ezek nélkül, hasznavehetetlenül tengődjön szánalmas énem. Még én is érzem, hogy többre vagyok hivatott! Bízom, hogy esélyemet e földi síkon nem hiába kaptam. Lehetőségem lesz fejlődni és méltónak mutatkozni. S már tudom is, mi lesz az első dolog, mellyel szentélyedet illő módon díszítem, s vékony kis erszényemből még meg is engedhetem magamnak. Egy csatacsizma! Bőre fényes, fekete lesz, mint a legsötétebb madarunk tolla, csatja ragyog majd, mint a hold fénye. S mind, ki látja, fohászra kulcsolja majd kezeit, s leborul nagyságod előtt! Fogadd hát engesztelésül botorságomért bűnbánó vezeklésemet! Részesíts feloldozásban, bűneim és hibáim alól most, a szükség órájában! Bőséget és dicsőséget Dartonnak mindörökké!*

– Ámen… – koccintotta össze a poharát Éla és Akia vigyorogva.

Kopogás hallatszott a fogadó ajtaján, majd egy városőr lépett be rajta, tündöklően fényes páncélban. Több társa követte, ketten pedig egy hatalmas faládával próbáltak beoldalazni a keskeny ajtón. Érkezésükre felfigyelt szállásadójuk, de a fogadó többi vendége is. Az élen haladó katona körbenézett, majd ahogy a hat hajadont megpillantotta, intett a társainak.

– Nézzétek! – intett az asztalnál üldögélő lányoknak Leóra.

– Őfensége, Ulisses herceg megbízásából érkeztünk! – mondta a férfi fennhangon, aminek hallatán a vendégek összerezzentek, a fogadós pedig döbbenetében térdre rogyott.

– Dicsőséget őfenségének! – dadogta, ahogy lekapta a fejéről a kalapját, és reszkető kezeivel szorongatta.

– A kisasszonyokhoz jöttünk – biccentett a katona az immár talpra szökkenő Ariával kiegészülő csapat felé. – Őfensége csapatai befejezték az erdőbeli hasadék átvizsgálását, az ott fellelt zsákmány közt pedig azonosítottuk az önök ingóságait – mutatott a láda felé.

A kalandorok arca felderült az izgatottságtól.

– Vigyétek fel a ládát a hölgyek szobájába! – utasította a két katonát, akik a küldeményért feleltek.

A fogadós imbolyogva felállt, és fontoskodva utat mutatott számukra, fel a recsegő lépcsőn, az emeleti szoba felé. Ahogy mind felértek, kinyitották a ládát, Aria pedig leborult és azonnal beletúrt, annak reményében, hogy féltett kincsére rábukkan majd benne.

– Megvan! – kiáltotta, ahogy ujjai rákulcsolódtak papi jelvényére.

Kirántotta azt a láda mélyéről, a teste azonban mozdulatlanná dermedt, és sápadtan eldőlt a földön.

– Aria! – kiáltották a többiek rémülten, ahogy köréje gyűltek.

– Az egész testét mágikus derengés veszi körbe – állapította meg Tíra.

– Meghalt? – kérdezte aggódva Éla.

– Nem úgy tűnik… – sóhajtotta Leóra, mikor társuk újra pislogni kezdett. – Jól vagy? – segített neki felülni.

– Úgy érzem… máris erősebb vagyok! – nézett rájuk a paplovag boldogan.

– Itt vannak a páncéljaink! – emelte ki a sajátját Akia a ládából. – Mindannyiunké!

Boldogan öltötték újra magukra korábbi, harci öltözéküket, és megigazgatták a kalandori céhben kapott jelvénykéjüket is.

– Milyen különös… – jegyezte meg Tíra. – Mindegyik jelvény körül derengést látok… mágia nyomát. Ez eddig nem volt ilyen…

– Köszönjük! – hálálkodott Leóra a katonáknak, ahogy immár újra jellegzetes, Uwel paplovagi ruhájában díszeleghetett.

– Őfensége üdvözletét küldni a hölgyeknek, és üzeni, hogy várja önöket ma este naplementekor, 7 órakor az északi parkban lévő hídnál!

– Értettük! – bólintott Aria. – Ott leszünk! Köszönjük őfensége nagylelkűségét!

A katonák vezetője biccentett, majd távozott az embereivel.

– A pénzünket ugyan nem kaptuk vissza, de a páncéljaink megvannak – igazgatta magán Éla a vértet. – Nagy érvágás lett volna, ha mindenből újra be kellett volna vásárolnunk…!

– Menjünk el a céhmesterhez! – javasolta Ashata. – Hátha megkaphatjuk ma azt a jutalmat, amit a herceg említett!

Fellelkesülve keresték fel a kereskedők és kalandorok céhét. Ahogy beléptek, a pult mögött ülő öregúr gyanakodva felvonta a szemöldökét.

– Derűs, jó napot!

– Örülünk, hogy láthatjuk! – tette hozzá Akia.

– Én is, hogy magukat… – felelte a férfi, a legkisebb lelkesedés nélkül.

– Úgy tudjuk, hogy valamiféle jutalom vár itt minket – jegyezte meg Tíra.

– Rabszolgáknak nem jár semmiféle jutalom – javította ki őket a mester. – Minden jövedelem a gazdájukat illeti. Pedig meg kell valljam, őfensége azért igyekezett dicsérni magukat a méltóságos úr előtt…

– Akkor ezek szerint munkát sem tudunk addig vállalni, míg a rabszolgaságból ki nem váltjuk magunkat? – kérdezte Ashata csodálkozva.

– Dehogynem – felelte a férfi, miután hörpintett egyet italából. – De minden, azokból származó bevétel is a herceget illeti.

A lányok csalódott pillantást váltottak egymással.

– Akkor… kérem, őrizze meg azt a fizetséget, melyet nekünk szántak, míg őfensége be nem tudja küldetni érte valamelyik emberét! – mondta végül Éla.

– Természetesen.

– Néha azért meglátogatjuk majd – jegyezte meg Akia.

– Ön is meglátogathat bennünket, meginvitálnánk 1 kupa sörre! – tette hozzá Aria. – Egy remek helyen lakunk, a Vidám Sírásóban, Darton második otthonában!

– Inkább kihagyom…

– A maga vesztesége! – intette búcsúzóul a paplovag.

– Azt hiszem, ezzel együtt tudok élni… – motyogta a férfi, ahogy becsukódott mögöttük az ajtó.

***

– Van még időnk a herceggel való találkozóig – jegyezte meg Leóra. – Bámészkodhatnánk, vásárolhatnánk. Elég sok mindenünk odaveszett…

– Igaz – bólintott Éla. – Én szerintem veszek fel pénzt a számlámról. Szükségünk lehet rá.

– Azt hiszem, én is – helyeselt Tíra.

Annak ellenére, hogy elvesztették a bankbetétet igazoló okmányaikat, a mágikus szerződés, mely azonosította őket, lehetővé tette, hogy így is kivegyenek valamekkora összeget a fiókból. Éla 4 aranyat tett el ruhájának zsebébe, és valamivel több mint 10 aranya letétben maradt. Míg a többiekre várt, kíváncsian bámészkodott az utcán. Az uralkodói fellegvár magasztosan magasodott a város lakosságára a település közepén.

– Olyan lehet madártávlatból, mint egy nagy szem – gondolta a lány. – Jó lenne látni egy térképen, mi merre van. Olyan sok helyen nem jártunk még…

Korábban, Leóráért menve már volt lehetősége bepillantani helyi készítésű térképekbe, de azok a városon kívüli utakat ábrázolták. Biztos volt azonban benne, hogy készülhettek magát a várost leképező térképek is.

– Mindenki megvan? Mehetünk? – kérdezte Ashata. – Még oda is kell találnunk az északi parkhoz, bármerre is legyen…

– Azon gondolkoztam, hogy szerezhetnénk egy térképet – javasolta Éla. – Annak segítségével hamarabb odatalálnánk, bárhová is kellene mennünk. És megjelölhetnénk azokat a pontokat, ahol már jártunk.

– Jó ötlet! – értett egyet Akia.

Az első kartográf üzletében sikerült szerezniük egy kész térképet 2 ezüstért.

– Rátok bízom – nyújtotta át a tekercset a paplovagoknak Éla. – Én úgyse tudok olvasni… legalábbis addig, míg meg nem tanítotok.

– Vigyázok rá! – tette el a térképet Aria.

– Sétáljunk egyet! – javasolta Ashata, ahogy megindultak a keleti városrész felé.

A környék olyannak tűnt, mintha a városon belül egy önálló kis települést képezett volna. Egy kicsi és egy nagy kikötőjével, az azt kiszolgáló üzleteivel, fogadóival, iparosaival és bordélyházaival folyamatosan hömpölygő embertömeg kavargott az utcáin, a partjai mentén húzódó öbölben csinos hajók sorakoztak. A helybéli lakosokat könnyen meg lehetett különböztetni a Tilemaerbe tévedő, külhoni látogatóktól, kereskedőktől és kalandoroktól. Egészségesen barnult bőrük, sötétbe hajló hajuk, fehér és világoskék árnyalatokban pompázó ruházatuk élesen elkülönült az idegenek színpompás, kaftános, turbános, egzotikus öltözékeitől.

– A térkép szerint ez a „Kapuk tere” – mutatott előre Aria egy szép, két oldalán bokrokkal és fákkal beültetett, egyenes, 3 szekér széles, macskaköves útra.

– Milyen szép! – lelkesedett Leóra.

– Nézzétek, micsoda parkba torkollik! – mutatott előre Ashata. – Nézzük meg!

Egy gyönyörű szoborcsoport fogadta őket a körkörös kialakítású téren, és öt, hősies pózban álló alakot pillantottak meg.

– De hiszen ez…!

– Ez a kisasszony! – mondta csodálkozva Tíra, ahogy felismerték Ayshani szobrát.

A nő páncélt viselt, feltartott kezében pedig egy pallost tartott. Az egyik oldalán egy alacsonyabb, elfszerű nő állt, a kezében felvont íjjal, a másikon egy markáns, szimmetrikus arcú férfi. Az utolsó alak egy erős páncélzatú, emberi nő volt, egy fegyveres férfi társaságában. Mindegyik szobor talpazatán rézplakett hirdette az ábrázolt hírességet a helyiek nyelvén és írásképével, de egyikük sem tudta elolvasni, mi állt rajtuk. Az viszont nyilvánvaló volt számukra, hogy a szabályos arcú férfialak kivételével a járókelők gyakran és szívesen járultak a hősök elé, mert érintéseiktől a harcosok neveinek betűi szinte ki voltak fényesedve.

– Mondd csak! – állított meg egy 13-14 éves forma inas fiút Leóra. – Kiket ábrázolnak ezek a szobrok?

– Maguk nem tudják? – kérdezte az furcsállva.

– Nem vagyunk helybéliek…

– Egyedül Ayshani kisasszony arca ismerős számunkra.

– Értem… Nos, sok évvel ezelőtt egy szörnyű dögvész pusztított a vidéken. Gonosz erők vették támadás alá a várost, és ők voltak azok, akik megmentettek bennünket – mutatott a fiú a szobrok felé. – Ez a paplovag itt Vee Ava Senrod, Darton kegyeltje – intett a páncélos nő felé.

– Ó, nocsak! – rikkantotta Aria.

Továbbhaladtak a férfi szobra felé, akinek a nevét a jelek szerint nem simogatták annyira a lakók.

– Az ő neve Zar Feynor Ayer – mutatta be őt az inas. – Ő pedig Karrimor – intett az elfszerű alak felé -, és Shirin Cossador – mutatott az utolsó harcosra.

– Köszönjük!

– Vajon ő ki lehetett? – kérdezte magától Éla, ahogy az elfet szemlélte. – Ha ennyire megbecsült hős volt, hogy lehet, hogy ennyire lenéznek itt bennünket, elfeket vagy félelfeket…?

Gondolataiba merülve követte társait, akik csodálkozva bámészkodtak a gazdagok és nemesek lakta városrész szépségében, melyen keresztülhaladtak. 2-3 szintes, gyönyörű kúriák és paloták sorakoztak egymás mellett díszesen megmunkált fallal vagy kovácsoltvas kerítéssel körülvéve. Nem egynek az udvarán katonák gondoskodtak a lakók őrzéséről és védelméről.

– Ezeket a boltokat aligha a mi erszényünkre szabták – sóhajtotta Leóra, ahogy elhaladtak a környék kereskedőutcáján egymás mellett sorakozó ékszerboltok, éttermek, kocsmák előtt.

Késő délután volt, mire a herceg által megnevezett parkhoz értek. Az északi oldalán egy 5-6 emelet magas, jellegzetes, fehér torony vetett árnyékot leendő találkozójuk helyszínére, a tó felett húzódó, új építésű fahídra. Végeire 2-2 olajlámpás volt akasztva, melyeket időközben meggyújtottak.

– Gyönyörű ez a hely… – állapította meg Éla. – Egy kis természet a sok kőház között… – pillantott le az alattuk úszkáló állatokra, és a víz felszínén tollaikat tisztogató vadkacsákra.

– Valóban nagyon békés… – értett egyet Akia.

– A lakosok is kellemesek – nézett körbe Aria. – Jól öltözött, jó modorú embereknek tűnnek.

– Bizony nagyon különbözik ez a szegénynegyed rosszarcú bandáitól…

– Milyen különleges épület…! – jegyezte meg csodálkozva Tíra, ahogy a híd túloldalán megpillantottak egy, a környezetétől teljesen eltérő stílusjegyekkel rendelkező építményt.

– Olyan, mint az északi népek házai… Enoszuke épületei – jegyezte meg Éla, ahogy a cégérre vésett írást nézegette, mely szerint a helyiség az „Ezer Íz Teaház” névre hallgatott.

3 emelet magasan tornyosult feléjük, melynek legmagasabb szintje valamelyest nyitott terű volt. Mögötte kerítéssel körülvéve szabadtéri fürdőmedencék húzódtak, melyek forró gyógyvízéből kellemes gőz szállt fel, páradússá varázsolva a környék levegőjét.

– Még van egy kis időnk a herceg érkezéséig – szólalt meg Ashata, ahogy a horizonton lefelé kúszó napot figyelte. – Nézzünk körül a közelben!

Ahogy átkeltek a hídon, egyre kivehetőbbé vált az a mögött húzódó, fallal elkerített negyed, melynek hangjai, fűszeres illatai messziről jelezték, hogy dzsadok lakhatnak benne. A szegénynegyedben látottak alapján egyelőre annak nem merészkedtek a közelébe. Egyenesen továbbhaladva egy postakocsi-állomás előtt találták magukat, mely mellett a városőrségnek is volt egy épülete.

– Ez… mi? – kérdezte Éla csodálkozva, ahogy dél-nyugatra fordulva tovább sétáltak.

– Csak úgy lüktet belőle a mágia – felelte Tíra.

– Ez egy teleportkapu – mutatott a boltíves, rúnákkal ellátott építményre Leóra. – Varázslók irányítják a működését, és nagyobb távolságok közötti utazást tesznek lehetővé.

– Ez kész csoda… És ti használtatok már ilyet?

Társai azonban megrázták a fejüket.

– Nem vagyunk mi elég gazdagok ehhez!

A távoli világokból érkezőket számos, helyi üzlet fogadta. Kocsmák, vendéglők, varrodák, bankházak, fegyverkovácsok álltak készen arra, hogy az utazók náluk költhessék el a pénzüket, a bordélyházak ablakaiból pedig ledéren öltözött nők igyekeztek integetve beljebb csábítani a szórakozásra vágyókat.

– Menjünk vissza! – javasolta Aria. – Ideje találkoznunk őfenségével! – tette hozzá izgatottan.

Éla elpirult a gondolatra, és megszaporázta a lépteit, nehogy lemaradjon.

A parkba visszafelé tartva elhaladtak egy szabadtéri színház mellett is, mely lépcsőzetesen a földbe mélyedve várta majdani közönségét egy mély, félköríves színpaddal. Elhagyatott udvarán mindössze egy vörös hajú nő sepregetett csupán.

– Ott van! – nyögte lelkesen Aria.

– Milyen délcegen üli meg a lovát! – suttogta Leóra.

Ulisses herceg a hídon álldogált, és méltóságteljesen ült a nyergében. Kalandvágyó tekintete a víz tükrén játszadozó kacsákat figyelte. Hatfős testőrség kísérte, akik némileg távolabb álldogáltak tőle, hogy ne zavarják urukat, de kellően közel legyenek, ha a védelmére kell kelniük.

– Fenség…! – rebegték a kalandorok, ahogy főhajtással köszöntötték.

– Örülök, hogy épségben ideértetek – fordult feléjük, ahogy észrevette őket.

– Reméljük, nem várattuk sokáig.

A fiatalember azonban megrázta a fejét.

– Egy feladattal szeretnélek megbízni benneteket! – tért azonnal a lényegre. – Valaki ebben a teaházban – intett az állával az épület felé – aljas tervet szövöget, hogy nekem és a jegyesemnek az életére törjön.

– Hogyan? – kérdezte Akia döbbenten.

Ulisses gondterhelten meredt maga elé.

– A menyasszonyom… egy távoli világ, Jankar szülötte – kezdte, a birodalom nevének hallatán pedig Tírának felcsillant a szeme. – Néhány éve érkezett a városba, és apja közbenjárásának köszönhetően készül frigyre lépni velem. Senki sem vitatja, hogy a házasság politikai jelentőségű, mégis hatalmas szégyen és sértés volna, ha hagynám, hogy bántódása esne. Lovagi kötelességem mindezt megakadályozni – folytatta a herceg. – A menyasszonyom tiszta vérű, kyr családból származik, ezért megjelenésében nagyon más, mint Tilemaer lakosai. Bőre és haja, szemöldöke mind fehér, akár a legtisztább hó, az arca pedig ovális, és gyönyörűen szimmetrikus. A helybéliek közt is vannak, akiknek a felmenői között voltak kyrek, de a vérük a folyamatos keveredéssel felhígult, népük jellegzetes vonásai pedig el-eltünedeznek. A menyasszonyomon viszont messziről látszik, hogy különleges, és épp ezért… talán tartanak tőle.

– Lehetnek vallási okai annak, hogy ártani akarnak neki? – kérdezte Tíra, aki maga is a kyr panteon hívője volt.

– Előfordulhat, de nem tudjuk biztosan. Csak annyit, hogy bárki is ez az illető, az életünkre akar törni.

A kalandorok aggódva összenéztek.

– Jól értjük tehát, hogy arra kér minket, nézzünk szét a teaházban és találjuk meg, ki és miért akarja megölni fenségedéket?

Ulisses bólintott.

– Az igazat megvallva, fenség… – tördelte a kezeit Aria –, az anyagi helyzetünk nem túl rózsás. Így, hogy a pénzünk java részét elvesztettük a hasadékban, és rabszolgasorba jutottunk, a céhmester semmit nem hajlandó közvetlenül nekünk fizetni, minden pénzünk a gazdánkhoz kell, hogy kerüljön. Attól tartok, a forrásaink nem igazán teszik lehetővé, hogy bemenjünk a teaházba.

A herceg szó nélkül belenyúlt az erszényébe, és felmarkolt néhány érmét, melyeket a paplovag markába csúsztatott. A lány 5 aranyat számolt meg.

– Ennek bőven elégnek kell lennie.

– Köszönjük!

– Fenség… – szólalt meg bátortalanul Éla. – Miért akarná bárki bántani önt vagy a menyasszonyát?

– A távoli és ismeretlen gyakran félelmet szül a tudatlan elmében – felelte az lágy hangon. – Mi is csak annyit tudunk, amennyit egy orgyilkosból szedtünk ki, akit nemrég kaptunk el a palotában. Sajnos mielőtt jobban kifaggathattuk volna, önkezével vetett véget az életének. Korona elleni összeesküvésre gyanakszunk, de az is lehet, hogy a pyarroni panteon képviselői állnak emögött.

– Ezt honnan tudja? – kérdezte Aria.

– Az unokatestvérem kiváló képességekkel rendelkezik ilyen téren – felelte a herceg. – Ő úgy értesült, hogy itt ma valamiféle toborzásra készülnek, bár… nem igazán értem, miért épp erre a helyre esett a választásuk – pillantott fel az épület homlokzatára. – A teaház eddig mindig a korona barátja volt.

– Van olyan jó kapcsolatban a személyzettel, hogy az ő segítségüket kérjük? – kérdezősködött tovább a paplovag. – Hiszen nőként csak a női fürdőrészlegbe mehetünk be…

– Ők igyekeznek mindig pártatlanok maradni.

– Ha semmilyen más megoldás nem maradna, mint jelentkezni a toborzáson és beépülni közéjük, hogy így ránthassuk le a leplet a szándékaikról… fenséged ugye nem fogja azt hinni rólunk, hogy mi is ártani akartunk önöknek? – kérdezte némi töprengés után Éla.

A fiatalember megengedett magának egy fáradt mosolyt.

– Amíg nem álltok tőrrel a kezetekben az ágyam mellett…

– Tőrrel nem… de amúgy szívesen állnék az ágyad mellett… – gondolta Éla, majd megrázta a fejét és a füle hegyéig elvörösödött már a röpke gondolatra is.

– Hogyan tudjuk elérni fenségedet, ha sikerült kiderítenünk valamit? – kérdezte Aria.

– Az a magas torony ott – mutatott az építmény irányába Ulisses – az unokanővérem, Ayshani tulajdona.

A kalandorok csodálkozva összenéztek a rokonságuk hallatán.

– Rajta keresztül üzenhettek nekem.

– Köszönjük! – bólintott végül a paplovag. – Kívánjon szerencsét nekünk!

– Antoh áldja a lépteiteket! – felelte a herceg búcsúzóul.

– Darton pedig fenségedét!

~ Következő fejezet ~

*szerepjátékos társunk, Aria karakterének megalkotója által írt fohász