Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 13. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 13. fejezet ~

A kalandozók előtt megjelenő teremtény láttán kísérőjük rémülten összerogyott, és reszketve bámulta a jövevényt. Az elf-szerű, magas, magasztos külsejű idegen nyugodt pillantással mérte végig őket. Mintha csak ő maga is az erdő és a környezet része lett volna, a bőre kéregszerűnek tűnt, melyet itt-ott puha moha borított. Végtagjai olyanok voltak, akár a fák indái, gyökerei vagy ágai, ujjai közt pedig halovány hártyák húzódtak, mint a vízi lényeknek. Átható, zöld tekintetével nézte őket, a kezében tartott kétvégű, fa lándzsáját pedig alig hallhatóan a földhöz érintette.

A társaság tagjai nem mertek mozdulni, a legtöbbjük ugyanúgy térdelve maradt, ahogy előtte is imádkozott.

– Kit tisztelhetünk a személyedben? – kérdezte Leóra óvatosan.

– Én vagyok a tölgyfa – szólalt meg dallamos hangon az idegen, és kezével lágyan a pompázatos fa felé intett. – Vagy ha úgy tetszik, maga az erdő.

– Mesélnél nekünk arról, mi történt itt? – kérdezte a paplovag, ahogy az elhunytak megtalálási helyére mutatott.

– Néhány hete történt – felelte a lény távolba révedő tekintettel –, hogy megremegett a föld és kettényílt – pillantott a lányok által korábban felfedezett hasadék felé. – Gonosz teremtmények törtek elő onnan, a favágók pedig ezek egyikével találkoztak.

– Mik voltak ezek a gonosz teremtmények? – kérdezte Ashata. – Démonok esetleg?

– Nem, nem démonok… Magam sem ismerem a nevüket – rázta meg enyhén a fejét, válláról pedig tovaröppent egy addig békésen ott ülő madárka.

Ahogy ezt észrevette, gyöngéden kinyújtotta feléje szabad kezét, mire az állat szelíden visszaröppent, és megállapodott az ujjain.

– De förtelmesek voltak, torzszülöttek – folytatta.

– Gonosznak tűntek?

– A gonoszság nézőpont kérdése – fordult a lányok felé. – Az erdőt nem bántják. A vadász is gyakran élvezi azt a pusztítást, amit okoz.

Leóra óvatosan a gyógyfüves táskájára pillantott, és csak remélte, hogy a teremtmény nem fogja ezt úgy érzékelni, hogy ártani akart az erdő lényeinek.

– Volt varázserejük? – kérdezte Éla.

– Nem éreztem rajtuk.

– Hogy néztek ki? Miről ismerhetjük majd meg őket? – csatlakozott a beszélgetéshez Tíra.

– Nem láttam őket teljesen.

Körbepillantott a buja tisztáson.

– Ez a liget az, melyen tilos bárminemű vérontás. Ez itt a béke szigete.

– És a lények is alkalmazkodtak ehhez?

– Még nem jártak erre – felelte a szellemszerű alak.

– Nem szeretnéd velünk együtt megvizsgálni, mifélék lehetnek? – kérdezte Leóra.

– Elkísérnélek benneteket, de nem távolodhatok el túlságosan a tölgyfa törzsétől.

– Mi húzódhat a föld alatt, ahonnan ezek a szörnyek előtörtek? – próbálta kideríteni Ashata.

– Olyan mélyre, ahol ezek eddig éltek, nem érnek le a fa gyökerei… – pillantott a talajra a lény. – Ezért nem tudnám megállapítani.

– Útba tudnál igazítani minket, merre keressük őket?

– Csak annyit tudok, hogy estére mindig visszatérnek a hasadékhoz.

– Azt mondtad, ez a béke szigete – töprengett Aria. – Itt biztonságban lennénk, ha meg akarnának támadni minket?

– Aki ezen a területen a béke ellen vét, annak én magam veszem el az életét – felelte fenyegető komorsággal a lény.

– Voltak más áldozataik is a favágókon kívül? Mit kell még tudnunk róluk?

– Gyors léptűek és képesek nagyokat ugrani, szökkenni… Akár kétszer nagyobbakat is, mint egy felnőtt ember. Kisebb csapatokban járnak, ivadékaik pedig kisebbek, mint a kifejlett példányok.

– Miért nyílhatott meg a föld felettük? – kérdezte Ashata.

– Ezeket a teremtményeket nemrég hozták csak ide, nem őshonosak ezen a vidéken. Ti úgy neveztétek azt az időszakot, hogy „Dúlás” – búgta sejtelmesen. – Az emberek voltak azok, akik végül a föld alá száműzték őket.

– Szerinted mi válna hasznára az embereknek? Ha visszazárnák, vagy hagynák őket szabadon kószálni? – kérdezte Éla.

A szellem kifejezéstelen arccal meredt maga elé.

– Ezek a csúcsragadozók bármilyen, helybéli állattal szemben diadalmaskodnának – felelte. – Az erdő számára az volna ideális, ha visszaállna benne a természetes egyensúly – pillantott a baltával megcsonkított fatörzsekre. – Az ember már így is túl nagy pusztítást okozott ezen a vidéken…

– Neked van terved? – kérdezte Aria.

– Nem tölthetek túl sok időt a fa törzsén kívül, mert az se nekem, se az erdőnek nem válik hasznára – tért ki a válasz elől a lény.

– Nem társulhatnánk? Ha összefognánk, együtt többre mennénk.

– Az erdő és a liget szabályai ellen én sem véthetek.

– Úgy érezzük, régóta védelmezed már az erdőt – próbálkozott Leóra. – Biztos rengeteg időd volt elmélkedni ezen. Az emberek jelenlétét pusztításnak tekinted, de ezek a szörnyek ugyanúgy kártékony lények. Mi megvédeni szeretnénk, ami még megmenthető, számukra viszont ez a fogalom ismeretlen.

– Nem önszántukból csinálják. Ilyennek teremtettek.

– És ha vissza lehetne őket zárni vérontás nélkül?

– Vagy megtisztítani az elméjüket valahogy? – töprengett Éla.

– Nem lehet rávenni őket, hogy tagadják meg az ösztöneiket, és ne egyenek több húst.

A lányok tanácstalanul összenéztek.

– Van még esetleg bármi, amit tudni érdemes róluk? – kérdezte végül Leóra.

A lény azonban nem felelt, csak lassan távolodva eggyé vált a fa törzsével.

A kalandozók csalódottan sóhajtottak, a velük érkező falubeli azonban bőszen imádkozott a jelenés láttán.

– Milyen panteont imádnak amúgy a falubeliek? – kérdezte tőle némi rosszallással Ashata.

– A pyarroni istenek hívei vagyunk – dadogta a férfi, és úgy tűnt, szeretne már inkább visszatérni a biztonságot nyújtó házakhoz.

– Érzel valamit? – kérdezte Éla Tírát, mert látta, hogy az megidézett egy varázslatot.

A lány lehunyt szemmel koncentrált a környezetére.

– Csak kis testű állatokat… pockokat, nyulakat… A lyuk felől viszont borzalmas, mardosó éhséget – felelte.

– Mi legyen?

– Nem mehetünk vissza anélkül, hogy látnánk, mifélék – jelentette ki Leóra. – Maradjunk a tölgy közelében éjszakára, ott biztonságban leszünk, mert nem árthatnak nekünk!

– De mi sem nekik – emlékeztette Ashata.

– Ha ránk támadnak, megvédhetjük magunkat, és a szellem is a védelmünkre kelne – tette hozzá Akia.

– Legyen így! – nyújtózott egyet fáradtan Aria. – Együnk valamit, aztán felváltva őrködjünk! Mit szóltok hozzá?

Társai egyetértően bólogattak.

Tüzet gyújtani nem mertek, nehogy magukra haragítsák a szellemet, ezért a készleteikből, illetve egy Aria által varázsolt, szegényes kásából megvacsoráztak, és megkínálták kísérőjüket is, aki egyedül nem mert visszaindulni a faluba. Éla előhúzott a táskájából néhány gyertyát, hogy mégse vaksötétben üldögéljenek, melyeket meggyújtottak két kovakővel, és beleállítottak a talaj puha homokjába.

– Ariával vállaljuk az első körös őrködést! – jelentette ki Ashata. – Érdemes lenne a félelfeket két csoportra osztani, hogy mindkét brigádban legyen egy-egy. Ti pihenjetek addig!

– Jól van – bólintott Leóra.

Aria, Éla és az amazon elhelyezkedtek a tölgy körül, hogy nagyobb teret belássanak és több irányból figyelhessenek, míg társaik közöttük leheveredtek és köpenyeikkel betakarózva álomra szenderültek. Idővel a gyertyák is leégtek, így az éjszakai bogarak páncélján meg-megcsillanó holdfényen kívül teljes sötétség telepedett rájuk.

A félelf nem tudta levetkőzni azt a rá törő, baljós érzést, mely a fények kialvása óta szinte fojtogatta őt. Egy erdőben volt, mely gyerekkorától kezdve olyan volt számára, mintha a második otthona lett volna, most először érezte azonban, hogy nincs biztonságban, bármit is mondott nekik korábban a szellem. Feszülten markolászta íját, amikor észrevette, hogy egy halkan morgó, sárgásan izzó szempár mered rá a tisztás széle felől.

– Mi a…? – nyögte döbbenten.

– Te, nem lehet, hogy félig vak vagy süket vagy? – méltatlankodott Aria, ahogy meghallotta a hangját, és rögvest feléje fordult. – Hogyhogy nem vetted észre, mikor pont felőled jön?

– Tehetek én róla, hogy ilyen hitvány vért örököltem attól a semmirekellő apámtól? – tápászkodott fel bosszúsan Éla.

Lábaikkal, botokkal megbökdösték alvó társaikat, így a falubeli férfi kivételével azonnal mind talpra szökkentek.

– Nem látok semmit – morogta Ashata. – Csak a homályos körvonalait.

– Én látom – felelte átszellemülten Tíra. – Szörnyű korcs, az már egyszer biztos. Egy zömök, négylábú szörnyet látok, melynek a mellső lábai olyanok, akár egy majomnak, a hátsók pedig, mint egy kutyának. Hosszú farka van, a hátán pedig nagy szárnyak… De a páviánfeje láttán nem hinném, hogy képes vele repülni…

– Ha megcsap vele, már az is elég veszélyes – jegyezte meg Éla.

A szőrös teremtmény megállt a tölgytől tisztes távolságra és mohón szaglászott.

– Mi lenne, ha álló parancsot bocsátanék rá? – kérdezte Leóra. – Igaz, ahhoz közelebb kellene mennem hozzá, de…

– Szerintem a szellem azt támadásnak érzékelné – figyelmeztette Aria.

A paplovag azonban közelebb araszolt hozzá, feltartott kézzel, majd leült a földre. Igyekezett nem a szemébe nézni, nehogy azzal felhergelje a bestiát, mely ugrásra készen, feszülten figyelte őt.

– Szia, kiskutya! – köszönt rá békés hangon. – Milyen az éjszaka?

– Látsz valami különöset? – súgta oda Akia Tírának.

– A homlokán… a rendes szemei felett van még egy szemgolyója, de az nem tükrözi a fényt… – felelte a lány. – Olyan, mintha azzal vak lenne. Haragot és egyben kíváncsiságot érzek felőle…

A lény morogva nézte a közelében üldögélő paplovagot.

– Varázsolok neked egy kis kását! Mit szólsz hozzá? – kezdte Leóra, meglepetésükre a szörny azonban váratlanul hátrálni kezdett, majd elrohant.

– Mi történt?

– Megrémült… a varázslattól… – felelte Tíra.

– Mi legyen most?

– Szerintem éjszaka semmiképpen ne induljunk el – javasolta Éla.

– Igen, várjuk meg a reggelt, és napfénynél menjünk vissza! – értett egyet Akia.

– Nyilvánvaló, hogy a veszély komoly – töprengett Ashata. – Már egy ilyen lény is hatalmas, nemhogy egy egész horda belőlük. Nemcsak a falura jelenthetnek veszélyt, de az úton tovahaladókra is, és akár a városba is betörhetnek.

– Érdemes lenne visszamennetek Tilemaerbe, és ott a céhmesternek beszámolni arról, mit találtunk – javasolta Tíra a két paplovagra pillantva.

– Így van, rólatok rögtön tudni fogják, hogy tisztességesek vagytok és nem hazudhattok – helyeselt Akia.

– Kérjétek a katonaság segítségét, hogy a hasadékot be lehessen temetni, és onnan több szörny ne tudjon feltörni!

– Rendben – felelte Leóra, és határozottan paplovag társára pillantott.

***

A nap már magasan járt, mire a két paplovag újra feltűnt a falu felé vezető úton. Éla, Akia, Tíra és Ashata addig az amazon tanácsára a falu különböző, magaslati pontjain őrködött, de semmilyen rendellenességgel nem találkoztak. Éjszakai kísérőjük reggeli visszatértük óta bezárkózott az otthonába, és rémületében senkinek sem mert ajtót nyitni. A többi helybéli azonban barátságosan viszonyult leendő megmentőikhez, kenyérrel, sült hússal, gyümölccsel kínálgatva őket, míg őrködtek. Az intelmeiket komolyan vették, és aznap inkább nem hagyták el a település területét, saját házaik, udvaraik környékén tevékenykedtek.

– Vajon mire jutottak? – kérdezte Ashata, ahogy lemásztak és az érkezők fogadására készülődtek.

– Bosszúsnak tűnnek… – jegyezte meg Tíra.

– Szerintem jön velük valaki – próbálta képességeit kamatoztatni Éla, ahogy a távolból kémlelte őket.

– Valaki? Azt hittem, egy egész sereget hoznak majd! – mérgelődött Akia.

A két paplovag társaságában egy szürkésfehér ló hátán egy idegen férfi közeledett feléjük. Égszínkék köpenyt viselt, melynek csuklyáját addig mélyen az arcába húzta, és úgy tűnt, rejteget valamit. Ahogy megérkeztek, ledobta a fejéről, ahogy nyújtózott egyet, alóla pedig kivillant fürtös, dús, barna haja. Csinos fiatalember volt, a faluban maradt kalandorok ezért kíváncsian összenéztek.

– Azt hittük, egész hadsereggel fogtok visszatérni – jegyezte meg Ashata rosszallóan. – Helyette azonban csak egy katonát hoztatok.

– Ő nem csak egy katona – jegyezte meg játékosan Leóra. – Ő itt Astalion.

– És őt ismernünk kellene? – súgta oda a kérdést Tíra Élának.

A lány kíváncsian végigmérte az idegent. Elegáns, míves bőrvértet viselt és délceg tartással ülte meg a lovát. Arca egészségesen barnult volt, de harcoshoz, kalandorhoz túlságosan tiszta és ápolt.

– És önként jöttél vagy elraboltak? – nevetett az amazon.

– Ha két ilyen kiváló kvalitású hölgy kér meg, örömmel csatlakozok az ügyükhöz. Astalion vagyok – hajtott elegánsan fejet a számára eddig ismeretlenek előtt. – Leórát, Uwel kegyeltjét és Ariát Darton kegyelméből már megismerhettem. Bennetek kit tisztelhetek?

Ashata büszkén mutatkozott be előtte, Tíra a rá jellemző visszafogottsággal, a két félelf azonban nem volt biztos benne, hogy nem tekint-e majd rájuk ugyanolyan megvetéssel, mint az emberek legtöbbje.

– Én Éla vagyok – maradt utolsónak a lány, és ahogy biccentett feléje üdvözlésképp, szőke hajtincsei tovalibbentek, kivillantva alattuk lapuló, hegyes füleit.

Astalion vetett rájuk egy pillantást, akárcsak az elfekre, félelfekre jellemző, egyedi színű szemükre, de nem adta jelét annak, hogy bármilyen ellenérzéssel viseltetne iránta vagy Akia iránt.

– Mire jutottatok a céhmesterrel? – kérdezte végül Ashata.

– Ne is kérdezd…! – legyintett Aria bosszúsan. – Eléggé megrendülten fogadta a hírt, hogy mit találtunk, és hogy segítséget kértünk. Elküldte az egyik inasát az Arcus-család birtokára, mert tőlük származott eredetileg a megbízásunk. Értesíti a család urát a felfedezésről, és ő majd talán küld katonákat.

– „Talán”? – kérdezte különös hangsúllyal Tíra. – Ennyire nem törődik a veszéllyel?

– Törődik vagy sem, akár napokba is eltelhet, mire össze tud rántani ehhez egy ütőképes csapatot – sóhajtotta Leóra.

– Engem inkább az bosszant, hogy még számonkért bennünket, miért nem próbáltuk mi megoldani az ügyet. Így, hogy segítséget kértünk, lehet, hogy csupán némi alamizsnát fogunk kapni Arcuséktól… Főleg, ha „nálunk életképesebb” csapat is jelentkezne a feladatra, ahogy ő fogalmazott…

A kalandorok csalódottan emésztgették a hallottakat, Astalion azonban kíváncsian figyelte őket.

– Na és te merre tartottál eredetileg, Astalion? – kérdezte végül Ashata.

– Erre-arra… – tért ki a konkrét válasz elől a fiatalember.

– Hol szoktál megszállni?

– Sátorban, a szabad ég alatt – paskolta meg a nyeregtáskáját.

– Hát, az errefelé nem javasolt, mert veszélyes – rázta meg a fejét Aria. – Szörnyek ólálkodnak az erdőben!

– Szörnyek? – kérdezte a férfi csodálkozva. – Erről most hallok először.

– Érdemes elmondani egy imát, a biztonság kedvéért – javasolta Leóra. – Apropó, melyik panteon híve vagy?

– Arell istenhez szoktam fohászkodni, aki a vadászat, harc és hősi halál istensége – felelte büszkén Astalion.

– És szolgálod is?

– Csupán egyszerű hívő vagyok – felelte előzékenyen a férfi.

A paplovag hosszasan nézte őt, majd sóhajtott.

– Őszinte leszek, Astalion, érzem belőled, hogy valami nincs rendjén, de ártó szándékot nem látok. Miért nem tartasz velünk? Segíthetnél nekünk megvédeni ezt a falut – mutatott előre.

– Ti nem vagytok helybéliek, ugye? – kérdezte a férfi sokat sejtetően.

– Úgy érzem, te tudsz valamit, amit mi nem… – töprengett Ashata.

– Találkoztam már paplovagokkal – felelte az idegen –, de ti ketten kitűntök mind közül.

– Ez igazán megtisztelő – jegyezte meg Aria.

– Mivel keresed a kenyered? – kérdezte Tíra.

– Ezzel- azzal… – felelte az sejtelmesen.

Éla, aki jelleménél fogva nehezen tudott idegenekkel társalogni, inkább csak figyelte a beszélgetést. A férfi udvariasan, olykor egészen huncut, hetyke válaszokkal felelt a lányok egyre követelőzőbb kérdéseire, és úgy tűnt, remekül szórakozik. Választékosan fejezte ki magát, szép, helyi akcentussal fogalmazta meg a mondanivalóját. A félelf fülei megremegtek, mint mindig, amikor zavarba jött.

– Szóval ott ez a nagy hasadék, tele ilyen bestiákkal! – fejezte be eddigi kalandjaik lelkes összefoglalását Aria. – És most azon tanakodunk, mitévők legyünk.

– Nos, különleges képességeim ugyan nincsenek, de értek a kardforgatáshoz – veregette meg az övén viselt hosszú kard markolatát.

– Na és a csapdaállításhoz?

– Ahhoz nem igazán…

– Kár! – sóhajtotta Aria. – Mi lenne, ha csapdát állítanánk valahogy, és kivéreztetnénk egy csirkét, hogy a szörnyeket odacsaljuk?

Astalion arcára mélységes megütközés ült ki a javaslat hallatán, Éla pedig akaratlanul is elvigyorodott.

– Egy erdei vadállat jobb lenne – javasolta Ashata. – Olyannal már az erdőben találkozhattak. A csirke csak a faluban fordul elő. Ha rákapnak a szagára, az közelebb csalhatja őket a házakhoz.

– Ez igaz…

– Valahogy mégis meg kellene előzni azt, hogy a céhmester másnak is kiszervezze a munkát… Amilyen szerencsétlennek tart bennünket… Valamit illő volna felmutatnunk!

– És jártatok is ezeknek a szörnyeknek a fészkénél?

– Igen, egy hasadékból másznak elő – felelte Akia.

– De ez még mind semmi! – lelkendezett Aria. – Az erdőben, egy gyönyörű tölgyfa mellett egy szellemmel is találkoztunk!

Astalion kíváncsian hallgatta a beszámolójukat.

– Noha jómagam még nem találkoztam ilyen teremtményekkel, hallottam már a létezésükről – felelte végül. – De nem tudtam, hogy a város közelében is él egy ilyen. A szörnyek híre viszont aggasztó – komorodott el az arca. – Ilyesmi lényeket 50-100 évvel ezelőtt varázslatos úton teremtettek különböző fajok keresztezésével. A Dúlás idején a kráni légiók hoztak belőlük magukkal harci állatként. Az egész földrészt felperzselték, és visszavonuláskor hagyhatták ezeket is hátra…

– Nem tudod, hogy lehetne végezni velük? – kérdezte a Darton paplovag.

– Kardélre kell hányni őket, más megoldás aligha lesz – felelte a férfi.

– Nos, akkor a terv adott – foglalta össze az elhangzottakat Leóra. – Keressünk a közelben valamilyen könnyen elejthető, kistestű állatot, fácánt, vadat vagy egyebet, aztán nézzünk egy alkalmas területet, ahol csapdába csalhatjuk őket!

– Na jó, de mi lesz a faluval? – kérdezte Tíra. – És ha rájuk támadnának?

– Lehet, hogy érdemes lenne itt maradnod – javasolta Aria. – A te tűzmágiád erejével biztos, hogy meg tudod védeni őket, ha néhány kóbor példány átverekedné magát rajtunk, és be akarna törni ide.

– Jól van – bólintott a lány, társai pedig szétszéledtek.

– Munkára!

~ Következő fejezet ~