Sziasztok!

Félúton járunk az évben, meghoztam hát az elmúlt 3 hónap termését. Szokásos vegyesfelvágott, ahogy azt már megszokhattátok, valahogy most a koreai dolgok elmaradoztak, helyettük több volt az anime és animáció, valamint európai produkció.

Star Wars – The Bad Batch 3. évad (2024) – 10/7
Metal Armor Dragonar (1987) – 10/8
3 Body Problem – 10/5
Star Wars – Tales of the Empire (2024) – 10/7
City Hunter – 10/8
The Asunta Case – 10/7
The Snow Girl – 10/8
Suzume (2022) – 10/9
Bridgerton (3. évad) – 10/6-7
Jonbenét – An American Murder Mystery – 10/6
Finding Andrea – 10/7
The Diana Investigations – 10/8
Last Call: When a serial killer stalked queer New York – 10/7
My Name – 10/8

 

Star Wars – The Bad Batch 3. évad (2024) – 10/7

A 2. évad Omega foglyul ejtésével és Tech vélt vagy valós halálával ért véget, azaz hőseink története két külön szálon folytatódik tovább. Hunter és Wrecker próbálja feldolgozni Tech elvesztését, és különféle feladatokat, megbízásokat teljesítenek, melyek segítségével információkat remélnek szerezni a lány hollétéről. Omega eközben egy Tantiss nevű bolygón raboskodik egy szigorúan titkos, birodalmi laboratóriumban, ahol előbb a kaminói Nala Se, később Emeri Karr mellett dolgozik labasszisztensként. Nem tudja vagy érti, mi a célja a kísérleteknek, különböző foglyok vérét vizsgálják minden nap. Nala Se gondoskodik róla, hogy Omega vére soha ne kerüljön be a vizsgált minták közé, amiből sejtjük, hogy a lány valamiért különleges (mert miért is ne lenne az… bár így, hogy kicsit idősebb, kevésbé idegesítő, mint az előző évadokban volt…). Megismerjük Emeri Karrt is, akiről kiderül, hogy ő maga is a fejvadász, Jango Fett női klónja, akárcsak Omega, csak ő is ugyanúgy növekedésgyorsításon esett át, mint a hadsereg többi katonája (ellenben Omegával és Boba Fettel, akik módosítatlan klónok ebben az egész történetben). Omega viszonylagos szabadsággal éli mindennapjait a laborban, és felfigyel rá, hogy az osztag korábbi tagja, az őket eláruló Crosshair is a kísérleti alanyok közt szerepel. A férfi súlyos poszt-traumás stressz jeleit mutatja, a mesterlövészi képességei is erősen megsínylették a kínzásokat és kísérleteket. Omega megszervezi kettejük szökését a bolygóról, így a férfi újra csatlakozik egykori osztagához.

Az ismét 4 fős társaság próbál megbirkózni a visszatérő, mogorva Crosshairrel, a tőlük hónapokra elszakadó Omegával, miközben kimondva-kimondatlanul továbbra is reménykednek abban, hogy Tech nem halt meg. Renegát klónkatonáknak (Rex, Wolffe, Gregor, Echo, stb.) segítenek, hogy minél több társukat kimentsék a Birodalom gépezetéből, mely folyamatosan leépíti a soraiban szolgáló klónokat, és inkább normál úton besorozott állománnyal tölti fel a sorait. Ez sok klónnak nem tetszik, mert látszólag senki sem gondolt arra, hogy mi lesz velük a háborúk után, nincs megfelelő egészségügyi ellátás, szociális háló, ami az egészségükért és megélhetésükért felelne (társadalom- és egészségbiztosítás, nyugdíj, jövedelmezés… ilyen hétköznapi dolgok), ráadásul minden addigi vagy új feljebbvalójuk másodrangú polgárként tekint csak rájuk. Hőseink és társaik az ilyen klónoknak próbálnak segíteni, kiutat és boldogulást találni számukra (ami amúgy önmagában egy tök nemes cél lenne). A Birodalom, azon belül is Hemlock doktor, a tantissi kutatások vezetője nagy erőkkel keresteti Omegát, mert, mint kiderült, azt vizsgálják, hogy a klónozási eljárás során tudnak-e olyan közvetítő vért találni, ami segít Erő-érzékeny (és ebből kifolyólag magas midiklorián-számmal rendelkező) egyedek klónozásában.

És itt álljunk is meg! Mert bár az előzményfilmek előtti regényvilágban is számos példát láttunk különböző (jobbára elég gázos) klónozási kísérletekre (elég csak megnéznünk Timothy Zahn borzalmas Thrawn-trilógiájában Luuke karatkerét, akit Luke Bespinen levágott kezéből klónoztak… mert igen, ez is megtörtént…), minden itt látott törekvés afelé az átkozott 7-8-9. rész felé tereli a cselekményt, amit a mozifilmes folytatásként láttunk. Azaz a sorozattal akarják megmagyarázni, vagy igazolni, hogy a “Palpatine valahogy visszatért” teljesen normális jelenség, fogadjuk el, megváltoztathatatlan, ez így marad a kánon része. És erre ráhúzni az egész, három évados The Bad Batch szériát egy köpedelem. Évek óta az animációs részlegért felelő Dave Filoni és az ő kreativitása és a kiváló, rajzfilmes termés jelentette a megújulás egyetlen, igazi formáját a Star Wars világában, de lassan ő is behódolni látszik Kathleen Kennedy megdönthetetlen uralmának, annak ellenére, hogy 12 év után egyértelműen bebizonyosodott, hogy a Disney a mai napig nem tudta visszatermelni haszonként azt a 4 milliárd dollárt, amiért a Lucasfilmet és annak szellemi termékeit, köztük a Star Warst is megvásárolta. 12 év alatt! Ezalatt moziba került féltucatnyi film, legalább ennyi élőszereplős sorozat debütált a streaming platformjukon, és ontották magukból a jobbnál jobb animációs projekteket. ÉS MIÉRT? Mert mindenáron el kellett cseszni a világ egyik legjövedelmezőbb, kulturális szempontból a korszellemet egyik legjobban meghatározó történetét, a Star Warst, hogy a jelenünk összes elkúrt, politikai üzenetét bele lehessen szuszakolni, az interszekcionális feminizmustól kezdve a genderőrületen át a rasszizmusig.

Valakinek ez biztos jó volt, mondjuk a nézőnek pont nem, de az a mai világban hol érdekli már Hollywoodot? Fura, szuicid, mazochista hajlamú emberek dolgozhatnak ott, ha ennyire élvezik, ha fáj.

A történet emiatt eléggé szürke és érdemtelenné válik. Repetitív, hogy hőseink keresnek egy megbízást, ami elvezeti őket valakihez vagy valamihez, ami kapcsolódik valami máshoz, és annak segítségével próbálnak előrébb jutni. Egyedül az évad közepén látunk esélyt bárminemű érdekességre a regényekből halottnak hitt Assajj Ventress felbukkanásával (ami a Kenobi c. sorozattal együtt immár világosan utal Quinlan Vos újbóli szerepeltetésére, amire jó 10 éve várunk…). Hasonlóképpen bíztató, hogy a korábban megismert és megszokott, kicsit sokat használt politikusok után egy eddig keveset mutatott szenátornő, a pantorai Riyo Chuchi is felbukkan, mint az ellenállás egyfajta szervezője a Birodalommal szemben, aminek én személy szerint nagyon örülök, mert rettentően szerettem ezt a gyönyörű karaktert a The Clone Wars sorozatban, és jó látni, hogy nem csak mindig Organa herceg és Mon Mothma ügyködik, hanem akár mások is rajtuk kívül. Riyo Chuchi, Assajj Ventress és potenciálisan Quinlan Vos immár egy következő animációs projektet sejttet, amit belengettek egy ideje, és vélhetően ennek a kornak, amiben jelen sorozatunk is játszódik, a közvetlen folytatása lesz, a “Titkos Ösvény” munkáját bemutatva, mely egy ellenálló szervezet (lesz majd), ami Erő-érzékenyek mentésével foglalkozik.

És őszintén fogva, nem is bánom. A The Bad Batch eléggé megfáradt, a finálé előre sugallja, hogy egy vagy több karaktertől így is búcsúzni fogunk, és Tech visszatérésére is egyre kisebb az esély. Ami nem is baj, mert kell, hogy legyenek következmények egy háborús történetben, nem lehet minden szép, jó és idilli. A közelgő Tales of the Empire is egy sötétebb, felnőttesebb antológiát ígér számunkra, így bármennyiszer bántott is már a Disney Star Wars, mégis várom, mit hoz a jövő.

Maga a finálé végül felemásan búcsúztatja el a sorozatot. Egy több mint 1 órás epizódban viszonylag kerek egészet kapunk, pontot teszünk jó pár mondat végére. Míg Omega megszervezi saját szökését a Tantissről a fogságban tartott jedi gyermekekkel, Emeri Carr is gerincet növeszt és a bázisra belopózó Echóval együtt segítenek megszervezni a rabok kiszabadítását. A gyerekek és a fogoly-klónok jó része sikeresen el tud menekülni, a kegyvesztett Rampart végez Nala Sével, akinek sikerül felrobbantania egy thermo-detonátort, amivel nemcsak Rampartot, de a teljes klónozásos kutatási eredményt sikerül megsemmisíteni. Hemlock doktor pedig a kutatását meg bázisát és embereit elvesztve próbálja legalább Omegát magával rángatni, de Crosshair és Hunter végül végez vele, a gyermek pedig újra a fivérei mellett találja magát. A mindenkinek menedékül szolgáló, idilli Pabu bolygón búcsúzunk el tőlük, ahol végérvényesen bebizonyosodik, hogy Tech már nem fog visszatérni (nem is kell), hőseink így is egy családot alkotnak, melynek tagjaiért bármit megtennének. És ez egy olyan üzenet, ami mögé személy szerint be tudok állni.

Az új trilógia egyik legkritikusabb pontja, hogy nincs meg a családnak az a formája, mely kimondva-kimondatlanul összekovácsolta a korábbi filmek hőseit. Luke és Leia testvérek voltak, igen, de Han ugyanúgy tagja lett az ő kettejük kis közösségének, akárcsak Lando, és a droidok. Mindenkinek megvolt a maga szerepe, amit elvállalt és teljesített, még akkor is, ha azzal az életét is kockáztatta. Az új trilógiában Padmé a politikai téren, Anakin és Obi-Wan a jedik közt és a harctéren tette a dolgát. Az új trilógia számos új karaktert bevezet, akiket aztán simán lehúz a vécén anélkül, hogy igazán ki tudnának teljesedni, elég csak Poe Demeronra vagy Finnre gondolni, akikre simán rá lehetett volna építeni a következő generáció Hanját és Luke-ját, de nem, mert Rey a mindenható. Pedig ha valami a Disney portfóliója, megítélése szempontjából igenis belefért volna a Star Warsba, az a család és családközpontú cselekmény. És ez fontos a néző számára is, mert ha azt látjuk, hogy ilyen üzenete van egy történetnek, akkor a néző is sokkal könnyebben átadja a rajongást az utána következő generációnak, a saját gyerekének vagy unokájának (hiszen lassan már itt tartunk az eredeti trilógia első rajongói esetében). Hogy mennyire volt szándékos a The Bad Batch záró üzenete ezzel és mennyire számíthatunk a későbbi történetek hasonló megközelítésére… azt az idő majd eldönti.

 

Metal Armor Dragonar (1987) – 10/8

Teljesen vakon vágtam bele ebbe a sorozatba, mert annyira megtetszett az openingjéből készített zenés videója, amit a Youtube-on találtam. Utánaolvasva csak annyit tudtam meg, hogy ugyanazok felelősek (nagyjából) az elkészítéséért, akik a Gundam-sorozatért is, és hogy emiatt sok is a hasonlóság a két projekt közt, de míg a Gundam évtizedekkel később is megdönthetetlenül része az anime-világnak és szubkultúrának, addig a Dragonarból mindössze ez az egy, közel 50 részes sorozat készült. Elvileg népszerű volt és jó nézettséget produkált, az egész esztétikumát pedig áthatja ez a 80-as évekre jellemző, semmi mással össze nem hasonlítható animációs és grafikai stílus, melyet oly sok tudományos-fantasztikus animéből megismerhettünk.

2087-ben járunk, amikorra a Föld lakossága elkezdett terjeszkedni a világűr felé. Kolóniákat létesítettek a Holdon, illetve különböző űrállomások formájában, de ez egyben hatalmas konfliktus forrásává is vált. Létrejött a Holdon székelő Giganos Birodalom, mely folyamatosan fejlődő fegyverrendszerével szünet nélkül sakkban tartja a Föld megmaradó lakosságát és az űrben tevékenykedő kolóniák és űrhajók életét, és lassan teljesen saját uralma alá hajtja őket. A Földi Szövetség tagjai hiába igyekeznek újabb és újabb nemzedékeket az űrbéli hadviselésre kiképezni különféle pilótaképző akadémiákon, sorozatosan kudarcot vallanak. Kaine Wakaba, Tapp Oceano és Light Newman is három ilyen ifjú kadét az Alucard nevű űrállomáson, mely egy nap két segélykérő szállítóhajónak készül menedékként szolgálni. A két hajó menekülteket szállít, a Giganos csatahajói mégis megtámadják és magukénak akarják követelni őket. Az Alucard és a két szállítóhajó személyzetének vagy menekültjeinek nagy része nem tudja, csak a Földi Szövetség néhány vezető tagja, hogy a két hajó nem csak utasokat szállít, hanem 3 ellopott szuperfegyvert is, melyek a Giganos új harci fegyvereiként készültek, ezért is akarják mindenáron megkaparintani őket. Amikor a Giganos már az egész Alucard biztonságát veszélyezteti, sőt, annak építményébe is betör, Kaine, Tapp és Light felfedezi a szállítóhajókon a rejtélyes szuperfegyvereket: három hatalmas harci robotot, a Dragonarokat, melyekbe kénytelenek beleülni, és felvenni a harcot a támadók ellen, hogy megmentsék barátaikat és családjaikat. Az új robotok konfigurációja a három fiatalemberhez idomul, akiknek sikerül ugyan visszaverniük a támadást és az egyik szállítóhajó, az Idaho menekülését biztosítani, az Alucard azonban menthetetlenül elpusztul. Kaine, Tapp és Light így átmenetileg az Idaho fedélzetére kerül, ahol hivatalosan is katonai állományba lépnek, és a robotjaik segítségével igyekeznek támogatni a Földi Szövetség törekvéseit és visszaverni a Giganos támadásait…

Őszintén szólva már az opening, a Burning Heart megvett kilóra. Az ütemes nóta kellőképpen felcsigázza az embert, dinamikus jelenetei pedig, melyeket mintha konkrétan a zenére animáltak, koreografáltak volna, azonnal sejttetik, hogy itt valami rejtett kincsre bukkantunk. A cselekmény sokban emlékeztet a kortárs történetekre, Macrossra, Gundamra, Legend of Galactic Heroesra: egy rövid, 1-2 perces intró felvezeti számunkra, hogy hol járunk és mikor, kik a szemben álló felek, mi az alapvető konfliktus, és utána nem is húzzuk sokáig az időt, el is kezdjük is hőseink bemutatását. A történetvezetés leginkább a Macrossra emlékeztet: az űrben sodródó Idaho sorsát követjük a sorozat első negyedében, mely kétségbeesetten próbál visszakeveredni a Földre. A fiatal hősök hirtelen kerülnek szorult helyzetbe, és kényszerülnek beleülni a harci járműveikbe, ahogy történt ez a Macross legénységével, Hikaruval, Max-szal és Kakizakival, akik valamilyen szinten megfelelői is Kaine-nek, Lightnak és Tappnak: Hikaru és Kaine a triók forrófejű, gyakran türelmetlen és zabolátlan vezetői, Light és Max a megfontolt, szótlanabb, kicsit idősebb karakter, aki a felderítésért és taktikai tippekért felel, míg Tapp és Kakizaki a könnyelmű, laza, humoros sidekick (akiért épp ezért aggódik is a néző, hogy nem jut-e hasonló sorsra a drámai végkifejletnél). Ugyanúgy megvan az idősebb mentorfigura, Roy Focker helyét itt Duncan hadnagy (később százados) foglalja el, akinek eredetileg az új robotokat szánták. A fiúk közül ketten is idősebb lányokba/nőkbe habarodnak bele, akárcsak Hikaru és Misa is tette a Macrossban: Kaine-nek a szőke, titokzatos múlttal rendelkező Linda tetszik meg, Lightnak Diane, Tapp viszont a a velük kb. egyidős Rose iránt táplál gyöngéd érzéseket. Jó, hogy nem vesztegeti a sorozat feleslegesen az időt szerelmi háromszögekre, hanem mindenkinek megvan a maga kis párja, amihez időről időre visszatérünk, hogy kapcsolatuk alakulásáról tájékozódhassunk.

Hasonlóképpen remek, hogy nem a részenkénti, redundáns forgatókönyvet veszik elő, mint oly sok, sokrészes sorozat, hogy adott egy konfrontáció, hőseink beülnek a robotokba, lemegy a csata, a dolga végeztével pedig mindenki hazatér, és ez megy részről részre. Itt (is) megfigyelhető egy lineáris, jól kigondolt cselekmény, kezdve az Alucard pusztulásával, a fiatalok folyamatos tanulásával, fejlődésével, a Birodalom elleni támadások okozta veszteségekkel való szembesülésen át a felelősségvállalásig, megkomolyodásig, melyet aztán követ a Földre való megérkezés, a hölgyektől való átmeneti búcsú, a megmaradt szövetségesek felé való utazás (Amerika, Kína), melynek során földi vadászpilóra képzést is kapnak, előléptetésben részesülnek… Minden szépen követi egymást, építkezik a korábbi eseményekből.

Ellenlábasaik, a Holdon lévő kolóniába magukat befészkelő birodalmiak erősen náci Németországhoz hasonló ikonográfiát használnak a megjelenésükben (egyenruhák, tisztelgés, színvilág), a tömegjeleneteik pedig egy az egyben Leni Riefenstahl operatőri keze nyomát hordozzák magukon. Érdekes párhuzam ez, ugyanezt érezte az ember pl. a Star Wars folytatás-trilógiájának nézése közben is, ott is egyértelmű volt a Riefenstahl munkásságából való merítés. De ha már a Star Wars is felmerült, Kaine Dragonarjának a gépfegyveren kívül van egy fénykardja is, sőt, kettő, melyeket a markolatuknál fogva össze lehet illeszteni egy hosszú, duplapengés fénykarddá, amivel először csak 11 évvel később találkoztunk, a Star Wars 1. részében, a Baljós árnyakban (az összecsatlakoztatható markolatokat pedig legutóbb a Jedi: Fallen Order és Jedi: Survivor c. videojátékokban). Kaine legfőbb ellenlábasának, a birodalmi Meiyo Plato századosnak is van fénykardja, ráadásul az övé piros (míg Kaine-é zöld), ami megint visszacsatolás a Csillagok Háborújára, ahol a gonosz piros színű kardot használ, míg a jó gyakorlatilag minden mást (kéket, zöldet, stb.).

Folyamatosan derülnek ki érdekességek, melyeket nem csak úgy bedob a sorozat, hanem már kezdettől fogva sejttet: a gyönyörű Diane nem csupán kísérő vagy menekült volt az Idahoe maroknyi civil utasai közt, hanem a földi szövetségesek hírszerzőinek egyike, Linda pedig nem más, mint Meiyo Plato százados húga, aki hátat fordított családjuk erőszakos örökségének, apjuk volt ugyanis az, aki megtervezte a Dragonarokat, Linda azonban nem bírja nézni a pusztítást, amit a birodalmiak okoznak. Látjuk, hogy a Földön milyen társadalmi és környezeti pusztítást végez a Birodalom, ahogy gyakorlatilag az űrből sakkban tartja a lakosságot: amelyik ország vagy népcsoport nem tetszik nekik, vagy nem akar behódolni nekik, űrbéli szuperfegyverekkel képes bombázni az érintett térséget, nullára redukálva annak lakosságát. A Föld 75%-át már így is a (rém)uralmuk alatt tartják, ahol rendszeres a harcképes lakosság erőszakos besorozása a hadseregükbe, így a földi ellenálló szövetségesek egyetlen reménye, hogy a Dragonar-robotok tömeggyártása Kínában el tud kezdődni, hogy fel tudják venni velük a harcot.

A sorozat nem fukarkodik a felnőtt tartalomtól és ehhez kapcsolódó humortól: a srácoknak konkrétan merevedést rajzoltak, ahogy meglátták a lányokat szexi fürdőruhában; Kaine megjegyzi, hogy Linda a sok különböző műszerrel, mellyel a Dragonarok teljesítményét figyeli, “szinte már a gatyájába is belelát“; Murray őrmester megjegyzésére, hogy “itt valami bűzlik“, Rose az ágyékához kap, mintha attól tartana, hogy az ő nemi szervére utalt a férfi. A történet második felében felbukkanó, “Giganos Söpredéke” zsoldoscsapat tagjai több alkalommal is szexista kijelentéseket tesznek többek közt saját tagukra, Min hadnagyra is, Jin százados pedig, aki előbb foglyul ejti, majd elrabolja Lindát, egyértelműen szexuális célzattal teszi mindezt, mert szándékosan szétvágja a nő mellkasán a fuhát, valamint felhasítja a szoknyáját is, ami eléggé nyilvánvalóvá teszi a szándékait, és jól jellemzi az emberi erkölcsök elkorcsosulását egy háborús időszakban.

A sorozatnak ez a negyede igazából csak erre jó: fillernek tűnik, de egyre jobban nyilvánvalóvá válik a Birodalom értékeinek elillanása, a katonai vezetők torz világképe, embereik kizsákmányolása, a különböző bázisokon előforduló zendülések az elviselhetetlen körülmények miatt. Még maga a Birodalom élén álló Guiltorre marsall is elgyengülni látszik, ezért egyik magas rangú tisztje végez vele, mert úgy érzi, a Giganos eszméihez méltatlan a hozzáállása. Plato századosban is megkérdőjeleződnek azok az elvek, melyek szerint addig harcolt, és hű, három fős, harcos kísérete is vele tart, egészen a végsőkig.

Kaine, Tapp és Light sok jellemfejlődésen ugyan nem megy keresztül, de ég és föld a különbség a sorozat eleje és vége között, ami a harchoz, a pilótaszakmához való hozzáállásukat illeti, a képességeik fejlődéséről, tehetségükről nem is beszélve. Briliáns taktikai érzék, kiváló erkölcsi tartás és tenni akarás, önfeláldozó harcmodor jellemzi őket, melynek köszönhetően a trió a földi szövetséges erők abszolút szimbólumává válik, és sorra sikerül visszafoglalniuk a birodalmi ellenőrzés alatt álló területeket.

A finálé látványos és izgalmas, a felépítése sejtet veszteségeket, és aggódhat is a néző, hogy a hőseink közül el kell-e veszítenünk bárkit. Szerencsére ez nincs így, egyedül Plato százados egyik szárnyembere, Dan az, aki társai megmentése érdekében feláldozza magát. És ez nem is baj, számomra örvendetes, ha egy történet nem végződik kötelező tragédiával. A lezárás a szövetségesek elsöprő győzelmével és a Giganos holdbéli űrállomásainak pusztulásával érkezik, kinéz 1-2 esküvő és eljegyzés, előléptetés, ami nem is baj, mert hőseink bőven rászolgáltak.

Ami kifogásként talán felmerülhet, az az, hogy Light családi hátteréről szinte semmit sem tudunk meg, csak annyit, hogy egy brit Lord leszármazottja, és Amerikán is viszonylag gyorsan keresztülhajózunk anélkül, hogy Tapp New Yorkban élő családjáról bármi szó esne: a fiú azért is jelentkezett a pilótaképzésre, hogy otthon maradó családját, kistestvéreit a leendő fizetéséből támogassa. Egy levelet látunk csupán, amit tőlük kap, plusz egy friss fotót róluk, de nem ismerjük meg a tartalmát, így nem tudni, jól megy-e a soruk. Kaine-hez viszont többször is visszakanyarodunk: egyrészt azért, mert a fiú az anyját elveszettnek hiszi az Alucard állomás pusztulásával, aztán kiderül, hogy az apja híres, köztiszteletben álló vadászpilóta, aki egyszer meg is látogatja őket azon az anyahajón, mellyel Kína felé hajóznak, és végül ahogy a japán szigetcsoport mellett készülnek elhaladni, a fiúk a szárazföldön Kaine nagymamájához is beköszönnek egy rész erejéig (aki segít nekik egy ottani birodalmi bázis megsemmisítésében). Szóval itt kicsit felbillen az egyensúly, és nem is billen vissza, egészen a finálé epilógusáig, mikor rövid montázst láthatunk hőseinkről, amint a háború befejeztével visszatérnek szeretteikhez.

De ezen kívül… ez egy meglepően jó, szórakoztató és érdekes sorozat volt. Nem lett franchise belőle, mint a Gundamból, Macrossból vagy Legend of Galactic Heroesból, amolyan ritka gyöngyszem a 80-as évek végéről, amibe ha belekezd az ember, kellemes órákra számíthat.

 

3 Body Problem – 10/5

Miután látszólag animációs sorozatokkal indult ez a negyedév, belevágtam ebbe a nagy visszhangot kiváltó netflixes sorozatba is. Nem mindig szeretek felülni a hype-vonatra, de mint a sci-fi műfaj kedvelője, örültem, hogy megint egy ilyen témájú produkció került be a mainstream sorozatnézés ütőerébe, mely azért mindig jelezni szokta, hogy jóra lehet számítani. Mert az igazi keményvonalas tudományos fantasztikum, ami nem tudja eladni magát az átlag nézőnek, még mindig rétegtörténet, vagy annak posványában megreked, lásd az agyonharangozott Alapítvány-sorozatot az Apple TV-n, amit aztán se a közönség, se a szakma nem tudott értékelni. Jelen történet egy kínai sci-fi regény adaptációja, és nemrég megelőzte egy 30 részes kínai sorozat is, mielőtt a Netflixen a saját gyártású változat bemutatkozhatott volna belőle. Érdekes, bár korántsem ritka, hogy egy ígéretes történetnek keleten (vagy épp most nyugaton) ilyen hamar remake-je készül, és azért jelzésértékű is, hogy érdemes rá odafigyelni.

Mao Cetung rémuralma alatt járunk, a kínai kommunista “kulturális forradalom” idején, amikor is a fiatalokból verbulávódott, elvakult tömeg meglincseli és kivégzi azokat a szabad gondolkozókat, akik univerzális vagy nyugatinak tekintett, tudományos érveket hangoztatnak. Ye Wenjie (Rosalind Chao) kénytelen a tömegben végignézni, hogy tudós szülei nézetei miatt szétszakad addigi családi életük: az anya meghasonlik és enged a tömegnek, behódolva az eszméiknek, hogy életben maradjon, beáldozva ezzel a férjét. Az apa az utolsó lehetetéig a fizika megdönthetetlen törvényeit hangoztatja és nem hajlandó megtagadni addigi értékrendjét, így a tömeg szeme láttára agyonverik. Wenjie börtönbe, majd munkatáborba kerül, és rengeteg szenvedés és árulás kíséri az útját, de a Kommunista Párt felfigyel rá, mert tudják, hogy ő maga is briliáns fizikus volt apja szárnyai alatt, ezért beszervezik egy titkos, katonai kutatóprojektbe. Megtudja, hogy az amerikaiakkal és az oroszokkal együtt a kínaiak is folyamatosan figyelik a világűrt, mi több, óriási berendezésekkel küldenek is üzeneteket a végtelenség felé. Wenjie rájön, hogy a Nap segítségével felerősíthető a sugárzott jel, ezt kihasználva folytatják a projektet. Egy nap, amikor az amerikaiak a híres “WOW!“-üzenetet megkapják, Wenjie is elcsípi a világűrből érkező jelet, de míg az óceán túlsó felén nem tudják megfejteni annak jelentését,  Wenjie-nek sikerül: “Ne válaszoljatok! Én ezen a világon egy pacifista vagyok. Ha válaszoltok és meghallják, értetek mennek és leigáznak benneteket. Ne válaszoljatok!“. Wenjie, aki megcsömörlött saját világának kizsákmányolásától és kegyetlenségétől, józan esze ellenére mégis válaszol: “Gyertek! Segítek nektek leigázni ezt a keserű világot.“. 60 évvel később, a napjainkbeli Nagy-Britanniában a hatóságok egy furcsa gyilkosságsorozatra figyelnek fel: kiváló tudósok, fizikusok, matematikusok hullanak egy sorra egymás után, és látszólag mindegyikük önkezével vet véget az életének a lehető legmegmagyarázhatatlanabb módon (leugrás a magasból, kikaparják a saját szemeiket, vízbe fojtják magukat, stb.). Da Shi (Benedict Wong), a brit “stratégiai hírszerzés” nyomozója próbálja összerakni a kirakó darabkáit, feltérképezni az elhunyt kutatók közti lehetséges kapcsolódási pontokat, és megakadályozni, hogy még többen áldozatul essenek a jelenségnek. Miután az immár nyugdíjaskorú, Angliában élő Wenjie szintén tudós lánya, Vera Ye (Vedette Lim) is öngyilkos lesz, Vera fiatal kollégái furcsa égi jelenségekre, hallucinációkra lesznek figyelmesek, melyek mindannyiuk életét teljesen felforgatják…

Így kell ezt, baszki. Amikor a 2. rész végén a világból kiábrándult Wenjie válaszol a WOW!-üzenetre, a hideg kirázott. A színésznő arcán és tekintetében ott ült a világ összes szenvedése és nyomora, a bosszú iránti vágya, mellyel semmi másra nem áhítozott, csak hogy mindent és mindenkit megbüntethessen azért, amit vele tettek. Komolyan féltem aznap este lefeküdni, annyira a hatása alá kerültem. Kár, hogy a sorozat kiváló építkezése ellenére folyamatosan lefelé halad a lejtőn. Látjuk a fiatal tudósokat, ahogy a maguk szakterületei segítségével próbálják megfejteni a történteket: Jin Cheng (Jess Hong) és Jack Rooney (John Bradley) az idegenek által kifejlesztett technológiával ismerkedik meg, afféle AR/VR játék formájában kommunikálnak velük, és sikerül sorra megoldaniuk a feladatokat, melyből aztán kiderül: az élienek jönnek, mert a saját bolygójuk egy hármas naprendszerben helyezkedik el, melynek instabilitása miatt a civilizációjuk pediodikusan katasztrofák áldozatává vált, és kénytelenek új otthon keresni maguknak – ezért is jönnek a Földre. Aztán ott van a gyönyörű Auggie (Elza González), aki nanotechnológia segítségével igyekszik a Föld maroknyi, megmentésért fáradozó katonai, hírszerző szervezeteinek segíteni, de megcsömörlik attól, ami feladatot rá kényszerítenek, és ezért inkább hátat fordít az eseményeknek, lesz, ami lesz alapon. Egyedül Saul (Jovan Adepo) karakteréből nem látunk sokat, hogy ő miben tehetséges, miért jelentőségteljes, aztán végül neki szánják az egyik legfontosabb szerepet: mivel az űrlények előreküldtek két mikroszkopikus okosrészecskét, a szofonokat, ezek segítségével folyamatosan figyelik az emberiséget, tudnak minden tervükről és taktikájukról, így nehéz igazán felkészülni ellenük. Ezért az emberiség kiválaszt 3 tudóst az úgynevezett “Fallal szemben álló” projektre, akik mindenki más elől titokban tartva fogják majd valahogy megalkotni az emberiség stratégiáját az idegenek ellen. Hogy miért a leghitványabb, leglustább, folyton füvezős és a világba igazándiból beleszaró Sault választják erre a feladatra, azt már nem tudjuk meg, de nem is igazán értjük. Aztán ott van a végstádiumú hasnyálmirigyrákos Will (Alex Sharp), aki beleegyezik abba, hogy az agyát kioperálják és belehelyezzék egy űrkapszulába, melyet felderítő drónként (… igen…) kilőnek a Föld felé tartó idegenek felé, hogy majd kémkedjen nekik, és fel tudják mérni, hogy mekkora erővel is kell majd szembenézniük. Az űrkapszula viszont egy technikai malőr miatt letér a tervezett, több száz éves röppályáról és örökre elvesztik vele a kapcsolatot.

Te meg csak nézel, hogy hogy jutottunk el idáig, mikor az alapvető felállás tök érdekes lett volna: egy saját világát hátrahagyó civilizáció jön felénk, eleinte azzal a szándékkal, hogy együtt éljenek az emberiséggel, majd amikor megtudják, hogy az emberek képesek hazudni, megijednek tőlünk, és immár nélkülünk akarják majd a Földet benépesíteni. Félnek továbbá az emberiségtől amiatt is, mert olyan léptékben fejlődünk, mely az érkezésükre meg fogja haladni az ő technológiájukat, ami iszonyat érdekes és egyben tök jogos félelem is a részükről. Aztán ott vannak azok a kiváló karakterek, akik nagyon sokat hozzátesznelk a történethez. Wenjie a maga hányattatásaival, Jin és Jack a fantaszikusan érdekes AR/VR kalandjaikkal, Auggie kiváló ötletével és annak ábrázolásával, milyen hatást gyakorol ez rá mentálisan… Aztán ott az emberiség törekvését összefogó Thomas Wade, akit a kiváló, karizmatikus Liam Cunningham alakít, aki határozott, pimasz, tekintélyt parancsoló, de végig egy józan gondolkodású, pozitív, no-bullshit figura, aki képes engedményeket tenni, ha sajátjánál jobb, okosabb, ésszerűbb megoldásokkal konfrontálódik. Még Benedict Wong nyomozója is egy kiváló szereplő, kitartó, profi ügynök, akinek sikerül felkarolnia ezt a sokszínű társaságot.

És elgondolkozunk azon, hogy egy ilyen kiváló emberanyagból hogy sikerült összehozni… ezt. Hogy egy végig ilyen magas fordulatszámon pörgő történet hogyan kaphatott ilyen gyenge, lagymatag, antiklimatikus befejezést. Gyalázat. Komolyan mondom, gyalázat. És jó eséllyel éveket kell várni arra, hogy a Netflix elkészítse a folytatást egy 2. és potenciálisan 3. évad formájában, amit emiatt nem vagyok hajlandó kivárni, inkább megnézem a kínai eredetit.

 

Star Wars – Tales of the Empire (2024) – 10/7

A Tales of the Jedi című antológia-sorozat folytatásaként érkező Tales of the Empire már az első előzetesével feltüzelte a rajongókat. Elődjéhez hasonlóan két különálló történet-csokorra oszlik, melyben az első 3 epizód a The Mandaloran és az Ahsoka c. élőszereplős sorozatokból megismert Morgan Elsbeth nevű karakter eredetére fókuszál, míg a második három rész Bariss Offee figurájára, akit a 2. filmben (Attack of the Clones) és a The Clone Wars c. animációs sorozatban ismerhettünk meg.

Operatőri szempontból szemkápráztatóan szépek volt ugyan a Morgan Elsbethhez kapcsolódó részek, de cselekményileg… nem tudtak lekötni. Eleve maga a karakter nem tűnik érdekesnek számomra, és mivel az Ahsokából ismerjük a sorsát (spoiler: meghal), ugyanolyan feleslegesnek éreztem rá pazarolni az időt, mint Cassian Andor karakterére az Andor c. sorozatot. Igaz ugyan, hogy a Tales of the Jedi-ban Dooku grófot láthatjuk, aki szintén egy elhunyt karakter, de ott mélységet adott a figurának az a néhány rész, megismertük a motivációit, mik vezettek oda, hogy szakítson a jedik útjával, stb. Elsbethről semmi egyebet nem tudunk meg annál, amit eddig is tudtunk, ugyanolyan ellenszenves, taszító karakter, akinek az ég világon semmilyen jellemfejlődése sincs. Természetesen megjelenik Thrawn főadmirális is, mert miért is ne, hogy legyen visszacsatolás az Ahsoka eseményeire, de az igazat megvallva fél szemmel végig mobiloztam ezek alatt a részek alatt.

Bariss három epizódja már sokkal érdekesebb volt. Tőle akkor búcsúztunk el (jó rég…), amikor a háború vége felé terrortámadást (robbantást) hajtott végre a Jedi Templom ellen, és megpróbálta Ahsokára rákenni a dolgot, akinek egy ideig menekülnie is kellett emiatt, míg Anakin és Padmé be nem tudta bizonyítani az ártatlanságát. A jedik rideg elutasítása és a vádak gondolkodás nélküli elfogadása volt az, ami végül Ahsokát arra sarkallta, hogy elhagyja a Templomot és félbehagyja Anakin melletti tanulmányait, mely örök törést okozott a férfiban is, és örök bűntudatot a lányban, mert úgy érezte, felelős volt azért, hogy volt mestere a Sötét Oldal hatalma alá került. Barisst a katonai bíróság elítélte, és igazából így kanyarodunk vissza hozzá. A háború végének kapujában állunk, kiadták a 66-os parancsot, messzire száll a füst az égő Jedi Templomból, melyet a börtön ablakából Bariss is lát. Nem sokkal később átszállítják őt egy titkos bázisra, ahol további Erő-érzékenyeknek azt a lehetőséget kínálják fel, hogy álljanak be Darth Vader újonnan megalakult inkvizitor-gárdájába. Bariss elfogadja ezt, mert még mindig úgy érzi, a jedik felelősek a háború elfajulásáért, elhúzódásáért, korruptak lettek, és a Palpatine elleni “merényletük” igazolni látszott addigi nézeteit. Hamar rájön azonban, hogy inkvizitornak lenni szörnyű hiba volt, és úgy dönt, hátat fordít nekik is, és egy távoli bolygón gyógyítóként kezd el tevékenykedni. Sok-sok évvel később egy egykori inkvizitor-társa, Lyn, rátalál, miközben Erő-érzékeny gyerekeket kutatnak, a két nő párbajából pedig végül Bariss kerül ki vesztesként. Ellenfelének pengéje átszúrja a mellkasát, és látjuk, hogy leáll a légzése is, tehát egyértelműnek látszik tőle a búcsú, de végül sikerült megtérítenie társát, aki méltó temetést akar számára rendezni.

Kicsit befejezetlennek tűnik, bár gyönyögű az ív, melyet a karakter fejlődése bejár. A nagy tudású, sokat dicsért és szorgalmas jedi növendékből lett egy háborútól megcsömörlött, fiatal nő, akit tinédzserként küldtek harcba, mint oly sok társát, a traumát pedig nem tudta feldolgozni. Bűnt követett el a robbantással, sokak halálát okozva ezzel, utána pedig inkvizitorként sem volt makulátlan a lelke. Úgy tűnt, hogy visszavonulása, a gyógyítás (mint élet megmentése) egyfajta vezeklés is számára, a halál pedig megváltást hozott neki, ami nagyon szép, jelképes gondolat.

Egy dologtól viszont joggal fél az ember: látva, hogy az utóbbi évek sorozataiban gyakorlatilag semmi sem szent, és a fénykarddval való leszúrás még nem jelenti automatikusan egy karakter halálát (ahogy kellene), elképzelhető, hogy a lezáratlanság egyben azt is jelenti, hogy nem most láttuk Barisst utoljára. És szerintem ez ugyanúgy sokat kivenne a történetének mondanivalójából, szimbolikájából, ahogy pl. a The Mandalorian fináléjának érzelmes búcsúját is tompította az, hogy Luke egész hamar visszaküldte Grogut Din Djarinhoz. Szóval… nem tudom.

Úgy tűnik, van egy sor karakter, akiket előkészítenek későbbi projektekhez: a felnőtt Omegát a The Bad Batchből, Assajj Ventresst, aki látszólag mégis él (holott a Disney-kánonnak számító regényben meghalt), egy sor renegát klónt (Echo, Rex és társaik), Barisst (ha itt mégis életben marad), a Kenobi sorozatban elhintett Quinlan Vost (mint a 66-os parancsot túlélő jedit), Riyo Chuchi szenátort, és még sorolhatnánk. Nem tudni, hogy egy potenciális folytatás hol helyezkedne majd el: közvetlenül a 3. és 4. rész közötti, vad birodalmi, terjeszkedéses időszakban, esetleg a 6. rész után, a The Mandalorian + The Book of Boba Fett + Ahsoka + Rebels közös univerzumában? Az biztos, hogy lesz mit nézni, és lesz öröm, ha ezen karakterek visszatérnek. Kérdés az, hogy el tudnak-e ezek majd vinni a hátukon egy-egy újabb sorozatot vagy filmet. Mert kicsit az az érzése az embernek, hogy ők ilyen másodvonalbeli maradék-karakterek, akikkel mostohán bántak eredeti történeteikben, és így próbálják az ő életüket, jelentőségüket befejezni (és a korábbi hibákat így kijavítani).

Hogy ez jó ötlet-e, majd kiderül.

 

City Hunter – 10/8

Mikor hónapokkal ezelőtt megláttam ennek a teaserét, bennem volt, hogy előveszem az animét a maga összes részével és évadával, és ledarálom, hogy mire ezt bemutatják, képben legyek azzal, mennyire hű ez az adaptáció a forrásműhöz, vagy épp mennyire tér el tőle. Tsukasa Hojo munkásságát mindig is rettentő nagyra értékeltem, mert az alkotásaiban ott élnek 80-as évek a maguk összes, ikonikus frizuráival, divatjával, lakberendezési elemeivel, autóival, ami miatt olyan a mangáit lapozgatni, mintha az ember időutazáson venne részt. A City Hunter és a Cat’s Eye kétségkívül a két leghíresebb munkája, melyekhez olyan anime-sorozatok készültek, amik a mai napig kultstátuszt élveznek a rajongók körében (mármint azok számára, aki nem csak a modern szarokat szokták nézni). De míg a Cat’s Eye három mestertolvaj szemszögéből mutatja be a korabeli japán hétköznapokat, addig a City Hunter egy magánnyomozó által. 20-30 év távlatából elővenni egy történetet és a modern közönség számára adaptálni nem mindig könnyű. De vannak példák arra, amikor ez kifejezetten jól sikerül (lásd pl. a Captain Tsubasa reboot sorozatát).

Napjainkbeli Tokióban járunk, ahol Saeba Ryo (Suzuki Ryouhei) magánnyomozóként tevékenykedik. Társa az egykori rendőr Makimura Hideyuki (Ando Masanobu), aki sötét, családi titkot rejteget: egykor az apja is rendőr volt, és annak idején egy rajtaütéskor megölt egy befolyásos bűnözőt, aki egy árva kislányt hagyott hátra. A férfit a bűntudat arra sarkallta, hogy ne hagyja magára a kisdedet, ezért magához vette, a sajátjaként nevelte fel, és Kaori (Morita Misato) névre keresztelte el. Apjuk halála után Hideyukira hárul a feladat, hogy egy nap elmondja Kaorinak az igazságot. Azonban aznap, mikor elég idősnek találja a lányt ahhoz, hogy megbirkózzon az igazsággal, a férfi egy támadás következtében életét veszti. Ryo karjaiban hal meg, de megígérteti vele, hogy vigyázni fog helyette a lányra. Ryo eleinte vonakodik befogadni a lányt, de mikor látja, hogy annak ugyanolyan erős az igazságérzete, mint korábban bátyjának, maga mellé veszi és onnantól kezdve ő lesz az új társa. Egy szövevényes ügyet kénytelenek felgöngyölíteni, melyben különböző embereknek egy kísérleti, tiltott drogot, az Angyalport adják be: a szer rövid időre fokozza a teljesítményüket (erő, sebesség, stb.), de a legtöbb alany szervezete végül nem bírja a terhelést és odavész. Az egyik alany, egy online cosplayer influencer, Kurumi (Hanamura Asuka) viszont úgy tűnik, kivétel, a cég tehát, mely a teszteket végzi, nagy erőkkel keresi az előjük menekülő lányt. Ryo és Kaori igyekszik megvédeni Kurumit, és felszámolni a bűnszervezetet…

Gyakorlatilag tökéletes lett az adaptáció, talán a leghitelesebb és eredeti műhöz legközelebb álló alkotás. Egyetlen kifogásom, hogy a 80-as évek életérzése, divatja teljesen hiányzik belőle. Megértem, hogy a modern közönség számára fura lett volna, ha mindenki 80-as évekbeli, retró ruhákban szaladgál, de a mostani mainstream fast fashion divat akkora egy szemét, hogy rendesen fáj Kaorit ezekben a moslék, alaktalan, előnytelen farmerruhákban látni. A rendőri szervekre viszont szerencsére ilyen téren nem lehet panasz, a Ryo növérét, Saekót alakító Kimura Fumino gyönyörű és elegáns minden nyomozó kollégájával együtt, akárcsak a többi, japán rendőrös, bűnügyi sorozatban.

Minden más szinte tűpontosan visszaadja azt, amire az eredeti történetből számítunk. Hideyuki halála, Kaori eredettörténete és Ryóhoz csapódása, a hirdetőtábla, Ryo perverzitása és pornómániája félelmetesen jó, az ikonikus vörös trikó és barna ballonkabát és az elmaradhatatlan Mini Cooper egy az egyben azt a Ryót kelti életre, amit a manga után az anime is. Még Kaori óriás kalapácsa is, amivel az eredeti történetben a férfit állandóan lecsapja, autentikusan kerül bele a történetbe. Őszintén szólva meglepően bátornak tűnik ez a feldolgozás, Suzuki Ryouhei pedig sziporkázik a szerepben. Kellően infantilis és kanos, amivel a nőknek próbál udvarolni, komoly a drámai helyzetekben, és elképesztően vagány az akciójeleneteknél. (és amúgy olyan teste van, hogy beszarsz… o.O nem az a deszkapalánk, mint sok mai ázsiai, androgün pali…)

Öhm… azt hiszem, mindent elmondtam, amit akartam. XD

A cselekmény, a titokzatos főellenség és a befejezés egyébként tökéletesen előkészítene egy élőszereplős sorozatot folytatásként, kíváncsi vagyok, meglépik-e majd és elkészítik-e.

 

The Asunta Case – 10/7

2013 őszén hatalmas port kavart Asunta Basterra Porto rejtélyes eltűnése és meggyilkolása a spanyol Santiago del Compostellában. A gyermek az első kínai kislány volt, akit valaha Galiciában örökbe fogadtak. Asunta Fang Yong néven látta meg a napvilágot, és még egy éves sem volt, amikor egy spanyol házaspár, Alfonso Basterra Camporro és Maria del Rosario Porto Ortega Yongzhou városába ment és egy árvaházból örökbe fogadta őt. A kislány néhány nappal a 13. születésnapja előtt tűnt el az otthonából, és órákkal később egy külvárosi út mentén találták meg a holttestét. A gyermek halálát fulladás okozta, a végtagjain kötözés nyomai voltak láthatóak, a boncolás és toxikológiai jelentés pedig megállapította, hogy közel 30 nyugtató/altató hatású pirula (Lorazepam) volt a szervezetében, a hajának mintái szerint pedig több dózisban korábban is kapott már hasonló orvosságot. A nyomozók figyelme hamar az örökbefogadó szülőkre terelődött a számos ellentmondás és inkrimináló jel kapcsán, melyek következtében nem sokkal később le is tartóztatták őket, majd 2 évnyi huzavona után a bíróság 18 év letöltendő börtönbüntetésre ítélte mindkettejüket. A feljebbviteli bíróságok is megerősítették az ítéletet, a szülők pedig látszólag beletörődtek, az apa kijelentette, hogy az utolsó napig börtönben fog maradni, és nem fog egy nappal sem hamarabb kijönni, hogy így bizonyítsa az ártatlanságát. Maria többször kísérelt meg öngyilkosságot, 2020-ban végül felakasztotta magát. Mai napig rejtély, hogy ha ők ölték meg a gyermeket, miért tették, és ha nem ők voltak, akkor ki tehette. Beismerő vallomást egyikük sem tett, végig bizonygatták az ártatlanságukat.

Ez a netflixes sorozat a rendőrségi nyomozás jegyzőkönyvei és a bírósági procedúra eseményei alapján készült afféle feldolgozás, de hűen követi annak szálait. Tetszett, de egyben megrázó is volt végignézni. Sajnáltam a kislányt, mert ártatlan volt és nem tett semmi rosszat, valaki mégis véget akart vetni az életének. Számos gyomorforgató dologra került fény a vizsgálat és nyomozás során, pl. hogy az apa laptopján pornográf tartalomfogyasztás nyomaira bukkantak, melyek kimondottan kiskorúnak tűnő, ázsiai lányokkal kapcsolatos keresések voltak. De ott van az anya, Maria házasságtörő viszonya egy nála jóval fiatalabb, nős palival; vagy az az állítólagos betörő, aki nem sokkal a halála előtt megpróbálta megfojtani Asuntát a saját szobájában éjszaka, melyet az anyja nem is jelentett a rendőrségen… Vagy az, hogy a lány korábban az iskolában is panaszkodott, hogy folyamatosan bágyadt, mert a szülei valami rejtélyes fehér port szoktak neki adni, amitől mindig szédül… Szóval engem igazából meggyőztek a nyomozási eredmények. A miértre a szülőktől nem kapunk választ, a sorozat felvázol néhány szcenáriót, mely talán magyarázatként megállja a helyét, de Maria halálával és az apa kategorikus tagadásával valószínűleg sohasem fogjuk megtudni, mi történt.

 

The Snow Girl – 10/8

Az Asunta-sorozat után nem váratott sokat magára a Netflix, hogy felajánljon egy újabb, spanyol gyártású történetet. Az elmúlt időszakban egyre több, európai gyártású produkciót sikerült megnéznem, és némileg meglepve, de sokkal inkább elégedetten konstatáltam, hogy igenis van mit nézni a sok amerikai mocsok és a lassan követhetetlen, ázsiai felhozatal mellett.

2010-ben egy hideg, esős, malágai felvonuláson bűncselekmény történik: az aprócska kislányt, Amaya Martínt (Emma Sánchez) a szülei először szem elől tévesztik a tömegben, majd a gyermeket ismeretlen tettes elrabolja. Alvaro Martín (Raúl Prieto) és Ana Núnez (Loreto Mauleón) igyekszik mindent megtenni annak érdekében, hogy gyermeküket visszakapják, a rendőrség azonban évek múltán sem tud felmutatni semmi érdemlegeset. A sajtó mindinkább a szenzációt látja a történetben, egyedül a SUR gyakornoka és oknyomozó újságírója, Miren Rojo (Milena Smit) az, aki látszólag ténylegesen segíteni akar a kétségbeesett szülőknek. Tapasztalt mentorával, Eduardóval (José Coronado) igyekeznek kibogozni a szálakat, annak reményében, hogy egy nap a gyermeket sikerül megtalálni…

Alapvetően ez egy tökérdekes történet lett volna. Kicsit úgy érzem, hogy Miren saját tragédiája (partidrogot kevertek az italába évekkel korábban, és többen is visszaéltek ezzel a helyzettel) sokat kivesz abból, ami az egész lehetett volna. Olykor nem is igazán tudjuk, ki vagy mi után nyomoz a nő valójában: a gyereket akarja megtalálni, vagy a vele történtek elkövetőit. Annyira domináns a traumatizált nő lelkiállapotának bemutatása, hogy az néha már az alap bűncselekményt is feledteti a nézővel. Sorozatosak a pánikrohamok, a rémálmok, flashbackek, a hétköznapi interakciók által kiváltott triggerek, melyek mind-mind befolyásolják Miren viselkedését. És azt hinnénk, hogy ez és a vele történtek óvatosságra fogják őt inteni, felébred benne egyfajta ösztönös védekező mechanizmus, hogy felismerje a jeleket, a bántalmazók viselkedésében a stílusjegyeket, hogy ne merészkedjen egyedül ezek társaságába… de nem. Nem látod rajta azt az ösztönös félelem-érzetet, ahogy az impulzusok érik, ahogy szinte már a nézőnek a bőre alá bemászik az iszonyat ezeknek a karaktereknek a láttán, és ő meg sem sejt az egészből semmit. A rendőrség eljut a Martín-családhoz közelálló baráthoz, David Luque-hoz (Tristán Ulloa), aki először segítőkész támogatónak tűnik, majd kiderül róla, hogy 30 évvel korábban megrontott egy kiskorút, akit aztán végül feleségül vett és akivel együtt maradtak. És mikor már azt hinnéd, hogy ebben a szálban ennyi volt, nem, jön a fekete leves, mert Luque a saját fiával snuff-filmeket gyártot a darkwebre, Miren pedig simán elcseverészik a fiúval, nem is sejtve, milyen veszélyes az (embereket rabolt el, drogozott be és erőszakolt meg a videók kedvéért), és csak annyival szembesül, hogy a fiú a lebukást követően inkább a szeme láttára öngyilkos lesz, semhogy börtönbe kerüljön. És ha mindez még nem volna elég, képbe kerül egy Spanyolországban élő amerikai, James Foster (Stephan Wilks), egy elítélt pedofil, akinek Miren ugyanúgy a közelébe merészkedik, sőt, mi több, konkrétan hajlandó szinte prostituálni magát azért, hogy információt nyerjen ki belőle (hagyja neki, hogy fotókat készítsen magának róla). Foster egy nemzetközi, darkwebes pornográf vonalra tereli Miren figyelmét, melyen állítólag róla is található videofelvétel, és a nézővel szinte elhiteti a cselekmény, hogy ez lesz Amaya történetének megoldása, vagy annak kulcsa is, pedig az nem is állhatna távolabb ettől.

Akkor kezd értelem visszatérni a kusza cselekménybe, amikor évekkel később egy videomagnó-felvétel érkezik Miren számára a szerkesztőségbe, aki azóta teljes jogú tagja lett a lapnak. A rövid felvételen egy addigra már jóval idősebb Amaya látható, aki egészségesnek tűnik, de a jelek szerint be van zárva valahova. A gyermeket egy házaspár női tagja, Iris Molina (Cecilia Freire) rabolta el annak idején, a nő ugyanis képtelen volt elviselni a folyamatos vetéléseket, és hogy vélhetően nem lehet többé saját gyermeke. A férj, Santiago Vallejo (Julián Villagrán) eleinte nem akart belemenni a játékba, de rájött, hogy már nem szállhatnak ki, ezért egy farmon, távol a várostól élnek, a kislányt pedig a külvilág szeme elől elrejtve, sajátjukként nevelik fel, Julia (Iratxe Emparan) névre keresztelve. Azonban egyre jobban magával rántja őket az a hazugságspirál, amibe emiatt keverednek, és egyre nagyobb a paranoia, amiben a lányt nevelik: folyton azzal tömik a fejét, hogy a kinti világ, a városi emberek bántani akarják, és meneküljön és zárkózzon be a szobájába, amikor csak meglátja, hogy valaki idegen közeledik a házuk felé. Santiago halála után Irisnek nincs maradása, Franciaországba akar szökni a kislánnyal, de megsajnálja annak anyját, aki azóta is rendszeresen ad interjúkat a tévében. Küldeni akar neki egy búcsúvideót, de az otthoni felvevője elromlik, ezért szervizbe viszi azt. Mivel ritka, régi technológiáról van szó, a szalagok elemzésével a rendőrség és Miren is eljut a szervizhez, és azon keresztül Irishez.

Meg kell jegyezni, hogy a sorozat nem feltétlenül a rendőrség inkompetenciáját igyekszik kidomborítani, a vezető nyomozó, Belén Millián (Axia Villagrán) kimondottan ügyes ezen a téren, és folyamatosan rágja a feljebbvalói fülét, hogy több ember kell, mert nincsenek elegen ahhoz, hogy minden szálat kövessenek és megfelelően megvizsgálhassanak. Miren sem éppen azért jut el hamarabb a valódi bűnösökhöz, mert talpraesettebb: sok esetben tisztességtelen megoldásokhoz folyamodik (pl. konkrétan ellopja a szervizes pali jegyzetfüzetét a vásárlói személyes adataival, így tudja meg, hol lakik Iris).

Úgy érzem, valamelyest felesleges volt ennyire erőltetni a két szálat, főleg úgy, hogy az egyiket látszólag teljesen parkolópályára tették, és a megoldás jóval prózaibb volt a sötét darkwebes helyett. Simán meg lehetett volna hagyni ezt a második évadra, melyet már forgatnak, mely jobban kifejthette volna a Mirennel történteket, ha már a záró jelenetek is arra utalnak, hogy ez a szál fog (ismét) előtérbe kerülni. Nem volt rossz sorozat, talán csak nem bíztak a sikerében eléggé, és mindent bele akartak szuszakolni a cselekménybe, amit nem is kellett volna.

A történet akaratlanul is a leghíresebb, spanyol eltűnéses/emberrablásos (?) történetet, Madeleine McCann szomorú sorsát juttatja az ember eszébe, ahol a különböző összeesküvés-elméletek mindenféle pedofil- vagy balesetes szálat feltételeznek, holott könnyen lehet, hogy ugyanígy egy gyermektelen pár rabolhatta vagy raboltathatta el a szerencsétlen brit kislányt.

 

Suzume (2022) – 10/9

Nagyon sajnáltam, hogy annak idején lemaradtam erről a filmről a moziban. Főleg azért, mert úgy éreztem, hogy ha egy anime eljut a magyar mozik kínálatáig (anélkül, hogy mondjuk Miyazaki felelt volna érte), akkor annak rendkívülinek kell lennie. Mint oly sok mindenkit, engem is az előzetese és annak jellegzetes betétdala volt az, ami bevonzott, pedig amúgy nem vagyok nagy anime mozifilm-rajongó, és talán 2 kezemen meg tudnám számolni, hányat láttam összesen. Nem is nagyon olvatsam utána, hagytam, hogy meglepjen és elvarázsoljon, mert a zene, a bámulatosnak ígérkező animáció és a fura, fantasy-jellegű megközelítés már így is bőven ígéretesnek tűnt.

Iwato Suzume egy 17 éves felső-középiskolás lány egy vidéki kisvárosban, aki anyja halála óta a nagynénjével él. Egy nap, amikor épp iskolába tart, egy rejtélyes, jóképű idegenbe, Munakata Soutába botlik, aki titokzatos módon elhagyatottan álló helyeket, azon belül is ajtókat keres. A lánynak egyetlen ilyen jut csak eszébe, egy korábbi katasztrófa óta elhagyatottan álló, romos fürdő közepén álló ajtó formájában, ezért útbaigazítja az idegent. A találkozás azonban nem hagyja nyugodni, maga is elmegy a helyszínre, ahol kinyitja az ajtót, mellyel nem is sejti, mekkora galibát okozott: az ajtót addig őrző ún. zárókő (egy macskaformájú totemszobrocska) megelevenedik egy kiscica formájában, rászabadítva a világra egy hatalmas, mitikus, féregszerű szörnyet, mely természeti katasztrófákat, földrengéseket képes előidézni, ha nem sikerül az ajtót bezárni. Souta rejtélyes örökséget hordoz: családja generációk óta egyfajta őrzői, “ajtózárói” szerepet élvez, a feladatuk tehát megóvni a világot ezektől a kitörni vágyó férgektől, és bezárni az ajtókat, melyekből elő tudnak törni. Suzume ballépése azonban nem várt bonyodalmakhoz vezet: az életre kelő totem cica először egy háromlábú kisszékké varázsolja Soutát, majd konkrétan a szörnyek útjának egyik zárókövévé teszi őt meg, míg ő maga igyekszik a másikat megtalálni és ott a szörnyet szabadjára engedni. Suzumére hárul a feladat, hogy ezt megakadályozza…

Most nagyon csúnyát fogok mondani, de a bizarr mitologikus világa, figurái miatt sose rajongtam az ilyen témájú animékért, de Miyazaki munkáiért sem. Talán csak fel kell nőni vagy meg kell érni hozzájuk, de van, akit soha nem tudnak megszólítani, akárhány éves is. Ennek se én vagyok a célközönsége, itt se ez fogott meg igazán. Hanem Suzume elpusztíthatatlan állhatatossága, tenni akarása, őszintesége és jó lelke, mellyel folyamatosan kivívja a környezete elismerését. Ahogy üldözőbe veszi a macskát, szigetről szigetre vándorol, és amikorra feléli szinte minden zsebpénzét, mások jóindulatára szorul, hogy eljusson A-ból B-be, ne haljon éhen vagy legyen hol aludnia vagy megfürdenie. Rövid mellékszerepek erejéig kedves, önzetlen segítők karolják fel őt, akiknek ő maga is jó szolgálatot tesz, az interakcióikat pedig egyszerűen kellemes nézni. Szeretek jó embereket, jó cselekedeteket, pozitív értékeket, barátságot, bizalmat, bizakodást látni, mert ezek valahogy engem is jobbra sarkallnak.

Már-már kafkaian bizarr, ahogy a háromlábú széké varázsolt Souta interaktol Suzumével, nem tudod, hogy nevess, sírj a röhögéstől, sajnáld vagy szurkolj az iskoláslánynak, hogy belehabarodjon egy hokedlibe. Mert Souta gyönyörű, akár Miyazaki Howl-ja a Vándorló Palotából (talán kicsit túlságosan is hasonlít rá…), a hangja meleg, kedves és gyöngéd, amitől még a nézőnek is megremeg a szíve, nemhogy hősnőnknek. Nem a szerelem azonban az, ami kettejüket hajtja előre, hanem a tenni akarás, mely egyetlen pillanatig sem kérdőjeleződik meg bennük. Mondhatnánk, hogy kicsit idealisztikus, hiszen hol vagyunk ma már attól, hogy két fiatal ennyire bátran félre merjen hajítani mindent, akár saját sorsát és életét is, csak hogy másokat megmentsen? Souta és Suzume mégis megteszi, kitartásuk pedig közvetlen környezetüket is az utolsó pillanatig inspirálja és ugyancsak cselekvésre ösztönzi.

A filmet (minden mitologikus háttértől függetlenül) egyszerűen JÓ NÉZNI. Szívmelengetőek a kalandokat továbblendítő segítők, akik kihúzzák Suzumét a csávából, és fájdalmasan gyönyörűek Suzume és nagynénje kapcsolatának pillanatai, melyek segítségével közelebb kerülnek egymáshoz. A történet egyszerűen feltölti az embert azzal a mindennapokból annyira hiányzó pozitív életérzéssel, mely csak úgy sugárzik belőle, és mivel ennyire nagy hatással volt rám, biztos vagyok benne, hogy meg fogom nézni a rendező további munkáit is.

 

Bridgerton (3. évad) – 10/6-7

Néhány évvel ezelőtt még kategorikusan elhatárolódtam az egész Bridgerton-jelenségtől, mert úgy éreztem, a nagy klasszikusok (Büszkeség és balítélet, Értelem és érzelem, stb.) meggyalázása csupán. A koridegen jelmezek és frizurák, az anakronisztikus gondolatok, és persze a stáb tagjaiul választott (színesbőrű, ázsiai, stb.) színészek egyáltalán nem illettek a György-korabeli Anglia nemesi társaságába, holott a sorozat azt teljes természetességgel tárta elénk, mintha mi sem lenne ennél egyértelműbb. Aztán egyszer, később, míg két barátnőm vendégségben volt nálam, rávettek, hogy kezdjük el nézni együtt, mert hogy milyen jó, nekik mennyire tetszik, és végül engedtem.

Nem mondom hogy nem tetszett. Mert minden ellenérzésem dacára tényleg pazar a jelmezeinek világa, a háttérzene csendben muzsikálva kiegészíti a jeleneteket, rettentő jó a világítás és összességében az operatőri munka, és úgy nagyon a szexjelenetekkel sem volt sok problémám. A mondanivalójával, a modern korszellem beférkőzésével már annál inkább, de igyekeztem mindezektől elvonatkoztatni, és úgy élvezni a történetet. Mert alapvetően… érdekes történetről van szó. Egy nem túl gazdag, de jó hírű család megözvegyült matriárkája próbálja kiházasítani 4 lányát annak sorrendjében, ahogy a társaságba való bevezetéshez elég időssé válnak, valamint jó feleséget találni négy fiának is, gondosan ügyelve arra, hogy a család hírnevén ne eshessen csorba. Láttunk hasonlót más történetekben, így az alapfelállás még akár vonzónak is tekinthető. Udvari intrikák, pletykák, irigység, rosszindulat kíséri az ifjak és hajadonok útját, barátságok szövődnek vagy éppen szakadnak meg, bár nem lebeg kimondottan az anyagi jólét bizonytalansága a fejük felett, mint akár mondjuk a Dashwood- vagy a Bennett-lányok esetében, nem nagyon látunk eltérő, társadalmi rangok között kibontakozó szerelmet vagy vágyakozást, mindenki megmarad a saját köreiben. Az urak csinosak (főleg Benedict és utóbb Colin), a hajadonok bájosak (néhány kivétellel), a humor pedig nagyon sokat hozzátesz a más történetekben merev, etikettet szigorúan követő és megkövetelő társasági élethez.

De akkor mi az, ami elrontja?

A 3. évad gyakorlatilag ugyanazzal a felütéssel tér vissza, amivel az első és második is kezdődött: a vidéken nyaraló nemesség a báli szezon idejére visszatér Londonba, ahol mindenki a királyné, Sarolta (Golda Rosheuvel) első báli eseményére készül, melyen az udvar az újdonsült, házasulandó korba érő hajadonok bemutatásának lehet szemtanúja. A Bridgerton-család korban harmadik (születési sorrendben hatodik) gyermekük, Francesca (Hannah Dodd) debütálását készíti elő. Az eddig kevesett látott (és a belemesélt cselekmény alapján jobbára vidéken zongorázni tanuló) lány csinos és bájos (könnyen lehet, hogy a legszebb Bridgerton-lány húgával, Hyacinth-tal (Florence Hunt) együtt), mégis nagyon zárkózott és visszafogott. Nem látjuk, hogy úgy izgulna első bálja előtt, mint Daphne (Phoebe Dynevor) (1. évad) vagy Eloise (Claudia Jessie) (2. évad), sokkal könnyebben veszi a felkészülést és a ceremóniát is. Ezzel egyidőben a legidősebb fiú, az apjától a vicomte címét megöröklő Anthony (Jonathan Bailey) friss házasként hazatér nászútjáról hitvesével, Kate-tel (Simone Ashley) és épp az örökösök biztosításán “fáradoznak”. Az előző évad nagy cliffhangerrel ért véget, Eloise rájott ugyanis, hogy a társasági életről pletykalapot vezető Lady Whistledown nem más, mint tulajdon barátnője, a családjukkal szemközti házban élő Penelope Featherington (Nicola Coughlan), aki a szemében oly sokat ártott már a családjuknak (főként Colin (Luke Newton) és saját maga ügyében), ezért végtelenül kegyetlen módon megbántja őt, és megszakítja vele a kapcsolatot.

Penelope is visszatér Londonba az anyjával (Polly Walker) és két nővérével, Philippával (Harrier Cains) és Prudence-szel (Bessie Carter), akik időközben mind férjhez mentek, de eléggé rangol aluli párt választottak maguknak szüleik bárói címéhez képest. Most mindkét lány azon igyekszik, hogy elsőként fiút szüljön, a Featherington-vagyon ugyanis az első fiú örökösre fog szállni. Anyjuknak már csak Penelope-t kellene kiházasítania, de kevés reményt fűz a sikerhez, hiszen a lányt 3 éve mutatták be először az udvarban, és azóta egy kérője sem akadt, dundi testalkata és zárkózott jelleme, valamint rikítóan ízléstelen ruhái miatt nem is igazán számít arra, hogy egy nap még valaki megkérné őt (amit nem is felejt el rendszeresen a lány orra alá dörgölni). Penelope továbbra is csak a szomszédos Colinba szerelmes, és amiatt aggódik, hogyan tudná helyrehozni a kapcsolatát Eloise-zal és megőrizni álcáját, mint Lady Whistledown. Egyre nagyobb azonban az őrület a Featherington-házban, ezért onnan is menekülni szeretne, így eldönti, hogy ebben a báli szezonban férjet keres magának.

Colin hónapokon át utazgatott Európában, és délceg, magabiztos, vonzó fiatalemberként tér vissza, akit azonnal körülvesznek az eladósorba kerülő kisasszonyok, Penelope nagy bánatára. Eloise nem árulta el neki (vagy másnak), hogy ki Whistledown valójában, Penelope pedig megbocsátja Colin korábbi rút viselkedését (miszerint sose udvarolna neki), így Colin tanítani kezdi őt arra, hogyan mozogjon és viselkedjen magabiztosan a társaságban, hátha azzal sikerül felkeltenie a kérők figyelmét. Penelope vonakodva fogadja el az ajánlatot, ami sajnos nem hosszú életű, ugyanis Colin először elkotyogja a dolgot Eloise-nak, Eloise pedig újdonsült barátnőjének, az előző évadok gonosz, kegyetlen Cressida Cowperjének (Jessica Madsen), aki Daphnével együtt debütált, és azóta minden szezonban a gúny, megvetés és mások elleni áskálódás szimbóluma volt.

A néző ugyanúgy nem érti, honnan jött hirtelen ez a barátság a dúsgazdag, elkényeztetett és utálatos Cressida és az ilyen stílust képviselő nőket eddig mélyen megvető Eloise között, ahogy Penelope sem, és ahogy nem értünk sok minden mást ebben a történetben. Eloise, mint a modern feminizmus megtestesülése, eddig az olvasásnak, elme művelésének szószólója, a női függetlenség pártolója volt, most pedig egyszeriben behódol a kor divatjának, kedélyesen cseverészik a korabeli hajadonokkal, Cressida legjobb barátnőjévé avanzsál, azaz még förtelmesebb figura lesz belőle, mint amilyen a 2. évad végén volt. [emlékeztetőül: “te tényleg csak egy penészvirág vagy“, mondta lenézően Penelope-nak, amikor kiderült az igazság, utalva arra, hogy kettejük barátsága a részéről sosem volt szívbéli és őszinte, és már-már csak jóindulatból vagy szánalomból tartózkodott eddig a társaságában]

Nem értjük azt sem, miért akarja az évad kb. ugyanazt a cselekményt eladni nekünk újra, mint az első évadban, csak kicsit más köntösbe öltözve. Ott Daphne és annak későbbi hitvese, Simon (Regé-Jean Page) játszott el hasonlót: fiktív romantikázást, hátha az a lányt még kívánatosabbá teszi a többi udvarló számára és sikerül megcsípnie egy jó frigyet. A két fél ott is végül teljesen egymásba habarodott az intrikázás közepette, és nincs ez másként Colinnal és Penelope-pal sem.

Az se teljesen világos, miért kell ennyire erőltetni a kortól teljesen idegen diverzitást és sokszínűséget a cselekményben. Tele vagyunk színesbőrű, indiai, ázsiai karakterekkel, az egyik friss debütáns kisasszony siketnéma és kézjelekkel kommunikál, mert miért is ne, és az egyik lord kerekesszékben jelenik meg az egyik bálon. Penelope-n köszörüli a nyelvét mindenki, de vannak nála jóval vaskosabb, testesebb, kevésbé szebb tagjai is az udvarnak (konkrétan egy nála kb. másfélszer kövérebb, néger nő formájában, akin persze, hogy nem mer gúnyolódni a sorozat, mert hogy nézne az ki, fúj rasszizmus, kivéve, ha fehér ember ellen kell azt csinálni…).

Ismét ki-kiszól a történet a képernyőről, a színesbőrűek nehézségeiről mesélve nekünk, hogy a frissen Kent bárói címét megöröklő Will Mondrich (Martins Imhangbe) addig egy jó hírű szalont vezetett és csaposként, bokszolóként dolgozott, most viszont így bebocsátást nyer a társasági életbe, és családja egy szép palotába költözhet, de emiatt fel kellene adnia addigi életét és szalonját, különben kiveti magából a társadalom…

Lassan mindegyik Bridgertonnak nem-fehér párja lesz: az első évadban Daphne a néger Simonhoz ment feleségül, a 2. évadban Anthony az indiai Kate-et vette el, Colin az 1. évadban néger Marinának (Ruby Baker) udvarolt (aki jól át akarta verni őt), és most Francescának is egy indiai és egy néger kérő, Killmartin grófja (Victor Alli) udvarol a leghevesebben. Felbukkan a történetben a királyné bizalmasának számító (szintén színesbőrű) Lady Danbury (Adjoa Andoh) fivére, Marcus (Daniel Francis) is, akit viszont a cselekmény mintha a Bridgerton-gyerekek özvegy édesanyjával akarna összeboronálni. Nem vagyok rasszista, de amúgy… nem túlságosan erőltetett ez egy kicsit?

És hát a szex.

A történetben az urak (apák, fivérek, stb.) mind fennen hangoztatják az erkölcsi értékrendet, lányaik és húgaik viselkedésében elvárják a makulátlanságot, és készek ölre menni, ha azon akárcsak a legapróbb csorba is esik. De az már nem baj, hogy ők rendszeresen eljárnak kurvázni, mert az simán belefér! Anthony különösen képmutató volt ilyen téren, Benedict már jóval visszafogottabb, és bár neki is voltak házasságon kívüli kapcsolatai egyik-másik női karakterrel, sosem volt olyan visszataszító a viselkedése, mint sok más férfi figurának. Most Colin is beáll a sorba, és rendre édeshármasozik a kupleráj olcsó munkaerejével. Női karakterek részéről kevés ledérséget látunk: a friss vicomtess Kate az, akinek néhány pajzán jelenete van az urával, de az valamelyest érthető is, hisz épp örökösön dolgoznak. A két részre osztott évad ismét cliffhangerrel búcsúzik, ezúttal Penelope és Colin egymásra találásával, melynél a férfi felkönyörgi magát a zaklatott lány hintójára, és együtt hajtanak tova a bálról, és a nagy szerelmi vallomások és csókolózás közepette… megujjazza Penelopét.

Mert hogy máshogy szeretné egy romantikus lelkű hajadon elveszíteni a szűzességét, mint egy fátyolozatlan ablakokkal az éjszakai Londonban száguldó fogaton, melyen a kocsison kívül még egy inas is hallja a szenvedélyes csókok, ölelések és nyögések zaját. Te meg csak nézel, hogy ez most komoly, ez tényleg megtörtént? Daphne és Simon legalább “ágyban, párnák közt” hálta el a nászéjszakát (még ha nem volt az se különösebben romantikus, mert egy fogadóban történt…), Anthony és Kate viszont a családi birtok parkjában, egy erdőszéli pavilonban, a szabad ég alatt, ahol bárki megláthatta volna őket. Most meg ez…

És miközben ennyire az arcunkba van tolva a szexuális szabadosság, a színészek nyilatkozatai, hogy a szexjelenetek közben hány ágyat összetörtek a szenvedély hevében, meg minden, azt látjuk, hogy a lányaikat férjhez adó anyák abszolút semmilyen módon nem készítik fel gyermekeiket a házasélet, gyermeknemzés részleteire, folyamataira. Láttuk ezt az első évadban Daphne esetében, aki azt se tudta, mit kell csinálnia az ágyban, vagy hogy hogyan is “készül” egy gyerek (emiatt csak később jött rá, hogy a “kritikus pillanatban” mindig eltávolodó Simon konkrétan mit csinált…). De láttuk itt most a két idősebb Featherington-lány esetében is, akik azt hitték, hogy sima csókolózással majd jön a gyerek, és nem értették, hogy az anyjuk mit magyaráz arról, hogy a “férfi behelyezi magát“.

Azaz a történet bármennyire is igyekszik kiszolgálni a női közönséget, cserbenhagyja saját női karaktereit ilyen téren. Ahogy cserbenhagyja a sorozat Francescát is, holott az évadnak főként róla (is) kellene szólnia. A már-már szinte autizmusig zárkózott, visszahúzódó, fiatal nővel látszólag senki sem foglalkozik, senki sem próbálja terelgetni, kideríteni hallgatásának, visszafogottságának okát, és teljesen magára marad a királyné által szorgalmazott indiai kérő és az általa sokkal szimpatikisabb gróf kereszttüzében. Látjuk és érezzük, hogy mentalitása, művészi hajlama egyértelműen a gróf felé húzza a szívét, még ha a családjából mindenki számára furcsának és bizzarrnak tűnik a vonzalom kettejük közt.

A Netflix számára jót tett a hájp és az évad kettéosztása (legalább behúzhattak +1 hónapnyi előfizetői díjat a közönségtől), a történetnek már kevésbé. Felgyorsulnak az események: Colin eljegyzi Penelope-ot, amit a család kitörő örömmel fogad, Eloise már kevésbé. A királyné 5000 font jutalmat kínál annak, aki információval tud szolgálni Lady Whistledown személyét illetően, Cressida pedig, akit egy vénemberhez akar az apja feleségül kényszeríteni, úgy dönt, magára ölti a pletykaíró személyiségét, megdöbbentve ezzel a társaságot. A célja ezzel az, hogy megkaparintsa a pénzt és így elmenekülhessen a szülői házból, és a kontinensen kezdhessen önállóan új életet. Eloise határidőt szab Penepole számára, hogy valljon színt Colin előtt, vagy ő maga leplezi le, de a lányt már Cressida hamis tollakkal való ékeskedése is épp eléggé idegesíti. Colin vakon szerelmes belé, el is hálják a nászt még az esküvő előtt, a lehető leg-anti-romantikusabb módon, egy poros, szűk, keskeny, kényelmetlen kanapén, a még üresen álló, későbbi házuk nappalijában (amit mindenki oly örömmel várt, mint a “híres, tükör előtti szexjelenetet”, de nekem a hideg futkosott tőle a hátamon). A színésznő alakítása is valahogy megöli a hangulatot, az “ártatlanság elvesztése” résznél szinte vicsorgó, keserű arcot vág. Daphne szexjelenete legalább vállalható volt (pedig utáltam Daphnét), bár a kor urainak azért lenne még mit dolgozni az előjátékon. Viszont kínomban hangosan felröhögtem, ahogy Penelope az első lehetséges alkalommal rámarkol Colin férfiasságára, áááá az egész jelenet bizarr volt, a hideg kirázott tőle, menjünk is tovább inkább!

A lány végül természetesen lebukik Colin előtt, aki elhidegül tőle, és bár vállalja, hogy feleségül veszi, hisz ígéretet tett családjaiknak és ugye együtt is aludtak, de nem tűnik felhőtlen boldognak a leendő frigy. Francesca kálváriája tovább fokozódik: mivel a királyné az indiai jelölttel akarja összeboronálni, külön engedélyt kellene kérniük tőle, hogy mégis Killmartin grófjához mehessen feleségül. A kérés (Anthony és Kate második, felesleges nászútjának köszönhetően) az özvegy anyjára hárul, aki folyton csak halogatja a kérdést (mint kb. mindent, ami az ő feladata lenne, ahogy tette ezt szinte mindig…), ezzel is elodázva a fiatalok boldogságának lehetőségét, már-már addig, hogy Francesca dühösen felelősségre is vonja ezért. A királyné rájön Cressida hazugságára, sőt arra is, hogy valaki Bridgerton-közeli lehet Lady Whistledown, ezért ő is ultimátum elé állítja a családot. Colin és Penelope összeházasodnak (és nem, ne mondja nekem senki, hogy a színésznő alakján semmit sem kozmetikáztak utólag, mert kb. 20, ha nem 30+ kilóval kevesebbnek látszik, mint korábban, vagy a sajtóvetítések és vörös szőnyeges szereplések során. Az látszik, hogy eddig mennyire ízléstelenül öltöztették, és a korábbi évadokban a korra jellemző, “empire vaist” ruhák szabása nem a mellei alatt, hanem felett futott, amitől még hatalmasabbnak tűnt, holott a mostani jelmezeiben egyértelműen látszódnak hatalmas mellei). Penelope a szezon fináléjaként hagyja, hogy nővérei közös bált szervezzenek, titokban pedig a Whistledownként összeharácsolt vagyonából segít tető alá hozni azt. A bálra a királyné is megérkezik, Penelope pedig így mindenki előtt vállalja fel, hogy ő volt a pletykaíró valójában. Hosszú, érzelemdúsnak szánt (szerintem túlságosan elnyújtott) monológjában fejti ki az indokait és szándékait, mellyel sikerül a korábbi sértettek bocsánatát elnyernie, és következő írását már saját neve alatt jeleníti meg. Még a királyné is megbékél a dologgal, ugrunk az időben és 9 hónappal később látjuk Colin és Penelope gyermekét, mely igazi áldásként ragyogja be az így egyesülő család mindennapjait.

De mielőtt még a sorozat végre elbúcsúzhatna, kell még egyet rúgni a nézőbe azzal, hogy Francesca és Killmartin grófjának menyegzője és ünnepi bálja alkalmával bevezeti a történetbe Michael, akarom mondani MICHAELA Stirling figuráját, a gróf kuzinját, aki úgy hivatalos az ünnepségre, hogy fogalma sincs róla, hogy unokatestvére megnősült, és hogy ki az arája. Nos, nem olvastam a könyveket, de ismereteim szerint Michael lett volna a gróf hirtelen halála után Francesca következő vagy igazi szerelme, akiből sikerült ezúttal nőt csinálni, felvezetve egy potenciális, leszbikus szálat a két nő között. Francesca mindennek tűnik, csak nem szerelmesnek vagy elvarázsoltnak, amikor meglátja Michaelát, és a nézőt is elfogja egyfajta fura viszolygás a nő láttán annak taszító, modoroskodó viselkedése kapcsán. Szerencsétlen Francesca tényleg jobbat érdemelt volna ennél.

Nem mehetünk el az értékelő/összefoglaló kapcsán Benedict Bridgerton szála mellett, aki eddig nagyon csapongott fivérei és húgai mellett (mint Eloise, ezért is találták meg oly gyakran a közös hangot), nem nagyon lelve meg azt az utat, amin elindulhatna, kezdve a művészetekkel, rajzolással, az ott megismert meleg barátjával, a szabónővel való románcán át a mostani évadban megismert özvegyasszonnyal való viszonyáig – aki megspékeli neki a dolgot azzal, hogy egy művész barátját is beinvitálja a kapcsolatukba, és rendszeresen édeshármasoznak, amikor magukra maradnak. Ha valami igazán érdekesen és ízlésesen van tálalva, az Benedict jellemfejlődése és saját szexualitásának felfedezése. Rendkívül érzékiek a jelenetek, melyekben a most megismert, csinos és jóképű Paullal (Lucas Aurelio) szerelmeskednek, sőt, talán az egész évadban ez az egyetlen igazán érdemleges, amit ki tudnék emelni. [és mekkora lol, hogy pont a Benedictet alakító, heteró színésznek van meleg jelenete, míg az Anthony-t alakító, meleg színésznek kell rendre Kate-tel szerelmeskedést színlelnie.] A következő évad elvileg róla fog szólni, ahogy megtalálja végül élete párját, és remélem, hogy így lesz, mert még egy évadot nem tudok elviselni se a kiállhatatlan Eloise-zal, se Francesca szenvedését nézve.

 

JonBenét – An American Murder Mystery – 10/6

Épp a szabadságomat töltöttem, mikor felmerült egy feladat, amit el kellett végeznem: a Max appot (az HBO Max utódját) kellett tesztelnem a cég számára, ezért beröffentettem a tévét és jó pár órán keresztül nyúztam, közben kreatívkodtam, kézműveskedtem, és megnéztem pár dokusorozatot rajta azokban a témakörökben, amik érdekelnek (true-crime főleg). Hogy ezt láttam-e már korábban vagy sem, nem tudom, sok újdonságot erről a bűntényről egy újabb film vagy sorozat sem már tud igazából mutatni.

Emlékszem, hogy az internet hőskorában, a Youtube szárnypróbálgatásaikor JonBenét Ramsey meggyilkolásának rejtélyes esete volt az első, amiről anno klippeket láttam és kerestem, és az első videók közt volt, amiket akkoriban lementettem magamnak. Akkor még nagyon az újdonság erejével hatott, hogy kész dokumentumflmeket, hírműsorok tudósításait megtaláltad a Youtube-on, aminek az volt az oka, hogy jóval kisebb volt a licenszelt tartalmakat, szerzői jogokat figyelő és azokra lecsapó, ellenőrző rendszere. [a valaha első Youtube-fiókomat is évekkel később, ennek szigorítása csapta és törölte le végleg, valami olyan tartalom miatt, amiben egy hangsávért jelentkezett annak vélt vagy valós jogtulajdonosa, és ezzel “megsértettem” a szerződési feltételeket] Szóval annak idején, a 2000-res évek közepe-vége felé sok, JonBenét-vel kapcsolatos ilyen klipet megnéztem, és hiába telt el azóta közel 20 év, az ügy továbbra sem került közelebb annak megoldásához.

1996 decemberében, karácsony reggelén a Ramsey-család matriárkája, Patsy arra ébred, hogy a konyhába vezető, hátsó lépcsőn egy több oldalas, váltságdíjat követelő levél hever, melyben legkisebb gyermekük, a 6 éves JonBenét elrablásáról tájékoztatják őket, és a gyermekért cserébe 118000 dolláros váltságdíjat követelnek. A nő sikolya felkelti a férjét, aki később felébreszti a másik gyermeket, Burke-öt is, a család pedig hívja a rendőrséget és körbetelefonálja a szomszédokat, barátokat is, akik közül sokan át is mennek hozzájuk, hogy lelkiekben támogassák a családot. A több mint 600 m2-es házat ellepik a segítők és nyomozók, akik várják az elrablók jelentkezését… de azok nem telefonálnak. A rendőrség így végül szétküldi az embereit, hogy kezdjenek el a környéken kutakodni, kérdezősködni, mindössze egy tapasztalatlan rendőrnőt hagynak a helyszínen készenlétben. A nő, látva az ideges családtagokat, megbízza őket, hogy kezdjenek el körbenézni a házban, nincs-e valami rendellenesség, nem tűnt-e el még valami, nincs-e betörés nyoma… ilyesmi. Az apa, John a hatalmas kiterjedésű pincébe megy, ahol elborzadva fedezi fel a szinte teljesen levetkőztetett, lepellel letakart JonBenét megfojtott, élettelen testét. A férfi felnyalábolja és felviszi a konyhába a gyermeket, ahol a gyászoló szerettei kézről-kézre adják, és hitetlenkedve zokognak a holtteste felett. Az emberrablási ügy így gyilkossággá avanzsál, megkezdődik hát a nyomozás, mely a mai napig nem tudta egyértelműen megnevezni az elkövetőt…

Tekintettel arra, hogy mennyi anyagot láttam már ebből a történetből, azt kell mondjam, ez a sorozat nem a legalaposabb, és nem is a legkritikusabb. Felvonultatja a legfőbb nyomozókat, szakértőket, újságírókat, akik saját memoárjaikként tekintenek a lehetőségre (előlépve nyugdíjas éveik visszavonultságából, felkínálva szakértelmüket, mellyel “kezdettől fogva” követték és tudósították a történteket). De el kell telnie a sorozat 2/3-ának ahhoz, hogy megfogalmazódjon a legfontosabb: a rendőrség kezdettől fogva felelős volt azért, hogy máig nem sikerült megtalálni a tettest. Ahelyett, hogy azonnal lezárták volna a házat és annak környékét, hagyták, hogy idegenek ellepjék, összetapicskolják mindenhol, beszennyezve az ujjlenyomataikkal mindent, nem kutatták át a házat azonnal, elmozdították és többen is összefogdosták a holttestet olyanok is, akiknek köze lehetett a gyermek halálához. Nem mutattak alaprajzot a házról vagy a pincéről, honnan hova hogyan és milyen egyszerűséggel lehet eljutni benne. Emellett szinte semmit nem beszéltek a viselkedési zavarokkal és erőszakos dühkitörésekkel bíró fivérről, Burke-ről, csak annyit, hogy “néha féltékeny lehetett a húga szépségversenyes népszerűségére”. Korábbi műsorokban sokat beszéltek arról, hogy bántotta a kislányt, megütötte, kikarmolta egy-egy dühös “epizód” során, aminek következtében korábban az egyik legesélyesebb elkövetőnek tartották őt. JonBenét rendszeresen bepisilt, ami ebben a korban már egyáltalán nem jellemző egy kislányra, csak akkor, ha folyamatosan fenálló bántalmazás áldozata. Azaz ez a rövidke sorozat nagyon “vanilla” volt ilyen szempontból, igyekeztek távoli, aligha esélyes pedofilokat megszólaltatni, Thaiföldön bújkáló perverzekkel semmitmondó interjúra fecsérelni az időt ahelyett, hogy Occam borotvája elvét alkalmazva a legegyszerűbb lehetőségre koncentráltak volna. Szerintem ugyanis nem volt semmilyen betörő, mindig is Burke volt a tettes, a gyerekek éjjel felkeltek, Burke gyümölcsöt vágott fel a kislánynak, megették, esetleg játszottak, beszélgettek is, aztán Burke-nek megint elborult az agya valami miatt, megütötte JonBenét-t, aki súlyos koponyasérülést szenvedett, majd megfojtotta, és kezdetleges módon, de szexuálisan bántalmazta is őt. A szülők aztán elborzadva szembesültek a ténnyel, és annak érdekében, hogy egyetlen, megmaradt gyermeküket megvédjék a világ és az igazságszolgáltatás kegyetlenségétől, inkább megrendezték az emberrablást, az anya saját kezűleg írta meg a saját levélpapírjára, a saját tollával a váltságdíjat követelő levelet, az apa pedig szándékosan mozdította el a holttestet, és hagyta, hogy a nő is megfogja és felette zokogjon, hogy az így kontaminálódó nyomok ne tudják rájuk terelni a gyanút. Az egyetlen ok, ami miatt kizárták őket a gyanúsítottak listájáról, az az egy szem DNS-minta volt, ami egyik családtagtól sem származott, és a gyermek fehérneműjén találták meg, de az a rá terített (a teste köré csavart) plédről is átkerülhetett rá.

A rendőrség mindezek után, közel 30 éve nem találja az elkövetőt, de az eljárás során vétett hibák miatt szerintem már soha nem is fogja megtalálni.

 

Finding Andrea – 10/7

Évente több mint félmillió ember tűnik el Amerikában, sokan közülük végül megkerülnek, míg mások bűncselekmény áldozatává válnak, és csak a maradványaikra sikerül rábukkanni, sokakat azonban soha többé nem találnak meg. A Missing in America projekt egy önkéntesekből verbuválódott szervezet, mely magánnyomozói munkával, a nyomozóhatóságok vizsgálatai mellett párhuzamosan igyekszik a saját módszereivel felkutatni az eltűnteket, bűneseteket, melyekre felkérik őket. De mi van akkor, ha pont a projekt egyik saját önkéntese az, akinek rejtélyes módon nyoma vész…?

2019 augusztusában a Kentucky-beli Louisville-ben élő, kétgyermekes, 37 éves Andrea Knabelnek egy családi viszályt követően nyoma vész. A nő, miután elvesztette az állását és a házát, kénytelen volt anyja házába visszaköltözni, ahol húga, Sarah és annak vőlegénye, Ethan is lakott, a trió azonban nehezen jött ki egymással. Egy veszekedést követően az éjszaka közepén Andrea útnak indul másik lánytestvére, Erin házába, aki viszont nem engedi be őt, megkéri, menjen inkább vissza az anyjáék házába. Andrea visszaindul, de nincs kulcsa a házhoz, hiába dörömböl az ajtón, nem jut be. A telefonja néhány órával később lemerül, a nő pedig eltűnik, és szerettei azóta nem látták őt többé. A Missing in America alapítója, Andrea jó barátnője, Nancy Schaefer tudomást szerez a történtekről, a szervezet tagjai azonban hiába próbálják elérni barátnőjüket, egyikük sem jár sikerrel, később a család is aggódni kezd, bejelentik az eltűnését, és megkezdődik a nyomozás.

Erről az eltűnésről még nem hallottam, és nagyon érdekesnek tűnt, főként, hogy milyen csavar alakult végül a történetben. Először megismerjük az egyetemet végzett, dekoratív, jól artikulált, értelmesnek tűnő Andreát barátai és családtagjai elbeszéléséből, a szervezetben végzett tevékenységéből, elhivatottságából. Aztán a műsor bemutatja a nehézségeit, hogy elbocsátják, nem tudja fizetni a lakbért, így a fedelet is elveszíti a feje felől, ami miatt vissza kell költöznie az (elvált) anyja házába, és hogy ez milyen súrlódásokhoz vezet: az anyja, Sarah húga és leendő sógora, Ethan folyamatosan érezteti vele, hogy elbukott, hogy semmire sem fogja vinni az életben, a két gyerekének két külön apja van, nincs férjnél, és jobb is lenne, ha a gyerekeinek felügyeleti jogát az apák kapnák meg, mert ő nem alkalmas a gyereknevelésre. Mindez lelkileg felőrli Andreát, aki a szervezetben végzett munkában és mások megkeresésében találja meg élete értelmét, elhivatottságát. Az eltűnése mindenkit megdöbbent, mert nem vall rá, hisz ő maga is tudja, milyen hatással van egy családra, ha egy hozzátartozójuk eltűnik.

Sok feltételezést körbejárnak, hogy mi történhetett: random emberrablás (mert valakinek feltűnt egy zaklatott, egyedül az éjszakában kóborló, csinos szőke nő), ehhez kapcsolódóan bűncselekmény (prostitúció, szervkereskedelem), esetleg baleset, de felmerül az is, hogy Andreával az anyai házban történt esetleg valami az éjszaka közepén, talán eldurvult egy vita, verekedés, dulakodás következtében meghalt, és Sarah és Ethan eltűntette a holttestet.

A családot és a szervezetet sok vád érte a látszólag gondatlan viselkedés miatt, ezért Nancy egy időre felhagy annak irányításával, és a háttérbe vonul. 1 évvel később visszatér a visszavonult magánnyomozó és ex-FBI-os Joe Fanciulli társaságában, és együtt újrakezdik a nyomozást. Fanciulli látszólag a legértelmesebb és leghasznosabb elem a történetben, ő az, akinek köszönhetően előremozdul a nyomozás is. A férfi jön rá, hogy a szervezet megbízásait menedzselő, főnökszerű férfi (nem jegyeztem meg a nevét, bocs) lehet, hogy egy olyan eltűnési ügybe keverte Andreát, mely egy mexikói drogkartellhez köthető, és melyről korábban Nancy letiltotta az összes, neki dolgozó önkéntest annak veszélyessége miatt. Ennek ellenére lehet, hogy Andrea mégis elvállalta, lehet, hogy ennek következtében beépült valahova fedett ügynökként, és ezért tűnt el a képernyőről (vagy sajnos az élők sorából). Ezzel párhuzamosan Fanciulli azt is kideríti a szomszédok elbeszéléséből, hogy aznap éjjel hangoskodás, dulakodás zaja volt hallható a szülői házból, melybe Andrea be próbált jutni. A szervezet egyik médium tagja járt is a házban az eltűnést követően, és érezte, hogy történt valami “rossz”, valamint látta, hogy Andrea szobájában a gipszkarton falban egy fejméretű lyuk volt, melyet aztán később, mire a rendőrség is jött, a házbeliek kijavítottak és átfestettek (utalva arra, hogy talán dulakodás történt, és itt érthette Andreát valamilyen sérülés).

De ami a legmeglepőbb, hogy Fanciullinak azt is sikerült kideríteni Andrea egyik exe nyomán, hogy a nő drogügyletbe keveredett, egy leültett díler helyét átvéve kábítószer-keredkedelemben is részt vett, sőt, fogyasztás jelei is mutatkoztak a bőrén. Állítólagosan ez okozta a feszültséget otthon, valamint a tény, hogy Andreának viszonya volt Sarah vőlegényével, Ethannel. Ez utóbbi információk azért is érdekesek, mert nagyon más képet mutatnak az addig önzetlen, segítőkész családanyáról, akit apja és Erin nővére, valamint szervezetbeli barátai oly elkeseredetten keresnek.

A magam részéről kevésnek tűnik az az infó, amit a sorozatból megtudni, de tekintettel arra, hogy mekkora probléma az Egyesült Államokban a drogfogyasztás és drogkereskedelem, nem lennék meglepve, ha Andrea is ennek esett volna áldozatául, főleg, hogy kiszaladt a lába alól a talaj. Az összeesküvés-elméleteket kedvelő énem szeretne valami konspirációt látni a dologban (főleg a szervezet feladatait osztogató “főnök” férfi kapcsán, aki kategorikusan kerülte a találkozást és infócserét Fanciullival, majd amikor oda jutott, hogy már elkerülhetetlen volt azok megosztása, rejtélyes módon kigyulladt az iroda épülete, ahol minden aktát tárolt, és jaj, semmiről sem volt digitális mentés…). Kalandregényes gondolat lenne, ha több tényező együttes fennállása okozta volna az eltűnést: Andrea valóban elvállalja a drogkartelles ügyet, elintézi, hogy egy dílert lesitteljenek, átveszi a helyét, hogy így férkőzzön a kartell tagjainak bizalmába, és megkereshesse azt az eltűnt személyt, akit kell. Lehet, hogy még mindig így tevékenykedik valahol, bár egy ilyen, országosan bemutatott sorozat után aligha maradhat érintetlen az álcája, és lehet, hogy pont emiatt bukott le. Úgy érzem, ez is egy olyan bűnügy, aminek jó eséllyel nem lesz jó kimenetele, ha lesz egyáltalán bármilyen.

 

The Diana Investigations – 10/8

Diana hercegnő halála és temetése a modern kori történelem egyik legszomorúbb eseménye, vesztesége volt. Iskolás voltam már, amikor történt, sosem fogom elfelejteni azt a kollektív fájdalomként az embereken eluralkodó érzést, ami annak idején az én lelkemet is elérte. Hasonlót csak nagyon ritkán éreztem, és lehet, hogy ostoba a hasonlat, de ugyanez volt később II. János Pál pápa halálakor és (akármilyen furcsa) Michael Jackson halálakor és temetésekor. Ezekben a pillanatokban valahogy megállt a világ egy percre, mintha lelassult volna velünk az idő valamilyen megmagyarázhatatlan módon, és úgy érezte az ember, hogy valamivel egy csapásra szegényebbek lettünk.

A szívek hercegnője, a világ egyik legtöbbet fotózott nője, Diana persze nem volt tökéletes. Senki sem az. Mindenkinek vannak hibái. Neki is lehettek, olyanok is, melyeket talán sohasem fogunk megtudni. Amit viszont láttunk belőle, az mindig is a végtelen önzetlensége, harciassága, szeretete volt, mellyel a nők, gyermekek, betegek, stigmatizáltak jogaiért küzdött. Egy jólelkű, de élete nagy részét kalitkába zártan töltő nő volt, aki házasságából való szabadulása után egyszerűen csak szerette volna élvezni az életet, amit bőven megérdemelt. Neki is joga volt a szerelemhez és a boldogsághoz, de mielőtt ez esetleg beteljesedhetett volna, az idill, melyben rövidke ideig része lehetett, túl korán ért véget – akárcsak az ő élete. Valamilyen szinten örülök, hogy Vilmos egy hozzá hasonló nőt választott élete párjául Katalin személyében, és remélem, ő is ugyanilyen ikonikus szerepet fog majd betölteni (jó úton halad), és mint rákot túlélő nő, nagyon szurkolok neki, hogy sikeresen felgyógyuljon ő is.

Ez a minisorozat a francia rendőrség és a Scotland Yard hivatalos nyomozását igyekszik bemutatni, a baleset közvetlen előzményeit, bekövetkeztét, résztvevőit, potenciális okozóit és kimenetelét illetően. Felvázolja a legelterjedtebb összeesküvés-elméleteket (pl. hogy a brit királyi család megrendelésére történt, mert nem akarták, hogy a hercegeknek egy egyiptomi arab legyen a mostohaapja, vagy mert Diana terhes volt, és nem akartak egy arab féltestvért a hercegek mellé, vagy mert Fülöp herceg gyűlölte őt, vagy Károly így akart megszabadulni tőle, hogy nyíltan viszonya lehessen a hercegek nevelőjével, Tiggyvel vagy elvehesse Kamillát, stb.), az ezzel kapcsolatos, potenciális elkövetőket (MI6 vagy egyéb ügynökségek, a fehér Fiat sofőrje és annak rejtélyes “halála”/meggyilkolása), majd sajnos lezárja azzal, amit azóta is kommuniálnak: nincs itt semmi látnivaló, kérem szépen, hiába volt Dianának évek óta olyan balsejtelme, hogy konkrétan egy autóbalesetnek álcázott merénylettel akarják megölni őt, nem történt más, csak baleset, mert a söfőr vérében a megengedettnek többszöröse volt a véralkoholszint. Mit számít, hogy egy ilyen értékkel egyenesen járni sem tudott volna, nem hogy autót vezetni? Legyintsünk nyugodtan a róla készült biztonsági kamerás felvételekre, melyek szerint nyoma sem volt ittasságnak!

Nem tudom, hogy szeretnék-e belelátni olyasvalamit a történtekbe, ami nyilvánvalóan nem volt ott, vagy egyszerűen csak az ember igazságérzetét bántja, hogy “csupán ennyi” történt, és nem akarta megölni őt senki. Felesleges azt hinni, hogy akár a brit, akár a francia nyomozás teljesen pártatlan és hiteles volt, és hogy minden adathoz hozzáfértek, semmit sem kellett elkendőzniük, mert az alapjaiban rengette volna meg a fennálló rendbe vetett hitet… Ha valaki (királyi család, hírszerzés, stb.) meg akarta öletni Dianát, az simán megtehette anélkül, hogy bármit bevalljon a tévéstáb kameráinak vagy a nyomozóknak. Talán ez a legszomorúbb ebben az egészben. Hogy olyan világban élünk, ahol egy bizonyos, hatalmi elit titokban bárkivel bármit megtehet, és a lakosság abból soha nem tud meg semmit, nincs nyilvános felelősségrevonásra lehetőség, mert kéz kezet most.

 

Last Call: When a serial killer stalked queer New York – 10/7

A tesztelés kedvéért tovább nyúztam a Max alkalmazást, így esett a választásom az alábbi dokusorozatra is. Köztudott, hogy kedvelem a true-crime történeteket, a sorozatgyilkosok életét feldolgozó vagy bemutató műsorokat, melyek bepillantást nyújtanak egy megbomlott elme világába, ami nagyon tanulságos tud lenni az ember számára. A Last Call is hasonló premisszával indult, aztán átkanyarodott valami nagyon másba.

A 90-es évek elején New York LMBT-gyűjtőhelyének számító Greeenwhich Village negyedében, elegánsabb úri bárok környékén egy rejtélyes sorozatgyilkos üti fel a fejét. Az áldozatai jobbára elegáns, jómódú, idősebb, meleg férfiak, üzletemberek, akiket kimondottan e szubkultúra szórakozóhelyein láttak utoljára, mielőtt e szörnyeteg markában végezték volna. Holttesteiket feldarabolva, zsákokba helyezve találják meg nem sokkal később a város határában, sok-sok évnyi szenvedést és megválaszolatlan kérdést hagyva hátra azok barátainak, szeretteinek. Annak ellenére, hogy a tetemeket orvosi precizitással kivéreztetve és feldarabolva lelik fel, a tettes nem fukarkodik a rá terhelő bizonyítékokkal: tenyér- és ujjlenyomatok tömkelege marad hátra a zsákokon, melyeket szintén vissza lehet követni azok értékesítési helyére, a gyilkost mégsem sikerül elkapni. Senki sem lát vagy hall semmit, vagy épp csak nem mer előlépni, mert még mindig élénken él a melegség stigmája a társadalom eme rétegében, sokan félnek a megbélyegzéstől, hogy az milyen hatással lehet szakmai vagy családi életükre. A nyomozók így éveken keresztül a sötétben tapogatóznak.

A narratíva is mintha ezt igyekezne követni: míg látszólag kihűl a gyilkos nyoma, a cselekmény átcsap kicsit egyfajta korrajzba, mely az akkori körülményeket, az éjszakai életet, annak résztvevőit, szokásait, veszélyeit kívánja bemutatni. Az epizódok felérnek egy időutazással, mely számomra, mint LMBT-n kívüli személynek is érdekesen hat. Megismerjük, miként birkóztak meg a hozzátartozók a ténnyel, hogy kiderült, elveszett szerettük valójában kettős életet élt, és tisztes családapaként igazából rejtőzködő melegek voltak.

Idővel aztán, a tudomány fejlődésével lehetővé vált az ujjlenyomatok azonosítása, melyek elvezettek egy – mily meglepő! – szakképzett, meleg ápolóhoz, aki végig a környéken élt, és látszólag senki sem sejtette róla, miféle szörnyeteg. Sokat nem látunk a tárgyalásból vagy kihallgatásból, mert a férfi sosem tett beismerő vallomást, az ítélethirdetést (kétszeres életfogytiglan) is sztoikus nyugalommal hallgatta, az egész ábrázata teljes pszichopátiára enged következtetni. Sajnos a sorozat epilógusa igyekszik elmismásolni a tényeket, és arra kihegyezni a lezárást, milyen sok támadásnak és veszélynek vannak kitéve a mai LMBT-közösség tagjai Amerikában, holott HELLÓ, konkrétan a saját emberetek, egy meleg férfi öldöste a közösségetek tagját. Nagyon álszent ezt a következtetést levonni, főleg annak tükrében, hogy az LMBT-re ráakaszkodó TQ+ közösség részéről milyen erőszakhullám sokkolta az elmúlt pár évben az amerikai közéletet és közvéleményt: a nők, lányok elleni, öltözőkben, mosdókban, börtönökben vagy menekültszállásokon elkövetett sorozatos fizikai és szexuális erőszaktól kezdve a 2022-es colorado springsbeli melegbárban végzett mészárlás nonbináris tettesén át a 2023-as nashville-i transz ámokfutó lövöldözéséig, arról nem is beszélve, hogy milyen visszataszítóan lobbiznak a transz aktivisták a női jogok és kiváltságok megnyirbálásáért, az eddig használatos biológiai fogalmak megváltoztatásáért, vagy úgy általában a “cisz” gúnyszó erőltetett használatáért, mely egy beteg, pedofil elme szörnyszüleménye. Így ez kicsit rossz szájízt adott a befejezésnek, ha ezt kihagyták volna, jobb értékelést tudtam volna adni rá.

 

My Name – 10/8

Könnyed szórakozást kerestem a Netflixen az itthoni edzéshez, hát, ez nem volt az.

Yun Jiu (Han Sohee) egy középiskolás évei végén járó, 17 éves lány. Az iskolában sorozatos zaklatásnak, gúnyolódásnak van kitéve, miután kiderül, hogy apját körözi a rendőrség különféle kábítószer-ügyletek miatt. Az apa szökésben van, a lány így teljesen magára marad az otthonában, és nehezen boldogul a hétköznapokban. Mély megvetést érez az apja iránt, amiért az cserben hagyta és ilyen helyzetbe hozta őt, és mikor a férfi hetekkel, hónapokkal később telefonon jelentkezik nála, mintha mi sem történt volna, a fejéhez vágja, hogy számára ő már halott, ne is keresse többé. A férfi (Yoon Kyungho) bűntudatot érez, ezért a lánya születésnapján úgy dönt, dacol a lebukás veszélyével, és mégis meglátogatja. Mikor azonban hazaér és épp benyitni készül a lakásukba, észeveszi, hogy egy csuklyás alak követte őt. Az idegen könyörtelenül kivégzi a férfit, Jiu pedig az ajtó túloldaláról kénytelen végighallgatni a történteket. A temetésen szembesül a ténnyel, hogy az apja a dongcsoni drogbáró és üzletember, Choi Mujin (Park Heesoon) egyik bizalmasa volt, ezért úgy dönt, belép a bandába, hogy a segítségükkel lehetősége legyen egy nap kideríteni, ki is állhat a gyilkosság hátterében. A lány kemény harci kiképzésben részesül, új személyazonosságot kap, 5 évvel később pedig a helyi rendőrség nyomozóinak sorában látjuk őt viszont. Megtudja ugyanis, hogy a fegyver, amivel apját lelőtték, egykor egy rendőré volt, így mindenáron ki akarja deríteni, ki lehetett az. A szálak a kábítószer-ellenes részleghez vezetnek, melybe a nő átjelentkezik, új kollégái viszont épphogy Choi Mujint próbálják jó ideje letartóztatni. Jiu ezért pengeélen táncol: igyekszik “főnökét”, Choi Mujint időben tájékoztatni az ellene készülő akciókról, de közben próbálja megőrizni az álcáját is, nehogy kollégái gyanakodni kezdjenek rá…

Alapvetően nem szeretem a gengszter-történeteket, mert mindig tele vannak ál-bölcselkedésekkel, amikkel mindig önigazolást próbálnak keresni a rossz oldalon álló karakterek. Hogy az élet, meg a bosszú, meg jó ég tudja, mi tette őket ilyenné, már nem térhetnek le erről az útról, és még ők a mártírok az egészben. Az ilyesmi régen se jött be, most se fog. Dühíti az embert Jiu apjának látszólagos léhűtősége, amiért családot, barátokat, jó hírét félretéve mindent alárendelt a Dongcson-bandának és Choi Mujinnak – hogy aztán a végén megtudjuk, hogy valójában fedett ügynök volt, akit a rendőrség ültetett el Choi Mujin mellett. A gengszter az árulásra rájött és nem tűrhette, hogy folytatódjon, ezért saját kezűleg végzett a férfival. Tragikus és egyben végtelenül kegyetlen is, hogy Jiu pont az apja gyilkosánál keres menedéket, ez az ember egyengeti az útját, és akarja őt a rossz oldalon tartani. Nem lát és ismer más világot, csak a sötétséget és a feltétlen engedelmességet. Ezért is ragyog fel a remény szikrája számára egy másféle életre, amikor a kábszereseknél az ifjú nyomozó, Jeon Pildo (Ahn Bohyun) társának osztják be. A férfi eleinte bizalmatlan vele, és saját tragédiája hajtja őt is (a húga gyilkosát üldözi), de aztán fura sorsközösség alakul ki közöttük, Jiu pedig életében először képes megnyílni egy idegen előtt. Kettejük rövid életű kapcsolata meghitt, a szexjelenet kimondottan szexi, de korántsem közönséges, Pildo kivégzése pedig a sorozat egyik legnagyobb és legfájdalmasabb fordulata. A halála adja meg az utolsó löketet Jiu számára, hogy az igazságszolgáltatás helyett ismét a saját kezébe vegye a dolgokat, és maga végezzen Choi Mujinnal.

Nem volt ez egy rossz sorozat, látszott a bele fektetett energia, a színészek felkészülése, a harcjelenetek kidolgozottsága, brutalitása. Sokszor felmerül, hogy jaj, tök irreális, hogy egy 40 kilós színésznő majd széjjelhentel egy egész kábszeres bandát, de Han Sohee szemmel láthatóan komolyan vette a kiképzést, és hihetőnek tűnnek a mozdulatai.

 

 

 

 

Zenék:

Andrea Vanzo – Les Madeleines

Az ilyen andalító zenéket végtelenítve szoktam hallgatni festés vagy épp írás közben. Nem anime/manga vagy dorama, egyszerűen csak… csodálatos.

 

Thomas J. Curran – Dandelion Clocks 

Ilyen zenékre meg sétálni szeretek. Néha jobb, ha nem valami kpop vagy trailer muzsika üvölt a fülembe, hanem ilyen lágyság, esetleg esős, madárcsicsergős háttérelemekkel, aminek hallatán úgy érzi az ember, mintha valami varázslatos világban, a természetben járna.

 

Gibran Alcocer – Idea 10

Nem röhög! Egy főzővideó alatt szerettem bele ebbe a gyönyörű muzsikába. <3

 

Flavio Belardo – Love Story

Újabb imádnivaló, könnyed kis dallam.

 

GIMS (feat. Super Hako, Hayko) – Mi Gna 

Nem kertelek, a konditeremben hallottam meg ezt a dalt, és bár se az arab hangzású, se különösebben a francia dalokat nem szoktam szeretni, ez valamiért… könnyed és motiváló jelleggel bír, ami miatt valahogy mégis megtetszett.

 

Badvillian – Badvillian 

Kik ezek? Több daluk is szembejött velem most tavasszal-nyár elején, és szinte mind tetszik. Végre nem egy klip, amiben csőtopban, haspólóban vagy pántos kis ruhában táncol egy lányegyüttes habos-babos díszletek előtt, hanem egy kicsit erősebb, alternatívabb megközelítés, mely kellően szexi, de csak annyira, hogy ne legyen közönséges. Vajon ők lesznek az új 4Minute vagy AOA? Jó lenne. Hiányoznak az ilyen lánybandák.

 

tripleS – Girls Don’t Die

Egy szokatlanul tehetséges banda. Tavaly a Generation c. számukat nagyon sokat hallgattam. Ez a klip teljesen annak a hangulatát juttatja eszembe, de maga a dal is rendkívüli újrahallgathatósági faktorral bír.

 

IVE – Heya

Hasonlóképpen kicsi, de remek banda. Eddig szinte minden számuk tetszett.

 

Kiss of Life – Midas Touch

A Badvillianhoz hasonlóan totál ismeretlenek számomra, de nagyon tetszik a dal és a klip is.

 

Chung Ha – I’m Ready

Szóló énekeseket ritkán hallgatok, mert legtöbbször a legtöbbször balladáznak, amit nem igazán tudok elviselni, csak ritkán fog ki az ember olyat, aki egyéniség és van is megjelenése a klipekben, nem csak egy átlagos, filmszerű, szerelmes andalgást látunk. Son Dambi, Hyuna, BoA, Hyorin, NS Yoon-G, utóbbiakban Soojin is ilyen szokott lenni, de Chung Hát még nem hallgattam. Lehet, hogy kellene, mert ez is jó.

 

Kik5o – Pretty Revenge

Ez is ki? Imádom a hangját, a jelmezeit, az egész életérzést, ami a dalból szinte sugárzik. Nagyon jó az idei felhozatal!

 

Nicole – 5! 6! 7! 8!

Nagyon hiányzik a mai zenei palettáról az a vidám rágógumipop, amit a KARA képviselt. Megértem, hogy a fiatal, tinédzser-bandák mellett 30-as, 40-es idolként nehéz már megvetnie a lábát bárkinek, de nagyon tetszett az irányvonal, ami mentén énekeltek. Imádtam mind a japán, mind a koreai dalaikat. Ez egy kellemes, hallgatható nyári, autókázós dal, de a klip nagyon üres.

 

Yook Sungjae – Be Somebody

Megmondom az őszinteséget, nehéz volt fiúbandát vagy szóló fiúénekest találnom eme poszt kedvéért, mert a legtöbb teljesen egy kaptafára készült: iskolás, tengerpartos vagy valami random, épített díszlet előtt táncolnak őrült, jókisfiús öltözékben, és közben fülig ér a szájuk, nyárról, szerelemről meg egyéb nyálas dolgokról énekelve. Még a hangzásviláguk is teljesen egyforma. Ez a dal viszont megfogott, a mondanivalója és nem utolsósorban a kiváló vokálja miatt.

 

The Kingdom – Flip that coin

Nekem hiányoznak a kosztümös klipjeik. [miért mindegyik kommentárt azzal kezdem, hogy valami “hiányzik”? valahogy a kpopból olyan sok kiveszett az utóbbi években...] A legutóbbi Coup D’état klipje jó nagy melléfogás volt, de a dal összességében hallgatható. Elindultak egy kicsit ATEEZ-es, Monsta X-es vonalon, ami nem baj, csak elég éles váltás a korábbi munkáikhoz képest.

 

Kim Jaejoong – I am you

Természetesen nem maradhat ki a listáról Jaejoong kiváló, visszatérő dala. <3 Azért milyen, hogy ott ül a csávó az egyik platformon, és fogalma sincs róla, hogy egy világsztár épp klipet forgat mellette. XD

 

Seo Inguk – Out of time

Seo Inguknak a színészi tehetségénél talán még érdekesebb a kiváló énektudása. Gyönyörű, érzéki hangja van, mely teljesen más, mint ahogy a szerepeiben beszél, ami miatt kimondottan különleges.

 

K.will – There is no break-up song that will suit me

És ha már Seo Inguk… MI A F-?!?!?!?! 12 évet vártunk erre a folytatásra? A dal keserédesen szép, de korántsem olyan könnyen újrahallgatható és ikonikus, mint a Please don’t…, és hát a sztori. O.o

 

FT Island – Burn it

Az utolsó pillanatban futott be, de alighanem a legnagyobbat szólt. Fantasztikusan tüzes és vagány nóta. Valahogy mély szomorúság él bennem, amikor az ilyen bandákra gondolok, mint az FT Island vagy CN Blue, melyeknek megtépázták a hírnevét különböző botrányok, és melyek majdhogynem a mélybe rántották azokat a tagokat is, melyeknek köze nem volt hozzájuk. Valahogy már nem tudsz ugyanúgy tekinteni rájuk, mint korábban, még ha a megmaradó tagok nem is tehetnek a többiek bűnösségéről. Na de beszéljünk a számról is! Imádom az ívét, ahogy a versszakok szépen felépítik a reszelős hangú refrént. Hongki hangja hallatán néha még mindig a You Are Beautiful kissé infantilis Jeremyje jut eszembe, de így 30+ évesen már illik kicsit férfiasabb imidzset kialakítani, és baszki, ez a dal nagyon sokat segít ebben.