Légy üdvözölve a Yi San Projekt honlapján! Az oldalon japán, kínai és koreai filmsorozatok, mozifilmek, valamint klipek és dokumentumfilmek magyar feliratait fogod találni. A fájlok ingyenesen, kizárólag magáncélú, otthoni felhasználásra készültek, megtekintés után törlésük javasolt. Elkészítésükbõl anyagi haszon nem származik, kereskedelmi forgalomba nem hozhatók! A feliratok a Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország licenc feltételeinek megfelelõen szabadon felhasználhatók. Nézz szét az oldalon és válogass kedvedre az éppen futó vagy már elkészült sorozatok közül!

Információk

Cím : Yi San Projekt


Verzió : v31 – After School


URL : www.yisanprojekt.hu


Tulajdonos : Brigi


Indult : 2009. február 2.


Host : Dotroll


Credits : Pledis


Stat :

Free site counter


Aktív film- és sorozatfordítások

*hamarosan*

Folyamatban lévő mangafordítás

Captain Tsubasa

Írta és rajzolta: Takahashi Yoichi
Származás: Japán
Megjelenés éve: 1981-1988
Fordítás státusza: 37/1-5. kötet
Folyamatban: 6. kötet
Mangadex / Animeaddicts

Tervezett filmek és sorozatok

 On the Edge

Befejezett animációs sorozatok

Befejezett japán sorozatok

Befejezett k■nai sorozatok

Befejezett koreai sorozatok

Elkészült filmek

Sorozatkritikák, ismertetők

A 2015-ös év toplistája
A 2016-os év toplistája
A 2017-es év visszatekintője
A 2018-as év visszatekintője
2019 – az 1.2. félév sorozatai
2020 – az 1.2.3.4. negyedév sorozatai
2021 – az 1.2.3.4. negyedév sorozatai
2022 – az 1.2.3.4. negyedév sorozatai
2023 – az 1.2.3.4. negyedév sorozatai

Cikkek

Fan fiction és original t￶örténetek

Írások, történetek (gyűjtőoldal)

Szerepjátékos történet #1 (Legend of Grimrock alapján)

1-7. fejezet

Szerepjátékos történet #2 (M.A.G.U.S. alapján)

1-3. fejezet

Star Wars történetek

Az univerzum hercegei
Bevezető információk
1. rész: A Birodalom szolgálatában

Bevezető: Valahol, egy messzi-messzi galaxisban sok-sok éve ismét béke honol. 17 éve már, hogy a Klónháborúkat követően Palpatine főkancellár, a későbbi uralkodó irányításával a Galaktikus Köztársaság átalakult az Első Galaktikus Birodalommá. A fennhatósága alá tartozó csillagrendszerek azonban nem is sejtik, milyen démoni erők uralkodnak felettük valójában. Néhány kalandvágyó fiatalember útnak indul, hogy próbára tegye magát, és egy nap talán a galaxis legjobb pilótájává válhasson. Ám ki tudja, a sors végül merre veti majd őket…

1-19. fejezet

Aayla – Egy twi’lek lány vallomásai
Bevezető információk

Bevezető: A Galaktikus Köztársaság fénykorát éli. A fennhatósága alá tartozó csillagszendszerekben évszázadok óta béke, bőség és jólét honol, a Jedi Rend lovagjai pedig a béke követeiként járják a galaxist. Az ifjú padawan, a twi’lek lány, Aayla Secura mestere, a kiffar Quinlan Vos mellé szegődve igyekszik elsajátítani a tudást, mely a jedi lovaggá váláshoz elengedhetetlen. A férfi azonban nem tudja, hogy a cserfes növendék a mester-tanítvány kapcsolatnál jóval többet érez iránta…

0-17. fejezet

Rendezvények, élménybeszámolók

Mostanában hallgatom

Chat

Társoldalak

Admin

Legutóbbi hozzászólások

2023 utolsó negyedében látott sorozatok

Szerző: | dec 30, 2023 | ajánló, anime, koreai, kpop, magyar felirat, the promised neverland, yi san | 2 hozzászólás

Sziasztok!

Véget ért egy újabb év, elérkeztünk egy újabb visszatekintőhöz is. Azt reméltem, jobban zárom majd ezt az évet, mint ahogy sikerült, mert sajnos ez így elég keserűre sikerült, de hátha 2024 jobb élményeket fog tartogatni. Ti miket láttatok az elmúlt időszakban, és mik voltak a 2023-as év kedvencei? Írjátok meg nyugodtan a kommenteknél!

Under the Queen’s Umbrella – 10/9
Loki 2. évad – 10/4
Who Killed Jill Dando? – 10/7
MH370: The Plane That Dissappeared – 10/7
Bodies – 10/10
Encounters – 10/6
Mysteries of the Faith – 10/6
Violet Evergarden (2018) – 10/5
Violet Evergarden OVA (2018) – 10/3
Violet Evergarden – The Movie (2020) – 10/6
Sailor Moon Cosmos – The Movie 1-2 (2023) – 10/1

Under the Queen’s Umbrella – 10/9

Csoszon királyságának valamilyen fiktív évszázadában járunk. A király (Choi Wonyoung) udvara népes és gyermekkacajjal teli: rengeteg ágyasa van és még több gyermeke született, a trón várományosa az fjú koronaherceg (Bae Inhyuk), akinek már szintén van egy kisfia, és egy újabb királyi unoka is úton van. A béke egy pillanat alatt meginogni látszik, ahogy a trónörökös ágynak esik, és egészségi állapota miatt veszélybe kerül a helyzete. A királyné (Kim Hyesoo) igyekszik mindent megtenni annak érdekében, hogy először csak titkolja legidősebb fia állapotát, és gyógymódot találjon ellene, később azonban rá kell jönnie, hogy ha a trónörökössel bármi történne, a trónért azonnal ádáz küzdelem alakulna ki a sok-sok ágyas és fiaik közt. Úgy dönt, a kezébe veszi négy másik fia nevelését, akikről az udvar egyöntetű véleményez az, hogy kezelhetetlenek, műveletlenek, és uralkodásra teljesen alkalmatlanok lennének. A királyné azonban saját pozíciója, a trónörökös családja és mindannyiuk védelme érdekében nem hajlandó hagyni, hogy a nagyhercegek elkallódjanak, és vasszigorral kezdi meg a felkészítésüket…

Újabb netflixes választás, amire találomra böktem csak úgy rá, és örömmel nyugtáztam, hogy csupán 16 részes. Már az első rész után fogtam viszont a fejem, mert annyi karakter volt benne, és annyira disszonáns volt az összkép, hogy nem tudtam mit kezdeni vele. Egyrészt a királyné mellett van 8 ágyas, aminek a fele legalább amúgy tök felesleges, maximum annyit sugall számunkra, hogy a király jókora szexuális étvággyal van megáldva. Sőt, a legfiatalabb még szinte felnőttkorba se serkent, és elnézve mindegyik ágyast és azok felnőttkorú fiát, azt kell feltételeznünk, hogy a királynak egyfajta bizarr vonzódása is van a tinédzserkorú hitvesekhez, ami korhű ugyan, de modern szemmel elég gyomorforgató. Egyedül a királynéről hisszük el, hogy lehet felnőttkorú gyermeke, az összes többi ágyasnál néha az az érzésünk, hogy nem a fiaikat, hanem saját hitveseiket próbálják istápolni, annyira fiatalok.

A hatalmi harcokban aztán igazából jó néhányan a háttérbe szorulnak, és sokakat egyáltalán nem sikerül megismernünk: Kim ágyas (Shin Soojung), Choi ágyas (Song Younga), Moon ágyas (Lee Hayoung), Ok ágyas (Lee Hwakyum) és Park ágyas (Lee Sohee) hamar statisztaszereplővé minősül vissza, akik egyik vagy másik oldalhoz csapódnak, vagy 2 jelenet közt kitöltik az időt. A fiaik, Yeongmin herceg (Shin Ian), Hwapyeong herceg (Byun Hongjun) és Namhyeon herceg (Jo Youngjin) teljesen jellegtelenek, a történet előrehaladtával szinte alig látjuk őket, nem reflektálnak különösebben az udvarban zajló eseményekre, frakciók kialakulására, és nem is nagyon látni, hogy bármilyen testvéri érzés vagy kötelék lenne közöttük. Egyedül a legkisebb Hodong herceget (Hong Jaemin) ismerjük fel egyáltalán a kora és a dundi testalkata miatt, akiből viszont emiatt többször is humorforrást csinálnak.

Nem tesz jót a történetnek a megértés szempontjából az sem, hogy az angol felirat nem sokat segít a kifejezések és rangok magyarázatában. Nehezen értjük meg enélkül a dinamikát, ami a hölgyeket és a hercegeket összeköti, vagy épp elválasztja egymástól. A női udvarnak ugye a királyné a feje, a legnagyobb tiszteletnek az ő fiai örvendenek, akik mind nagyhercegek, illetve közéjük tartozik a trónörökös is. Normál esetben, ha a koronaherceg kiesik, a királyné további, még életben lévő fiai közül kellene, hogy valaki megörökölje ezt a tisztséget, vagy ha már van fiú királyi unoka, akkor ő (lásd Yi San). Láttuk viszont már a koreai történelemben, hogy az ilyen királyi unokák nem mindig jutottak azonban hozza az őket megillető trónhóz, aminek talán a legfájdalmasabb iskolapéldája a meggyilkolt Sohyeon herceg kisfiait ért igazságtalanság. Kapunk egy szituációt, amihez kell némi fejvakarás, mire rájövünk, ki hol helyezkedik el a ranglétrán. Kiderül, hogy a király első felesége, Hwang ágyas (Ok Jayeon) és annak fia, az elsőszülött, legidősebb királyi herceg, Uiseong (Kang Changhee) nem lehetett királyné és trónörökös, mert a király nem szerette volna, ha a nő családja még annál is nagyobb hatalmat kapna az udvarban, mint amekkorát már így is birtokol (az apja a miniszterelnök (Kim Euisung)). Ezért esett a választás a későbbi királynéra, akit a legtöbb ágyas és maga az anyakirályné (Kim Haesook) is megvet. A léhűtő nagyhercegek mellett igazi kincsnek számít Tae ágyas (Kim Gaeun) fia, Bogeom herceg (Kim Minki), aki gyöngéd, értelmes, művelt és jóindulatú fiatalember, magasan kiemelkedik a többiek közül, az anyja alacsony rangja miatt azonban aligha számíthat előrelépésre. A harmadik, komolyabb jelöltünk Ko ágyas (Woo Jungwon) fia, Simso herceg (Moon Sunghyun), aki igyekszik ugyan, de képtelen megfelelni az anyja szigorú elvárásainak, folyamatos kritikáinak és gyűlöletes, megalázó viselkedésének, és egy ponton eljut oda is, hogy feladja és önkezével akarjon véget vetni az életének. Szóval nem tudjuk itt sem, mire számíthatunk, mert a királyunk nagyon sokáig döntésképtelennek tűnik, aki retteg az uralkodástól, az azzal járó felelősségtől, de legfőképp azoktól, akik trónra emelték őt, miután saját testvére betegségben elhunyt.

Maga a királyné legkisebb fia, Ilyeong nagyherceg (Park Hajoon) se szerepel igazán sokat, hamar inkább a három legidősebbre koncentrálunk: a vadóc Seongnam nagyhercegre (Moon Sangmin), aki a palotán kívül nevelkedett, és emiatt nagyobb érzékenységgel bír a népet érintő kérdésekben; Muan nagyhercegre (Yoon Sanghyeon), akinek a szerelmeskedésen kívül nem sok mindenen jár az esze, és nem is igazán akar herceg vagy király lenni, csak a kedvesével (a giszeng Chowollal (Jeon Hyewon)) szeretne együtt élni. A harmadik hercegünk Gyeseong herceg (Yoon Seonho), aki rettenetes titkot őriz: titokban nőnek érzi magát, és a palota egy elhagyatott pavilonjába megy el néha, ahol női ruhákat ölt, kisminkeli magát, hogy egy rövid időre önmaga lehessen. Sajnos az anyja rájön a titkára, aki először elszörnyed a látottak alapján, de mikor megtudja, milyen sokat jelent ez a fiának, úgy dönt, egy éjszakára ilyen maskarát ölthet, és egy portréfestővel elkészíttet róla egy festményt, hogy az örök emlékként szolgálhasson számára, ki is ő valójában, de utána a tényleges feladataira kell koncentrálnia. Nem tudni, mennyi ebből az aktuálpolitikai behatás a netflix részéről (LGBT- és transzgender-lobbi), de nagyon megható pillanat volt anya és fia közt a megértés és elfogadás jelenete.

Kapunk azaz néhány komoly trónvárományost, akik közül legnagyobb jóindulatunk ellenére elég nehéz választanuk:
Uiseong herceg (az elsőszülött fiú, de velejéig romlott, erőszakos, durva férfi) (na jó, őt azért jó érzésű ember nem választaná…)
Seongnam nagyherceg (a királyné 2. legidősebb fia, erős igazságérzettel megáldott, hallgatag, de okos, értelmes fiatalember)
Gyeseong nagyherceg (aki titkolja, hogy nőnek érzi magát belülről, és igyekszik mindenben segíteni az anyját, apját, és a királyságot)
Bogeom herceg (aki műveltsége, tudása alapján vetekedik akár a trónörökössel is, mégis szerény, barátságos fiatalember)
Simso herceg (akinek tragédiája megérinti az ember lelkét, ahogy próbál megfelelni anyja követelőzésének, de nem sikerül neki)

És ez a négy herceg nagyon érdekessé teszi a sorozatot.

Amellett azonban, hogy a hercegek folyamatos próbatételek elé vannak állítva, hogy az udvar a rátermettségükről megbizonyosodjon, titokban egy összeesküvés van kialakulóban a háttérben, ami szép csendben szerveződik, és a forgatókönyvírók nagyon ügyesen nem is különösebben fókuszálnak rá erre a történetszálra, hogy a nézőket ugyanúgy később sikerüljön meglepniük vele, akárcsak a királyi udvar minden tagját. Nem látjuk, nem tudjuk, miért szerveződnek, kik azok, akik igazán érintettek benne, akikről viszont kiderül, hogy igen, nem értjük, milyen motivációk által vezérelve vállalnak szerepet benne.

Amire nincs nagy fókusz helyezve, az a hercegek megházasasítása, ami jó is, mert borzasztó lenne még +6-8 női karakter a történetben, mikor már így is rettenetesen sokan vagyunk. Egyedül leendő hercegnénk (Oh Yeju) az, aki szerepet kap (és Muan nagyherceg kicsapongása az ő giszengjével), ő pedig egyszerűen egy tünemény. Okos, gyönyörű, romlatlan, kicsit talán túl naiv is, artikuláltan beszél, öröm látni őt, amikor csak megjelenik, ráadásul még a herceget is szereti, nem a családi, politikai befolyás az, ami fontos számára.

Kicsit talán ezt is lehetne felróni a sorozatnak: a hatalmas létszámú stábot. Több olyan karakterünk akad, akik emiatt színészi kvalitásaikat nézve háttérbe szorulnak és keveset láthatunk tehetségükből. Ilyen a hadügyminisztert alakító Jang Hyunsung  vagy Seo Yisook a trónfosztott Yun királyné szerepében, aki azért a végére tartogat még egy olyan fordulatot a cselekményben, aminek láttán őszintén szóva az állam leesett. Rég volt, hogy modern készítésű, történelmi sorozatban ilyen meglepetés érjen, de ez kétségkívül pozitív volt. A másik furcsaság, hogy a sorozat elején gyakran átcsap a humor azon a bizonyos határon, amit még hajlandóak vagyunk elnézni egy kosztümös sorozattól, és olykor az egész egyfajta képregényes jelleget ölt a képfeliratokkal, felszálló szívecskékkel. Egy következő jelenetben meg már kapjuk a drámát, az összeesküvést, tragédiát, így nagyon disszonáns érzéseket ébreszt néha az emberben.

A filmzenei album csodálatos, a régi szép időkre emlékeztet a 2010-es évekből, ahol mindegyik dallamnak igazi története volt egy-egy ilyen kosztümös sorozatnál, ahol már akkor az emlékezetedbe idéződött a hozzá tartozó jelenet, amikor a dal elkezdődött. Az biztos, hogy ha ez a sorozat 10 évvel ezelőtt készült volna el, tuti alátettek volna vagy 50 részt, ahogy a régi nagy klasszikusokkal is történt, és ez azon kevesek egyike lett volna, amit szívesen el is néztem volna ilyen sokáig, mert annyi potenciál volt benne. Nagyon jó, hogy bár női főszereplőnk van, nem azt látjuk 16 részen keresztül, hogy sírva a mellét veri tehetetlenségében, hanem hogy aktív részese, sőt irányítója a történéseknek, mindenre van megoldás, ha nem, akkor termet egyet, és nem az van, hogy behódol a férfiak által uralt társadalomnak. És kellenek az ilyen női hősök, még ha anakronisztikus is kicsit az elképzelés. De talán mégse. Ha a “gonosz” oldalnak mindig ott volt a pénz, a ravaszság és tenni akarás a tarsolyában, akkor a “jó” oldalon álló hercegnék, királynék miért ne lehetnének ugyanolyan talpraesettek, okosak, kreatívak, ha meg kell oldalni a helyzetet? Nem érzek ebben semmilyen erőltetett feminista szálat, ami áthatja oly sok produkciót mostanság. Sokkal inkább azt látom, hogy a két oldal ereje kiegyenlítettnek látszik: a “jó” már nem csak a szép, szende, ártatlan, morálisan jó oldalt képviseli, hanem az aktív, tenni akaró nőt. És ez nagyon jó.

 

Loki 2. évad – 10/4

Ha valamiből nem reméltem, hogy lesz második évad, az a Loki. Az első évadot is csak szenvedéssel eltelve néztem végig, pusztán azért, mert valamennyire szeretem Tom Hiddlestont, bár soha nem fogok tudni elvonatkoztatni a ténytől, hogy ő és az amerikai műkorcsolyázó, Johnny Weir mennyire hasonlít egymásra. Az egész szívformájú arcszerkezetük, még a zöld szemük is totál ugyanúgy néz ki. Valamelyik szülőpárosnak lehet, hogy van némi megmagyaráznivalója…

Na mindegy. Nem is igazán tudom, melyik Marvel-sorozatnak nézném meg leginkább a folytatását, mert valahogy egyiknek sem sikerült olyan átütő sikert elérnie nálam, ami miatt kíváncsi lennék rá. A Loki viszont valami furcsa okból állítólag nagyon sikeres volt a Marvel számára, és a nyitott befejezés természetes, hogy második évadért kiáltott.

A fonalat ott vesszük fel, ahol az évadzáróban letettük: Loki (Tom Hiddleston) és az ő női variánsa, Sylvie (Sophia Di Martino) eljutottak az idő végére, a Kanghoz, a “Megmaradó“hoz (He Who Remains) (Jonathan Majors), ahol az főgonoszhoz méltó módon felvázolta előttük világuralmi törekvéseit és ambícióit, majd némi tanakodás után Sylvie megölte őt, Lokit pedig átlökte egy tér-kapun, vissza a TVA, azaz Téridő Variancia Alapítvány világába, ahol Loki döbbenten tapasztalja, hogy hiába halt meg Kang, a múlt, jelen, és jövő megváltozott, a fő, “szent” idővonal, amin a cselekménynek haladnia kellene, több ezer ágra elkezdett bomlani, melyeken új világok, új realitások jöttek létre, a meglévő idősík variánsaiként. Ez a folyamat abszolút túlterhelés alá helyezi a TVA rendszereit, az idővonal úgynevezett fonója, mely a cselekmény szabályos folyásáért felelős, felrobbanással fenyeget. Loki ezért megkeresi a fő idősíkját, benne a korábban megismert társait, Mobiust (Owen Wilson) és a B-15-ös szökevényvadászt (Wunmi Mosaku), hogy segítsenek neki megtalálni Sylviet, a szökésben lévő Ravonna Rennslayer bírónőt (Gubu Mbatha-Raw) és Percikét (Miss Minutes) (Tara Strong), akik a TVA addigi működéséért feleltek, különben minden idősík összeomolhat, és az univerzum abban a formában, ahogy ismertük, megszűnik létezni…

Ebben a sorozatban kb. minden idegesít. A futurisztikus TVA szerepével szembeni, ősréginek, 50-60 évesnek tűnő elektronikus berendezések és díszletek, ami nyilván tisztelgés a képregények stílusa előtt, melyek forrásul szolgáltak, és amik nem ma készültek, de számomra egyszerűen nyomasztó. Mint amikor bemész egy régi, fel nem újított, szocreál hotelbe, és arcon csap a 70-es és 80-as évek világa, szaga, de még életérzése is. Zavar, hogy miután idén Oscar-díjat kapott, Ke Huy Quan természetes, hogy mindenben IS szerepet fog kapni (mit számít, hogy előtte 20 évig le se szarta senki, hogy ő kicsoda?!), hát itt a Lokiban is, mint Ouroboros, azaz “OB“, a TVA technikai agya, emlékeztetve minket egyik első szerepére, a Kincsvadászokban Data karakterére, ahol ugyanilyen techzseni volt. Idegesít Jonathan Majors is, aki húdemilyen tehetséges színésznek van felhájpolva, gyakorlatilag viszont egyszerűen kínos őt nézni, bármelyik variánsát látjuk is, de ugyanilyen kínos volt a 3. Hangya-film főgonoszaként is, és egyszerűen nem érted, hogy mi az istenért zengenek ódákat róla a “szaksajtóban” (sic!), hacsak nem a szokásos, diverzitás és inkluzivitás jegyében születnek ezek a cikkek, hogy felmagasztálják, csak mert színesbőrű színész. Tucatjával lehetett volna erre a szerepre tehetségesebb színészt választani helyette, még akkor is, ha ragaszkodunk a néger származáshoz. És külön bosszantó, hogy Majorsnek folyamatban van több nő elleni, vallomásokkal alátámasztott bántalmazásos eljárása (melyeket az érintett felek igyekeznek ugyan kormetikázni, hogy “az nem is úgy volt“, “megvert nő volt a hibás“, ami egészen gyomorforgató), aminek kapcsán a rendőrség is előállította, más projektekből kihajították, de a Disney és a Marvel szépen szemet húnyt a dolog felett (ugye, milyen szép kis kettős mérce, ha pl. Johnny Deppre gondolunk, aki konkrétan pert nyert saját bántalmazója és vádlója, Amber Heard ellen, mégis repülnie kellett számos, fontos szerepéből…?). Időközben persze megszületett a bírósági ítélet, két vádpontban bűnösnek találták, így a Marvel is megvált tőle. De most kezdhetnek gondolkozni azon, hogy hova menjen tovább az MCU, ugyanis az egész jelenlegi periódust és elkövetkezendő éveket Kangra, mint főgonoszra akarták felépíteni…

Rendkívül idegesítő Sophia Di Martiono továbbra is, akinek a maníroskodása már az előző évadban is az ember agyára ment. De most már mintha nem is próbálkoznának: borzasztó a sminkje, a haja, én nem tudom, mit csinál vele a sorozat stylistja, de olyan lófeje van és olyan ronda lett az előző évadhoz képest, hogy borzalom. Tudom, én se vagyok egy matyóhímzés, de nem is én próbálom elvinni a hátamon egy 140+ milliós Marvel-sorozat női főszerepét, bassza meg.

Egyszerűen nézed a sorozatot, és már csak fel sem kelti az érdeklődésedet. A 3. részt konkrétan végigmobiloztam, és csak több részletben tudtam megnézni, mert annyira érdektelen, töredezett, szétszórt, az alakítások miatt pedig annyira kínos, hogy nem bírod. Nem érted, hogy az embereknek mi tetszik ezen. Hogy mi a jó ebben. A 4. rész olyan mélyre süllyed, hogy Loki és Sylvie azon veszekszik, hogy milyen könnyű pusztítani, és milyen nehéz megmenteni, megvédeni valamit, és te csak nézel, hogy mi van? Ez az a Loki, aki a new yorki csata után szökött meg, változatainak lehető legkegyetlenebbike. És ez papol itt nekünk az emberek védelméről? Ki ez, te? Ez Loki, a csínytevés istene, aki könyörtelenül halomra gyilkolta az embereket a Földön. És hogy pont Sylvie a józan ész szava… Nem, ezt már nem veszi be a gyomrom. Mindeközben OB és  Victor Timely, az egyik Kang-variáns lazán el-legóznak, míg a TVA lassan összeomlik körülöttük, ami egyébiránt nagyon hasonlít a Dragon Ball Z véget nem érő epizódjaira, amikor Son Goku 40 rész alatt “már majdnem odaér” a Földre (vagy Namekre, ki tudja már, melyik volt az). Ha ennyire szar a helyzet, miért húzzuk ezt egy egész évadon keresztül? B-15, aki az első évad woke epitómiája volt, mint a színesbőrű, elhízott, emancipált nője, aki bárkit lefutott, lezúzott, mert ő AZ ERŐS NŐ, egy suttogva, gyöngéd hangon beszélő, lelkizős karakter lett.

A finálé… visszakanyarodik a viking mitológiához, Loki yggdrasil fájához hasonló formában összefogja a szerteágazó idősíkokat, megmentve a világot, univerzumot, meg űgy az összes mindenséget, mert rájön saját szerepére és jelentőségére, és hogy senki más nem képes megtenni ezt helyette (nyilván). Hiddleson ezzel elhelyezkedik azon színészek közt, akik szép csendben ki tudtak lépni az MCU világából, azon a határvonalon, ahonnan bármikor vissza lehet rángatni, ha úgy hozza a szükség (=pénz), de valahol méltatlan volt a színészhez és annak tehetségéhez mindkét évad.

 

Who Killed Jill Dando? – 10/7

Tekintettel arra, hogy a térdműtétem miatt ágynyugalomra vagyok ítélve, bezuhantam a Netflix elé a királynős sorozat után, és valami könnyed kikapcsolódásra vágytam, amihez nem feltétlenül kell feliratot olvasni, és tudok közben rajzolgatni is. Rácuppantam a dokumentumfilmekre, és mivel a rejtélyek, megoldatlan bűnügyek mindig is érdekeltek, elsőként erre esett a választásom. Egy érdekes bűnesetet mutatott be, egy nagyon népszerű, brit tévés bemondónő és újságírónő, Jill Dando meggyilkolásának esetét és a nyomozás alakulását. Nyilván számunkra keveseknek mondhat bármit a nő neve, én magam sem hallottam róla még soha, így érdekes volt teljesen tiszta lappal nekifutni az eseményeknek, és körbejárni több oldalról a történetet. Furcsának tűnik, hogy csak úgy fényes nappal agyonlőnek egy csinos, középkorú, tévés bemondónőt egy népszerű, gazdagok lakta környéken, amit nem vesz fel térfigyelő kamera, de mindenkinek nyoma vész, aki állítólagosan a helyszínen volt (autó és annak sofőrje, éppen bírságot kiszabni készülő közteres, tömegközlekedésre várók, stb.). Nincs indíték, nincs bizonyíték, csak egy csinos, mindenki által kedvelt riporternő. Ami számomra még érdekes volt, és reflektált is rá a történet, hogy mennyire emlékeztet a nő Diana hercegnőre, sőt, közkedveltségben is hasonlított hozzá. Szerintem a nő valamilyen kényes ügybe tenyerelhetett, ami miatt valaki végezni akart vele. Sajnos nem térünk ki arra, hogy a műsorai kedvéért nyomozott-e valami titokzatos ügyben, mert így a hatóságok teljesen a sötétben tapogatóztak, és az első adandó alkalommal lecsaptak egy gyanúsítottra, akit 8 év után felmentettek és ártatlannak kiáltottak ki. Azaz Dando ügye azóta is megoldatlanul maradt.

 

MH370: The Plane That Dissappeared – 10/7

Máig emlékszem ennek a repülőgép-eltűnésnek az esetére, és hogy mennyire megrendült a világ ezt követően, főleg, hogy néhány hónappal később ugyanennek a maláj légitársaságnak egy ugyanilyen gépét lelőtték az oroszok az ukrán légtér felett, és az (is?) lezuhant. Hogy mennyire megrendült a bizalmunk egyik napról a másikra a légi közlekedésben, kb. mint amikor az utolsó francia Concorde balesete volt, és teljesen leállították azoknak a működését. Mindig is érdekelt, hogy mi lett ennek a repülőnek a sorsa, és tisztán előttem vannak azok a kezdeti hetek, amikor az internetet szabályosan felrobbantotta a sok összeesküvés-elmélet. Érdekesek voltak a találgatások, a rejtélyes elméletek, hogy pl. bőven azután is kicsöngtek a telefonok, hogy a repülőnek már elfogyott az üzemanyaga, és le kellett szállnia vagy le kellett zuhannia, azaz ha a telefonok megsemmisültek, hangpostának kellett volna bejelentkezni. Vagy amikor valamelyik utas állítólagosan bejelentkezett a semmi közepéről, az amerikai hadsereg fennhatósága alá tartozó Diego Garcia bázis szigetéről egy napokkal később készült fotó feltöltésével az internetre. Vagy a különös rakomány, amit a gép ellenőrizetlenül szállított. Megannyi furcsaság, ami több, különböző irányba terelheti a teóriákat. Tetszik a sorozat felépítése, hogy ezeket körbejárja néhány hozzátartozó segítségével. Megoldás természetesen itt sincs, akár csak a Jill Dando-gyilkosságnál, de látva, hogy mennyi külsős érintett volt az ügyben (amerikai részről FBI vizsgálat, ausztrál hajókkal való roncskutatás, brit Inmarsat műholdas technológiai adatok a gépről…), valószínűleg olyan gazemberséggel van dolgunk, ami sohasem fog kiderülni.

 

Bodies – 10/10

Nagyon kevés sorozatra adok 10/10-et. Nyugatira meg aztán főleg. Sokáig nem hittem, hogy a BBC Sherlockjának néhány kimagaslóan jó epizódja után találok olyan brit sorozatot, ami újra ennyire lebilincselően izgalmas, összetett és agyat megtornáztató lesz. De a Bodiesnak és a Netflixnek sikerült összehoznia.

Napjainkbeli Londonban járunk, ahol a fővárosi rendőrség whitechapeli körzetének nyomozója, Shahara Hasan őrmester (Amaka Okafor) egy hajsza közben a Longharvest Lane nevű, félreeső utcában egy meztelen férfi holttestére bukkan, melyet ráadásul szemen is lőttek, de a golyónak nyoma sincs. A férfit nem sikerül azonosítaniuk, kiderül azonban, hogy hasonlóan rejtélyes körülmények közt két korábbi, whitechapeli nyomozó is belefutott már egy-egy ilyen ügybe: Alfred Hillinghead felügyelő (Kyle Soller) 1890-ben és Charles Whiteman őrmester (Jacob Fortune-Llyod) 1941-ben. A három zsaru a három idősíkon párhuzamosan próbálja megoldani saját kora nyújtotta lehetőségekkel a titokzatos bűnügyet. Ők még nem tudhatják, de a jövőben, 2053-ban Iris Maplewood rendőrtiszt (Shira Haas) ugyanúgy, ugyanott rábukkan egy ugyanígy kinéző, meztelen férfi testére, meglepetésére azonban az még él. Mikor azonban rájönnek, hogy a férfit övező rejtély egy olyan terrorcselekményhez kapcsolódik, melyben emberek százezrei halhatnak meg, megkezdődik a versenyfutás az idővel – szó szerint…

Első ránézésre az ember kicsit vakarja a fejét, mert a Netflix igyekezett kipipálni az összes jelölőnégyzetet a “woke” checklisten, megkapjuk a színesbőrű muszlim hősnőt (Hasan), a látens meleget (Hillinghead), a zsidót (Whiteman) és a testi fogyatékossággal élőt (Maplewood). Nem tudom, hogy a sorozat forrásaként szolgáló képregényből mennyi az, amit ténylegesen így adaptáltak és mennyi a hozzáköltés, de ez már így egy elég erős indítás az embernek. Mégis meglepő, hogy képernyőről való kiszólás nélkül sikerül mind a négy karaktert és azok lényeges karaktervonását úgy ábrázolni, hogy az egyáltalán ne legyen a képünkbe nyomba, és zavaró. Hasan kiváló nyomozónőnek bizonyul, remek zsaruszimattal, kitartással, együttérzéssel, tiszta, logikus fejjel és gondolkodásmóddal. A vallása semmilyen szerepet nem játszik az elvégzett munkájában, de ugyanezt tapasztaljuk Whitemannél is, aki nekem az egyik személyes kedvencem volt a kvartettből. Egy csinos, megkapó modorú, bár kissé arrogáns viselkedésű férfit látunk, akiről először azt hisszük, a “rossz” oldalon áll, de végül megtudjuk, hogy szerencsejáték-adósságok miatt vállal el különféle sötétebb munkákat. Nagyon megható a kapcsolata a kicsi Estherrel, akinek megmentése és tragédiája Whiteman egész lényét és a bűnügy megoldásához való hozzáállását áthatja. Hillinghead talán az egyik legbosszantóbb karakter a négyesből, mert egy érző szívű, szerető férjet és családapát látunk, aki elhivatottan teljesíti a kötelességét, ám a meztelen férfis bűntény során megismerkedik egy fényképésszel, Henry Ashe-sal (George Parker) a helyszínen, akiről rögtön levágja, hogy meleg, mert hogy titokban ő is az. A két férfi aztán megmagyarázhatatlan módon egymásba szeret, vagy nem is tudom, mert néhány együttlét után Hillinghead képes feláldozni a családi életét, szabadságát és jó hírét, csak hogy azzal a fotóst megmentse, amitől… eléggé felszalad az ember szemöldöke. Nem túl szép húzás. Sokáig nem értjük, hogy a jövőben Maplewoodnak mi is lesz majd a szerepe, nem igazán tudjuk emiatt megkedvelni, a színésznő sem az a csupaszív, bájos, kedves arcú teremtés, aki miatt különösen beleinvesztálódnánk a karakterébe. Aztán amikor összeáll a teljes sztori, és elkezdenek a korábbi bűntény idején élő karakterek (idősebb változatban) felbukkanni a későbbi idősíkokon, BESZARSZ.

Az egész bonyodalom középpontjában egy Elias Mannix (Gabriel Howell) nevű tinédzserfiú áll, aki a 2023-as idősíkon egy nevelőszülők által felnevelt, problémás fiatal. A vér szerinti anyjától kiskorában elvették őt, és az azóta feléje se nézett. Elias folyton rossz társaságba keveredik és szemmel láthatóan súlyos mentális gondokkal is küszködik. A nevelőszülők, de a vér szerinti apa is egyben egy generációkon átívelő, világvége-kultuszt követő csoportosulás, a Harker-család és -vállalat tagjai, illetve támogatói, akiknek minden törekvése abban kulminálódik, hogy egy szeretetben gazdag, boldog, békés jövőt teremtsenek, melyben természetesen Elias és a Mannix/Harker család állnak a társadalmi, politikai és gazdasági ranglétra csúcsán. Ez 2053-ra meg is valósul, Nagy-Britannia egyik legbefolyásosabb személyisége az akkor már középkorú (Elias) Mannix parancsnok (Stephen Graham). Ehhez már 1890-ben elkezdik az előkészületeket, melynek következtében 1941-ben elhelyeznek egy hatalmas erejű bombát London egyik központi bankjának alagsori széfjében, melyet maga a tinédzser Elias robbant fel 2023-ban, megölve ezzel London akkori lakosságának jókora részét. A 2053-as év azonban nem csak miatta jelentőségteljes: egy Gabriel Defoe (Tom Mothersdale) nevű egyetemi, elméleti fizikai professzor felfedez egy módszert arra, hogyan valósítható meg az időutazás. Kiderül, hogy Defoe egy titkos csoportosulás, a “Chapel Perilious” nevű “terrorszervezet” tagja, akik azt tűzték ki célként, hogy elmozdítsák a helyéről Mannixet, mert egyedül ők tudják, hogy valójában ő volt anno a robbantó. Defoe kutatásának és “időgépének” segítségével lehetőség nyílik visszautazni az időben, amit Mannix meg is tesz, amikor rajtaütésszerűen megtámadja Defoe és társai búvóhelyét. Mannix visszakerül 1890-be, ahol a befolyásos nemesi Harker-család háborúban elhullottnak hitt örökösének adja ki magát. Feleségül veszi Hillinghead lányát, Polly-t (Synnøve Karlsen) megalapítva ezzel saját későbbi dinasztiáját, melynek következtében leszármazottai közt találjuk majd saját apját is, akiről pedig kiderül, hogy nem más, mint Hasan felettese, Jack Barber főfelügyelő (Michael Jibson). Mannix után Defoe is használja az időgépet, de az 4 idősíkra dobja szét őt, 1890-be, 1941-be, 2023-ba és 2053-ba, alig néhány nappal korábbra, mint hogy útnak indul. Belőle lesz a szemen lőtt, meztelen hulla.

És mikor már ennyire összeérnek a szálak, egyszerűen ülsz szájtátva a képernyő előtt, és azt se tudod, mire figyelj, mi lesz a következő lépés, mert olyan fordulatok jönnek, hogy az eszed megáll. Hőseinknek az évad közepére már majdnem összejön, már majdnem meg tudják akadályozni a tragédiát, de nem, elég Elias vér szerinti anyjának tétovázása, hogy X év után újra lássa a fiát, ami végül arra ösztönzi Eliast, hogy mégis robbantson. Ezzel Hasan élete is fenekestül felfordul, hiszen családostul mindent elveszít. De megtörténik a tragédia Hillinghead idősíkján is, akit kivégeznek Mannix emberei, és mit sem sejtő lánya, Polly saját apjának gyilkosához megy hozzá, és tagjává válik ennek a világvége-kultuszban hívő csoportosulásnak. Ugyanez a Polly 51 évvel később, idős asszonyként eljut oda, hogy meggyilkolja a zsidó kislányt, Esthert, akit Whiteman őrmester próbál megmenteni és kijuttatni Londonból, mindhiába. A gyermek halála elkeseredett hadjáratot szül Whiteman lelkében, és addig nem nyugszik, míg a történtekért meg nem bünteti Pollyt és annak ágyhoz kötött, amúgy is lassan haldokló féljét, Mannixet. Mindkettejüket lelövi azok házában, így rá is akasztásos halálbüntetés vár, hiszen Mannix tulajdon fia magas rangú rendőrtiszt. A három, múltbéli nyomozó bukása után így egyedül Maplewood kezében maradt a lehetőség, hogy valahogy megváltoztassa az eseményeket. A nő Defoe professzorral és a jövőbeli, megöregedő Hasannal úgy dönt, el kell hinteni Mannixben a bűntudat és megbánás szikráit, hogy ha már megakadályozniuk nem sikerül a robbantást, Elias maga legyen az, aki úgy dönt, hogy mégsem robbant, megtörve ezzel az egész időutazásos körforgást (hisz így a létezése is kitörlődne a világból). Maplewood ezért feladva mindent visszautazik 1890-be, ahol tud beszélni Hillingheaddel, akinek sikerül is Mannix lelkére hatni: hogy örökre meg fogja bánni a robbantást, hogy a halálos ágyán már meg fogja gondolni magát. Hillingheadet ugyanúgy megölik, Polly ugyanúgy férjhez megy Mannixhez, de a férfi évtizedeken át rágódik az elhangzottakon, és eljut oda, hogy rögztísen egy hangfelvételt a jövőbeli énjének, a tinédzser Eliasnak, ami lebeszéli őt a terrorcselekményről. Whiteman ugyanúgy lelövi őt és Polly-t Esther meggyilkolása miatt, de elrejti a hangfelvételt tartalmazó lemezt, hogy a 2023-as idősíkon Hasan azt megtalálja és le tudja játszani Eliasnak. Még így is hősies halált hal: Mannix fiának emberei szitává lövik. A felvétel szerint Mannix valóban megbánta a történteket, Elias anyja pedig összeszedi a bátorságát, és mégis a fia elé áll, ami elég ahhoz, hogy Elias meggondolja magát, és ne robbantson. A döntése valóban eltörli még a létezését is, és így kapunk egy kiváló befejezést: nem robban bomba, nem hal meg az a rengeteg ember, nincs időutazó meztelen ember, nincs bűntény sem, így Hillinghead nem jön össze a fotóssal, nem tartóztatják le és nem ölik meg, Polly-nak nem kell férjhez mennie Mannixhez, és nem is kell 1941-ben Esthert megmérgeznie. Esther életben marad és Whitemannek sem kell meghalnia, azaz mindenkinek teljesen boldogan alakul tovább az élete.

És te meg csak ülsz és nézel, hogy BAZDMEG. Végre egy kiváló, tudományosan is megalapozott, kerek, teljes, időutazós történet. Nagyon rég éreztem ilyet, és úgy érzem, ez a sorozat abszolút gyöngyszem, amit minél több embernek látnia kellene. Az üzenete sem utolsó: elég egy szép szó, a szerető gondoskodás, ami képes arra, hogy egy megbomlott elmét lebeszéljen egy szörnyű tettről. Tekintettel arra, hogy a Life on Mars koreai adaptációja is milyen kiválóan sikerült, szívesen megnéznék ebből is pl. egy koreai változatot, iszonyat érdekes lenne a különböző, történelmi időpontokban játszódó jelenetekkel!

 

Encounters – 10/6

Őszintén szólva ezt csak amolyan háttérzajként raktam be főzés és és festés mellé, mert nem szeretek csendben ülni a lakásban. Feliratot eleinte nem nagyon kellett olvasni hozzá, egyedül a 4. rész, mely Japánba kalauzolta a nézőt, különbözött ettől.

Alapvetően… nem tudom, hol állok az UFO-hít skáláján, hogy szeretnék-e egyáltalán hinni benne. Inkább csak megrémiszt, de főként az ismeretlentől való félelem ez. Furán hangzik ez talán ennyi bolond sci-fivel, Csillagok Háborújával meg miegymással a hátam mögött, de szerintem kevesen lennének, akik nem szarnának be, ha hirtelen megállna előttük/mögöttük/akárhol a közelükben egy földönkívüli lény. Ez a dokumentumfilm-sorozat 4 helyszínre és a környékükön történt észlelésekre fókuszál: az amerikai Stephenville-re, egy zimbabwei általános iskolára, egy írországi kisvárosra és Fukushimára, azzal párhuzamosan pedig arra, hogy rendre történtek UFO-észlelések a csernobili atomkatasztrófa helyszínén és idején, valamint a hidegháborús időszakban az amerikai tesztrobbantások térségében. Ez a része tök érdekes, mert mintha párhuzamot akarna sugallni az idegenek és az atomrobbanások, atomkatasztrófák közt, de nem negatív értelemben, hanem mintha figyelmeztetni vagy segíteni próbáltak volna az észlelt… akármik. Nem tudni, hogy a megvizsgált helyszínek esetében tömegpszichózisról volt-e szó, vagy tényleg láttak valamit, és ha igen, akkor az mi volt: űrlény vagy valamilyen más, felsőbbrendű lény. Sajnos a 4. rész elmegy kicsit metafizikai irányba, belevonva a japánok valláskultúráját, idegenekhez, űrlényekhez való kötetlenebb hozzáállását, mely a mangákban, animékben is megjelenik. Mikor azonban elkezdett csillagmag (starseed) nyelven nyekeregni az egyik meginterjúvolt, japán nő, kicsit úgy éreztem, komolytalanná vált az egész. Az viszont biztos, hogy valami nagy baj van ezzel a világgal, ha az amerikai kormány előbb elismeri az UFO-k létezését, semhogy az Epstein-listát közzétenné…

 

Mysteries of the Faith – 10/6

Sokat nem tudok erről a dokumentumfilm-sorozatról elmondani, igazából ezt is csak afféle háttérzajként tettem be, hogy ne üljek csendben festés közben. Keresztény, szent ereklyékről, azok állítólagos csodatévő hatásáról és történeteiről szól. Érdekesnek érdekes, csak kicsit ellentmondásos, hogy a világ több pontján felbukkanó kegytárgyakról állítják ugyanazt, a néző meg vakarhatja a fejét, hogy most akkor ki hazudik, melyik az eredeti, ha eredeti egyáltalán bármelyik. Nem vagyok vallásos, de az ilyesmi mindig is érdekelt, ez viszont csak egyszer nézős.

 

Violet Evergarden (2018) – 10/5

Régóta a listámon volt ez a sorozat, mert vizuálisan rendkívül tetszik, és mint utólag rájöttem, nagyon hasonlít a rajzstílusa arra, ahogy középiskolás, zsenge lánykoromban annak idején rajzoltam. Nem sokat tudtam a történetről, csak az azt övező hájpot ismertem, hogy milyen fantasztikus, hogy az animáció milyen egyedülálló, hogy milyen drámai és tragikus, siratós, és nehéz megnézni. Ez mindig kicsit visszatartott, mert egy ideje nem szeretek olyan filmeket, sorozatokat nézni, amik lelkileg enyire megterhelőek, amiktől a néző is egy lelki nyomorult lesz. Jobb szeretem a pozitív hangvételű történeteket, az embernek a hangulata, életkedve is megmarad legalább.

Leidenschaftlich fiktív országában járunk, melyet lassan elemészt a háború okozta zűrzavar. A katonák a fronton egy végső ostromra készülnek az ellenséges fellegvár ellen. Az ütközetben Gilbert Bougainvillea őrnagy vezeti a csapatokat, a 14 éves harci árva, Violet pedig a férfi minden lépését követi. Violet egy könyörtelen gyilkológép, akit a harctéri küzdelemre képeztek ki. A sikeres ostrom láttán az ellenséges csapatok visszavonulásképp felrobbantják a fellegvárat, hogy Leidenschaftlich minél több katonáját megsemmisítsék. Gilbert súlyosan megsérül, Violet azonban képtelen hátrahagyni őt, és hiába veszíti el mindkét karját a küzdelem során, próbálja biztonságos helyre vinni az őrnagyot, mindhiába. A férfi egy utolsó, megsemmisítő robbanás előtt elbúcsúzik a lánytól, és reméli, hogy boldogan, szabadon élhet majd, és bevallja neki, hogy szívből szerette. Violet a robbanás után a katonai kórházban tér magához, karjait robotszerű fémkezekkel pótolták, és Gilbert őrnagyot sehol sem találja. Gilbert egykori jó barátja és katonatársa, Hodgins alezredes veszi őt a szárnyai alá, állítólagosan Gilbert kérésére, a lány pedig Hodgins vállalatánál kezd el dolgozni. Hodgins egy postaszerű hivatalt létesített, ahová az írni nem (vagy nem nagyon) tudó emberek térnek be, hogy helyettük írnokok, úgynevezett “marionettek” írják meg a leveleket, melyeket aztán a cég futárjai kézbesítenek a címzetteknek. Violet is ilyen megbízást kap, elkezdi hát a tanulást Cattleya, Erica és Iris mellett, olykor pedig a kézbesítésben is besegít Benedictnek. Hosszú, tanulási folyamat áll előtte, ugyanis érzelemmentes, rideg természetével eleinte nem tudja beleélni magát az emberek helyzetébe, és olyan finoman megfogalmazni a leveleket, amilyennek azokat szánták. A sorozat tulajdonképpen az ő útját követi végig, hogyan tanulja meg ezt a mesterséget a külöböző küldetések, megbízatások segítségével, miközben végig abban reménykedik, hogy újra találkozik Gilbert őrnaggyal, és addig rájön, mit is jelent “szeretni” valakit.

Meglepően sok bajom van a történettel. Kicsit olyan érzésem volt a nézése közben, mint nemrég az Arte vagy a Bibliophile Princess kapcsán, melyek hasonlóképp részben fiktív, részben valós környezetet igyekeztek bemutatni, történelmies köntösbe öltöztetve. Gyönyörű tájak, érdekes világteremtés, de rettenetesen keveset látunk belőle. Ne kelljen már ismernem a mangát vagy a light novelt, hogy értsem, mi történik! Miért olyan nehéz az első rész elején egy 2-3 perces, minimál animációs összefoglaló arról, hogy hol vagyunk, mikor, kik állnak harcban egymással, és miért? Helyette össze-vissza ugrálunk az időben, és nem is mindig visszaemlékezés kapcsán, hanem… csak úgy. Az egyik rész a jelenben, a másik a múltban játszódik, jól megkavarva a nézőt. Nincs meg a történet íve, mint pl. a Fena – Pirate Princessnél (ami ugyanígy egy fiktív világban játszódött, történelmi sorozat volt, ugyancsak csodálatos grafikával és zenével), ahol elindult valahonnan a történet, és egyenesen masírozott előre egy cél féle. A cselekmény epizodikus, nem látjuk, érezzük igazán, hogy mennyi idő telik el, a levélíróként dolgozó Violet 1-1 rész erejéig ellátogat a birodalom 1-1 festőien szép vidékére, ahol röviden megismerjük a kliensei történetét, tragédiáját, de őszintén szólva némelyikről néha többet megtudunk, mint magáról a hősnőről.

Violet maga egy rettentően unalmas karakter, és nem segít az sem, hogy a szinkronszínésznő, Ishikawa Yui is álmatag hangon, érzelemmentesen kelti életre őt. Kicsit olyan érzése van az embernek, mint anno Ayanami Rei kapcsán a Neon Genesis Evangelionban, ahol Hayashibara Megumit mennyire dicsérték, hogy korábbi, élénk, vidám szerepei után képes volt eljátszani egy ilyen rideg, érzelemmentes karaktert. Azon túl viszont, hogy tiszta, értelmes beszédű a színésznő, az ég világon semmi rendkívülit nem érzek az előadásmódjában. Violet gépies viselkedése eleinte még érthető volna, hiszen egy háborút, borzalmakat megjárt gyilkosról van szó, akire már gyerekként egy ilyen súly nehezedik. De ahelyett, hogy látnánk, hogy ebből valahogy elkezd fejlődni, megpróbálna kilábalni, kinyílni, hoooooosszú részeken keresztül csak ezt a monotonitást kapjuk tőle. És mikor eljutunk egyfajta csúcspontra, és Violet megtudja, hogy Gilbert őrnagy vélhetően szörnyethalt és a robbanásban megsemmisült a teste, mert csak a dögcéduláját találták meg, Violet magába zuhan. Kiabál, sír, de azt is ugyanezzel a monoton hanghordozással teszi. Várnád, hogy legalább majd ez valami érzelmet kihoz belőle, hogy ez majd valamilyen jellemfejlődés felé elindítja, hisz akire úgy vágyott, nincs többé, de nem. Több élet van a többi írnok leányban, a Macross Frontier Sheryl Nome-jának hangján megszólaló Cattleya-ban vagy az Irist megformáló Tomatsu Haruka hangjátékában, a Hodgins alezredest életre keltő Koyasu Takehitóról nem is beszélve, aki abszolút veteránja a sorozatbeli szinkronszínészeknek, és még most is ugyanolyan csodálatos az orgánuma, mint pályája elején, a 80-as és 90-es évek legendás szerepeiben.

Kifogásolandó Violet karaktere, eredettörténete, vagy épp annak bemutatásának hiánya, hogy semmit nem tudunk meg a lányról: hogyan árvul meg, miért kerül a katonasághoz, és milyen indíttatásból csinálnak belőle egy könyörtelen gyilkológépet. Gilbert őrnagyot illetően is vannak fenntartásaim, mert bár nincs kimondva, vannak azért utalások arra, hogy a Violethez hasonló árva lányharcosokat folyamatosan kihasználják a hadseregben. És mikor Gilbert tiltakozni akarna a tábornokánál, az a fejéhez vágja, hogy elég legyen már a képmutatásából, élvezze a ki a helyzetet, amíg lehet. Gilbert ráadásul minden egyes alkalommal, amikor Violetre néz, valami végtelen szenvedéssel az arcán teszi, ami bűntudatra enged következtetni, azaz könnyen lehet, hogy korábban már ő is követett el ilyen lányok sérelmére valamit, ami elég gyomorforgató, tekintve, hogy Violet mennyire isteníti a férfit.

Kapunk mindössze említés szintjén egy mellékszálat, melyben Hodgins és Cattleya elmélkedik arról, hogyan tudnak a háború borzalmai után visszatérni a békés hétköznapokhoz, vissza lehet-e térni egyáltalán, miután az ember a harctéren mások életét oltotta ki, és olyan emberi ez a néhány pillanat, hogy sokkal többet érdemelt volna a cselekményből.

A zene csodálatos, a Japánban élő és dolgozó, amerikai zeneszerző, Evan Call munkája, és szinte minden dallam egyedi és szívbemarkoló, nagyon sokat hozzátesz a történet élvezhetőségéhez. Az animáció minősége fantasztikus, a grafika kifogástalan, ez a két dolog abszolút fénypontja a sorozatnak. Sajnos e kettőnek külön-külön több lelke van, mint magának a történetnek, bármilyen fura is ezt kimondani, rengetegszer a zene az, ami bármilyen érzelmi reakciót vált ki a nézőből, mert a képernyőn látott karaktereknek, de főleg a hősnőnek ez nem sikerül.

A történet lezárása elfogadható: Violet, miután megtudja, hogy Gilbert őrnagy eltűnt az ütközetben és ezért halottá nyilvánították, visszatér a Hodgins hivatalához, és továbbra is levélíróként dolgozik. Egy nap egy vidéki kis településre hívják, mert az egyik ottani kunyhó lakója szeretné igénybe venni a szolgálatait. Nem látjuk, ki áll az ajtóban, de a lány megdöbben, majd könnybe lábad a szeme, amikor megpillantja a “megbízóját”, amiből arra következtethetünk, hogy olyasvalaki, akit ismer. És mivel nem sok ilyen személy van, ebbe még akár az is belefér, hogy Gilbert az. Teljesen ki lennék békülve egy ilyen lezárással.

 

Violet Evergarden OVA (2018) – 10/3

Amolyan különleges, 14. epizódként elkészítettek egy speciális részt is, mely nem folytatása a TV sorozat cselekményének, hanem valahova az elejére beilleszthető, mint melléksztori (azaz igazából teljesen felesleges). Violet egy operaénekesnőtől kap megbízást, hogy írjon meg neki egy szerelmeslevelet. De nem ám akármilyet: olyat, amivel minden nő (és férfi) azonosulni tud, akinek a kedvese a távoli frontra kényszerült, és esetleg soha nem tért onnan vissza. Mint kiderül ugyanis, az operaénekesnő, Irma elvesztette a háborúban a jegyesét, aki a karmesterének a fia volt (és látszólag képtelen ezt feldolgozni). Amit Violet és a néző azonban nem tud: Irma nem hagyományos levélnek szánja ezt az írást, hanem a készülő, új operettjük legfontosabb betétdalának, melyben ezekről az érzésekről, a háború okozta elszakadásról, veszteségekről, és az azokkal való szembenézésről énekelne. A rész végére természetesen Violetnek sikerül megírnia a levelet, az operett meghatóra sikerül, mintdenki “boldog” (már amennyire ebben a helyzetben ez lehetséges).

Nézőként meg csak ülsz, és azon gondolkozol, hogy mi értelme volt ezt a részt külön, a TV sorozat után megcsinálni. Hogy miért nem toldották bele, mint normális epizódot. Előrébb nem vitte a cselekményt, jellemfejlődést különösebben nem okozott Violetnél. Az alapfelállás nyilván tragikus, de az egész sorozat az, ahogy a háború utáni élettel próbál szembenézni, tehát pluszt nem ad. Az egyetlen, ami igazán említésre méltó, az a két operett-dal, amit Irma előad, az egyiket a rész elején, a másikat a végén, Violet “szövegezésével”.

 

Violet Evergarden – The Movie (2020) – 10/6

Nem könnyű erről a filmről írni. Megnézni se volt könnyű, mert annyira hosszú volt, hogy rendesen letargiába taszítja az embert. De mikor tudod, hogy milyen tragédia áll a hátterében… A film akkor készült, amikor az a bizonyos terrortámadás történt a stúdió, a Kyoto Animation ellen: egy elborult elméjű egyén felgyújtota az épületet, melyben rengeteg dolgozó benn rekedt és szörnyethalt. Példátlan összefogásnak lehettünk utána persze tanúi világszerte az anime-rajongók részéről, és a szakma is nagyon gyorsan beállt a stúdió megmaradt dolgozói mögé, hírességek adományoztak hatalmas összegeket a károsultaknak, a helyreállításra, meg úgy mindenre, amire ilyenkor pénzt lehet fordítani, és a stúdió tudta folytatni a munkát. Ennek tükrében mindjárt másképp nézed ezt a filmet is, de sajnos… csak ennek tükrében.

A sorozat és az OVA eseményei után járunk néhány évvel, bár nem derül ki, mennyivel. Annyi viszont bizonyos, hogy a háborús árva, Violet Evergarden immár nem az a kb. 14-15 éves leány, aki a küzdelmet túlélve marionettként elhelyezkedett Hodgins alezredes vállalatánál: immár felnőtt, fiatal nő, aki folyamatosan kivívja a közvélemény elismerését, és díszbeszédeket, köszöntőket, királyi nyilatkozatokat ír. A cégnél hónapokra előre be van táblázva, annyian szeretnék igénybe venni a szolgálatait. Egy nap egy halálos beteg kisfiú kéri meg őt, hogy szüleinek és kistestvérének írjanak együtt leveleket, melyet Violet teljesít is. Teendői ellenére továbbra is egy zárkózott, csendes nő, aki még mindig képtelen elengedni Gilbert őrnagyot, illetve a férfi emlékét. Rendszeresen kijár a temetőbe Gilbert anyjának sírjához, aki időközben szintén elhalálozott, és idővel Gilbert bátyja, az arrogáns Dietfried is megbarátkozik a jelenlétével. A férfiben tudatosul, hogy mindketten elveszítettek valakit, aki fontos volt számukra. Egy nap Hodgins a raktárban tárolt levelek közt észrevesz egyet, melynek szokatlanul ismerős a címzésen a kézírása: a szöveg Gilbert őrnagy írására hasonlít szerinte és Dietfried szerint is. A levél egy távoli szigetről érkezett, mely a szomszédos, korábban ellenséges birodalom fennhatósága alatt áll, de a béke immár lehetővé teszi azt, hogy Hodgins és Violet ellátogathasson oda, és meggyőződhessenek róla, valóban Gilbert írta-e…

Nem tudom, hogy csak a stúdió elleni támadás miatt tűnik ennyire széttöredezettnek a történetvezetés, vagy eleve ilyennek szánták, de szerintem nagyon szét van este az egész. A sorozatból epizódszerep erejéig megismert Ann történetéhez is visszakanyarodunk, és vele előre a jövőbe, amikor már marionettek nem dolgoznak, mert a technológiai fejlődés annyi újítást hozott, hogy okafogyottá váltak a levelek. Időről időre visszatérünk erre az idősíkra, a néhai Ann unokája megtalálja Violet leveleit, meghatódottságában pedig meg akarja keresni a nőt, tudni szeretné, mi lett vele, hogyan alakult az élete. Ezzel párhuzamosan visszaugrunk a múltba Violetékhez, kapunk egy viszonylag céltalan vagy ki nem dolgozott kitérőt az Erica nevű marionetthez, aki kilépett a cégtől, hogy drámaíró legyen, de se nem érdekel minket, hogy miért, se nem tudjuk meg az okát, de a célját se. Aztán ott az egész beteg kisfiús vonal, amikor Yurisnak írja Violet a leveleket, és beledöglesz a szomorúságba, ahogy végignézed, ahogy egy összeaszott testű, haldokló tinédzserfiú sírva búcsúzik el a kis barátjától és a szüleitől… És nem tudom, baszki, de ha le akarok ülni megnézni valamit, akkor az nem egy haldokló gyermek könnyes búcsúja, mert az rendesen gyomorszájon rúgja az embert, és mondom ezt úgy, hogy nekem még gyerekem sincs. És az a durva, hogy ez sokkal drámaibb megint, mint bármi más, ami Violettel történik, aki megint csak stagnál, mígnem Gilbert újra a képbe nem jön, mert akkor hirtelen bepánikol: hogy mi legyen, mit fog majd mondani neki, emlékszik-e még rá, stb. stb. Amikor Hodginsszal elmennek hozzá, Gilbert nem akarja látni őket, mert bűntudata van, hogy egy gyereket vezérelt a háborúba és hagyta, hogy az halomra gyilkolja az ellenséget (amiatt persze már nincs bűntudata, hogy felnőtt férfi fejjel egy 14 éves kislányba volt szerelmes…). Violet sír, könyörög, összeomlik, de végül úgy lelkileg sikerül feldolgoznia a dolgot, és rájön, hogy neki már annyi is elég, hogy Gilbert él, és hiába vágyakozik érte, teljesíti a kívánságát, és hajlandó anélkül elmenni a szigetről, hogy találkoznának. Ír azért még neki egy búcsúlevelet, és Dietfried fejmosása is kell ahhoz, hogy az idióta Gilbert észhez térjen, és szerelmet valljon neki (újra). Violet olyan szinten sokkot kap az örömtől, hogy megszólalni nem tud, de az epilógusból megtudjuk, hogy a nő végül kilépett Hogdinstól, és a szigetre költözött Gilberthez, így valószínű együtt élték le a hátralevő életüket.

Mondhatnánk, hogy kerek, szívmelengető befejezés, de valahogy nem éreztem semmit, miközben néztem. Nagyobb katarzis volt Yuris haláltusája, mint ennek a két lelki nyomorultnak az összeborulása, és úgy voltam vele, hogy “legalább ennek is vége“. Sajnálom, mert a sorozat animációja nagyon szép, aminek a minősége érezhetően bezuhant a mozifilmre (holott pont az ellenkezője szokott lenni). Rengeteg a távoli állókép, vagy az olyan jelenet, ahol áll a figura, a teste mozdulatlan, és csak a haja vagy a ruhájának lobogása kap animációt, de más nem, ami elég lusta munkára enged következtetni. Plusz pont, hogy gyönyörűen ábrázolja a férfiakat, de mínusz pont, hogy mind nagyon egy kaptafára készülnek. Hodgins több szempontból is totál homály, mert az egész film alatt azon törjük a fejünket, hogy mi az isten baja van, miért van ilyen nyomorúságos feje állandóan, és hogy most Gilbertet vagy Violetet szereti, amiért ennyire a szívén viseli kettejük sorsát. A zene, ami a sorozat meghatározó eleme volt, a film alatt mintha nem is létezne, egyetlen dallamra figyeltem csak fel, mégpedig arra, amikor Violet és Hodgins a szigetre utazik, minden más teljesen észrevehetetlen volt.

Csalódás számomra összességében az egész Violet Evergarden-szága, mert bár ez a címe, annyi mindenről szól, csak gyakran épp Violetről nem. Még azt se mondhatnánk, hogy “Violet hatását mutatják be a környezetére“, mert még csak nem is ő mindennek az alfája és omegája, tőle függetlenül is történnek dolgok, amik meghatóak vagy drámaiak. Más címet és jobban kibontott világteremtést érdemelt volna, érdekesebb karakterekkel, ha már olyan részletekre is figyeltek, mint az egyedi írásmód / ábécé megalkotása a sorozathoz, amint a világ népe kommunikál. Lehetett volna ebből a történetből valami sokkal jobb, így lett valami vontatott középszerűség, ami túlságosan fel van hájpolva. Van a Netflixen valami spinoff Gaiden film még, ami kapcsolódik hozzá, de egyetlen porcikám se kívánja megnézni, így szerintem hagyom ennyiben a történetet.

 

Sailor Moon Cosmos – The Movie 1-2 (2023) – 10/1

A Sailor Moon generációm számos anime-rajongó tagjának meghatározó élményű sorozata volt, mert távol Japántól és Amerikától sokunk számára ez volt az első mainstream anime sorozat, ami eljutott hozzánk különböző országok szinkronos verzióiban, míg végül Magyarországon is be nem mutatták. Ez volt az első igazán kommersz manga, amit meg tudtunk venni, ismertük a történetét, a betétdalait, ennek segítségével tanultuk a nyelvet, hogy megnézhessük, sokakat ez indított el más animék felé, vagy épp a rajzolás és japán-tanulás útján, azaz nagyon sokféleképpen befolyásolta gyerek- és fiatalkorunk éveit. És mint ilyet, természetesen nehéz elengedni, vagy tudomásul venni, hogy véget ér, ahogy ez annak idején, a 90-es években véget ért a mangasorozat és a TV sorozat befejezésével. A nosztalgia persze életben tartotta a franchise-ot, mert még ma, évtizedekkel később is elképesztő vásárlóerőt képvisel a rajongóbázis, mely megszerette és felemelte ezt a történetet. Nem is volt igazán csoda, hogy annak idején, jó pár éve, mikor bejelentették a reboot-ot, melyet mangához közelebbi történetvezetéssel (azaz kevesebb fillerrel) ígértek, izgatottság lett úrrá a rajongókon, ami, látva az elképesztő diadalmenetet, számos más, klasszikus anime-sorozat rebootját is szülte (Captain Tsubasa, Urusei Yatsura, Rurouni Kenshin, csak hogy néhányat említsek). Ami furcsa, mert alapvetően az ember idegenkedik a reboot-októl vagy újrafeldolgozásoktól, ha pl. nyugati filmeket nézünk, mert gyakran nem jól sülnek el, a kor szelleme rányomja a bélyegét az új változatra, és ettől elvész a régi báj, amit megszeretett az ember. A Sailor Moonnal valahogy nem így volt, így míg voltak döcögők az első évadoknál (eltúlzott 3D grafika, aránytalan testalkatok, torz fejek), alapvetően szép esztétikai vonalon indult el, mely igazán az utóbbi évekre kristályosodott ki.

És éppen ezért haragszok is erre a (két) mozifilmre. Azaz nem is tudom, hogy ez haragnak fogható-e fel, vagy valamilyen szinten csalódásnak önmagam és a rajongás tárgya felé is, mert felnőtt fejjel sokkal inkább látni az eredeti történet hiányosságait, ürességét, és ennek felismerése megmérgezte azt az izgatottsággal teli várakozást, ami elmúlt években e film(ek) érkezését övezte, hát még az utolsó fél évet, amíg a Blu-ray kiadásra kellett várni (hogy streaming platform hiányában egyáltalán a nyugati közönséghez is eljuthasson végre a történet). Ugyanis ez a jó 2 óra 40 perc demonstrálja csak igazán, milyen elképesztő katyvasz és túlmisztifikált baromság lett a manga befejezése, amit aztán sikerült megvalósítani a filmvásznon. És ez igenis feszültséget kelt a mezei rajongóban, hogy “erre vártunk éveken keresztül?“, vagy hogy “hogy nem vettem észre eddig, hogy ez ennyire gáz volt?“. Ennyi év távlatából, ennyi sorozattal és animével a hátam mögött azt kell mondjam, hogy ha ma jönne ki egy ilyen sorozat, ugyanilyen zavaros történetvezetéssel, valószínűleg elhalványulna a kortársai mellett, mert annyira hiányzik belőle az igazán mély lélekábrázolás, a jól kidolgozott karakterek, akik nem csak háttérelemek a címszereplő kalandjaiban, hanem aktív részesei és formálói a cselekménynek. Mert megint eljutunk oda, hogy Sailor Moon mindennek az alfája és omegája, a galaxis legjobb, legerősebb, legnemesebb szívű entitása a legerősebb varázskristállyal a mellkasán, holott mégcsak nem is a Föld, hanem csak egy szaros kis hold szülötte. És reálisan nézve a dolgot, hogyan és miért lehetne ez egyáltalán hihető, mikor korábban Sailor Saturn volt a világmindenség elpusztítójának beharangozott, leghatalmasabb senshi, vagy épp az idő ura, Pluto…? Milyen formában tudnánk elhinni, hogy az egész galaxisban szerte található bolygók és csillagrendszerek összes harcosa közül épp Sailor Moon a legerősebb? Mert a történet ezt akarja lenyomni a torkunkon.

A napjainkbeli Tokióban az eddig megismert lányaink, Usagi, Ami, Makoto, Minako, Haruka és Michiru egy közös felső-középiskolába jár, Rei kivételével, aki továbbra is a korábbi iskolájának tanulója maradt. (nem tudjuk, hogy Haruka és Michiru miért járnak még egyáltalán iskolába, mikor az előző évadokban a Mugen magániskolába is már felnőtt karakterként épültek be, és miért tűnnek most látványosab fiatalabbnak, de ez részletkérdés) A kis Hotaru általános iskolába jár, Setsuna pedig az érintett intézmény iskolaorvosaként dolgozik. Mamoru ösztöndíjjal Amerikába készül, 1 évre, talán többre, de mielőtt elmenne, egy jeggyűrűt ad Usaginak. A reptéren azonban valami furcsa dolog történik, megjelenik Sailor Galaxia, elragadja Mamoru csillagmagját (sic!), a férfi elporlad, a sokkos állapotba kerülő Usagit pedig a Three Lights nevű idolcsapat tagjai menekítik ki a helyszínről. Usagi sokáig fel sem fogja, mi történt, azt hiszi, képzelődött, és várja, hogy Mamoru majd ír, hívja vagy máshogy jelentkezik, ami (értelemszerűen) nem történik meg. Mindeközben a Three Lights nevű csapat tagjai, Seiya, Taiki és Yaten felső-középiskolásnak adja ki magát, és ugyanabba az iskolába iratkozik be, melybe a lányok is járnak, mindenki meglepetésére. Hirtelen azonban elkezdenek felbukkanni random, ellenségesen viselkedő, idegen Sailor-harcosok, akik támadásaikkal az emberek (majd később megismert senshi-jeink) csillagmagjait próbálják elrabolni úrnőjük, Sailor Galaxia számára. A lányok megpróbálják felvenni a harcot ellenük, de ahogy a külső és belső négy senshi elhullik, Sailor Moon magára marad, hogy a Three Lights mögött rejtőző, Sailor Starlights harcosokkal, Fighterrel, Makerrel és Healerrel, azok hercegnőjével, Kakyuval és Chibichibivel kiegészülve szembeszálljon Sailor Galaxia mindent elsöpörni készülő erejével…

 

Soha nem gondoltam volna, hogy e film láttán felértékelődik majd számomra az eredeti tévésorozat annak minden idióta fillerével, de így történt. Komolyan mondom, kínszenvedés volt megnézni ezt a két filmet, mely lezárja az eddig megismert cselekményt. Mondhatnánk, hogy ne legyünk igazságtalanok, hiszen hogyan lehetne 34 epizódnyi cselekményt 2 óra 40 percbe belesűríteni, mert nem lehet, de a film kísérletet se tesz rá. A cselekménynek az íve, a történet építkezése, amit a régi tévésorozat utolsó évadában kaptunk, SEHOL nem található meg ebben a filmben, de úgy nagyon a mangában sem. Széttöredezett és inkoherens, nincs meg a dráma, a humor és akció egyensúlya. Nem kapnak felvezetést a Three Lights figurái, nem látjuk, hogy milyen elkeseredetten keresik az ő hercegnőjüket (ami miatt egyáltalán a Földre érkeztek), nincs különösebb nehézség Kakyu megtalálásában, nem látjuk szárnyalni a karrierjüket, hiányoznak az ikonikus dalaik, melyeket anno betéve tudtunk még úgy is, hogy semmit nem értettünk japánul. (és nem, a Nagareboshi he tüc-tüc modern feldolgozása nem számít slágernek…) Nem övezi Chibichibit semmilyen különösebb rejtély, hogy egyáltalán ki ő és micsoda. Megvan a “napi egy random főgonosz”, akik nincsenek elmélyítve, mert 1-1 csata után már meg is semmisülnek. A legnagyobb szégyen viszont talán az, hogy az animáció és grafika messze elmarad a Sailor Stars minőségétől, ami egy közel HARMINC ÉVES évad!

Ha minden egyes, kifogásolandó, fájdalmas pontnál felhörpintettem volna egy felest, valószínűleg már a föld alatt lennék. Annyi problémám volt a filmmel, hogy azt el nem lehet mondani.

1.) Utálom Minakót. Mindig is utáltam. Utáltam, hogy ő van kikiáltva a legfontosabb vagy vezér-senshinek a többi lány helyett, mikor utolsóként találkozunk vele. Tudom, a Sailor V manga miatt meg hogy nála van Artemis, megkülönböztett helyet foglal el a szerző számára, mégse értettem sose, miért neki kell lennie a főnöknek. Miért nem Aminek, aki az első bolygó a Naprendszerben? Vagy miért nem a karakán Rei, ha már Ami olyan visszafogott, passzív szereplő? Makoto mindannyiuk közül a legerősebb, övé is lehetne ez a szerep. De nem, mindenképp a rátarti Minakót kell választani, mert csak. Mindig is utáltam. A film alatt állandóan röpis egyenruhában mászkál, de minek? Egyszer sem látjuk, hogy játszana (az eredeti sorozat szerint ügyes játékos volt).

2.) Haruka folyton akciózik és Usagit védelmezi az iskolában, jobban, mint a belső senshik, de minek? Eddig világéletében lekezelő és flegma volt, aki mást se csinált, csak Michiru seggében volt, leszarta, lenézte, kioktatta Usagiékat. Most az egyik legaktívabb védelmező szerepében látjuk, és hánynom kell ettől. Szeretem a karaktert és annak misztikumát (Neptune-t és a vele való kapcsolatát nem, mert őt meg utálom), de ez annyira karakter-idegen volt, hogy az hihetetlen.

3.) Apropó Michiru, ő is ki van fordulma magából, gyerekes, nincs meg benne az a felnőtt elegancia és kisugárzás, mint a régi sorozatban.

4.) Mikor elsőként Jupitert és Mercury-t elporlasztják az ellenségek, Rei és Minako vígan nevetgél és hangoskodik másnap a suliban, mintha mi sem történt volna. Nem látod a gyászt, az értetlenkedést, ahogy ezzel megpróbálnának megbirkózni.

5.) Az egymás előtti lelepleződés teljesen antiklimatikus: nincs meg a dráma, mellyel kiderül, hogy mindenki Sailor-harcos.

6.) Haruka női egyenruhát hord az iskolában, ami nála is teljesen szokatlan, ő is gyerekes, és amúgy mióta zongorázik? Csak én nem emlékszem erre?

7.) Rájöttem, hogy rettenetesen irritál Kotono Mitsuishi kényeskedése Usagiként és Chibichibiként, hogy ÖTVENHAT ÉVES FEJJEL egy iskoláslány hangján vagy egy totyogó kisgyermek hangján gügyög! Már rég el kellett volna engedni őt és mást választani helyette, bármennyire is ikonikus volt erre a szerepre. Megtették kb. az összes többi szinkronszínésszel és -színésznővel, vele miért nem?

8.) Ja, utálom Chibiusát is.

9.) Az eredeti sorozat nem feltétlenül volt híres arról, hogy követte volna a kortárs divatot, de a mostaniban egyenesen pocsék a karakterek öltöztetése. Ha már mindenben alkalmazkoduk a 21. századhoz, mit ártott volna a lányokat a mai divat szerint felöltöztetni? Harukánál különösen felszaladt a szemöldököm párszor, hogy folyamatosan női ruhákba öltöztették, hasat villantó topba meg szoknyákba… Minek? Ez már nem a 90-es évek, ahol nem lehetett lenyomni a nyugati, intoleráns néző torkán a leszbikus kapcsolatot vagy Haruka gender nonconforming viselkedését, és mindenáron nőiesíteni kellene őt…

10.) Nem emlékszem, hogy a vért köhögő, betegnek tűnő Mamoru esete milyen feloldást kapott az előző mozifilm óta, mert amúgy semmilyen hivatkozás nincs rá. Meggyógyult? Nehelenia és a Dead Moon Circus legyőzésével mágikus módon eltűnt belőle a betegség, vagy mi? Nem mintha emiatt hajlandó lennék emiatt elővenni az előző sztorit, csak ez úgy megmaradt bennem.

11.) Amikor megláttam a Starlightok átváltozását a step-táncolós szarakodással, azt hittem, lefordulok a székről. Egyszerűen röhejes!

12.) Gyakorlatilag minden és mindenki megjelenik Sailor-formában, akit a manga akár csak említés szintjén bedobott a köztudatba. Rei két hollója, Phobos és Deimos is emberalakot ölt, de átváltozik Luna, Artemis és Diana is. Találkozunk olyan jelentéktelen ellenfelekkel is, mint Léthé és Mnemoszüné, és természetesen Chibiusa is felbukkan a saját Sailor Amazonas Quartettjével, Junóval, Pallasszal, Ceresszel és Vestával. De ez még mind semmi! Maga Kakyu is átváltozik (Sailor Kakyu, sic!)! Mindenkit beleerőszakolnak a filmbe. A legrosszabb, hogy a legtöbb karakter jelmeze egy BDSM vagy fehérnemű show kellékének tűnik, ami egyrész vérciki, másrészről rettentő kellemetlen. Mikor azonban felbukkant a végső Sailor Animamates ellenfél, Sailor Heavy Metal Papillon, VÉGEM VOLT, bazdmeg! Ja, és természertesen mindenkinek szárnya van, és csak úgy el tud röppenni a földről az Uránuszra, Plutóra, stb. Agyrém.

13.) Minden senshi rém gyenge. A korábban pusztítás istennőjének tartott Saturn, akinek már a felébredése is keresztbe állította a szart a többiekben, egy suhintásra odavész, ahogy a többi külső és belső senshi. Teljesen kiegyenlítetlenek az erőviszonyok, nem látod, hogy a lányok egyáltalán próbálkoznának. Mamoru is, ha eddig nem volt egy béta fasz, most az lett, mikor elkezdi csókolgatni Galaxiát, meg annak a lábát… Kész elmebaj! Miért nincs egyetlen, valamirevaló, tettrekész, maszkulin figura sem a történetben? Még Harukát is kiherélik (képletesen)!

14.) Mi a bánat volt a kártyák jelentősége? Semmi értelmét nem láttam.

15.) Ahogy minden társát elveszíti, Usagi átesik egyfajta egzisztenciális krízisen, és rájön, hogy nem győzhet, mert a fény sosem létezhet árnyék nélkül, a harc a gonosz ellen örökké tartani fog, ami… metafizikai síkon oké, de Usagi az éretlensége miatt abszolút képtelen az ilyen komplex gondolatokra. Az egész befejezés túl van misztifikálva, kezdve a csillagok (és csillagmagok) születésével a galaktikus “kohó”-ban, melybe belevetik őket, és melyből Usagi önfeláldozó húzásának hála mindannyian újjászületnek.

16.) Az egyik legnagyobb problémám a reboottal, hogy minden újonnan kreált főcímdal vagy betétdal egyszerűen hulladék. Vagy kemény babymetál, vagy vinnyogós tüc-tüc, mint amilyen ennek a filmek is a fő dala. Amikor csak rázendít, hogy “Tsuki no hana...”, eret tudnék vágni.

17.) Egyetlen prozitívumot tudok csak felhozni: a végső csata előtti Sailor Moon-átváltozás az első, eredeti sorozatban látható animáció mintájára készült, ami legalább keserédes visszacsatolás volt ahhoz.

Nem is tudom. Rájöttem, hogy utálom a Sailor Moont. De ez tényleg utálat? Vagy csak csalódottság, keserűség, hogy mennyi elvesztegetett potenciál van a történetben? Így, hogy beértük az eddig ismert cselekményt, simán el lehetne indulni valamilyen folytatás felé, akár a jövőbe, amikor Usagi és Mamoru már királynőként és papucsként, akarom mondani királyi hitvesként uralkodnak. Rá lehetne fókuszálni a többi lány felnőttkorára, a senshi-szolgálattal járó lemondásokra, esetleg az ő magánéletükre, saját kapcsolataikra, párjaikra, esetleges gyerekeikre… hogy, nem is tudom, életszagúbb legyen a történet.

Lehet, hogy van több mint 200 ezer forint értékű, hivatalos Sailor Moon figura-gyűjteményem, de ezért a filmért így, ebben a formában 5 forintot nem adnék.

 

Zenék:

ID EarthBy Your Side (Under the Queen’s Umbrella OST)

Csodálatosan drámai, összetett dal, jól kifejezve a királyné tragédiáját, a küzdeni akarását, a fiaiért való harcát, és közben azt, hogy mindezzel nőként, a “gyengébbik nemként”, a társadalomban alacsonyabb rangúként kell szembenéznie.

 

Joo InroChoosing the wise man (Under the Queen’s Umbrella OST)

Ahogy a zongora gyöngéden rákezd, az ember hátán futkosni kezd a hideg a gyönyörtől. Az egyik legkedvesebb zenei darabom a sorozatból.

 

Joo Inro Inevitable rain (Under the Queen’s Umbrella OST)

Milyen csodálatosan építkezik ez a dallam is…! Ahogy látjuk Gyeseong nagyherceget lassan, andalogva sétálni a titkos helye felé, finoman érintve az ujjaival a kerítésfalakat, szinte egészen más világban érezve magát, és ahogy az anyja követi, és végül meglesi a titkát… hogy aztán elborzadva szaladjon el… És először nem tudjuk, nem látjuk, mit láthatott, ami ennyire megrémisztette, csak találgatni tudunk, de végül a titok mégis lelepleződik. Gyönyörű!

 

Kim JunseokThe hidden truth (Under the Queen’s Umbrella OST)

Kétségkívül a sorozat legfőbb, legjellegzetesebb dallama, mely kellőképpen sejtelmes, drámai és lendületes.

 

Obata TakahiroNorman’s Theme (The Promised Neverland OST)

Egy titokzatos, gyöngéd dallam, ami tökéletesen jellemzi Norman karakterét a sorozatból (és a filmből egyaránt).

 

AuroraCure For Me

Egy jutúb short dobta fel ezt a dalt, amibe szinte azonnal beleszerettem. Az énekesnő önmagában nagyon elvont még számomra is, így egyelőre más dala nem nagyon jön be, de ezt végtelenítve tudnám hallgatni.

 

GFRIENDMago

Nem tudom, anno 2 éve ez a szám hogy maradhatott ki a kedvencekből, de most tök véletlenül megint jól működött a jutúb algoritmus, és felhozta ajánlottként. Nem kétség, hogy az idei év legjobban tetsző kpop dala lett számomra. A rövid rúdtáncos rész elképesztően szexi, és olyan jó látni, hogy nem közönséges. Ha az Aaylámnak lenne főcimdala, ez lenne, annyira illik a történetre, és annyiszor meghallgattam már. XD

 

KSHMR x KAEZE feat. KARRADevil Inside Me

Valahogy a KSHMR által készített daloktől mindig csak úgy pezseg a vérem. Nincs ezzel a dallal se másként. A különbség az, hogy mennék vele ki a szabadba, kocogni, biciklizni, de a lábam miatt pihenésre vagyok kényszerítve, és megőrülök tőle.

 

Kingdom Coup d’état

Régóta szeretem a Kingdom dalait, és a kosztümös koncepciójukkal sikerült üde színfoltként feltűnniük a kpop fiúcsapatok palettáján. Ezzel a kemény hangzásvilágú dallal ettől elkanyarodni látszanak, ami az ATEEZ és a Monsta X hangulatát idézi, amivel nincs is semmi baj, mert mindkettő rendkívül tetszik. De a klip… nagyon szerencsétlen választás. Elvileg Indiában forgatták, a zenei betéteken és a tánckoreográfián ez látszik is. De a videó jókora hányada sivatagban játszódik, ahol a fiúk fekete öltözékben, katonai/acélbetétes bakancsban, kendővel bebugyolált fejjel, kardokkal, késekkel pózolnak, olyan zászlót lengetnek, ami az ISIS lobogóinak stílusát, karakterisztikáit idézi, államcsínyről énekelnek, és fellázadásra buzdítanak, a refrén “tá-tá-tá-tá”-ja meg gyakorlatilag fegyverropogásra emlékeztet? Ki az úristen hagyta jóvá ezt a koncepciót? Egy ilyen puskaporos, világpolitikai hangulatban, amikor újra felizzott az izraeli-palesztin konfliktus, megtörténik az október elejei mészárlás, világszerte elmeháborodott Hamász-párti tüntetésektől hangosak az utcák és a sajtó… A kiadó meg piacra dob egy ilyen klipet? Mennyi szociális érzékenység (vagy annak hiánya) kell ahhoz, hogy ez átmenjen a szűrőn? This is a big yikes from me dawg.

 

Emma KokVoilá

Annyi hely közül pont a 9gag-en találtam rá erre a videóra, és azonnal rabul ejtett ennek a beteg kislánynak a csodálatos éneke.

 

Headhunterz & KSHMRDharma 

Folytatva a kalandozásaimat elektronikus vonalon és KSHMR munkásságait követbe, eljutottam ehhez a muzsikához, mely elődjeihez hasonlóan rendkívül megtetszett ütemessége, sejtelmessége miatt.

 

VivizManiac

Ez egy esztétikailag nagyon szép videó, és kellemes nyárbúcsúztató hangulata van.

 

SoojinAgasshi

Dettó. Az év vége kpop szempontból mindig erős szokott lenni, és ezzel a klippel sincs ez másként. Egyedi hangzásvilágú, érdekes felépítésű dal. Nagyon tetszenek az énekesnő jelmezei!

 

VIXXAmnesia 

Nem mondom, hogy nem lepődtem meg, amikor megláttam ezt a klipet az ajánlásaim közt, egy új VIXX-dal nem szerepelt épp az év végi bingó-kártyámon. A Shangrila óta nem tudok felidézni tőlük egyetlen számot sem, ami nem túl jó, főleg annak tükrében, hogy régen mennyire szerettem őket. Ez egy kellemes, sejtelmes dal, a tőlük megszokott, remek vokálokkal és jó koreográfiával. De rossz látni, hogy milyen kevesen maradtak.

 

Jungkook & UsherStanding Next to You

Van valami vicces ebben az egész klipben, azon túl persze, hogy kellemes, hallgatható, de igazából elég jellegtelen, kommersz, teljesen nyugati stílusú számról van szó. Különösebben nem érdekeltek eddig a BTS szóló elhajlásai, mert maga a BTS se az, amit annak idején, évekkel ezelőtt megkedveltem, és nem is lehet nagyon követni már a sokféle projektjeiket. De ahogy Usher bevonul a klipbe, mint valami PIMP, mintha csak a koreai idolokról köztudott, femininitáshoz akarna idomulni, de teljesen átesik vele a ló túloldalára… XD Pedig a BTS se a maszkulin, chad energia epitómiája, de hogy még Ushernek is sikerüljön ezt überelni… XD Teljesen kész.

ForténaKingdom (Moonlight Tears)

Hidegrázósan gyönyörű. Nem ismertem ezt a formációt, ha jól olvastam, valami tehetségkutatón bukkantak rájuk, és őszintén szólva meg is látszik: nem bántásból mondom, de látszik, hogy itt nem a vizualitásra mentek, hanem az elképesztően erős vokálokra. Nincs beleerőszakolt reppelés, bizarr táncelemek, magamutogatás és szétplasztikázott, szép idolok, csak nyers, gyönyörű férfihangok.

2 hozzászólás

  1. Szia!

    Olvastam mi van veled, bár a válaszolás elmaradt. Remélem azóta jobb lett a térded, és nem műhiba esete forog fenn! Az ismeretségi körömben kettő ilyen ember is akadt az utóbbi évekből, rettenetes belegondolni is, milyen fájdalmaik vannak 🙁

    Az elmúlt időkben sok időm nem maradt a mozizásra, sokszor akadt más program, jobbára a konyhában. Csak most, hogy szabizom tudtam kicsit haladni a sorral, bár itt is van lassító tényező.

    Lista:

    D-Day 6
    Ebbe úgy kezdtem bele, hogy katasztrófa. Mármint a műfaja. Mind ezért, mind a kórházas témájáért együtt tologattam. De végülis aktuális, daráljuk. Pont olyan is lett, elég hamar elment a kedvem, mikor kiderült itt biza kórházban fogunk csüccsenni és azt nézni, ahogy aszerint kettéválik a tábor, kinek mit bír el a lelkiismerete és a becsülete. A kórházigazgatót játszó színésztől meg rendesen rosszul is vagyok már, folyton undormány szerepei vannak. Sok tiltólistás színészem nincs, de ő frankón az lett. Nekem ott amúgy meg is bukik a sztori mikor egy hatalmas földrengés után (inkább kettészakadt a föld úgy mondanám) van összesen 2 utórengés. Én a mostani boszniait és a két évvel ezelőtti több szerbet is éreztem a kilencediken. Mindegy, ez a része amúgy is fantasy-ként indult. Az utána kialakult élelem és benzinhiány okozta pánik és fosztogató hangulat az már hihetőnek tűnt. Mikor úgy kell motorral elmenni a vérbankba, mert se ember, se autó, se út, amikkel eljuttatható lenne, és még a motort is ellopják előled visszaúton. Igaz, az is hihető mikor a magánkórház vezetőségét jobban érdekli a vvvip, meg a felszerelés sorsa, mint az életveszélyben lévők élete. A maréknyi tűzoltó viszontagsága őszintén szólva jobban érdekelt, elég megrázó volt ahogy bármikor össze-vissza rángatták és feláldozták őket a közjóért hatalmi pozícióban lévők. Összességében elveszett a benne rejlő potenciál, jobban utána kellett volna nézni a forgatókönyv alapjául szolgáló forrásanyagoknak – már ha volt ilyen, és nem kizárólag az orvosi témára és a hajómakettezésre fókuszáltak.

    Moving 3 (dobott)
    Adott három gyerek, akik szupererővel rendelkeznek, de semmit nem tudunk róluk, csak hogy erősek, és egyedülálló szüleik lesik minden lépésüket, és másokét is. Láthatóan ők is minimum különleges képességgel rendelkeznek. Vagy 5-6 sulis rész lemegy, és mire rájönnénk azok mit rejtegetnek, villámcsapásként elkezdünk össze-vissza ugrálni az évek és különböző karakterek között. Egyszerre csak kegyetlen öldöklés veszi kezdetét. Mire azt is megszoknánk már megint más évben vagyunk. Mi a fene történik ebben sorozatban? Pedig általában szoktam érteni a bonyolult cselekményeket is. Azon kívül, hogy kiképezték, majd levadászták őket szerintem se füle-se farka történet. A lényeg, hogy ne hétköznapiak legyenek, lövöldözzenek, és folyjon a művééér. Ez kell a népnek, meg a csúnya beszéd, ezt díjazzák. (a The Glory eszméletlen mennyiségű sibalt tartalmaz, már nekem is szinte vérzett a fülem tőle) Kár, a színészalap pedig jó volt. Értem én, hogy nem mindenkinek egyforma az ízlése, de időnként annyira eltérek a köztől, pl. ennél a listánál is, hogy az már egy egészen új szint 🙂

    Queen of Mystery 8
    Nem tudom szegény színésznőnek ennyire balul sikerült a plasztikája, vagy már alapból sem túl kedvező arcberendezéssel látta el a sors, mindenesetre ezek a vadócos karakterek illenek hozzá, a Good Castingban is jó volt. Ebben szerencsétlen ráadásul az alapból előnytelen frizura (vagy paróka) mellé kapott egy teljesen igénytelen öltözködési stílust is. Dacára szakács barátnője türelmének, semmi ehetőt nem tudott alkotni a konyhában sem. Viszont rajongott a bűnügyi témákért, felvette és visszanézte a kielemzős tv-műsorokat. Később vagy emiatt, vagy egy ösztönös profilozói képességgel szagolt bele ő maga is bűntények megoldásába. Először csak kíváncsiságból ment ki a közeli helyszínekre, majd miután előszeretettel belekotyogott mindenbe, már kereste is a társaságát egy tiszt. Tulajdonképpen egyedül oldotta a 4-5 fős rendőri kirendeltség eseteit, majd később feljebb bukott és már kb az egész város bűntényeihez a macska-egér párharcra hajazó társával együtt szállt ki önként, mások bosszantására is. Ebben is 17(?) évig egy nőt szeretett a kb 40 éves rendőrünk, holott minden emberi becslés szerint halott volt régen. Sosem fogom megérteni ezt az ábrándképet, olyan országban, ahol szándékosan megy a piapropaganda (nem látok sorozatot, amiben ne ezt tolnák a képünkbe), és szórakoztató intézmények vannak külön férfiaknak (tudjuk, jobbára családosak járnak oda), hát ezt így belehazudni arcba, öö minimum necces… Az amúgy vicces volt, ahogy a tv-ből imádott profilozóval mennyire nem értettek szót, mikor munkáról volt szó, pedig tőle leste el a szakmát. Folyt.köv.

    Iljimae 8-9
    Már régóta meg akartam nézni, végre eljött az ideje. És így a végén rájöttem, ebből aztán lehetett volna még egy harminc részt forgatni, azt is elbírta volna, főleg mivel befejezetlennek is tűnt. Ki ne nézte volna tovább miként edződött meg fizikailag és mentálisan is arra a szintre, ahol már profi tolvaj lett, és a csetlő-botló első (vagy inkább 100) próbálkozásait. Egy az egyben kihagyták a sztoriból. Először a falra kenődik, aztán egyszerre már tetőkön mászik be óramű és tű pontossággal kiszámítva mindent. Vitán felül Junki egyik legjobb szerepe. De nekem mégsem ő volt a kedvencem, hanem az apját alakító színész. Zseniális volt, ahogy mindkét fogadott fiát nevelgette és szerette, egyszerre volt az apjuk és szinte az anyjuk is. Sírni való, hogy amúgy több mindenhez értő, élelmes emberek a korábbi évszázadokban nem vihették semmire, mert rossz házba születtek, a sok mihaszna ilyen-olyan hercegecske helyett pl. Érdekes volt látni, miként lesz a nemes fiúból nincstelen és fordítva, illetve milyen impulzussal éri ez őket. Igaz az egyik amnéziás volt, a másik nem, de egy az igaz, érzelmileg teljesen ellentétesek voltak. Nem értettem mit várt az asszony a hazugságától, hisz akkortájt egy magas rangú nemesnek is lehetett több neje, akiktől saját gyerekeik voltak, nem egy zabitini, akit utálni és bántalmazni lehet. Az azért zseniális volt, ahogy a végén ketten összefogtak, ebből is láttam volna többet. Han Hyo Joo itt nem tetszett, pedig a karaktere kedvelhető volt, ellenben a kis Yeo Jin Goo-Kim Yoo Jung páros totál láv.

    A Time Called You 8
    Eredetijét, a tajvani Someday or One Day-t láttam pár éve, bár túl nagy benyomást nem tett rám a sok megválaszolatlan kérdésével. A koreait rendesen lehúzták azok, akik istenítették az eredetit. Ergo biztos voltam benne, hogy akkor nekem tetszeni fog. Aki azt nem látta időnként tuti pillázott mi történik, mikor a sok idősávot párhuzamosan mutatták be. Én sem mondom, hogy teljesen értettem, mikor ugyanaz a lélek eltérő testekben egyazon időben miként képes beszélgetni önmagával. Ez gondolom olvasva is bonyolult, nyilván időutazással történik, de itt ugye mindig ugyanaz a sztori történik, apró változásokkal. Itt is a walkman és a dal a kulcs, de hálisten ez a zene hallgatható volt. Nekem sokkal szimpatikusabbak voltak a színészek és a nyelv is, és hiába mondják, hogy ugyanaz a sztori van lemásolva, mert nem. Adaptálás, nem lehet totál másmilyen. A pszicho srác ebben sokkal ijesztőbb volt, jobban kibontva láthattuk miként kerül vissza, és teszi a cselekményt olyanná, aminek hála megszakadhat végre a hurok, és mindenki élhet. Nem nagy spoiler, lelövik maguk az elején, hogy a főcsaj gazdateste pár hónapon belül meghal a múltban, ami elindítja az egész láncreakciót. Így igyekeznek megmenteni. Sosem értettem mikor valaki nem ismeri fel saját rokonának teljes átváltozását, de a 2 hónapja megismert csávó persze azonnal kiszúrja azt… A tajvaninak olyan vége lett, ami megfeküdte a gyomrom, mert enyhén pedofil felhangja volt, ez viszont egész egyszerűen zseniális. Bárcsak több ilyen végkifejlet lenne a doramatörténelemben!

    Queen of Mystery Season 2 7
    Gondoltam ott folytatják, ahol az előzőt abbahagyták, de mintha feje tetejére állt volna a világ. A főszereplőnő elvált, levedlette a gúnyáit, a haja is jobban áll. Egyszeriben szerelemről beszélnek a két main közt, én meg nézem jó részt indítottam-e el. Nem értem mit vártak, hisz történetileg semmi értelme nem lett volna ennek a mellékszálnak (hacsak nem próbálkoztak nyugati módra összehozni a két szereplőt). Így is fárasztottak minket az eltűnt gyűrű sorsával, amit a nő sosem kapott meg. Pár rész után a nyomozási szálat is mintha elvágták volna, ami elég nagy öngól, tekintve, hogy detektív sorozat, és nem az 5. évadnál tartunk még… Túl sok volt a körülöttük zajló gyilkosság, majd még egyesek fel is támadtak halottjaikból. Jó, hogy nem erőltették a 3. évadot, mert amúgy ennek is kurtán-furcsán lett vége. Ja, jó magas a pontszám? Köszönhetően a karaktereknek.

    My Dearest 1-10 rész: 8 (11-21. előreláthatólag max 7 lesz)
    Nem szoktam sorozatnak pontot adni a legvége előtt, és ennek a part 1-2 kitalációnak pont semmi értelme nincs, hisz az egész egy évad, nincs tovább. De a 2. felvonása már annyira a fejemen ugrál, hogy az 5. sorozatba fogtam bele mellette, lassan szenvedek vele mire lecsorog. De talán jobb is kivételesen a külön pontozás, mert ez a felvonása rettentő akciódús és kevés romantikát hozó volt. Sokan kegyetlennek mondják a Csing brutalitás miatt, de hát vitatkozhatnánk, mi kegyetlenebb: egy idegen, megszálló nép mészárlása (part 1), vagy a sajátunk hazudozása, áldozathibáztatása- és legyilkolása (part 2). Mivel időben megegyezik az előzőleg látott Iljimae-vel, így előre tudtam a koronaherceg sorsát. Sok a vér és a kardharc, de míg menekültek a hegyeken és vízben azt élveztem, helyenként zseniális volt a cselekmény is, a fényképezés is.
    A 2.-ban már idegeskedtem mikor mennek már vissza Csoszonba, húzták-nyúzták az időt a fogolypiaccal meg a szerelmes ábrándozásokkal. Aztán rögvest visszasírtam, mert ez a szerencsétlenek meghurcolása és kb karóra feszítése egyenesen gyomorforgató. A megbolondult apa, aki alig ismeri fel a lányát, meg bárkit, hirtelen fojtogatja azt, mert a barbárok bemocskolták. miaretek? Neki kéne bebizonyítani nem is, meg sem kérdezik róla? (Ja igen, ez most vagy inkább azóta is divat Koreában.) Ezt a fajta melodrámás érzelmi kiszipolyozást én nem bírom, amúgy is le vagyok merülve. Azt díjazom benne, hogy egyes színészek benyaltak egy csomó mandzsu szöveget, Namgoong Min szokásosan fergeteges volt.

    Love to Hate You 8-9
    Asszem 3 nap alatt megnéztem, annyira érdekelt. Valójában nem túl hosszú és nem is rövid, ez más sorozatoknál is jól jönne. Az abszolút meglepetés a semmiből, kb mint az Into the Ring volt. Azóta szerintem nem is néztem romantikusat, ez ráadásul szintén 0 drámával egy jó komédia, amiből mostanában kevés készül (mármint valódi vígjáték). Lendületes, sok akcióval, egy “badass” nővel, aki kb mindenhez ért, joghoz, az ön- és mások védelméhez, kaszkadőrséghez és a palikhoz is. Az nem tetszett, hogy kb kurvának volt beállítva, mert szóba állt kb 15 pasassal. A férfi főszereplővel ezelőtt még nem találkoztam, pedig a kis barázdáit elnézve nem egy huszas éveit taposó csávóka. Ellenben jól beszélt angolul, ez fontos a netflixnek 🙂 Amúgy kellemes meglepetés volt, lehet az a ‘baj’ vele, hogy nem idol, és külföldön élt… Jók szoktak lenni ezek a híres/nem híres párosítású témakörök mostanában, főleg ami nem csöpögősre szabott. Ez bizony nem az, nem telik el 6-7 rész azzal hogyan kerülgetik egymást hosszan pislogó tekintettel. A főszereplőnő ráadásul az életben is ilyen kemény csaj lehet. Lerítt róla, hogy nem egy Strong Woman Do Bong Soon féle 30 kilóval bármit megemelő kislány, a felkarján is látszódott az állandó edzés. Bár híján volt benne, valamiért jogi műfajt is kapott (mint ahogy mostanában minden komédia és dráma egyszerre :/), ellenben nem is annyira light-akció. A végén itt is befigyelt a koreai valóság, az arc- és név nélküli senkik beleszólása bárki magánéletébe. Könyörgöm, járjanak össze ismerősökkel, vagy legalább le az utcára sétálni, és a saját nyomoruk megoldásával foglalkozzanak inkább, azzal előrébb lenne az egész nemzet, mások kéretlen bírálata helyett!

    Oh No! Here Comes Trouble wtf (dobott)
    Azt hiszem tajvani művet nem kell keresnem mostanában, nem állok jól velük. Igaz a számszaki értékelése helyett megnézhettem volna nagyítóval 2x miről szól. Sűrűn nem futok bele olyanba, amire értéket sem tudok adni, mivel olyannyira nem nekem készült, hogy bele se menjünk. Kb Moving eset ez is, csak ebből 2,5 rész is meggyőzőtt róla, ne húzzuk egymás idegét és idejét.
    Durva, de ezzel nem döntött rekordot. Ugyanis az Alchemy of Souls (amolyan wuxia koreai színészekkel) vitte a prímet tavaly a kerek fél órájával, mikor is kb sikítva kapcsoltam ki a lejátszót, így a főszereplőkből egy szekundumot sem látva.

    Soundtrack #1 7
    Amennyire a LtHY nem volt jogi témájú, úgy ez sem zenés. Pedig pont azért fogtam bele. Az OST zeneanyagon kívül más aligha szólt benne, de az legalább mind fülbarát volt. És miként zenés nem volt, úgy igazából romantikus sem 🙂 Vagyis hát én nem hívom annak azt, ahol egyik fél sem mozdul/kezdeményez az utolsó 15 percen kívül (3 órás volt a műsorideje, kb egy hosszabb film), max szerelmesen néz a másikra, és csak mint gyerekkori barát laknak együtt. 8 évig csendben, viszonzatlanul szeretni valakit azért durva, amolyan modern dél-koreai/japán felfogású, ahol lassan előbb elvesznek egy AI-t (vagy egy babát is), mint ismerkedjenek. De egy kedves kis limonádé volt, jó színészekkel.

    Igen, láthatóan társadalomkritikus az írás. Kicsit sok volt nekem mostanában Koreából, úgy érzem több év alatt betelt a pohár. A kpop nagy részét már leépítettem, az a legmérgezőbb közeg. Azt mondják a sorozat csak sorozat, de ha kicsit jobban belelátsz a mindennapjaikba – már amennyire innen lehet -, kiderül, hogy mégiscsak a valóságból táplálkozik. Jobb azt nem látni, maradjon meg a szórakozás szimpla szórakozásnak és kikapcsolódásnak, mert így már csak a hibakeresés marad…

    Zene:

    Mint írtam kpop-ot nem kerestem, sem időm, kedvem és energiám órákig hallgattam a sok szemetet, hátha 1 akad közte, amit esetleg még ötször meghallgatok. Így leginkább azokat kerestem, akiket ismerek, vagy az idei eddigi kedvenceket tettem be újra. Mivel szükségem volt stresszoldásra is, megtaláltam a régi retro dolgokat, amikből mondanom sem kell fél délután alatt lett egy százas listám. De nyilván azokat nem fogom ide mind kigyűjteni, csak párat, amit napi szinten lejátszok. Kpop helyett többször néztem állatos vlogokat, meg agyzsibbasztó trash-realityt magyarul fekvés előtt, amellett legalább csinálhatom a dolgaimat.

    Új dal: TXT- Chasing that Feeling
    és ennyi…

    Régiek, ami kb napi program:
    Amber – This is Your Night
    Energy 52 – Café del Mar, nem tudom hány száz remix létezik belőle, én a Three’N One verziót szeretem, amihez klip is készült. Diákkorom egyik nagy kedvence volt, imádtuk a sulibulikban.
    Emergency House – Dübörög a Ház, ez utóbbi kettő együtt elég erőteljes nyugtató hatással bír rám 🙂
    Sequential One – I Wanna Make You
    Masterboy – Mister Feeling
    Dj Dado – Ready or Not
    Skid Row – Wasted Time, kegyetlen ráismerni a Szívek szállodája (Gilmore Girls) idős bandatagjára úgy, hogy abban láttam először
    Pink – So What
    Lady Gaga – Bad Romance
    Justin Timberlake – Can’t Stop that Feeling

    Reakciók:

    Under the Queen’s Umbrella
    Valóban, a sok karakter képes kinyírni a hangulatot. Amikor pár ágyas kirekesztette a többit, az már végképp a legalja volt. Anyukám, akármi legyen a származásod, te is ugyanúgy egy ágyas maradsz… Úgy emlékszem a koronahercegen kívül csak a következő testvére volt értelmes, persze miután megrázta magát, a többi tökéletesen alkalmatlan volt a trónra.

    Az egész szívformájú arcszerkezetük, még a zöld szemük is totál ugyanúgy néz ki. Valamelyik szülőpárosnak lehet, hogy van némi megmagyaráznivalója…
    Tényleg durva mennyire hasonlít egymásra a két ember, mint apa és fia a képeken.

    Nem érted, hogy az embereknek mi tetszik ezen. Hogy mi a jó ebben.
    Feljebb látható, én ezzel a meglátással rendkívül tudok azonosulni 🙂

    Nagyon kevés sorozatra adok 10/10-et.
    Idejét nem tudom mikor adtam.
    Mikor a Vincenzot láttam, az meg ’21-es. Az utóbbi 3 évben max kettő kapta meg. Nálam ez annyira sarkos jelenleg, hogy tavaly már a kerek kilencet sem érte el semmi, 8,5 volt a legmagasabb. Ami ugyan magas érték, de nem az a felejthetetlen, zseniális kategória.
    Lehet a hangulatom és a jelenlegi életkörülmény is rányomja a bélyegét, de azért egy 10-est csak felismerek már bármikor!

    A három zsaru a három idősíkon párhuzamosan próbálja megoldani saját kora nyújtotta lehetőségekkel a titokzatos bűnügyet.
    Arról végképp nincs emlékképem mikor néztem utoljára nyugati sorozatot, ami nem százszor látott már, de ez nagyon izgin hangzik! Főleg mivel 3 különböző évszázadban zajlik. Hm. Bár tovább nem olvastam a kibontásod. Hány évados?

    Őszintén szólva ezt csak amolyan háttérzajként raktam be főzés és és festés mellé, mert nem szeretek csendben ülni a lakásban.
    Dettó! Ezért van még kábeltévé előfizetésem, mert rendszeresen megy a háttérben. Ami arra is jó, hogy a szomszédos zajokat elnyomja.

    Alapvetően… nem tudom, hol állok az UFO-hít skáláján, hogy szeretnék-e egyáltalán hinni benne. Inkább csak megrémiszt, de főként az ismeretlentől való félelem ez.
    Ó, én tudnék mesélni. Magam nem hiszek benne, bár butaság lenne feltételezni, hogy egyedül vagyunk az univerzumban. Anyámnak többször volt álmában „élménye”, meggyőződéssel állította, hogy van ufo testvérem. A haja is egyszer úgy kifakult egy ponton, mikor háttal állt pár percet a nyitott ablakban, hogy utána sosem fogta be festék. Öccse, nagybátyám egy időben gyűjtötte az ufós magazinokat, jaj volt annak, ki összekeverte a sorrendet. Egyszer még ufo-táborba is mentünk a gyerekeivel. Aztán persze jól nem láttunk semmit 🙂
    Nálam egy ideje néha magától bekapcsol a tévé, volt mikor az éjszaka közepén néztem mi ez a világosság a nappaliban. Akkor áramtalanítottam az elosztót, de azért elgondolkodtató, hogy valakitől kellene lakbért kérnem…

    GFRIEND – Mago
    Ez volt egyébként az utolsó daluk is. A Hybe minden előzmény nélkül feloszlatta őket. Biztos kellett a pénz az új, középiskolás kislányokra.

    De rossz látni, hogy milyen kevesen maradtak.
    Négyen vannak, csak N már inkább színész. Mint Rowoon volt az SF9-ban. Őt is addig szapulták miért tag ha semmiben nem vesz részt, most mikor nem írt alá közös szerződést az együttessel és collabban léphetnek fel max (de csak hiatuson van, ki érti?) meg azért… Szerintem N is így fog járni.

    Pedig a BTS se a maszkulin
    Pár éve kimondottan a feminin vonalra építenek a fiúknál, épp csak nem annyira durván, mint a japán visual kei műfajban. Most már szoknyákat is adnak rájuk. Nem is értem. Sőt, együttesekben már nem egy tag mintha frankón anime karakterré lenne formázva/plasztikázva.

    Válasz
    • Szia!

      Remélem azóta jobb lett a térded, és nem műhiba esete forog fenn! Az ismeretségi körömben kettő ilyen ember is akadt az utóbbi évekből, rettenetes belegondolni is, milyen fájdalmaik vannak

      Köszi. Szerencsére olyan ember műtött, akiben megbíztunk, mert a családból és a munkatársaim közül többeket is műtött már sikeresen. De rá kellett jönnöm, hogy hiába van egy prognózis, amin belül ő felépülést jósol, minden emberi test másképp működik, és van, hogy a dupláját rá kell számolni. Próbáltam kímélni magam az elején, hogy ne terheljem, óvatosan mozogjak, hátha figyelmetlen voltam a kezdeti időszakban, a műtét után, és valamit rosszul csináltam. Aztán mikor nem volt nagyon eredmény, dühített a tétlenség, és úgy éreztem, elvesztegetett idő, amivel telnek a napjaim, hogy minden aktivitást visszafogtam a “gyógyulás” kedvéért. Ezért újra elkezdtem mozogni, ami már nagyon rám fért, mert ez az egész lábas mizéria kb. 2 év kemény mozgással és diétázással töltött időszakát tette tönkre, és kb. kezdhettem mindent az elejéről. Az egész brutális spirál mentálisan, ebből nehezebb kitörni, mint a fájdalomból. Megbéklyóz a tétlenség, pszichésen magad alá kerülsz, nem figyelsz úgy oda a táplálkozásra, akaratlanul is komfortkajákhoz nyúlsz, mert az legalább néha dob valamit a kedveden, mikor meg aztán látod magad újra a tükörben, elborzadsz, és amiatt leszel depressziós. Sehogy nem jó.

      Remélem, az ismerőseid lába hamar rendbejön! 🙁

      Mindegy, ez a része amúgy is fantasy-ként indult. Az utána kialakult élelem és benzinhiány okozta pánik és fosztogató hangulat az már hihetőnek tűnt. Mikor úgy kell motorral elmenni a vérbankba, mert se ember, se autó, se út, amikkel eljuttatható lenne, és még a motort is ellopják előled visszaúton.

      Ez erről szól? :O
      Azt hittem, csak valami mezei kórházas sorozat, katasztrófafilm-szerű valami, de semmi több, ezért nem is akartam belekezdeni eddig. De ez tök izgalmasnak tűnik! Szeretem az ilyen történeteket!

      Moving 3 (dobott)

      Kár, mert az előzetes alapján érdekesnek tűnt. 🙁 Szeretem a szuperhősös, szuperképességes történeteket, lehet, hogy adok neki egy esélyt.

      Nem tudom szegény színésznőnek ennyire balul sikerült a plasztikája, vagy már alapból sem túl kedvező arcberendezéssel látta el a sors, mindenesetre ezek a vadócos karakterek illenek hozzá, a Good Castingban is jó volt. Ebben szerencsétlen ráadásul az alapból előnytelen frizura (vagy paróka) mellé kapott egy teljesen igénytelen öltözködési stílust is.

      Annyira gyűlölöm a koreai divatot! Valami borzalom, ahogy a nő fel van öltöztetve! És az a baj, hogy amit néhány éve még csak koreai drámákban láttunk, ezek a fekete, hosszú, hullazsákszerű, alaktalan téli kabátok, kezdenek itthon is elterjedni! Iszonyat!

      Vitán felül Junki egyik legjobb szerepe. De nekem mégsem ő volt a kedvencem, hanem az apját alakító színész. Zseniális volt, ahogy mindkét fogadott fiát nevelgette és szerette, egyszerre volt az apjuk és szinte az anyjuk is.

      Egyetértek! Nagyon megható volt! Máig előttem van az a jelenet, mikor lakatfeltörésre tanítja Junki karakterét, és ugye időre kell megoldania a feladatot, különben az apja megfullad a ládába zárva, Junki pedig szinte könnyek közt küszködik, hogy kiszabadítsa. T_T Ez egy kiváló sorozat, máig szép emlék számomra. <3

      Ergo biztos voltam benne, hogy akkor nekem tetszeni fog

      Ooooh, időutazós sorozatokkal engem is meg lehet venni! 😀

      Ezt a fajta melodrámás érzelmi kiszipolyozást én nem bírom, amúgy is le vagyok merülve. Azt díjazom benne, hogy egyes színészek benyaltak egy csomó mandzsu szöveget, Namgoong Min szokásosan fergeteges volt.

      Elhiszem. 🙁 Az a baj, hogy csak egy bizonyos pontig bírja az ember, hogy “Jaj, XY miatt megnézem, mert ő zseniális”, közben meg érzelmileg megtapos az egész. Anno azért dobtam rögtön 1 rész után a Bulgasalt, hiába szeretem Lee Jinwokot. Nekem nem kell egy heteken át tartó sötét, véres, kínzós, halálos, szenvedéssel teli nyomor. 🙁

      Könyörgöm, járjanak össze ismerősökkel, vagy legalább le az utcára sétálni, és a saját nyomoruk megoldásával foglalkozzanak inkább, azzal előrébb lenne az egész nemzet, mások kéretlen bírálata helyett!

      Ezt soha nem fogod tudni kiirtani belőlük. Annyira mélyen beleivódott az életszemléletükbe, az egész világhoz való hozzáállásukba, hogy az gyomorforgató. 🙁

      Oh No! Here Comes Trouble wtf (dobott)

      A legnagyobb bajom sok kínai, thai vagy tajvani sorozattal az, hogy ezeket az agyonplasztikázott, gyerekarcú színészeket tolják a képernyőre, akikről a büdös életben nem hinnéd el, hogy felnőtt szerepben megállják a helyüket. Ennek az előzetesében is azt látom, hogy rendőr, stb. szerepében olyan fiatal színészek vannak, akikről kb. ránézésre középiskolás korosztályt feltételeznék. Nálam itt már azonnal borul minden hihetőség, és egyszerűen nem tudom komolyan venni. A thai bl-ekkel is sokszor ez a bajom, a nyilvánvalóan esztétikusan szép(re plasztikázott), fiatal fiúkat kell néznünk iskolás környezetben, és nagyon nem veszi be a gyomrom, hogy folyton kiskorúnak érzem őket a színészek láttán.

      Kicsit sok volt nekem mostanában Koreából, úgy érzem több év alatt betelt a pohár. A kpop nagy részét már leépítettem, az a legmérgezőbb közeg. Azt mondják a sorozat csak sorozat, de ha kicsit jobban belelátsz a mindennapjaikba – már amennyire innen lehet -, kiderül, hogy mégiscsak a valóságból táplálkozik. Jobb azt nem látni, maradjon meg a szórakozás szimpla szórakozásnak és kikapcsolódásnak, mert így már csak a hibakeresés marad…

      Egyetértek. Én is észrevettem magamon, hogy furcsa mód előbb kattintok rá bármelyik streaming szolgáltatónál valami tökismeretlen, nyugati sorozatra, vagy még akár dokumentumfilmre is, mint egy újabb koreaira. Mert már ismerünk minden klisét, nem tudnak meglepni, a társadalmuk meg annyira szögegyenesen ellentétes a miénkkel, hogy nem tudunk elvonatkoztatni tőle.

      Új dal: TXT- Chasing that Feeling

      Hm, nem rossz, eddig nem hallottam. Kicsit úgy érzem, mint az elmúlt 1-másfél évben visszatérő retro, elektromos, szintipop zenei vonal egy megkésett, utolsó rúgását. De kétségkívül jó a hangzásvilága.

      Régiek, ami kb napi program:

      Ó, ugyan, hány ilyen van nekem is elmentve! “Mostani zenék”, “retro zenék”, “80-as évek és régebbi” a leghallgatottabb lejátszási listáim. 😀

      Arról végképp nincs emlékképem mikor néztem utoljára nyugati sorozatot, ami nem százszor látott már, de ez nagyon izgin hangzik! Főleg mivel 3 különböző évszázadban zajlik. Hm. Bár tovább nem olvastam a kibontásod. Hány évados?

      1 évad, 8 rész. Egy hétvége alatt letoltam, annyira letehetetlen volt! És megint találtam egyet, ami hasonló kaliber. 😀

      Anyámnak többször volt álmában „élménye”, meggyőződéssel állította, hogy van ufo testvérem. A haja is egyszer úgy kifakult egy ponton, mikor háttal állt pár percet a nyitott ablakban, hogy utána sosem fogta be festék.

      :O WHAT?!

      Egyszer még ufo-táborba is mentünk a gyerekeivel.

      UFÓ TÁBOR?! XDD Végem! El akarok menni egy ilyenbe! 😀

      Nálam egy ideje néha magától bekapcsol a tévé, volt mikor az éjszaka közepén néztem mi ez a világosság a nappaliban. Akkor áramtalanítottam az elosztót, de azért elgondolkodtató, hogy valakitől kellene lakbért kérnem…

      Lyézus. Na mondjuk azért az ilyentől befosnék. 😀

      Pár éve kimondottan a feminin vonalra építenek a fiúknál, épp csak nem annyira durván, mint a japán visual kei műfajban. Most már szoknyákat is adnak rájuk. Nem is értem. Sőt, együttesekben már nem egy tag mintha frankón anime karakterré lenne formázva/plasztikázva.

      Valószínűleg ezért van egyenes arányban az általam hallgatott/követett kpop együttesekkel az egésznek a mélyrepülése is. :/

      Válasz

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Share This