Ebben a bejegyzésben “Az univerzum hercegei” regényfolyamként elkészülő, Star Wars témájú írásaim 1. részének, “A Birodalom szolgálatában” című történet 11. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Star Wars történetek – Bevezető.

~ 11. fejezet ~

Tychónak hónapok óta először volt alkalma levetni a birodalmi egyenruhákat vagy tréningruhákat, és civil öltözékbe bújni.

– Ma úgy berúgok, hogy négykézláb mászok haza… – dúdolta lelkesen Hobbie, miközben a fenekét riszálva öltözködött.

Biggs, miközben a kreditjeit számolgatta az ágyon szétszórva, elvigyorodott.

– Uraim, uraim! – csusszant a falba váratlanul szobájuk ajtaja, a keretbe támaszkodva pedig megpillantották Linust, immár teljes harci díszben.

Szűk kabátot és nadrágot viselt, katonaihoz hasonló sapkája pedig mélyen a szemébe volt húzva, ám az ujjával megpöccintette annak szemellenzőjét, és elszántan végigmérte őket. Mikor azonban meglátta, hogy Klivian még mindig félpucéran rohangál a szobában, lefagyott az arcáról a mosoly.

– Ember… – nyögte meglepetésében.

– Üdv a zárt osztályon! – kacagott Tycho. – Kerülj beljebb!

– Hányan megyünk? – kérdezte Tank, miközben a bakancsát fűzte.

– Csak mi öten – gombolkozott ki Kane, mert kezdett melege lenni. – A többiek átugrottak kurvázni a Bandomeerre, vagy fel akarják fedezni ezt a bolygót, már ami az Akadémián kívül még megtalálható rajta… A fővárosiaknak nem szóltam, ha nem baj – tette hozzá egy huncut kacsintás kíséretében.

– Kurvázni mentek a Bandomeerre? – szisszent fel Hobbie. – Nekem miért nem szólt senki?

– Csak nem akartál volna te is velük menni?

– Megfontoltam volna…

– Hát, ha szükséged van valami fertőzésre az ottani táncosfiúktól, akkor szerintem még a kikötőben utoléred őket – jegyezte meg Biggs sejtelmesen mosolyogva.

– Tudod, megöl a kíváncsiság – fordult feléje Tycho csodálkozva -, hogy honnan tudsz te ilyeneket.

A két tatuini azonban nem is leplezte a jókedvét.

– Biggs apja többek közt a Bandomeerről is szerződtetett földműveseket otthon, Anchorheadben, ismerjük már valamennyire a fajtájukat… – felelte Tank.

– Elmentek ti a picsába… Elveszitek itt az ember kedvét a jótól… – motyogta Hobbie kissé sértődötten.

– Jól van, öltözz már! – sürgette Biggs. – Semmi kedvem a csupasz seggedet nézni! Vagy talán te is be akarsz állni táncosfiúnak?

– Ó, hát ennyire viszket, drága barátom? – incselkedett vele az kéjes hangon.

Felelet helyett Darklighter felkapott egy nadrágot, és odasózott vele egyet a combjára.

– Igyekezz, vagy itt hagyunk!

***

A szállítóhajó, mellyel a Kitaros-köd melletti bázisra utaztak, menetrend szerinti járat volt, bár nem a birodalmi űrkikötőből szállt fel, hanem a Prefsbelt IV egyik teherplatformjáról. A rajta utazók így akarták elkerülni a hivatalos, birodalmi ellenőrzést, vagy úti céljuk felfedését.

A Kitaros-bázis különleges jelenség volt, melyhez hasonlót Tycho még sohasem látott. Olyan volt, akár egy furcsa hologram az égen. A teljes egészében mesterségesen létrehozott állomás egy nagy kiterjedésű, vízszintes, fémes talajra épült. Kihasználva a köd keltette lehetőségeket, nem egy zárt, alaktalan űrbázis jellege volt: az épületek fölött egy, a létfenntartó berendezések által keltett, tiszta, átlátszó, dómszerű légkör emelkedett, káprázatos látványban részesítve a helybélieket és a látogatókat. Az utcaszint alatt helyezkedtek el a kiszolgáló berendezések: a generátorok, szolárpaneles áramfejlesztők, alulról táplálva az épületeket, akár egy növényt a föld alatt megbúvó gyökerei.

Az öt jó barát izgatottan szállt ki a kompból, melyben számos, hozzájuk hasonló korú férfi és nő utazott. Legtöbbjük egy kissé már ittas volt, így vagy egymásba karolva támolyogtak az űrkikötő népszerű szórakozóhelyei felé, vagy dalolva, szemetes konténereket rugdosva zajongtak az éjszakában. Italos palackok csörrentek táskáikban, vagy csattantak szét hangos robajjal a sikátorok falain, felverve az ott szunnyadó hontalanokat.

– Nem mondom, ez azért nem semmi látvány – pillantott fel az égre Tank, és elismerően bólogatva nézte a Kitaros-köd színpompás masszáját felettük. – Azt hiszem, már értem, miért ide építhették ezt az állomást.

– Én azt viszont még mindig nem értem, miért kellett a teherkikötőből indulnunk, és miért nem a civil terminálról… – morfondírozott Tycho.

– Nézz csak körül! – mutatott eléjük Biggs. – Szerinted ez a látvány megfelel a civilizált értékrendnek, mely szerint egy hű birodalmi polgárnak tengetnie kell az életét?

Az épületek neoncsövek fényáradatában pompáztak, a holografikus kijelzőkön pedig vadul tomboló zenészek vagy lengén öltözött táncosnők felvételei követték egymást. Az épületek közt a mesterségesen generált légmozgás a halmokban álló szemetet kavarogtatta. A félhomály rejtekében olykor meg-megpillantottak egy-egy szeretkező párt, akik szinte nem is próbálták leplezni, mit csinálnak éppen.

– Tetszik nekem ez a hely – nyalta meg az ajkait Hobbie. – Olyan nekem való mocsok… Hogy találtál rá?

Linus megvonta a vállát.

– Szórakozási lehetőséget kerestem öt parszeken belül, ahol nem nagy a birodalmi jelenlét, azaz kikapcsolódhatunk egy kicsit… A holoneten legendákat zengtek erről a helyről…

– Még egy holonetes kocka… – sóhajtotta Klivian. – Sebaj, szép munkát végeztél! Mi a ma esti program? Iszunk, hányunk, baszunk, aztán hazamegyünk?

Tycho rosszalló fintort vágott: ő nem kimondottan ilyen kikapcsolódásra vágyott.

– Végül is ez jöhet, ebben a sorrendben – nevette el magát Linus -, de lesz valami, ami talán még ennél is jobban érdekel majd titeket!

Elővett a zsebéből egy holokomlinket, melyből gombnyomásra egy viharvert külsejű, koréliai zenekar képe emelkedett ki. A látványtól Biggs és Tank szeme szinte könnybe lábadt.

– Ugye…?

– Ugye csak álmodunk, kölyök? – nyögte Tank.

– Ha még egyszer valaki kölyöknek szólít, akkor igen! – mordult rájuk Linus.

– Jól értem – próbálta összeszedni a gondolatait Biggs -, hogy Astor Lencott ma este ezen az űrállomáson fog fellépni?

Linus ajkai sejtelmes mosolyra húzódtak.

– Elismerésem, zeneileg művelt barátaim… – jegyezte meg. – A válasz igen. De persze nem csak ő lesz itt, az egész együttese, a Lencott’s Wives eljött.

Látva Tank és Biggs nyüszítő ujjongását, Tycho csodálkozva fordult feléjük.

– Ez megint olyasvalami, amit csak én nem értek?

– Testvérem – karolta át a nyakát Hobbie -, Astor Lencott a galaxis legfaszább énekese. Akárhova mész, bármerre is jársz, legyen az Magvilág vagy Peremvidék, az ő nevét mindenki ismerni fogja. Még ez a két szerencsétlen tatuini farmer is ismeri őt! Meghallod őket, és behugyozol a zenéjüktől!

– Amikor csak lehetett, őket hallgattuk a holoneten keresztül! – emlékezett vissza Tank kiviruló arccal. – Laze volt az, aki megmutatta nekünk először, onnantól kezdve addig néztük őket a holoneten, míg Biggs apja ki nem hajított minket a szabadba, hogy ne kushadjunk annyit odabenn!

– Meglátod, imádni fogod őket! – helyeselt Biggs is, és már húzta is őket a szórakozóhely felé, amerre mindenki haladt körülöttük.

A kemény ütemű élőzene messzire elhallatszott a tágra nyitott ablakokon, ajtókon keresztül; a szellőzőkből füst és gőz gomolygott elő. A benti tömeg őrjöngése pezsgő hangulatra engedett következtetni.

Linus kihívóan barátaira nézett.

– Készen álltok? – kérdezte.

– Rám számíthatsz, öregem – intett Hobbie.

– Biztos, hogy itt fognak fellépni? – méregette a barátságtalan kinézetű helyet némi fenntartással Tycho.

Az épület körül sötét külsejű figurák mozgolódtak. Alulöltözött emberi és twi’lek lányok kellették magukat az érkezők előtt, gazdáik azonban már egészen más portékát kínáltak leendő klienseiknek. Belső zsebeikből apró zacskókba csomagolt, különféle színű porokat és halálpálcikákat ajánlgattak a fiataloknak, akik olykor bizonytalanul, máskor azonban egészen lelkesen szabadították meg zsebeiket a birodalmi kreditektől.

Hobbie is az egyik díler felé vette az irányt, majd elégedetten lobogtatta meg a tasaknyi, zöld porocskát, miután bevásárolt.

– Ma éjjel a vendégeim vagytok – kommentálta, majd zsebre vágta a csomagot.

Az alderáni megborzongott. Hűvös is volt az űrállomás levegője, de ő maga sem ilyen szórakozáshoz volt szokva. Míg Linus elintézte a belépőiket, bepillantott a szórakozóhelyre.

Több szintet látott odabenn, az egyiket csak a hatalmas italos pult és az azt körülvevő bokszok töltötték meg, míg egy lépcső vezetett a föld alá, ahonnan a dübörgő zene szólt. A látogatók vagy lustán heverésztek a füstös asztalaiknál, holopanelen adva le az újabb és újabb rendeléseket, vagy a földön fekve vonaglottak a masszív kábítószerek bódulatában.

Amikor felhelyezték a csuklóikra a fémes belépőcsatot, épp kirohant mellettük egy tőlük alig idősebb férfi, és beleokádott az egyik kukába, majd dolga végeztével nevetve rogyott le a földre. Meg sem törölve ajkait, hason kúszott újra befelé az épületbe.

– Menjünk! – érintette meg Tycho vállát Biggs, mert annak elkalandozott a figyelme.

– Keressünk magunknak egy üres asztalt! – javasolta Tank, majd amikor megpillantott egyet, leült, termete pedig elég volt ahhoz, hogy minden más idegent távolt tartson.

– Vágni lehet itt a füstöt…! – köhögött az alderáni, miután mind helyet foglaltak.

– Rendeljünk valamit! – ajánlotta Linus, és előhívta az árlistát az asztal lapjából.

Hobbie izgatottan böngészte vele a kínálatot, majd ráböktek néhány ital képére.

– Válassz te is valamit, barátom! – ölelte át Tycho nyakát bizalmaskodva. – Ez az este csak a miénk! Ránk fér az ünneplés!

– Így igaz – helyeselt Tank. – Engedd el magad egy kicsit!

– Talán csak egy kis kezdő löketre van szüksége – kacsintott Klivian huncut mosoly kíséretében, és meglobogtatta az odakinn vásárolt fűszert.

– Én még sosem szívtam… – nyelte el a szőke tiltakozását a tömeg zsivaja.

Hobbie azonban letörölgette előtte az asztalt, és eléje öntött egy keveset a csillogó, kristályfinomságúra őrölt ásványból. Míg a többiek komlinkjeikkel vagy ujjbegyeikkel ügyetlen kis csíkokat igazgattak saját adagjaikból, Tycho tanácstalanul nézte az előtte heverő fűszerkupacot. Várta, mit tesznek a többiek. Látta, hogy Linus hajtotta fel sajátját először, majd mélyet sóhajtva hátravetette a fejét. Amint újra felpattantak pillái, szemei olyan fényesen ragyogtak, mint a drágakövek. Hívogatóan mosolygott rá, és csinált egy csinos kis vonalat Tycho adagjából. Barátja úgy érezte, megbabonázta őt tekintetével, ám ekkor Hobbie megpaskolta a kezét.

– Gyerünk, haver, ne sérts meg! – biztatta, és ő is felszippantotta sajátját.

Tycho ráharapott az ajkára, majd akadozva odahajolt az asztal lapjához, és óvatosan szippantott egyet. Az orrába röppent a zöld szubsztancia egy része, de fulladozva köhögte szét a többit, barátai nevetése közepette.

Kevés jutott csak a szervezetébe, mégis gyorsan érezte annak ébredező hatását. A kezdeti fejfájás és a homlokában uralkodó szorítás azonnal enyhülni kezdett, mintha minden egy csapásra kitágult volna. Bambán meredt maga elé, ahogy a tér egyre szélesebbé, az addig kormos, füstös levegő sokkal tisztábbá vált körülötte. Bizsergető érzés szaladt fel a tarkóján, mintha csak otthoni kedvese cirógatta volna. A borzongás azonban nem állt meg: a karjain felállt szőr, ezért ügyetlenül lekínlódta magáról kabátját, és remegve a hajába túrt.

Biggs elvigyorodott.

– Na, jönnek már a kicsi, zöld angyalok?

Tycho még mindig kábán meredt maga elé a fűszertől, amikor a pincérdroid megérkezett a rendelésükkel.

– Öt koréliai világos sör, egy Coruscanti Veszett Féreg, két Taanabi Moslék, egy Nabooi Dorbézolás, és egy üveg tüzes whisky a fővárosból. A rágcsa a ház ajándéka – darálta rideg, gépies hangon.

Linus belehajította a droid mellkasából lenyíló üregbe a krediteket, mire az tovagurult.

– A galaxis legjobb pilótáira! – emelte meg a palackját, a többiek pedig egyetértően kurjantva koccintottak vele.

– Te, én nem is gondoltam volna, hogy ilyen jól bírod az italt… – mondta kissé akadozva Hobbie, jó néhány üveg frissítő legurítása után.

Gyakorlatilag hely alig maradt, ahová az üres palackokat tehették volna, néhány flakont pedig már így is a lábaik alatt lökdöstek. Mikor Biggs lopva az egyik szomszédos, félig ájult asztaltársaság ülésére csúsztatott pár üres flaskát, Tankból kitört a röhögés.

Linus csendesen lötykölte sokadik koktélját, és felpillantott.

– Szinte… hozzá vagyok szokva az ilyesmihez – felelte.

– Na tudod, ki hiszi ezt el! – lengette hitetlenkedve a kezét Hobbie, és néhányszor Tycho fejét is eltalálta.

A szelóniai elvigyorodott, és belenézett poharába. Felhajtotta az italt annak aljáról, majd felkapta a fejét, mert odalentről hatalmas sivalkodás harsant fel. Az eddig a bárban üldögélők botladozva, egymást taposva igyekezték leverekedni magukat az alagsorba.

– Gyertek! Biztos most érkeztek meg! – kacsintott társaira, és megpróbálta talpra rángatni őket.

Azok nehézkesen emelkedtek fel a bokszból, és mire letámolyogtak a lépcsőn, addigra a teljes tánctér megtelt.

– Bazdmeg’ – motyogta kótyagosan Hobbie. – Nem fogunk látni semmit innen hátulról…

Linus félrepillantott, majd odalépett az egyik biztonsági őrhöz. Halkan egyeztettek valamit, majd megindultak a galéria felé, az ifjú pedig intett barátainak, hogy kövessék.

Egy félgömb alakú libegőbe szállhattak be, melyet Linus a tömeg fölé kormányzott – így egészen közelről, a színpad előtt lebegve várták, hogy az együttes tagjai felbukkanjanak.

– Na, ez így már mindjárt jobb! – rikkantotta Tank.

Váratlanul minden fény kialudt a föld alatti csarnokban, a tömeg pedig őrjöngve, visítva skandálni kezdte:

– Astor! Astor!

Ők is csatlakoztak a tömeg kiabálásához, ahogy látványos szikrazápor és fényáradat közepette felzengett a népszerű banda első dala, rögtön eufórikus állapotba ejtve a közönséget. A színes, flitteres, rongyos öltözékben parádézó, emberi zenészek dús hajzuhatagukat rázva énekeltették a tömeget a közismert nótákkal.

– Ez a legvagányabb együttes az egész galaxisban! – kiáltotta Hobbie.

– De akkor hogyhogy egy ilyen lepukkant helyen lépnek fel?

– A Birodalom nem nagyon tűri meg őket a dalaik és a ruháik miatt… nem éppen egy családbarát együttes…

– Elnézve őket… azt hiszem, meg tudom érteni… – gondolta Tycho, ahogy a banda frontemberét figyelte.

A középkorú férfi teljesen átadta magát a zenének, a tömeg extázisát látva mosolyogva énekelt hol egyik, hol másik zenésztársához dörgölőzve. Nyakpántot, gyűrűket, különböző relikviákat hajigált jókedvűen a közönség felé, amiért azok visítva kaptak, és képesek voltak összetaposni egymást. Valami különös szabadság áradt az egész lényéből, ahogy fáradságot nem ismerve tombolt rajongóival.

Tychónak el kellett ismernie, hogy a zenéjükben volt egyfajta bohém életérzés, melytől az ő sejtjei is érezni kezdték a ritmus lüktetését, és idővel ő is szerénykedve táncolt az ütemre – míg társai úgy ugráltak az antigravitációs libegőben, hogy az majdnem felborult velük. Meglepődött, hogy barátai mind ismerték a dalok szövegeit, de míg a többiek csak artikulálatlan hörgést produkáltak, addig Linus pontosan eltalálta a dallamot, és a bandával együtt énekelt. Meredten nézte őt, ahogy az addig félénk és kíváncsi szemek megteltek tűzzel és elszántsággal, akár csak egy szabadulni vágyó állat tekintete. Sohasem látta még őt ilyennek.

A hozzájuk csapódó fiatalember mindig is inkább szelíd, visszafogott ifjú benyomását keltette. Fizikai ereje nem volt számottevő, mégis úgy tűnt, mélyen legbelül olyan titkok birtokosa, melyekkel senki más rajta kívül nem rendelkezik.

Mintha csak megérezte volna, hogy körülötte forognak gondolatai, Linus megfordult, szemei pedig úgy tündököltek, akár a terem fel-felvillanó fényei. Elvigyorodott, majd egy elszánt mozdulattal átvetette magát a korláton, és leugrott a színpadra.

Az együttes, mely épp befejezte az aktuális nótáját, egy pillanatra minden hangszerével elnémult. Astor Lencott, frontember megkövülten nézte a hozzájuk leszökkenő idegent, de amikor a biztonsági őrök a színpadra szaladtak, és megpróbálták elrángatni a betolakodót, felkiáltott.

– Megállni!

Hunyorogva közelebb lépett hozzá, majd nevetve széttárta karjait.

– Rasha? A mynock harapjon belém, hát tényleg te vagy az? – ölelte meg őt nevetve. – Hogy kerülsz te ide?

Linus kacagva viszonozta barátságos köszöntését, társai legnagyobb döbbenetére.

– Rendben, galaktikus söpredék! – rikkantotta a mikrofonjába az énekes. – Készen álltok?

Mikor a tömeg igenlően felmorajlott, a kivetítők ráközelítettek a vigyorgó Linusra és a belé karoló Lencottra. A közönség még nagyobb sivalkodásba kezdett, már ha ez egyáltalán lehetséges volt.

– Rasha! – sikoltozták a hölgyek, és igyekeztek utat törni maguknak a férfiak közt. – Ez Rasha!

– Ti értitek, mi folyik itt? – kérdezte Biggs, akinek az eddigi, intenzív mulatozástól hatalmas izzadtságfolt jelent meg a hátán. – Azt hittem, úgy lehajítják a színpadról, hogy a lába se éri a földet…

Tank megvonta a vállát, két másik társuk pedig ugyanígy tanácstalanul nyújtogatta a nyakát, hogy elkapjon valamit az együttes beszédéből.

– A Lencott’s Wives történetében először tanúi lehettek egy igazán különleges produkciónak! – folytatta a férfi, miközben megtörölte a homlokát. – Csak itt, csak ma este, de talán nem utoljára egy színpadon a Lencott’s Wives és a páratlan Rasha Leed!

Szikrázó fényárba borult az emelvény, amin álltak, Linus pedig gyorsan szerzett magának egy mikrofont.

– Hogy vagy, Kitaros? – üvöltötte bele, mire a tömeg lelkes kiáltással felelt.

Összevigyorgott az énekessel, majd intettek a többi bandatagnak, azok pedig az eddigiektől némileg eltérő stílusú, de ugyanúgy nehéz üzemű dalt kezdtek játszani.

Tycho meglepetésére azonban nem az eddigi énekes hangja csendült fel a hangszórókból. Linus énekelt, tökéletes tisztasággal.

– Aztarohadt! Figyelitek? – kurjantotta Hobbie. – Nagyon jól tolja a kölyök!

Az alderáni dermedten nézte barátjukat, aki úgy ugrált a színpadon, mintha világéletében ebben a közegben mozgott volna. Ahogy találkozott a tekintetük, Linus feléje biccentett, majd a tömegbe vetette magát, és hagyta, hogy a közönség a kezein, csápjain és egyéb végtagjain úsztassa őt.

 

~ Következő fejezet ~