Sziasztok!
Elkészítettem számotokra egy érdekes japán film fordítását, melynek története igencsak közel áll hozzám. A bejegyzésben megosztom veletek a gondolataimat a filmmel kapcsolatban, illetve rávilágítok néhány párhuzamra is, ami annak forrásműveivel, a mangájával és animéjével vonható, olykor pedig csak csapongok az érdekességek közt. Az írás tartalma spoileres, így érdemes a film megtekintését követően elolvasni.
A The Promised Neverland számomra a 2022-es év egyik legmeghatározóbb története volt. Az anime-sorozattal ismerkedtem meg először, melynek az 1. évada egy elképesztően drámai, katartikus cselekményt adott a közönségnek, nagyon szerethető, nagyon emberi figurákkal és sorsaikkal. A 2. évad igyekezte a manga hátralévő 2/3-t 11 részbe belesűríteni (nem sikerült), számos lényeges és a lezárás szempontjából elengedhetetlen elemét kivágta, és összecsapta az egészet ahelyett, hogy bemutatta volna számunkra azt a világot, amibe a szökevény gyerekek csöppentek.
Éppen ezért úgy gondoltam, ha meg akarom ismerni a tényleges történetet, el kell olvasnom a mangát, amit sikerült is megvásárolnom németül.
A történet egyszerűen letehetetlen. Shirai Kaiu egy óriási világot teremtett, melyet Demizu Posuka elképesztően kreatív rajzai keltettek életre. Nemcsak a gyerekek, a táj, hanem a szörnyek, az ő világuk és társadalmuk is mind-mind káprázatosan sikerültek. A történet bevonzza a nézőt, együtt izgulunk, rettegünk a szökevényekkel, próbáljuk követni az eszmefuttatásaikat, és mikor nem sikerül, elismeréssel adózunk zsenialitásuk előtt. Először néha úgy érezzük, már-már túlságosan is okosak, de a történet újra és újra emlékeztet bennünket, hogy ezek nem hétköznapi árvák, hanem kiugróan magas intelligenciával rendelkező gyerekek, akiknek teljesen másképp jár az agya.
Az anime 2. évada sajnos elég mostohán kezelte mind a gyerekek jellemábrázolását, mind az olyan izgalmas és kulcsfontosságú kitérőket, mint az Aranytavi túlélőjátékot, Lucas és Yuugo történetét, a velük megszökő társaság sorsát, de főként a szörnyek társadalmának, uralkodói rétegének bemutatását. Még legalább egy egész évadot meg tudtak volna tölteni tartalommal, ha akarták volna. Nem tudom, hogy a koronavírus és az azzal kapcsolatos korlátozások okozták-e, hogy a színvonal ilyen drasztikus módon bezuhant, és hogy még a lezárás is teljesen elkanyarodott a mangában bemutatottól. Nem láthatjuk Emma legfontosabb, önfeláldozó döntését sem, se azt, hogy milyen nehézségekkel néznek szembe a gyerekek az emberek világában. Egy gyors montázs mutatja őket, hogy szinte teljesen beilleszkedtek, ami nagyon csalódást keltő.
Nem lehet elmenni amellett, hogy bár a koncepció és az általa megteremtett világ érdekes ugyan, de korántsem egyedi. A disztópikus közeljövőben játszódó, fiatal felnőtteknek szánt történetek az elmúlt 10-15 évben számos hasonló filmet, regényt adtak már a közönségnek: pl. az Éhezők Viadala hasonlóképpen “aratás”-ként hivatkozik a gyerekek kiválasztására, az Útvesztő c. sorozatban ugyanúgy különböző korú gyermekeknek kell egyedül boldogulniuk a vadonban, szörnyekkel körülvéve, de ott volt a Beavatott-széria is, mely végső soron egy társadalmi kísérlet volt, hogy megállapítsák, képes-e az emberiség abban a formában a fennmaradásra. A cím miatt nem mehetünk el J. M. Barrie Pán Péterje és az abban megjelenő Sohaország mellett sem, mely itt is szimbolikusan megjelenik, mint egy hely, ahol a gyerekek sohasem nő(het)nek fel.
A történet megihletett, és új hobbim, a figuragyűjtés/-festés során több szép, anime-figurára sikerült szert tennem hőseinkről.
[Aniplex Emma, Norman és Ray] PVC figurák, 20-25 cm, 1/8 – (2019)
[Emma Sega Super Premium Figure] PVC figura, 22 cm – (2021)
[Hikkake Figure Emma, Norman és Ray] PVC chibi figurák, 10 cm – (2021)
Komoly eltérések vannak az eredeti történet és a film között.
1. A gyerekek (főhőseink) jóval idősebbek, mint a mangában és az animében: Emma, Norman és Ray eredetileg 11 éves, és a korhatár, amikor legkésőbb a gyerekek elmehetnek az árvaházból, 12 év volt. A filmben a gyerekek viszont induláskor 15 évesek, és legkésőbb 16 éves korukban kerültek “örökbefogadó szülőkhöz”. Utóbbinak van is értelme, meg nem is. Könnyebb volt felnőttkorú, de fiatalos megjelenésű színészeket találni ezekre a drámai szerepekre (melyekben náluk fiatalabb, gyerekkorú színészek nem biztos, hogy boldogultak volna). Ugyanakkor 16 évesen aligha van már szüksége egy-egy árvának arra, hogy egy család befogadja, hiszen szinte már a felnőttkor küszöbén állnak. Arról nem is beszélve, hogy Isabella egy 11 éves kislány lábát könnyebben el tudja törni, mint egy 15 évesét.
Hátrány szerintem továbbá az is, hogy az Emmát, Normant és Rayt alakító színészek szinte ugyanolyan magasak, mint a mamájuk, Isabella, így nehéz elhinni, hogy az egyik felnőtt, míg ők hárman “gyerekek”. Krone vagy a végén felbukkanó Peter Ratri esetében már jóval szembetűnőbb volt a különbség, így talán Isabella választása volt szerencsétlen.
2. A filmben Norman azonnal rájön, hogy a fülükben van a jeladó, míg erre eredetileg Krone és egy új baba érkezésekor jönnek rá: ugyanis a csecsemő gondozása közben Emma észreveszi, hogy a fülén friss seb van. Normannek a filmben annyiban igaza van, hogy a haszonállatokat a farmokon/vágóhidakon jellemzően a füleiken szokták megjelölni, és ebből következtette ki, hogy bennük, emberekben is ott lehet a jeladó.
3. Don és Gilda jóval kisebb szerepet kapott a filmben, mint amilyennel eredetileg rendelkeztek. Mindketten rendkívül nehezen birkóztak meg az igazsággal, amikor Emma és Norman beavatta őket, sokáig hitetlenkedtek, illetve lelkileg nagyon megterhelte őket szembenézni a ténnyel. Emellett kimarad egy nagyon fontos momentum is a filmből: Don és Gilda (Emmáék minden figyelmeztetése ellenére) ellopja Isabella szobájának kulcsát, felfedezik, hogy van egy titkos helyisége, ahol egy rádióállomás segítségével tartja a kapcsolatot a többi árvaháznak álcázott farmmal és a központtal. A filmben ebből semmit sem látunk, a rádió azonban később, a tűz idején mégis előkerül, amivel Isabella segítséget próbál kérni, így azonban kicsit funkcióját veszti a dolog.
4. William Minerva és a könyvei jóval kevesebb szerepet kapnak, pedig nagyon fontosak a gyerekek szökése szempontjából. A gyerekek Minerva könyvei alapján kapnak egyáltalán bármilyen képet a külvilágról, illetve a szökés során számos könyvet magukkal is visznek, melyek a szabadban való boldogulásban, túlélésben segítik őket. A könyvek belső borítóján látható Morse-kódos üzenetek emellett iránytűként is szolgálnak a szökevények számára, melyet a Krone által hátrahagyott tollal együtt tudnak használni.
5. Míg Krone már a mangában és animében is egy eléggé őrült karakter volt, Isabella mindig is hűvös, megfontolt nőként viselkedett, és mellőzött minden olyan buta és érthetetlen színpadiaskodást, mint amit a filmben láthatunk tőle. Sokat elvesz ez a figurájának jelentőségéből, komolyságából. Nála is kicsit azt érezni, hogy a Rayt alakító színésszel együtt nagyon “animésen” akarták előadni a szerepeiket, ami gyakran előforduló hiba szokott lenni anime/manga adaptációk esetében. Nagy kár, mert a maguk módján mindketten kiváló karakterek. A Rayt alakító Kairi Jyo ráadásul jó pár évvel fiatalabb az Emmát alakító Hamabe Minaminál és a Normant megformáló Itagaki Rihitónál, ami szintén fura érzést kelt a nézőben. Hamabe és Itagaki jóval érettebb, drámaibb alakítást tud így nyújtani, míg Kairinál nagyon érezni, hogy gyerek még.
Itagaki Rihito emellett külön említést érdemel, mint korosztályának egyik legfelkapottabb LGBT-ikonja Japánban, ugyanis a színész és modell fiatalember a megjelenése miatt nem illeszkedik a konvencionálisan férfias ideálhoz: nőies, törékeny alkata, hosszú haja rendre téma a közösségi média és a sajtó hasábjain. Emiatt kimondottan jó választás volt a gyöngéd, érzékeny alkatú Norman szerepére, és sikerült jól a karakter bőrébe is bújnia.
Krone esetében egyébként meg kell említeni, hogy a karakter az úgynevezett “whitewashing” áldozata lett: azaz míg a mangában és animében egyértelműen színesbőrű nőként volt ábrázolva, az élőszereplős film elkanyarodott ettől, és ázsiai etnikumú, molett színésznőt választott a szerepre. Láthattuk, hogy a gyerekek esetében nem volt gond a diverzitással, lehet azonban, hogy a felnőtt színészek között nem lett volna színesbőrű, de japánul folyékonyan beszélő és színészi jártassággal rendelkező jelölt, akit helyette választhattak volna.
6. Peter Ratri bevezetése a történetbe furcsa. Az ő jelentősége inkább a cselekmény második felében válik egyértelművé, mint aki szembehelyezkedik a szökevény gyerekekkel. A film és az anime első évada a manga-sorozatnak kb. az első 5-6 kötetét dolgozza fel, a maradék 14-15 kötet az, amiben igazán megismerjük őt. Furcsa tehát a felbukkanása – hacsak nem arra utal mindez, hogy a film készítői nyitva hagyták a kaput egy lehetséges film-folytatásra. A megjelenés óta azonban már eltelt 2,5-3 év, és még mindig semmit nem hallani róla, befejeződött a manga és lefutott az anime 2. évada is.
7. A Ray által épített szerkezet működése sincs nagyon megmagyarázva, se különösebben az, hogyan sikerül neki és Emmának a tűzben átvernie Isabellát. A szerkezet egy elektromos kisüléssel képes hatástalanítani a beléjük ágyazott mikrocsipet, hogy Isabella ne láthassa azt többé, és így ne tudja meghatározni a helyzetüket. Igen ám, de míg Ray menekül és a saját fülében iktatja ki a csipet, addig Emma konkrétan levágja a saját fülét és behajítja a tűzbe, hogy Isabella azt higgye, Ray füle válik épp a tűz martalékává (a testének többi részével, aminek enyésző szagát a gyerekek kolbászokkal, virslikkel próbálták helyettesíteni).
8. Látjuk, hogy Norman csak egy papírpoharat visz magával, amikor Isabella leszállítja őt. Ez visszacsatolás az eredeti történetre, melyben Norman gyermekként sokat betegeskedett, ezért el volt különítve a többi gyerektől. Emma azonban papírpohár-telefont csinált neki, hogy az ajtón keresztül is tudjanak kommunikálni. Ez a filmben nincs kifejtve, és első pillantásra a mangát vagy animét nem ismerő néző talán nem is érti a jelentőségét. De Norman ezzel fejezi ki, hogy semmi mást nem visz magával a halálba vezető úton, csak a szeretetet/szerelmet, amit Emma iránt érez.
9. Az egyik legfájóbb pont a filmben az Isabella által dúdolt bölcsődal, mely kulcsfontosságú szereppel bír, mégis jelentéktelen dudorászásnak van csak beállítva. Az animében Isabella bölcsődala egy csodálatos, szívbemarkoló zenei darab, ami bőven elfért volna a filmben is.
10. A film végén, mikor Emma felmászik a fára, a gyerekek megpillantják a felkelő napot, az első reggelüket, ami szabad emberként köszönti őket. A gyerekek arra kíváncsiak, mit lát Emma onnan fentről, melyre a film sejtelmes választ ad: kinémítja a színésznő hangját. Két különböző angol feliratot is ellenőriztem, de egyik se adta meg, mit válaszolhatott. Nem vagyok biztos benne, de mintha a “kibou” (きぼう/希望), azaz a “remény” szócska lenne leolvasható az ajkairól. A manga ide kapcsolódó jelenetében sincs megfogalmazva semmi, amin el lehetne indulni, de úgy érzem, a “remény” szóval bőven elégedettek lehetnénk, hisz tökéletesen ki tudja fejezni azt az érzést, bizakodást, amit a gyerekek érezhetnek az új világba csöppenve.
0 hozzászólás