Légy üdvözölve a Yi San Projekt honlapján! Az oldalon japán, kínai és koreai filmsorozatok, mozifilmek, valamint klipek és dokumentumfilmek magyar feliratait fogod találni. A fájlok ingyenesen, kizárólag magáncélú, otthoni felhasználásra készültek, megtekintés után törlésük javasolt. Elkészítésükbõl anyagi haszon nem származik, kereskedelmi forgalomba nem hozhatók! A feliratok a Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország licenc feltételeinek megfelelõen szabadon felhasználhatók. Nézz szét az oldalon és válogass kedvedre az éppen futó vagy már elkészült sorozatok közül!

Információk

Cím : Yi San Projekt


Verzió : v30 – Tokyo Alleyway


URL : www.yisanprojekt.hu


Tulajdonos : Brigi


Indult : 2009. február 2.


Host : Dotroll


Credits : Pixabay


Stat :

Free site counter


Aktív film- és sorozatfordítások

Good Job

Származás: Dél-Korea (2022)
Fordítás státusza: 16/5
Mûfaj: akció, humor, romantikus

Eun Seonu (Jung Ilwoo) az Eunkang vállalatcsoport fiatal vezérigazgatója. Hétköznapi, üzleti teendői mellett titokban azonban bűnügyek megoldásával foglalkozik. A különös hobbi saját gyermekkorából eredeztethető, ugyanis egy végzetes napon édesanyja rablógyilkosság áldozata lett, Seonu pedig sosem tudta igazán feldolgozni a történteket. Édesanyja becses gyémánt nyaklánca, a “Királyné Könnyei” azonban 20 évvel később felbukkan egy aukciósház árverésén, Seonu pedig barátja, az ügyvéd Yang Jinmo (Eum Moonsuk) segítségével a potenciális tettesek nyomába ered. A hajsza közben véletlenül keresztezi az útjukat a szerény körülmények között élő Don Sera (Kwon Yuri), aki szorgalmasan dolgozik, hogy árvaházban lévő húgának és magának egy nap biztos megélhetést tudjon biztosítani. A találkozás azonban nem várt következményekkel jár mindannyiuk számára…

Adatlap   Előzetes

Aktív mangafordítások

Captain Tsubasa

Írta és rajzolta: Takahashi Yoichi
Származás: Japán
Megjelenés éve: 1981-1988
Fordítás státusza: 37/1-4. kötet
Folyamatban: 5. kötet
Mangadex

Tervezett filmek és sorozatok

 Live – Season 2 (ha egyszer elkészül)
Voice (OCN/tvN) – Season 5 (ha egyszer elkészül)

Befejezett animációs sorozatok

Befejezett japán sorozatok

Befejezett kínai sorozatok

Befejezett koreai sorozatok

Elkészült filmek

Sorozatkritikák, ismertetők

2022 – az 1.2.3. – 4. negyedév sorozatai
2021 – az 1.2.3.4. negyedév sorozatai
2020 – az 1.2.3.4. negyedév sorozatai
2019 – az 1.2. félév sorozatai
A 2018-as év visszatekintője
A 2017-es év visszatekintője
A 2016-os év toplistája
A 2015-ös év toplistája

Rendezvények, élménybeszámolók

Mostanában hallgatom

Chat

Társoldalak

Admin

Legutóbbi hozzászólások

A 3. negyedévben látott sorozatok

Szerző: | szept 22, 2022 | ajánló, anime, anna, captain tsubasa, japán, koreai, magyar felirat | 5 hozzászólás

Sziasztok!

Igaz, hogy nincs még itt a szeptember vége, de aligha fogok már e rövidke idő alatt bármilyen sorozatot befejezni, így jobbnak láttam közzétenni ezt a bejegyzést. Ezúttal is meghoztam az elmúlt 3 hónapban látott filmek és sorozatok listáját és értékelőjét. Nyugati sorozatokra ezúttal nem jutott időm, azok inkább következő negyedévre fognak maradni. A listában találtok modern és történelmi sorozatokat, élőszereplőst és animét is, így talán mindenki megleli majd a saját kedvenc műfaját.

Ezúttal is kíváncsian várom az észrevételeiteket és ajánlóitokat! Ti miket néztetek az elmúlt időszakban?

A 3. negyedévben látott sorozatok és filmek:

Macross 7 The Movie: The galaxy is calling me! (1995) – 10/3
Macross 7 Encore OVA (1995) – 10/4
Macross Dynamite 7 OVA (1997) – 10/YIKES!
Macross Zero OVA (2002) – 10/7
The Sound of Magic – 10/10
Blue Period (2020) – 10/9
Anna – 10/8
Macross Frontier (2007) – 10/9
Macross Frontier The Movie: The False Songstress (2009) – 10/8
Macross Frontier The Movie: The Wings of Goodbye (2011) – 10/7
Macross FB7 – Galaxy Flow Soul Movie – Listen to My Song! (2012) – 10/9
Missing 9 – 10/6-7
Fena: Pirate Princess (2021) – 10/♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥
Akebi-chan’s Sailor Uniform (2022) – 10/8
Belle (2021) – 10/10
Nightmare Teacher – 10/6
Cruel Palace: War of Flowers (folytatva) – 10/2
The Promised Neverland S1 (2019) – 10/11
The Promised Neverland S2 (2021) – 10/5

Macross 7 The Movie: The galaxy is calling me! (1995) – 10/3

Le akarom zárni magamban ezt a történetet. Amilyen sokat reméltem tőle, annál nagyobb csalódás, hogy mi lett belőle. Mivel több folytatást is megélt, feltételeztem, hogy ez kellőképpen kibővíti és megfelelő lezárást ad majd a karakterek sorsának. De nem. Itt van ez a mozifilmnek csúfolt, valójában egy újabb filler-epizódnyi sztori, mely másról sem szól, csak hogy Basara egy zord, jeges bolygón hajt végre egy kényszerleszállást, és hogy az éneklésével ott próbálja meg ugyanúgy feltartóztatni a protoördögöket. Eközben megismerkedik a bolygón élő kolónia kis létszámú tagjával, és a rejtélyes, hegyekből “üvöltő” hang forrásával, aki nem más, mint Max és Milia egyik idősebbik lánya, Emilia, aki megőrizte a Meltrandi-népre jellemző óriási testméretet, és imádja Minmay-t, így maga is énekesnő szeretne lenni. (mert egy persze nem elég a családban) A “csata” kimenetele hasonló, a protoördögök megfutamodnak, ahogy azt a TV-sorozatban is láttuk. Értelmetlen, semmi pluszt nem adó kitérő.

 

Macross 7 Encore OVA (1995) – 10/4

Jöjjön a “ráadás”! Újabb 3 epizód, mely gyakorlatilag ugyanúgy elhelyezhető a tévésorozat utolsó harmadában valahol. Egy rész egyfajta portréfilmnek is tekinthető a Fire Bomber eredetéről, a billentyűs Ray és a vokalista Basara megismerkedéséről, kettejük szinte apa-fia-kapcsolatának kialakulásáról, Veffidas-val való megismerkedésükről. Még azt mondanám, érdekes is, elsősorban a gyermek-Basara hűsége és Ray megható gondoskodása miatt. A következő epizód során Milia régi katonatársai, a Meltrandik intéznek támadást a 7-es város és flotta ellen, így Max és Milia hajóba ül, és önként átmegy az ellenség űrhajójára, ahol a “kulturális sokk”-hadművelet részeként csókolóznak előttük, ami természetesen elborzasztja az addig ilyesmit sosem látó Meltrandikat. A Fire Bomber éneke természetesen ugyancsak segít elűzni őket. Parancsnokuk, Chlore szerepében egyébként Mitsuishi Kotono kap egy kis cameót, aki Sailor Moon japán szinkronhangját is adta. A harmadik részben szintén kapunk egy kicsit Miliából, aki betegen az ágyat nyomja, és azt képzeli, közeleg a vég, és hogy mivel a testét annak idején emberméretűvé csökkentette, a várható élettartama is ezáltal lerövidült. Szeretné hát elrendezni a dolgait, mielőtt ki nem leheli a lelkét, és váratlanul úgy dönt, hogy a két számára legkedvesebb fiatalnak, Mylene-nek és Gamlinnak párt talál. Lányát Basarával akarja összeboronálni, Gamlint pedig a 7-es hadihajó egyik navigátorával, Mihóval. Kiderül azonban, hogy mindössze egy náthát kapott el, és valójában nem haldoklik. Értelmesebb lett volna inkább arra fókuszálni, hogy mi az ördög van vele és Max-szal, hogy még mindig ilyen távolságtartóak egymással (a manga utal arra, hogy Maxnak van egy házasságon kívül született fia…), vagy arra, hogy mi lett annak a jeggyűrűnek a sorsa, amit Mylene kapott Gamlintól. De… mint sok mást, ezt se tudjuk meg soha.

 

Macross Dynamite 7 OVA (1997) – 10/YIKES!

1 évvel a tévésorozat cselekményét követően járunk, az OVA pedig az eredeti, 1982-es sorozat 15. évfordulójára készült (DE MINEK?!). A Fire Bomber továbbra is rendkívül népszerű, Basara azonban hogy-hogynem fogja magát, és megint csak úgy lelép világot látni. Felül az első űrkompra, és elutazik a Zola nevű bolygóra, ahol a helybéliek épp csillámló, galaktikus űrbálnák vonulására készülnek (… igen…). Orvvadászok azonban le akarnak csapni ezekre a lényekre, melyet a helyi hatóságok próbálnak megakadályozni, jellemzően hiába. Basara az ütközet kellős közepébe csöppen és súlyosan meg is sérül: a helybéli gyógyító elf/Meltrandi kislány, Elma veszi kezelésbe őt. És valahol ezen a ponton gurult el a készítőknél a gyógyszer végérvényesen, mert a két szálon futó történetben Elma egy gyógyvizes forráshoz próbálja elcipelni Basarát, ahol meztelenre vetkőzteti a férfit, majd maga is pucéran huppan bele a vízbe. Amikor Basara jobban lesz, még mindig totál meztelenül feláll a vízben, hol szemben e kislánnyal (megismétlem, még mindig SEGGPUCÉRAN!), hol oltalmazón ölelgetve őt (hátulról hozzásimulva a testéhez, a karjait pedig a lány mellkasán összekulcsolja), aminek láttán nagyon kényelmetlen, szekunder szégyenérzet fogja el az embert, de ez még semmi! Ezzel párhuzamosan, a 7-es városban az immár 16 éves Mylene tartja a frontot a fellépéseken, de mindenki látja, hogy bánatos Basara hirtelen távozása miatt. Az egyik tévés szereplését követően az egyik női producer meghívja őt vacsorázni, ám a lány nem veszi észre, hogy az itallal elkábítják, a nő pedig nem sokkal később már bugyira vetkőztetve az ágyra hajítja őt, hogy megerőszakolja. Te meg csak nézel, hogy ÚRISTEN, MI A F-SZ TÖRTÉNIK ITT, DE MOST KOMOLYAN!

Kössz’ szépen, sorozat, ezzel tuti felkerültem valami hárombetűs szervezet megfigyelési listájára…!

Szerencsére, mielőtt Mylene-nel bármi történne (a nyilvánvaló rémületen, érzelmi megrázkódtatáson kívül…), Veffidas és Ray megmenti őt. Következménye persze már nincs a dolgoknak, miert minek az, Mylene-t hamar újra gyakorlásra fogják, de még inkább maga alatt van. Ray ezért azt javasolja neki, menjen ő is Basara után, Gamlin úgyis már keresi őt, és hátha így a gondjait el tudná űzni az elméjéből. Mylene ezért beleül saját valkűrjébe, és útnak indul a Zola bolygó felé. Veffidas és Ray így kettesben állnak színpadra, Basarát és Mylene-t pedig papírbábu helyettesíti, mintha ők is ott állnának a színpadon, ami jelképesen az egész franchise-ra is rávetíthető: ez a sorozat csak egy hamis papírbábú formájában “Macross” csupán, egy megtévesztés, egy álca, melynek köze nincs a valósághoz (az eredeti elképzeléshez és első történethez).

A Zolán közben a vonuló űrbálnákat újra megtámadják az orvvadászok, és míg Elma apja meg akarja ölni a nagy fehér bálnát, Basara az énekével akar hatni rájuk (is). Gamlin segít a bolygó védelmének, a bálnák pedig végül rezonálnak az énekléssel, és visszaénekelnek a maguk módján. Az ütközet végén egy távoli csillagrendszer felé veszik az irányt, Basara pedig követi őket, akárcsak Gamlin és az ekkor épp megérkező Mylene, aminek aztán végképp semmi értelme nincsen.

Egyetlen jó dolog volt ebben az OVA-sorozatban: az, hogy vége lett. Minden, amit itt láttunk, nemcsak a Macross 7 örökségének, hanem a Macrossnak úgy összességében is a ronda megcsúfolása volt. Örülök, hogy ezt anno nem akkor, 13 évesen láttam, mikor kiadták, mert tuti soha többé nem akartam volna animét nézni.

 

Macross Zero OVA (2002) – 10/7

Nem áll jól a Macross-szága renoméja a szememben. Eddig egyetlen folytatása sem tudott felérni az őstörténettel (=első sorozat). Ez se. Bár ez megkísérelt őstörténet lenni az őstörténet helyett, és egy évvel az 1982-es, első sorozat elé helyezte saját cselekményét. És hogy bejött-e? Hááát…

Történetünk egyik főhőse Kudo Shin hadnagy, aki gyerekfejjel élte meg mind az idegen civilizáció űrrepülőjének, a Macrossnak lezuhanását a Földön 1999-ben, mind pedig az azt követő, több éves, világszintű háborút és konfliktust a nemzetek közt. Felnőttként vadászpilótának áll, immár 2008-at írunk, ám az egyik küldetés során egy szélsebes ellenség az osztagának minden tagját levadássza, ő maga pedig kénytelen katapultálni, hogy elmenekülhessen. A férfi egy trópusi szigeten, a Mayán tér magához, ahol a helyieknél se áram, se modern civilizáció. A helybéliek két ősi, mitikus lény, a Madárember és a Halember leszármazottjainak vallják magukat, a törzs papnői pedig mindig különleges erővel bírnak, akárcsak jelen történetünk idején Sara Nome, és annak kishúga, Mao Nome is. Eközben Roy Focker őrnagy, az ENSZ különeges fejlesztésű, transzformációra alkalmas vadászgépeinek, a valkűröknek első prototípusát (“zero”) teszteli, illetve azt a feladatot kapta, hogy a későbbi tesztpilóták betanításában részt vegyen. Miután a haderő megtalálja és megmenti őt, Shin is csatlakozik Focker csapatához, a Koponya-osztaghoz. A Maya-szigetre azonban nemcsak az ENSZ figyelt fel, hanem az ENSZ-szel szemben álló, ellenséges haderő is, a konfliktus megoldása pedig a szigetlakók teremtéstörténeti legendáiban rejlik…

Ha a Macross Plus esetében vitatkoztam volna a kísérleti jellegű megvalósítással, a Macross Zerónál már könnyű szívvel rámondanám, hogy itt valóban erről volt szó. Hátrafelé is mentünk az időben, és egy kicsit más szemszögből is próbálták előkészíteni azokat az eseményeket, melyeket az első sorozatból már ismertünk. Ott a kisember és közember, Hikaru és Minmay szemével csöppenünk bele a galaktikus méretű háborúba. Itt azonban azt látjuk, hogy mindennek már volt előzménye, a katonaság (ahogy az lenni szokott) rendelkezett bizonyos elképzeléssel az előtte álló eseményekről. Tanácsadók, antropológusok is a kötelék részei, akik a maguk tudományos ismereteivel próbálják támogatni a szembenálló felek katonai erőit, melyek látszólag egyazon célért küzdenek. Mindennek a Maya-sziget eredettörténete a kulcsa, mely egy Madárember és egy Halember interakciójára vezeti vissza saját származását. Kezdetben vala ugyanis a tengerekben élő Halember, melynek nem volt társa, ezért az égből alászálló Madárember levágta a saját fejét, és a kiserkenő vére volt az, melyből a Maya-sziget lakói később megteremtődtek (bármilyen furcsán is hangzik ez). Kiderül azonban, hogy ez az égből alászálló Madárember nem csupán holmi mitikus állat volt, hanem egy emberiség előtti, földönkívüli civilizáció, az úgynevezett protokultúra követe, egy hatalmas, biomechanikus teremtmény, mely ténylegesen megjelent évezredekkel korábban  a Földön, és tényleg levágta a saját fejét. Míg a lény teste az óceán mélyén szunnyadt emberöltőkön át, a feje a Maya-sziget közelében pihent, szintén a víz alatt. A lakosság azonban félt attól a naptól, amikor a fej és a törzs újra egyesül, mert az a legendáik szerint az emberiség kipusztulásának eljövetelét, a végítélet dalának felcsendülését okozná. A két szembenálló haderő azonban mégis rá akarja tenni a kezét erre a földönkívüli teremtményre. Az ENSZ, mint kiderül, a testet már megtalálta, és egy bizonyos Aries Turner antropológus doktornő segítségével igyekezte fel is tárni a benne rejlő lehetőségeket. Ellenfeleik azonban sikeresen megszerzik a fejet, végképp megbolygatva a lény végső nyugalmát, a kataklizmikus esemény így elkerülhetetlennek látszik.

Tetszik a komolyabb mondanivaló, és a Maya-sziget eredetmítosza. Fura kicsit, hogy már itt behozzák a protokultúrát, és nem 1-2 évvel később, immár a Macross fedélzetén, a Zentradikkal megismerkedve szembesülnek a fogalommal. De mivel az első sorozat és mozifilm amúgy is több ponton ellent mondott egymásnak, nagylelkűen engedékenyek lehetünk, és épp el is tudjuk képzelni, hogy az emberiség eredetét kutató antropológusokban felmerült egy ilyen, civilizációt megelőző, fejlettebb kultúra létezése. Ez a való életben is velünk van tudományos és pszeudo-tudományos szinten (Atlantisz, “a hiányzó kapocs”, isteni beavatkozás az evolúcióba, földönkívüliek, és még sorolhatnánk). A mitológia mögötte kicsit fura, nekem rögtön a Neon Genesis Evangelion jutott az eszembe, mert ott is nagyon hasonlóak voltak az égből aláhulló angyalok (és az EVA-k), mint ahogy a “Madárember” kinézett, és Aries doktornő naplójába rajzolt Élet Fája láttán is rögtön az NGE openingjére asszociáltam.

Nagyon szép, ahogy Sara és Mao, meg a többi szigetlakó a saját maga kezdetleges módján a világ teremtéstörténetét elmeséli, ahogy a számukra idegen, fejlett civilizációt rossznak, romlottnak és a pusztulás forrásának tekintik. Tetszett a háború ábrázolása, és hogy annak borzalmai láttán igenis tudatosul a nézőben, hogy az ilyen harci összecsapásoknál nincs jó és rossz oldal, csak vesztesek vannak. Mindkét oldalon látunk és hallunk tragédiákat, melyek az érintett hősöket jelen helyzetükbe juttatták, és ami miatt nem tudjuk könnyű szívvel elítélni őket. Míg Sara egyértelműen fontosabb szerepet tölt be, mint Shin lehetséges szerelmi párja a történetben, sokkal passzívabb, a civilizáció elutasítása miatt sokkal bosszantóbb karakter, mint a húga, Mao, aki egy fürge, kíváncsi, tettrekész és segítőkész leány.

A legendás szinkronszínész, Kamiya Akira 20 évvel később visszatér Focker szerepében, ami kellemes meglepetés, de a többi szinkronszínészre sem lehet panaszunk. Fockert jó újra látni, ismerve, hogy mi lett a sorsa, és ez a sorozat kellően előkészíti a karakterét és jellemét a későbbi időszakra, amit az első sorozatban megismerhettünk. Látjuk, hogy huncut és valamelyest már itt is nőcsábász, de Aries doktornő elvesztése volt az, ami végül alkoholizmusba és komoly nőfalásba taszította, melyből Claudia tudta csak kirántani. Emellett a fiatal Shinnel való kapcsolata is megalapozza a későbbi, Hikaruhoz fűződő viszonyát, a gondoskodó mentorszerepet, mellyel nem akarja hagyni, hogy Hikarunak bármi baja essen. A mindent eldöntő csatában itt Shinnek azt mondja, “meg ne halj“, Shint azonban az öntudatra ébredő Madárember Sarával együtt magával viszi a Földről, vagy a túlvilágra (mert hát aligha élhetik túl azt a módszert, ahogy a lény az űrben közlekedik…), vagy a galaxis egy távoli, ismeretlen pontjába. Focker azaz mind a rá bízott ifjú tehetséget, mind a szerelmét elveszíti, ami rányomja a bélyegét a lelkiállapotára, és elvezet minket ahhoz a Fockerhez, akit az 1982-es sorozatban megismertünk.

Az animáció stílusa… érdekes. A klasszikusan 2D, kézzel rajzolt animáció élénk és szép, a 2000-es évek elejének stílusjegyeit viseli magán, kicsit talán túl videojáték-szerű a jellege. A vadászgépeket bemutató akciójelenetek azonban már 3D animációval készültek, de azok nagyon zavarók és csúnyák, teljesen elütnek a hagyományosan rajzolt hátterektől és környezettől (melyek egyébként olykor festőien szépek).

Összességében, ha nagyon objektíven akarom szemlélni a dolgokat, ez egy viszonylag jó próbálkozás volt a készítőktől. Nem tökéletes, de kétségkívül komolyabb hangvételű és mondanivalójú, mint a Macross 7 olykor rendkívül bugyuta fillerjei.

 

The Sound of Magic – 10/10

Már amikor megláttam, hogy Ji Changwook milyen csinosan fest a plakátokon és előzetesekben, rögtön tudtam, hogy ezt a sorozatot nekem meg kell néznem. Szeretem, ha egy férfinek kicsit hosszabb a haja, akár félhosszú is, neki pedig különösen jól áll ez a fazon. Tudom, hogy sekélyes dolog, és hogy amúgy is széjjel van már műtve az arca a szépészeti beavatkozások miatt, de… Ha őt meglátom, mindig elgyengülök. A hangja érzéki és gyöngéd, a tekintete huncut, a mosolya pedig csibészes. Ha valakit, őt biztos, hogy az egyik leghelyesebb koreai színésznek tartom. Felmerült bennem ugyanakkor a kérdés, hogy egy ilyen, ránézésre kicsit ügyefogyott szerepet vajon miért vállalhatott el a romkomok egyik királya, holott ez azért eléggé távol áll attól a műfajtól. Aztán miután megnéztem a finálét, rájöttem, hogy sokkal több volt ebben a sorozatban néhány éneklős-táncikálós bűvésztrükkös bohóckodásnál.

Történetünk főhőse a középiskolai éveinek végén járó Yun Ayi (Choi Sungeun), aki szegénységben és nélkülözésben él, egyedül nevelve kisiskolás húgát, Yuyit (Hong Jungmin), mert az anyjuk még gyerekkorukban magára hagyta őket, az apjuk pedig a hitelezői elől menekülve felszívódott. Ayi jó tanuló, de a lakhatásuk és megélhetésük érdekében kénytelen munkát is vállalni, nehogy az utcára kerüljenek. Egy nap, mikor a főbérlőjük a sokhavi, elmaradt lakbér miatt azzal fenyegeti őket, hogy menniük kell, Ayi előleget próbál kérni a főnökétől, a férfi azonban gusztustalan módon zaklatni kezdi őt. A rémült lánynak egy rejtélyes kalapos, taláros idegen (Ji Changwook) siet a segítségére, aki varázslónak vallja magát, és meglepetésére egy suhintással eltünteti az erőszakoskodó főnököt. A varázsló egy közeli, immár elhagyatottan álló vidámparkban él szeretett papagájával, Ayi pedig minden józan ész ellenére újra és újra meglátogatja őt, mert varázslataival egy olyan világot teremt számára, melyben – ha csak egy rövidke időre is – el tudja felejteni a hétköznapi élet nyomorúságát. Osztálytársa, a kiváló tanuló, Na Ildeung (Hwang Inyoup) nem nézi jó szemmel, hogy a lány egy ismeretlen férfi bűvkörébe került, és mindannyiször követi őt, nehogy baja essen. Amikor azonban a környéken furcsa eltűnések, rablások történnek, a varázsló akaratlanul is a rendőrség célkeresztjébe kerül…

Ahogy az angol mondaná, “there is a lot to unpack here“. Ahhoz képest, milyen picinyke kis sorozat volt ez a maga 6 részével, annyi érdekes, elgondolkodtató toposz megjelent benne. Identitáskeresés, társadalmi nyomás a beilleszkedésre és normakövetésre, uniformitás, megfelelési kényszer, szülőknek engedelmességgel tartozás, egy egyéniség értéktelensége, Ildeung monológja, miszerint senki sem születik bolondnak, hanem a társadalom teszi azzá őket… Mind-mind felér egy segélykiáltással a mai koreai társadalom fiataljai részéről. Nem beszélve a Stockholm-szindrómáról sem, amit Ayi karaktere érzett a varázslónk iránt, bízva annak ártatlanságában (ha mégis ő lett volna a gyilkos). Baek Hana ambivalens karaktere is megér egy misét, és annak ellenére, hogy ő maga az untig ismert, klasszikus iskolai bully figurája, egyike a legjózanabb szereplőknek azzal, hogy felismeri, a varázsló igenis rejthet magában veszélyeket (akár azért, mert személyiségének ismeretlen, sötét bugyraiból olykor igenis előtört az agresszió, akár azért, mert ha egy mentális betegséggel küszködő felnőttről van szó, akkor annak kezeletlen állapota ugyancsak veszélyes lehet).

Mindezek ellenére nem mehetünk el a történet bűbájos jellege mellett. A varázsló keltette világ megszólítja Ayit, és rajta keresztül a nézőt is. Mert nincs olyan, aki ne lett volna életében legalább egyszer egy olyan elkeseredett pillanatban, ahol csak egy csodára vágyott, valamire (vagy valakire), ami (vagy aki) elvarázsolja, elfeledteti vele a szomorúságát, újra visszaadja az életbe, emberekbe vagy épp önmagába vetett hitét. Ayi, aki a felnőttek elnyomása és kizsákmányolása elől menekülve minél hamarabb maga is fel akart nőni, a varázsló mellett kicsit újra gyerek lehetett.

És ne mondja nekem senki, hogy Ji Changwook ebben a maskarában nem emlékeztet minket gyerekkorunk kedvenc, hős megmentőjére, az ugyanúgy vörös palástos, kalapos álarcos lovagra a Sailor Moonból, Tuxedo Kamenre:

Az egyetlen és szerintem legnagyobb baj ezzel a sorozattal, hogy Ji Changwook itt nem főszereplő. Próbálhatjuk szépíteni a dolgot, de a főhős itt egyértelműen a lány, Ayi. A varázslónk kétségkívül gyakran felbukkan, a lánnyal együtt ő énekli a legtöbbet, mégis róla tudunk meg a legkevesebbet, azt is csak egy harmadik fél elbeszéléséből. És ezzel az a nagy baj, hogy Changwook még nincs abban a korban, hogy a főszerepekből lassan mellékszereplővé avanzsálódjon, átadva a helyét a “fiatalabb” (idol) generációknak. Mert van ugye ez a természetes folyamat, amivel az egyre idősebb színészek mindinkább háttérbe szorulnak, hiszen egyre kevesebb történetet tudnak rájuk írni, így lassan apa- és nagyapa-szerep lesz az, amiben találkozunk velük, vagy egyre inkább kitolódnak rétegsorozatokba, pl. horror vagy krimitörténetekbe, melyekben annyira (még) nem számít, hogy friss, újonc arcok legyenek.

 

Blue Period (2020) – 10/9

Hihetetlenül emberi, rendkívüli módon inspiráló. Ha ez a sorozat és az általa keltett élmény jut eszembe, más szavakra nem is tudnék asszociálni. Hónapokkal ezelőtt szembejött velem a sorozat ajánlója, de eddig csak halogattam, mert folyton a Macrosst néztem, most viszont már nagyon elő akartam venni. De ahogy elkezdtem, azonnal éreztem, hogy letehetetlen.

Hősünk Yaguchi Yatora, aki a felső-középiskolai éveinek közepén jár. Jó tanuló, de elég rossz hírű srác, mert rendszeresen eljár a haverjaival kocsmázni, cigarettázik a szünetekben, azaz a jóravaló diákok kerülik a társaságát. Egy nap azonban megszólítja őt a képzőművészet a rajzórai foglalkozás során, az egyik végzős rajzos lány, Mori vizsgamunkájának láttán pedig végérvényesen felébred benne az alkotás iránti vágy. Először csak az órák utáni rajzszakkörre jelentkezik, majd szüleit meggyőzve külön felkészítő tanfolyamra is beiratkozik, mert eldöntötte, hogy a nagy presztizsnek örvendő, Tokiói Egyetem képzőművészeti karára akar felvételt nyerni.

Végigkövetjük a történetét a gimnáziumi érettségiig és az egyetemi felvételi vizsgákig, mely egy hosszú, fáradságos tanulási és önismereti folyamat Yatora (és barátai) számára. Megismerkedünk az antiszoc zsenivel (Yotasuke), a crossdresser különccel (Ryuji), a pajzánnal (Hashida), a művészcsalád árnyékából kitörni próbálóval (Kuwana), a rájuk váró nehézségekkel és hogy miként tudnak (vagy legalábbis próbálnak) megbirkózni ezekkel. A megfelelési kényszer, a társadalmi nyomás, a művészi pálya választása minden logikus, jövedelmezőbb karrier helyett, az anyagi nehézségek, amikkel egy ilyen döntés jár, egy család támogatása (vagy épp ellenkezése), az alkotói válság, a megmérettetés okozta bizonytalanság, stressz és önmagunkba vetett hit keresése mind-mind olyan mély és lényeges toposz a történetben, hogy nehéz elhinni, hogy mindre van idő, és mellette még alkotunk is, pedig tényleg így van.

Nem tudok mit mondani. Mert szavakkal nehéz lenne leírni az élményt, amit nyújtani tud. Ezt a sorozatot ÁT KELL ÉLNI!

 

Anna – 10/8

A cselekményt talán nem kell bemutatnom, a sorozat adatlapján itt is, az ázsián meg a DA-n is megismerhettétek már. Sok kommentárt a fordítás alatt nem fűztem hozzá, egyrészt azért, mert nem nagyon kellett, másrészről meg úgy vettem észre, hogy ez is egyfajta rétegsorozat lett inkább, amit nem igazán sokan néztek. A formátum (webes tartalomszolgáltató) és az epizódok hossza inkább egy webdráma érzését keltik, ennek ellenére azt kell mondjam (minden elfogultság nélkül), hogy rendkívül tetszett a kivitelezés, a vágás, a különböző cselekményszálak egybeszövése.

A történet kiváló motivumokkal, szimbólumokkal dolgozott. Hősnőnk, Lee Yumi (Bae Suzy) már gyerekként egy olyan karizmatikus nő befolyása alá került, akitől örök életére megtanulta a képmutatás mesterségét, ha ki akart törni a mélyszegénységből. A következő, komoly hatás Lee Hyeongju (Jung Eunchae) alatt érte, aki hasonlóan nagyvilági nőként követendő példaként szolgált számára, hogyan kerekedjen felül azokon, akik el akarják taposni őt. A készítők szépen újra és újra visszacsatoltak erre a két inspirációra, ahogy Yumi, immár Anna szerepét magára öltve rendre hasonló ruhákat visel, bizonyos élethelyzetekben, mint ez a két nő korábban, és hogy a viselkedése hogyan idomul egyre jobban hozzájuk. Szembesül azonban a ténnyel, hogy a hatalmasok közt megjelenése és hamis/lopott képesítései ellenére ő továbbra is egy senki (abból, ahogy Hyeongju bánik vele és csicskáztatja, valamint ahogy a férje erőszakoskodik vele). Yuminak egyszerűen sokszor pusztán a szerencse szegődik segítőtársául (pénzszerzés a támogató feleségektől, Hyeongju halála a szorult helyzetből való meneküléshez), mert rengeteg alkalommal lebukhatott volna. Kicsit ezt érzem a sorozat legfőbb hibájának: nincsenek következmények, amik Yumit sújtanák. Nem jelentik fel a lopásárt a Marais bútorházból, pedig nyilván volt biztonsági kamera-felvétel, ami erről árulkodott. Mivel ismerték a családja körülményeit, és az anyja azzal a biztosítással járt kórházba, amit a Marais biztosított, rögtön meg tudták volna találni őt. Soha senki nem ismeri fel őt, nincs egy volt iskolatárs sem, aki a médiaszereplései során ráeszmélne, hogy egy csalóról van szó, aki pusztán Lee Annának adja ki magát. Hiába látjuk a barátnőjét, Jiwont (Park Yeyong) nyomozni utána, a nő nem hozza nyilvánosságra, mire bukkant.

Egyedül a finálé tartogat valamiféle büntetést a bűnös házaspár számára. Yumi megtudja, hogy az anyja haldoklik, de a férje (Kim Joonhan) nem hagyja, hogy elmenjen hozzá, hisz épp zajlik az elnökválasztás. Yumi távollétében a nő meghal, így nem sikerül elbúcsúznia tőle. A politikus férjről pedig kiderül, hogy ő tette el láb alól az igazi Lee Annát (hogy magát és karrierjét megmentse a botránytól). Yumit be akarja dugni egy amerikai elmegyógyintézetbe, de Yumi behúzza menet közben a kéziféket, amivel autóbalesetet okoz, a férj pedig súlyos sérülésekkel benn reked a kiégő autóban. Azaz a gaztetteikért mindketten fájdalmasan megfizetnek, így ezekre az eseményekre tekinthetünk egyfajta vezeklésként. Úgy tűnik, Yumi ezt követően megbékél az élettel, és a vagyont és csillogást hátrahagyva egy kanadai, nemzeti parkszerű ranger-kunyhóban tengeti mindennapjait, visszavéve eredeti nevét. Nem túl erős befejezés, de pozitívabban aligha lehetett volna lezárni a történetet.

 

Macross Frontier (2008) – 10/9

Tekintettel arra, hogy animék terén kb. két évtizedes lemaradásom van még a “kötelezőket” illetően is, mert csak tavaly lángolt fel újonnan a szenvedélyem és rajongásom irántuk, mindig elfog a bőség zavara, ha új sorozatot keresek. Idén rengeteg érdekes sorozat indult a tavaszi-nyári időszakban, és nem tudtam, a Blue Period után mit is válasszak. Az agyonhájpolt Spy X Familyt vagy Attack on Titant? A számos új, focis anime közül valamelyiket (Aoashi, Shoot! Goal to the future, Futsal Boys, Blue Lock), megcsalva ezzel Tsubasáékat? 🙂 Vagy belekezdeni valami mamuthosszúságú sportanimébe (Free, Haikyuu)? Esetleg valami drámaibb, művésziebb alkotást (Arte, Violet Evergarden)? Vagy valami elvontat (Moriarty the Patriot)? A Backflip!! és a Yuri!! on Ice mozifilmek is hamarosan érkeznek, amikbe majd érdemes lesz belenézni, de… addig csak visszahúzott a szívem a Macross-franchise-hoz.

2059-ben járunk, 47 évvel azt követően, hogy az emberiség először útnak indult a Földről, hogy feltérképezze a bebarangolható galaxist és elhintse kultúrájának magját, új bolygókat és kolóniákat benépesítve emberi és Zentradi/Meltrandi civilizációjával. Immár a 25. gigantikus csillaghajó és annak kísérő hadiflottája is útnak indult, mely a “Frontier” kódnevet viseli. Erre az űr mélye felé haladó kis világra érkezik meg a galaxis ünnepelt “tündérkéje”, a 17 éves énekesnő, Sheryl Nome, akinek szuperkoncertjére tömött sorokban állnak a rajongók, köztük az ifjú Ranka Lee is, egy kínai étterem pincérnője. Az énekesnő látványos műsorán fellépése van a Mihoshi Művészeti és Pilótaképző Akadémia néhány végzős növendékének, Alto Saotoménak, Michael Blanc-nak és Luca Angelloninak. A show közben azonban váratlan támadás éri a 25-ös várost és annak flottáját: egy “vajra” névre hallgató, titokzatos szörnyetegek veszik célba az utazókat, az ENSZ hivatalos és az SMS privát finanszírozású pilótái kénytelenek tehát hajóba szállni, és megmérkőzni az idegenekkel.

Az első rész után egyetlen dolog motoszkált a fejemben. Hogy “tetszik“. Sokkal jobban tetszik, semhogy szabadna tetszenie. Az 1. sorozat és mozifilm nagyon magasra tette a mércét, és zenei szempontból a Macross 7 is nagyon erős volt Basara rendkívüli énekhangjával, így voltak bizonyos elvárásaim ezen új folytatást illetően is. Szerettem volna szigorú és kritikus lenni. Hogy rögtön ez és ez és ez nem tetszik, és hogy azonnal utálni fogom Rankát. De… nem így történt.

A háttérsztori sokkal összetettebb, mint amilyennek ránézésre tűnik, tele hatalommániával, politikával és intrikával. És ez nagyon jó, mert rengeteg oldalról körbejárjuk a karaktereket és a cselekményt, és ezek megannyi ponton kapcsolódnak egymáshoz. A hőseinkkel együtt, lépésről lépésre ismerjük meg a múlt eseményeit, melyek hatással vannak rájuk és a jelen történéseire. Az eredete 10+ évvel korábbra tehető, és fő szála 2048-ban kezdődik. A 117-es titkos felderítő, Global névre keresztelt Macross hadihajó kutatásokat végez a Gallia 4-es bolygón egy nemrég felfedezett életforma, a vajrák kapcsán. A vajrák egy méhkashoz hasonló szervezettségben élő, agy nélküli, biomechanikus lények (melyek egyébként nagyon hasonlítanak a Macross Zeróban megismert Madáremberre…), egyfajta telepatikus módon kommunikálnak egymással térben és időben, köszönhetően a testükben hordozott, rendkívül értékes “térváltó kristály” (fold quartz) segítségével, mely torzítás és késleltetés nélkül képes az üzeneteket továbbítani a faj minden tagjának. Éppen ezért tanulékonyak, és ha egy támadási mintázatot felismernek, azt megosztják egymással, és onnantól azt az összes többi is tudni fogja, és az érintett módszer hatástalan lesz ellenük. A testükben mikroorganizmusok is segítik a kommunikációt egymással, ám ezek halálosak a galaxis szinte minden más élőlénye számára, melyet az emberiség egy ún. V-típusú vírus névre keresztelt el. A Global fedélzetén dolgozik dr. Mao Nome (akit szintén a Macross Zeróban ismertünk meg), Ransha Mei és Grace O’Connor, vizsgálva a vajrákat és a vírus eredetét és esetleges gyógymódjait, bár korántsincs egyetértés a három nő között. Mao és Ransha a békés utat preferálják, Grace azonban féregként tekint a vajrákra, és nem sokat jelentenek számára (a bennük rejlő, kiaknázható lehetőségeken kívül). A hajón él velük Ransha két kisgyermeke is, Brera és Ranka. Ransha tudtán kívül megfertőződött a V-típusú vírussal, és amikor terhes volt Rankával, a gyermeknek továbbadta a kórt, de mivel az in vitro kapta el, védettség alakult ki benne, és nem mutatkoztak rajta a jelek. Viszont épp ezért az ő testében is ott élnek a vajra-mikroorganizmusok, ezért nem is tudja, hogy így képes kommunikálni velük. Egy nap, édesanyjával való éneklés közben a vajrák megjelennek a Gallia 4-en, és elpusztítják a 117-es flottát és annak teljes személyzetét. Egyedül Ranka, Brera és Grace marad életben: Rankát Ozma Lee pilóta veszi magához, Grace és Brera pedig implantátumokkal teli androidként marad csak életben. Grace ennek segítségével irányítja Brerát, aki elől eltitkolja múltjának minden részletét, és saját céljaira akarja felhasználni a fiút. Grace, megsejtve a lehetőségeket a vajrák kommunikációs módszerében, és ezáltal az irányíthatóságukban, nagyon szövevényes tervet kovácsol: Ranka vélt pusztulásával szerezni akar egy másik, V-típusú vírussal megfertőződött embert, akiben ott élnek a mikroorganizmusok, és a vajrák egyfajta királynőjévé akarja megtenni őt, hogy a segítségével a teljes univerzum felett átvehesse a hatalmat és mindent ő irányíthasson. Így jön képbe Sheryl, akire a Galaxy nevű utazóváros fedélzetén bukkant rá egy sikátorban, ahogy a gyermek a kukákban turkálva, hajléktalanként tengődött. Grace rájött, hogy Sheryl megfertőződött a vírussal, ezért elhitette a gyermekkel, hogy meggyógyult, közben azonban gyógyszerekkel tompította csak benne a betegség tüneteit. Menedzsernek adta ki magát, és szépen lassan felépítette Sheryl karrierjét. Amikor azonban 2059-ben, a Frontier fedélzetén szembesül azzal, hogy Ranka mégis életben maradt, már nincs szüksége Sherylre, és sorsára hagyja a nőt, hogy immár Rankát tegye meg a vajrák királynőjének.

Mai (2022-es) léptékkel mérve ez egy hosszú sorozatnak számít a maga 25 epizódjával (holott régen azért inkább ez volt a norma), de hiába haladunk részről részre, egyetlen epizód sem lóg ki a sorból, egyszer sem érezzük még egy pillanatig sem, hogy bármelyik felesleges vagy filler lenne. Mindegyik elcsepegtet valamit a fő történetszál szempontjából, vagy bemutatja egyik vagy másik főbb karakterünket anélkül, hogy az kötelezőnek vagy erőltetettnek hatna. Csak annyi történik, amennyinek feltétlenül történnie szükséges. Felsorolni is nehéz, mennyi minden tetszik a koncepciójában.

A.) Újítást látunk a katonai struktúrában: hogy immár nem csak az ENSZ (vagy “Új ENSZ”, ahogy a sorozatban nevezik) hivatalos hadiflottája veszi fel a harcot a támadókkal, hanem (ahogy Tony Stark mondá a Vasemberben) privatizálták a világbékét, és most már magánkézben lévő, katonai cég (az SMS) is részt vesz az összecsapásokban.

B.) Jó látni az akadémista fiúk kapcsán, hogy van tényleges pilótaképzés, nem az utcáról fogják össze a repülni tudó pilótajelölteket. Ráadásul új feladatkörrel megbízott pilótákat is látunk a srácok személyében: Michael mesterlövész, és jellemzően távolról, fedezékből próbálja eltalálni a vajrákat, míg Luca felderítésben játszik szerepet.

C.) Sheryl ugyan már kész szupersztárként érkezik meg a történetbe, Ranka azonban ugyanazt az utat járja be, mint annak idjeén Minmay vagy a Fire Bomber együttese, és ez JÓ! Hitelesebb, ha látjuk a nehézségeket, hogy nem hull minden csak úgy a hőseink ölébe, hanem meg kell dolgozniuk a sikerért (legyen szó épp Rankáról vagy Altóról, akinek szintén bizonyítania kell a rátermettségét a pilótaszakmára, főként apja ellenében, aki azt akarta, hogy a család kabuki-színházát örökölje inkább helyette).

D.) Kiváló Ozma Lee figurája, nagyon jó csapatot képez Cathy-vel, ahogy együtt nyomoznak a háttérben kirajzolódó összeesküvés után.

E.) Meglepő, hogy Ranka mennyire egy jól kidolgozott karakter, és milyen fejlődésen megy keresztül. Egy bohém tinilányként ismerjük meg őt, iskolás éveinek végén, immár pincérnőként dolgozva, aki először nem is igazán álmodik a sztárságról, gazdagságról, hírnévről, egyszerűen csak belesodródik. Látjuk a kezdeti nehézségeit, hogy elindul a Miss Macross versenyen, ahol csúfosan felsül, azaz nem is csúfosan, hiszen tapasztalat hiányában teljesen reális, hogy nem sikerül neki. A barátai biztatására nem adja fel, elkezd olcsó haknikat vállalni, utcán énekelni, míg egy ügynök fel nem figyel rá, és le nem szerződteti. De még itt se jönnek a hatalmas arénás fellépések: kemény gürizés, hülye reklámok és gyermeteg promóciók következnek, melyeket Ranka szorgalmasan teljesít is, de látjuk és érezzük, hogy ő nem igazán ilyesmiről álmodik, szeretne tényleg színpadon állni és énekelni. Az első nagy sikert a statisztaszerep hozza meg neki, ahol nemcsak előrelép az egyik főszereplővé, de a készítők meghallják az Aimo Aimo c. dalát, mely az egyetlen dallam, amire gyerekkorából emlékszik, és rögtön beveszik a filmbe. Onnantól már kezd lassan feljebb ívelni a pályája. És mialatt a könnyebb és nehezebb feladatokkal Ranka szembenéz, egyszer sem látjuk rajta, hogy a hírnév a fejébe szállna. Ugyanaz a kedves, gondoskodó, vidám lányka marad, akiben még az első nagy sikerek után is rengeteg a bizonytalanság. Ennek ellenére kitartó és engedelmes, ami csak még szimpatikusabbá teszi őt. Nincsenek bosszantó sztárallűrjei, nem hisztizik, nem kényeskedik, mint Sheryl, nem várja el, hogy mindent alá adjanak vagy előkészítsenek neki. És ez még nem minden. A Macross 7-ben láttuk, hogy a katonai előképzettséggel nem rendelkező, űrháborúba belökött énekesek mennyire képtelenek voltak alkalmazkodni a veszélyes körülményekhez, és totál összeomlottak, sikoltoztak, amikor énekelniük kellett volna. Ranka sem katona, meg-megrémül olykor, mégis bátran elkíséri barátait a csatába, és kész a frontvonalban énekelni, hogy azzal a vajrákat összezavarja.

F.) És hát Sheryl, te jó isten. Ha Minmay életképtelen, Ishtar jellegtelen, Myung szerethetetlen, Basara meg kiállhatatlan volt, akkor Sheryltől egyenesen lejön az ember az életről. Nem értem, mi ez a motívum, amivel sikerül az összes, éneklő karaktert ennyire antipatikussá tenni, de valahogy ez végigvezethető az eddigi összes sorozaton. Sheryl a galaxis tenyéren hordozott kis kedvence, tele idegesítő sztárallűrökkel, de nem, ennyi nem elég. Az irigység, a féltékenység, a rosszindulat és önbizalomhiány megtestesítője. Ranka rajong érte, és bár látszólag kedvesen bánik vele először, egyre jobban érezni, hogy bosszantja őt a kislány (mert aként tekint rá), és úgy véli, az útjában áll és zavarja őt, amikor Altóval akar egy kis időt kettesben tölteni. Amikor pedig aztán Ranka elindul a szórakoztatóipari pályán, minden lehetséges módon igyekszik megnehezíteni a dolgát.
Ranka átjelentkezik a Mihoshi Akadémiára, hogy éneklést tanulhasson -> erre Sheryl is “beiratkozik”, mert unatkozik nagy jó dolgában
Ranka megkapja élete első, szöveg nélküli statisztaszerepét (vicces módon a Macross Zero eseményeit feldolgozó filmben, ami remek visszakacsintás a Macross 7-re, mely pedig az első sorozatból csinált “filmet a filmben”) -> Sheryl is a forgatás helyszínére utazik, és hát persze, hogy ő kapja a betétdalra való felkérést
Ranka megkapja említett filmben az egyik főszerepet (Mao Nome szerepét), mert az eredeti színésznő baleset miatt kiesett, Altónak pedig dublőrként be kell ugrania egy víz alatti jelenethez, mert a színész azt nem vállalja a veszély miatt, és pont ebben a jelenetben kell Maónak és a figurának csókolóznia, amitől mindketten zavarba jönnek -> Sheryl “játszásiból” Ranka szeme láttára megcsókolja Altót, Ranka pedig összeszoruló szívvel nézi őket, hiszen neki nagyon tetszik a fiú
Ranka szeretné meglepni egy születésnapi ajándékkal Altót -> Sheryl egy fellépésre magával invitálja Altót, mint kísérő pilótát, meghiúsítva kettejük találkozását.

És még sorolhatnám. Sheryl eleve nem indul jól a manírjai miatt, de ezen húzások miatt csak még inkább megutálja az ember.

A sorozat bővelkedik drámai pillanatokban:
Ranka kész a világ megmentéséért hadba állítani a hangját és a harctéren énekelni. Valójában azonban csak azt szerette volna, ha Alto felfigyel a dalaira, a bennük megbúvó, szerelmes, vágyakozó üzenetekre. És rendesen megforgatja az ember szívében a kést, hogy a világon mindenki meghallja az énekét, csak az nem, akitől szerette volna, hogy meghallja. Ahogy aztán Ranka elengedi Alto kezét, és Ai-kunnal és a Brerával otthagyja a 25-ös várost, fizikailag fáj, de teljesen érthető.
Ozma Lee, Ranka “örökbefogadó” bátyja az SMS Koponya osztagának rajparancsnoka. A férfi összemelegedik egy régi kedvesével, a város polgármesterének lányával, Cathyvel, a nő pedig a régi szép emlékek kedvéért felajánlja egy nap, hogy süt neki ananászos pitét. Tapasztalt Macross-nézőknek ez azonnal egy kurva nagy red flag, ugyanis az eredeti sorozatban Claudia is ananászos finomsággal készült Fockernek, mielőtt az egy halálos sérülést nem szerzett. Szóval mikor ezt meghallotam, rendesen pánikba estem, hogy “ó, nem, bassza meg, ezt nem fogjátok itt is eljátszani!“. És de! Ozma súlyos sérüléseket szenved, de eltitkolja ezeket, hogy részt vehessen Ranka első, igazi nagy koncertjén, Cathy azonban halálra rémülve veszi észre rajta, hogy mindene tiszta vér (ahogy ez Claudiával és Fockerrel is történt). A sorozat azonban Michael útján kiszól kicsit a nézőhöz, hogy “ugye, milyen szívszaggató lett volna, ha meghal?“, szóval Ozma végül megmarad nekünk (szerencsére, mert egy kiváló karakter).
– a már említett Cathy a sorozat cselekményének idején polgármester apjának jobbkezével, Leon Mishimával jár jegyben. Rá kell azonban jönnie, hogy a férfi Sheryl menedzserével, Grace-szel valójában meg akarja puccsolni a polgármestert és ezért nem átall vajrákat rászabadítani a 25-ös város lakosaira is. A férfi kegyetlenül kivégezteti a polgármestert, és mivel a parancsnoki sorrendben ő következik, így el is foglalja annak a helyét.
– az SMS privát hadsereg kötelékében szolgáló katonák egyike Klan Klan, egy Meltrandi származású nő, aki eredeti (óriás) formájában csinos, felnőtt nő, de ha mikronizálja magát (azaz emberméretűvé zsugorodik), akkor valamilyen fura oknál fogva egy 12-13 éves kislány testébe kerül. Klan azonban titokban szerelmes Michaelbe, de a playboy srác egyszer viccelődve azt mondja neki, hogy ebben a formájában nem csinálhatna vele semmit, mert akkor tuti lecsuknák. Igen ám, de Klan pont, hogy emiatt szenved: az érzései egy felnőtt, Meltrandi nő érzései, de nem teljesedhetnek be, mert gyerektestben kell élnie, így távolról kell végignéznie, hogy az általa szeretett férfi hogy csapja a szelet másoknak.
– és hát Michael, basszus, Ozma megmaradásával ő lett ennek a sorozatnak a Fockere. Amikor a városra rászabadulnak a vajrák, és épp a puccs zajlik a fennálló rend képviselői ellen, Michael, Luca, Alto, Ranka és Klan minden segítségtől és tényleges fegyvertől elzárva kénytelenek harcolni az idegenekkel. Egyre jobban sarokba szorítják őket, kénytelenek visszavonulni az SMS barakkjaiba, ahol Klan kész arra, hogy ismét Meltrandi-alakot öltsön, és méreteinél fogva nagyobb harci erőt képezhessen a támadók ellen. Míg azonban az átalakulási folyamat zajlik, a vajrák folyamatosan támadják a többieket, de a szerkezetet is, mely Klan testén az átalakítást végzi. Annak érdekében, hogy Klannak ne essen baja (hisz a folyamat során teljesen védtelen), Michael igyekszik elűzni a közeléből a támadókat, de az egyik vajra a fullánkjával mellkason szúrja őt, majd a haldokló férfit kiszippantja az űr az egyik sérült légzsilipen. Mielőtt azonban meghalna, sikerül szerelmet vallania Klannak… akinek a gépből kell tehetetlenül végignéznie a férfi haláltusáját. Egészen brutális jelenetsor.
– legyen akármilyen idegesítő, Sheryl szembesülése saját mellőzöttségével, gyógyíthatatlan betegségével és Alto érzéseivel igenis mély és megrázó. Alto nagy hibája, hogy döntésképtelen a két lány között, bátorítja mindkettőt, de képtelen észrevenni az érzéseiket iránta. Sheryl egyértelmű előnnyel indul, hiszen kész nő, magabiztos, rámenős és gyönyörű, könnyen le tudja győzni Alto tiltakozását, míg Ranka félénk, szerény és ártatlan, aki Sheryl viselkedése láttán sokszor inkább meghátrál és csendben gyötrődik. Mikor azonban Ranka karrierje felfelé ível, és szinte senki sem foglalkozik Sheryllel, a nő teljesen szétcsúszik, énekelni se képes, és Altónak kell lelket öntenie belé, és biztosítja, hogy a végsőkig kitart mellette. A nő Alto családjának házában húzza meg magát, ahol mintha egy éjszakát is együtt töltenének, de ez azért kétséges, hiszen a V-típusú vírus vérrel való érintkezés útján terjed, és egyikük sem lehet olyan hülye, hogy Alto megfertőződését egy légyottal veszélyeztesse. Nem sokkal később, a nagy csata előtt Alto kijelenti, hogy ha Rankát tényleg arra akarják használni, hogy kiirtsák vele az emberiséget, akkor kész megölni őt, Sheryl és Klan pedig rájön, hogy annyira szeretheti a lányt, hogy képes lenne megölni őt, csak hogy ne tudják ilyen aljas dologra kényszeríteni őt. Ahogy Sherylben ez tudatosul, a néző is rájön lassan, hogy ezek alapján Alto talán mégis Rankát szereti (jobban). A nő azonban már-már Minmay-szerű szimpátiával törődik bele a szerelmükbe.
– az egész finálé, a végső összecsapással abszolút méltó az első sorozat és mozifilm nagy ütközetéhez.

Ahogy halad a cselekmény, nem tudtam nem észrevenni, hogy Ranka és Brera kapcsolata, származása és sorsa mennyi hasonlóságot mutat a Fushigi no Umi no Nadia c. sorozatban megismert címszereplő Nadiáéval és annak fivérével, Venusissal.


[Brera és RankaMacross Frontier (2008)]


[Nadia és VenusisFushigi no Umi no Nadia (1990)]

A párhuzamok vitathatatlanok. Nadia és Venusis ugyancsak gyermekkorában szakadt el egymástól, miután családjukat és társaikat (Atlantisz leszármazottait) egy kataklizmikus esemény elpusztította. La Algol, akit a két gyermek szülei barátjuknak és hű tanácsadójuknak tekintettek, saját önző, világuralmi törekvései miatt valójában elárult mindenkit. A kis Venusis meghalt volna, ha La Algol nem biztosít számára egy android-testet a túlélés érdekében. A fiú elméjét teljesen az irányítása alá vonta, ahogy teltek az évek, és az emberiség feletti uralkodás kulcsfigurájának tette meg őt, Neo császár név alatt. A nagy, végső összecsapás során azonban Venusis öntudatra ébred, és bár android teste súlyosan megrongálódik, képes megmenteni a húgát attól, hogy La Algol szörnyű terveit kelljen elősegítenie, és utolsó erejével kiszabadítja a lányt La Algol elme-irányítása alól.

Nagyon hasonló dolog történik Rankával és Brerával is. Az anyjukat eláruló Grace az, aki ellátja a szükséges android-implantátumokkal Brerát, hogy életben maradhasson, és Ranka mellé rendeli őt, hogy megvédje őt és elősegítse a varják királynőjévé válását. Grace foglyul ejti Rankát, és akarata ellenére akarja erre kényszeríteni őt, Brera azonban végül öntudatra ébred, és átáll Alto mellé, és segít annak kiszabadítani a húgát, és megsemmisíteni Grace-t.

Beszélni kell kicsit Ai-kunról is, aki egy rejtélyes, zöld kis idegen, akire Ranka bukkan rá véletlenül, a lány végül pedig örökbefogadja, mint valami kisállatot. Mert igazából ez is, egy übercuki kis teremtmény, aki meghallgatja a lányt, és megvigasztalja, ha bánatos. Egyszerűen imádom Ai-kunt, az egyik legédesebb dolog volt az egész sorozatban, és egyszerűen kell egy ilyen plüss!

Kiderül azonban, hogy Ai-kun egy vajra-lárva, aki szép lassan növekszik, végül kibújik a lárvatestből, és már ugyanolyan a külseje, mint azoknak a vajráknak, akikkel Alto és társai nap mint nap megküzdeni kényszerülnek. Amikor Alto ezzel szembesül, le akarja lőni a lényt, Ranka azonban nem akarja hagyni. Szerinte Ai-kun nem bánt senkit, eddig a népétől távol élt és nem ismeri az öldöklés fogalmát. Ranka pedig úgy dönt, elviszi őt a vajrákhoz, hátrahagyva ezzel szerelmét. Mondhatnánk, hogy ez buta felfogás, és hogy a vajrák mennyi ember pusztulásáért felelősek, valójában azonban nem különbözik ez attól, amit az első sorozatban az emberiség és a Zentradik szembenállása jelentett: hogy ott is meg tudtak egyezni a békéről, hogy Max és Milia kapcsolata, valamint a házasságukból születő, galaxis-szerte első ember-Zentradi-hibrid gyermekek milyen fontos mérföldkövei voltak a későbbi közös együttélésnek.

A szinkronszínészeket csakis a legmagasabb dicséret illeti. A Rankát alakító Nakajima Meguminak hihetetlen, de úgy tűnik, ez volt az első szerepe, és mind beszédhangban, mind éneklésben messzemenőkig helyt állt. Alto gyönyörű, férfias hangja, Nakamura Yuuichi egy kiváló szinkron- és filmszínész, főellenségeink egyikét, Grace-t pedig mindenki szeretett Belldandy-ja, Inoue Kikoku játssza. Sheryl hangja, Endou Aya rendkívül karakteres, de szerintem egy 17 éves figurához nagyon idős és felnőttes, épp ezért maga a karakter is sokkal idősebbnek érződik a tényleges koránál. Konishi Katsuyuki Ozma Lee-je reszelős, férfias hangon szólal meg, ami tekintélyt parancsoló, és sokban emlékeztet Kamiya Akira Fockerjére. A Leont alakító Sugita Tomokazu már-már Koyasu Takehitós magasságokba emeli a figuráját. A Brera Sterne-t életre keltő Hoshi Shoichiro pedig leginkább Midorikawa Hikarura emlékeztet a hangjának gyöngéd, kellemes tónusával.

De még így is, hogy egy rendkívül jó történetről van szó, számos elszalasztott lehetőség bosszantja a nézőt.

A.) Ami furcsa számomra, hogy 13-14 évvel járunk a Macross 7 cselekménye után, és immár Sheryl Nome a galaxis csillaga és szupersztárja, holott szerintem azért ennyi év alatt még űrléptékkel mérve sem tűnne el teljesen a Fire Bomber. Basara mostanra 34-35 éves kellene, hogy legyen, Mylene alig 30, azaz szinte maguk is Sheryl korosztálya (mert bár Sheryl elvileg 17 éves, kinéz vagy 30-nak… és úgy is viselkedik), és furcsa, nogy nem ők a galaxis ünnepelt bandája (ha már amúgy a megmentésében kritikus szerepük volt). És a Macross 7-ben láttuk, hogy a Fire Bombert nemcsak a 7-es városban ismerték és szerették, hanem pl. a korábban elinduló 5-ös városban is, valamint több kolóniabolygón is. Ráadásul Sheryl maga is a korábbi, Macross “Galaxy” nevű, 21-es hajó lakója és szülötte, és a különböző utazóvárosok között haknizik, ami – a népszerűségükre való tekintettel – a Fire Bomberről is elmondható lett volna. Emellett hacsak valami váratlan tragédia nem történik, még Maxnak és Miliának is életben kellene lennie, 60-70 közötti életkorral. Mégse hallunk semmit a sorsukról, ami bosszantó volt már az előző sorozatokban is, hogy nincs semmi visszacsatolás a megismert hősökre. Tudom, hogy lejárt lemez, de ez örök vesszőparipám marad. Annyiban engedményt tudok tenni, hogy az utazóhajók javarészt mind más irányba indultak el a földről, így óriási távolságra lehetnek már egymásról. De ez nem mentség arra, hogy apró elszólások vannak, de komolyabb utalások már nincsenek.

B.) A Macross 7-ből megismert harci stratégia, a zenekar harci egységként való bevetése és az ének ellenségre gyakorolt hatása mostanra minden Macross-kolónián és utazóhajón általánosan ismert információ kellene, hogy legyen. Chiba doktor kutatása a zene erejét illetően szintén közkincs kellene, hogy már legyen. Itt többször is említik a Minmay-taktikát, és Basara nevét is, és az ő példájukból okulva tervezi meg a hadsereg a Ranka-támadást is, “hátha hatásos” a vajrák ellen. Khöm, elnézést, “hátha”? Ez kellett volna, hogy legyen az első, logikus döntés! Vagy Basaráékat elhívni a 7-es városból (hisz Sheryl példáján látva igenis van átjárás a városok közt, hisz az énekesnő így turnézik), vagy rögtön Sherylt felkérni erre! De nem. Várunk egy fél sorozatot, és egészen véletlenül derül ki, hogy Ranka éneke hatással van az ellenségre, sőt, mindvégig ez is volt a cél, csak miután a háttérben konspirálók elbuktak a Sheryl-projekttel, utána kezdték el nyomatni Rankát helyette.

C.) A vírusra csak a sorozat utolsó negyedében térünk ki különösebben, előtte zavaróan kevés szó esik róla, és az is kellőképpen homályos. Halljuk, hogy itt-ott még napjainkban is fertőződnek meg emberek a vírussal, de nem nagyon látjuk ennek következményeit, a gyógymód utáni kutatást, vagy az elődök, pl. Mao és Ranshe eredményeit. Se azt, hogy Sheryllel vagy Rankával most mi lesz, hisz elvileg mindketten fertőzöttek.

D.) Az egész sorozat során nem esik szó arról az egyértelmű rokoni kapcsolatról, ami Mao Nome és Sheryl Nome között van. Az utolsó részek egyikén, mikor Ozma Lee és Cathy visszatér a Global romos fedélzetére, találnak egy régi levelet Mao néhai lányától, melyben unokájáról ír neki, aki nem más, mint Sheryl. De nem tudjuk, hogy mi lett a nővel, és miért lett gyerekként egy hajléktalan árva Sherylből.

E.) A finálé egyik nagy, megmagyarázatlan meglepetése, hogy az SMS privát katonai szervezetének elnöke/tulajdonosa, Birler úr ül az asztalánál, és egy fotót néz nosztalgikusan Lynn Minmay-ről, és azt mondja, a térváltó kristályok biztosította lehetőség segítségével hamarosan újra találkozhat a nővel. MIVAN? Kíváncsi leszek, hogy legalább ez a szál kap-e valamilyen magyarázatot később, mert ez viszont érdekes volna.

Ami kifejezetten idegesítő, az sajnos ennél a sorozatnál is a szexuális témák elbagatelizálása. Sheryl, annak ellenére, hogy állítólag 17 éves (és a sorozat szerint az nagykorúságnak számít), néha úgy van felöltözve a fellépései során, mint valami domina: segge, melle kilóg a falatnyi ruháiból, ami nagyon ízléstelen. A női karaktereknek mind gusztustalanul nagy melle van, melyeknek sokszor egyszerűen ráfókuszál a kamera a himbálózására. Felesleges fanszervíz, mert a sorozat abszolút nem szorul rá, enélkül is bőven el tudja adni magát. Az SMS parancsnoka pedig letapizza az egyik irányító csajszit, a másik két nő meg összesúg, hogy “te, ez most nem szexuális zaklatás volt?“, mire a másik hozzáteszi, hogy “nem az, ha az elszenvedője élvezte“. WTF! Sheryl egy alkalommal elbújni kényszerül Altóval egy öltözőszekrényben, nehogy lebukjon celebként egy civilekkel teli helyiségben, erre Altónak rezegni kezd a kommunikátora, ami a férfi zsebében van, és persze, hogy Sheryl ágyéka pont hozzáér, és a rezgéstől a nő felizgul és kéjesen nyög egyet… Aztán még neki áll feljebb, hogy miért oda tette Alto a mobilját. Hova máshova kellett volna tennie?

Csak ezek miatt nem tudok rá 10/10-et adni, 10/9-et viszont könnyű szívvel. Ez egy nagyon jó anime volt, mely végre újra méltó lett a Macross-névre, és kiváló öröksége az eredeti sorozatnak.

 

Macross Frontier The Movie: The False Songstress (2009) – 10/8

Hm, hm, hm. Egy kiváló szériát követően egy mozifilm, mely a franchise-indító, első sorozathoz hasonlóan itt is újra próbálja mesélni a már megismert cselekményt, csak máshogy. Nos, itt ez olyannyira máshogy sikerült, hogy az animáció 95, de inkább 98%-a teljesen újonnan készült, és bár a történet ugyanabból az alapból dolgozik, drasztikusan másképp szövi annak szálát.

Térben és korban ugyanott járunk. A 25. Macross osztályú csillaghajó és utazóváros, a Frontier fedélzetére megérkezik a 21-es város, a Galaxy ünnepelt híressége, Sheryl Nome, hogy szuperkoncertet adjon e kolónia lakói számára is. A koncerten ugyanúgy fellépnek a Mihoshi Akadémia növendékei a show részeként, és ugyanúgy a közönség soraiból készül az ifjú Ranka is végignézni az előadást. A fellépést azonban vajra-támadás zavarja meg, mert a lényekre hatással van Sheryl éneke, és célba veszik a várost, az akadémista Alto pedig ugyanúgy egy valkűr-vadászgépbe kényszerül, hogy megmentse Rankát, Sherylt és a város többi lakóit, ezalatt pedig Sheryl egyik térváltó-kristályos fülbevalója ugyanúgy véletlenül nála marad.

Itt lényegében azonban el is ágazik a történet, mert rengeteg pontos teljesen másak lesznek a szereplők közti kapcsolati viszonyok, az egymás közti információáramlás (és végsősoron a végzetük) is. Alto és Ranka már korábbról ismerik egymást, a lány pedig már kezdetektől fogva egyértelműen szerelmes a fiúba. Kimarad az iskolaváltás és az azzal járó mizéria. Sheryl eddig nem látott módon ismeri az Aimo c. nótát, mely Ranka egyetlen emléke a gyerekkoráról, sőt, maga is rácsodálkozik, hogy hogyhogy bárki más hallott már egyáltalán róla. A nő mobilján emellett több archív fotó is felvillan, ahogy a készülék tartalmát böngészi, többek közt egy kép az idős Mao Nome doktornőről (aki tulajdon nagyanyja volt), akárcsak közös fotó vele és Ranka anyjával, Ranshéval, melyet kommentár nélkül tár elénk a történet. Sheryl ugyanúgy próbálkozik megnyerni magának Altót (még egy közös napot is eltöltenek a városban, erre-arra császkálva, ami nagyon emlékeztet Minmay és Hikaru “randijára” a “Do You Remember Love?” mozifilmből), de az sokkal határozottabbnak tűnik a lányok iránt táplált érzéseit illetően. Egy buta segway-es balesetet követően Sheryl megsérül, és Alto látja el a sebét, kiszívva a lány bőre alól a vért, ami kibuggyan (!), majd egy szintetikus tapaszt tesz rá, mondván, mégiscsak másik világról jött, nem tudni, itteni fertőzéseknek nincs-e kitéve.

Ez azért is érdekes, mert az alapsztori szerint Sheryl gyerekkora óta a V-típusú (Vajra-) vírussal fertőzött, melyet tablettával tart kordában a menedzsmentje, és mely vírus vérrel való érintkezés útján terjed egyik emberről a másikra. Azaz e mozzanat felveti annak kérdését, hogy e harapás által most vajon Alto is megfertőződött-e. Ezt követően Ranka (hasonlóképpen a sorozathoz) elkezd haknizni az őt felfedező menedzserrel, míg Alto belép az SMS privát katonai egységbe, és végigkövethetjük mindkettejük kezdeti nehézségeit, hogy álmaikat megvalósítsák (ami egyébként remek vágással jó kis párhuzamnak sikerült). Ranka próbálkozik Altónál, látjuk őket újra és újra beszélgetni, de valahogy mindig Sherylre terelődik a szó. Alto bevallja, hogy először ellenszenvesnek és követelőzőnek tűnt számára az énekesnő, de ahogy jobban megismerte, úgy érezte, van egy ártatlan énje is, mégis, amikor a színpadon ál, abszolút profi. Ranka szerint Alto is az volt az apja kabuki-színházában, de a fiú szerint a kettő nem ugyanaz. És itt egy kicsit jobban el is merülünk abban, miért is akart Alto szakítani a színházi múltjával, ami nagyon jó. Alto ugyanis (szépsége, gyöngéd vonásai és megjelenése, valamint hosszú haja miatt) női szerepeket játszott az említett színházban, és egy idő útán apja szigora miatt úgy érezte, folyton csak a karakterek bőrébe kell bújnia, és közben az igazi Saotome Alto elvész, és már lassan nem tudta, ki ő valójában, nő vagy férfi. És ez érdekes… mert ekkora identitászavart Altónál eddig a sorozatban nem láttunk. Nemcsak szerepbeli, de itt már konkrét nembéli diszfória is megjelenik, amire eddig nem volt példa. Ranka persze biztosítja róla, hogy számára ő mindig Alto marad, és hogy nem kell félnie, ami nagyon kedves, gyöngéd pillanat a két karakter közt.

Eközben Ozma Lee beavatja Altót a Gallia 4-en történtekbe (jóval hamarabb, mint ahogy a tévésorozatban erre sor került volna), és hogy Ranka egy ottani katasztrófa egyetlen, amnéziás túlélője, de megosztja vele súlyos gyanakvását is: ő és Cathy úgy vélik, fennáll az esélye annak, hogy Sheryl a Galaxy nevű utazóváros kémjeként érkezett hozzájuk, és hogy a vajrák is tulajdonképpen a Galaxy által kifejlesztett és irányított lények). Mikor Alto némileg szkeptikusan fogadja ezt a hírt, Ozma megjegyzi, hogy Sheryl talán azért próbál mindenáron, hozzá (Altóhoz) közel férkőzni, mert kémként tudja, hogy Alto közel áll Rankához, és így rajta keresztül akar ártani neki. Sheryl ezalatt, mielőtt búcsúkoncertjére sor kerülhetne, találkozik Rankával a városon kívül, a parkban, ahol a lány mindig énekelni szokott, ha valami nyomja a lelkét, és kettejük duettjére Ai-kun (a vajra-lárva) riadtan reagál. Hasonlóképpen Sheryl, aki nagyanyja térváltó kristályból készült fülbevalóját viseli, egyfajta víziót lát a Gallia 4-esen átélt gyerekkori eseményekről. Míg Ranka Ai-kunt kergeti, Sheryl utánaered, Alto azonban megtalálja őket, és azt hiszi, Sheryl bántani akarja Rankát, így durván eltaszítja magától az énekesnőt, ami (a kémvádhoz hasonlóan) szintén nagyon éles eltérés a tévésorozat cselekményéhez képest. A nézeteltérés köztük kibékíthetetlennek tűnik, hiába töpreng ezen a fiú naphosszat. Majd úgy dönt, felpróbálja Sheryl fülbevalóját, mert – a nő szerint – az képes az érzéseket közvetíteni. Ahogy azonban ezt megteszi, víziók egész sora jelenik meg előtte, melyben átéli Sheryl szenvedéseit, sőt, mintha egyenesen a nő bőrébe bújna (és furcsa módon… amikor megszólal… elvékonyított hangon beszél, mintha nő lenne… és női módon gesztikulál… ami kicsit visszakanyarodik Alto identitászavarához is).

A látomások után Alto konfrontálódik Sheryllel, és követeli, hogy valljon színt: kém-e vagy sem. Hasonlóan lép fel ellene Ozma és Cathy (akik ezek szerint a háttérben ezúttal is nyomoztak, de ebből itt semmit nem látunk), Sheryl azonban tagadja a vádakat. A menedzsere, Grace azonban rákontrázik erre: azzal vádolja Ozmát és Cathyt, hogy a 25-ös város katonai vezetésével szövetkezve a sorsára akarják hagyni a Galaxy lakosait és legénységét, pedig azok segélykérő üzenetet küldtek feléjük, mégsem tett senki semmit a megmentésük érdekében. Sheryl nem akarja hagyni, hogy az otthona a vajrák pusztítása miatt odavesszen, ezért saját vagyonából felbéreli az SMS-t, hogy menjenek el a Galaxyra és mentsék meg őket. Ozma elvállalja a dolgot, a hajójuk pedig útnak is indul a Galaxy felé. Sheryl eközben elkezdi a búcsúkoncertjét, Ranka pedig ezúttal is ott van a nézőtéren, és vele együtt énekli a népszerű dalokat. A Galaxyt ostromló vajrák ezt észlelik, és térváltással meg is érkeznek a 25-ös városhoz, melyet össztűz alá vesznek.

Ranka előtt emlékek rémlenek fel a gyerekkoráról, ahogy az anyja szerint a vajrák el fognak jönni érte, és hogy meneküljön, így ezt is akarja tenni: elcsalni a támadókat a nézőtér közeléből, hogy mentse az embereket. Az egyik lény csapdába is ejti őt, de Alto a segítségére siet, a lány és Sheryl pedig onnantól kezdve közösen énekelve próbálja segíteni a dal erejével a vajrák legyőzését. Az ütközetben Michael megsérül ugyan, de nem hal meg, kettejük románca Klannal azonban abszolút semmilyen teret nem kap a film során. Az összecsapásba bekapcsolódik Sheryl addigi android testőre, Brera is, segítve Altót.

Éééés vége.

Nem mondom, hogy rossz lett, mert abszolút nem lett az, de nagyon befejezetlen, ami feltételezi, hogy a második mozifilm, a “The Wings of Goodbye” lesz az, ami lezárja a cselekményt, és a tévésorozatban látottakhoz hasonló befejezést kreál majd. Mert ez így nyitottabb maradt, mint a sorozat fináléja. A történet azonban teljesen stabil lábakon áll, még csak azt sem lehet rá mondani, hogy rosszabb lenne, mint a tévésorozat cselekménye. Egyértelműen más, mégis ki vagyok békülve vele. Érzelmileg többet kapunk és megismerünk a karaktereinkből a sok-sok epizód segítségével, amire itt két óra alatt nagyon nem volt idő, és éppen ezért inkább azt tekinteném saját, személyes kánonomnak, mint a filmet. De érdekes volt Alto esetleges személyiségzavarának ábrázolása, valamint a fiú és Ranka kapcsolatának egyértelmű szorossága. Remélem, hogy a befejezés most már tényleg összehozza őket.

Grafikailag itt nem volt annyira éles váltás, mint az első sorozat és a “Do You Remember Love?” mozifilm között, a karakterdizájn is teljesen a sorozat esztétikai vonalát követi. Több új betétdal is felcsendült Sheryl részéről, akinek a koncertjei jóval merészebbek, a jelmezei provokatívabbak lettek. Michael, Luca, Cathy, Leon és Brera eléggé keveset szerepel, egyelőre nem látunk puccsot a polgármester ellen sem, így vélhetően a második film fog rájuk igazán fókuszálni.

 

Macross Frontier The Movie: The Wings of Goodbye (2011) – 10/7

Hát bevallom, amikor megláttam ezt a plakátot, felszaladt a szemöldököm, hogy na itt vajon mire számítsak majd, hiszen férfi főszereplőnk, Alto Saotome egy menyasszonyi ruhás nőt tart a karjaiban, aki testalkatra Sherylnek tűnik, de a lelógó karja alapján azt hinné az ember, hogy már nincs életben. De aztán gondoltam magamban, hogy csak nem spoilerezi el már rögtön a plakát a végkifeljetet, ugye? UGYE?

Ahogy arra számítani lehetett, ez a második mozifilm onnan folytatta a cselekményt, ahol az első abbahagyta: ugyanúgy követve a sorozat fő csapásirányát, de azért mégis újszerű köntösben tálalva, teljesen új animációval (és nem a sorozatból összevágott jelenetekkel). Megismert hőseink három nagy, egymással szemben álló frakcióba tömörülnek: (1) a Frontier nevű utazóváros hivatalos katonai és politikai vezetősége (Glass polgármester és helyettese, Leon Mishima), (2) a Galaxy nevű utazóváros kémei/szabotőrei (Grace, Brera, Sheryl), (3) az SMS privát katonai szerveződés tagjai (Alto, Michael, Luca, Klan, az SMS hadihajójának legénysége, Ozma Lee és Cathy Glass). Ide sorolhatnánk viszont tulajdonképpen negyedik félként a vajrákat.

A sorozattal ellentétben úgy tűnik, Sheryl nagyon is tisztában van azzal, hogy Grace és a vele implantátumok hálózatának segítségével kommunikáló, többi spion mire készül, mi a térváltó kristályok jelentősége, hogyan lehet uralni a vajrákat, és hogy ki volt tulajdonképpen a nagyanyja, Mao Nome, és milyen kutatásokat végzett Ranka anyjával. Bár az előző filmben tagadta, hogy kém lenne, ez mégis azt a vonalat erősíti, hogy nagyon is aktív részese volt az eseményeknek. Ezt Leon is így gondolja, ezért azonnal el is rendeli a nő letartóztatását, és statáriumot kihírdetve tárgyalás nélküli kivégzést rendel el számára. Brera szintén tevékeny részese a Galaxy ügynökei munkájának, és egészen banális módon egy nap egy sikátorban avatja be Rankát kettejük közös múltjába, és hogy honnan is származnak valójában, ami tök gáz, és nagyon jellegtelen. Leon ezúttal nem a polgármester elleni puccsal kíván hatalomra törni, hanem a polgármesterrel együtt, a Galaxy ügynökei azonban egy szinte tökéletes mészárlást hajtanak végre, ahogy beszivárogva az irányítóközpontba levadásznak mindent és mindenkit, és onnantól kezdve átveszik az irányítást a Frontier felett, megcélozva a vajrák bolygóját, ahol tökéletesíteni kívánják a terveiket. Elemzik a vajrákkal való kommunikációt, melyet Ranka az énekével tudtán kívül, Sheryl pedig fertőzöttsége révén tudatosan bonyolít a zöld idegenekkel. Egy ponton eljutnak oda, hogy a két nő erejét és adottságait hajlandóak lennének egyesíteni (azaz Ranka egészséges szerveit, hangszálait átültetni Sheryl beteg és fertőzött testébe, hogy azzal kimaxolhassák kettejük erejét, és még könnyebb legyen igába hajtani velük a vajrákat).

SMS-es hőseink, kiegészülve Rankával azonban adnak egy rögtönzött koncertet a börtönben, ahol Sherylt fogva tartják, a banda pedig egyfajta vicces easter eggként a Macross 7 Fire Bomber nevű együttesének öltözik be. Michael, Klan és Alto is a fellépők közt van, és Alto az, aki kihasználja a figyelemelterelés okozta lehetőséget, hogy Sherylt kiszabadítsa a cellájából. Az egész jelenet számomra a film egyik fénypontja volt, és amúgy remekül is sikerült kivitelezniük. Ranka segítségével Alto és az SMS legénysége rájön, hogy a vajrák tulajdonképpen nem ellenséges szándékkal viseltetnek az emberek iránt: mindössze érzik a térváltó kristályok segítségével Ranka énekét és érzéseit, és mivel Ranka fertőzött a vírussal, azt hiszik, bajban van és az emberek fogva tartják őt, és ki akarják szabadítani. Az SMS tagjai ezért összefognak, hogy megállítsák ezt az értelmetlen háborút a vajrák ellen, amit a velük szembenálló, két fél mohósága (és térváltó kristályok hatalma iránti vágya) generált, nem utolsósorban azért is, mert a Frontier civil lakossága az, aki végsősoron a fájdalmas összecsapások nagy vesztese. Az a céljuk tehát, hogy Ranka és Sheryl énekének, és Sheryl két térváltó kristály fülbevalójának segítségével meggyőzzék a vajrákat a békés szándékaikról. A Galaxy ügynökeinek már majdnem sikerül a vajrákat teljesen a hatalmukba keríteni, ám ekkor Alto, kihasználva, hogy a fülében viseli Sheryl egyik fülbevalóját, képessé válik arra, hogy kommunikáljon a vajrák királynőjével, és véget vessen a küzdelemnek. A vajrák úgy döntenek, hogy hátrahagyják addigi bolygójukat, és a testükben hordozott térváltó kristályaik segítségével elhagyják a galaxist, ám a folyamat Altót is magával szippantja, Sheryl és Ranka döbbenetére.

Sheryl a betegsége miatt összeomlik és kómába esik, ám az epilógus és stáblista azért ad némi bizakodásra okot: láthatjuk Rankát, ahogy a búcsúnarráció alatt vérátömlesztéssel segíti Sheryl kezelését, akinek aztán villan egyet a megmaradt fülbevalója, az ajkai pedig mozogni kezdenek. Hogy miként lehetne ezt értelmezni? Sheryl fülbevalóinak villanása a filmek során mindig azt jelezte, hogy (a) kommunikáció jött létre a vajrákkal, a viselője megérezte a vajrák érzéseit, gondolatait, (b) a két fülbevaló két különböző viselője megérezte EGYMÁS érzéseit, (c) a fülbevaló közvetíteni tudta Ranka és Sheryl énekét, érzéseit, gondolatait. Na már most, a kérdéses pillanatban se Sheryl, se Ranka nem énekelt épp, így a C pont kizárható. Azaz a villanás vagy azt jelezte, hogy Sheryl megérezte Alto gondolatait (aki ezek alapján vagy sikeresen életben maradt valahol, vagy vissza is térhetett), VAGY a vajrák tértek vissza és velük együtt Alto is. Én inkább az előbbire tippelnék, bár ez inkább csak kívánság, mert e húzás miatt nagyon lezáratlannak érzem a történetet.

Van valami perverz, megmagyarázhatatlan gyűlölet, amit szerintem a készítők a Macross-franchise férfi szereplői iránt érezhetnek, mert valahogy mindig mindegyiknek igyekeznek homályos befejezést/sorsot kreálni, ami miatt a nézőben örök kérdés marad, mi lesz velük. Az 1., eredeti sorozatban ugye hősünk, Ichijo Hikaru (valamint felesége, Hayase Misa és az énekesnőnk, Lynn Minmay) az első utazóvárossal elindult a galaxis mélye felé, de megszakadt velük a kapcsolat, és soha senki sem tudta meg, mi lett velük. A Macross Dynamite 7-ben Basara úgy dönt, űrbéli Moby Dicket játszik és követi az űrbálnákat, és Mylene, valamint Gamlin is a nyomába ered, abszolút lezáratlanul hagyva sorsukat, zenészi karrierjüket, vagy magánéletüket. A Macross Zeróban, a fináléban a (vajrákra egyébként tökre hasonlító alkatú) Madárember magával ragadja Sarah Nome-ot és annak kedvesét, a pilóta Kudo Shint, és a galaxis egy ismeretlen pontjára távozik velük, barátaik és szeretteik pedig soha nem tudják meg, mi lett a sorsuk. Itt meg… van ugye ez a dolog Altóval. És ez már túl sok ahhoz, hogy véletlennek lehessen titulálni. Ez egy mintázat, ami végigvonul az egész franchise-on, és ahogy haladunk, egyre bosszantóbbá válik. Én értem, hogy a készítők ezzel akarják megkönnyíteni a saját dolgukat, hogy néhány évente egymástól független, egymásra maximum utalás szintjén visszakacsintó, újabb sorozatokat adjanak ki. De amikor a néző ennyire el tud köteleződni és ennyire meg tudja szeretni ezeket a karaktereket, keserédes, sőt, csalódást keltő, ahogyan bánnak velük.

Objektíven szemlélve a film nem rossz, de a fentiek miatt, valamint a szerelmi szál alakulása miatt nem tudok jobb értékelést adni rá. Olyan szépen felvezette az előző mozifilm Alto és Ranka ártatlan, a sorozatnál mégis bensőségesebb kapcsolatát. Itt pedig, a nagy ütközet előestjén Ranka konkrétan szerelmet is vall Altónak, de megkéri a férfit, hogy ne válaszoljon, mert bármit is mondana, képtelen lenne utána színpadra állni és énekelni, megegyeznek hát, hogy majd ha megmentették a világot, visszatérnek a kérdésre. Van egy gyönyörű, gyöngéd pillanat kettejük közt, ahogy Alto magáhot öleli a lányt, és a néző képes lenne elolvadni a boldogságtól. Erre mi a befejezés? Alto, mielőtt a vajrák magukkal szippantanák, megszólítja Rankát, hogy sajnálja, de nem tud olyan választ adni neki, amit szeretett volna hallani (azaz ezzel azt feleli számára, hogy nem szereti). Majd odafordul Sherylhez, hogy sajnálja, hogy eddig tartott ezt kimondania, de szere-… És itt elszippantja őt a vajra-királynő. Vagyis azt akarta mondani a nőnek, hogy végre rájött, mit is érez iránta, és hogy szereti őt. MIÉRT?!?!?!?! A sorozatban sokkal több meghitt pillanat volt kettejük közt, szerintem négyszer-ötször annyi, mint amennyit a két mozifilmben együtt láthattunk. Sokkal ellenszenvesebb és távolságtartóbb Sheryllel szemben, és sokkal közelebb áll Rankához. Mégis miért szeretné Sherylt Ranka helyett? Teljesen felfoghatatlan és értelmezhetetlen végkifejlet, és sokat ront a karakteren, ami egyébként olyan jól építkezett mostanáig.

Az animáció ezúttal is kiváló, ha valamire, akkor erre tényleg nem lehet panasz. A zene viszont kevésbé “jött át”, sőt, olykor egészen bizarr volt. Már Sheryl nyitókoncertjénél kb. majdnem leköpten a monitort meglepetésemben, mikor a nő első dalának első sora úgy kezdődik, hogy “Keverd össze bennem a DNS-ed az enyémmel“. Mondom mivan? Ez most kajak arról énekel, hogy valaki ejakuáljon beléje? Már a sorozatbeli, egyik fő dala is necces volt, amiben arról énekelt, hogy “szerelmes volt istenbe“, de ez totál kiverte a biztosítékot. Nem tudom, milyen indíttatásból adtak ilyen dalszöveget a karakter szájába, de… nagyon gáz volt.

És hogy mit jelent mindez a franchise jövője szempontjából? Nem tudom. Nem haragszom a Macross Frontierra összességében úgy, ahogy korábban a Macross 7-re haragudtam, de nem is tudom, mire számítsak így a Macross Deltától, ami a legfrisebb és egyben legutolsó Macross-sorozat, ami valaha bemutatkozott. Félek belevágni, mert a Frontierba érzelmileg megint nagyon beleinvesztálódtam, és szomorú tőle a búcsú. A rossznyelvek szerint készülőben van azóta egy újabb sorozat, csak a kovid miatt csúszik a bemutatása, de még a leleplezése is, mert semmit sem tudni róla. Pedig ősszel jön a nagy rivális Gundamnak is az idei, rég várt folytatása, a The Witch from Mercury, így kár lenne a Macrossnak lemaradnia mögötte. De hát ki tudja.

 

Macross FB7 – Galaxy Flow Soul Movie – Listen to My Song! (2012) – 10/9

A Macross Flash Back 2012 mintájára elkészült a ez az FB7, mely az eredeti sorozathoz hasonlóan ezúttal a Macross 7 történetétől kíván elbúcsúzni, a Frontier karaktereinek szemszögéből. Ez egyben búcsú tőlük is, hiszen a készítők egy tévésorozat és két egész estés mozifilm segítségével mindent kisajtoltak a sztoriból, amit csak lehetett. De mivel a Macross 7 meghatározó erejű sorozat volt a 90-es években, a Frontier pedig a 2000-res évek végén szintén nagyon magasra tette a lécet, kellett egyfajta lezárás számukra, hogy a franchise később tovább tudjon lépni egy újabb sorozattal, és ne lógjon a levegőben a megismert és megszeretett karakterek sorsa (ahogy éreztük ezt az eredeti sorozat hőseivel, Hikaruval, Misával és Minmay-jel is). És ha eddig voltak is fenntartásaim, e mozifilmet követően már nem maradtak. Le tudtam zárni magamban a látottakat, és elengedni kicsit a figurákat, még ha szomorú is a búcsú, mint mindig. Nem is azért, mert olyan rendkívüli ez a film, hanem inkább azért, mert méltó módon bánik velük. Úgy-ahogy.

Térben és időben nehéz elhelyezni, hogy mikor játszódik a cselekmény. Alto egyáltalán nem jelenik meg, így a 2. mozifilm utánra becsülhetőek az események, amikorra Sheryl már felépült, és továbbra is csak egy fülbevalója van (a másik ugye Altónál maradt). Igen ám, de a film végén látjuk Leon Mishimát, aki viszont a 2. mozifilmben meghalt, szóval… Érdekes a kérdés. Ozma Lee azon nosztalgiázik, hogy kedvenc együttese, a Fire Bomber vajon létezik-e még, tekintve, hogy semmit nem hallott róluk évek óta, csak a régi számaikat hallgatja újra és újra. [a nézőnek pedig felcsillan a szeme, hogy nocsak! Csak nem valami visszacsatolás következik az előző hősökre?] Hőstetteiket felidézve elmereng azon, hogy “szép volt, jó volt, talán igaz se volt“, ám ekkor egy rejtélyes, madárszerű lény antik VHS-kazetták sorozatát hagyja ott számára, amin zanzásítva, de megismerheti a Macross 7 tévésorozatában látott cselekményt, felidézve az együttes összes nótáját. Összeül hát a banda, Ozma, Ranka, Sheryl, Luca, Michael és Klan, és együtt végignézik a szalagokat. A film végén pedig, mikor megbizonyosodtak arról, hogy tényleg igaz volt minden, amit a Fire Bomber legendáiról hallottak, Ranka és Sheryl szuperkoncertet ad a Frontier belvárosában, a Fire Bomber legsikeresebb dalaiból.

Igazán sok jelentőséggel nem bír a történet, nem nagyon tudunk levonni belőle bármilyen következtetést. A kazettákat egy egykori protoördög, Gavil hozta vissza Ozmának, de nem tudjuk vagy értjük, miért. Gavil a Macross 7 végén elhagyta a galaxist Sivillel és Gepelnitch-csel, így elgondolkodtató, hogy a mostani felbukkanása mit jelent. Vajon a protoördögök visszatértek vagy vissza tudnának térni, ha akarnának? Hasonlóképpen igaz lenne ez a vajrákra, és a velük együtt eltűnő Altóra? Mi a jelentősége annak, hogy Ozmáék megismerték a 7-es város történetét, a Sound Force-ot, és velük együtt az ének ellenségre gyakorolt hatásait? Onnantól kezdve közkincs lesz a Frontier városában, ami történt, ha már a Fire Bomber ikonikus dalait megismerhette a közönség? Fogják kutatni őket, keresni velük a kapcsolatfelvételt? Vagy idővel minden újra a feledés homályába merül? Sajnos senki se foglalkozik ezekkel a kérdésekkel igazán.

Mégsem lehet igazán szomorú a mezei néző, ugyanis a szuperkoncert remekül sikerül. Új hangszereléssel, ugyanolyan pörgősen sikerül a két lánynak, Rankának és Sherylnek előadni Basara és Mylene nótáit, és a kivetített felvételek miatt kicsit olyan, mintha e két utóbbi is ott állna velük a színpadon. Ha igazán ki akartak volna kacsintani a készítők a nézőkre, elég lett volna egy állóképet betenni valahova a végére, hogy pl. az egyik toronyház tetejéről három homályos alak figyeli mosolyogva a koncertet a belvárosban: Basara, az immár felnőtt Mylene, és esetleg az ő párja, Gamlin. Milyen jó lett volna! Kajak egyszer lehet, hogy megrajzolom.

 

Missing 9 – 10/6-7

Régóta szemeztem már ezzel a sorozattal. Nem vagyok egy Lost-rajongó, mert szerintem soha egy részt nem láttam abból a történetből, de ennek érdekesnek találtam a koncepcióját, és kellően rejtélyesnek a körítését, ezért úgy voltam vele, hogy mikor vághatnék bele, ha nem most? 🙂

Ra Bonghi (Baek Jinhee) első állásának legelső napján hatalmas lehetőség előtt áll: a Legend Entertainment egyik, mára leáldozó csillagának, Seo Junónak (Jung Kyungho) stylistjaként veszik fel őt, ő felel tehát a színész-énekes ruhatáráért. A férfi a vállalat néhány más hírességével aznap hivatalos egy kínai szuperkoncertre, melyre többek közt Bonghi is elkíséri őt. A celebek, menedzserek, kisebb-nagyobb vezetőcskék felszállnak hát a vállalat privát luxusgépére, és útnak is indulnak, a tenger felett haladva azonban viharba keverednek, és a gép egyik motorja meg is hibásodik. A pilóta kényszerleszállásra készül, de a repülő a tengerbe csapódik, és darabokra törik. Bonghira négy hónappal később találnak rá a kínai hatóságok, de a nő részleges emlékezetkieséstől szenved, és nehezen tudja csak felidézni a vele történteket. Miután állapotát stabilizálják, hazajuttatják őt Koreába, ahol azonban a többi áldozat családtagjai, barátaik és rajongóik mind tudni akarják, mi történt szeretteikkel. Bonghi igyekszik terápia segítségével felidézni a történteket, de az emlékei csak lassan térnek vissza, újabb és újabb borzalmakat feltárva előtte…

Megmondom őszintén, nagyjából azt kaptam a sorozattól, amire számítottam. Egy túlélődrámát, ahol főként olyan karakterek kerülnek számukra addig elképzelhetetlen helyzetbe, akik javarészt a hétköznapokban igencsak életképtelenek: CELEBEK. Egy valamirevaló, normális ember van köztük, aki fel is tudja találni magát, az pedig Ra Bonghi, aki emiatt sokszor a csapat csicskásának tűnik, ahogy ételről, italról, azok ésszerű beosztásáról gondoskodik, ugyanakkor szép lassan mindenki számára egyértelművé válik, hogy egyben ő a csapat lelke is, aki képes őket kitartásra, további küzdelemre ösztönözni. Elmélázhatunk azon, hogy mennyire valóságos ez így, és mennyit szül ebből a kényszer, és hogy a való életben vajon tényleg közel tudna-e engedni magához egy szegény kívülálló lányt ez az amúgy elefántcsonttoronyban leledző népség. Sokat nem kell rajta gondolkoznunk, mert a sorozat maga is megmutatja, milyen könnyen köpönyegforgatóvá válik egyikük-másikuk, miután sikerül megmenekülniük a szigetről, és visszajutnak Koreába, és hogy a gyávaság képes elérni azt, hogy az addig egymást támogató felek hátat tudjanak fordítani egymásnak.

A karaktereink nagyon jók, sokszínűek, és nincs két egyforma jellem köztük, ami nagyon kell is. Akik gyengébbek, kívülállóbbak, haszontalanabbak, viszonylag hamar meg is halnak. Egyiket-másikat még akár sajnáljuk is, de miután eltűnnek, 3-4 résszel később már a hiányukat sem érezzük meg. Nyilván jó lett volna látni, hogy mind megmenekülnek, de az meg aztán végképp nem lett volna életszerű. A gondoskodó Ra Bonghi mellett a bukott énekes, Seo Juno próbálja meg a vezető szerepét magára ölteni, ami nem áll távol tőle, hisz korábban a háromfős együttesének is ő állt az élén. A fiúk azonban őt okolják a banda feloszlásáért, és számos más sérelemért, melyek e zord körülmények közt szép lassan a felszínre törnek. A vállalat elnöke, Hwang úr (Kim Sangho) rideg és határozott, de a végére valahogy mégis megszerettem, mert képes volt belátni a tévedését és bocsánatot kérni Junótól a viselkedéséért. Ha Jia (Lee Sunbin) nekem végig szimpatikus volt, akárcsak az őt folyton védelmezni próbáló Kijun menedzser (Oh Jungse), aki totál egyértelműen bele van zúgva a lányba.

A sorozat nagy felfedezettje azonban egyértelműen a Choi Taeho szerepében megjelenő Choi Taejun. Jó és összetett a karakter, de kicsit úgy érzem, a végére már igyekeztünk minden bajt és bűntettet az ő nyakába varrni. Egyértelműen egy pszichopata, amit elősegít a cégvezető Jang úr (a rendkívül karakteres orgánumú Kim Beoprae) is. Az ellenpólusának szánt Seo Juno viszont ekkora bűnlajstrom mellett egyszerűen eltörpül, elszürkül. Az őt alakító Jung Kyunghóval amúgy se voltam kibékülve, mert bár a színészt a Life on Mars időutazói szerepén kívül másban még nem láttam, itt sokszor csak annyit láttam rajta, hogy néz ki bambán a fejéből, motyog, a sztárallűrjei elviselhetetlenek, és ezek miatt nem értjük, miért kellene megkedvelnünk őt. Megkedveljük, mert ő áll Choi Taehóval szemben, és a jó oldalt képviseli, így értelemszerűen automatikusan vele azonosulunk, de korántsem egy hős, akinek a figurája különösebben megszólítana bennünket. Számomra pl. Kijun sokkal emberibb és szimpatikusabb volt.

A koreai nyomozó bagázs érdekes. A különleges nyomozócsoportot vezető Jo Hikyung (Song Oksook) eleinte segítőkész, támogató asszonyból vált át megalkuvó, ellenszenves picsává. Az egyik áldozat fivérét alakító Yun ügyész (Yang Donggeun) viszont utálatos, rideg, bosszúálló fickóból avanzsál Bonghi értékes szövetségesévé.

Fura az eltűntek által viselt ruhák színvilága, hogy mindegyikük (legyen az főnök, stylist vagy konkrét celeb) homokszínű, bézs vagy világosbarna ruhákat visel. Nem tudom, mi volt emögött az alapkoncepció, de maga a sorozat is gyorsan elvetette, mert ahogy megtalálták a bőröndjeiket, mindenki össze-vissza magára hajigált ruhákban hómleszkedett. Részben ez is az, amit az egyik legfőbb kritikaként fel tudok hozni a sorozatot illetően. Hőseink részéről nagyon kevés nehézséget látunk ahhoz képest, hogy hónapokig a szigeten vannak. Csak a kezdeti időszakban küszködtek az élelem beszerzésével vagy a lakhelyük kialakításával, mert amint megtalálják a természetesen sértetlen bőröndjeiket, és azokban a luxusruháikat, máris van mit felvenniük, mivel fogat mosniuk, stb. De még mindig ott van a víz és élelem kérdése, a tisztálkodás, ruhák mosása, az alvás, a betegségek, potenciális sérülések kérdése. Onnantól, hogy a táskákat megtalálják, nem látjuk többé őket szenvedni azzal, hogy elejtsenek egy nyulat, vagy halat fogjanak, kagylót, rákot halásszanak. A gombaszedésen kívül nem látjuk, hogy növényeket gyűjtenének, hogy pl. hogy nem kapnak ételmérgezést egy olyan növény elfogyasztásától, amit nem ismertek, de mérgező rájuk nézve. Nem látjuk, hogy ha betegek, azt hogyan orvosolták, egyedül Jia vérzékenysége merül fel, amire kényelmesen találnak gyógyszert az egyikük táskájában. Bonghi az elején megtanítja, hogyan lehet a növényekről lecsapódó párából ivóvizet nyerni, de az nem annyi, ami 8-9 embert képes naponta több palacknyi vízzel ellátni. Nem igazán látjuk, hogy bebarangolnák a teljes szigetet, hogy édesvízű patakot, folyót keressenek. Nem tudjuk, hogy oldják meg a tisztálkodást (a hölgyek kimondottan szépek, ápoltak ahhoz képest, hogy egy lakatlan szigeten vannak, a férfiak is inkább csak maszatosak az arcaikon). Természetesen találnak egy elhagyatott, romos kunyhót, amit szállásként használnak, de nem látjuk, hogy pl. megpróbálnák azt megjavítani: fát kivágni, bedeszkázni vele a lyukakat a falban, tűzhelyeket kialakítani, hogy ne fázzanak (mert amúgy a szigetre beköszönt az ősz és a tél is időközben, ők meg lyukas falú házban alszanak a földön, rongyokkal betakarózva). És még sorolhatnám.

A másik, ami nagyon bárgyúra sikerült, a kínai kórházban való kergetőzés és menekülés. Semmi szükség nem volt a komikus elemekre, hogy az odaküldött verőemberek ilyen bárgyú barmoknak legyenek beállítva, mert így sajnos az egész hitelét vesztette. Hasonlóképpen szánalmasan béna, amikor Juno és Taeho a szikla peremén lógnak, és Juno egy kézzel tartja magát és a kb. vele egy súlyú Taehót. Nevetséges.

Mint minden más koreai sorozat, ez is belassul az utolsó harmadban. Ahogy mindenki visszakerül Koreába, előjönnek a szokásos, ismert toposzok: a gazdagok és befolyásosok (Jang elnök és Taeho) képesek meggyőzni (=lefizetni) a nyomozócsoportot, az ügyészséget, a rendőrséget, fegyverrel képesek zsarolni Kijunt Jia életével, hogy az ő szájuk íze szerint tegyenek vallomást, és el tudják érni, hogy Hwang elnök úr hazaszállítás közben autóbalesetet szenvedjen, hogy megakadályozzák az ő vallomástételét. Közel 3-4 részen keresztül az elhunyt Yun Sohi mobilját kergeti mindkét tábor, amin egy inkrimináló felvétel képes lerántani a leplet Jang elnökről és Taehóról, és mikor hőseinknek sikerül ezt nyilvánosságra hozni, még akkor is Bonghit és Junót tartóztatják le és fogják perbe, nem a konkrét elkövetőket. Ami egészen nevetséges, de mint régóta koreai drámákat néző rajongó, már meg sem lepődök. Amilyen jól és érdekesen indult a történet, annál nagyobb kár, mi lett belőle. Az epilógus egészen elképesztő lett, ahogy a megmenekültek, KIEGÉSZÜLVE A VÉGÜL LESITTELT TAEHÓVAL közösen festegetnek Bonghi szöuli, tetőtéri lakásában, mindenki vidám, mintha mi sem történt volna, és Taeho nem ölte volna meg egy sor közeli ismerősüket vagy nem próbálta volna meg konkrétan őket is meggyilkolni. Teljesen felfoghatatlan.

 

Fena: Pirate Princess (2021) – 10/♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥

A kiváló Macross Frontier fájdalmas űrt hagy maga után, így ezúttal még nehezebben válogattam a megnézhető animék közül. Szeretek párhuzamosan egy élőszereplőst és egy animét nézni, mert 1-1 rész belőlük kb. ki is tölti a napi edzésidőmet, és mégse telik monotonitással. Nem akartam valami híres, új franchise-ba belevágni (sokminden kapott idén anime adaptációt, és fog is még az év hátralevő részében). A Gundamnak félelmetesen sok epizódja és sorozata van, ránézésre 3-4-szer annyi, mint a Macrossnak, így azt eleve elvetettem. A másik nagy űrsorozat, a Legend of Galactic Heroes is alapból vagy 100 részes, plusz az elmúlt években megjelent, modern változat/folytatás hozzá (ami egyébként gyönyörű szép rajzolású, szóval már csak emiatt nagyon vonz a dolog). De így, hogy a Macrossból a Delta még hátra van, nem akarom elkezdeni egyiket se, legyen rendes lezárása ennek, ne kavarodjanak itt a franchise-ok. Rengeteg előzetes el van mentve, de valahogy egyikhez se volt most ingerenciám. Aztán jött ez… és teljesen elbűvölt.

Egy fiktív, 18-19. századi korban járunk. Egy holland nemesúr, Franz Houtman tengerre száll a kislányával, Fenával, valamint hű barátaival és segítőivel, a hajót azonban megtámadják. A lángok közül egy mentőcsónakba teszi a kislányt, a víz pedig tovasodorja a gyermeket, aki egy távoli szigeten ér partot, eszméletlenül. A szigeten örömlányok veszik magukhoz és egy bordélyházban nevelik fel őt. Egzotikus külseje, hófehér bőre és szőke haja azonnal felhívja rá a figyelmet, szépsége láttán pedig minden helybéli és arra tévedő férfi arról álmodik, hogy a lányt magáévá tehesse. Az egyik helyi nemesúr házasságra is akarja kényszeríteni őt, a lány azonban nem ilyen jövőt képzelt el magának. Szerencséjére apja egykori, hű barátai megmentik a nászéjszaka előtt, a lány pedig hamarosan egy kalózbanda hajóján és védelme alatt találja magát. Együtt indulnak útnak, hogy megfejtsék Fena apjának és a lány származásának rejtélyét…

Valami egészen hihetetlen szépség árad az egész történetből. Az animáció minősége és a rajzolás szemet gyönyörködtető, a táj csodálatos, festett tájképeket idéz. Az utolsó hajszál vagy ruharedő is olyan természetességgel, élethűen mozdul, libben, lendül, mintha hús-vér embereket néznénk, nem kézzel rajzolt történetet. A figurák járása végre nem szobor- vagy deszkapalánkszerű, hanem látni, ahogy egész testes mozgást animáltak mögéjük. A történet rém egyszerű, hősnőnk bájos és szerethető, és őszintén: van menőbb SZAMURÁJ KALÓZOKNÁL? Imádom. Első pillantásra beleszerettem. Könnyed, látványos, humoros, és pedzeget egy kis romantikát is, amitől rettentően könnyen nézeti magát. A zenéje andalító és üde, abszolút nem tolakodó, nem uralkodik a jeleneteken, hanem gyöngéden kiegészíti azokat. Nagyszerű, hogy európai tájakat mutat be, szinte olyan, mintha egy kosztümös videojátékot játszanánk. Nem ódzkodik a felnőtt (=szexuális) témáktól, hisz Fenával eleve egy bordélyban nyitunk, de minden korhű, illetve minden humoros csipkelődés simán belefér a korszakba. Amikor kikötnek kalózaink, hogy feltöltsék a tartalékaikat, a kikötőben rögtön lecsap egy kurtizán Shitanra, az íjászra a bandából, mondván, szívesen eltöltene vele egy éjszakát. Mire Shitan megjegyzi, hogy nincs nála annyi pénz. Erre a nő: egy ilyen szép férfi a vendégünk, mire Shitan már huncutul öleli is magához a nőt.

Shitan amúgyis egy elképesztően helyes és szexi kurafi, hiába a csapat élén álló Yukimaru az elsőszámú “love interest” Fena számára. Shitan azonban gyönyörű, már-már (Fushigi Yuugi-s) Hotohori-szinten gyönyörű:

VÉGEM VAN!

Az ikrek, Kaede és Enju gyakorlatilag a Harry Potteres Fred és George Weasley megfelelői, és nem tudok betelni velük. <3

A karaktereink rendkívül erősek. Egészen hihetetlen, hogy nyugati és keleti stúdiók koprodukciójában tudott készülni egy ilyen történet, amit nem hat át a woke slájm: hogy az egyébként tettrekész és jólelkű hősnőnek igenis többször megmentésre van szüksége, és azt nem toxikus maszkulinitással teszik meg a férfi szereplők, hanem a lehető legnagyobb odaadással és alázattal. Vagy abszolút alfa-giga-CHAD módon, ahogy Yukimaru szokta megmenteni a napot, hetet, hónapot, vagy épp megvallani a szerelmet.

Nem bírom!

Történetileg vagy mitológiájában kicsit nagyobbat akart harapni, mint amennyit meg tud rágni, de valahogy nem bánom. Talán csak az elfogultság mondatja velem, de az összkép segít továbblépni néhány logikai bukfencen. Amilyen egyszerűen indult, olyan összetett lett a vége. Megtudjuk, hogy Fena valójában nem is Houtmann tengerész lánya volt, hanem egy egészen különleges vérvonal örököse: anyja, Helena révén Jeanne d’Arc leszármazottja (ami… érdekes, tekintve, hogy az Orléáns-i Szűz nevében benne van… hogy SZŰZ), és mint olyan boszorkányok vére csörgedez az ereiben. Ez pedig őt és felmenői nőtagjait mind egy nagyon fontos szereppel ruházta fel: a világmindenség sorsa felett őrködő Figyelő szegődik melléjük, egy titokzatos helyre, Edenbe csábítva őket, ahol nagyon fontos döntés elé állítja őket. A pusztulás felé rohanó világot vagy hagyják ebben a formában tovább előremenetelni, vagy egy teljes újrakezdést választhatnak, melynek következtében azzal a férfival, aki a legnemesebb számukra, egyfajta Noé bárkáján útra kelve rájuk vár a feladat, hogy a Földet újra benépesíthessék. Bárhogyis döntenek, kötelességük vérvonalukat továbbadni, hogy az újabb és újabb nemzedékek ismét ezen döntés elé legyenek állítva, ám a döntés meghozatala után elvesztik minden emléküket, mert az emberi elme képtelen feldolgozni egy ilyen döntés súlyát.

Hát, megmondom őszintén, nem gyengén kikerekedett a szemem ezek láttán. Egy könnyed, harcos-szerelmes-humoros történetre számítottam, helyette egy nagyon mély, metafizikai fejtegetést kaptam, amire nem biztos, hogy fel voltam készülve (és ahogy nézem, más néző sem, ami miatt ez lett a sorozatot ért egyik legnagyobb kritika). Tény, hogy
– az emberiség valóban a pusztulás felé rohan, amit vagy megállít valaki, vagy összefogva mindenki, vagy mind odaveszünk
– ha ez a valaki meg tudja ezt állítani, az valóban nem lehet csupán egy hétköznapi kalandor, olyasvalakinek kell lennie, aki lelkének tisztasága és elhivatottsága révén jogosult egy ilyen súlyos döntést meghozni
– a döntés terhe valóban elviselhetetlen lenne minden átlagos ember számára, hát még annak, akit esetleg valamilyen fentebb értelem vagy isteni erő erre kiválasztott, így teljesen jogos, hogy a döntést követően az alany jobban jár, ha elveszti az emlékeit.

Helena döntését nem látjuk ugyan, de sejtjük, hogy mi az: a világ megmaradt, ő pedig megszülte a gyermekét, nem is akármilyen körülmények között. Helena egész története legalább olyan tragikus, mint a helyzet, amibe öröksége belekényszeríti. Nemes kisasszonyként került az angol király udvarába, ahol megismerkedett a király egyik kisebbik fiával, Abel herceggel, akinek nem volt különösebb esélye a trónra, így inkább a művészetekért élt. A két fiatal szép lassan egymásba szeretett, és ahogy felcseperedtek, ez az érzés csak még erősebbé vált. Egy ponton azonban Helena eltűnt az udvarból és Abel közeléből (saját magyarázatom szerint ekkor járhatott Edenben), majd amikor visszatért, Abelnek a cselédlányok pletykáiból kellett megtudnia, hogy gyermeket vár a királytól, Abel tulajdon apjától. Mielőtt azonban a kislány megszülethetett volna, az inas Franz Houtmann megszöktette az állapotos Helenát, ami egyben halálbüntetést is hozott a nyakába. Mikor évekkel később megtalálták és visszavitték Angliába, máglyahalálra ítélték, akárcsak ősét, Jeanne-t. Abel meggyötörten szerelmet vall neki, és semmilyen szemrehányást nem tesz neki, mondván, akkor is szerette volna és kitartott volna mellette, ha a a tulajdon testvérét kellett megszülnie. Helena vigasztalni próbálja őt, hogy ne bánkódjon, “Eden”-ben majd újra találkoznak és egymáséi lehetnek. Abel zokogva nézi végig a nő halálát, és onnantól kezdve Eden megtalálásának megszállottjává válik. Így jut el Fenához, aki akaratlanul is elvezeti őt erre a titokzatos helyre. Fena és Yukimaru mellett ő is eljut a legfelsőbb szintre, ahol haláltusája közepette ismét megjelenik előtte Helena szelleme, a két szerelmes pedig végül megleli az örök boldogságot és megváltást.

Mert Abel bizony meg is érdemli, hogy bűnbocsánatot nyerjen, de rászolgál arra, hogy gyötrelmekkel teli élete véget érjen, és boldogságban folytatódjon Edenben Helenával. Felnőni és megszeretni egy nőt, majd végignézni és tudomásul venni, hogy a saját apjától kellett gyermeket szülnie… És hogy Houtmannal aztán megszökik, majd bűnben visszatér, és máglyahalált hal… Mindezek alatt mégis kitartóan szeretni őt és semmiért sem hibáztatni, vagy szemrehányást tenni neki… Kemény. Nagyon kemény. Abel lelkileg megnyomorodik ettől, ami szörnyű gonosztettekre kényszeríti őt, sok ember életének kioltására, amire nincs mentség. Mégsem tudjuk őt nyugodt szívvel teljesen elítélni, mert átérezni a fájdalmát (sőt, azt kell mondjam, hogy minden közös pillanata Helenával gyakran szívfacsaróbb, mint pl. Fena és Yukimaru jelenetei).

Míg Helena élete és sorsa passzívnak mondható, lánya sok tekintetben magához ragadja a döntés lehetőségét. Egy bordélyházból indul, ahol ki van szolgáltatva a társadalom (és a férfiak) szeszélyeinek, de mielőtt erélyén csorba eshetne, tervet kovácsol, hogy megszökhessen. A szamuráj kalózok megmentik ugyan és magukhoz veszik, de Fena nem akar kolonc lenni a nyakukon: mindegyiküket addig kérleli, míg saját fegyvernemükben tanítgatni nem kezdik őt. Amikor Yukimaru megsérül, Fena odaadóan ápolja őt, míg a férfi magához nem tér. Edenben pedig, mikor választás elé kerül, dönthetne úgy, hogy a számára kedves Yukimaruval reseteli a világot, és újrakezdik az életet, de képtelen a többiekről lemondani, mindenki más életét a saját boldogsága kedvéért eltörölni, így vállalva az amnéziát, visszatér hozzájuk. Barátai pedig onnantól kezdve mindent igyekeznek megtenni, hogy korábbi emlékeit visszanyerhesse.

Maga Eden szigete/birodalma nagyon érdekes, és van egy kicsi magyar vonatkozása is. A Figyelő elmondja, hogy ez a hely a Föld egyfajta kincsesládája, mely a világtörténelem legjelentősebb drágaságait és kulturális emlékeit megőrzi az utókornak (pl. egy világméretű resetet követően). El Dorado mesés kincsei, Alexandria könyvtárának kötetei, a Frigyláda, keleti világok szent ereklyéi, de az Araráton megfeneklő bárka is mind megtalálható itt, sőt: a kalózlány, Karin talál egy magyar (!) aranyérmét is a többi közt. Sokat elmondott pl. Abel jelleméről, hogy őt nem a nyereségvágy hajtotta előre, mikor meglátta ezt a temérdek kincset, hanem nyílegyenesen masírozott Helena felé. Kalózaink persze zsákmányoltak egy keveset a kincsből későbbi kalandjaik számára, ami már csak a 2. évadra maradna… Feltéve, ha a készítők akarnának 2. évadot (nem akarnak).

Ez egy érdekes történet volt, mely szépnek és üde gyöngyszemnek indult, aztán nagyon komoly témákba átcsapott, és igencsak elgondolkodtatott. Egyetlen dolog van, amire nem találtam magyarázatot, és a sorozat sem szolgál vele: miért kényszerítette a Figyelő, hogy Helena összefeküdjön a királlyal? A magyarázat homályosan úgy szólt, hogy a király kellett hozzá, hogy az újabb kiválasztott, szűz hajadon megszülethessen. Ami… furcsa. A király aligha lehetett a legméltóbb párja Helenának (akkor már inkább Abel), hiszen a reset során is azt kínálta a Figyelő az érintett hölgyeknek, hogy a hozzájuk legméltóbb férfival kezdhetik újra az életet. Semmi nem indokolja hát, hogy Helena egy ilyen helyzetbe belekényszerüljön. Talán büntetés volt a Figyelő részéről, amiért így döntött? És ha igen, Fenára is egy kényszeres gyermekáldás vár, vagy boldogan egymáséi lehetnek Yukimaruval?

Ha valami bizakodásra adhat okot, az az, hogy amikor Fena, emlékeit keresve városról városra, szigetről szigetre vándorol a többiekkel, boldogan kacagva elszalad mellette két szőke gyermek, az egyikük egy rajzmappával, ami felfogható akár Abel és Helena reinkarnációjának, és ez igazán szép motívum.

Mindettől függetlenül úgy kellett ez a sorozat az én romantikus lelkemnek, mint egy falat kenyér. Szeretem, imádom, tökéletes! MÉG TÖBB ILYEN SOROZATOT!

 

Akebi-chan’s Sailor Uniform (2022) – 10/8

Miután a Fena ilyen mély benyomást hagyott bennem, nehezen tudtam csak rávenni magam, hogy valami új sorozatot válasszak. Mint amikor valami olyan magasra teszi a mércét, hogy félsz bármi másba belevágni, még olyasvalamibe is, amit esetleg régóta meg akartál nézni, mert előre rettegsz, hogy mekkora csalódás lesz. Sokáig böngésztem a kínálatot, de olyan sok agyonsztárolt, hosszú sorozat szerepelt a “népszerű” kategóriában, amihez semmi ingerenciám nem volt, hogy már majdnem feladtam. Aztán eszembe jutott Akebi-chan és az ő matrózblúzos egyenruhája, aminek az előzetesét még az év elején elmentettem magamnak. Rég volt, hogy vegytiszta shoujót láttam vagy olvastam, ebben a sorozatban pedig a néző a shoujo kvintesszenciáját kapja.

Akebi Komichi egy 12 éves vidám, szeretetreméltó kislány, aki egy festői szépségű, vidéki városkában él a varrónő édesanyjával és kishúgával, Kaóval (az apjuk a nagyvárosban dolgozik, és csak ritkán tud hazajárni hozzájuk). Minden vágya, hogy felsőbb iskolába kerülve egy nap ő is olyan büszkén viselhessen matrózgalléros iskolai egyenruhát, ahogy egykor az anyja, ezért jelentkezik a Roubai Akadémiára, ami egy elit, privát lányiskola. Az anyukája saját maga varrja meg neki a leendő egyenruháját, a tanévnyitón azonban Komichi azzal szembesül, hogy az intézetben már nem a régi matrózblúzt kell hordani, hanem blézeres, kiskosztümszerű egyenruhát. A lánynak azonban az igazgatónő megengedi, hogy a meglévő ruháját viselje, amennyiben ragaszkodik hozzá, Komichi pedig félve ugyan, de elfogadja az ajánlatot. Tart attól, hogy mindenki meg fogja őt bámulni vagy ki fogja rekeszteni, ugyanakkor reménykedik is abban, hogy ha a figyelem középpontjába kerül, talán barátnőket is könnyebben tud később találni. Megkezdi hát a tanulmányait az akadémián.

Éééés ennyi. Kell ennél ártatlanabb, kedvesebb szinopszis egy ilyen bájos történethez? Egyáltalán nem. Ahogy azonban teltek-múltak az epizódok, egyre gyanakvóbb lettem a sorozatot illetően: mégpedig hogy ez valami nagyon alattomos yuri/ecchi/hentai csapda. Mert hiába bűbájos mind a manga, mind az anime, vannak pillanatok, amikor akaratlanul is felszalad az ember szemöldöke. Nem tudom, lehet, hogy csak az internet rontott el végérvényesen, de amikor ezt látod…

… vagy ezt (aminek még az anime-változata is… vicces…)…

… vagy mikor a lányok azt próbálják eldönteni, melyiküknek van a legszebb lába, és Kei csinál magáról egy ilyen fotót…

… vagy pusztán a tény, hogy a lányok mind így el vannak pirulva minden interakcióban, ami gyakorta az ilyen stílusú hentai/ecchi animék sajátossága…

… akkor yeeeeaaaaah, rájössz, hogy ez igenis egy csapda.

És nem is igazán azzal van baj, hogy a lányok játszanak, cukkolják egymást vagy épp felfedezik a nőiességüket, mert az nyilván ebben a korban kezdődik. Hanem az, hogy ártatlan köntösbe bújtatva mindkét médium erősen fetisizálja ezt, pontosan azok számára, akik a legkárosabb módon érdeklődnek az ilyesmi iránt. Ami nagy kár, mert mind a manga rajzolása, mind az animáció minősége csodálatos és szemet gyönyörködtető részletességgel tárul elénk. Az anime egyébként szorosan, szinte panelről panelre követi a mangát, egy epizód nagyjából fél kötetet ölel fel, így a rajongóknak nem kell attól tartani, hogy nagyon más irányba kanyarodik el a történet, vagy megtelne fillerrel.

A baj talán csak azzal van, hogy túlságosan meseszerű és idilli a történet. Nincsenek rivalizálások, klikkek, mindenki kedves a másikkal, segítik, támogatják egymást, és persze mindenki szereti Komichit. Az epizódok másról sem szólnak, mint Komichi útjáról, ahogy megismerkedik az osztálytársaival, és külön-külön mindegyikkel barátságot köt, vagy legalább elnyeri az elismerésüket. A sorozat egy nyári sportnappal ér véget, melyet felvezetve végigkövethetjük a lányok felkészülését a nagy eseményre. A finálé Komichi táncos fellépésével ér véget, melyet zongorán kísér Erika, a szőke copfos úrilány, aki Komichi talán legkedvesebb barátnőjévé válik a történet során. De… ennyi. Nem mondom, hogy nem tetszett, mert szép az animáció, bájosak a karakterek, de kevéssé életszagú a dolog. Nem látjuk az esetleges, tanulási nehézségeket, nincsenek nézeteltérések, nincs jó lányok szembenállása rossz lányokkal, nincs első szerelem (hiszen lányiskoláról van szó, a fiúk pedig így teljesen ki vannak írva a történetből), mely esetleg megdobogtatná a lányok szívét. Mindenki kedves és jóságos, ami kellemes ugyan, de csak ideig-óráig bírjuk ezt a szirupos cukiságot. Folytatni fogom szerintem a manga olvasását, mert gyönyörű a rajzstílusa, hátha abból kiderül, merre megy tovább a történet.

 

Belle (2021) – 10/10

A nyári MondoConon volt alkalmam megnézni a szabadtéri vetítés során ezt a csodálatos mozifilmet. Egy ideje ennek is el volt mentve az ajánlója, de halogattam, mert a rajzstílusával nem voltam kibékülve. Gyerekként imádtam a Studio Ghibli rajzstílusait viselő sorozatokat, felnőve viszont sosem tudtam egy hullámhosszra kerülni az egész estés filmjeikkel. Az animáció minősége szemet gyönyörködtető volt a legtöbb esetben, a mondanivaló nem érintett meg, és talán furcsa ezt leírni, de azt hiszem, az embernek valahogy meg kell érnie lelkileg ahhoz, hogy képes legyen megérteni a történetüket. Gyerekként nehezen tudod igazán felfogni a Nausicaä környezetvédelmi aspektusait, háború és elmúlás borzalmait a The Grave of Firefliesban, vagy a szellemvilág misztikumát számos alkotásban. A Belle is sokban ezt a gondolatot ébresztette fel bennem, és pontosan ezért, felnőttfejjel egyszer igenis tervezem, hogy adok egy esélyt a Ghibli műveinek, hátha most magamhoz közelebb érzem majd őket. A Belle ugyan nem az ő alkotásuk, de örülök, hogy felerősítette bennem újra ezt a vágyat.

Suzu egy szeplős, zárkózott és eléggé szociofób, középiskolai leány Japán egy vidéki kis városában. Gyermekként elveszítette az édesanyját, akit egy megáradt folyó sodort el, miután a nő megmentette egy veszélyben lévő gyermek életét. Suzu azóta bezárta a szívét a világ előtt, és apjával is szinte semmilyen kapcsolata nincsen. Úgy érzi, az anyja cserbenhagyta őt azzal, hogy egy másik gyermekért az életét adta, róla, kettejükről pedig lemondott. Éppen ezért az iskolában is visszahúzódó, lámpalázas, szürke kisegér életet él. Egyetlen barátnője van csak, a tűzről pattant Hiro, és titokban érzéseket táplál az őt gyerekkorától kezdve istápoló Shinobu iránt.

Egy nap ő és Hiro is meghívót kap a globális méretű, virtuális valóságot megteremtő U rendszerébe, mely az ember biometrikus azonosítását követően egy digitális avatárt generál a regisztrálónak, akivel aztán szabadon létezhet a virtuális térben. Suzu regisztrál, a program pedig egy gyönyörű avatárt készít neki, és saját neve (“harang”) után Bellnek kereszteli el. Mivel Suzunak van zenei előképzettsége, és édesanyja volt barátnőivel rendszeresen szokott kórusban énekelni, a U világában, Bellként is dalra fakad, a U “lakóit” pedig elvarázsolja a hangja, a mondanivalója, és nem utolsósorban a megjelenése. A szépsége révén át is keresztelik Belle-re, és világméretű szupersztár lesz belőle, aki rendszeresen ad koncerteket a U világában. Egy alkalommal azonban egy torz szörnyeteg, a Sárkány zavarja meg Belle fellépését. A rém testét fájdalmas sérülések borítják, és a U világában ő áll a küzdősportokban a bajnoki lista élén. A U “rendfenntartói” igyekeznek megfékezni őt, és készek akár a legsúlyosabb büntetéssel is sújtani, ami az avatár mögött álló játékos nyilvános leleplezését jelentené. Belle-nek felkelti a figyelmét a titokzatos teremtmény, és addig nem nyugszik, míg meg nem találja őt eldugott palotájában, és közelebb nem kerül hozzá…

Nem is tudom, mit mondhatnék. Minden futurisztikus szálat félretéve, rendkívül emberi történetről van szó, nagyon mélyen húzódó, pszichológiai motívumokkal. Egy gyermek traumájával, aki végignézi anyja halálát, a cserbenhagyottság és magány érzésével, ami egy évtizeden át eluralkodik a lelkén… A bezárkózással a világ elől, a pánikrohamokkal, amiket kap, amikor hirtelen minden figyelem rá irányul… Egy apa óvatos, bár korántsem eredményes próbálkozásaival, hogy nyisson feléje… A kommunikáció teljes megrekedésével apa és lánya között… Az irigységgel, amit Suzu érez, amikor az iskola legnépszerűbb lányát, Lukát nézi, ugyanakkor a rettegéssel, amikor ő maga is az érdeklődés középpontjába kerül… Shinobu és édesanyja barátnőinek őszinte gondoskodásával, amit a magára maradó gyermek iránt éreznek… És végül Belle szárnyalásával és anyai aggodalmával, amit a U világában demonstrál, ahogy szép lassan meg tudja, ki is lehet a Sárkány mögött, és ahogy mindent próbál megtenni annak érdekében, hogy megvédje őt és segítsen neki…

Meg kell valljam, megkönnyeztem a filmet, noha diszkréten, mert több százan néztük a vetítésen, és gáz lett volna nyilvánosan bőgni rajta. De csodálatos volt, ahogy tanúi lehettünk Suzu metamorfózisának, ahogy a szégyellős, szeplős lányból Belle-en keresztül képes volt kiteljesedni, ahogy az énekével a U teljes közönségét képes volt maga mögé állítani, és ahogy mindenki összefogott a Sárkány megmentése érdekében. Suzu hajlandó volt leleplezni magát a U lakói előtt, csak hogy elnyerje a bizalmát, és énekével még így is elvarázsolt mindenkit. Sikerült végül megtudnia, hogy a Sárkány valójában egy tizenéves fiú, aki súlyosan abuzív apjától kénytelen újra és újra megvédeni a kisöccsét, de a világ felé szinte minden bizalmát elvesztette már, mert sose kapott segítséget senkitől. Suzu azonban hajthatatlan, és képes Tokióig menni, hogy megtalálja a testvérpárt, és megvédje őket apjuk további bántalmazásától. Szívszorító és egyben magával ragadó, ahogy a zuhogó esőben öleli őket, és a testével védi a fiúkat az apjuktól, aki csúnya sebet is ejt emiatt Suzu arcán, de végül meghátrál, látva a lány elhatározását.

Ha valami kritikát fel tudok hozni a filmet illetően, az pont ez a sérülés: az animáció úgy mutatja, mintha a férfi konkrétan az ujját beleakasztaná Suzu arcának bőrébe, és széttépné a húsát, ami fizikailag azért nem így működik, és a közönség soraiban több nézőn láttam, hogy rémülten ugrott egyet, amikor ez a jelenet következett, annyira elborzasztotta őket. Pl. egy erősebb köröm-marás élethűbb lett volna. A másik, hogy a befejezés kicsit lezáratlan. Suzu hazatér az otthonába, de nem igazán tudjuk meg, mi lett a testvérpárral. Most lépett valamit a rendőrség vagy gyámügy az érdekükben? Vagy vissza kellett menniük az apjukhoz? Suzu nyugodt, amikor az otthoniak üdvözlik, így feltételezhetjük, hogy valami jó dolog fog innentől kezdve a gyerekekkel történni, de nem kapunk egyértelmű választ erre.

A látvány csodálatos, mind a U pazar világán belül, mind a hétköznapi jelenetek animációjánál. A zene, Belle énekhangja varázslatos, a dalai hallatán több alkalommal is észrevettem, hogy libabőrös volt a karom, és néma csendben, tátott szájjal figyeltem, ami a filmvásznon történik, mert nemcsak a U világát, de a nézőt is magával ragadta. Suzu pánikrohamai számomra kicsit erősek voltak, de mint olyasvalaki, aki nem éli meg ezt a betegséget, nem tudom eldönteni, hogy mennyire valós és mennyire túlzó, amit láthattunk. Én is jellemzően egy konfliktuskerülő, inkább introvertált személyiség vagyok, aki ugyancsak nem szeret rivaldafényben tündökölni, így el tudom képzelni, hogy vannak még nálam is zárkózottabbak, szégyellősebbek, visszahúzódóbb személyiségek.

Ez a film fantasztikus, és nagyon jót tesz az ember lelkének. Bátran ajánlom nem anime-rajongóknak is.

 

Nightmare Teacher – 10/6

Meglepő, hogy a munkahelyi drámák helyett mennyivel szívesebben nézek néha iskolai közegben játszó történeteket. Voltak ugyanis eddig köztük olyan gyöngyszemek, melyek igenis érdemessé tették ezt a műfajt, mégis rá kell jönnöm, hogy ezek csak kiemelkedő alkotások voltak, a többi pedig legtöbbször ugyanolyan sablonos, mint a felnőttek életét bemutató történetek. Ugyanazokkal a témákkal és sztereotípiákkal dolgoznak, és nem tudnak újat mutatni. Ugyanez igaz a Nightmare Teacherre is.

A Yosan Privát Középiskola 2/3-as osztályának osztályfőnöke balesetet szenved, a gyerekek pedig átmenetileg egy új tanárt kapnak helyette, aki addig átveszi a teendőit. A férfi, Han Bongu (Uhm Kijoon) időről időre konzultációra hívja magához az osztály problémásabb helyzetben lévő tanulóit (a kiközösítettet, a balhés verekedőt, stb.), a gyerekek pedig idővel sorozatosan tűnnek el a közösségből, de osztálytársaik emlékezetéből is. A 2/3 osztályelnöke, Kang Yerim (Kim Sohyun) és barátja, Seo Sangu (BTOB Lee Minhyuk) próbálja kideríteni, mi történhetett velük, és megfejteni a Han tanár úrt körüllengő rejtélyt.

Az egyik legfőbb kritikám a sorozattal kapcsolatban azt hiszem, itt is az volt (hasonlóan a The Sound of Magicben látott Ji Changwookhoz), hogy nem érzem, hogy Kim Sohyun állna a főszerepben (Uhm Kijoon mellett, természetesen). Pedig a sok lánykarakter mellett bizony lényegesen kevesebb szerepet kap, tudásban és színészi kvalitásban viszont egyértelműen a többiek felett áll. Nem tudom, hogy csak a narratíva kedvéért volt-e így, hogy a sorozat 2-2 rész erejéig ráfókuszáljon 1-1 történetszálra és problémás gyerekre, és végén Kim Sohyun karakterének feladatává váljon mindent megoldani. Hasonló igaz Lee Minhyukra, aki helyett szerepelhetett volna épp bárki más is, mert semmit nem tesz hozzá a történethez, csak annyit, hogy néha kattintgat a kamerájával, vagy bárgyún bájolog, azaz érezni, hogy ő csak idolénekes-státusza miatt kaphatta ezt a szerepet. Uhm Kijoon hozza a “szokásosat”, azt hiszem, mert 1-2 kivétellel (I’m not a robot, The Virus) nem láttam még őt pozitív szerepben, és azt hiszem, ezzel valamelyest be is skatulyázza magát az ilyen ambivalens vagy negatív karakterek világába.

A már jól ismert toposzok köszönnek vissza, mint népszerűség, a koreaik elcseszett megfelelési kényszere, hogy mindenáron ők akarnak a legnépszerűbbek, legszebbek lenni az osztályban (a lányok), vagy kifejezni a dominanciájukat azzal, ha sorozatosan megverekednek az iskola többi, balhés fiújával. És ez borzasztóan unalmas. Nyilván az iskolai erőszak vagy zaklatás/bántalmazás egy komoly probléma, de miért hagyjuk, hogy ez egyáltalán idáig fajuljon? Miért fontos egy gyereknek, hogy mindenáron kitűnjön, hogy mindenki vele bájologjon, hogy őt tartsák a legszebbnek, és hogy aztán ő szekálhasson másokat? És mit nyernek a fiúk azzal, ha rendszeresen ökölpárbajra mennek egymással? Tényleg oda jutottunk, hogy ez a fontos, és nem az, hogy hogyan tanulsz, milyen lesz a végzettséged, miből fogod majd eltartani magad, és hogy végső soron milyen ember lesz belőled? Miért olyan fontos az emberek számára mások róluk alkotott véleménye, és miért nem foglalkoznak inkább azzal, ami igazán fontos? Miért kell leugrani az iskola tetejéről pusztán azért, mert az osztály többi tagja átnéz az érintett karakteren? Foglalkozzon a saját dolgával, és koncentráljon a tanulásra, ne visítozzon a többiekkel, hogy “én! én! én! figyelj rám!“. Mindezek ellenére újabb és újabb diák adja el a lelkét az “ördögnek” a népszerűség, a szépség/hiúság, a hatalom vagy a jobb jegyek reményében, és végül tényleg az osztályelnök Yerimre marad a feladat, hogy mindenkit kirángasson ebből a posványból, és újra egy, normális osztály lehessenek.

A legnagyobb baj a sorozattal, hogy még ha jó is volna az üzenete (nem az), lehetősége volna felhívni ezekre a figyelmet, megpróbálni edukálni a nézőket (a társadalmat), hogy ne ragadjon le ilyen sekélyes értékek mentén, hanem összpontosítson ennél fontosabb dolgokra az életben (de nem teszi). A befejezés ugyanis elront mindent: kiderül, hogy a teljes cselekmény csak Yerim álma volt, ahogy a szünetben szunyókálva a padon feküdt, így minden mondanivaló repül is a levesbe.

 

Cruel Palace: War of Flowers (folytatva) – 10/2

Egy régi történet, amit pár éve parkolópályára tettem, mert a sorozat kb. harmadától hiányoztak a letöltési/megnézős linkek, és nem tudtam befejezni. Akkoriban nem is igazán bántam, hogy félbe kellett hagyni, mert ez nem egy túl jó sorozat, mégis úgy éreztem, hogy illene megnéznem, ha már a koreai történelem általam egyik legérdekesebb és legkedvesebb időszakát és figuráit mutatja be – azaz a 2. mandzsu háborúk, Gwanghae trónfosztásának, Injo király trónrakerülésének, Sohyeon herceg és hitvesének shenyangi fogságának, hazatérésének és tragédiájának korát.

Előzőleg a 20. részig jutottam, mely Injo (Lee Deokhwa) trónrakerülését és a mandzsuk támadását követően eltelt 8-9 évet mutatta be, és ez már korábban is problémásnak tűnt számomra a cselekmény szempontjából, hiszen hátra volt kb. 30 rész 1-másfél évre, ami alatt a trónörökös Sohyeon herceg (Jung Sungwoon) és hitvese, Kang hercegné (Song Seonmi), hazaérkezve a palotában dúló intrikával kell, hogy szembesüljön. És az arányok így nagyon el vannak tolódva, mert már eleve arra kell számítanunk, hogy hosszú részeken keresztül nyújtják majd a semmit. Hősnőnk, a koreai történelem egyik legaljasabb szeretője, Jo ágyas (Kim Hyunjoo) eddig sem épp pozitív kvalitásairól volt híres, és belegondolni abba, hogy még 30 részen keresztül kell hallgatnunk a kényeskedéseit, hisztijeit, gonoszkodásait, eleve gyötrelmes érzés.

Furcsa mód a sorozat jóval nagyobb hatalmat vagy befolyást tulajdonít Kang hercegnének, a trónörökös hitvesének, mint amivel esetlegesen rendelkezhetett (mint aki dacol a királlyal, bátran szembeszáll katonákkal, akik fel akarják tartóztani őt, stb.), bár ez vélhetően a művészi szabadság számlájára írható, hogy legyen ellenpólusa Jo ágyasnak (tekintettel arra, hogy a női udvartartás többi tagja, a királyné és a többi, alacsonyabb rangú ágyas csak báb a hatalmasok játékában). Ettől viszont a férje, Sohyeon herceg jelentősége csorbát szenved, és egy beteges, gyenge, határozatlan férfiként ismerjük meg őt, aki megalkuvó módon inkább meghunyászkodik, semhogy “rossz gyermeknek tartsák” (azaz hogy az illemet félretéve szembeszálljon az apjával, vagy annak látszata felmerüljön, hogy a trónjára áhítozik). És ez baj. Sohyeon herceg ugyanis korának, de az egész Yi uralkodói családnak az egyik legokosabb, legnyitottabb gondolkodású férfiúja volt, akinek az irányításával egészen másképp alakulhatott volna az egész dinasztia sorsa. Itt viszont szinte karakter-gyilkosságot követnek el ellene azzal, hogy ő maga is kijelenti: nem áll szándékában megváltoztatni apja országát, és hogy máig élénken él az emlékezetében a mandzsuknak való behódolás pillanata (amikor a legyőzött Injo királynak többször is térdre kellett borulnia és meg kellett hajolnia Hong Taiji előtt, ami a legnagyobb megaláztatás volt számára), valamint hogy csak azért ismerkedett meg a fogság ideje alatt a mandzsukkal behatóbban, hogy az így szerzett ismeretekkel majd legyőzhesse és megbüntethesse őket. És amikor ezt halljuk, nemcsak a hercegnének erednek el a könnyei csalódottságában és keserűségében, de legszívesebben a nézőnek is. Ez a Sohyeon herceg valami mesevilágban él (a valódi herceghez képest), aki azt hiszi, a végtelen mandzsu birodalmat képes lenne megleckéztetni egy korábbi sérelem miatt.

És az a baj, hogy már legszívesebben itt elengednénk a történetet. Mert már most hiányzik belőle a tragédia iránt érzett szánalmunk. Miért sajnálnánk egy olyan figurát, akinek ennyire nincs realitásérzéke, és progresszív gondolkodó helyett ennyire szemellenzős? Arról nem is beszélve, hogy a hitvese, a hercegné is egy rettentő arrogáns, antipatikus nő, akit egyszerűen lehetetlen megkedvelni, vagy akár csak megsajnálni, tudva, hogy amúgy mi lesz majd a sorsa (spoiler: meghalnak mindannyian, gyerekestül). Határozott kiállásúnak kell lennie, hogy szembeszállhasson Jo ágyassal, igen, de olyan rátarti módon teszi azt, hogy a néző nehezen tud emiatt elköteleződni mellette, holott neki kellene a pozitív nőszerepben tetszelegnie. Ha valakire érdemes mellettük odafigyelni, az a király új felesége, a tinédzser kislányként udvarba kerülő, Jangnyeol királyné (Go Wonhee), akinek először majdnem beletörik a bicskája Jo úrnőbe, megerősödve azonban sikerül visszatérnie, és fiatal kora ellenére páratlan határozottsággal igyekszik helyt állni a gonosz ágyassal szemben.

A legrosszabb az egészben viszont az, hogy antihősünknek, Jo úrnőnek még csak meg sem kell különösebben erőltetnie magát, hogy konspiráljon, mert mindenki úgy elbalfaszkodja a dolgot, hogy mások hülyesége simán akaratlanul is a kezére játszik. A királyné egy ideig támogatja Kang hercegnét, de idővel fenyegetést lát benne (miért is?), ezért hajlandó saját magát szembeköpve inkább ellene fordulni. Visszatér Bongrim herceg, a király (sorban) második fia (pereputtyostul), őfelsége pedig sokkal nagyobb lelkesedéssel fogadja őket, mint trónörökös hercegi párt és azok gyermekeit. Azaz már ez is jelzésértékű az udvar számára. Bongrim mögé rögtön beáll a királyné is, és persze titokban Jo úrnő is, hisz ha Bongrim lenne a trónörökös, Kang hercegné mehetne a levesbe. Az udvar miniszterei a kezüket tördelve sopánkodnak, még a máskor oly karakán Choi Myeongil, a trónörökös tulajdon nevelője (és az ország korábbi, kétszeres miniszterelnöke) is egy gyáva, meghunyászkodó vénember lett, így a gonosz Kim Jajeomnak is elegendő csupán meghúzódni a háttérben és gonoszan mosolyogva nézni, ahogy az udvari intrikák közepette az ellenfelei kicsinálják egymást. Bongrim minden oldalnak igyekszik behízelegni magát: Kang hercegnét a fivére iránti szeretetről és tiszteletről biztosítja, a királyt arról, hogy meg akar fizetni a mandzsuknak az elszenvedett megaláztatásért, Jo úrnőt arról, hogy egy cipőben járnak, a királynét pedig arról, hogy a trónörökösi szék esetleges megüresedésével hatalmi vákuum keletkezne, mert egy tízéves kisherceg képtelen lenne kormányozni az országot, azaz ő maga, Bongrim lenne az alkalmasabb választás.

Mert hát igen, sorozatunk derekán meghal a trónörökös, mily meglepő. A történelem számára máig kérdéses, mi történt vele valójában, a megmérgezéséről szóló, szomorú pletykákat adaptálta ez a sorozat is, bár hozzá kell tenni, hogy már eleve egy gyenge és betegeskedő férfiként mutatták be őt, aki tudta magáról, hogy “nem fog már sokáig élni”. A híres, agyi traumás szálat is pedzegetik, ugyanis Injo több alkalommal is tárgyakat dobál az előtte térdeplő herceg fejének, köztük nem egyszer felkap egy tustáblát is, mellyel egy másik legenda szerint agyonverte őt valaki, szóval igyekeztek innen is meg onnan is csippenteni egy keveset. A herceg halála viszont rettentő antiklimatikus, akit nagyon sajnálni sem tudunk, mert semmi karizmája vagy kiállása nem volt. Kang hercegné az utálatosságát most sem tudja levetkőzni, és csak hergeli őt a sok fivére, akik szerintem nem is igazán gyászoló nővérüknek akarnak a folyamatos méltatlankodással és király elleni áskálódással segíteni, hanem saját hatalmukat és befolyásukat féltik az udvarban, ha a hercegné esetleg kegyvesztetté válna. És ez szomorú. Mert Kang hercegné teljesen magára marad, csak a két idős, a miniszterelnök és a királyi főeunuch, Kim In érez együtt vele, de mindenki lassan eltávolodik tőle, akárcsak Sohyeon hercegtől.

Sohyeon herceg egész kálváriája nagyon hasonlít (és ez most furán fog hangzani, de) JFK tragédiájára, főként annak tükrében, amit a miniszterelnök is mond: a palotában mindenki tisztában van azzal, mi történt, hogy a herceget megmérgezték, mégse tesz senki semmit, mit kellene hát még itt kinyomozni és nyilvánosságra hozni? A nagy hatalmi péniszméregetésben mindenki megfeledkezett a haldokló királyról, akarom mondani trónörökösről, és mást se látunk, csak szégyentelen színjátékot kb. minden résztvevő részéről. És ez tök gáz, mert egyetlen ember volt, akit legalább valamennyire sajnálni tudtál ebben a történetben (de neki se sikerült igazán rászolgálnia), most viszont már nincs senki, aki legalább minimális szimpátiát érdemelne. És ez megöli a sorozatot.

Mást se várunk, csak azt, hogy haljon már meg mindenki, mielőtt mi magunk is eret vágnánk. Annyira keserű az élmény, hogy szinte már csak a düh hajtja a nézőt, hogy végre pusztulni lássa az összes, konspiráló figurát, ahogy kínok közepette kileheli a lelkét. Mert ez a sorozat kíméletlen. Kíméletlen a szereplőivel, Sohyeon herceggel, annak ártatlan gyermekeivel (a legidősebb kisfiának konkrétan végig kell néznünk az akasztását, amiért remélem, hogy jól elpicsázták és megbírságolták az egész csatornát!), de kíméletlen a történelmi tényekkel és hűséggel szemben is, mely egy nagyon torz képet sugall arról, mi is történt valójában (és nyilván ezért is kellett a végső epizódok elejére külön figyelmeztetést és bocsánatkérést kiírni a nézők számára, hogy a sorozat erősen fiktív cselekményt tár eléjük). Kevés pozitívum mondható el róla, mely javarészt kimerül a szép jelmezekben és ékszerekben, valamint a középszerű zenében. Jó szívvel senkinek sem tudom ezt a sorozatot ajánlani, ebben a témában vannak ennél sokkal érdemesebbek.

 

The Promised Neverland S1 (2019) – 10/11

Hát az igazat megvallva… nem épp egy ilyen sorozattal terveztem folytatni az animés kalandjaimat. De képtelen voltam ellenállni annak az andalítóan gyönyörű betétdalnak/háttérzenének, ami az előzetes alatt is hallható (Isabella’s Lullaby), amit a Youtube egy automatikusan generált egyveleg lejátszási lista részeként dobott fel nekem a napokban. A képek alapján kisgyerekekről szóló sorozatnak tűnt, ami nem igazán a zsánerem, de a videó alatti kommentekbe beleolvasva iszonyat kemény cselekmény kezett kirajzolódni előttem, ezért felkeltette a kíváncsiságomat a dolog. Nem rajongok kimondottan a horror műfajért, főleg, ha annak ráadásul védtelenek az áldozatai (mint amilyenek a gyerekek), de… Úgy gondoltam, meglátjuk, mennyire bírja majd a gyomrom.

Történetünk a Grace Field Árvaházban játszódik, melyben 38 gyermek éli mindennapjait a gondoskodó Isabelle szárnyai alatt, akit szeretetteljesen mindenki csak mamának szólít. Kicsiktől egészen 11 évesekig sokféle megtalálható köztük. A gyerekek közül tanulmányi eredményben kiemelkedik az életvidám, mindenkinek segíteni akaró Emma, a kiváló stratégiai vénával megáldott Norman és a kissé zárkózott, de intelligens Ray. A kis lurkók naphosszat csak játszanak, és mind arról álmodnak, hogy egy nap örökbe fogadják őket (Emma kivételével, aki legszívesebben örökre az árvaházban maradna, annyira szereti a helyet). A gyerekek így alig várják a 12. születésnapjukat, amikor (legkésőbb) hivatalosan is elmehetnek örökbefogadó családjaikhoz. Egy nap a kis hatéves Connie-t búcsúztatják, akire hamarabb rámosolygott a szerencse, és hamarabb új családjához kerülhet. Míg az ottmaradók a lefekvéshez készülődnek, Isabella útnak indul Connie-val az árvaházat körülvevő, külső falak felé. Emma azonban észreveszi, hogy Connie véletlenül az árvaházban hagyta szeretett plüsfiguráját, ezért Normannel utánuk szaladnak, hátha utol tudják érni őket, és oda tudják adni a játékot a kislánynak. Egy szabály van azonban az árvaházban, amit nem szabad megszegniük: nem mászhatnak át a kerítésen, ami körülveszi őket. A két gyermek mégis kimerészkedik, de csak egy teherautót látnak meg, Isabellát és Connie-t sehol sem találják. Mikor azonban bekukkantanak a kocsi ponyvája alá, megfagy az ereikben a vér: a platón a kis Connie meggyötört, megkínzott, kifacsart holttestét találják meg. Idegen hangokra lesznek figyelmesek, ezért elbújnak az autó takarásában. Torz, hatalmas, szörnyszerű lények beszélgetésének lesznek fültanúi, akiktől megtudják, ők nem is egy árvaházban vannak, hanem egy “farmon”, ahol húst termelnek a gazdagok és befolyásos emberek asztalaira, azaz Connie-t is épp e célból készülnek elszállítani. Emma és Norman lélekszakadva rohan vissza a házba, ahol elhatározzák, hogy bármibe kerül is, meg fognak szökni erről a helyről, de viszik magukkal a többieket is.

Akármilyen abszurdnak is hangzik a cselekmény, már az első rész berántott. Mert most már zsigerből érdekli az embert, hogy vajon hogy a francba létezhet ilyesmi, és persze, hogy a gyerekeknek sikerül-e végül megszökni. Gondolkoztam rajta, hogy emiatt talán le kellene maratonozni, semmint napi egy résszel haladni az edzések közben, de nem tudom, mennyire bírnák az idegeim. De az ember nem bír magával, annyira beleinvesztálódunk a cselekménybe, a gyerekek sorsába, hogy képtelenek vagyunk letenni. Szinte már ott érezzük magunkat mellettük, és lúdbőrzik a karunk, milyen okosan építik fel a stratégiájukat és vonják le a következtetéseket. Már-már túl okosan, mondhatnánk, de akkor újra és újra eszünkbe juttatja a történet: ezek nem átlagos 11 éves gyerekek, hanem különös gondossággal fejlesztett és kondicionált tenyészpéldányok. Norman ugyanis rájön, hogy a húsuk mellett az agyuk lehet a szörnyek számára a legfinomabb, ezért is igyekeznek a tanulmányaikkal a gyerekek intelligenciáját minél inkább fokozni.

37-8 apróság megszöktetését persze nehezen tudnák ketten levezényelni, ezért szép lassan elkezdik beavatni a velük egykorú, többi gyereket: először Ray-t, majd végül az elég visszahúzódó Gildát és a harsány Dont – főképp azután, hogy Isabella mama váratlanul egy felnőtt segítő nővért, Kronét és egy új kisbabát is magával hoz egy nap az árvaházba. Emma és Norman nem tudja, kiben bízhat, ezért óvatosan szövögetik további terveiket, egyben csapdát is állítva új bizalmasaiknak, mert nem tudják, hogy Isabella és Krone nem hálózta-e be egyiküket vagy másikukat. Meglepetésükre a kém a legváratlanabb személynek bizonyul: addigi állandó bizalmasuk és stratégájuk, Ray az, aki évek óta Isabellának dolgozik, és maga is ismeri nagyjából a körülményeiket. Ray azonban ki akar törni ebből, és igyekszik a kettős ügynök szerepét arra használni, hogy minél hamarabb hatástalanítani tudják a mindannyiuk testébe ültetett nyomkövetőt, és meg tudjanak szökni. Ray segítségével arra is rájönnek, hogy van egy William Minerva nevű, titokzatos férfi, aki a könyvári könyveik útján mintha üzenni próbált volna nekik: minden könyvbe egy morze-kódolt, baglyos címer van pecsételve, 1-1 különböző szóval, a gyerekek pedig elkezdik átnézni az összes kötetet, hátha az segít nekik képet alkotni a külvilágban rájuk váró körülményekről.

A gyerekek tervezni kezdenek, hisz közeleg a tél, és az időjárás sem kedvezne nekik, ha tovább halogatnák a szökést. Egy októberi napra akarják időzíteni a dolgot, közeleg ugyanis lassan a három legidősebb születésnapja is. Krone azonban kiaknázható lehetőséget lát bennük: rájön, hogy a szabályokkal ellentétben Isabella nem jelentette, hogy a gyerekek előtt lelepleződött az igazság, ezért mindenáron bizonyítékot akar szerezni a szökésükre, hogy azzal Isabellát elmozdíthassa a helyéről és ő maga lehessen a Grace Field “mamája”. Próbál csellel a gyerekek közelébe férkőzni, elhitetni velük, hogy mellettük áll: azok nem bíznak benne, ugyanolyan gonoszat látnak benne, mint Isabellában, de úgy tesznek, mintha együttműködnének. Krone elmondja nekik, hogy a “mamák” és a hozzá hasonló “nővérek” is ugyanilyen árvaházakban nevelkedtek, de a kiválasztásukkor felajánlották a jobb képességűeknek a lehetőséget, hogy további képzést követően gondozókká váljanak. Felnőttkorba érve megtermékenyítették őket, a gyermekeiket pedig elvették tőlük, és hasonló farmokra küldték, akárcsak őket, immár mamaként. Kitörni ebből az ördögi körből nem tudnak, ugyanis a szívükbe egy jeladót ültetnek be, melyet – ha áruláson kapnák őket – egy elektromágneses impulzussal képesek lennének arra ösztönözni, hogy a szívüket megállítsa.

Isabella azonban ugyancsak nem bízik Kronéban, ezért azzal a hírrel kecsegtet számára, hogy tényleges mamává léptették elő, ezért azonnal el kell hagynia az árvaházukat. Krone rájön azonban, hogy ez csak ámítás, és hiába próbálja leleplezni Isabella baklövését, a szörnyek szétmarcangolják őt. Előtte egy furcsa, töltőtollszerű szerkezetet hagy hátra Normannek, annak reményében, hogy az majd segít nekik a menekülésben, mely elvileg elvezetheti őket William Minervához. A gyerekek, látva, hogy egy szövetségest elvesztettek, felgyorsítják a tervet. Míg Ray vállalja, hogy eltereli Isabella figyelmét, Emma és Norman feltérképezi az árvaház erdejét körülvevő, hatalmas betonfalat. Isabella azonban átlát a terven, csapdába ejti Ray-t, és a nyomkövetővel megtalálja a gyerekeket, akik a másnapi szökéshez szinte mindent előkészítettek. Amikor rájuk bukkan, eltöri Emma lábát, a gyerekeket pedig ez sokként éri: tudják, hogy így a lány nem tudna velük tartani, de megfagy az ereikben a vér, mikor megtudják, hogy másnap Norman “örökbefogadására” fog sor kerülni. Nem tudják, mihez kezdjenek, végül úgy döntenek, szökjön meg egyedül Norman, a többiek meg majd utánamennek valahogy, ha Emma már megerősödött. Norman fel is jut a betonfal tetejére, de döbbenten szembesül azzal, hogy hatalmas szakadék várja őt annak túloldalán, melyet abban a helyzetben lehetetlen lenne számára átugrani. Barátai döbbenetére visszatér hát az árvaházba, és elbúcsúzik a szeretteitől, követve Isabellát az “örökbefogadási” útjára.

Emma magába roskad, Ray pedig teljesen széthullik barátja elvesztésétől. Naphosszat a könyvtárban ül, a könyveket bújva. Eljön azonban a január, Isabella pedig bejelenti, hogy a születésnapján ő lesz a következő “örökbefogadott”. Miután szinte beletörődik a megváltoztathatatlanba, Ray rájön, hogy Emma csak színlelte a depressziót, és mialatt ő a törött lába miatt az ágyat nyomta, Gilda és Don folyamatosan edzésben tartotta a többi gyermeket, különböző taktikákat megtanítva nekik a fogócskázás közben, melyek mind rendkívül hasznosak lesznek számukra a szökés során. Emma meggyőzi Rayt, hogy tartson velük, és a Norman által hátrahagyott toll és instrukciók segítségével rendkívül alapos és alattomos tervet eszelnek ki a menekülésre. Súlyos döntést kell azonban meghozniuk: a 4 éves vagy az alatti kicsiket hátra kell hagyniuk. Azzal érvelnek, hogy még a legidősebb 4 éveseknek is van legalább 2 éve arra, hogy elérjék az “örökbefogadás” legalsó korhatárát, azalatt pedig lesz idejük kintről tervet kovácsolni és visszajönni értük. Sebészi pontossággal sikerül végrehajtaniuk a műveletet, az évad pedig azzal ér véget, hogy a gyerekek a falon túli, hatalmas erdőn keresztül menekülnek a szabadság felé.

Megtudjuk, hogy mi Isabella bölcsődalának eredete is, és egy súlyos titok is lelepleződik: Isabella, maga is kislányként hallotta ezt a dalt a farmon, ahol felcseperedett. Egy fiú játszotta mandolinon, akibe szerelmes volt, a fiút viszont egy nap “örökbefogadták”, így örökre elszakadtak egymástól. A dal maradt az egyetlen emléke róla, és még akkor is ezt dúdolgatta, amikor terhes volt a belé ültetett gyermekkel. Később aztán, immár a Grace Field mamájaként egy nap ugyanezt a dallamot hallja dúdolni az egyik gyermek, Ray felől. Kiderül ugyanis, hogy Ray egy olyan különleges szindrómával született, mely még az anyaméhből is megőrzött számára emlékeket… Isabella tehát rájön, hogy Ray a tulajdon kisfia, és onnan ismeri a dalt, hogy hallotta, míg a szíve alatt hordta őt. A nő végül hagyja elszökni a gyerekeket.

Az animáció egészen kiváló, ugyanaz a stúdió felel érte, amelyik az Akebi-chant is készítette, szóval a Youtube tuti figyel. 🙂 Vérfagyasztó, ahogy az 1. részben Emma és Norman addig ártatlan, gyermeki arca eltorzul a döbbenettől és félelemtől, amit a felismerés okoz bennük. Egészen emberszerű, és a hideg kirázza tőle a nézőt. A gyerekek tanulási folyamatának ábrázolása csodálatos, nézőként újra és újra azon kapja magát az ember, hogy milyen büszke rájuk, hogy ennyire okosak és ügyesek. Érezni természetesen az inspirációt nyugati művekből: az Éhezők Viadalából (az “aratás” azaz “örökbefogadás” fogalma, a gazdag elit kiszolgálása és szórakoztatása, szörnyek) és az Útvesztőből is (gyerekek magukra maradva szökni akarnak egy betonfallal körülvett, erdős-tisztásos területről, melyet szintén szörnyek akarnak megakadályozni). Nem mondanám azonban egyértelmű másolatnak, mert bár érezhető a hatásuk, nem tolakodó, a történetünk pedig sajátos formában igyekszik ezeket adaptálni.

A dráma valami egészen lehengerlő, ahogy megjelenik a sorozatban. A gyerekekkel együtt rettegünk, örülünk, sírunk, és szurkolunk a kijutásért. Amikor azonban Isabella sarokba szorítja őket, Norman pedig kénytelen meghozni a fájdalmas, önfeláldozó döntést, minden elszakad. SÍRTAM, MINT A SZAR, a könnyeim megállíthatatlanul ömlöttek a szememből. Ahogy Norman beletörődik a megváltoztathatatlanba, ahogy visszatér elbúcsúzni a barátaitól… ahogy még egyszer, utoljára megöleli őket… És ahogy egy pillanatra sem retten meg, és szemrebbenés nélkül követi Isabellát a végzete felé… Még Isabella is megjegyzi, hogy hálát ad a sorsnak, amiért megadatott neki a lehetőség, hogy megismerjen egy ilyen kisfiút. Nem bírsz magaddal. Véged van, a tragédia hullámokban söpör végig az ember testén, ahogy az utolsó képsorokat végignézi. Nagyon-nagyon rég volt, hogy egy történetben (legyen az élőszereplős vagy animációs) valami ENNYIRE nagy hatással lett volna rám.

A cím is rendkívül találó. J. M Barrie Pán Péterjéből tudjuk, hogy a Neverland, azaz Sohaország az a hely… ahol a gyerekek soha nem nőnek fel, ami rendesen megforgatja a kést az anime nézőjének szívében is: hiszen történetünk gyermekeinek is az a sorsa, hogy “soha ne nőjenek fel”… mert eleve arra rendeltettek, hogy maximum 12 éves korukig éljenek, és utána megöljék őket. Ez egy elképesztően csodálatos, drámai, félelmetes és megrázó történet, melyről nem is hittem volna, hogy ennyire magával ragad majd.

 

The Promised Neverland S2 (2021) – 10/6

Történetünk ott folytatódik, ahol az 1. évad abbamaradt.

A szökést sikeresen végrehajtó gyerekek a kerítésként szolgáló betonfal túloldalán, és egy emberi léptékkel mérve hatalmas erőben találják magukat, ahol gigantikus szörnyek elől kell menekülniük. Krone és Norman tolla irányítja őket, de hamar rá kell jönniük, hogy egyedül nem boldogulnak, hiába Minerva úr minden útmutatása. Szerencséjükre két magányos utazó azonban a segítségükre siet: a bátor és rátermett harcos Sonju és a kislány, Mujika. A gyerekek megtudják, hogy ők is szörnyek ugyan, de ők nem esznek embert, sőt, segítenek ellátni a sérüléseiket, megtanítják őket vadászni és főzni, mellyel a menekülő árvák jelentős előnyre tesznek szert, ami az önállóságot illeti. Nekik köszönhetően elérik az erdő szélét, egy homokos, szavannás vidéken pedig meglelik a toll által jelzett bunkert, ahol meghúzhatják magukat.

A föld alatti menedék mindenben ki tudja elégíteni az igényeiket. Konyhájuk van a főzéshez, raktár az evéshez, szobák az alváshoz, fürdő a tisztálkodáshoz, de még egy kis kertjük is van, ahol terményeket növeszthetnek maguknak. A gyerekek azonban kénytelenek rájönni, hogy nem ők lehettek az elsők, akiknek sikerült megszöknie az árvaházból, azaz az EGYIK árvaházból, ugyanis több is van: a bunkerben kétségbeesett falfirkákat találnak az előttük érkezőktől, mely tragikus sorsot sejttet számukra. Folyamatosan figyelik az árvaházak és a központ közötti, rádiós kommunikációt, hátha megtudnak valamit arról, mivel is állnak szemben. Ismeretlen, emberi katonák azonban nem sokkal később rájuk törnek, hogy visszavigyék őket, kezd tehát kirajzolódni számukra a világ társadalmi berendezkedése.

A gyerekek azt hitték, hogy kb. 50 évvel előttük történt valami a világban, ami az emberek életét végérvényesen megváltoztatta, de rá kell jönniük, hogy ez nem így történt. Az emberek és szörnyek szimbiózisa már jó 1000 éve fennáll a Földön, egy olyan “ígéret” következtében, melyet annak idején még a Ratri-klán kötött a szörnyekkel. Ennek alapján az emberek és a szörnyek nem bántják többé egymást, és farmokon termelt gyerekekkel látják el a szörnyeket. Minerva úr, akiben a gyerekek eddig bíztak, maga is egy Ratri volt, aki képtelen volt szembenézni családja örökségével, és így akarta segíteni az árvák újabb és újabb generációit, míg saját fivére, Peter Ratri nem végzett vele. Emma és Ray rájön tehát, hogy a feladatuk immár nem csak az, hogy kiszabadítsák az árvaházban maradó, kicsi barátaikat, hanem hogy az összes többi árvaház lakóját kimenekítsék, és a fennálló rendet teljesen megdöntsék, hogy soha senkinek ne kelljen többé arra a sorsra jutnia, mint előttük oly sok árvának…

Megmondom őszintén… nem kicsit csalódtam. Ugyanazt éreztem, mint pl. az Éhezők Viadalánál vagy az Útvesztő-történeteknél. Hogy egy látszólag egyszerű felállás mögé aztán akkora világépítés kerekedett, hogy az már túl sok volt. Látjuk, átéljük és megértjük hőseink hányattatásait és tudunk azonosulni a törekvéseikkel, de nehezen hihető, hogy egy maroknyi tizenéves képes egy 1000 éve fennálló rendet megdönteni… és mégis sikerül nekik. Talán csak az anime megvalósítása igazságtalan a cselekménnyel szemben, és ugyanúgy 12 részben próbál bemutatni egy arányaiban nagyobb falatot, mint az 1. évad. Úgy tudom, ez az évadot ért egyik legnagyobb kritika, és jól tükrözi ez a mém is, amit szerintem sok rajongó érezhetett:

Az epilógus konkrétan szinte már csak állóképekből áll, ahogy az anime nézői számára ismeretlen/jelentőséggel nem bíró emberek és szörnyek előtt tárgyal Emma, majd évekkel később, tinédzserként csatlakozik az emberi világban azóta beilleszkedő barátaihoz. És ez… sokat elvesz az élvezhetőségből. Ugyancsak nagy meglepetés, hogy Norman mégsem halt meg, ami sokat csökkent az előző évadban átélt katarzis érzésén, amit az elvesztése kapcsán tapasztaltunk. Próbál némi mélységet adni a figurájának azzal, hogy egyik borzalomból a másikba, árvaházból orvosi kísérleti laborba került, ahol gyógyszerkísérletek áldozata lett, és mely örökre megkeserítette az addig életvidám és pozitív kisfiú lelkét. De túlságosan kegyetlenné teszi őt, aki képes a szörnyek ellen bosszúból konkrétan népirtást kivitelezni, holott Emmáékkal együtt nézőként is látjuk, hogy a szörnyek társadalma sem csupán az embervadászokból áll: ugyanúgy városokba is tömörülnek, családos közösségeket képeznek, és csak a rangos elit az, mely az árva embergyerekek legyilkolásából és kizsigereléséből profitál, a többiek jobbára éheznek és nyomorognak. És emiatt nem tudunk Norman terveivel azonosulni, még ha érezzük is, hogy jogosak a sérelmei.

Ez a 2. évad iskolapéldája annak, hogyan NE adaptáljunk egy nagysikerű és óriási világgal rendelkező történetet, és főként ez is inspirált, hogy berendeljem magamnak a mangát, mert szeretném megismerni abból, hogyan KELLETT volna ennek a cselekménynek a filmvásznon megjelennie.

 

 

Elkezdett, de be nem fejezett sorozatok:

TharnType – The Series

Én nem… egyszerűen nem… Képtelen vagyok felmelegedni (hehe…) a thai sorozatokhoz. Tudom, a pokolra fogok kerülni ezért, de amikor meghallom a thai beszédet, fuldokló röhögés jön rám, és bármit is mondanak, nem tudom komolyan venni. Az az összetéveszthetetlen, affektáló orrhang mindegyiknél teljesen kikészít. Párosul (hehe…) ez jelen sorozatnál még valami egészen elképzelhetetlen, 0 színészi játékkal. Mintha valami bollywoodi agyrémet látnék, abban láttam utoljára ilyen gyenge alakításokat. [és amúgy csak én látom bele, vagy a cím logójában a narancssárga A-betű két pálcikaembert ábrázol, ahogy kutyapózban szexelnek, vagy mi van?! XD]

A kivagyi focista egyetemista, Type (Gulf Kanawut Traipipattanapong) megtudja, hogy újdonsült szobatársa, Tharn (Mew Suppasit Jongcheveevat) meleg. Rögtön letámadja a srácot a lehető legostobább, homofób vádakkal, hogy majd biztos rá akar mászni, meg amúgy is biztos mindenkivel kefél, és hogy ő nem hajlandó egy fedél alatt lakni vele, mert gyűlöli a melegeket. De nagyon. De ezt még hosszasan bizonygatja nekünk. Igyekszik mindent megtenni, hogy más szobát kaphasson, de a koli tele van, és senki sem akar cserélni vele. Eldönti, hogy inkább kiállhatatlanul fog viselkedni, hátha akkor Tharn magától elmegy. Szétdobálja a holmiját, folyton veszekszik vele, felhívja a haverjait hangosan (hetero) pornót nézni, de Tharn hajthatatlan. Az egyik ilyen buli után Type mattrészegen elalszik Tharn ágyán, a haverjai pedig hazamennek. Tharn pedig… aki eddig a pozitív hős és áldozat volt tulajdonképpen a történetben, váratlanul rámászik, mert annyira vonzódik hozzá. És ha a történet eddig nem vágta volna el magát (de), akkor itt aztán végképp megteszi, ugyanis egy részeg, tulajdonképpen magatehetetlen ember nem képes a beleegyezését adni egy aktushoz, akármennyire romantikusan is van a közönség számára ez prezentálva. Főleg nem úgy, hogy Type homofóbiájának forrása egy korábbi, iskolai sérelem, ahol egy barátját egy meleg molesztálta. Eddig a pontig csak elvihorásztam a sorozat ostobaságán, de itt felállt a szőr a hátamon. Mert nekem ez nem szexi. Ez borzasztó.

 

Senpai, this can’t be love 

Ajánlásra néztem bele ebbe a sorozatba is. Nagyságrendekkel jobb, de az átlaghoz képest még mindig gyakran elég kínos alakítások fogadtak ebben is, és itt is érezni az eltúlzott manírokon, hogy manga vagy anime volt az adaptáció forrása. De míg a chibi meg cukiság rajzolva átjön, élőszereplős történetben kevésbé.

Kaneda Yuki (Seto Toshiki) újoncként kezd egy grafikai tervező cégnél, betanítójának pedig nem mást kap meg, mint a külföldön is számos tapasztalatot szerző, kollégái által is tehetségesnek vélt Yanase Junt (Naito Shuichiro). Kaneda nehezen enged fel a vidám, lelkes, barátkozós Yanase mellett, és igyekszik kerülni a férfi közelségét, pedig érzi, hogy akaratlanul is vonzódik iránta…

Egyszerűen… meh. Nem tudom. Mangában, animében még el-elviselem a BL-t, de élőszereplősen valahogy nem jön át. Pedig amúgy ez sokkal elviselhetőbb, mint a legtöbb thai förmedvény, a nyelv miatt már legalább +100 pontot érdemel, de valahogy nincs meg számomra a bája.

 

Mi várható a következő posztban? (nem garancia persze… 🙂 )

Good Job (egyértelmű)
Cowboy Bebop (live action… de csak John Cho miatt… de már előre sejtem, hogy széjjel fog rongálni a sorozat…)
Macross Delta
Bibliophile Princess (csodálatos rajzstílus! <3)
Raven of the Inner Palace (ókori Kínában játszódó, kosztümös anime-sorozat…! Fushigi Yuugi-vibes! *___*)
Spy X Family (túl nagy a hájp, hogy kimaradjon és mindenki dicséri)
Ms. Marvel (egyetlen porcikám se kívánja, de a későbbi Marvel-filmek és sorozatok miatt félek, elkerülhetetlen)
She-Hulk (trashfire… de mert szeretem, ha fáj…)
The Lord of the Rings – The Rings of Power (dettó)
Star Wars – Andor (szegény ember Wedge Antillese… de kétségkívül jól néz ki, és hát a színészgárda…!)
Star Wars – Tales of the Jedi (a Clone Wars készítőitől)
Urusei Yatsura (az eredeti kimaradt az életemből, a remake-et meg a Captain Tsubasát is felélesztó David Production készíti, így minőségre számíthatunk)
The Handmaid’s Tale Season 5
+ még ki tudja.

 

 

A leggyakrabban hallgatott zenei darabok:

Park Sungil – The Sound of Music OSTMain Title (Fantasy verzió és Dark verzió)

Nem tudok választani, egyformán gyönyörű mindkettő. A fantasy-verzió kicsit videójátékszerű vagy narniás, de nem számít, egyformán varázslatos.

 

Fukuyama Yoshiki – Dynamite (Macross Dynamite 7 opening)

A búcsú a Macross 7 történetétől hosszúra nyúlt, és méltatlan is volt mind önmagához, mind az elődökhöz képest. A sorozat kevés mentséget tud felmutatni, ha magyarázni kell a bizonyítványt (hacsak nem akar az ember Basara mély, metafizikai, erőszakellenes szellemiségének rejtelmeibe elmerülni, ami azonban már Lynn Kaifunnál se jött be igazán), de ha valami elismerésre méltó, az a Fire Bombernek írt életvidám, pörgős rockslágerek, de legfőképp a Basara énekhangjául szolgáló Fukuyama Yoshiki mára legendássá vált teljesítménye. Ez a dal gyakorlatilag minden anime opening, ami csak létezik, és a Holy Lonely Night mellett a legvagányabb nóta az egész franchise-ban.

 

Nakajima Megumi – Aimo (Macross Frontier betétdal)

Kétségkívül a legszebb nóta az egész sorozatból. Nagyon érezni rajta Kanno Yokho munkásságát, mert a dallama rendkívül emlékeztet a zeneszerzőnő egy másik, legendás munkájára, a The Visions of Escaflowne-ra (bár ez már a Macross Plus és Macross Zero háttérzenéiről is elmondható volt). Gyönyörű, ártatlan dal, mert jól jelképezi azt a fajta romlatlanságot, amit Ranka képvisel.

 

May’n & Nakajima Megumi – Lion (Macross Frontier 2. opening)

Valami egészen hihetetlen deja vue fogott el, mikor a sorozat közepén bemutatkozott a második opening. Mostanáig soha nem láttam ezt a sorozatot, de amint a kezdeti zongorás/szintetizátoros dallam felcsendült, rögtön éreztem a zsigereimben, hogy én ezt a dalt már hallottam valahol és valamikor. Hogy ebben az életben mikor, azt nem tudom, de hátborzongató volt. Kevés dal volt igazán emlékezetes (talán ez a sorozat egyik gyenge pontja), de ez nagyon tetszett.

 

Nakajima Megumi, May’n, Fukuyama Yoshiki & Kajiura Chie – Nyan Nyan Fire!! – Totsugeki Planet Explosion (Macross FB7 Medley)

Egy igazán veretős búcsúnóta a franchise két, egymást követő sorozatának énekeseitől: Basarától és Mylene-től a Macross 7-ből és Sheryltől meg Rankától a Macross Frontierből. Új hangszereléssel, főként Ranka és Sheryl előadásában hallhatjuk a Fire Bomber legsikeresebb számait, a Planet Dance-t, a Totsugeki Love Heartot és a Dynamite-ot. Én spec meghallgatnék egy teljes hosszúságú Dynamite-ot vagy Holy Lonely Nightot is a két lány előadásában, nem csak ilyen kurta verzióban, mert nagyon sikerült eltalálni a pörgős hangulatot, és mindkettejüknek nagyon erőteljes, karakteres hangja van hozzá, ellentétben a Mylene hangjául szolgáló Kajiura Chie-vel, akinek már a Macross 7-ben is csak kínlódva sikerült az éneklés.

 

Kajiura Yuki – His Memories, His Pain (Fena: Pirate Princess OST)

Egyike a sírnivalóan gyönyörű zenei daraboknak a sorozatból. Hihetetlen, hogy meg képes szólítani az ember lelkét. Olyan mély fájdalom és szomorúság árad a hárfa és a hegedű bánatos dalából, hogy az egészen elképesztő.

 

Kajiura Yuki – Vice Versa (Fena: Pirate Princess OST)

A filmzenei album kétségkívül egyik legkülönlegesebb darabja. Kicsit Kanno Yokho hatását érzem rajta, bár a zeneszerző munkái állítólag mind ilyen álomszépek – ezért már csak azért is kíváncsi lettem azokra az animékre, amikhez ő készítette a háttérzenét. A sorozat fináléjának egyik kulcsfontosságú jelenetekor hallhatjuk, és ebbe is, akárcsak az előzőbe, egyszerűen belefacsarodik  a néző szíve (ahogy Yukimarué is).

 

Kajiura Yuki – Sis Puella Magica (Mahou Shoujo Madoka Magica OST)

E melódiának kizárólag a Fena az oka, illetve annak zeneszerzője, mely e korábbi anime sorozatnak, a Mahou Shoujo Madoka Magicának is zeneszerzői teendőit látta el. Kénytelen voltam rákeresni e művésznőre, annyira magával ragadó volt a munkája a Fena során. Hasonló hangzásvilágú, varázslatos, középkorias jellegű, éneklős muzsika, aminek hallatán legszívesebben az ember maga is táncra perdülne valami középkori vásár közepén, vagy valami gyönyörű, erdei tisztáson. Rengeteget hallgattam írás és rajzolás közben, rendkívül inspiráló, megnyugtató és békés dallam, és már csak emiatt kíváncsi lettem a hozzá kapcsolódó animére, amire lehet, hogy hamarosan sort kerítek majd.

 

Nakamura Kaho – Gales of Song (Belle OST)

Belle első dala a U világában. Nincsenek szavak…!

 

Obata Takahiro – Isabella’s Lullaby (The Promised Neverland OST)

Legyen akármilyen gyöngéd és szépséges, van valami végtelenül szomorú ebben a zenében, ami előre sejtteti a gyerekekre váró megpróbáltatásokat, az esetleges tragédiákat, amitől hiába öröm újra és újra meghallgatni, az ember gyomrát szorítja valami megmagyarázhatatlan feszültség, félve attól, ami rá vár. 🙁

 

Tudom, most kevesebb lett a könnyűzenei ajánlás, ez most így sikerült. Remélem, azért tetszettek. 🙂

5 hozzászólás

  1. Szia!

    Hogy vagy? Jól vagy?

    Jó hosszú lista, bár animéhez nem tudok hozzászólni, mert soha nem néztem és 40 évesen már nem is érzek késztetést rá:)

    Reakciók:
    Ji Chang Wook és az Annarasumanara:
    Szerintem csak nem tudott nemet mondani erre a rejtélyes szerepre, ami ellentétes az utóbbi pár év termésével.

    Missing 9
    Már jó pár éve láttam, sok mindenre nem emlékszem azóta belőle, de Choi Tae Joon még beugrik nekem is. Illetve szerintem Oh Jung Set ebben ismertem meg, vagyis ebben annyira nem is, de később, nagyobb szerepekben teljesen lenyűgözött.
    Jung Kyung Ho: bevallom, én minden sorozatban ugyanolyannak látom, bár talán épp a Missing 9-ban volt időnként egy komikusabb (ergo hisztisebb) oldala.

    Uhm Ki Joon:
    … És minden eddigi gonosz szerepét megfejelte a Penthouse-beli förmedvény karakterével, sokszor majdnem hánytam tőle.

    Cruel Palace: War of Flowers:
    Az tuti, hogy mostanában nem kezdek újabb hosszú történelmibe, mert a sajátom is bő 2 hónapig néztem.

    Általam látott sorozatok:

    Ha nem baj, akkor most nem szerkesztgetem ill. fogalmazom át, csak copy-paste módban átemelem, amiket magamnak összeírtam, mert épp lakásfelújításom van és másnál lakom, ott is szűkösen, és testhőfűtéssel. Ezért hossszú valamint spoileres lesz minden, így tessék elolvasni, az esetlegesen később megnézendő történeteket 🙂

    Yumi’s Cells 8/10
    Ez a sorozat egyszerre volt hagyományos és formabontó. Ahogy az eleje meglepetés volt, úgy a vége is. Az élőszereplős vezérszála elég szimpla sztori lenne önmagában, nem túl agytornáztató felállásban láttuk a mindennapokat. Csakhogy kaptunk mellé egy párhuzamosan futó animációs részt a női (és majd később a férfi) főszereplő sejtjeivel, akik rajzolása nem volt egy műremek a fura cuppanós kék jelmezükkel, dehát webtoon adta az alapját, azok meg nagyrészt a nem túl igényes kivitelezésről ismertek. Ellenben annál több egyediséget, egyéniséget, önállóságot sugároztak. Szegény Értelem gürizhetett naphosszat, mert Érzelem csak estére került elő, és akkor is elég ingadozó lelkiállapottal. Szerelem cuki volt, Éhség nagyon vicces, de akin a legjobban kifeküdtem az Házimunka volt, mind hangilag, mind hozzáállásilag. Ugyanez a másik félnél Csintalanszaurusz, valódi repülő dinó alakban, na ez vajon honnan jött? xd Az egész sorozat lelkét a sejtek adták, hihetetlen vicces szituációik voltak, jól eltalált szinkronhangokkal. Az egyedüli szereplő, aki ki tudott billenteni a nyugodt lelkiállapotból az Ruby volt, időnként majd kitéptem a hajam a cukiskodásnak előadott vinnyogásától. Mivel úgy kezdtem nézni, hogy már futott a 2. évad, így egyértelmű volt, hogy nem lesz happy end, de erre számítottam, miután a srác az életben először mást helyezett maga elé, és az a más még aznap szünetet hirdetett. Habár annak tűnt, mert úgy volt beállítva, nem volt egy hosszú kapcsolat. Ha Woong rendesen fejezi ki magát, ill. az ő Szerelem sejtje nem húzgálja le folyton Értelem nagyon szép kerek gondolatait szinte vakkantásnak minősülő minimális reakciókra, akkor tuti együtt maradnak. De akinek a Büszkeség az elsődleges tényező, az így jár. Még gondolkodom nekiugorjak-e a 2. szezonnak, mert Babi annyira nem begyere…

    Extraordinary You 5/10
    Az elmúlt pár hétben annyira rácsavarodtam Rowoonra, hogy muszáj volt valamit néznem vele. Valahogy erre esett a választás, egyéb mentségem nincsen. A címben szereplő rendkívüli szó aligha írja le, ami történt benne, én inkább mondanám bizarrnak. Egy képregényt láthattunk élőverziós kiadásban, illetve annak csak egy kisebb részét. Merthogy karaktereink, egyik a másik után sorra öntudatra ébredtek, hogy ők csak egy manhwa szereplői, és egyiküknek sem tetszett, ahogy alakította a rajzoló/író az érzéseiket, hozzáállásaikat. Így aztán a színpadias megjelenésükön kívüli idejükben, az „árnyékban”, próbáltak változtatni azon. Senki ne kérdezze, hogy a fizikai alakkal nem rendelkező, nem lélegző firkák miként kezdtek el érezni, és miért láttak repkedő tárgyakat időről időre, mert pont olyan lenne, mint elmagyarázni valakinek, hogy a konyhában odébb ugrott a szék egy rá ne üljek felkiáltással, hisz fáj a lába, mert valójában nem is fából van, csakúgy mint Pinokkió, amit tapintok az csont és porc, valamint jelenleg visszérrel is küszködik. Az első szituáció felismerők még a róluk szóló, éppen kiforróban lévő könyvet is megtalálták a polcon, és lapozgatták bőszen napi szinten, tuti azért, hátha kiderül csak kandi kamera alanyai voltak eddig. Ahogy haladtunk, kiderült ők csak egy előzmény újrarajzolása modern változatban, mert az eredeti khm mű több száz évvel ezelőttre datálódott, egy nem változott, a dialógusok, mint valami régi kotta. A lényeg, hogy az akkori szerelmespár megtalálta most is egymást, és epizódszereplőkként főszereppé változtatták a saját életüket. Nem mondom, hogy láttam már hasonló történetet, de annyira nem kiugró, műteni és repülőt vezetni pl. nem ebből fogunk megtanulni, az is biztos. A célját elérte: megnéztem. Rowoont továbbra is imádom, ez nem változott. (megj.: ez július közepén íródott, de jelenleg is tart a láv :D)

    Squid Game 7/10
    Mostanában annyi mindent néztem már, így rám jött az 5 perc, hogy ezt akkor miért ne. De hamar megjött a válasz rá, miért nem kerestem eddig. Tökéletes példája annak, amiért messze kerülöm az amcsi filmeket/sorozatokat. Nem mondom, hogy rossz, mert az nyilván nem lenne igaz, de nagyon nem az én szájízem. Minden rész után megállapítottam mennyire beteg, de pont úgy mered az ember a képernyőre, mint egy horrornál, amitől ugyan viszolyog, mégsem tudja otthagyni, míg vége nem lesz. Most komolyan, annyi remek koreai sorozat van, de éppen abból lesz a legnépszerűbb nyugaton, ami az ő ízlésük szerinti extrém véres brutalitást, lövöldözést, női mellet, pucér (disznó)hátsót tartalmaz? Meg majdnem homoszexuális nemi erőszakot is. Jó 20 éve halomra ölnek ki tudja hány országban embereket néhány unatkozó pszichopata perverz állat szórakozására, aztán meg kioperálják a szerveiket is, már ami épen maradt? Az világos, hogy ez nem (kábel)tévés tartalom, ezért nem is vette meg senki hosszú évekig, most mégis ezeket a játékokat játszották utána gyermekek ezrei és öltöztek be az ebben bemutatott jelmezekbe/maszkokba, holott ez még sok 18 feletti gyomrának is sok. Bakker, és még csodálkozunk miért lövöldöznek a kisiskolások is lassan? Emellett a felénél sikerült lespoilerezni a 2. évad eddigi kasztingjával a frontember kilétét, mármint nem csak a színészt, hanem hogy kinek a kije… Hogy a produkcióról magáról is beszéljek, ne csak polgárpukkasztásról: a színészek szuperek voltak egytől egyig, bár legtöbbjük karakterét szívlapáttal vertem volna (ugye milyen agressziót tud generálni?), a rendezés szintén, a forgatókönyv sem másolás-beillesztés módjára összetákolt valami. Azon kívül, hogy mennyire beteg különösebben bele kötni nem tudtam, így marad a nyers magánvéleményem róla.

    Money Heist: Korea – Joint Economic Area – Part 1 8-9/10
    Leszögezném az elején, hogy az eredeti spanyol sorozatból nemhogy 1 percet nem láttam, de még a tartalmát sem olvastam. Ezért aztán viszonyítási alapom sincsen, így ennek fényében teljesen önálló produkcióként értékelem, mert nekem az egész új, még úgy is, ha esetleg sok történés koppintott benne. Egy komoly gyengepontot éreztem rajta végig, és az a karakterek megfoghatatlansága, így nem tudunk kötődni hozzájuk. Semmit nem tudunk az előéletükről, a motivációjukról, csak annyit, hogy mind pénzhez akar jutni, gyorsan. Tokió perspektíváján keresztül látjuk főként a történteket, aki az apróbb morzsákat csepegteti narrálás formájában. A többiekről csak annyit tudni, hogy rosszfiúk, és még csak nem is gyárilag romlottak születésükről fogva, csupán így hozta az élet, legalábbis a részek elején bevágott életképek erre következtetnek. A professzor kiléte nagyon érdekelne, mert láthatóan nem csak lexikális tudás birtokában van, de úgy általában a világ dolgairól is tud. Hogy lett ő tanárból egy észak-dél egyesítési hadművelet agya, mi több, onnan miként került a rablók vezérének, az ötletgazdának a posztjára? Remélhetőleg a 2. évadban erre választ kapunk. A cselekmény: egy pénzverde elfoglalása a cél, a pénz legyártása, és a sérülésmentes menekülés. Tulajdonképpen slice of life, a kész szituációba látunk bele, és az azt megelőző ötletelésbe csepegtetve, mikor épp aktuális egy csattanó. Nagyon vezeti a nézőt, nehéz otthagyni a macska-egér párharcukat a rendőrséggel. A túszok sem egyformán reagálnak dolgokra, valaki csak sodródik az árral, valaki nem tud nyugton maradni. Ja igen, ahogy kezdődik, az még egy nagy csattanó. A szöuli álom egy északi szemszögéből. Aki látott már koreai sorozatot, az tudja, hogy nem mind arany, ami fénylik. Bár viszonyítás kérdése csak…

    Insider 3/10
    4 rész után dobott
    Néztem én már körmönfont, sokszereplős történeteket, amiket többször vissza kellett pörgessek a tűpontos értelmezés végett, na de így még soha nem jártam ázsiai sorozattal, mint ezzel. Láttam belőle 4 és fél órát, de komolyan, ha elölről kezdeném sem tudnám biztosan mi a frász történik. Azt sem tudom ki kicsoda, és pontosan ki melyik ügyészségen vagy milyen pozícióban dolgozik. Letöltöttem az angol hardos videót is az első részből, hátha valami a feliratnál csúszott el, de az alapján sem lettem okosabb. Így a forgatókönyvre fogom, mert olyan a földön nincsen, hogy többször hivatkoznak valakire, akinek egy tárgya után nyomoznak, mint fontos bizonyíték, de az illető a vendégszereplők közt sincsen! Mivan?! Azt tudom, hogy Kang Ha Neul frissen végzett joggyakornok volt, az egész egyetemen a legjobb, de csak arra használták hatalmaskodó vezetők, hogy beküldjék valami videó miatt egy börtönbe, ahol napjában 10x verték péppé. Közben kinyírják az egyedüli rokonát, a nagymamáját, és bentről vakon tapogatózva, ellentétes infók birtokában mindenki gyanús neki. Nem tudom hogyan maradt életben, vagy hogyan jutott ki, mindenesetre az első rész első képkockái szerint kikerült. Ha éppen nem agyabugyálták, akkor szerencsejátékoznia kellett különböző kártyajátékokkal, ugyanis az egész börtön erre volt berendezkedve, és mindenki valami nagy ügyészségi fejeshez kötődött. Blöá az egész ahogy van, írhatják nekem, hogy mennyire csavaros, és hű meg ha, ha egyszer nézni nem lehet, mert vagy verekednek, vagy kártyáznak, amihez hozzászólni nem tudok, vagy valami korrupt jogi játszma folyik, én meg nem tudom megfejteni kiről beszélnek éppen. Nem mondom, hogy másnak nem tetszhet, de én inkább tanulok másik nyelven, még azt is előbb megértem.

    Six Flying Dragons 7/10
    A kevesebb néha több. Valóban, ez erről a sorozatról is elmondható. 10 rész alatt bemutatták hőseinket, a tragédiáikat, és a változásra szomjas törekvéseiket is, majd csapó, hisz ez mégse egy Robin Hood sztori. Így aztán 40 résznyi tömény politikai belharc és intrika zúdult a nyakamba, vagyis hiába indult nagyon kecsegtetően az eleje, hamar koppantam. A közepén be is rozsdásodott a folyamat, pedig lett volna mit elmesélni, hiszen Csoszon megalakulását hivatott bemutatni. Évekig készültek a nagy célkitűzésre, hatalomátvétel, sőt dinasztia és királyságváltás, (szándékuk szerint) vérontás nélkül. De a végén csak arra sikerült ráerősíteni, amit amúgy is tudunk: a hatalom megbolondít, és mindenkinek megváltoztatja a jellemét. Mit láttunk? A terv megálmodója, a szavak embere naphosszat papolt az igazságosságról, hatalmas reformokról, föld- és hatalomelosztásról, majd minden pozíciót magának követelt, végül terjeszkedni is vágyott. A szív embere, akit a családi egység mintaképének tartottak, hisz 50.000 katona szülője helyett is szülő akart lenni, csak éppen király nem, végül saját gyermekeit tagadta meg, annyira vakon követte a nagy tudóst. A fia meg mint egy fülesbagoly, nagy fülekkel és éles látással, úgy csapott le önállóan az éj leple alatt, mint valami kaszás, pedig nem is járt háborúban, mindig jobban érdekelték a tudományok és a politika. Ő is csak addig volt jó ember, míg nem akart mindent a magáénak. Hasonlóan nagy stratégák, még ha egy is az útjuk, előbb-utóbb megmérkőznek egymással, és valamelyik elbukik. A két nemes szívű és hűséges kardforgató, Bang Ji és Moo Hyul voltak az egyetlen kedvenceim, és a végéig nagyon rimánkodtam, hogy ne vegyék egymás fejét. Sajnáltam, hogy mindkettőnek ilyen búskomor út jutott. Ahol vége lett, onnantól érdekelt volna megint. Hát így jártam.

    Modern Farmer 6-7/10
    Szükségem volt már valami pihentető vígjátékra. Kereshetek másikat, mert ez nem az volt. Ahogy kezdődött, azt hittem valami nézhetetlen debilség lesz, folyton ordibáló karakterekkel. Ez utóbbi be is jött, de szerencsére azért akadt némi mondanivaló is mellette. Mikor a vágyálom nem párosul tehetséggel, azt jobb is nem erőltetni. A szebb napokat nem látott, bemutatkozásig sem jutott rockbanda tagjai nem túl nagy életpályát futnak be a zenén túl sem, így aztán kikötnek egy farmon, hogy majd ott kitermesztik maguknak a betevőt egy lemezre. Forgatták is azt a földet bőszen, be is vetették, locsolgatták, hogy aztán a végére elajándékozzák a senkinek nem kellő káposztát. Ekkora felfordulás mellett hogyan nem jutottak el addig a pontig, ahol megtalálhatták volna a földbe ásott 5 milliárdot? Vagy legalább a meteort (!) megtarthatták volna. Végülis pont jó helyen kötöttek ki a világ végén a sok gyagyás közt, ahol még a wc-t sem találták fel, hogy a férfiak folyton az utcán hugyoztak, ahol műfogsoros nagypapa csokit eszik csokival, ahol 3 lakosra jut egy külföldi vagy egy mihaszna, és ahol egy szarvas hírességnek számít. Viszont szerencsére jószívűség és segítőkészség híján nem voltak, minden ismeretlent be is fogadtak magukhoz. Ez az önzetlenség végül összekovácsolta őket az új lakókkal, és egész kedves lett a történet, teljesen kikupálódtak a szereplők a végére. Gondoltam én. Aztán pont olyan eszement módon lett vége, ahogy elkezdődött. Yoon Hee és Min Ki miért jött össze, mikor az apuka felbukkant? Ugyanúgy folytatták a vitatkozást. Ki Joon akkor otthagyta a terhes barátnőjét a másik Koreában? Han Chul is visszaköltözött a városba, holott a betegsége falun múlt el, majd rá is hagyta a ruhaüzletet a barátnőjére, és elmentek közösen halászni, egy befuccsolt káposztabisznisz után? Wtf?

    Moonshine 6/10
    A félbehagyott I Miss You után akartam nézni még valamit Yoo Seung Hoval, így adta magát ez a legutolsó történelmi. Arra viszont álmomban sem számítottam, hogy pont az ő vezető karaktere lesz a legkevésbé érdekes és emlékezetes. Márpedig így van, így kell hozzáállni. Hyeri a szokásos szerepét megkapta megint a tökös, irányító és nagyhangú lány formájában. A szinopszisa szerint ez egy legkevésbé politikával és úgy általában a palotával foglalkozó vígjáték. Igen, az első pár részében tartotta is magát ehhez, a közepétől megint csak a szokásos intrika és susmus lépett a helyére. Choi Won Youngról köztudott mennyire jó gonosz jelmezben, hát itt tulajdonképpen ő mint kincstárnok volt a fő karakter, minden körülötte forgott, és ő rángatta dróton a kis bábokat. Ezt többen tudták róla, mégis mindenki hallgatott. Érdekes. Főleg, hogy eredetileg szolga volt. Abszolút hihető… Emellett sok helyen nem is találtam koherensnek a történetet, valamint helyenként visszapörgettem, hogy megértem-e végül. Szerencsére elég akciódús volt a sztori illetve hemzsegett az egyéniségektől: a szolgák, a banditák, a későbbi hercegi pár, mindenki nagyon szórakoztató volt a maga módján. A helyszínek és kosztümök ebben is gyönyörűek voltak. De más vigasz nem maradt, sem a cselszövés, sem a fő páros civódása, de leginkább a szeszfőzés és annak furmányos gyártása és célba juttatása egyáltalán nem tudta lekötni a figyelmemet. A komédia is elég furcsa módon lett beleszőve a cselekménybe, mert rengetegszer adta magát a poén (ez is inkább a sori első felében), de néha meg csak úgy jött a semmiből egy szomorú pillanat enyhítésére, ami egyáltalán nem illett oda, vagy éppen a most divatos hang- és képeffektekkel operáltak, ami végképp nem való egy sima történelmi sztoriba, egy időutazósba még esetleg. Egyszóval felejtős.

    Seoul Vibe (film) 5/10
    A Netflix megint csinált egy jó trailert egy közepesen lagymatag filmhez, ám ezt legalább végig lehetett nézni, nem úgy, mint a Cartert, amiből 4-5 egész percet bírtam csak. Igaz, ezt a majd két és fél órát is a tévés műsorok miatt jól begyakorolt reklámszünetnyi megszakításokkal láttam, összességében majdnem 4 órán keresztül. Mert éppen annyira mondható lebilincselőnek, hogy az ember közben kimenjen főzni meg mosogatni. Pár pitiáner bűnöző a Knight Rider és MacGyver hangulatát idézve nem ismerve lehetetlent, megpróbálja leleplezni az előző kormány megmaradt keménymagjának gonoszait. Hogy miért pont ők? Mert így tudják magukat kiváltani a valószínűsíthető börtönévekből, mint az ügyben nyomozó ügyész kémjei. És láss csodát: ők nyertek a végén. Diktátort, alvilág egyik fejét, annak verőembereit és mindenkit legyőzve. Ebben aztán volt minden, amit a régi amcsi filmekből csak összeollózhattak és lekoppinthattak, az egyetlen hamisítatlan koreai dolog a zene volt benne, az viszont kegyetlen jó, abszolút nem a film színvonalához illő. Hogy tudtak erre ennyi nagyszerű színészt leszerződtetni? Még Lee Se Youngot is láttam beugróként. És ebben is Yoo Ah In az elsőszámú. Komolyan, a jellegzetes szájtartását le nem vedlené egy szerep kedvéért sem, tuti éjjel is úgy áll neki. Akár Jung Kyung Ho, ő dettóra, csak ő jobb alkotásokban kedvelhetőbb karakter. Azt nem mondhatom, hogy hű de jót nosztalgiáztam vele, mert a 80-as, 90-es évek hangulatát idézte, mivel igazából nem is. Persze a kocsik és egyéb használati tárgyak, illetve az undorító, romák által imádott gusztustalan vastag fuksz a nyakakban, mackóruhával, béna frizurával a kornak megfelelőek voltak. Ezeket leszámítva simán játszódhatott volna akár a jelenben is.

    Extraordinary Attorney Woo 9/10
    Alighanem a doramatörténelem egyik legkedvelhetőbb és legkomplexebb női karakterét kaptuk meg az autista ügyvédnőnkben. Egyszerre áll távol tőlünk a zseniségével, és nagyon közel, mert minden megmozdulása nagyon emberi egyben őszinte is a betegsége miatt. Hiába szorul segítségre mégis sokkal önállóbb és határozottabb, mint sorozatbeli nőtársainak 95%-a (és itt most vegyük is ki a körből a sablonos buta-vihogó-tehetetlen-lehetetlen libákat), és mindenre van egy megfontolt, okos válasza, pedig anya hiányában még női (példa)kép sem állt rendelkezésére, ill. barátnője is csak egy volt egész eddigi életében. Park Eun Bin lubickolt a szerepében, teljesen elhittük neki, hogy valóban autista, egyszerűen zseniális volt. Egyszerre mosolyogtam Junhoval együtt, mikor a kedvenc bálnáiról, cetjeiről meg delfinjeiről beszélt. Nem kétséges, hogy 1 vagy több évig ezt hallgatni valóban kimerítő lehet 🙂 Kang Tae Oh nekem inkább volt cuki, semmint annyira nagyszerű alakítást nyújtó, a kb félisten Lee Junhoként, hisz ember egy időben nem néz ki így, kedves, türelmes és toleráns mindenkivel, akinek csak az emberi értékek fontosak, egy nyomuló fruska felé sem néz. Annyira letisztult volt az egész sorozat tematikájában, összetételében, és úgy általában, a legjobb amit tehettek egy alapvetően jogi sorozattal, hogy mindig a részek elején összefoglalták az aktuális per témáját, ezzel ráhangolva a nézőket, így nem is akadtak további kérdések. Sajnos ennek is megártott a 16 rész egy idő után, mikor a magánéleti dolgokat elkezdték csűrni-csavarni. Az első pár részét pedig annyira imádtam 🙁 Akármennyire jó volt a kaszting, a két főszereplőn kívül a többiek annyira nem tudtak megragadni. De egyértelműen Young Woo volt a lelke az egésznek, így mások nem is kaptak rendes lezárást. +adalék: Ebben új értelmet nyert a „repül a bálna” 😀

    Through the Darkness 7/10
    Aki úgy áll neki, hogy ez egy epizódformátumú krimi – ahogy én is –, azt rövid időn belül elég nagy meglepetés éri majd. Ez a sorozat ugyanis kimondottan a bűnügyi profilozók életét követi, a nyomozás lefolytatása az ő szemszögükből zajlik. A főszereplőnk gyerekkorában úgy menekült meg a halál elől, hogy közben végignézte ahogy egy másik ember a szeme láttára fullad meg. Igaz ő nem megijedt tőle, hanem az jutott eszébe, mit érezhet éppen, ezért kifejezetten illett hozzá a későbbi munkaköre. A ’90-es évek végén Koreában még nem volt profilozó, így mikor amerikai példára megalakult kicsiny csoportjuk, sokáig lenézték őket és több évnyi munkájuk után fokozatosan ismerték el a rendőrségen, hogy valóban hasznos munkát végeznek, nem csak lábat lógatnak. Eléggé lekötött a sztori egészen addig, mígnem a sorozatgyilkosok teljeskörű kihallgatását kellett látnunk, azok mindenféle perverzitását és élvezkedését a kihallgatások alatt. Sokszor kellett megállnom mást csinálni, mert már kezdett kifordulni a gyomrom az áldozatkeresés elmesélésétől kezdve egészen az aprólékos feldarabolás boncolgatásáig. És a második félidő szinte csak erről szólt már, ahogyan undorodva ugyan, de főszereplőnk elkezdte beleképzelni magát az elkövetők helyébe, további esetleges áldozatokat keresve, és egyre inkább beleélte magát, akár kést is ragadva. Nem csoda, hogy szegény egy idő után teljesen megcsömörlött, és majd megbolondult. Ezzel kelt és feküdt, és alapos pszichiátriai kezelés híján balesetet szenvedett, ami miatt át kellett értékeljen mindent. Amin teljesen fennakadtam, hogy úgy vitték be a letartóztatottakat kihallgatásra, hogy egyik sem kért vagy biztosítottak számára ügyvédet, holott legalább kettejük ellen a kihallgatás alatt szereztek bizonyítékot. Ez nem az eljáráshoz tartozik, mint a Miranda jogok egyike?

    Jelenleg a Shooting Stars és a Big Mouth fut nálam párhuzamosan.
    Előbbit a már említett Penthouse fiúszakasza miatt kezdtem el, no meg Lee Sung Kyung is kedvenc színésznőim egyike, és eddig jobban tetszik, mint amit előzetesen vártam tőle. A másikból csak 3 rész ment le, azon kívül, hogy izgalmas, mást nem tudok írni róla.

    Zene:

    Én sem találkoztam túl sok maradandó darabbal, és inkább csak azon előadókat hallgattam, akiket egyébként is.

    Ateez – Cyberpunk: Ezt napjában kb ötször lejátszom (ami már jó arány a kezdeti napi 20-30 helyett ^^), nekem az év dala. Érthetetlen, hogy se klip, se fellépés nincs hozzá…

    Ezen kívül amit még úgy hallgatgatok:
    P1Harmony – Doom Du Doom
    MCND – Mood
    Txt ft. Iann Dior – Valley of Lies (jobb lenne átkeresztelni Iann Dior & Choi Yeonjun duettnek, mert rajta kívül csak Soobin kapott még önálló sort, a többiek csak összevontan és minimálisan vokáloznak)
    Sam Feldt & Monsta X – Late Night Feels
    Stray Kids – Time Out, mikor már éppen lehúztam őket a hallgatott együttesek listájáról, mert 2 éve semmi normálisat nem adtak ki, akkor megjelenik ez
    Yoohyun of Dreamcatcher – For, egyszerűen imádom a régi retro hangulatát
    Valamint tetszik még az Ive – After Like azon (nagyobb) része, ami mentes az I Will Survive-tól. Elképzelni nem tudom miért költöttek egy vagyont arra, hogy megszólaljon benne, mikor egyébként sem illik a dalhoz.
    Aztán van még két random sokat játszott nóta az elmúlt évek kínálatából: N.Flying – The Real és SF9 – Now or Never

    Válasz
    • Na ez tegnap lemaradt 🙂

      Mert nekem ez nem szexi. Ez borzasztó.
      Konkrétan az erőszakot romantizálta az egész sorozat. A népszerűsége abból fakadt, hogy nagyon merész volt, sokszor erotikus, és a két főszereplő később is úgy állította be, hogy ők együtt vannak. Twitteren – meg gondolom máshol is, csak ott a legszembetűnőbb – a mai napig népszerűek külön-külön is, de a sorozat után bő egy évvel is még egymás ölében ültek meg összebújtak…

      [és amúgy csak én látom bele, vagy a cím logójában a narancssárga A-betű két pálcikaembert ábrázol, ahogy kutyapózban szexelnek, vagy mi van?! XD]
      Amúgy tényleg olyasmi, most hogy megnéztem mit kell figyelni 😀

      Túl sok BL-t én sem láttam, és nem is keresem őket, pláne nem a thai alkotásokat, mert mindben béna és erőltetett úgy a játék mint a sztori, amit láttam az ráadásul mind egy kaptafára is készült.
      A színészpalánták ezekben akarnak hírnevet szerezni, aztán a legtöbb egynél meg is áll, és elzárkózik a témától is.
      Eddig egy igazán érdekes témájút láttam, az is egy koreai film volt, a Method (igazából kettőt, mert a A Frozen Flower nem kicsit volt bl, meg hetero erotikus is, csak az meg too much volt minden téren). Na abban nem volt bénázás meg bambulás, két csók volt csak fizikailag, de a tekintetek és tettek mindent elmondtak 🙂

      A thai nyelv valóban szörnyű, nekem a fülem szinte bevérzik tőle. Még annak is magas hangot kölcsönöz, akinek alapból szép mély hangja lenne (egy másik nyelven). És valóban affektálnak mellé, a fiúk is. Fúj-fúj.

      Válasz
      • Konkrétan az erőszakot romantizálta az egész sorozat. A népszerűsége abból fakadt, hogy nagyon merész volt, sokszor erotikus, és a két főszereplő később is úgy állította be, hogy ők együtt vannak. Twitteren – meg gondolom máshol is, csak ott a legszembetűnőbb – a mai napig népszerűek külön-külön is, de a sorozat után bő egy évvel is még egymás ölében ültek meg összebújtak…

        De… ez miért jó az embereknek? Oké, hogy csak kitaláció, de mi ebben a szép vagy szórakoztató? 🙁

        (igazából kettőt, mert a A Frozen Flower nem kicsit volt bl, meg hetero erotikus is, csak az meg too much volt minden téren)

        Hehe. Anno írtam én is róla. Úgy érzem, azért volt too much, mert nagyon látni rajta, hogy a két, amúgy hetero pali nagyon akarta, hogy hihetőnek látsszon a kémia kettejük közt, de (jobb szó híján) szanaszéjjel nyalták egymást már csókolózás közben is, és közben mégis érezted rajta, hogy az egész csak színészkedés.

        Válasz
    • Szia!

      Hogy vagy? Jól vagy?

      Köszi, érzésre jól. 🙂 Néhány eredményre még várok, aztán pár hónapig megint nyugi van, ami az ilyen vizsgálatokat illeti. Veled minden OK?

      Szerintem csak nem tudott nemet mondani erre a rejtélyes szerepre, ami ellentétes az utóbbi pár év termésével.

      Lehet benne valami. Szakmai szempontból – legyen akármilyen rövidke sorozat – mindenképpen kihívás, ha az éneklést, táncot nézzünk, valamint a karakter pszichológiai állapotát. Így nem csodálnám, ha ezek a tényezők vonzották a szerephez.

      És minden eddigi gonosz szerepét megfejelte a Penthouse-beli förmedvény karakterével, sokszor majdnem hánytam tőle.

      Sejtettem, hogy ott is ilyen szerepet alakít. Mondjuk a sorozat már ránézésre nem szimpatikus számomra, utálom a gazdagok rongyrázásáról készült sorozatokat.

      Azon kívül, hogy mennyire beteg különösebben bele kötni nem tudtam, így marad a nyers magánvéleményem róla.

      Ez nem is baj. Úgy gondolom, ez is egyfajta célja a sorozatnak, hogy a néző a rengeteg igazságtalanság láttán ugyanazt a(z először tehetetlen, majd cselekvésbe átcsapó) dühöt érezze, amit a főhős. Már csak ezért is vagyok kíváncsi a második évadra, hogy sikerül-e igazságot szolgáltatnia ezeknek a passióból embereket gyilkoló szörnyetegeknek. A történet másik fontos üzenete, hogy a pénzzel még mindig mennyire nem tudnak bánni az emberek, és hogy ez ott, Dél-Koreában, a rongyrázás és hivalkodás világában mekkora súlyos probléma. Ha csak a riasztó mivoltával képes embereket felelősségteljesebb pénzügyi életre ösztönözni, már elért valamit.

      Money Heist: Korea – Joint Economic Area – Part 1 8-9/10
      Leszögezném az elején, hogy az eredeti spanyol sorozatból nemhogy 1 percet nem láttam, de még a tartalmát sem olvastam.

      A leírást nem olvastam el, mert ezt én is meg akarom nézni. 🙂 Én se láttam az eredetit, pedig kb. minden kollégám ódákat zengett róla. De ha ilyen jó értékelést adtál rá, akkor mindenképpen nekem is látnom kell.

      Azt tudom, hogy Kang Ha Neul frissen végzett joggyakornok volt, az egész egyetemen a legjobb, de csak arra használták hatalmaskodó vezetők, hogy beküldjék valami videó miatt egy börtönbe, ahol napjában 10x verték péppé.

      Úúú, ennek asszem láttam az előzetesét és plakátját, és meg is jegyeztem, hogy ez talán érdekes lehet. A leírás alapján kicsit a Stallone-Schwarzenegger-féle Szupercella filmekre emlékeztet (ami nem egy filmtörténeti klasszikus, de az első részt szerettem 🙂 ).

      Így aztán 40 résznyi tömény politikai belharc és intrika zúdult a nyakamba, vagyis hiába indult nagyon kecsegtetően az eleje, hamar koppantam.

      Pont ezért nem fogom szerintem ezt a sorozatot soha megnézni. Van jó néhány érdekes és/vagy szimpatikus figura a koreai történelemben, de Yi Bangwon nem tartozik ezek közé. Már a My Countryban is rosszul voltam tőle.

      És ebben is Yoo Ah In az elsőszámú. Komolyan, a jellegzetes szájtartását le nem vedlené egy szerep kedvéért sem, tuti éjjel is úgy áll neki.

      XDDD De amúgy milyen önteltnek tűnik tőle! Fú, de utálom.

      Alighanem a doramatörténelem egyik legkedvelhetőbb és legkomplexebb női karakterét kaptuk meg az autista ügyvédnőnkben.

      Annyira, de annyira nem vonzanak az ilyen sorozatok. Ahogy az se, amiből azt a Dr. Murphy c. remake-t vagy mit csináltak nyugatra. Nem tudnának rávenni, hogy bármelyiket is megnézzem. :/

      Ateez – Cyberpunk

      Fú, ez egész jó. Bár a refrénben van 1-2 sor, ami tök furán hangzik.

      P1Harmony – Doom Du Doom

      Nem tudom, ők kik, de ez se hangzik rosszul. 🙂

      MCND – Mood

      Őket sem ismerem, de pozitív, hogy kis létszámú csapatról van szó. A dal egész hallgatható.

      Txt ft. Iann Dior – Valley of Lies

      A jutúb szerint ezt a videót láttam, de őszintén szólva nem emlékszem rá.

      Stray Kids – Time Out

      A dal helyett a klip jobban tetszik, vizuálisan megnyugtató a színvilága, és hogy a srácok nem úgy néznek ki, mint a hajléktalanok (ahogy sok más együttes öltözteti az előadóit).

      egyszerűen imádom a régi retro hangulatát

      És szép hangja is van hozzá!

      Valamint tetszik még az Ive – After Like azon (nagyobb) része

      Na, nekem ez az első dal, ami viszont nem tetszik tőlük.

      SF9 – Now or Never

      Őket se ismerem, és a refrén nem tetszik, de a versszakok hangzásvilága egész jó. És amikor feketében táncolnak… 🙂

      Válasz
  2. Szia!

    Veled minden OK?
    1 hete meg vagyok fázva :/ De már kezdek kijönni belőle, most hogy már van legalább 18 fok…

    Én se láttam az eredetit, pedig kb. minden kollégám ódákat zengett róla
    Az én kollégáim nem tudom mit néznek, de még nem hallottam senkit sem beszélni róla.
    Most olyan rokonnál lakom, aki török ‘remekműveket’ néz feliratosan, ez sem sokkal kellemesebb a thai nyelvnél egyébként. Ha hazajutok majd jól ki kell mossam a fülem, mert ugyanaz a két zene szól alatta, rettenetesen utálom már.

    A leírás alapján kicsit a Stallone-Schwarzenegger-féle Szupercella filmekre emlékeztet
    Azt nem láttam. De ha börtönös, akkor a Big Mouth-t ajánlom inkább. Az nagyon jó, bár Kang Ha Neul-lel a főszerepben még jobb lehetne 🙂

    De amúgy milyen önteltnek tűnik tőle!
    Erre nem csak a szájtartás, de az állandóan zselézett, lenyalt haj is ráerősít. Aztán nem tudom milyen életben, nem követem.

    Annyira, de annyira nem vonzanak az ilyen sorozatok. Ahogy az se, amiből azt a Dr. Murphy c. remake-t vagy mit csináltak nyugatra.
    Jaj, a Good Doctor! Én azt is nagyon szerettem, abban is remekül hozta a karaktert a férfi főszereplő.

    Őket sem ismerem, de pozitív, hogy kis létszámú csapatról van szó.
    És közülük is két fiúnak milyen jó hangja van!

    És amikor feketében táncolnak…
    Ehhez amúgy elég sok fellépést láttam. Bármi jól áll rajtuk, kész modellbanda 🙂

    De… ez miért jó az embereknek? Oké, hogy csak kitaláció, de mi ebben a szép vagy szórakoztató? 🙁
    Passz, de akarjuk tudni? (költői kérdés)

    Válasz

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Share This