Légy üdvözölve a Yi San Projekt honlapján! Az oldalon japán, kínai és koreai filmsorozatok, mozifilmek, valamint klipek és dokumentumfilmek magyar feliratait fogod találni. A fájlok ingyenesen, kizárólag magáncélú, otthoni felhasználásra készültek, megtekintés után törlésük javasolt. Elkészítésükbõl anyagi haszon nem származik, kereskedelmi forgalomba nem hozhatók! A feliratok a Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország licenc feltételeinek megfelelõen szabadon felhasználhatók. Nézz szét az oldalon és válogass kedvedre az éppen futó vagy már elkészült sorozatok közül!

Információk

Cím : Yi San Projekt


Verzió : v30 – Tokyo Alleyway


URL : www.yisanprojekt.hu


Tulajdonos : Brigi


Indult : 2009. február 2.


Host : Dotroll


Credits : Pixabay


Stat :

Free site counter


Aktív film- és sorozatfordítások

Good Job

Származás: Dél-Korea (2022)
Fordítás státusza: 12/7
Mûfaj: akció, humor, romantikus

Eun Seonu (Jung Ilwoo) az Eunkang vállalatcsoport fiatal vezérigazgatója. Hétköznapi, üzleti teendői mellett titokban azonban bűnügyek megoldásával foglalkozik. A különös hobbi saját gyermekkorából eredeztethető, ugyanis egy végzetes napon édesanyja rablógyilkosság áldozata lett, Seonu pedig sosem tudta igazán feldolgozni a történteket. Édesanyja becses gyémánt nyaklánca, a “Királyné Könnyei” azonban 20 évvel később felbukkan egy aukciósház árverésén, Seonu pedig barátja, az ügyvéd Yang Jinmo (Eum Moonsuk) segítségével a potenciális tettesek nyomába ered. A hajsza közben véletlenül keresztezi az útjukat a szerény körülmények között élő Don Sera (Kwon Yuri), aki szorgalmasan dolgozik, hogy árvaházban lévő húgának és magának egy nap biztos megélhetést tudjon biztosítani. A találkozás azonban nem várt következményekkel jár mindannyiuk számára…

Adatlap   Előzetes

Aktív mangafordítások

Captain Tsubasa

Írta és rajzolta: Takahashi Yoichi
Származás: Japán
Megjelenés éve: 1981-1988
Fordítás státusza: 37/1-5. kötet
Folyamatban: 6. kötet
Mangadex

Tervezett filmek és sorozatok

 Live – Season 2 (ha egyszer elkészül)
Voice (OCN/tvN) – Season 5 (ha egyszer elkészül)

Befejezett animációs sorozatok

Befejezett japán sorozatok

Befejezett kínai sorozatok

Befejezett koreai sorozatok

Elkészült filmek

Sorozatkritikák, ismertetők

2022 – az 1.2.3. – 4. negyedév sorozatai
2021 – az 1.2.3.4. negyedév sorozatai
2020 – az 1.2.3.4. negyedév sorozatai
2019 – az 1.2. félév sorozatai
A 2018-as év visszatekintője
A 2017-es év visszatekintője
A 2016-os év toplistája
A 2015-ös év toplistája

Rendezvények, élménybeszámolók

Mostanában hallgatom

Chat

Társoldalak

Admin

Legutóbbi hozzászólások

Nyári MondoCon, Budapest (2022)

Szerző: | júl 30, 2022 | ajánló, anime, captain tsubasa, élménybeszámoló, film, japán | 0 hozzászólás

A mai gazdasági helyzetben meggondolja az ember, hogy szabad-e több ezer forintos belépőkre vagy vonatjegyekre költeni a nehezen megkeresett pénzét, vagy hogy megéri-e a hobbi, a kikapcsolódás, hogy ennyit beleinvesztáljunk. És azt kell mondanom, hogy igen is meg nem is, de ha az ember meg akarja őrizni a mentális egészségét, néha félre kell tennie a józan eszét, és engedni a pihenésnek, elszökni a mindennapi nehézségek elől, és bűntudat nélkül élvezni valami teljesen mást.

Nagyon várom már, hogy a nyár véget érjen. Egyszerűen képtelen vagyok elviselni ezt a hőséget, az állandó 30-35+ fokokat, mikor már elég kilépni a lakásból, és rögtön leizzad az ember, a ruha gyötrelmesen tapad rád, a sötét szín meg csak úgy gyűjti a meleget. Mivel már amúgy is fekete Tsubasás pólóban készültem menni, valami világosabb nadrágban gondolkoztam, ami valamelyest enyhíthet a szenvedéseimen, de voltak azért fenntartásaim. Soha életemben nem volt még fehér farmerom, és ennek főként társadalmi beidegződések sorozata az oka. Hogy fehér nadrágot csak az hordjon, akinek jó segge van hozzá; bármilyen bugyit veszel fel alá, úgyis át fog látszani; elég leülni valami koszos helyre, és máris összemocskolja (vagy épp lezabálja) az ember, és ettől akaratlanul is kerülhet olyan helyzetbe, hogy úgy nézzen ki, mint aki pl. összefosta magát benne. De aztán úgy voltam vele, mint Akebi-chan az ő matrózblúzos iskolai egyenruhájával: az életben egyszer akartam egy fehér nadrágot. Ezért hát túrtam magamnak egyet a Lidl-ben, és úgy döntöttem, lesz, ami lesz, de én ezt hordani fogom. Az összkép és a a színvilág végül kicsit az unokatestvérem 30 évvel ezelőtt, Depeche Mode-os korszakára emlékeztetett, ő hordott mindig fekete-fehér ruhákat.

Felcsaptam azért a napszemcsit a pályaudvarra vezető úton, de nem is igazán azért, hogy eltakarjam vele az arcom potenciális ismerősök elől. Ha ma már társadalmilag elfogadott szuperhősös, mozifilmes, trónokharcás, stb. popkulturális témájú pólót viselni, akkor ne kelljen már az embernek szégyenkeznie amiatt, hogy esetleg animés pólót visel! Persze, itt a normális animés pólókra gondolok, nem az olyan hentais jellegűekre, amiken alulültözött férfi vagy női karakterek láthatók, testnedvekkel agyonlocsolva (és most itt mindenki értse azt, amit érteni kell!). Egyfajta túlkoros weebként meg is érkeztem a vasútállomásra, ahol bevertem annyi Fornettit, amennyit az étrendem szerint kb. három nap alatt se lett volna szabad, de úgy voltam vele, hogy az ilyen rendezvényre járós napok úgyis mindig el vannak cseszve, majd utána bűnhődök. A táskában is ott lapult néhány Lidl-ös műzliszelet, szóval nem csokival készültem hányásig zabálni magam, de hát ez van.

Már a peronon láttam néhány helyi rajongót, akikkel egy helyszínre tartottunk, az animés kitűzőkből, BTS-es pólókból vagy táskákból, és jellemzően antiszociális viselkedésből már megismertem a fajtámat. Ezzel nem értékítéletet akarok felettük mondani, annak idején, gimis vagy főiskolás fejjel én is bizonyára ugyanígy voltam, a magam kis körén kívül a világ nem nagyon érdekelt, nem volt interakció a külvilágommal. A vonaton örömmel szembesültem azzal, hogy voltak működő, falba süllyesztett konnektorok, és dühöngtem azon, hogy az egyértelmű kérésem ellenére a pénztáros nem ablak mellé adta a jegyemet, pedig az asztalnál, ahova ültem, az ablak melletti hely igenis szabad volt, mikor elindultunk. (biztos ez volt a büntetés, amiért fel kellett váltania a pénzt, amivel fizettem…) Mivel én nem vagyok egy vándorlós fajta, és oda szoktam ülni, ahova a jegyem szólt, csendben mérgelődtem, míg perszehogy jött egy nyugdíjas korú nő, aki szépen elfogalta az üres, ablakmelletti helyet. Mert hogy “ő nehezen viseli, ha hátrafelé kell menni“. Igen, kb. senki nem szeret hátrafelé utazni, de az még nem jogosítja fel arra, hogy szabadon válasszon magának ülőhelyet, főleg, ha a következő megállónál még szállhatnak fel oda (narrátor: végül nem szálltak fel oda). Tipikusan az az utas, aki a masszív, ránézésre is 25 kg+-os, gurulós bőröndjét már Budapest határában elkezdi levenni a poggyásztartóról, és kimasíroz az előtérbe, hogy elsőként szállhasson le, te meg nem tudod, hova húzódj félre, ha esetleg az 50 kilós testével nem bírná el és a fejedre készülne ejteni a táskáját. Mindig kell egy ilyen… A másik a túlsó asztalnál ülő, külföldi pali volt, aki percenkénti, turházós krákogással múlatta az időt, közben meg olyan trehány módon ült, hogy a bele kilógott a nadrágból és a trikó alól (holott egyébként egy jól öltözött férfinek tűnt). Fél úton úgy csörgött valami kintről, mintha láncot húzna maga mögött a vonat, szóval kellő irritációval telt az utazás.

A fővárosba megérkezvén ismét a #lesétálom mellett döntöttem, egy megállóra nem vagyok hajlandó metrójegyért fizetni. Meg hát úgy voltam vele, hogy hátha belefutok valami Budapesten kószáló celebbe, noha rájöttem, hogy azok valószínűleg nem a Keleti melletti, romos kocsikkal teli, húgyszaggal átitatott Verseny utcában fognak korzózni, amerre az én utam vitt, de hát az ember sosem tudhatja. Ismertem nagyjából, merre kell menni, mert pár éve a korcsolya Európa-bajnokságot is itt tartották, és akkoriban a szállásom is a közelben volt. De ennek a rendezvénynek is ugyanaz volt a hibája, ami az idei év során kb. az összes többinek: nincs semmi kiplakátolva, nincs szervező vagy hostess, aki (látva az egyértelműen gyarapodó tömeget) kiállna már az utcára az érkezők közé, és koordinálná a sorban állást. Hogy “te barom, ide sorakozzál, ha már van online jegyed!” Mert más kapuhoz kellett sorakoznia annak, aki a helyszínen kívánta megvenni a jegyet, és máshoz annak, akinek már volt elővételi jegye, csak át kellett vennie (azokról nem is beszélve, akiknek már konkrétan volt jegye, mert valami boltban megvásárolta a karszalagot). De a kaput már csak akkor látod, ha kb. 100 méterre vagy tőle, és előtte fél órát esetleg rossz sorban álltál, és ez állati idegesítő tud lenni.

Az idő se kedvezett, mert bár szerencsére nem volt rohasztő hőség, csak kellemes 20-23 fok, de nagyon nagy volt a levegő páratartalma, szóval a hajam PÚÚÚÚÚFF felfújta magát, mint a sz*r, így hiába mostam ki előző éjjel, úgy néztem ki vele, mint Hermione. Idegtépő menetelés és egyre növekvő emberundor után végül bejutottam, és azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, mert nem sokkal utána leszakadt az ég, és brutális eső kezdett el esni, így nem tudom, hogy akik kinn sorakoztak, ezt hogy viselték. De egy kedves kollégám, aki tudta, hogy ott leszek, rám is írt, hogy minden rendben van-e, nem esett-e bajom, mert olvasta, hogy a conon felfüggesztették a beléptetést (mert megtelt az épület az eső miatt bemenekülő látogatókkal, és a biztonsági előírások miatt több embert nem engedhettek be), és hogy állítólag többen áttörték a kordonokat, és még a rendőrséget is ki kellett hívni. Őszintén szólva, nem tudom, hogy ez így volt-e, én ebből bent semmit nem vettem észre, de simán el tudom képzelni azt a pánikot, amit egy ilyen brutális eső okozhat egy ilyen tömegen, vagy a düh, hogy kifizetnek 6-7000 Ft-ot, és utána megtagadják tőlük a belépést. Az esemény Facebook-oldalán lehetett olvasni erről a kommentekben, szóval volt valóságalapja a dolognak.

A szerzvezői személyzet hiánya sajnos odabent is megmutatkozott. Ha kerestél valamit, magadra voltál utalva, mert pl. még a ruhatárostól is hiába kérdeztem, hogy ezt vagy azt hol találom, semmit se tudott mondani. A hely egyértelműen kicsi volt ennyi ember számára, a csarnokok közötti, közlekedő folyosón folyamatosan hömpölygött a tömeg, az A-csarnokban lévő árusok vagy az Artist Alley pultjaihoz lehetetlenség volt odaférni. Nem értettem, minek kellett pankrátor ring, vagy hogy miért az árusok amúgyis szűkös csarnokában kellett paraparázni vagy kpop tánctanítást tartani. Értem én, lehet, hogy ezek az eső miatt beszorultak az épületbe, de már amúgyis olyan szorosan voltunk, mint a heringek, levegő semmi (légkondi? pah!), mindenki izzadt és sült meg a saját zsírjában, mint a disznó, de azért még kerülgesd a táncolni tanuló, kalimpáló résztvevőket… De hé, üdv az anime conon, az ízléstelen cosplay, a viselkedni nem tudó, artikulálatlanul visítózó látogatók, a mosdatlanság és a waifu-párnák világában!

A helyzet korántsem volt azért ennyire kétségbeejtő, lehet, hogy egyszerűen csak én vagyok már túl öreg ehhez, és nem érzem át a hájpot. Annyi, de annyi beöltözött ember jött el, és olyan kevés, igazán igényes jelmezt lehetett megint látni. Sokaknál megint csak magamutogatást jelentette az egész, nem egyszer volt, hogy egyik-másik jelmezes jött, behajolt előtted, miközben valakivel beszélt, és konkrétan látod a mellét alul-felül-oldalt kilógva, és kínodban félrenézel, mert már neked ciki, hogy kilátszik mindene, de ő észre se veszi magát. Vagy leül keresztbe tett lábbal, a szoknyáját felhúzva, és belátni mindenre. A legrosszabb pedig az, hogy az esetek többségében pont nem azoknak kellene mutogatnia magát, akik megteszik (és ezt most megint mindenki értse úgy, ahogy akarja, ha ez testszégyenítés, akkor az, leszarom – én se voltam sose egy matyóhimzés, de eszembe nem jutott volna olyan ruhákat felvenni, amik még előnytelenebbé teszik az alkatom esetlegesen előnytelen részeit). Az interneten, közösségi oldalakon, Youtube-on annyi kiváló művészt látni, aki rengeteg energiát és kreativitást fektet a jelmezeibe. Miért nem látod ennek töredékét sem a magyar rendezvényeken? Mikor már a hatodik vagy hetedik Jinx-et láttam, kezdtem azt hinni, hogy valami hiba van a mátrixban. Egy igazán maradandó élményt nyújtó jelmezest láttam, egy lányt, aki a Paripi Koumei c. idei sorozat főhősét, Koumeit/Kongminget alakította, és az utolsó kontaktlencséig *tökéletes* volt.

A délutánra kinéztem magamnak több programot és előadást, így a vásárlást és az esetleges ebédelést még ezek előtt akartam letudni. Na, hát a vásárlásból nagyon nem lett semmi, mert egyrészt lehetetlen volt odaférkőzni a pultokhoz, vagy amit árultak, nem igazán keltette fel az érdeklődésemet. De…! De..! Voltak import (amerikai és német) mangák! VOLT ARTBOOK!

Persze semmi olyan, ami nekem kellett volna. De azért na. Mondjuk, amikor az egyik árusnál megláttam azokat a Mamotte Shogugetten-mangákat, amiket pár hete én magam adtam el valakinek az egyik mangás adok-veszek Facebook csoportban, azért felnevettem.

Az árak most is rettenetesen el voltak szállva, és főként ez is az oka annak, hogy letettem arról, hogy bármit is vegyek egy ilyen rendezvényen. Az egyik, anime figurákat is árusító pultnál annak a Popup Parade-sorozatnak, amiből nekem is van 3 Tsubasás, minden darabját 17-18000 Ft-ért árulták, holott még más, magyar webshopban 12-13000-ért láttam pl. az én figuráimat. Oké, hogy gyengült a forint, meg ráveri a köcsög NAV az emberre az áfát/vámot, de basszus, álljon már meg a menet! 1-1 angol nyelvű manga is 4-5000 Ft körül kezdődött (!) (legalábbis azokon a helyeken, ahová odafértem vagy hallottam az eladótól). A Sammlereckéről én 6-7 Euróért szoktam mangát venni, régebbieket/ritkábbakat 9-10-ért, de azt már tényleg csak elvétve. Horribilis árak!

Betoltam egy hotdogot, mert az ázsiai konyháért nem vagyok különösebben oda (tudom, sokkoló). Vettem magamnak egy menetrendszerinti Pockyt, meg egy doboz fincsinek ígérkező, mogyorós moccsit (narrátor: gusztustalanul finom volt, nem bánok semmit). A kép persze megtévesztő, mert ennyi töltelék sosem volt benne, de nem számít. Miután ettem egy kézműves fagyit (Rafaellós…! *___*), és ittam egy citromos limonádét, éreztem, hogy nem kellene már többet zabálni, mert nagyon meglesz ennek a böjtje. De ennyi szir-szart összeenni és másfél kilóval kevesebben hazajönni, na, AZ művészet!

Tolódni kezdtem az előadószínpad felé, melyen a nyitást követő órákban japán történelmi, kulturális és vallási előadás zajlott. Nem irigyeltem az előadót most sem (szerintem korábbi rendezvények alkalmával is őt láttam), mert nehéz lehetett a folyamatosan hömpölygő és hangoskodó tömeg ricsaja közben a prezentációra koncentrálni. Ahogy befejezte a mondanivalóját, hozzátette, hogy az elmúlt években több mint 10 ilyen, japán történelmi előadása volt már, és hogy jövőre koreai kulturális témákkal fog jelentkezni, így akit esetleg ez is érdekel, nyugodtan figyelje majd ezeket az eseményeket. Érdekes volt látni, hogy a con-látogatók idősebb korosztályának nagy része főként az ő közönségében ült. Gondolom, nem véletlenül.

Ezt egy rövid Harry Potter-kvíz követte, melyben csúfosan alulmaradtam, és valahol a 23. hely környékén végeztem. Mentségemre szóljon, hogy amióta az eredeti sorozat véget ért, nem nagyon volt a kezemben a könyv, a filmfolytatások terén pedig eddig mindhárom súlyos csalódás volt, így el is távolodtam ettől az univerzumtól. Ami viszont kimondottan érdekelt, az az ezt követő beszélgetés volt. “Fanfictionök a könyvesbolt polcain“, ahol két, fan fictionös múlttal vagy kapcsolatokkal rendelkező, ma már könyvkiadással és marketinggel hivatásszerűen foglalkozó hölgy (Deszy és Kozma Réka) beszélgetett a házigazdával.

Mint olyasvalaki, aki 16 évvel ezelőtt az (akkori) internetes Harry Potter rajongói irodalomból írta az egyik szakdolgozatát,

igazán elégedett voltam a beszélgetés során elhangzott gondolatokkal, mert mindkét vendég egyértelműen művelt, a témában jártas, jól artikulált véleményt fogalmazott meg. Még a kérdező is remekül felkészült, még ha esetleg laikus volt a témában. Igaz, azzal már kevésbé voltam elégedett, AHOGY mindez elhangzott. Nem értem, miért kell újra és újra megerőszakolnunk a nyelvünket, és teletűzdelni ezzel a rengeteg, idegen szóval ahelyett, hogy mindezeknek a magyar változatait használnánk, vagy legalább kísérletet tennénk azok magyarítására. Mennyivel könnyebb ezeknek a főként angol jövevényszavaknak a kínkeserves ragozásával vagy toldalékolásával szenvedni, mint könnyen, magyarul beszélni róluk? “Fan fiction”, “self insert(ion)”, “tagging system”, “trigger warning”, “fandom”, “shippel”, miért ezeket a kifejezéseket használjuk? Áh, rosszul vagyok tőle! Oké, hogy egy szubkultúra lazíthat a magyar helyesírás és élőbeszéd szabályain, és a maga kis közegében használhat és alkothat ilyen és hasonló kifejezéseket, de minek, ha szinte mindnek megvan (és régen is megvolt) a magyar megfelelője? Akkor a közönségnek sem kell barokkos körmondatokban magyarázni, hogy egyébként miről is beszélünk.

Összességében Deszynek a gondolataival inkább értettem egyet, mint Rékáéval. Utóbbinál több esetben is felszaladt a szemöldököm, néhány kijelentését ugyanis nagyon áthatja a mai kor szelleme, és nem feltétlenül gondolom, hogy teljesen megfelelnének a valóságnak. Nem tudom, hány éves, ránézésre tőlem néhány évvel biztos fiatalabb, így nem tudom, mennyire hatotta át az ő életét vagy fiatalkorát a Harry Potter fan fictionök világa a 2000-res évek elején-közepén, vagy hogy mennyivel később csöppent csak bele, és hogy az egész közeg azóta mennyit változott. Elmondta, hogy (a tradicionális könyvkiadással szemben) a rajongói írásokat “nem nézi át senki“, nem megy át olyan szűrőn, ami (helyesírásilag vagy stilisztikailag) ellenőrizné vagy javítaná. Nem tudom, hogy ez ma mennyire bevett szokás, de régen abszolút nem így volt. Az emberek igenis dolgoztak lektorokkal, akik segítséget nyújtottak a művek elkészüléséhez. És még ha ezek a lektorok ugyanúgy a fan fiction-írók bázisából kerültek ki, a “peer-review” igenis jelen volt ebben a szubkultúrában, és vízválasztó volt a minőség tekintetében azokkal szemben, akik fittyet hánytak erre. Réka ezen kívül elmondta, hogy a fan fiction írás egyik fő hajtóereje a reprezentáció kérdése, valamint, hogy az LMBTQ+ témakörök ma népszerűbbek, mint mondjuk 15 éve.

Amikor csak meghallom ezt a szót, hogy “reprezentáció”, idegbajt kapok. Az emberek nem azért írnak, vagy az én koromban, “írtak” fan fictiont, mert mindenáron hiányzott egy-egy történetből a meleg/leszbikus/más bőrszínű/fogyatékkal élő/stb. karakter. Hanem amiért a fan fiction fan fiction: a TOVÁBBÍRÁS élményéért. Hogy egy meglévő univerzumot gazdagíthattál a te történeteddel, akár megőrizve annak lényegét, akár jelentősen módosítva rajta (pl. 1-1 karakter szexuális orientációjának megváltoztatásával). És egyébként is, a felnőtt tartalmú írások csak egy részét képviselik a rajongói irodalomnak, nem kell mindenbe beleerőszakolni ezeket a “woke” ideákat! Nem csoda, hogy Hollywood döglődik, a mainstream képregényes ipar az összeomlás szélén áll, és még a streaming szolgáltatók is hihetetlen mélyrepülést élnek meg, mert a közönségnek egyszerűen elege van az erőltetett, reprezentációs toposzokból. Az, hogy valaki meleg, nem karakter- vagy jellemvonás! És igen, ha innen nézzük, lehet, hogy “az LMBTQ+ témakörök ma népszerűbbek, mint mondjuk 15 éve“, és ez épp elég nagy baj! Mert egy karakter történetének nem az erőltetett diverzitásról és reprezentációról kellene szólnia, hanem mindezeket olyan természetesen kellene beleágyazni a cselekménybe, hogy az senki számára ne legyen tolakodó! Nem kell kiszólni a nézőhöz, és a történettől idegen kijelentéseket adni a figurák szájába, azzal is kioktatva a közönséget! Ha a Harry Pottert nézzük, a férfi-női szereplők aránya nagyjából egyforma. Dean színesbőrű, Parvati és Padma indiai, Seamus ír, Cho kínai származású, a figurák közt vannak gazdagok, szegények, középosztálybeliek, mugli-származásúak, félvérek és aranyvérűek, szorgalmasak és trehányak, kövérek és soványak, bátrak és gyávák… Mégse méltatlankodott miattuk senki! Mert megszínesítették a Harry Potter világát anélkül, hogy bárki folyamatosan le akarta volna nyomni ezt a néző torkán. Milyen más reprezentáció hiányzik innen?

*kifakadás vége*

Az ő beszélgetésüket egy társasjáték-készítő beszélgetés követte, amit bevallom, annyira nem figyeltem éberen, mert nem igazán szoktam társasozni, de néha-néha elkapta a fülem az elhangzó gondolatokat, és sok keserűséget és sértettséget véltem felfedezni bennük. Részletesen beszéltek egy megvalósítás előtt álló játék teszteléséről, a jó és rossz visszajelzésekről, melyeknél valószínűleg az utóbbiból jóval többet kaphattak. Nem igazán tetszett, hogy káromkodtak az előadás közben, még ha nem is volt kimondottan vulgáris, ahogy beszéltek, de szerintem a “basszus” vagy “bassza meg/basszuskulcs” nem fér bele egy ilyen produkcióba, mikor kiskorúak és gyermekek is jelen voltak a csarnokban.

A másik beszélgetés, amire nagyon kíváncsi voltam, az Umikochanarttal készült. Megmondom őszintén, a magyar rajzos szubkultúrában nagyon nem vagyok otthon, a külföldiek közül is csak néhányat követek (Wlop, Marco Albiero, Uzuri, Cherriuki, Axsens, és régen szerettem Sakimichant is, amíg tudott normálisan rajzolni), szóval nem tudom, van-e Umikónál (polgári nevén: Eszter) nagyobb, sikeresebb magyar rajzoló, de a követőtáborát elnézve aligha gondolnám. Szegény nagyon zavarban volt, mert azt mondta, most először vesz részt ilyen beszélgetésen és nagyon izgul – pedig nincs mire. Végig nagyon érdekes volt, amiről mesélt a munkáival, az alkotás folyamatával kapcsolatosan, és mint valaki, aki szeretne rajzolni, de úgy érzi, hogy a képességei egyszerűen korlátok közé szorítják, igazán inspiráló hatással volt rám. Elismerésre és irigylésre méltó, hogy ilyen fiatalon képes volt a tehetségét és a szorgalmát főállásban űzve megélhetést teremteni magának, és mindeközben továbbra is ennyire emberközeli, barátságos fiatal lánynak maradnia. Be is követtem, ahol csak tudtam, hátha engem is ösztönözni fog a gyakorlásra.

E program után már csak egyvalami maradt hátra, ami érdekelt, de nagyon időjárásfüggő volt, hogy részt vegyek-e rajta. Ez pedig a nagysikerű, 2021-es anime film, a Belle szabadtéri vetítése. Nagyon örültem, amikor megláttam a programban, mert szerintem nincs jó rajongói rendezvény szabadtéri filmvetítés nélkül. Amikor életem első anime-conján voltam (1999-ben a koblenzi Animagicen), ott a Tenchi Muyo 2. mozifilmjét néztük meg (ha jól emlékszem), a The Daughter of Darknesst, és mindig van egyfajta bája, amikor más rajongókkal együtt nézhetsz meg egy ilyen egészestés produkciót. Mert akkoriban még Hayao Miyazaki 1-1 művén kívül még nem nagyon adtak a mozik japán rajzfilmeket. És a Belle-t már amúgyis rég meg szerettem volna nézni. Szerencsére a hatalmas eső délutánra elállt, így szereztem is magamnak egy helyet, ahonnan pont láttam is a kivetítőt.

Maga a film csodálatos volt, és egészen meghatódtam a végére, bár a könnyeimet igyekeztem visszatartani, mert szerény becslés szerint több mint százan nézhettük, és tök gáz lett volna, ha az ember elsírja magát rajta. De rendkívüli élmény volt. A mellettem ülő fiatalember megjegyezte, hogy milyen jó a pólóm, és hogy gyerekként ő is mindig nézte őket a tévében, én meg udvariasan megköszöntem neki. Belül emlékeztettem magamat, hogy nem ismerkedni jöttünk, és hogy inkább rá se nézzek, mert még a végén kiderül, hogy túl fiatal és a fiam lehetne. Aztán mikor levette a cosplay-parókáját, láttam, hogy annyira nem is volt fiatal… nagy mindegy. 🙂

Későre járt az idő, hat óra volt, és előttem még ott állt egy 2 órás vonatút, így lassan magam mögött hagytam a BOK területét, és visszasétáltam a Keletiig. Ott kb. 3 percen múlt, hogy elértem a 18:30-as IC-t, de amint felszálltam, meg is bántam, és azt kívántam, inkább megvártam volna a következőt. Tiszta nyócker volt, régi, mocskos, lepukkant, büdös, szemetes, és végig az volt az érzése az embernek, mintha a vécében utazna. Az a semmivel össze nem téveszthető csatornaszag olyan volt, mintha mindenki a folyosón végezte volna el a dolgát. A falban itt is volt két konnektor is, természetesen egyik se működött. Szégyen, hogy a MÁV képes egy ilyen szolgáltatásért pénzt elkérni. De az emberek is gusztustalanok, hogy ennyire nem képesek vigyázni a környezetükre, és mindent gondolkodás nélkül összekennek, összeszemetelnek.

Összességében elégedett vagyok a nappal, mert tartalmas és sokszínű kikapcsolódást nyújtott, de a szervezés még mindig rányomja a bélyegét a dologra. Emellett… Nem is tudom. Ahogy ott ültem, és 1-1 beszélgetést figyeltem, vagy csak szimplán jártam a csarnokban, egy csomó helyen csak annyit láttam, hogy az emberek céltalanul ülnek a földön, a koszban és mocsokban, ahol korábban cipővel mászkált az ember, és vagy nem csinálnak semmit, vagy esznek, beszélgetnek, vagy visítoznak a karzaton… Mintha nem is igazán a rendezvényre jönnének, nem is a programok érdekelnék őket. És ez lehet, hogy így is van, és az ország különböző pontjain élő barátoknak csak 1-1 ilyen esemény során van lehetősége találkozni. De annyira visszás, hogy míg te pl. egy előadásra figyelsz, ezek a randalírozók ott üvöltöznek az emeleten a korlát mögött, ami mind lehallatszik és zavarja a beszélgetéseket, és senki nem szól rájuk, hogy viselkedjenek már. Annyi ember nincs tekintettel a másikra, hogy az hihetetlen. Közben meg fennen hirdeti az elfogadást meg inkluzivitást a sok LMBTQ-zászlóval meg kitűzővel, vagy a “Free Hugs” táblával, és szabályosan kinézik maguk közül, aki nem akarja megölelni őket. A BOK-ból kivezető út, aminek mindkét oldalán ilyen szabad ölelkezést kínáló emberek sora állt, tisztára olyan volt, mint valami “walk of shame”, ha nem vettél részt benne.

 

Néhány fotó késő délutánról:

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Share This