Légy üdvözölve a Yi San Projekt honlapján! Az oldalon japán, kínai és koreai filmsorozatok, mozifilmek, valamint klipek és dokumentumfilmek magyar feliratait fogod találni. A fájlok ingyenesen, kizárólag magáncélú, otthoni felhasználásra készültek, megtekintés után törlésük javasolt. Elkészítésükbõl anyagi haszon nem származik, kereskedelmi forgalomba nem hozhatók! A feliratok a Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország licenc feltételeinek megfelelõen szabadon felhasználhatók. Nézz szét az oldalon és válogass kedvedre az éppen futó vagy már elkészült sorozatok közül!

Az oldal jövőjéről

Információk

Cím : Yi San Projekt


Verzió : v31 – After School


URL : www.yisanprojekt.hu


Tulajdonos : Brigi


Indult : 2009. február 2.


Host : Dotroll


Credits : Pledis


Stat :

Free site counter


Aktív film- és sorozatfordítások

*hamarosan*

Folyamatban lévő mangafordítás

Captain Tsubasa

Írta és rajzolta: Takahashi Yoichi
Származás: Japán
Megjelenés éve: 1981-1988
Fordítás státusza: 37/1-5. kötet
Folyamatban: 6. kötet
Mangadex / Animeaddicts

Tervezett filmek és sorozatok

 On the Edge

Befejezett animációs sorozatok

Befejezett japán sorozatok

Befejezett kínai sorozatok

Befejezett koreai sorozatok

Elkészült filmek

Sorozatkritikák, ismertetők

A 2015-ös év toplistája
A 2016-os év toplistája
A 2017-es év visszatekintője
A 2018-as év visszatekintője
2019 – az 1.2. félév sorozatai
2020 – az 1.2.3.4. negyedév sorozatai
2021 – az 1.2.3.4. negyedév sorozatai
2022 – az 1.2.3.4. negyedév sorozatai
2023 – az 1.2.3.4. negyedév sorozatai
2024 – az 1.2.3. – 4. negyedév sorozatai

Cikkek

Fan fiction és original t￶örténetek

Írások, történetek (gyűjtőoldal)

Szerepjátékos történet #1 (Legend of Grimrock alapján)

1-23. fejezet

Szerepjátékos történet #2 (M.A.G.U.S. alapján)

1-21. fejezet

Star Wars történetek

Az univerzum hercegei
Bevezető információk
1. rész: A Birodalom szolgálatában

Bevezető: Valahol, egy messzi-messzi galaxisban sok-sok éve ismét béke honol. 17 éve már, hogy a Klónháborúkat követően Palpatine főkancellár, a későbbi uralkodó irányításával a Galaktikus Köztársaság átalakult az Első Galaktikus Birodalommá. A fennhatósága alá tartozó csillagrendszerek azonban nem is sejtik, milyen démoni erők uralkodnak felettük valójában. Néhány kalandvágyó fiatalember útnak indul, hogy próbára tegye magát, és egy nap talán a galaxis legjobb pilótájává válhasson. Ám ki tudja, a sors végül merre veti majd őket…

1-22. fejezet

Aayla – Egy twi’lek lány vallomásai
Bevezető információk

Bevezető: A Galaktikus Köztársaság fénykorát éli. A fennhatósága alá tartozó csillagszendszerekben évszázadok óta bőség és jólét honol, a Jedi Rend lovagjai pedig a béke követeiként járják a galaxist. Az ifjú padawan, a twi’lek lány, Aayla Secura mestere, Quinlan Vos mellé szegődve igyekszik elsajátítani a tudást, mely a jedi lovaggá váláshoz elengedhetetlen. A férfi azonban nem tudja, hogy a cserfes növendék a mester-tanítvány kapcsolatnál jóval többet érez iránta…

0-29. fejezet

Rendezvények, élménybeszámolók

Mostanában hallgatom

Chat

Társoldalak

Admin

Legutóbbi hozzászólások

Sziasztok!

Mivel úgyse lesz már olyan történet, amit ebben a negyedévben be tudnék fejezni, megosztom veletek azon sorozatoknak az értékelését és imertetőjét, melyeket ebben az időszakban volt szerencsém végignézni. A poszt végén pedig egy zenei ajánlót is találtok az elmúlt időszakban legtöbbet hallgatott, japán és koreai dalokból.

Ahogy mindig, ezúttal is szívesen várom a ti ajánlásaitokat, ismertetőiteket!

A 2. negyedévben látott sorozatok:

A Superior Day – 10/7
Macross (1982)
– 10/9
Moon Knight – 10/6
Macross The Movie – Do you remember love? (1984) – 10/8
Macross: Flash Back 2012 OVA (1987) – 10/8
My Beautiful Bride – 10/6-7
Paripi Koumei / Ya Boy Kongming (2022) – 10/8
Meloholic – 10/8
Macross II – Lovers Again OVA (1992) – 10/Deculture!
Macross Plus OVA (1994) + mozifilm (1995) – 10/0
My Absolute Boyfriend – 10/7
The Case Files of Jeweler Richard (2020) – 10/8
Two Hearts – 10/7
Obi-Wan Kenobi – 10/6
Macross 7 (1994) – 10/6-7

A Superior Day – 10/7

Mivel legutóbb a Rugallal megégettem magam, elég sok fenntartásom volt egy újabb, webtoon-feldolgozást bevállalni következő fordítási projektnek. Előnye volt viszont, hogy nem egy hosszú sorozat, így akár jól sül el, akár nem, nem kell hosszú heteket szenvedni vele.

Szodzsu városának békéjét egy pszichopata sorozatgyilkos tevékenysége dúlja fel, akit mindenki csak Hercegnőgyilkosként hív, mert fiatal, egyedül élő, előkelő és vagyonos nőket támad meg az otthonaikban. Lee Hocheol (Jin Goo) a 119-es országos tűzoltó- és mentőszolgálat munkatársa. Egy nap egy riasztás helyszínén véletlenül szemtanúja lesz a tettes újabb gyilkosságának, és maga is súlyos sérüléseket szenved. Felesége, Jeonghye (Lim Hwayoung) a bűnügyi nyomozócsoport tagja, de a támadás után áthelyezteti magát egy kevésbé veszélyesebb munkakörbe, és gyermekükkel, Suával (Cho Yuha) együtt egy biztonságosabb környékre költöznek. Hocheol hosszas lábadozás és terápia után sem képes egyelőre visszatérni a munkához, ezért a háztartás teendőit látja el, és gondoskodik gyermekük iskolába kísérgetéséről. Sua születésnapján azonban a lányt elrabolják, Hocheol pedig kénytelen egy rejtélyes telefonáló utasításait követni, és maga megtalálni a Hercegnőgyilkost, ha élve vissza akarja kapni gyermekét…

Engem is meglepett, hogy mennyire kevés, tényleges problémám volt a sorozattal. Nyilván abszurd, hogy egy pszichopata a gyerekével zsarol egy közembert, hogy az megtaláljon és megöljön egy sorozatgyilkost, ez nyilván erős és gyermeteg túlzás, ami a forrásmű képregényből eredeztethető. De ettől eltekintve a megvalósításra nem lehet panasz. Eltelik 8 rész, mely mindössze kb. egy fél nap eseményeit dolgozza fel, mégis annyi minden történik, mintha heteket töltöttünk volna a nyomozással és a kislány keresésével. Már-már felkiált az ember, hogy hol reális ez, hogy ennyi ideig nem merül le hősünk vagy Sua telefonja, mikor szökésben van, hogy újra és újra ráeszméljünk, hogy itt bizony csak órák történéseiről van szó (ami végső soron megmosolyogtató). A vágás nagyon jó, a történetvezetés remekül össze tudja szőni az egymással párhuzamosan futó események szálait. Nehezen tudnék olyan pillanatot felidézni, ahol leül a cselekmény. Nem válik unalmassá vagy bosszantóvá, hacsak nem az épp látott fordulatokat nem érezzük annak, de ez inkább belső, nézői frusztráció, hisz mi Hocheollal azonosulunk, és azt akarjuk, hogy a kislányát minél hamarabb megtalálja, és amikor ez újra és újra kudacba fullad (akár csak egy apró véletlen miatt), az igenis idegesít bennünket. És ez jó.

Ha valamit igazán kritizálni szeretnék, az a két ellenlábashoz köthető. A “megbízó” és a “célszemély” neve hosszú részeken át egyszerűen rejtély marad, és amikor megtörténik az első name-drop a sorozat derekán, csak nézünk, hogy ki az a Bae Taejin (Ha Dokwon) vagy Kwon Shiu (Lee Wongeun). Nincs kötődés, nem vált ki reakciót, pedig két súlyosan negatív, erőszakos figuráról van szó, akiket már a nevük hallatán zsigerből gyűlölnünk kellene. Hasonlóképpen kifogásolom a megbízó, Bae Taejin eredettörténetének teljes hiányát. A dialógusok alapján valamilyen bérgyilkos szervezetnek az egyik tagja lehet, de erről végül az ég világon semmit sem tudunk meg. Kwon Shiu gyermekkorába és beteg elméjének kialakulásába legalább kapunk valamilyen betekintést, bár ott se sokat (igaz, többre nagyon kíváncsiak se vagyunk).

Az alakításokkal nincs probléma, még a gyerekszínészek is nagyon komolyan odatették magukat. Egyedül Jin Goo tűnik cseppet esetlennek, ügyefogyottnak a motyogós Hocheol szerepében, de a történet újra és újra emlékeztet végül bennünket, hogy nem ő az akcióhős a családban (hanem az asszony, a zsaru, Jeonghye), és hogy ő valójában csak egy közönséges, épp PTSD-ből felgyógyulni próbáló apuka, aki saját korlátain felülemelkedve próbálja megtalálni a megoldásokat. Lee Wongeun karakterét először nem tudtam hova tenni, rendkívül irritáló volt az állandó vigyorgása, aztán amikor Hocheol tönkreteszi az ő “mesterművét”, az a rémisztően szomorú ábrázat, amit magára ölt…! Nem tudom, mint amikor sírni látod a bohócot, nagyon eltalálta.

Nekem nagyon tetszett az egész széria során az, ahogy a színészek a sérüléseket eljátszották. Jeonghye, ahogy eltörte/kificamította a hüvelykujját, hogy kibújhasson a bilincsből; Kwon Shiu, ahogy szinte sokkos állapotban kirántja a combjából a botot, illetve ahogy levágja saját kezét (a fulladásból való hörgő felébredésről nem is beszélve); és Bae Taejin, ahogy szinte elvérzik, és közben szenved. Ezek nagyon nehéz jelenetek, hiszen hétköznapi emberként nincs tapasztalatunk arra vonatkozólag, hogyan lehetne hitelesen ábrázolni egy-egy ilyen súlyos sérülést, de nekik messzemenőkig sikerült.

Kwon Shiu esetében bepillantást nyerhettünk egy rendkívül beteg elme működésébe (ami még az öncsonkításra is képes), mely felnőttként egy olyan tökéletes festményt akart létrehozni, mely a lelkében a tökéletes gyilkosság/áldozat leképezése lenne, aki a nővére volt (és akit ő ölt meg), így minden áldozatának a legtökéletesebb vonását, testrészét vágta csak le és használta csak fel, amikből összeállt maga a tökéletes lény. Irónikus, de a festmény borzasztó ábrázolása pedig mutatja, hogy miféle szörnyként tekintett a bántalmazó nővérére.

Kedvemre való a sorozat “üzenete” is. Nem konkrét prédikációra gondolok itt, sokkal inkább kell a sorok között olvasni, mert sok tanulságra bukkanhatunk. Egyrészt lehetsz akármilyen óvatos helikopterszülő, ha ennyire rátelepszel a gyermekedre, és semmi privátszférát nem hagysz neki, akkor az a kölyök igenis lázadni fog ellened, és mindenben pont, hogy az ellenkezőjét fogja csinálni, mint amit te szeretnél. Főleg úgy, hogy nem adod meg neki azt a tiszteletet, hogy elmagyarázd saját viselkedésed okát. A kommunikáció teljes hiánya Sua és a szülei közt az egyik leglényegesebb, kiindulási problémája a sorozatnak. A lány nem kicsi már, szülei mégsem ülnek le vele beszélni, hogy “tudjuk, hogy bosszant, hogy ennyire a seggedben lógunk állandóan, de ennek csak az az oka, hogy féltünk amiatt, ami apáddal történt, és nem akarjuk, hogy bármi bajod essen, vagy rossz emberek bántsanak“. Úgy vélem, ha lett volna egy ilyen őszinte dialógus hármójuk közt, a lány lényegesen óvatosabb és megfontoltabb lett volna, és nem akart volna mindenáron dacolni velük. Másrészről tetszik a Hocheol által képviselt kisember igazságérzete. Megtehette volna, hogy hagyja elvérezni Chu nyomozót (Park Minjung), hogy gyereke elrablójának nyomába eredhessen. Ugyanígy hagyhatta volna meghalni Bae Taejint is, vagy kiránthatta volna annak hátából a kést, hogy azzal leszúrja Kwon Shiut, és bosszút álljon. De nem tette, helyette mind a nyomozónőt, mind Bae Taejint megmentette a mentők kiérkezéséig. Mert Hocheol karaktere az életet, annak megmentését képviselte és szimbolizálta.

Egyszóval nem volt ez egy rossz sorozat, na. Az epilógus próbál utalni egy potenciális folytatásra, de mivel a nézettség a béka segge alatt volt, abból úgyse lesz semmi, és őszintén? Szerintem nem is hiányzik. Így kerek és kellőképpen homályos a történet.

 

Macross (1982) – 10/9

Amikor annak idején, a 90-es évek derekán épp kijött a Gundam című mamut-scifi-sorozat éppen aktuális folyatása, a Gundam Wing, nagy lelkesedéssel vetettem bele magam, mert tetszett az opening, a rajzolás, és az űrben játszódó történetek szerelmeseként azt reméltem, a Star Warshoz hasonló, izgalmas űr-operát fogok majd látni. Hamar rájöttem azonban, hogy nem ismerem az alaptörténetet, annak teljes világát, és hiába csöppenek bele egy izgalmas, aktuális sorozattal, nem fogom igazán érteni, mi miért történik. Így pár rész után abba is hagytam, és eldöntöttem, hogy addig nem is veszem elő újra, míg annak korábbi elődjeit (TV és OVA sorozatok, mozifilmek) meg nem ismerem. Hasonlóképpen az örök rivális Macross c. történeteket se tudtam volna sehol elhelyezni azok világában, míg a kezdetektől, az első, 1982-es sorozattól el nem kezdem nézni. Ezért a tingli-tangli BL és szuperhősös sztorik után úgy döntöttem, ugorjunk fejest ebbe a franchise-ba.

Az 1999-es évben a Föld lakosságát váratlan esemény rázza meg: megjelenik a Naprendszerben és lezuhan a bolygójuk egyik szigetén egy hatalmas, ám legénység nélküli űrrepülőgép. Mivel ez az első kapcsolatuk a földönkívüli élet bármilyen formájával, óriási érdeklődés övezi a lezuhant gépet. Nincs azonban egyetértés azt illetően, hogyan nézzenek szembe az esetlegesen később rájuk váró eseményekkel, ezért több évnyi háborúrzást követően születik csak meg a béke és összefogás. Az ENSZ közös, bolygószintű katonai parancsnokságot hoz létre, és fejlesztésekbe kezd, míg a lezuhant gépnek elkezdik feltérképezni a szerkezetét és helyreállítani azt. A szigetre, melyen a roncs áll, emiatt lassan egész kis városka települ, míg 10 évvel későbbre el nem készül az űrhajó, melynek a Macross nevet adják. Az évfordulón látványos avatásra készülnek, légiparádéval és a Macross első repülésével, ám meglepetésükre a szerkezet a ceremónia során magától aktiválódik, és hatalmas erejű lövést ad le az űr mélye felé, megsemmisítve ezzel a Föld felé tartó, idegen civilizáció, a Zentradi számos anyahajóját. A Macross felszáll, legénysége pedig, élükön Global kapitánnyal és Hayase Misa főhadnaggyal, igyekszik mindent megtenni, hogy a Zentradi flotta ellen felszálló vadászpilóták küzdelmét koordinálják, illetve maguk is segítsék. Egy szorult helyzetben a kapitány a Macross térváltó berendezését akarja bevetni, hogy azzal a szigetről a Hold túlsó oldalára “teleportálhassanak”, ám valami hiba kerül a gépezetbe, és a Macross, valamint a sziget óvóhelyre menekült, rémült lakossága hirtelen a Plútó légkörében találja magát. Míg Focker őrnagy a vadászpilóták élén igyekszik visszaverni a Zentradik sorozatos támadásait, két tinédzserkorú fiatal is a háború kellős közepébe csöppen. Egyikük a tehetséges civil pilóta, Ichijo Hikaru, a másik a 15 éves, énekesnőnek készülő Lynn Minmay. A szigetlakókkal együtt mind menedékre találnak a hatalmas Macross belsejében, mely egyfajta Noé bárkájaként otthont ad nekik, míg megindulnak vissza a Föld felé. Hikaru belép a hadseregbe, de tele van kétségekkel: nehezen birkózik meg a gondolattal, hogy vadászpilótaként egyszer majd meg kell ölnie valakit a csatában. A bohém Minmay addig a civil lakosság többi tagjához hasonlóan segít a mindennapi berendezkedésben. Éttermek, szórakozóhelyek, lakónegyedek épülnek a Macross belsejében, akár egy hatalmas város. Minél tovább tart azonban a hosszú út szülőbolygójuk felé, annál gyakoribbá válnak a Zentradi-támadások, melyeknek célja a Macross megkaparintása. Amikor az első kapcsolatfelvétel is megtörténik az idegenekkel, Hayase főhadnagy és Hikaru döbbenten állapítja meg, hogy hozzájuk hasonlóan emberszerű a külsejük, de hatalmas a testük mérete, szinte gigászoknak tűnnek mellettük. A Zentradik ezen kívül megrökönyödve szembesülnek az emberi világ szokásaival, a nők és férfiak együttélésével (és egy űrhajón utazásával), ami miatt úgy sejtik, ellenfeleik az ősi, rejtélyes, űrbéli civilizáció, a számukra rettenetesen veszedelmes, úgynevezett protokultúra leszármazottai lehetnek. Minél inkább húzódik azonban a háború, annál nehezebben látják hőseink annak végét…

Az igazat megvallva tudtam, hogy ez anno egy korszakalkotó és hatalmas világot megteremtő sorozat volt, hősnője, Lynn Minmay pedig a sci-fi animék, vagy úgy összességében az animék világának egyik kultikus, kiemelkedő alakja, de nem gondoltam volna, ennyire élvezni is fogom a sorozatot. Elvégre egy 40 éves animéről van szó (hihetetlen ezt amúgy leírni), az animáció stílusa és minősége viszont ehhez képest igencsak élvezhető. Néha kicsit az az érzése az embernek, hogy az Egyszer volt… című francia rajzfilmsorozat valamelyik epizódját nézi, ami mulatságos, ha össze akarjuk hasonlítani őket, mert hát az egyik egy keményvonalú science fiction, a másik meg főként edukációs jellegű történet, mégis egy évben keletkeztek.

Meg kell mondanom, az olykor bugyuta karakterek és kissé erőltetett, komikus pillanatok ellenére nagyon tetszik a sorozat koncepciója és az általa bemutatni kívánt témák. Igen, furcsa és idegesítő, hogy a parancsnoki hídon pl. Global kapitányon kívül csak nők szolgálnak, akik olykor kényeskedve pánikolnak a harci helyzetekben. Ahogy bosszantó a Zentradik kakaskodása is egymással. De éppen ez teszi legtöbbször kiszámíthatatlanná a cselekményt. A néző a hősökkel egyidőben tanulja meg a Macross különböző funkcióit, fegyvereinek használatát, pajzsának működését, ami életszerű is, ha belegondolunk, hogy az embernek ez az első találkozása egy számára idegen civilizációval. Érdekes az elképzelés, hogy egy ekkora kolóniára való civil lakosság vajon miként képes pszichológiailag megbirkózni a hosszú űrutazással, az idegenek elleni harc jelentette, rájuk leselkedő fenyegetéssel, az elszigetelődéssel és magánnyal, és hogy milyen lépéseket tud tenni a maga korlátozott körülményei közt, hogy a korábbi kényelmét ismét elő tudja teremteni, és élni tudja az életét. Bepillantást nyerünk a vadászpilóták életébe is, és bár Focker őrnagyon, Hikarun, és annak két későbbi beosztottján, Maxon és Kakizakin kívül nem nagyon ismerünk meg többet, érezhető a veszteség a levegőben, amit a körülöttük elhulló katonatársak halála okoz. Különös a sorozat közepén felbukkanó, pacifista Lynn Kaifun figurája is, aki Minmay unokatestvéreként, a harcok ellenzőjeként kerül a Macross fedélzetére, kemény álláspotja pedig számos alkalommal ütközik nemcsak Hikaruéval, de a legénység többi tagjáéval is. Érdekes ilyen szempontból a kontraszt Hayase főhadnaggyal, akinek a családjában több évtizedes múltra tekint vissza a katonáskodás.

A Földre visszaérve ugyanazzal a vízfejjel szembesülünk, amit egy emberi világkormány a mai elképzeléseink szerint is képviselne. Egy mindent tagadó, mindent titkosító bürokratikus métely, mely a pánik megelőzése érdekében képes a bolygót közvetlenül fenyegető, konkrétan a Naprendszerben felsorakozó idegen flotta létezését is eltitkolni a lakosság elől, és nem átall a Macrosson utazó, városnyi lakosságot halottnak nyilvánítani, nehogy kiderüljön, hogy azok 1 év alatt miket éltek át az űr mélyén utazva.

A sorozat nem ódzkodik a felnőtt témáktól vagy ezekhez kapcsolódó, esetlegesen burkolt (vagy annyira nem is burkolt) utalásoktól. A Zentradik fogságában Hayase főhadnagynak és Hikarunak csókolóznia kell, hogy megmutassák, az emberi faj hogyan érintkezik egymással a reprodukció érdekében (még jó hogy nem kellett demonstrálniuk a konkrét aktust, lol). A parancsnoki híd kormányosa, a színesbőrű Claudia viszonyt folytat Focker őrnaggyal, gyakran elvonulnak egy-egy pásztorórára. Fockernek egy meztelen nős poszter is van a kabinja falán, és rendre megbámulja a nőket (azok lábát, fenekét), amerre csak jár. A sorozat egyik drámai epizódjában Claudia kissé huncut acrkifejezéssel ananász-salátát ígér Fockernek, amin őszintén szólva felkacagtam, hogy ez most utalás-e arra, amire gondolom (az ondó íze a városi legenda szerint), de fú bakker, hogy aztán az a rész mennyire nagyot ütött, és pont, hogy nem emiatt maradt emlékezetes…! Mert hogy Focker halálos sérüléseket szerez az aznapi küzdelemben, és életét veszti. És aztán egy résszel később Kakizaki is odavész! Na, az azért odavert. És még csak nem is a fináléban vagyunk, mindössze a sorozat felénél. És ez ad egy löketet a karakterek közti dinamikának. Hikaru és Hayase főhadnagy se marakodik többet annyira látványosan, Claudia igyekszik nem kimutatni a fájdalmát, de belül össze van törve, Hikarunak pedig fel kell dolgoznia a tényt, hogy elvesztette az egyik beosztottját és a mentorát, akire oly régóta felnézett…

Éééés ott van Minmay, aki kezdettől fogva egy csacska leányzó volt, de mostanra, hogy felvitte az isten a dolgát (Miss Macross szépségverseny megnyerése, lemezszerződés, filmszerep) teljesen elvesztette a realitásérzékét. Az ember eleinte még türelmes és ráhagyja: ó, csak egy szeleburdi, sztárságról álmodó, épphogy 16 éves lányka. Eltelik azonban egy év, befut és sikeres lesz, interjúk, fotózások, fellépések kötik le az idejét minden nap. És látod, Hikaru pedig érzi, hogy egyre távolabb sodródnak egymástól. A fiú aligha tehet szemrehányást bárkinek, hiszen javarészt ő is töketlenkedik, nem vall nyíltan szerelmet, így nincs is igazán milyen ígérethez kötnie Minmayt. Minmay azonban a néző számára még a sorozat felénél is teljesen kiismerhetetlen. Nem látod rajta, hogy elköteleződne, hogy barátságon kívül bármit is érezne Hikaru iránt (többször is elhangzik különböző párbeszédekben, hogy nincs pasija, Hikaru pedig csak jó barát, ennek ellenére a bemutatkozó dalának az a címe, hogy “A kedvesem egy pilóta“…), de mindenkivel bájolog, szinte már bizarr, ahogy Kaifunon csüng (nem kevés féltékenységet okozva ezzel Hikarunak). Nem rosszlelkű teremtés, egyszerűen csak olyan, mintha saját magán, vagy a karrierjén kívül az ég világon semmi sem számítana neki, semmit sem venne észre (mások nehézségeit vagy lelki megpróbáltatásait). Amikor a kimerültség miatt kórházba kerül, egy (Macross-körülményekhez képest) luxusszobában, a rajongóitól kapott ajándékok és virágok közepette heverészik a kényelmes ágyában, és felhívja telefonon Hikarut. Azt a Hikarut, aki épp Fockert gyászolja, és próbálja túltenni magát Kakizaki halálán. Minmay pedig csak csicseg és csacsog a sztárságról, hogy az milyen kimerítő, meg hogy Hikaru miért nem látogatja már meg… Hikaru pedig a nézővel együtt eljut egy pontra, ahol egyszerűen fogja magát, és szépen lassan, szó nélkül ráteszi a kagylót.

Micsoda jelenet! Tökéletes!

Minmay ettől még azonban egy ikon marad, egy bálvány, a Macross fedélzetén utazó kb. 50 ezer ember számára a bizakodás szombóluma, hiszen a fellépéseivel, dalaival a háború borzalmairól és a szülőbolygójuktól való száműzöttségről segít nekik elterelni a figyelmet, így a jelentősége vitathatalan. Hiába érik azonban szinte előttük (és előttünk) egy fiatal nővé, nem kap mélységet a figurája, nem látnánk, hogy mik azok az értékek, amik igazán fontosak számára. Addig bátorítja Kaifunt a bájolgásával, hogy a férfi már annak se lenne ellenére, ha összeházasodnának, Minmay döbbenetére. Ezzel egyidőben minden cselekedetével csak egyre távolabb löki magától Hikarut, aki lassan nem is próbálkozik, és szinte Hayase századosánál keres vigaszt/érzelmi támaszt.

Tetszik az is, hogy ahogy haladunk, úgy lépnek hőseink is egyre feljebb a ranglétrán. Hikaru mezei kis közkatonából őrmester, később hadnagy, főhadnagy és rajparancsnok lesz. Először a Vörös osztagot vezeti, majd Focker halálával megkapja annak egykori vadászgépét és a Koponya osztagot. Ász pilótája, Max pedig többször is demonstrált, kiváló pilótaképességeinek köszönhetően maga is előléptetésben részesül, és később ő vezeti a Lila osztagot. Annyira élethű, kicsit… nem is tudom, a Csillagok Háborúja-regények közül a Zsivány Osztag-könyvek jutnak róla eszembe. Hogy nincs állandóság, mindennaposak az összecsapások, ilyen-olyan kimenetellel és harctéri taktikával, a döntéseknek pedig olykor végzetes körülményei vannak. A Csillagok Háborújából mindig is a vadászpilótás történetek voltak a kedvenceim, így a sorozat eme része igencsak közel áll a szívemhez.

És hát Max. A sorozat kb. a felétől elkezd felvezetni egy érdekes mellékszálat, Max és a Zentradi ász pilótanő, Milia esetleges szerelmi szálát. És aki világirodalmi berkekben kicsit is jártas, sejti, hogy ú, ennek nagyon nem lesz jó vége. Két ennyire eltérő világ szülötte, két ellenséges oldalon álló, kiváló tudású pilóta… Egy ilyen szerelemből semmi jó nem sülhet ki, azaz végig ott lebeg a fejünk felett a tragédia gondolata. Max ráadásul nagyon hamar beelugrik a házasságba a nővel, kicsit kevés az expozíció, nem tudjuk meg igazán, mi az, amiért ezek egy randevú után ilyen hihetetlenül egymásba szerettek.

De nem nagyon van időnk gondolkozni, mert egy sorsdöntő küzdelem vár hőseinkre. A Földön titokban építettek egy egyszerűen csak “Nagy Ágyú” névre keresztelt szuperfegyvert, mely elképzelhetetlen mértékű pusztítást tud okozni egy esetleges támadás során. De a Zentradi főparancsnok, Boddole Zer is úgy dönt, pusztuljon a Föld is, meg a Macross is, és mozgósítja a több millió hajóból álló flottáját. A Macross és a kisebb-nagyobb, Naprendszerben állomásozó Zentradi-parancsnokok így két tűz közé szorulnak. A protokultúra “ereje” és “titkos fegyvere”, az emberek békés együttélést szorgalmazó mentalitása ugyanis “megfertőzi” a Zentradi-kémeket, és közvetítésükkel a többi Zentradi-katonát is, akik vagy fellázadnak parancsolóik ellen, vagy egyenesen dezertálnak és a Macross fedélzetén keresnek menedéket. Global kapitány béketárgyalásba kezd a Naprendszerben eddig ellenük küzdő Britai parancsnokkal, az eddig egymással marakodó klánok és kisebb rangú vezetők (Laplamiz, Kamujin) pedig végül maguk is az összefogás mellett döntenek, mert Boddole Zer a protokultúrával való érintkezésük miatt őket is el akarja pusztítani. Meglepő, de teljesen érthető fordulat, ami miatt még szimpatikusabbá vált a sorozat.

A nagy összecsapás aztán világméretű pusztuláshoz vezet a Földön. Boddole Zer hajói teljesen lakhatatlanná varázsolják a bolygót. A Nagy Ágyú egyetlen lövése, valamint a Minmay éneklésétől fellelkesülő Macross- és Zentradi-pilóták hősies helytállása segítségével végül sikerül legyőzniük Boddole Zer flottáját. A küzdelem előtt Hikaru és Minmay istenhozzádot mondanak egymásnak, a fiú (lassan azt kellene mondanom inkább, hogy “férfi”, hisz nyoma sincs már a sorozat elején látható, engedetlen tinifiúnak…) bevallja a lánynak, mit érez, és sok boldogságot kíván neki Kaifunnal (pffff). Minmay dadogva elismeri, hogy ő mindig csak barátként tekintett rá (….), és hogy talán tényleg Kaifunt szereti. Istenem, micsoda egy buta lány…!

Eltelik néhány év, a bolygót elkezdi belakni az a kb. 100 000, félig emberekből, félig átálló Zentradikból álló nép, de a kezdet nem könnyű. A bolygó élővilága csak lassan kezd el regenerálódni, a mindig is háborúban élő Zentradik közül sokan egyszerűen nem tudnak beilleszkedni, és folyamatos az összetűzés a katonaság és köztük. Egyesek közülük az emberekhez hasonló méretűre csökkentik a testüket egy speciális szerkezettel, mások megmaradnak óriásnak. A széthullott Zentradi-flotta néhány, korábban folyton marakodó hadura, Laplamiz és Kamujin nem hajlandó behódolni a Földnek, és a visszavágóra készülnek, míg Britai pl. teljesen együttműködik az emberi civilizációval. A Macross hősei közül a legtöbben előléptetésben részesülnek, Hikaru így immár százados, Hayase már őrnagy, Global kapitány pedig a Föld katonai erőinek főparancsnoka lett. Nagyon érdekes “esettanulmány”, hogy miként lenne képes az emberiség egy ilyen helyzetben egy vele azonos génállományú, mégis földönkívüli néppel együtt élni, milyen nehézségeik lennének, és nagyon jó, hogy a sorozat reflektál erre.

Minmay eközben folytatja a “turnéját” a különböző, kisebb kolóniák közt, bár a celebhakni már nem fizet olyan jól, mint korábban. Már nincs menedzser, nincsenek hangzatos tévészereplések vagy dísszemlék, ahol felléphetne, a közönsége félig üres csarnokokban vagy alig látogatott lokálokban tapsikol neki, korántsem akkora lelkesedéssel. Pedig a Föld pusztulásával Minmay maradt az emberek egyetlen és utolsó, valódi sztárja, de mivel mindenki a nulláról kezdi el felépíteni az életét, nem nagyon van mivel kifizetni a kisasszony fellépti díjait. Amikor már csak egy kartondoboznyi aprósággal (szappannal, konzervvel, zöldséggel) fizetik ki az egyik fellépését, Kaifunnál végleg elszakad a cérna, aki egyre mélyebbre zuhan az alkoholizmusba. Durva az abúzus, amit Minmaynek el kell szenvednie tőle (rángatja, kiabál vele, korlátozza, kivel mikor találkozhat, arcon önti vízzel), de már eleve kettejük kapcsolata sem tűnt számomra egészségesnek azzal, hogy unokatestvérekként viszonyt kezdtek egymással (bármilyen természetű legyen is az…). Nem tudom, hogy csak a rosszindulat mondatja-e velem, de nagyon jó érzés látni, hogy hová vezetett a buta és nemtörődöm Minmay sorsa és karrierje. Hogy már alig leli örömét az éneklésben, nem boldog a kapcsolatában Kaifunnal, és látszik, hogy most már bezzeg nem barátként tekint Hikarura, hanem igenis szerelemmel vágyódik utána. De a legnagyobb baj az, hogy Minmay pont ezen előzmények miatt már nem érdemli meg Hikaru szerelmét. Kaifun továbbra is a képmutatás iskolapéldája: bármit megtenne, hogy szembeszálljon a Macross legénységével, vagy a katonasággal önmagában. Képes a védelmébe venni az egyik város főként Zentradi lakosait, akik egész életükben a pusztításnak éltek, csak hogy megnyerjen egy elvi szópárbajt Hikaruval szemben.

A legviccesebb az egészben, hogy Max és Milia pedig (szerencsére) sokkal jobb utazónagykövetévé válik a protokultúrának, mint amit Minmay jelen formájában képvisel. A két pilóta időközben ugyanis családot alapított, a kettejük szerelméből születő gyermek (Komilia) pedig ugyanolyan hatásos, ha az ellenséget kell összezavarni, mint korábban a tini-Minmay vidám és optimista dalai.

Mindent összevetve, ez egy nagyon érdekes történet volt. Alapvetően háborús sorozat, mégis minden ízében a békét próbálja szorgalmazni és közvetíteni. Nagyon tetszenek azok a felnőtt témák és gondolatok, amiket a sorozat felvet és demonstrálni próbál, főleg az utolsó harmadban, amikor már a föld maroknyi lakosának túlélésért folytatott küzdelmét láthatjuk. Gyönyörű a nők, Claudia és Misa közti beszélgetés az életről, a szerelemről, a férfi-kérdésről, a gyermekvállalásról (amire Claudiának Focker őrnagy halálával már nincs lehetősége), arról, hogy Misa ne zárkózzon be, ne csak a saját szemszögéből próbálja nézni a dolgokat, hanem legyen nyitott és megértő Hikaruval szemben is… És az eleinte oly türelmetlen, nyers és antipatikus Misa a végére egy annyira szerethető, érett gondolkodású karakter lesz, hogy az ember sokkal inkább szeretné, hogy Hikaru mellette találja meg a boldogságot, mint Minmay mellett – aki teljesen kiég, Kaifunnal is szakít, és már énekelni sem tud, de motivációja sincs hozzá. Visszakönyörgi magát Hikaruhoz, sőt, megpróbálja visszacsalogatni őt magához, pedig a férfi már-már kezd elköteleződni Misa irányába. Az éjszakát is nála tölti (és bár nem derül ki, történik-e valami, csókolóztak a vacsora közben, és Minmay egy férfi ingben és bugyiban alszik és takargatja be a kanapén alvó Hikarut, ami azért sejttet egy-s-mást…), majd arra próbálja rávenni Hikarut, hogy legyen vége az öldöklésnek, hagyja ott a katonaságot, aminek láttán a nézőben végképp felmegy a pumpa. Minmay még ennyi év után sem képes megérteni, hogy Hikarut sosem a gyilkolás motiválta, amikor nap mint nap bevetésekre indult a társaival, hanem mindig az, hogy mi az, amit megvédhet ezáltal. Fogalma sem volt mindazokról az érzésekről, melyek ezekben a fiatalemberekben a küzdelmek során kavarogtak: a bajtársiasságról, a bármikor rájuk leselkedő halál okozta rettegésről, vagy akár arról, hogyan próbálják meg elhullott pilótatársaik szeretteit értesíteni a halálesetekről. Hikaru a nézővel együtt elengedi Minmay kezét, amikor mindez benne is tudatosul, és azt választja, akivel méltó társai lehetnek egymásnak: Misát. És te jó ég, milyen bátor lépés ez egy történetben, mert nagyon ritka, hogy a közönségkedvenc férfi és női főszereplő végül nem egymás mellett köt ki, és mégis jól sül el a dolog.

Ez egy bámulatosan jó sorozat, és bár nem tudom, a mai világban mennyire tudná megállni a helyét, nagyon szívesen megnézném felújított változatban, mai animációs technikákkal. A mondanivalója kiváló, a karakterei rendkívül érdekesek, az univerzum, amit megteremt, végtelen lehetőségeket tartogat. Érdekes volt viszonthallani a Captain Tsubasa egyik fő szinkronhangját, a Hyuga Kojirónak is a hangját kölcsönző Suzuoki Hirotakát Lynn Kaifun szerepében. Sajnos ma már se ő nincs életben, se a főszereplő Hikarunak hangját adó Hase Arihiro, aki tinédzserként kapta meg ezt a szerepet, és nagyon fiatalon öngyilkos lett. 🙁  Remek easter egg volt továbbá másik kedvenc sorozatomnak, a Fushigi no Umi no Nadiának egyik fő karakterét, Nemo kapitányt Global kapitányról mintázni.

[bal: Nemo kapitány (Fushigi no Umi no Nadia 1991), jobb: Bruno J. Global kapitány (Macross 1982)]

Ha valamit kritikaként fel tudnék hozni, az az, hogy a Föld újra benépesítésekor és a Zentradikkal való összefogáskor miért nem vezettek be olyan intézkedéseket, hogy a Zentradik a testméretét kötelezően lecsökkentsék az emberekéhez hasonlóra. Mert hamar megmutatkozott, hogy az eddig pusztításért élő Zentradik nem tudtak mind asszimilálódni, és gyakran elborult az agyuk és tombolni kezdtek az emberek lakta vidékeken. Ezt pedig meg lehetett volna előzni, ha nincsenek méretbeli különbségek a két “faj” között. Vagy ha nem akartak volna mindenkit ilyesmire kényszeríteni, kötelezhették volna azokat, akik ilyen kihágásokat követtek el. Nem tudom, ez tűnt volna logikus lépésnek.

Moon Knight – 10/6

A tavasz új, Marvel-sorozata a Holdlovag, azaz Moon Knight lett, akiről… bevallom őszintén, MCU-rajongásom kezdetei óta először úgy éreztem, nem fog érdekelni, hisz nem ismerem és semmit sem tudok a figuráról. A bája, hogy nálunk forgatták, és hogy az az Oscar Isaac játszik benne, akit viszont igencsak tehetségesnek tartok, mégis valahogy ott motoszkált a fejemben, hogy talán adni kellene neki mégis egy esélyt, hiszen ki tudja? Akár még jó is lehet. Végső soron a tavalyi Hawkeye se végződött rosszul. Isaac személye nagyon vonzott, mert John Boyega mellett ő az újkori Star Wars-franchise egyik nagy, elvesztegetett tehetsége, akiből nagyon sok lehetett volna a saga történetében, de az interszekcionális feminizmus és Kínának való tövigbenyalás oltárán feláldozták mindkettejük karakterének sorsát. Így nem is bánom, hogy az MCU-család befogadja Isaacet a Moon Knight sorozatával, hátha itt jobb kezekben lesz.

Steven Grant (Oscar Isaac) egy londoni múzeum ajándékboltjának munkatársa, és az egyiptológia megszállottja. A munkahelyén és a magánéletében már kevésbé boldogul, mert alvászavarai vannak, gyakran nem tudja megkülönböztetni a valóságot az álmaitól, ami miatt pl. kikötözve alszik, nehogy alvajáróként valami bajt csináljon. Egy nap felfedez egy mobiltelefont a lakásának egy elrejtett kis zugában, a telefonáló, Layla (May Calamawy) pedig úgy tűnik, ismeri őt, de Marc-nak szólítja. A zavar kezd egyre jobban elhatalmasodni Steven elméjén, mikor egy rejtélyes, iránytűként funkciónáló arany szkarabeusz-ereklye is felbukkan, melyet egy elvetemült szektavezér, Arthur Harrow (Ethan Hawk) is meg akar kaparintani. Annak érdekében, hogy ezt megakadályozza, Marc újra és újra felbukkan, és átveszi az irányítást Steven teste felett, a férfi ugyanis disszociatív személyiségzavartól szenved, több entitás lakik a testében. Míg ő maga egy félénk kocka, Marc egy könyörtelen zsoldos, aki bárhol, bárkivel képes összemérni az erejét. És ha mindez még nem lenne elég, kiderül, hogy a hangok, amiket Steven hall, nem a képzelet szüleményei: az ősi, egyiptomi holdisten, Honszu követi őt, és az avatárjának tekinti őt, mely az istenség erejének földi manifesztációját jelenti egy halandó ember testében (így lesz belőle a Holdlovag). Steven megtudja, hogy Harrow a szkarabeusz-iránytűvel egy másik, pusztító, egyiptomi istenség, Ammut sírját akarja megtalálni, és annak avatárjává válni. Layla, Marc és Steven összefog, hogy mindezt megakadályozzák…

Kicsit… értetlenül állok a történet előtt. Mert alapvetően tök érdekes lenne, csak azt nem tudom, mi köze ennek a Marvel Filmes (vagy Televíziós) Univerzumához. Állati vagány a Holdlovag karaktere és jelmeze, bár arányaiban kisebb figurának tűnik egy Pókember vagy Vasember mellett. Az egész egyiptomi szál érdekes (gyerekkoromban régész és egyiptológus akartam lenni, szóval ez a része rögtön bevonzott), de eltörpül az MCU többi története, az azokban felbukkanó fenyegetések mellett. Nincs utalás a többi Marvel-hősre, nincs cameózó karakter más sorozatokból. Ez a történet a saját lábain áll, de akkor meg minek vezetik be, ha semmiből nem építkezik, és nem is lehet építkezni őrá? Ez az egész nekem furcsa. Arról nem is beszélve, hogy mindent látunk, csak a konkrét Holdlovagot nem, aki a sorozat 6 epizódja alatt nem szerepelt összesen 20 percnél többet. Ráadásul van egy kicsi negatív konnotációja is a dolognak, hiszen pár évvel ezelőtt az Assassin’s Creed-franchise is az ókori Egyiptomba vitte a játék cselekményét, melyben ugyancsak volt egy arab származású, Layla nevű hősnő.

Mindezektől függetlenül az alakításokra és látványvilágra nincs panasz. Oscar Isaac és Ethan Hawk bámulatosan hozzák a figuráikat, Isaac meg aztán főleg nagyon a bőrébe bújik ennek a zavart elméjű, több személyiséggel rendelkező Stevennek. A sorozat horrorból szép lassan átalakul pszichothrillerré, ahogy Steven és Marc saját, eltemetett múltjukkal és gyermekkori traumájukkal (öccsük tragikus balesetben való halálával és anyjuk kegyetlen bántalmazásával) szembesülnek, mely kiváltója volt minden, most tapasztalt szindrómájuknak. Isaac fantasztikusan sokoldalú, és nemcsak a kiváló és könnyed váltás miatt a brit és amerikai angol akcentusa között, hanem azzal is, ahogy a két figuráját sikerül folyamatosan egyedi jellemvonásokkal, manírokkal, hanglejtéssel felvérteznie, hogy egyszer se tévesszük össze őket.

Nagyon tetszett a szertartás, amikor a többi istenség földi avatárja maga elé citálta Stevent, a piramis belsejében… Rendkívüli volt. Bár jobban tetszett volna, ha ők is magukra öltik istenségeik jelmezeit, mint ahogy a Holdlovag is szokta. Az igazán epik jelenet lehetett volna. Erőteljes a horror a bemutatott, mitikus szörnyek miatt, és teljesen el tudjuk hinni Isaac rettegését, mert a néző vele együtt kap szívrohamot akár többször is egy epizód során.

A befejezésről nem igazán tudok mit mondani. Harrownak sikerül kiszabadítania Ammutot, aki óriás-istenség formában a piramis mellett megvív Honszuval, miközben Marc és Harrow, a két avatár is összecsap Kairó belvárosában. Annak érdekében, hogy erőfölénybe kerüljenek, Laylából is avatár lesz, méghozzá Tauret istennő avatárja, így a Holdlovaggal összefogva együtt próbálják hatástalanítani Ammutot és Harrow-t. Marc és Steven tesz egy kiruccanást az alvilágban, miután lelőtték őket, ahol közelebb kerülnek egymáshoz és sikerül megbirkózniuk a múltjukkal, így Tauret istennő segítségével sikerül visszajutniuk a való életbe, és Laylával sikerül bebörtönözniük Ammutot. Marc/Steven és Layla ezt követően az avatárlét alóli feloldozást kéri, amit látszólag meg is kapnak, de a stáblista utáni jeleneteknél látjuk, hogy Marc és Steven testéből előbújik egy harmadik alteregó, Jake Lockley is, aki még mindig Honszunak engedelmeskedik, és mindannyiuk közül talán a legkegyetlenebb. Azaz a lezárás teljesen nyitott, és többféle értelmezést is felvet.

Összeségében tetszett a megvalósítás, de még mindig nem tudom elhelyezni a sorozatot a Marvel világában. Sokkal inkább egy Viharsziget-szerű pszichothriller volt, rendkívüli fordulatokkal, semmint szuperhősös akciósorozat. A finálé kellőképp sejtelmes ahhoz, hogy ilyen kétséges lezárása maradjon, vagy hogy nyitott legyen egy potenciális folytatásra.

 

Macross The Movie – Do you remember love? (1984) – 10/8

Ez a velem egyidős mozifilm egy köztes állomás az eredeti Macross-sorozat és annak későbbi inkarnációi közt, melyet szerettem is volna kihagyni, meg nem is. Mivel “csupán” újrameséli a TV sorozatban megismert cselekményt, és azt is jelentősen átírt formában, úgy éreztem, sokat nem tudna hozzátenni az eredeti élményhez, sőt, ha megmásít bizonyos eseményeket, akkor még morcos is leszek. Ugyanakkor teljesen új animációt ígért a leírás, és oh boy… Nagyon nem bántam meg, hogy rászántam az időt.

Hőseink (és azok szinkronszínészei) ugyanazok, bár itt már in medias res indítunk: a Macross csillagközi űrrepülőgép és csatahajó már közel 5 hónapja úton van, sorozatos Zentradi-támadások közepette halad a Föld felé. Ünnepelt sztárját, Lynn Minmay-t egy összecsapás során megmenti a zöldfülű újonc pilóta, Ichijo Hikaru közlegény. Néhány napig összezárva vannak a romok közt, és barátságot kötnek, bár a fiú nagy rajongója a lánynak, és örül, hogy bálványával töltheti az időt. Szórakozásból (és hogy bemutassa színésznői képességeit) Minmay meg is csókolja a fiút. Miután megmentik őket, mindenki azt hiszi, hogy szerelmesek, Hikaru pedig egy randevúra is elmegy a lánnyal. Elcsen egy oktatási célra kialakított, fegyverzet nélküli vadászgépet, hogy sétarepülésre vigye a lányt, ám a romantikus pillanatokat megzavarja egy Zentradi-támadás, amelynek következtében kettejüket, valamint Misát, Kaifunt és Focker őrnagyot is foglyul ejti az idegenek űrhajója. Focker az életét áldozza azért, hogy Misa és Hikaru elmenekülhessen, Minmayt és Kaifunt viszont a Zentradik magukkal viszik az űr mélyére. Misa és Hikaru a Földön köt ki, ahol megrökönyödve tapasztalják, hogy az élet a korábban ismert formájában megsemmisült. Rábukkannak azonban egy idegen civilizáció nyomaira, mely évezredekkel korábban érkezett a Földre, a protokultúra követeként, illetve annak céljából, hogy a kultúráját a Földön elrejthesse a Zentradik folyamatos pusztítása elől. Belőlük fejlődött aztán ki az emberiség. Az immár romos házak közt bóklászva Misa talál egy fémtáblát, melyen az ősi civilizáció egyik akkor népszerű, szerelmes dala lett feljegyezve, ezért megőrzi azt a későbbiekre. Kilátástalan helyzetükre való tekintettel közelebb kerülnek egymáshoz Hikaruval, aki végül szerelmet is vall neki. Megkönnyebbülve konstatálják, hogy a Macross végül odaért a Földre, hogy megmentse őket, de megérkezik a Zentradi-flotta is, azonban nem egyedül. Követi őket a Meltrandi-flotta, mely ugyanannak a népnek a női harcosokból álló klánja. A többfrontos, nagyszabású küzdelem kezdetét veszi, melyben a béke végül Minmay új dalának köszönhetően győzedelmeskedik: elénekli ugyanis a protokultúra ősi dalát, melyet Misa megfejtett és lefordított, a Zentradik pedig úgy döntenek, az emberek védelmére kelnek az idegen agresszorokkal szemben.

Ahhoz képest, hogy a sorozat és a film között 2 év eltelt, olyan, mintha az animációs minőség kb. 15 évet ugrott volna. Egyszerűen káprázatos és gyönyörű, a legszebb és legigényesebb 80-as évekbeli animék stílusjegyeit viseli magán. A Macross űrhajója immár egy hiperrealisztikus, részletes csatahajó, a belsejében a kis városka lüktet az élettől és színpompás. A vadászpilóták manővereire eddig se volt sok panasz, az a sorozatban is nagyon látványos volt, most azonban még inkább száguldunk velük együtt. Ügyelnek a készítők a divatra is, hőseink immár sokkal csinosabbak és a 80-as évek stílusírányzatai szerint öltözködnek. Sokkal multikulturálisabb a Macross népe és legénysége, mint korábban, más nyelveken is elhangoznak beszélgetések, harci utasítások, még inkább színt kölcsönözve nekik. Bepillantást nyerünk Minmay luxuskörülményeibe, amik között tengeti az életét, és sokkal inkább érezzük őt itt már sztárnak és hírességnek, szemben a folyton csak olcsó haknikra járó, sorozatbeli Minmay-jel. Szomorú a sorsa, hogy nem teljesedik be a szerelme, de kevésbé tragikus hős vagy magára hagyott szerelmes nő, mint a szériában, inkább csak valaki, akinek nem jött össze a dolog, de tovább tud lépni.

Érzelmi töltet tekintetében is jelentősek a különbségek. Itt már nem látunk egy, az érzéseivel 2-3 éven át vívódó Hikarut, hogy az őt semmibe vevő Minmay után bolonduljon vagy az érzelmileg és társadalmi státuszt illetően is jobban hozzá illő Misáért. Könnyebb számára a döntés Misát választani, bár tény, hogy jóval rövidebb idő alatt találnak egymásra, mint a sorozatban, és ugyanígy Minmay is jóval rövidebb idő (konkrétan 1 randi) után érez halálos szerelmet a fiú/férfi iránt. Szerencsére Kaifunból keveset kapunk, így az ő erőszakossága és Minmay lelki bántalmazása is kimarad (ami nagyon jót tesz az embernek). Focker halála sokkal megrendítőbb és hősiesebb, és megható, ahogy Claudia ezt tudomásul veszi. Sajnos keveset kapunk Maxból és Miliából (oké, konkrétan semmit, csak a küzdelmüket látjuk, és ahogy megpillantva egymást vonzalom ébred bennük), és Kakizakit is nagyon gyorsan kiírják a történetből. A végén Minmay és Misa is kibékül egymással, bár nem látni azért olyan barátságos viszonyt, mint a sorozat végén. Nem maradnak el a felnőtt utalások sem: Hikaru és Minmay randiján a férfi int a fejével egy MOTEL feliratú hely felé, Minmay pedig, értve a célzást (=szex), játékos bosszúsággal inkább más irányba tereli Hikarut. A Földön pedig Misa és Hikaru szinte bizonyos, hogy együtt töltötték az éjszakát a romok közt, mert látni őket kifelé jönni, Misa pedig félreérthetetlenül gombolja be épp a ruházatát.

[És mielőtt valaki félreérti, miért vagyok ennyire ráfüggve a szexualitás kérdésére vagy ábrázolására az animékben vagy mangákban: az én, tinédzserkorba serdülő vagy onnan épp kinövő  (hentait nem kommerszként fogyasztó) korosztályomnak a 90-es években kulturális sokk volt, ha egy sorozatban, amit a közvélekedés is gyermekműnek titulált, nyíltan vagy burkoltan felmerült a szereplők közt a szex kérdése. Hogy (a mangát nem ismerő) 14 éves fejemmel milyen zavarban voltam, mikor a KareKano c. sorozatban a két velünk egykorú tinifőhős az egyik jelenetben, a képernyőn kívül, de összetéveszthetetlenül “felnyögött”, utalva arra, hogy épp szerelmeskedni kezdtek. Vagy amikor a 3. Tenchi Muyo mozifilmben (ami minden korábbi OVA és mozifilm hagyományaival szakítva egy jóval felnőttesebb cselekményt választott magának) a címszereplő Tenchit konkrétan levetkőzteti a párja az erkélyen, és az ölébe ülve nyíltan szeretkezni kezd vele. Vagy – ami aztán nagyon sokaknál abszolút kib.szta a biztosítékot – amikor a Neon Genesis Evangelionban Misato és Kaji is kéjes nyögésekkel szexelnek, igaz, ők is úgy, hogy csak a hangjukat halljuk, de konkrétan nem látjuk őket. Az a Misato, akinek a hangja ugyanaz a Mitsuishi Kotono volt, aki gyermekkori hősünknek, Sailor Moonnak is a hangját kölcsönözte. Nem is beszélve arról, amikor a Fushigi Yuugival bemászott a bőrünk alá az iszonyat, ahogy Miakával együtt elborzadva nézzük, hogyan kapják el annak barátnőjét, Yuit az utcán, és tépik le róla a ruhát, hogy megerőszakolják… Ilyen tekintetben ez mindenképp az “apokalipszis 3 lovasa” volt, a Fushigi Yuugi meg az egészet egy új szintre emelte, ha felnőtt tartalomról volt szó. Mert valahol ezek mind azt jelezték, hogy a gyerekkor (és az azokkal járó, vidám és könnyed történtek) véget ért(ek) számunkra.]

Nagyon érdekes, ahogy bővül az univerzum, és a Zentradi-fogalom mellett a Meltrandit is bevezetik a készítők, azaz külön nevet/kasztot kapnak a női harcosok. Az is magyarázatot kap, miért döntenek végül az addig agresszív Zentradik úgy, hogy az emberek mellé állnak: a genetikailag beléjük kódolt (de a harcos életmód miatt elnyomott) protokultúra újjáéledni látszik, ahogy Minmay dalaival szembesülnek, és úgy érzik, nem akarják ezt ismét veszni hagyni a lényükből, és inkább minden erejükkel meg akarják azt védelmezni.

Iijima Mari, aki Minmaynek kölcsönzi a szinkron- és énekhangját, csodálatos örökzöld dalokat teremtett ennek a sorozatnak, melyek mind a mai napig kortalanok, és örömmel hallgathatóak. Ahogy az ember hallgatja őket, mintha ott lebegne az űrben, vagy ott sétálna a Macross utcáin.

Más oldalról is megvizsgálva az egész Macross-jelenséget, úgy érzem, letagadhatatlan párhuzamok vannak a Csillagok Háborújával, de mindez kétirányú. Ifjú hősünk, a fiatal és rendkívül tehetséges, civil pilótából hirtelen galaktikus szintű háborúba csöppenő Hikaru egy az egyben Luke Skywalker megfelelője. Luke Hikaruhoz hasonlóan maga is éveken át vívódik a Leia iránti érzéseivel, míg végül tovább nem tud lépni (csak ugye nyilván más okokból, mint Hikaru). Lynn Minmay viszont úgy érzem, egyértelmű inspirációja lehetett a Star Wars-regények egyik ikonikus híressége számára: Wynssa Starflare egy galaxisszerte ismert, koréliai szupersztár (és titokban Wedge Antilles lázadó pilóta és háborús hős nővére). Focker őrnagy sokban emlékeztet a SW-regények egyik birodalmi, ász pilótájára, Soontir Felre, aki később az említett Starflare kisasszony hitvese és Wedge sógora lett. De van Fockerből kicsit Han Solóban is, már ami annak makacsságát, humorát és tehetségét illeti.

Nem tudom, mit mondhatnék még. Azt hiszem, jó ideje ez az egyik legpozitívabb franchise, amibe szerencsésen belecsöppentem. Az biztos, hogy most már a folytatásokat is sokkal nagyobb kedvvel fogom végigkövetni.

 

Macross: Flash Back 2012 OVA (1987) – 10/8

Ez csak egy nyúlfarknyi OVA, mely, ahogy a címe is mutatja, jobbára visszatekintés a sorozat és mozifilm eseményeire, Minmay gyönyörű dalaival a háttérben. Minimális az új animáció és jelenet, amit hozzá készítettek, és az is csak annyit ábrázol jelképesen, hogy 2012-ben (azaz a TV sorozat kezdete utáni 3. évben) Hayase Misát kinevezik az első, emberek által épített, Macross-osztályú csillaghajó vezetőjévé, őrnagyi minőségben, mely a fedélzetén közel 25000 főnyi civil és katonai személyzettel útnak indul az űr mélye felé, hogy az ún. kolonizációs projekt keretében benépesítse azt, illetve az emberi civilizáció magját elhintse az univerzumban. Az útra elkíséri őt kedvese, Ichijo Hikaru is, és az utolsó, földi koncertje után Lynn Minmay is felszáll a hajóra.

Megmondom őszintén, fájdalmas űrt hagyott maga után a történet, mely egyre inkább elhatalmasodik az emberen, ahogy múlik az idő. 🙁

 

My Beautiful Bride – 10/6-7

Lassan haladok, hogy behozzam az elmaradásaimat, ami a régi, megnézésre érdemes, érdekes sorozatokat illeti. Ez egy közepesen régi darab, annyira nem vintage, hogy cringe legyen nézni, de érezni rajta azt különbséget, ami az azóta eltelt 6-7 évben a koreai sorozatgyártásra rányomta a bélyegét. Ez még egy Bad Guyst, kezdeti Voice-t, Missing Noir M-et idéző, keményvonalas OCN-krimi, amibe mindig érdemes belevágni.

Kim Dohyeong (Kim Mooyul) egy biztos egzisztenciával rendelkező, banki hitelügyintéző menedzser, aki két éve együtt él kedvesével, Yun Juyeonggal (Ko Sunghee). A fiatal pár a közös jövőt, Dohyeong már a lánykérést tervezgeti, amikor egy nap Juyeong se szó, se beszéd, felszívódik. A férfi előbb maga próbál az eltűnt nő nyomára bukkanni, majd kétségbeesésben a rendőrséghez fordul, mikor nem jut dűlőre. Az eltűnt személyek utáni nyomozások vezetője, Cha Yunmi százados (Lee Siyoung) veszi kezébe az ügyet, de megrökönyödve tudatosul benne, hogy az eltűnt kisasszony nem más, mint az a Juyeong, aki 3 évvel korábban egy szervkereskedő, uzsorás banda felszámolásában volt a segítségére informátorként. Az említett banda egyik kisfőnöke, Song Haksu (Lee Jaeyoung) ráadásul pont aznap szabadul a börtönből.  A vőlegény és a rendőrnő szép lassan kezdi összerakni a kirakó darabkáit, és az egymással kakaskodó, jelentéktelen vagy komolyabb gengszterek machinácói közepette próbal az eltűnt Juyeong nyomára bukkanni…

A dorama nem könnyű témakört dolgoz fel. Ugyanúgy, ahogy a Voice-nál, itt is érzem kicsit a társadalmi szerepvállalást a tematika-választás terén. Részletesen látjuk az uzsora-kölcsönök világának felépítését, azt a spirált, amivel egy adós egyre mélyebbre és mélyebbre sodródik, és jut el olyan pontra, ahol már csak a reményvesztettség és kizsákmányolás vár rá, és hogy az ember- és szervkereskedők milyen ördögi gonoszsággal képesek mások életét örökre tönkretenni, és az adósságaik fejébe alvilági tevékenységbe taszítani a szerencsétleneket. Nagyon érdekes és minden tekintetben tanulságos, hova vezet az emberi mohóság, a pénzügyi kérdésekben való jártasság hiánya, és hogy egy-egy rossz döntésnek milyen katasztrofális következményei lehetnek. Hogy a “jaj, csak pár millió won kölcsönt vettem fel, majd visszafizetem” hogy juttathatja örökre drograborban szenvedó rabszolgai, prostituálti szerepbe az adósokat és azok családtagjait. A sorozat próbál edukálni, de az az érzésem, még ennyi év távlatából is, hogy süket fülekre talál. A súlyosan materialista, dél-koreai társadalomban továbbra is rendkívüli szerepe van a kivagyiságnak, a rongyrázásnak, a gazdagok és trendek majmolásának, amiért semmi sem drága. Ettől függetlenül a sorozat egy jó próbálkozás az elrettentésre, mert épp elég borzalmat látunk, hogy az az arra fogékony, jóérzésű emberek szemét mégis felnyithassa.

Hősünk, Kim Dohyeon egy nagyon különös figura. Szociálisan elég furcsa, nem túlzottan társasági ember, nem különösebben bírja az italt és nem is szeret lerészegedni. Határozott a munkájában és kiállásában, de gyakran csak motyog és olykor dadog is. Azt hihetnénk, hogy egy tipikus papucs, akit a sötét múlttal rendelkező Juyeong könnyen meg tud vezetni. Fokozatosan rájövünk azonban, hogy ez korántsincs így, és hogy valójában a koreai különleges erők tagja volt, amikor a sorkatonai szolgálatát teljesítette, rendkívül jól fel tudja mérni a helyzetét és környezetét, kiváló harcművész, és kitartó, szívós férfi, aki a szeretett nőért a világ végére is képes lenne elmenni (a taktikai befosáson konkrétan felsírtam). A sorozat szép lassan csepegteti az infómorzsákat róla is, Juyeongról is, amit a legjobban a Defendant c. sorozathoz tudnék hasonlítani. No nem színészi nagyságban, mert Ji Sung azért össze sem hasonlítható Kim Mooyullal, de a cselekmény felépítése nagyon komplex, akárcsak a Defendant esetében is volt. Ott is azt hittük, hogy Ji Sung karaktere volt a felelős a kislánya eltűnéséért és feltételezett meggyilkolásáért, és ugyanez a párhuzam Kim Mooyul figurájával is: menyasszonya eltűnésével hamar rá terelődik a gyanú, ami miatt egy ideig a hatóságok elől való menekülését látjuk, később azonban a velük való együttműködésnek lehetünk tanúi.

Rengeteg karakterünk van, a sötét oldal figurái pedig erős túlsúlyban vannak. Egymással való szembenállásuk, a hatalmi harcaik azonban a nézőben azt a benyomást keltik, hogy hőseinknek talán épp ezt kellene kihasználnia: egymás ellen ugrasztani őket, hogy az elterelje a figyelmüket, és így Juyeongot kimenekíthessék a veszély markából. Az ember gyakran a képernyőbe kiáltana, hogy taktikai tanácsokat adjon hőseinknek. Épp ezért tetszik pl. Donghyeon és az uzsorás kisgengszter Park Taegyu (Jo Hanchul) átmeneti szövetsége, mert a körülmények áldozataiként egy oldalra kerülnek, és mindkettejüknek meg kell mentenie a szeretett nőt, ha nem akarnak mindent elveszíteni. De hasonlóképpen érdekes Juyeong és az egykori gengszternő, Lee Jinsuk (Lee Seungyeon) összefogása, és hogy a nő a legváratlanabb helyzetekben tud Juyeong segítségére sietni.

Lehet, hogy csak belemagyarázom, de szerintem szép és szándékos a színek játéka a sorozatban. Dohyeong a visszatekintések során gyakran visel világos árnyalatú, fehér vagy bézs színű ruhákat, a jelenben azonban folyton fekete-fehérben látjuk, mely mintha karakterének tántoríthatatlanságát, jó és rossz között számára húzódó éles ellentétet akarná szimbolizálni. Juyeong kezdetben iskoláslányként szintén ártatlanságot jelképező, világos öltözéket visel, majd ahogy belekényszerül a gengszterek világába (apja tartozásának kiegyenlítése céljából), ruhái egyre sötétebbek, egyre szűkebbek, szexisebbek, amik a züllöttségét, romlottságát hivatottak jelképezni. Majd ahogy ebből a közegből sikerül elmenekülnie, ismét világos, romlatlanságot, újrakezdést sugalló, szép ruhákban látjuk őt. A gengsztereket hasonlóképpen mindig csak sötét öltönyökben látjuk, a Song Haksu helyét megirigylő Seo Jingi (Ryu Seungsoo) lóg csak ki rendszeresen a sorból a világosszürke öltözékével, mely egyben mintha azt is jelezné, hogy nem illik közéjük, áruló is, és a szándékai sem tisztességesek velük szemben. A Son Hyejeong szerepét alakító Lee El pedig nagyon patenrta kikerázta magát a szerepre, olyan bombanő alakja van azokban a gyönyörű, szűk koktélruhákban, mint a legvagányabb femme fatale-oknak.

A végére kicsit megfárad a történet. Nem ül le, mert ugyanolyan pörgős és fordulatos marad, de nem azért, mert olyan jó a forgatókönyv. Elkezdi a történet (és karakterei) elkövetni azokat a bosszantó hibákat, amiket már csak a hátralévő 2-3 rész kitöltésére szántak, és logikus gondolkodással meg sem fordult volna értelmes ember fejében. A lelőtt és kórházba szállított Seo Jingit egy, azaz 1 db közrendőr védi a szobája ajtajában, mikor tudja jól mindenki, hogy egy gengszter, persze, hogy sikerül megszöknie. A koronatanúra, aki az egész bagázs ellen vallani készül, konkrétan nem vigyáz senki: elég a bandától egy telefonhívás a korrupt rendőrkapitánynak, és máris elintézik az átszállítását valahova, ahova persze már soha nem ér oda élve. A bűnügyi nyomozócsoport vezetője, Park Hyeongshik (Park Haejoon), Cha százados párja pedig egyedül indul meg leszámolni Seo Jingivel, mert miért ne, hát persze, hogy agyonverik meg agyonszurkálják. Valakinek mindig meg kell halnia az utolsó 2-3 részben, hogy érezzük, hogy van tétje a cselekménynek…

Mikor a rosszfiúk közül már mindenki mindenki ellen áskálódik, mert mindenkit annyira elvakít a pénz és a hatalom, hőseink még akkor sem szállnak ki, sőt. Dohyeong ÉS Juyeong is el akar jutni a bűnbanda fejéhez, a myeongdongi Kang elnök úrhoz (Son Jonghak), ám más-más okból. A férfi le akar számolni a bűnszervezettel, hogy olyan világot teremthessen Juyeongnak, ahol már nem kell ezektől tartania, a nő pedig Lee Jinsuk gengszternő utasításait követi (és egy potenciális hatalomátvételt készít elő neki). Kang elnök úr a végére rendkívül idegesítővé vált, mert állandóan csak úgy láttuk őt, hogy testőreivel körülvéve épp kajál valami hitvány, elhagyatott étteremben, miközben mindenki rettegve hajbókol előtte, a nagy maffiavezér előtt, és elég egy rossz válasz, és máris úgy néz az emberre, akár egy véreb. Meglepő módon pont olyasvalaki teszi őt végül helyre, akire nem számítottunk: Dohyeong anyja, aki – mint kiderül – magas rangú állami tisztségviselő, és azok a pénzek, melyek a myeongdongi banda kezein keresztülfolynak, állítólag sokkal magasabb (kormányszintű) körökbe is elérnek. Vagyis miért áltatjuk magunkat hőseinkkel, hogy ők egy ilyen szövevényes szervezetet csak úgy meg tudnak fékezni? A myeongdongi banda végül saját magának ássa meg a sírját a tagok folyamatos, egymás elleni üzelmeivel, és az epilógusban nevető sokadikként a gengszternő, Lee Jinsuk foglalja el szépen a megüresedő helyüket.

Dohyeong eléri ugyan a célját, de elnyeri méltó büntetését is: heteken át kihasználta és hitegette Park Taegyut, hogy majd együtt megtalálják az asszonyaikat és bosszút állnak, pedig tudta, hogy Juyeong életbenmaradásával a tűzben odavesző nő nem más lehetett, csakis Park Taegyu menyasszonya, Misuk. Ennek ellenére sosem vallotta ezt be neki, csak amikor ő már mindent elért (megtalálta Juyeongot, letartóztatták a bűnbandát), de akkor már késő volt: Park Taegyu megtudta mástól, és bosszúból beleállított egy kést Dohyeongba. Túlságosan bátor befejezés lett volna az, hogy hagyják meghalni a főszereplőt (kevés ilyet látni modern sorozatokban… az Iris az utolsó, ami felrémlik most így hirtelen), ezért Dohyeong természetesen túléli, és boldogan élhet Juyeonggal, míg meg nem hal.

Nem volt ez egy rossz sorozat, de nem volt különösebben jó sem. Viszont tetszett a komplexitása, a felépítése, a cselekmény előrehaladása, és hogy nem tértünk le az előrevetített útról egy közhelyes, szociális összejövetel (céges ivások, ordenáré lerészegedések, üvöltözések) vagy különösebben kirívó termékelhelyezések miatt sem. Jót tesz az igazságérzetünknek, hogy a “jó” győz a végén, de benne marad a nézőben az érzés, hogy úgyse fog változni semmi, megy tovább a gengszternő felügyelete alatt az uzsorázás, a bankok, politikusok ugyanolyan korruptak fognak maradni, legfeljebb hőseink nevetgélhetnek szerelmesen újra egymásra…

 

Paripi Koumei / Ya Boy Kongming (2022) – 10/8

Beszarsz, behugyozol. Amikor egy magyar mulatós (Jolly) dalából anime opening lesz… akkor tudod, hogy az agyad végérvényesen le fogja dobni az ékszíjat. Nem tudtam, miről szól ez az anime (vagy annak mangája), de most már látni akartam!

Az ókori bölcs és hadvezér, Zhuge Liang (“Kongming/Koumei”) a halálos ágyán, a sok vérontástól és szenvedéstől megcsömörlött, őreg férfiként azt kívánja, bár egy békésebb világban születhetne újjá. Ahogy azonban kileheli a lelkét, magához tér a napjainkbeli Tokióban. Épp Halloweent ünnepelnek, azaz tele az utcák jelmezes-halálfejes, részeg, ünneplő fiatalokkal. A megfiatalodó, ókori gúnyát viselő Koumeit is bulizó fiatalnak nézik, így a tömeg hamar magával sodorja őt egy diszkóba, ahol a férfi – még mindig azt képzelve, hogy a pokolban van – szem- és fültanúja lesz a pultoslány, Tsukimi Eiko színpadi fellépésének, és azonnal megindítja a szívét a lány dala. Eiko mellé szegődik, és vállalja, hogy segít neki elindítani énekesnői karrierjét, a lány közben pedig próbálja megtanítani őt arra, milyen is az élet egy közel 2000 évvel későbbi, modern világban…

A sorozat alapvető elképzelése nem egyedülálló. Többen eljátszottak már a gondolattal, hogy egy régen élt, történelmi személyiség vajon hogyan reagálna arra, ha napjainkban találná magát, elég csak a pár évvel ezelőtti, német sikerfilmre, az Er ist wieder da-ra gondolni, ahol Hitler próbált a 21. században boldogulni, de jó 20 évvel ezelőtt, szinte gyerekfejjel még nekem is megfordult a fejemben egy fan fiction erejéig, hogy egy-egy történelmi figura vajon hogy rácsodálkozna a mi világunkra, ha hirtelen itt teremne.

Koumei azonban nem hazudtolja meg magát: nagyon bölcs “időutazó”, akit eleinte meglepnek ugyan az új világ dolgai, de ismeretei révén nagyon könnyen asszimilálódik, mégis megőrizve azt az ókori tudósemberekre jellemző nyugalmat és éleslátást, amitől mégis “kilóg a sorból”. Egyszerűen gyönyörű hallgatni a beszédét, milyen szépen fogalmaz, és hogy milyen könnyed a hanglejtése beszéd közben. Eiko egy tünemény, a szinkronhangja olyan bájos, hogy bele lehet szeretni a hangjába.

Tetszik, hogy a tingli-tangli rágógumipop helyett inkább az elektronikus zene világába kalauzol minket a sorozat, egyedül az angol nyelvű dalok nem mindig fekszenek nekem, főként az énekesek, énekesnők kiejtése miatt. A zene viszont nagyon jó, ritmusos, bulizós, ami miatt egyszerűen jó nézni az epizódokat, és legszívesebben az ember maga is táncra perdülne néha. Ami nekem furcsa, az az, hogy Eikónak nincs “fellépőruhája”, abban lép színpadra, amit a hétköznapokban visel, vagy amiben pincérnőként (is) dolgozik. Ha már (népszerű) előadóművész akar lenni, elvárná az ember, hogy ad az ilyesmire.

A cselekmény egyszerű, akár a faék, és könnyed, mint egy lágy tavaszi fuvallat. Néhány tehetséges fiatal álmainak lehetünk szemtanúi, akik sikerre szomjaznak, és hajlandóak is azért mindent megtenni, ami tőlük telik. Eikóra az egyik fellépését követően felfigyel a “szakma”, és egy ambíciózus lehetőség elé állítják őt: ha rövid időn belül sikerül egy közösségi média-bejegyzés alatt 100 000 lájkot összegyűjtenie, felléphet a Summer Sonia nevű elektronikus zenei fesztiválon, a lány pedig barátai bíztatására elfogadja a kihívást. Koumei briliáns terveinek köszönhetően Eiko magabiztosan menetel a cél felé, melyben segítségére lesz a világhírű producer, Kid, a rapper Kabetaijin, és vele együtt ismerkedünk meg a legnagyobb riválissal, a feltörekvő idol-együttessel, az Azaeliával (akiknek szintén megható a története). Eiko megtalálja azt az utat, amin szeretne továbbhaladni, és ami egyben egy önismereti folyamatot is elindít benne. Kristályosodik számára a cél, miért is akar énekelni.

A boldogság, melyet Eiko éneke közvetít, saját egykori gazdájára, Liu Beire emlékezteti Koumeit, mely újra és újra megerősíti a férfi elhatározását, hogy segítse Eiko törekvéseit, és hogy a zene által egy jobb, békésebb világot teremthessenek. Kell ennél szebb üzenet? Aligha. 🙂

 

Meloholic – 10/8

Sokat tanakodtam, hogy a bűnügyies jellegű My Beautiful Bride után mit kellene nézni. Nagyon sok krimit kigyűjtöttem magamnak az elmúlt évekből, de valahogy, valami mindegyiknél szúrta a szemem. Vagy az összeesküvős jelleg, vagy a jogi, politikai téma, egy újabb maffia-történetre pedig most nagyon nem vágytam. A Meloholic nem volt se az első, se a második, de szerintem még a tizedik választásom sem (mert Yunho nem jó színész, és a romantikus komédia nem az én világom), de mikor már oda-vissza többször is végigpörgettem a megnézős listámat, és képtelen voltam dönteni, beleválasztottam ebbe. Nem hosszú, hátha letompít annyira, hogy utána bátrabban és könnyebben tudjak valami mást választani.

Yu Eunho (DBSK Yunho) egy esetlen, romantikus lelkű, egyetemista srác, akinek azonban semmi érzéke a nőkhöz. Az éppen aktuális barátnője megcsalja és az évfordulójukon szakít vele, Eunho pedig elkeseredetten bandukol haza az éjszakában, mikor egy rejtélyes támadó leüti őt egy sikátorban, ő pedig súlyosan megsérül. Miközben kirabolják, hatalmas vihar csap le a városra, és egy villám sújt le az ájultan fekvő Eunho közelében, mely a testét is átjárja. Miután a kórházban magához tér, megrökönyödésére azt veszi észre magán, hogy hallja, amit az emberek gondolnak, ha elegendő ideig megérinti őket. Meglepetésére azonban ez csak a női nemre igaz, a férfiaknál semmit sem lát és hall. A kezdeti döbbenetet és bosszússágot követően Eunho végül talpra áll, néhány évvel (és egy sorkatonai szolgálattal) később pedig már az egyetem egyik bálványa: a lányok szinte mind epekednek érte, a férfiak pedig háláért esedeznek neki, mert kiváló kerítő, és segít nekik kitalálni, mi teheti a párjaikat boldoggá. Ő maga azonban nem talál magának társat, mert a képességei révén mindig a nők elméjébe lát, és rögtön észreveszi a hazugságaikat. Az egyik ilyen “kerítés” során ismerkedik meg Han Yerivel (Kyung Soojin), aki viszont a többi lányhoz képest teljesen kiismerhetetlen számára. Iskolaéveivel párhuzamosan egy rejtélyes sorozatgyilkos szedi női áldozatait.

Amennyire fanyalogtam a sorozatnak már a gondolatától is, annyira meglepett már rögtön az első rész, hogy mennyire élveztem. Ez a fajta pajzán vécé- és hálószobahumor az, ami nekem néha kell. Yunhót fura látni ebben a szerepben, mert bár a való életben is a nők bálványa a szupersztár-státusza kapcsán, nála (is) mindig lehetett érezni, hogy “más”. A hideg futkosott a hátamon, ahogy az első részben, kényeskedve-maníroskodva magában beszélt az utcán, hogy vajon aznap, az évfordulójukon vajon ott marasztalja-e a barátnője magánál (egy légyottra), és hogy jaj, az ő teste még nem áll készen rá. Olyan nevetségesen hangzik ez egy akkor már 30+-os színésztől, még ha 20+-os egyetemistát játszott is… Aztán persze, mikor kiderül, hogy a nő félrekefélt, akkor már ő a kurva.

Viszonylag gyorsan túllépünk ezen, és érezhetően javulnak mind az alakítások, mind a karakterábrázolások. Meglepve szembesültem a ténnyel, hogy a sorozat ugyanannak a webtoon-készítőnek a munkáján alapul, akinek a képregényéből az A Superior Dayt is láthattuk, és meg kell mondjam, hasonló aprólékosság, összetettség jellemzi mindkét sorozatot. Nem sok karakterünk van, de ők igazán érdekesek. A főhősünk nyilván Yunho/Eunho figurája, aki Yerit próbálja becserkészni magának. Yeri azonban nem egy egyszerű teremtés: megtudjuk, hogy egy gyermekkori trauma után kialakított magában egy másodlagos személyiséget, Han Yurit, aki mindenben ellentéte saját magának. Vagány, szexi, magabiztos nő, szemben az introvertált, konfliktuskerülő Yerivel. Érdekes kontextust ad ennek a disszociatív személyiségzavaros szálnak, hogy mindez egy egyetemi kampusz pszichológiai tanszékén játszódik. Elképesztően jó Choi Daechul karaktere, Kim Juseung, mint a tanszék vezető professzora és kriminálpszichológusa, és imádnivaló a csacska húga, Kim Minjung (Ahn Solbin – a színésznő egyébként Hyeri kiköpött mása, a legjobb, legbájosabb értelemben).

Tetszik a cselekmény, szerintem nagyon fordulatosra sikerült, főképp a sorozatgyilkos utáni nyomozás tartogat rengeteg meglepetést. Han Joowannak nem feltétlenül tesz jót, hogy itt is negatív karaktert kell alakítania, a Joseon Gunman és Hwajung homályos figurái után itt meglátva őt rögtön a főgonoszra asszociáltunk, ami idejekorán lelövi számunkra a poént vele kapcsolatban. Van a színész megjelenésében valami, ami miatt vonzza a negatív szerepeket, és nem is tudunk emiatt sok szimpátiát érezni iránta.

Nincs ezen mit szépíteni, ez egy zavarbaejtően jó, erős 8-as a sorozat.

 

Macross II – Lovers Again OVA (1992) – 10/Deculture!

Nem hagyott nyugodni a Macross-univerzum, mert Minmay dalait újra és újra elővettem fordítások, javítások közben relaxálni, és csak vissza-visszakúszott az elmémbe a kíváncsiság, hogy milyenek lehetnek a folytatások. Úgy döntöttem, haladok időrendi sorrendben, ahogy készítették őket, így esett a választás a Macross II – Lovers Again c. OVA sorozatra.

Az eredeti sorozat és mozifilm eseményei után járunk, méghozzá 80 évvel. A Földön újra megvetette a lábát az emberiség, a Macross robot-anyahajója pedig még mindig egyfajta szimbólumként tornyosodik a köréje épülő város fölé. Hosszú évek teltek el az utolsó, komolyabb ütközetek óta, a földlakók pedig mindannyiszor diadalmaskodtak a támadó Zentradik felett, köszönhetően a Minmay-taktikának, mely tulajdonképpen egy űrbe kivetített hologram-felvétel egy lenge ruhákban éneklő-táncoló nőről. 2092-ben azonban váratlanul ismét betör a Naprendszerbe egy addig ismeretlen, Marduk nevű faj, mely rabszolgasorba hajtotta a Zentradi és Meltrandi harcosokat, és saját kultúrával (és énekesnőkkel, úgynevezett emulátorokkal) rendelkezik, mellyel képesek az irányításuk alatt álló katonákat harcra ösztökélni. Hősünk Kanzaki Hibiki, aki a földi televíziós társaság, az SNN riportere, és a mindene a szenzáció. Stábjával folyton leleplezésre váró hírekre, titkokra vadászik, hogy egy jó sztori és nézettség reményében hírnévre tehessen szert (kollégái és a katonaság rosszallása ellenére). Az idegenek váratlan támadása során ő is egy valkűr-hajóba ül egy veterán hadi tudósító mellett, hogy az űrből, testközelből rögzíthessék a harci felvételeket. Az ütközet során az egyik Zentradi-hajóban egy eszméletlen Marduk-nőre, Ishtarra bukkannak, akit Hibiki kimenekít az ütközetből és magával visz a Földre. A földi parancsnokság és annak pilótái igyekeznek mindent megtenni, hogy egy újabb, nagyszabású úrháborút megakadályozzanak, melyben ismét az emberiség fennmaradása lenne a tét.

Őszintén szóval nem vagyok híve annak, hogy egy sikeres történet folytatását ennyire a jövőbe (vagy épp a múltba) helyezik a készítők, szándékosan is elhatárolódva az eredeti cselekménytől vagy annak karaktereitől. Nem véletlen, hogy a rajongó elkötelezi magát egy franchise mellett. Kell, hogy legyen kapcsolódási pont, ami miatt képes vagy ott maradni, de az, hogy néha megemlítik Minmay nevét pl. a taktika miatt, még nem tesz eladhatóvá egy ilyen új projektet. Talán ez is közrejátszott abban, hogy ez az OVA nem aratott osztatlan sikert a rajongóik körében – meg persze az is, hogy a készítők közül (stáb, stúdiók) mindössze három kulcsfontosságú személy tért vissza a produkcióhoz, a történet szellemi atyja, Kawamori Shouji nem. Immár a 90-es évek elején járunk, így animáció minőségére már nem lehet panasz, sőt, a karakter-dizájn is erősen az 1984-es, kultikus mozifilmre emlékeztet bennünket. Mikimoto Haruhito munkája szemet gyönyörködtető, különösen a szemek, frizurák tekintetében. Sokszor akaratlanul is Urushihara Satoshi (Lemnear, Plastic Little) bámulatos munkái rémlettek fel előttem, ő is ugyanilyen gyönyörű szemeket, arcokat volt képes teremteni.

És hogy mi lehetett az oka annak, hogy nem lett ez “A” sikeres folytatás? Talán az, hogy egész olyan lelketlen. Nincs egy karakterünk sem, aki iránt legalább minimális érdeklődést vagy szimpátiát éreznénk. És ennek nem az az oka, hogy szerethetetlenek, hanem az, hogy semmit nem tudunk meg róluk. És igen, 6 rész kevés arra, hogy megváltsuk a világot, a cselekmény pedig pont ezt akarja megtenni a maga módján. Ott van Sylvie, az ász pilóta, aki komoly, megfontolt, józan gondolkodású katona, akárcsak az eredeti történetben Hayase Misa. Ishtar egy üres, jelentéktelen emulátor, akinek a feladata (társaival együtt) kimerül annyiban, hogy baljósan áriáznak az űrben olyan ízléstelen, mellet-segget alig takaró, átlátszó kezeslábasokban, amiket mintha kb. egy kangörcsös tinédzserfiú tervezett volna egy nedves álom után, és mindezek miatt nyomába sem ér Minmaynek, aki eleinte hasonlóan életképtelen volt, de legalább volt megjelenése. Főhősünk, Hibiki Hikaruhoz hasonlóan civilként indul a történetben, de az útja újra és újra keresztezi a katonaságét és legfőképp Sylvie-ét. Elmondása szerint ő csak az igazságért harcol, hogy a lakosságot a valódi történtekről tájékoztatni tudja, pedig csak egy haszonleső, bulvár- és szenzációhajhász riporter, akinek a Macross-unverzumban aligha vagyunk kíváncsiak a nézőpontjára. Kisülhetett volna ebből valami érdekes, hogy a “kisember” hogy éli meg a földi életben bekövetkezett permanens változást, és miként tekint előre a jövőbe úgy, hogy egy 50-100 000 fős kolóniából kell újrateremtenie a saját civilizációját. De mindebből semmit sem látunk. Csak egy újabb idegen faj ész nélküli támadását, egy újabb világméretű pusztulás lehetőségét, némi űrharcot olyan karakterekkel, akiket még félteni sem tudunk, mert esély sem volt arra, hogy megismerjük őket és közelebb kerüljenek hozzánk.

És hát ami igazán kiveri a biztosítékot, az a befejezés. Hogy mikor Hibiki és Sylvie a Mardukok támadásakor beüzemelik a Macrosst, mely évtizedek óta áll egyfajta mementóként a régi háborúra emlékeztetve, a megsemmisülés előtti pillanatokban Hibiki elképesztő bölcselkedésbe és monológba kezd: hogy az ilyen pillanatokban eltűnnek az emberek közti különbségek, megszűnnek az apró viszályok, mint ahogy most kettejük is, majd egymáshoz fordulnak, és csak úgy a semmiből leállnak csókolózni. Én meg csak fogom a fejem, hogy ez hihetetlen, hogy képesek voltak a készítők egy HikaruMisa-párost csinálni belőlük, a hoppon maradó harmadik pedig ezúttal is az énekesnő (Isthar/Minmay). Ishtar unalmas, dallamtalan, semmiből jövő dala pedig természetesen megmenti a világot, megsemmisül a gonosz Marduk vezér, a megmaradó Marduk-harcosok pedig “örök békét” kötnek a földlakókkal, és tovább vándorolnak az univerzumban (Ishtarral egyetemben, míg Sylvie és Hibiki a Földön marad, egy párként).

Nincs egyetlen dal sem, ami legalább valamelyest megérintené a néző lelkét. Egyedül az opening az, ami egyáltalán hallgatható, de a legnagyobb jóindulattal az is csak középszerűnek mondható. A Mardukok halandzsa-nyelvét rossz hallgatni, Hibiki transznemű/transszexuális/drag/bárminek is hívták ezt akkor és most fodrász haver karaktere pedig erőltetett és felesleges. A rajzstíluson, a karakterek arcán, fején, haján kívül az ég világon semmi pozítvumot nem tudnék megemlíteni. Ezt a sorozatot kár megnézni, még egy magát hardcore-nak tartó Macross-rajongónak is.

 

Macross Plus OVA (1994) + mozifilm (1995) – 10/0

Miután a Macross II-t gyorsan dekanonizálták a készítők, nem sokat váratott magára a “hivatalos” folytatás. Azért csak idézőjelben mondom, hogy “hivatalos”, mert ebben az OVA-sorozatban még mindig semmilyen információt nem kapunk az első sorozatban és mozifilmben megismert, eredeti hősökről, vagy azok sorsáról. Akárcsak a Macross II-ben, itt is in medias res belecsapunk a lecsóba (szemben az eredeti sorozattal, ami remek narrációval vezette fel a későbbi eseményeket, így mindent el tudtunk helyezni térben és időben). Erre a folytatásra már visszatért a történet szellemi atyja, Kawamori Shouji is (de minek…?), és mind az ő, mind a stúdió (Nue) és rendező (Watanabe Shinichirou) részéről, de a karakterterveken és még a zenén (Kanno Yoko) is nagyon érezni, hogy párhuzamosan készült a 90-es évek egyik kultikus tévésorozatával, a The Vision of Escaflowne-val. Megmondom őszintén, nálam rögtön ki tudja venni egy sorozat vitorlájából a szelet, ha már ránézésre “nem tetszik”, azaz nem jön be a rajzstílus, és a Macross Plusnál nagyon nem jön be, ahogy az Escaflowne esetében is ez volt az egyik legnagyobb problémám. A karakterek egyszerűen nem szépek, a férfiaknak ronda, túlontul hegyes pinokkió-orra van, a nők teljesen defemininizáltan néznek ki (jó példa erre a Macross Plusban Lucy McMillan karaktere, akiről első zavarában az ember nem tudja, hogy csak egy ocsmány nő, vagy a Macross II-ből megörökölt transzvesztita/crossdresser vonal itteni képviselője). Na de miről is szól?

2040-42-ben járunk (azaz 28 évvel azt követően, hogy Hayase Misa vezetésével Ichijo Hikaru és Lynn Minmay útnak indult az űr mélye felé, kolonizálni annak lakható világait, és elterjeszteni a földi kultúrát. Hogy annak a projektnek, melyben a földi civilizáció lakosainak fele útra kelt, mi lett a sorsa, nem tudjuk, mert senki sem beszél róla. Helyette) az Eden nevű kolónia-bolygón találjuk magunkat, ahol a földi katonai erők parancsnoksága a New Edwards légibázison két új, katonai beszállító űr/vadászgépének tesztelését végzi éppen. A fizikai manőverek helyett egyre inkább kezdi átvenni a gépek irányítását az emberi elme és mesterséges intelligencia. Ide érkezik meg egyik hősünk, Isamu Dyson hadnagy, akit forrófejű viselkedése és sorozatos katonai kihágásai, büntetései után helyeznek át az Edenre, hogy egyike legyen az új, potenciális gépek tesztpilótáinak. A tesztek másik kulcsfontosságú résztvevője a Zentradi származású Guld Bowmann, Isamu egykori, gyerekkori jó barátja, akivel viszont rég elhidegültek egymástól, rivalizálásuk pedig fellángol, ahogy a programban a maguk módján megpróbálnak helytállni. Nagyjából hasonló időpontban érkezik az Edenre Sharon Apple, a galaxis legismertebb és legnépszerűbb szupersztárja, és annak producere, Myung Fang Lone, aki maga is Isamu és Guld gyerekkori pajtása volt. Sharon nem egy hús-vér énekesnő: egy AR/VR élményt nyújtó, mesterséges interlligencia, illetve egy általa keltett, holografikus figura, aki fellépéseivel szinte hipnotikus hatással van a közönségére.

A legnagyobb baj ezzel a sorozattal is az, mint a Macross II-vel: a kutyát nem érdekli egyik főhős sem. Guld egy mogorva, erőszakos természetű férfi, Isamu nagyképű és kiállhatatlan, de aki igazán szerethetetlen hármójuk közül, az Myung. A nő lánykorában maga mögött hagyta az éneklést, bár a barátai szerint létezni sem tudott anélkül, hogy énekelt volna. Myung azzal védekezik, hogy felnőtt, megkomolyodott, az élete új irányt vett, és azt remélte, a többiek is így tesznek majd. A férfiak azonban megvalósították az álmaikat, és pilóták lehettek. Látjuk viszont, hogy Myung így boldogtalan, azaz mindez azt sugallja, hogy ha ő nyomorult, akkor legyen mindenki az, ami az utolsó csepp szimpátiát is eltörli, amit a karakter iránt érezni próbálnánk. Ha egy sorozat nem teszi a legkisebb erőfeszítést sem arra, hogy megkedveltesse a figuráit, én minek törjem magam?

Egészen a végéig nem értjük, hogy a gyerekkori barátságot mi zavarta meg, és miért távolodtak el egymástól. Felszínre kerül azonban a sérelem: Isamu és Myung többet éreztek egymás iránt, mint barátság, Guld azonban ezt nem tudta elviselni, és mikor lebuknak előtte (hangsúlyozom, SEMMI nem történik, csak kb. fogják egymás kezét), akkor Guldnak elborul az agya, és megüti Isamut, Myungot pedig megtámadja, és letépi róla a ruhákat, mintha meg akarná erőszakolni (mert előtörnek belőle a Zentradikra jellemző, erőszakos hajlamok, melyeket ezt követően végig gyógyszerrel igyekezett tompítani). Ez olyan traumát ver mindannyiukba, hogy Myung felhagy az énekléssel, Isamu szabályosan elmenekül az Edenről a Földre, Guld pedig teljesen elfelejti, mit is tett valójában. A legrosszabb ebben csak az, hogy amikor Guld újra visszaemlékszik, úgy elbagatelizálja ő is, meg Isamu is a történteket, hogy az egyszerűen felháborító. Guld erőszakot akart venni a gyerekkori játszópajtásán, aztán felnőttként, mikor újra találkoztak, ölelgette magához, mintha mi sem történt volna, a kibékülés Isamuval pedig egy nevetséges, vadászgépes-üldözéses kakaskodás során történik meg, és a két férfi lezárja annyival a korábbi “nézeteltérést”, hogy “hülye voltam, bocs“. Na, hát anyádat.

Sharon is, legyen bármilyen formabontó elképzelés a maga nemében, teljesen jellegtelen. Az elképzelés érdekes, igaz, nem mai szemmel, hiszen ma már Dunát lehet rekeszteni a virtuális idolokkal (lásd Hatsune Miku), de a 90-es évek derekán újszerűnek hathatott az elképzelés, hogy egy kézzel meg nem ragadható hírességet éltet a fél galaxis. De legalább lenne… bármilyen! A fellépése hologramszerű látványshow, az OVA-ban nincs konkrét éneklés, csak Enya-szerű kábult áriázás (a mozifilmben már tesznek bele halandzsanyelven íródott dalokat, de minek…?). A zene inkább relaxációsnak mondható, semmit valami ütemes nótának, amire tud az ember csápolni. Csak nézed, és nem érted, hogy ezen mégis mi a fenét eszik a közönség, vagy hogy miért olyan népszerű. A zene, ami sokszor az eredeti sorozat lelkét és gerincét képezte, megint teljesen hiányzik.

A sorozat rettentően elvont akar lenni, de nagyon nem sikerül neki. Az egész, emberektől tanulni képes és végül emberek fölé kerekedő mesterséges intelligencia tematikája virágkorát élte a 90-es évek közepén, amikor Mátrix sikere után Hollywoodban is berobbantak a különféle sci-fi regény-feldolgozások a 70-80-as évekből. A csapból is a robotika, a (hol csili-vili, hol borongós) futurizmus folyt, az animék terén is egyre-másra jelentek meg a virtuális valóságot és az abban gyanútlanul eltévedő embert ábrázoló sorozatok. De amíg pl. a Serial Experiments Lain c. sorozat koherens és rendkívül összetett, végig nyomasztó hangulata rendesen hátborzongató a néző számára, az “öntudatra érbedő” és magát önállósító Sharon az égvilágon semmilyen érzelmi hatással nincs ránk. Pont az hiányzik az egészből, amitől “Macross” a Macross. A három antipatikus karakter kínkeserves acsarkodása messze elmarad amögött a rengeteg figura mögött, akiknek az űrbéli kalandjait az eredeti történetben végigkövettük. Míg ott az űr végtelen nagynak, az utazás rettentő hosszúnak tűnt, itt a térváltással már hipp-hopp egyik csillagrendszerből a másikban termünk. Nem látjuk a hosszú űrutazás és űrháború hatását az emberi pszichére, az interperszonális kapcsolatokra, nincsenek különösebb veszteségek, amiket fel kellene dolgozni. A katonaság részéről pedig a legfontosabb kérdés, hogy melyik beszállítótól rendeljék meg a következő generációs vadász-űrhajókat…

A mozifilm gyakorlatilag az OVA-sorozat epizódjainak újravágása, minimális, kb. 20 percnyi új anyaggal, ami viszont semmit nem tesz hozzá a cselekményhez, sőt, a megvalósítása is hanyag, mert egyszerűen látni, mely jelenetek lettek beillesztve: egyszerűen nem figyeltek a kontinuitásra, van, hogy a karakterek jelmeze egyik jelenetből a másikba lépve eltér, majd újra visszaváltozik. Ide beillesztettek egy szex (utáni) jelenetet Isamu és Lucy között, ami simán elfért volna az OVA-ban, legalább árnyalta volna kettejük kapcsolatát. Guld monológjából rájövünk (ahogy ő is), hogy az erőszakoskodást Myung ellen a Zentradi vére okozta, arről az OVA-ban szó sem esett. Sharon földi koncertjét teljesen újragondolták, a hologramshow itt jóval látványosabb. A mozifilm még többet használja a számítógépes (és nem tradicionálisan kézzel rajzolt) animációs technikákat, de az nagyon bántja az ember szemét, mert amíg annak idején a “testvérsorozatot”, a Vision of Escaflowne-t korának egyik legkiválóbb animációjával bíró animéjének tartották, itt nevetségesen kezdetlegesnek tűnik, amit látunk.

Egyszerűen komolytalan, a trió közti konflikus és annak feloldása miatt pedig számomra értékelhetetlen a történet. És még borzasztóbb leírni azt, hogy a Macross Plus láttán még a Macross II is élveztetőbbnek tűnik. Őszintén szólva ez a két utóbbi Macross-inkarnáció eléggé elveszi az ember kedvét bárminemű folytatástól, ezért egy időre lehet, hogy pihentetem a dolgot. Pedig a Macross 7 anno rettentő népszerű volt…

 

My Absolute Boyfriend – 10/7

Nem tudom, hogy sikerült ennyi M-betűs című sorozatba beleválasztanom, de eskü nem volt szándékos. Ezzel már régóta szemeztem (Yeo Jingoo miatt és kellemes meglepetés volt Hong Jonghyun). Azért is gondolkoztam rajta sokat, mert láttam, hogy régóta befejezetlenül áll az Ázsia Ékkövein, de úgy voltam vele, hogy csak akkor szabad belekezdeni, ha épp nem fordítok semmi mást: mert ha megtetszik, tuti megnyúznám magam, amiért nem tudok rá időt szakítani. Így, hogy az A Superior Day-t befejeztem, szabadon beleválaszthattam hát olyasvalamibe is, ami potenciálisan megtetszhet. Előrebocsátom, hogy mind a manga, mind a tajvani vagy japán élőszereplős feldolgozás kimaradt az életemből, pedig amúgy kedvelem Watase Yuu munkásságát, és az egyik legszebben rajzoló mangakának tartom. Így viszont nem is lesz összehasonlítási alapom, ezért kicsit úgy érzem magam, mint anno a Boys Over Flowers esetében, ahol a forrásművek szintén elkerültek, és a koreai változat volt az első, amivel szembesültem.

A Kronos Heaven egy futurisztikus vállalat, mely megrendelésre emberi külsejű androidok létrehozásával foglalkozik. Több sikeres terméket követően Nam Bowon (Choi Sungwon), a cég egyik mérnöke a következő android, a 09-es (Yeo Jingoo) programozásán, tanításán és munkába állításán fáradozik. A szeretetre méltó robot azonban közel kerül a szívéhez, és mikor megtudja, hogy egy kegyetlen, gazdag örökösnő, Diana (Hong Seoyoung) rendelte meg őt (aki korábban már halálra gyötörte egy szeretett androidjukat), megsajnálja a 09-est, és úgy dönt, nem hagyja, hogy Diana őt is tönkretegye. A házhozszállítás napján elrabolja a 09-est dobozostul-mindenestül és egy raktár előtt parkoló teherautóra csempészi fel őt. Az említett teherautó másnap (tévesen) leszállítja a hatalmas csomagot Eom Dada (Bang Minah) otthonába, aki több mint 10 éve filmes maszkmesterként dolgozik, és azt hiszi, a csomagban a munkáihoz szükséges alapanyagok és bábuk érkeztek. Meglepetésére azonban a ládában lapuló 09-es magához tér, és onnantól kezdve gazdájaként tekint rá, akinek a boldogságáért mindent hajlandó lenne megtenni…

Néhány éve igencsak felkapott volt a robotos téma a koreai sorozatok közt. Az I’m not a robot, a Borg Mom, a Circle mind nagyjából egyszerre jött ki, de mind közül kétségkívül az Are you human too?-nak volt a legjobb marketingje. A megvalósítása és látványvilága miatt nekem is ez tetszett a legjobban, történetileg azonban a Circle máig verhetetlen. Ezek mögé csatlakozik némi késéssel a My Absolute Boyfrined, és valahogy érezni is rajta ezt a csúszást, nem nagyon tudja az ember elhelyezni, vagy a létrejöttének létjogosultságát megmagyarázni. Mind a manga, mind a más nemzetek által készített feldolgozások évekkel megelőzték, így még csak azt se mondható el róla, hogy egy nagysikerü, külföldi sorozat remake-jeként volt rá igény (lásd Moon Lovers).

A sorozat legnagyobb baja, hogy az Are you human too?-val akaratlanul is folyamatosan párhuzamot von az ember. Ott volt egy bűnrossz női főszereplőnk (azaz nem rossz, csak a szerep volt trágya, a színésznő gyönyörű és tehetséges) meg egy abszolút szoborszerű, minden ízében robot Seo Kangjun, mint férfi főhősünk. A futurisztikus szetting és Seo Kangjun alakítása képes volt elhitetni velünk, hogy ő csupán egy android, mégis több élet (és élni akarás) volt benne, mint néhány hús-vér karakterben lenni szokott. Itt azonban van egy nagyon jó női főszereplőnk Bang Minah személyében, akit kb. egy életre lelki nyomorulttá tett a kapcsolata a színésszel, mert az 7 éven át titkolta és rejtegette őt, majd amikor ki kellett volna állni mellette és felvállalni őt, ellökte magától, nehogy a színészkollégái előtt ciki legyen, hogy egy ilyen nővel jár. (és hiába hozzák néhány résszel később be azt a szálat, hogy jaj, nem volt a karakter annyira szőrös szívű, csak azért szakított vele, mert valaki folyton fenyegető leveleket küldött neki… én ezt nem kajálom be, nálam a szereplő elásta magát) És Bang Minah Eom Dadája tűpontosan hozza a csalódott, szerelemből kiábrándult és összetört szívű nőt, aki semmi másra nem vágyott, csak szeretetre. És kap egy olyan kaliberű színészt társként, mint Yeo Jingoo… akiből egy merev, folyton vigyorgó, életképtelen bohócot csináltak, az egész szerep pedig egyszerűen méltatlan hozzá és a tehetségéhez. Semmi, az ég világon SEMMI nem jelzi, hogy a 09-es egy robot (a statisztikák elhadarása nem számít annak), és jó ideig nem látod, hogy az emberek közt eltöltött idővel bármi is ragadna rá, bármit is megtanulna, szemben Seo Kangjun robotfigurájával, aki a végére emberibb lett néhány embernél.

De még ha ezen túl is akarnék lépni (nem akarok), elkezd a sorozat olyan eszement fordulatokkal bombázni, amiktől tikkelni kezd a szemem és a Boys over flowers rémlik fel előttem, aminek megnézése közben lábon kihordtam kéttucat agyvérzést és még néhány idegösszeomlást. Mikor már pedzegetem, hogy lehet, hogy neki kellene állni befejezni a sorozat fordítását (vagy épp az elejéről elkezdeni), bedob egy olyan csavart, hogy 09-es beáll menedzsernek lótifutinak a színész Ma Wangjunhoz (Hong Jonghyun), aki történetesen Dada volt, szívtelen pasija, és aki vissza akarja szerezni a nőt. Ahhoz a Ma Wangjunhoz, aki egy elkényeztetett, maníroskodó, kinyalt seggű híresség, aki elvárja, hogy az asszisztensek pincsikutyaként körbeugrálják, hozzák neki a kávékat meg salátákat, de soha egy köszönöm ki nem bukna a száján. Ez kb. olyan, mint amikor Geum Jandi beállt Go Junpyo karakterének családjához cselédnek, hadd csicskáztassák, nem szenvedett még eléggé. Ezen a ponton úgy voltam, hogy én ezt nem nézem tovább, még edzés közben sem, elég, ha egyszerre egyvalami okoz fizikai fájdalmat.

A közepére a kiinduló körülmények egyszerűen megfáradnak. A 09-es vigyorogva próbálkozik Dada kedvében járni, ami vagy bejön, vagy bosszantóan rosszul sül el, közben a nő folyton a múltján és Wangjunon mereng, no meg a közös emlékeken, mert mindenhol és mindenben a férfit látja. (nem is csoda, 7 év gaslighting hosszú idő) Lehull a lepel, hogy ki a titkos zaklató, ami teljesen antiklimatikus, a Diana jelentette fenyegetés pedig folyton ott motoszkál az ember agyában, de nem annyira, hogy törődni akarjunk vele. Aztán történik valami egészen meglepő. A 09-es elkezd érezni. Tanítója, Bowon megdöbbenéssel tapasztalja, hogy a mesterséges intelligencia, ami a robotot hajtja, képes lett önálló gondolkozásra, érzésekre, tanulásra, és próbál volt főnöke lelkére hatni, hogy micsoda forradalmi dolog lenne tovább fejleszteni mindezt, semmit odavetni az idióta Dianának. Azonban pénz beszél, kutyaszar táncol, ahogy a mondás is tartja, Diana is önállósítja magát, és elég egy csók, és a 09-es máris neki engedelmeskedik. Mindeközben Wangjun arra készül, hogy újra összejöjjön Dadával, romantikus vacsorára hívja, már a jeggyűrűt is előkészíti, nézőként meg kínosan pislogunk, hogy na ebből mi lesz, vajon elfogadja-e a lány és jól átb-… vertek minket eddig, és hogy végig egy idióta hősnővel volt dolgunk. De nem! Dada átlát a szitán, sőt, rajta kívül talán senki se ismeri Wangjunt ennyire, így lezárja vele a kapcsolatot. És ez azért… szokatlan. Nem koreai drámára jellemző, hogy egy ilyen érzelmes helyzetben racionálisan döntő hősnőnk legyen. Meg kell mondjam, egész elégedett vagyok.

Azt hihetnénk, hogy Dada és a 09-es így már nyugodtan élhet édeskettesben, de nem. Az érzései miatt elkezdenek a robot belső alkatrészei (“szervei”) felhevülni, illetve megolvadni, mey rövid úton a 09-es pusztulásához vezet. Látszatmegoldások lennének ugyan, de vagy Diana hiúsítja meg őket, vagy teljes memória-törléssel járnának, amibe viszont a 09-es nem akar belemenni, mert nem akarja elfelejteni Dadát. Kicsit olyan szituáció áll elő, mint amikor egy gyógyíthatatlan betegségtől szenvedő karakternek kénytelen tehetetlenül végignézni a haláltusáját annak társa. És nem mondom, hogy nem szakad meg a szívünk Dadáért, aki a sorozatban legalább végig jű maradt önmagához. De annyira nyálas, vontatott lett a lezárás, hogy már rettentően untam.

Nem sok jót tudok elmondani a történetről, pedig tényleg szerettem volna, hogy tetsszen.

 

The Case Files of Jeweler Richard (2020) – 10/8

Ékszerész Ricsi kalandjainak előzetese már régebben felbukkant a jutúb-ajánlásaim közt, akkor el is mentettem magamnak, mert tetszett, pedig egy büdös szót nem tudtam a cselekményről, vagy a jellegéről (tekintve, hogy két szép bishounen a főszereplő, így fennállt a BL veszélye is). A Macross okozta csalódások után valami könnyed, nyugis történetre vágytam, és mivel anime terén annyi mindent lenne nézni, kiválasztottam ezt.

Nakata Seigi egyetemi hallgató, aki egyik este dulakodásra lesz figyelmes az utcán hazafelé menet. Egy szemmel láthatóan nagyon külföldi fiatalembert bántalmazni próbál néhány ittas honfitársa, ezért közbelép, és sikerül elijesztenie a támadókat. A szőke idegen hálás a segítségéért, és a Richard Ranasinghe de Vulpian néven mutatkozik be neki. Richard ékszerész, ami épp kapóra jön Seigi számára, az ifjú örökölt ugyanis egy zafírköves gyűrűt a nagymamájától, melynek szeretne utánanézetni. Richard bizonyítja rátermettségét a gyűrűt illetően, a két férfi pedig kezdi egyre jobban megismerni egymást. Richard részmunkaidős állást kínál Seiginek a hamarosan nyíló üzletébe, és kezdetét veszi közös kalandjaik sorozata, melyek során különböző, ékszerekhez és drágakövekhez kapcsolódó rejtélyek megoldásán fáradoznak.

Szokatlan a történet premisszája, és külföldi főhőse révén a mondanivalója is. Richard kevés feltételt támaszt Seigi irányába a munkavégzést illetően, de az az egyik, ha nem a legfontosabb, hogy nem lehet előítéletes kor, nem, bőrszín, szexuális beállítottság vagy hovatartozás alapján, és nem tehet ilyen okokból (sértő vagy hátrányosan megkülönböztető) megjegyzést sem a kliensekre. Szerencsére emiatt felesleges aggódnunk, Seigi már így is fejlett igazságérzettel rendelkezik, és hátsó szándéknak nyoma sincs a jellemében. Mégis bosszantó, hogy 1-1 szó használata miatt Richard keményen leteremti őt, akárcsak a nyugati társadalmak “woke” felfogásainak képviselői: amikor az egyik kliensükről kiderül, hogy leszbikus, és hogy lelkileg mennyire megterhelő számára a társadalmi nyomás miatt azt színlelni, hogy heteroszexuális, Seigi együttérzően megjegyzi, hogy milyen nehéz lehet “a hozzá hasonlóknak” az élet (az LGBTWTF szempontjából erősen konzervatív Japán hétközapokban), mire Richard megjegyzi, hogy a “hozzá hasonlók” sértő kifejezés. És ez olyan bosszantó, mert Seigi egyáltalán nem degradáló értelemben értette, mégis az unatkozó, amerikai balos őrültek felháborodás-kultúrájára emlékeztet Richard reakciója, ami már a hétköznapi beszédet is saját elvei mentén akarja átszabni és irányítani. És ez gáz, mert ezzel a történet kiszól a filmvászonról, és egyben a nézőt is kioktatja, amit viszont az ember nem hajlandó és nem is köteles elfogadni. Teszi pedig mindezt úgy, hogy hőse, Richard sem makulátlan, hisz egykor csalással, a saját szépségét kihasználva vett rá vevőket drágakő-vásárlásos tranzakciókra. És ez a fajta álszentség nagyon visszatetsző, főként úgy, hogy Richard tulajdonképpen “vendég” Japánban (ha úgy tetszik, egy migráncs), azaz ő az, akinek alkalmazkodnia kellene, nem pedig más viselkedésre bírni a helybélieket.

Amilyen ellenszenves volt emiatt Richard… annyira szerethetővé vált a sorozat 2. felére. Megismerjük a háttértörténetét: hogy egy brit grófi család egyik egyenes ági leszármazottja, aki egy kényszerített esküvő elől menekülve járja a világot, és jutott el végül Japánba. Amikor azonban ismét felfigyelnek rá, szélsebesen összecsomagolja a holmiját és felszívódik, Seigi nagy bánatára. Hiába keresi vagy hívogatja, Richard elérhetetlenné válik, ami egyben mély, depresszív gondolatokat is ébreszt benne. Szívbéli jó barátjának vélte a férfit, és megszenvedi a hiányát, és felmerül benne az a jól ismert, marcangoló érzés, hogy mi van, ha nem is jelentett annyit számára, mint amennyit az ő barátsága jelentett neki. Nagyon szép, ahogy ezt a fajta, kétségbeejtő érzést a sorozat Seigin keresztül megpróbálja bemutatni: hogy lehet két férfi közt olyan őszinte és tiszta, baráti szeretet, mely mellőz minden szexuális felhangot, és az általános emberi értékekből és jóságból táplálkozik. Seiginek sikerül megtudnia Richard volt mentorától, hogy vélhetően Londonban kell keresnie barátját, így azonnal útnak is indul, hogy megtalálja, és segítsen neki, bármire is van szüksége.

Londonban már egy egész más Richardot ismerünk meg: a visszafogott, csendesen teázgató vagy magában elmélázgató férfi helyett egy tettrekész, aggódó, felelősségteljes Richardot kapunk, ami nagyon kedvező változás a figura megítélése szempontjából. A családi, örökösödési mizéria is kibogozódni látszik, nem utolsósorban Seigi közbenjárásával, aki hajlandó lenne még abba is belemenni, hogy egyfajta bejegyzett élettársi viszonyként ismerjék el kettejük kapcsolatát, csak hogy Richardot ne kényszerítsék bele egy házasságba (és azért… valljuk be, kevés heteroszexuális barát vállalna be ilyesmit egymásért… nem?). A két férfi barátsága még erősebbé válik, ahogy visszatérnek Japánba, a fináléra azonban kapunk még egy bonyodalmat: előkerül Seigi vér szerinti apja, aki gyerekkorában lelépett, miután súlyosan bántalmazta az anyját. Seigi teljesen pánikba van esve, mert a férfi mindenhova követi, minden interakcióját megfigyeli (az egyetemen, az utcán, még a lakásához is tud kulcsot szerezni). És nemcsak egy erőszakos apafigura visszatérése ejti kétségbe őt, hanem a tény, hogy benne is az ő vére csörgedez, és hogy vajon magában hordozza-e ő is ezt a hajlamot. Hasonló lépésre szánja el magát, mint Richard: barátja védelme érdekében akar eltávolodni tőle, nehogy az apja zaklassa, kirabolja vagy bántsa Richardot. Az ékszerész azonban felfigyel a riasztó jelekre, és Seigi örökbe fogadó apjával együtt sikerül de-eszkalálni a helyzetet, és maga mellett tartani Seigit.

Sokszor írtam már, hogy a szerelmes történetek helyett számomra sokkal szimpatikusabbak az őszinte, emberi barátságokról szóló történetek, amelyek mindkét félből a legjobbat hozzák ki, ahol a jóság jellemformáló, a klasszikus értelemben vett erények pedig általános érvényűek és nem tűnnek idejétmúltnak. És a sorozat végeztével nagyon úgy éreztem, hogy itt is ez kezdett kibontakozni. A kezdeti, döcögős indulás miatt nem tudok sokkal jobb értékelést adni erre az animére, de a vége minden pillanatot megér, a rajzstílus gyönyörű (az orrok lehetnének igaz kevésbé hegyesek, de Richard és az európai rokonság megrajzolása egyszerűen káprázatos), a zenei anyag kiváló, a drágakövek pedig érdekes kuriózumként szövődnek a cselekménybe. A két szinkronszínész kiválóan alakít, és a pályafutásuk során több sorozatban is szerepeltek már együtt, így érezni, hogy az összhang is megvan köztük. Seigit ráadásul ugyanaz az Uchida Yuma szinkronizálja, aki a Givenben Ueonoyama Ritsukát is, és hát az a karakter…! Na.

Egyszóval az anime végül nagyon kellemes választásnak bizonyult.

 

Two Hearts – 10/7

Webdrámát értékelni sosem könnyű. A legtöbbje igencsak minimális, ami a játékidőt illeti, és sokszor csak egy-egy adott gyártó termékének elhelyezése köré szövik a cselekményt. Most sincs ez szerintem különösebben másképp: a sorozat elkészítésének egyik fő szponzora a koreai nemzeti fociliga, a K LEAGUE volt, az epizódokban pedig több együttesre is utalás történik. Nyilván nagy anyagi haszonra aligha lehet számítani egy összességében kb. 1 órás produkcióból, így nehéz igazán megállapítani, mi lehetett a történet célja. Futballélet? Fiatalok? Szerelmi sokszög? Egyetem és sport közötti egyensúly? Kinek mi. A szerepekre kimondottan vonzó, Baro személyében pedig egy viszonylag ismert színészt választottak, amivel a korosztályuk bizonyosan könnyen megcélozható.

Cha Seonu (B1A4 Baro) és Lee Yeongjae (Kim Wook) jó barátok és a futball szerelmesei. A középiskola után felvételt nyernek az Incheon Egyetemre és annak futballcsapatába. Mindketten arról álmodnak, hogy kedvenc csapatuk, az Incheon United FC színeiben játszhatnak majd a felnőttek és profik közt. A két összetartó fiú közt azonban háború van kitörőben, amikor váratlanul mindkettejüknek ugyanaz a lány tetszik meg…

A cím régóta szerepelt a megnézős listámon, annak is a “rövidek” szekciójában, amit két hosszabb sorozat közé terveztem megnézni, de sok infóm nem volt róla, mert nagyon szerintem még wikis oldala sincsen. Így meglepetés volt számomra, hogy focival kapcsolatos. Az A Superior Day után nem épp ezt terveztem lefordítani (volt pár cím a tarsolyomban, amikbe inkább bele akartam volna vágni), de pihentetésként mégis elvállaltam. Nagy közönségre úgyse számítottam, így különösebben nyaggatásra se, ha nem azonnal vagyok kész vele, lehetőleg tegnapra, és csinálhatok kicsit mást is mellette (pl. mangafordítás).

Kicsit se füle, se farka-érzetem van, mert bár egy baráti társaság közti kapcsolatokat próbálja bemutatni, a konfliktusoknak nincs igazán tényleges feloldása: csak annyit látunk, hogy eltelik némi idő, az addig egymástól elhidegülő felek valahogy megbékélnek, vagy elengedik a viszályt, és továbblépnek. De nincs lelkizős kibeszélése a dolognak, a feszültség így továbbra is ott lebeg a levegőben. És az ember szeretné, hogy ez ne így legyen, ugyanakkor… a való életben is sokszor vagyunk így, hogy inkább eltesszük egy fiókba a (munkahelyi, párkapcsolati, baráti) sérelmeket és éljük tovább az életünket. Szóval ilyen szempontból igenis életszerű. Úgy vélem, a fiúk kicsit túl könnyen kerültek be a profiligába, még ha tényleg mindkettő isteni futball-tehetség is volt, szerintem ennyire könnyen azért nem megy a dolog, még akkor sem, ha egy profi csapat saját nevelésű játékosairól van szó, és esetleg valami futball-akadémia növendékei lennének (nem azok voltak). A dolog ezen része kicsit elrugaszkodott volt, de hé, egy kdrámáról van szó.

 

Obi-Wan Kenobi – 10/6

A The Book of Boba Fett után megérkezett az idei év második Star Wars témájú sorozata, a két klasszikus trilógia egyik OG karakterével a címszerepben. A Boba Fett-től és a The Mandaloantól eltérően azonban ezt nem Dave Filoni és John Favreu jegyzi és rendezi, hanem főként a Lucasfilm elnöke és a Star Wars-brand tönkretevője, Kathleen Kennedy keze munkája nyomán készült, így hiába tér vissza vele egy ikonikus karakter, a rajongók nagy része igencsak fenntartásokkal várta.

Le kell szögeznem, hogy bár Obi-Wan karaktere a Star Wars világának egyik legkedveltebb, legjobban tisztelt figurája, nekem sosem volt a kedvencem. Én mindig is Anakin-párti voltam az előzmény-trilógiában (+Qui-Gon Jinn), és inkább az ő nehézségeivel tudtam azonosulni. Obi-Wanban mindig is önteltséget, bizalmatlanságot láttam Anakin iránt, mely végül nagyban hozzájárult annak bukásához. Mindezt úgy, hogy a figurát alakító Ewan McGregorral nagyon sokáig semmi bajom nem volt, mert fiatalkori szerepeit szinte kivétel nélkül nagyon szerettem és méltattam, és rendkívül vonzónak tartom a hangját, az orgánumát. Valahol ott szakadt el nálam a cérna a személyét illetően, hogy közel két évtizeden át tisztes családapa szerepében tetszelgett, számos gyerek szerető apjaként, aztán egyfajta kapuzárási pánikként félrekúrt egy tőle közel 15 évvel fiatalabb színészkolléganőjével (Mary Elizabeth Winstead), akit azóta szépen be is tolt egy később érkező Star Wars-sorozatba, az Ahsokába. Mint sok más középkorú színész, McGregor is vénségére bolondul meg, mert behülyíti mindegyiket a fiatal punci, és addig hiába mutatta magát tisztességes embernek, mindnek sikerül elásnia magát a szememben. Hátha mostanában, Johnny Depp perét látva legalább néhánynak felnyílik a szeme, hogy “őrült picsával nem kezdünk ki“. McGregor emellett elég woke is lett, ami valahol nem is csoda: ha valaki hagyja, hogy egy homewrecker nő szétzúzza a családját, csak úgy maradhat Hollywood kegyeiben, ha tövig benyal az establishment-nek, és lelkes kiskutyaként bólogat minden (amerikai) balos ideára. Sokszor mondom, hogy meg kell tanulnunk elválasztani a színészt a szereptől, hogy egy adott produkciót igazán élvezni tudjunk, de amikor valakinek a viselkedése ennyire ellentétes az általános értékítéletünkkel, akkor bizony ez elég nehéz.

Ahogy látható, nem indul jó premisszával számomra a sorozat Kennedy és McGregor miatt. Mi az, ami miatt mégis különösen kíváncsi voltam rá? A kor, amiben el van helyezve. Ez ugyanis nem folytatás, mert félúton játszódik a 3. rész (A Sithek bosszúja) és a 4. rész (Az új remény) között. Azaz elég szűk a mozgásterünk, vagyis inkább a készítőké: a cselekmény megalkotásánál nem lehet olyat lépni, ami dekanonizálná az eredeti trilógia (4-5-6. rész) Lucas által megalkotott világát. Meríthet előlről és hátulról (az 1-6. rész eseményeiből), de nem rugaszkodhat el teljesen, mert akkor végképp lesújtana rá a a népharag. És ez ad egy csepp biztonságérzetet a mezei rajongónak. Na de miről is szól?

Az 1. galaktikus birodalom felemelkedését követő, 10. évben járunk. A galaxist az uralkodó megbízásából úgynevezett Erő-használó inkvizitorok járják, rejtőzködő jedikre vadászva. Padmé és Anakin ikrei lassan 10 évesek, és míg a kicsi Luke (Grant Feely) a Tatooine bolygón nevelkedik a nagynénjénél (Beru Whitesun Bonnie Piesse) és nagybátyánál (Owen Lars Joel Edgerton), addig Leia (Vivien Lyra Blair) hercegnőként él az Alderaanon az Organa-uralkodóház örökbe fogadott lányaként. Obi-Wan (Ewan McGregor), a Yodának és Bail Organa szenátornak (Jimmy Smits) tett fogadalmához hűen szintén a Tatooine-on húzza meg magát, hogy szemmel tartsa Luke-ot és megvédje őt, ha arra kerülne sor. A jedilétet maga mögött hagyta, földönfutóként él egy városon kívüli barlangban, és egy mészárszéken dolgozik, kétkezi munkásként, hogy a saját megélhetését biztosítsa. Mint a klónháborúk időszakának egyik legprominensebb figurája, azóta is szökésben van, így folyamatosan veszély leselkedik rá. Nem használja az Erőt sem, nehogy felhívja magára a figyelmet. Az Alderaanon eközben a kicsi Leia a rakoncátlan, szabad szellemével nehezen tud beilleszkedni a királyi palota életébe, és sokkal szívesebben csatangol a környező erdőkben. Egy nap azonban martalócok rabolják el őt a “3. nővér” névre hallgató inkvizitor, Reva (Moses Ingram) parancsára. A gyermek elrablásának célja az, hogy azzal előcsalogassák Obi-Want, az inkvizitor ugyanis tisztában van vele, hogy Organa szenátor a jedi jó barátja volt a klónháborúk idején, és emiatt bizonyosan nem tagadná meg, ha a férfi segítséget kérne tőle. Organa és hitvese, Breha királynő (Simone Kessel) sajnos bele is sétál ebbe a csapdába, Obi-Wan pedig képtelen elutasítani a kétségbeesett szülők kérését. Felkerekedik hát, hogy a bűnözők nyomára bukkanhasson, és kiszabadíthassa a kislányt…

A premier napján bemutatott, első két epizód alapján minden fenntartásom ellenére egészen elégedett voltam. Az évek óta kiváló munkákat felmutató Deborah Chow által rendezett epizódok egy komor, de a Star Wars világától egyáltalán nem idegen világot mutatnak be számunkra. Az inkvizitorok ötlete sosem volt a kedvencem, ez a Lázadók c. rajzfilmsorozat egyik hozadéka volt sajnos, de beletörődtem és továbbléptem rajta. Az eddigi történetekkel szemben az egyik legnagyobb kifogásként mindig az merült fel, hogy hiába végtelen az univerzum, mindig mindössze néhány bolygóra korlátozódik a cselekmény. Hogy nem tud elszakadni a sivatagos világoktól (Tatooine, Jakku, Crait), az egymásra annyira hasonlító, erdős bolygóktól, amit pedig új világként ábrázol, az jellegtelen vagy tele van borzalmas túlzásokkal. A sokat kritizált előzménytrilógia egyik legfontosabb erénye volt, hogy számos új világot bemutatott számunkra, melyek mind-mind teljesen egyediek, eltérőek voltak, és elég volt egy pillantás, és tudtuk, hol vagyunk. Az azóta kiadott folytatásoktól azt várná az ember, hogy a kánonban szereplő, főbb bolygókat (Alderaan, Corellia, Chandrila, Mandalore, stb.) fogja inkább előtérbe helyezni és bemutatni, de erre egészen mostanáig várnunk kellett. (és nem, az a Solo – Egy Star Wars-történetben bemutatott Corelliát nem vagyok hajlandó valódi Corelliának elfogadni, mely a Star Wars világának egyik tündöklő ékköve, és nem egy olyan mocskos pöcegödör, mint amilyennek a film ábrázolta)

A Sithek bosszújában mindössze néhány másodpercig láthattuk az Alderaant, ahogy Bail Organa hazaviszi a csecsemő Leiát a feleségéhez. Most azonban látjuk a könyvekből és képregényekből megismert, gyönyörű, buja erdőségeit, a tiszta, modern, fehér felhőkarcolókkal teli városait, és kicsit bepillanthatunk a királyné udvarába is. És ez csodálatos. Még ha az egész csak CGI, ez akkor is megdobogtatja egy régi rajongó szívét. A Leia utáni hajsza aztán Obi-Want a Daiyu nevű, új bolygóra viszi, ami a Blade Runner és Altered Carbon cyberpunkos világára emlékeztet az örökké sötét, neonfények és reklámok által bevilágított utcáival, de tökéletesen beleillik a messzi-messzi galaxisba. Látjuk az alvilági élet képviselőit, a fejvadászokat, eljutunk egy fűszerlaborba (a fűszer a Dűnéhez hasonlóan a Star Wars világában is a kábítószer helyi formája). Az Obi-Wan körözési fotóját megkapó bérgyilkosok John Wick-szerűen aktivizálják magukat, ahogy üldözőbe veszik az egykori jedit, ami szinten remek tisztelgés egy másik, népszerű filmes alkotás előtt.

De minél jobban belevetjük magunkat, illetve Obi-Wan magát az események sűrűjébe, annál inkább azt kell látnunk, hogy a karaktere egyszerűen megfáradt, ahogy a színész is. Nincs meg az a karizma a megjelenésében, ami az előzmény-trilógiában övezte. És igen, mondhatnánk, hogy de hát ez a lényeg, így kell lennie, hiszen egy 10 éve bújkáló, öregedő férfiről van szó, aki maga mögött hagyta a korábbi katonalétet, az azzal járó folyamatos testmozgást, elpuhult, elgyengült, az életből is elege van. Ennek ellent mond a kötelességtudata, miszerint Luke-ot azért majd ki akarja képezni, de nem is érteni, hogy ezt mégis hogy akarja kivitelezni, ha teljesen elhagyja magát és belekeseredik az életbe. Nyilván tudjuk, hogy sok tudást nem tudott végül Luke-nak később átadni, de a jelenben nem ez a lényeg. Ellentmondásos a figura távlati terve a jelenbeli viselkedésével. És pontosan amiatt, hogy egy ilyen életúnt szereplő lett belőle, minden egyes epizódban egyre inkább háttérbe is szorul, és azzal szembesülünk, hogy a cselekményeket mások hajtják előre helyette, ő meg jobbára passzív szemlélője az eseményeknek, akit ráadásul ezen más szereplőknek kell rendre kisegítenie, megmentenie.

Sose szerettem Obi-Want, se fiatal, se idősebb figuraként, de az mindig is kristálytiszta volt számomra, hogy ha valamiről, akkor a találékonyságáról, kitartásáról, rendíthetetlenségéről mindig is híres volt. Itt ebből szinte semmit sem látunk. Vagy a menekülő jediket bújtató Tala (Indira Varma) az, aki a segítségére siet vagy megszervezi a kimenekítését (akinek nagyon szerencsétlen a névválasztása, ugyanis a Disney előtti kánonban volt egy Daala nevű, női birodalmi admirális, illetve az 1. részt megelőző időszakban egy Thal nevű jedi nő, aki iránt Obi-Wan mestere, Qui-Gon táplált valamiféle érzéseket, és a nevek kiejtésének hasonlósága könnyen párhuzamot volt ezen figurákkal). Vagy a szélhámos Haja (Kumail Nanjiani), aki próbál poénkodni, máskor meg halál komoly hangnemre vált, így nehéz kiigazodni rajta, arról nem is beszélve, hogy honnan tudja, hogy ő nem “BenKenobi, hanem “Obi-Wan“. Tala és bajtársai végül Obi-Wan és Leia miatt a birodalmiak célkeresztjébe kerülnek, és tanúi lehetünk egy újabb, a 8. részben látottakhoz hasonló, értelmetlen üldözésnek, ahol egy kis hajó cikázgat az űrben, miközben egy csillagromboló lézernyalábjait kerülgeti. Ez már ott se állta meg a helyét, itt pedig különösen ostobának tűnik, hiszen a nagy csillagrombolóból már rég elő kellett volna rajzania a TIE-vadászoknak, amik a tényleges közelharcért felelnek, vagy az inkvizitorok is hajóba ülhettek volna. De nem csak ez megy szembe a logikus kánonrendszerrel, hanem az a tény is, hogy két figura is túléli azt, hogy hasbaszúrják egy fénykarddal (a főinkvizitor és Reva, ő ráadásul KÉTSZER, ami már egyenesen nevetséges).

A fináléra kapunk végül egy visszavágó párbajt Vader és Obi-Wan között, mellyel kapcsolatban vegyes érzéseim vannak. Amikor még mindkét karakter fiatal volt, elképzelhetőnek tartottam volna, hogy ilyen stílusban fognak megvívni, de nem így, hogy Obi-Wan éveket öregedett és semmit sem gyakorolt, Vader/Anakin pedig súlyos sérüléseket szenvedett, és e tény, valamint a ruhája pedig erősen limitálja a mozgékonyságát. Ennek ellenére Obi-Wan össze-vissza kalimpál a fénykardjával, feleslegesen cifrázza a dolgot azzal, hogy maga előtt vagy mögött megpörgeti a csuklójában a kardot. Obi-Wan nem ilyen stílusban vívott, az erősen akrobatikusra hajazó stílus főként a támadó szellemiségű jedik és sithek jellemzője volt. Az ikonikus póz persze remek visszacsatolás volt, de az egész párbajt valahogy kellemetlen volt végignézni.

Revába pedig bele se menjünk, mert csak felhúzom magam! Az egész sorozat inkább szólt róla, mint Obi-Wanról, mert hát persze, hogy megtudjuk, hogy hiába inkvizitorként él most, a klónháborúk idején jedi növendék volt a Jedi Templomban, de Anakin leszúrta őt, amikor Palpatine kiadta a 66-os parancsot. És hogy emiatt bosszút esküdött, és arra várt azóta, hogy visszavágjon Vadernek. Ő! Vadernek! Nevetséges. Ebből is látszik, hogy Disney-éra íróinak teljesen elveszett a realitásérzéke. Ráadásul a karakter alig 20 éves kellene, hogy legyen, erre egy közel 30 éves, filmes tapasztalattal szinte egyáltalán nem rendelkező, affektáló, bumfordi színésznőre bízták a szerepet. És persze ő a legeslegjobb mindenből, mindenkinek túljár az eszén, ő mindenkit leköröz, mert miért is ne, hisz a Disney által képviselt diverzitás és inkluzivitás két lábon járó megtestesítője. És mikor a mezei rajongó látja, hogy egy egyértelmű Mary Sue pörög-forog a szeme előtt a képernyőn, és unottan megforgatja a szemét, netán hangot is ad a nemtetszésének, akkor a Disney rögtön előrántja a rasszista-ütőkártyát, mert hogy biztos azért nem szerették meg a karakterét, mert a Star Wars-rajongók mind rasszisták és nőgyűlölők. Az egész hat 6 másról se szól, mint Reva figurájának történetéről, ahogy a gyermekkori jedi trauma után megnyomorodva elkezdi irtani és üldözni a saját fajtáját, de mindez csak álca, mert igazából bosszút akar állni Vaderen a történtekért, de amikor az ezt rögtön átlátja és a sorsára hagyja, Vader kisfiát, Luke-ot akarja bosszúból megölni. Amire persze, hogy nem viszi rá a lélek, és inkább visszatér a világos oldalra, és Obi-Wan még meg is dicséri érte. Csak hogy jól értsük: az az Obi-Wan, aki barátjaként és szinte fiaként tekintett Anakinra, és mégis ott hagyta őt szénné égni a Mustafaron, és a mostani párbajuk során is meg akarta ölni őt, MEGBOCSÁT egy számára szinte ismeretlennek (Reva), amiért az visszatalált a jó oldalra, de Anakinban nem hisz, neki nem tud megbocsátani, meg sem kísérli visszahozni őt. Aha, oké. Amikor pedig Reva elkezdett sírni, úrrá lett rajtam a cringe, mert olyan volt, mintha a Star Trek Discovery Sonequa Martin-Greenjét látnánk, aki mást se csinál abban a sorozatban, mint random zokog.

Az egész sorozat egy nagy, elvesztegetett lehetőség. Az igazán valamirevaló, rajongói szívet megdobogtató pillanatoknak az ég világon semmi köze nem volt a címszereplőnkhöz. Mivel már érezhetően formálódóban volt a Lázadók Szövetsége, simán elő lehetett volna készíteni a későbbi karaktereket, a Lázadók későbbi tábornokait (Jan Dodonna, Crix Madine, Carlist Riekaan) ahelyett, hogy új és később úgyse látott, jelentéktelen karaktereket hoznak be helyettük. Felesleges volt bedobni Quinlan Vos nevét is, aki az egyik legvagányabb (és legszexisebb)  jedi a Disney előtti kánon képregényes világából, és elvileg túlélte a jedik pusztulását, mert se előtte, se utána nem kapunk belőle semmit, még említés terén sem. Pedig ha valakivel érdekessé lehetett volna tenni Obi-Wan kalandozását, az Quinlan lett volna.


[Obi-Wan és Quinlan Vos a képregényekben]

Ami igazán tetszett:
1. Alderaan, a királyi család, Bail és Breha visszatérése, a kis Leia.
2. Luke, Beru néni és Owen bácsi (főleg utóbbi nagyon komoly). A két felnőttön nagyon látszik, hogy igyekeztek a későbbi, 4. részben látott színészek manírjait, beszédstílusát magukra ölteni, hiszen időben közeledtünk ahhoz a korhoz. Nagyon látványos volt, ahogy ketten, civilként képesek voltak csapdába csalni a rájuk vadászó Revát, és bátran helyt állni, és ezzel elősegíteni a kicsi Luke elmenekülését.
3. Hayden Christensen, bármennyi bántást is kapott a 2-3. részért, minden pillanata gyöngyszem volt ebben a sorozatban, még ha a digitális megfiatalítás nem is sikerült a Disney-nek. Hátborzongató volt, ahogy a szétnyíló sisakja alól félig az ő hangján, félig James Earl Jones hangján, hörögve megszólalt, hogy nem Obi-Wan ölte meg Anakint, hanem ő maga (=Vader). Nagyon tetszett kettejük fénykard-párbaj gyakorlása, amit visszatekintésként láttunk, és mely a 2. rész előtti időszakra volt tehető.
4. Qui-Gon mester vendégszerepe várható volt, valahogy mégse sikerült túlságosan ütősre. Kicsit komikusra vette a figurát Liam Neeson, hogy “már ideje volt”, hogy Obi-Wan észrevegye őt, hiszen végig ott volt, csak nem látta őt. A fizimiskája sem volt épp olyan, mint az 1. részben, de ne legyünk telhetetlenek, hisz mégis kaptunk egy keveset az egyik legérdekesebb jedi lovagból.

A látványvilággal elégedett voltam, a zene sok újat sajnos nem tudott felmutatni, hacsak a stáblista alatt hallható dallamot figyelembe nem vesszük. A vége teljesen nyitott marad, így szinte borítékolható a folytatás, hisz az egyik legjobban nyitó Disney-sorozatról van szó, és hülyék lennének nem kihasználni a lehetőséget.

 

Macross 7 (1994) – 10/6-7

Csak beadtam a derekam, és ékszerész Ricsi után belevágtam a Macross következő, kánon szerinti folytatásába. Sokat nem tudtam róla, csak halovány emlékeim voltak a történetről egy régi, német AnimaniA magazinban olvasott leírás alapján. A grafikai részére emlékeztem, megkapónak, szépnek találtam mindig is a képek alapján: nem túlzó, nem csúnya, részint élethű, részint klasszikusan nagyszemű animés. A szinkronstáb kiváló, Sho Hayami visszatér Max szerepével, a 90-es évek legendás seiyuu-jai szépen felsorakoznak mellette: Koyasu Takehito (Gamlin hadnagy), Hayashi Nobutoshi (Basara), Iwao Junko (Sally), Takano Urara (Veffidas). Azaz minden fenntartásom ellenére előnyösebben indul számomra a sztori, mint annak idején pl. a Captain Tsubasa J. Viszont a két előző Macross-sorozat bűnrossz volt, ami rányomja azért a bélyegét az ember hangulatára.

2045-ben járunk, kb. 33 évvel azt követően, hogy az első, Macross-osztályú csillaghajó útnak indult az űr mélye felé Hayase Misa irányítása alatt, Ichijo Hikaru pilótával és Lynn Minmay énekesnővel, valamint kb. 25000 fős civil és katonai személyzettel a fedélzetén. Az emberiség azonban nem adta fel a kolonizációs törekvéseit, és az azóta eltelt években több, kisebb-nagyobb expedíciót útnak indított, hasonló célokkal. 2038-ban útra kelt a 7. ilyen óriási csillaghajó, és annak katonai kísérete, a fedélzetén közel egymilliós lakossággal és személyzettel. Az “anyahajó” katonai erőinek parancsnoka Max Jenius (eredeti sorozatunk egyik hőse és ász pilótája), míg a civil lakosság adminisztrációs vezetésének élén a hitvese, Milia Fallyna Jenius polgármester-asszony áll, a házaspár azonban 7 gyermek után különös módon elhidegült egymástól. Legkisebb leányuk, a 14 éves Mylene Jenius se sokáig bírja a puskaporos családi légkört, és meglép otthonról. A lázadó szellemű lány függetleníteni akarja magát, és belép a Fire Bomber nevű rockegyüttesbe énekesnőnek és gitárosnak. A feltörekvő zenekar igyekszik minden lehetőséget megragadni, hogy a közönség előtt szerepelhessen, bár nem túl rózsásak a körülmények: folyamatos a civakodás Mylene és a frontember, Nekki Basara között, mert az öntörvényű fiatalember nehezen nyílik meg a többiek előtt. Ahogy haladnak a galaxis mélye felé, a kolóniát váratlan és véletlenszerű támadások érik egy rejtélyes, idegen fajtól, melyeknek nem is igazán a pusztítás a célja: egy különleges lézeres nyalábbal mintha a lelket és életerőt is kiszívnák az áldozatokból, akiket az emberi orvosok utána képtelenek meggyógyítani. A vadászpilóták sorra esnek el a küzdelemben, Gamlin Kizaki hadnagy nagy bosszússágára, aki a Gyémánt osztag egyik kiváló pilótája. A katonai vezetés értetlenül áll az események előtt.

A legnagyobb baj a sorozattal első ránézésre az, hogy rengeteg benne a rejtély. Nem nagybetűs REJTÉLY, mert nem verjük magunkat a földhöz, azon filózva, vajon mi miért történik, de épp elég bosszantó ahhoz, hogy 7-8 részt követően elkezdje idegesíteni az embert. Nem értjük, hogy az a világmegváltó szerelem, amit Max és Milia egymás iránt érzett, miért ért véget. Egyértelmű az ellenséges hangnem, amivel egymással beszélnek, de megfejthetetlen számunkra. Már az is megfordul az ember fejében, hogy valamelyik talán félrekúrt, de az meg annyira karakter-idegen lenne. Mylene is idegesítő egy kicsit, de nagyon a határon lavírozik, hogy mégis meg tudjuk tűrni egy kicsit. Megsajnáljuk, mert az anyja össze akarja boronálni őt Gamlin hadnaggyal, amihez a lány viszont még rettentően fiatal, hiszen Gamlin egy felnőtt férfi, Mylene azonban még nagyon kislány. Basara, mint főszereplő, legalább annyira idegesítő, mint annak idején Minmay volt. Gyakorlatilag a világ összeomolhat körülötte, szarik mindenre, a bandára, bunkó, megközelíthetetlen. Lehet akármilyen fontos koncertjük, amint meghallja, hogy támadnak az idegenek, rögtön saját, piros, gitárral irányítható (!) valkűr-repülőjébe pattan, és az ütközet kellős közepébe veti magát, azonban nem fegyverekkel, hanem énekléssel harcol ellenük, és nem értjük, hogy miért. Minden egyes alkalommal Gamlinnal együtt dühöngünk, hogy mit művel ez már megint, miért akadályozza a tényleges vadászpilótákat abban, hogy harcolhassanak (mert persze, hogy mindenkinek őt kell kerülgetnie). Nem értjük, hogy civilként hogyan lehet vadászgépe, se azt, hogy miért a legmodernebb kialakítású gépről van szó, és miért övezi a szerkezetet a legmagasabb szintű, katonai titkosítás. Nem értjük, hogy ki az a szende, virágcsokros lányka, aki a Fire Bomber összes koncertjén ott van, és próbál Basara közelébe férkőzni, de mindig félrelökik, és emiatt inkább visszahúzódik. Nem értjük a támadók szándékát sem, a lélek-kiszívós taktika ügyesen hatástalanítja ugyan az emberi pilótákat, de fogalmunk sincs, hogy miért jó ez és kinek. Azaz nagyon sok apróság van, amiket külön-külön még nagylelkűen el is fogadnánk, mondván, majd jön rá később valami válasz, de egyben már nagyon idegesítik az embert.

És aztán… amikor eljutunk a sorozat kb. harmadához, a Minmay-emlékműsoros epizódhoz, az embernek megszakad a szíve, amikor az egyik vendégfigura, Bobby szinkronhangjaként megszólal Hase Arihiro, az eredeti sorozat legendás Ichijo Hikaruja (akinek ironikus módon szintén Hikarut kell játsszania a műsor kedvéért), aki 2 évvel e sorozatot követően öngyilkos lett.

A zenéhez nem tudtam egyelőre felmelegedni. Stílusában a 80-as évek glam-rockjára emlékeztet a hangzásvilága, bár feláll a hátamon a szőr, amikor meghallom bennük a szájharmonikát, ami abszolút nem illik beléjük. Nem a szinkronszínészek énekelnek, de Basarának az a Hayashi Nobutoshi kölcsönzi a hangját, aki a Fushigi Yuugiban Tasuki is volt, és remek énekest (Fukuyama Yoshiki) választottak számára, akinek hasonlóképpen reszelős a hangja, és nem nagyon venni észre a váltást beszéd és ének közt. Már-már annyira professzionális a dolog, mint anno Minmay esetében volt, akinél Iijima Mari nemcsak az éneklésért és a szövegért felelt, de képes volt az angol szinkronhoz angolul is megtanulni, hogy ott is mindent élethűen tudjon előadni. Mylene esetében már sajnos erről nem beszélhetünk: a beszédhang (Sakurai Tomo) nagyon kislányos és gyermeki, az énekesnő (Kajiura Chie) viszont, amikor dalra fakad, egyértelműen felnőtt hangon szólal meg, ami abszolút képszakadás az ő esetében. Az énekesnő hangja egyszerűen halk és gyenge, emiatt abszolút nem illik egy rockbanda hangzásvilágába. Emellett pedig sosem illesztik az énekét a körülményekhez: mindig olyan, mintha egy stúdióból vagy dobozból énekelne, tompán, és nem épp a színpadon vagy a szabadban állna. Ahogy haladunk az epizódokkal, idővel… nem is igazán megkedveljük a dalokat, mert nem tudjuk olyan lelkesen, szívből együtt énekelni a hőseinkkel, mint Minmay-jel a SAUPÁJLONG!-ot vagy Shanghai Dandy-t. Nem is tudom, talán csak megszokjuk, vagy immunissá válunk. Egyetlen igazán jó dalt szerez a banda, a Holy Lonely Night-ot (alant lesz a videója), ami valóban visszaadja egy galaktikus rockegyüttes keltette életérzést.

A történet kb. 3/4-e egyszerűen filler. Ami nem baj, ha azzal árnyaljuk a karaktereket, jobban összekovácsoljuk őket, megismerjük a motivációjukat, satöbbi. De itt még erről se beszélhetünk. Eltelik majdnem 20 rész, és az aktuális epizód nagyjából annyiból áll, hogy a banda vagy gyakorol, vagy valami haknit sikerül összehozniuk, de épp a fellépés közben előbukkannak az idegenek és megtámadják őket, Basara pedig a valkűrbe pattan és az ütközetben énekelve folytatja a “koncertet”. Nincsenek igazán karakteres ellenfelek. Az idegeneket egy Gepelnich nevű úrnő irányítja, akinek van egy öntörvényű és renitens parancsnoka Gigil személyében, aki rendre önállósítja magát, és random támadásokat indít a Macross 7 ellen. Ezeket aztán vagy a Gyémánt osztag veri vissza, vagy egyszerűen megunják a bulit és Basara kakaskodását, és maguktól lelépnek. És ez 4-5 részen keresztül még elmenne, de a sorozat fele erre már sok.

Akkor áll be igazán valami komolyabb fordulat, amikor Gigilék nagyobb szabású támadást intéznek a vándorló kolónia ellen, és csapdába ejtik a 7-es várost (ahol a civil lakosság él), és térváltással egyszerűen elrabolják őket, hátrahagyva a csodálkozó hadiflottát. Ezzel elkezdődik egy eddiginél sokkal érdekesebb mellékszál, mert míg a flotta azt próbálja kitalálni, hová tűnhettek a városlakók, addig a Milia vezette 7-es város sorsa kerül inkább előtérbe. A város így ugyanis teljesen védtelenné válik a támadások ellen, a kolónia rendvédelmi szerveinek pedig épp elég a helyi problémákkal foglalkozni, nincs módjuk űrcsatába is vonulni. Így kis híján Basara marad az egyedüli, akinek valamirevaló harci repülője van, ő azonban továbbra sem hajlandó erőszakot alkalmazni (amivel eléggé emlékeztet az eredeti sorozat pacifista figurájára, Lynn Kaifunra). Milia, mint egykori Meltrandi-pilótanő nem ritkán kénytelen maga is saját, régi gépébe ülni, és szembeszállni a támadókkal (aminek nagyon örültem), és újra és újra demonstrálja, hogy még ugyanúgy fel tudja venni a versenyt a nála fiatalabb pilótákkal. Több, kiváló, taktikai húzása is van (burkolt katonai toborzás a város védelme érdekében, veterán vadászgépek begyűjtése a magántulajdonosoktól, hogy azokat esetleg harcra lehessen fogni, stb.), amire szükség is van, ugyanis az ellenség immár a városba is beférkőzött, és energia-vámpírként egyre több és több civilt támadnak meg.

Max közben több projekten is dolgozik. Az egyik az ütközetben megtámadott pilóták meggyógyítása, melyet Chiba doktor kezébe helyez, aki felfedezi, hogy a szinte vegetatív állapotban lévő harcosokra az ének és zene élénkítő hatással van. A Minmay-mániás orvos elkezd hát egy terápiát, mellyel a Fire Bomber dalait tolja a betegeknek megállás nélkül, amitől látható javulás áll be az állapotukban, még Gamlin pilótarása, Docker is meggyógyul. Gamlint és parancsnokát, Kinryu főhadnagyot, valamint az osztag negyedik tagját, Physicát egy különleges, térváltós technológiával sikerül a 7-es városhoz juttatnia, és meg kell mondjam, ez az aprócska történetszál érdekesebb és szívbemarkolóbb, mint Basaráék ostoba fillerjei részek tucatjain keresztül. Physica ugyanis fiatal kora ellenére házas ember és családapa, és épp ezért nagyon aggódik a feleségéért és kislányáért, akik szintén a 7-es városban rekedtek. A gyermek is lassan 2 éves, de mivel az apja annyit van távol az ütközetek miatt, meg se ismeri az arcát. Physica (és később Kinryu is) azonban elesik a város védelme közben, Gamlin pedig megtörten, de szeretné maga közölni a hírt a szeretteivel. Megdöbbenve látja azonban, hogy a feleség már egy másik palival él, a gyermek pedig ezt az idegen férfit szólítja apjának. Gamlin teljesen összeomlik a gyász és csalódottság miatt, de örül, hogy legalább a jólelkű Physicának nem kellett ezt látnia. És ez olyan hihetetlenül megrázó és emberi, hogy már-már az eredeti sorozat drámai történéseit idézi.

Maxnak végül sikerül a kapcsolatfelvétel a 7-es várossal, megvannak a koordináták is, így a flotta végül sikeresen visszajut a kolóniához, és hathatósabb védelmet tud biztosítani számukra a támadókkal szemben. Gamlin a szolgálataiért előléptetésben részesül (főhadnaggyá nevezik ki), a karrierje azonban nem úgy alakul, ahogy azt remélné az ember. Nem őt, hanem a felépülő Dockert nevezik ki parancsnokká a Smaragd osztag élére, míg Gamlin megkapja ugyan a Gyémánt osztagot, de nem az űrbéli ütközetekben kell helyt állniuk, hanem a városban kell járőrözniük, ami érezhető visszalépés egy hozzá hasonló, ász pilóta számára. Ebből kifolyólag számos illetékességi vitája is támad Dockerrel, aki arrogánsan próbálja őt rendre utasítani, miszerint hagyja a katonaságra az idegenekkel szembeni harcot, mintha ők holmi kis városi lótifutik lennének.

Éppen ezért hiába mellékszereplő csupán Gamlin, mégis úgy érzi az ember, hogy ő a sorozat egyik legösszetettebb és legjobb figurája. A bajtársainak és parancsnokának elvesztése mélyen megrázza, akárcsak az értelmetlen pusztítás, amit az ellenség okoz a városban. Megviseli, hogy szinte félreállítják őt, és hogy Docker, akit egykor a barátjának tekintett, ilyen lekezelően bánik vele. A kötelességtudata nem sérül ugyan, elhivatottságán sem esik csorba, és szó nélkül engedelmeskedik immár Miliának, aki az egész flotta legjobb, legtehetségesebb pilótájának tartja, és nem is tudja, hogy személyesen őt kérte a város védelmére, mert tudja, hogy rá mindenben számíthat. Gamlin idővel egyértelműen megkedveli Mylene-t is, nem csak amiatt, mert Milia össze akarta hozni őket, hanem mert a lány életvidám, szeretetreméltó viselkedése őszintén imponál neki. Fájdalommal és kétségekkel tölti el azonban a tény, hogy Mylene gyermeki rajongással fut Basara után, és nem tiszták számára az érzései, hogy melyik férfit is kellene szeretnie. Mi, mint néző, látjuk, hogy Basara ugyanúgy nem érdemli azonban meg Mylene-t, ahogy az eredeti sorozatban Minmay sem volt méltó Hikaru szerelmére. Épp ezért él bennünk a remény, hogy ez a sorozat is húz egy hasonlót, és Mylene végül Gamlin mellett fogja megtalálni a boldogságot.

Történetvezetési szempontból rengeteg a hiányosság, vagy értelmetlen húzás, amitől legszívesebben a hajunkat tépnénk. A sorozat kb. felénél Gigil az emberekből kiszipolyozott energiával életre kelt a Varauta bolygón egy addig szunnyadó “protoördögöt” (igen…), a lufimellű Sivilt, aki ezzel az energiával (Spiritia) táplálkozik. Sivil azonban nem akármilyen ellenfél: védőruha és űrhajó nélkül képes az űrben száguldani, a nézésével vagy érintésével képes elszívni az emberek energiáját, ezért rögtön maga is a 7-es városba repül, hogy elkezdhesse szüretelni az emberek lélekerejét. Ő azonban az első, akire Basara éneklése egyáltalán bármilyen hatással van: amikor meghallja a férfit énekelni, orgazmikus (igen…) érzések lesznek úrrá rajta és mindannyiszor el kell menekülnie előle. Kíváncsi azonban a férfire, ezért több ember testét is megszállja (mert miért is ne, hogyne lenne ilyen képessége!), akik aztán nem is tudják, hogy bennük lakozik ez a parazitaszerű lény. A zene azonban még így is hatással van Sivilre: így amikor a motorsnőt, Rexet vagy a banda menedzserét, Akikót szállja meg épp, ezek a nők mind igyekeznek levetkőzni és összefeküdni Basarával, Mylene döbbenetére. A legnagyobb baj az, hogy ez viszont nem kap “feloldást” vagy magyarázatot a sorozattól: senki se vonja felelősségre őket, hogy miért próbálták kb. kidobott mellel leteperni az énekest, megy minden tovább, mintha mi sem történt volna.

Eleve Sivil (és a későbbi, további protoördögök) karaktere(i) állati idegesítő(ek), összehasonlíthatatlanul túlzóak a képességeik, a karakterdizájnjuk meg olyan, mintha az ember valami furry-pornót nézne, azaz abszolút idegen a science fictiontől. Az se épp túl tudományos, ahogy Chiba doktor a zene erejével akar gyógyítani. Kiderül továbbá, hogy a Fire Bomber billentyűse, Ray korábban elit vadászpilóta volt, és a visszavonulása óta titokban a katonaságnak dolgozik egy projekten Basarával (“Projekt M” vagy “Projekt Minmay”), mely a zene ellenségre gyakorolt hatását kutatja. Mikor az emberek a protoördögökkel szembesülnek, és látják, hogy a Fire Bomber dalai rájuk már hatással vannak, az együttest egy különleges harci osztaggá formálják át, így már nem csak Basara, hanem a többiek is valkűrbe szállnak, és a zene erejével igyekeznek legyőzni a támadókat. Az egész koncepció nagyon elüt attól, amit az eredeti sorozat képviselt, hiszen ott Minmay hangja vagy dalai nem demonstráltak fizikai erőt: a Zentradik lelkét szólították meg, és ébresztették fel bennük a genetikailag elnyomott, kulturális emlékeket, az azok iránti vágyat. Itt viszont Mylene és Basara éneke konkrétan színes fénycsóvában, erőmezőben materializálódik, ami annyira gyermeteg elképzelés…

És ha fillerekből a sorozat elején-közepén nem volt elég, Sivil néhány részen tartó garázdálkodás után valami ostoba kómába kerül, miután a 7-es város és annak minden kísérőhajója leszáll a Lux bolygón, melyet elődjük, a Macross 5 fedezett fel. Ám míg a Macross 7 józan (= Basarán kívüli) személyzete azt próbálja megfejteni, mi is a planéta jelentősége, és mi okozhatta a Macross 5 hajóinak megsemmisülését, a személyzet egy részének halálát, a másik részének eltűnését, addig Basara mást se csinál, csak vagy 10-15 részen keresztül az erbőben szunnyadó Sivilnek énekel, hogy felébressze őt. Gigil folyamatosan figyeli őt eme tevékenység közben, és amikor az énekes épp nincs ott, a civilekből kiszipolyozott életenergiával próbálja ő maga is felébreszteni Sivilt. Balszerencséjükre egy alkalommal Mylene is rájön erre, és elmondja ezt az apjának, kettejük beszélgetését pedig kihallgatja a feltörekvő Barton őrnagy, aki azonnal le is csap Sivilre és a 7-es hadihajó egyik hangárjába viteti, hogy kísérleteket végezzenek rajta. Gigil ki tudja ugyan szabadítani Sivilt, és elmenekül vele, Basara azonban most először szembesül azzal, hogy a dalai nem voltak hatással az ellenfélre. (most először? kb. sose voltak igazán!) Közben az ellenség blokád alá vonja a Lux bolygót, így már a flotta és a város elmenekülni sem tud, egyre komolyabb támadásoknak vannak kitéve, és Basara mit csinál? Elmegy töprengeni az élet nagy kérdésein, mert úrrá lesz rajta egyfajta egzisztenciális krízis, hogy miért is énekel valójában. És amikor nézőként az ember látja, hogy a flotta egyik fő harci ereje simán szarban hagyja az ártatlanokat, mert a nagy művész úr nem tudja, mit kezdjen magával, egyszerűen csak úgy vagyok vele, hogy

Nemcsak mi, de Barton őrnagy is belátja, hogy Basarára nem lehet számítani, ha a túlélésről van szó, ezért egy ambiciózus projektbe kezd: válogatást tart Chiba doktorral, hogy a Fire Bomber mellett/helyett legyen egy másik formációjuk is, ami képes az ütközetek során az éneklés erejével szembeszállni az ellenfeleikkel. A banda a Jamming Birds nevet kapja, és többek közt a korábban megismert Bobby is bekerül, de már az első néhány bevetésük és gyakorlatuk során látni, hogy ebből nem nagyon lesz semmi. A civilekből verbuvált együttes tagjai rémülten sikoltoznak az ütközetek során, halálra rémítik őket a robbanások, és értelemszerűen nem tudnak emiatt az előadásra koncentrálni. Látva a kínlódásukat, Max Zentradi tanácsadója, Exsedol megjegyzi, hogy “nem is értem, hogy a protoördögök hogy nem irtottak még ki mindannyiunkat“, aminek hallatán konkrétan majdnem hasra estem a futópadon, miközben az epizódot néztem, olyan röhögés jött rám. Exsedol mindannyiunk szívéből szólt! XD

A sorozat vége abszolút clusterfuck lett, akkora katyvasz és értelmetlenség az egész. Voltak jó pillanatai (a sorozatban talán most először igazán), a befejezés azonban nagyon semmilyen. A néző a gondolataival össze tudja foglalni, hogy nagyjából mi történt, de a sorozat se vizuálisan, se narrációval nem teszi ezt meg helyettünk. És igen, nem mindig jó, ha egy történet a szánkba akar rágni vagy meg akar magyarázni mindent, és jó, ha elgondolkodtat, továbbgondolkodtat, de itt mindezt csak a kényszer teszi, hogy lezárhassuk magunkban a cselekményt, hogy “ugye akkor tényleg az történt, ahogy gondolom?“. És hogy mi történt valójában?

A földi parancsnokság megunta az állandó, eredménytelen összecsapásokat a protoördögökkel, és kész tények elé állította Max parancsnokunkat: induljanak a Varauta-rendszerbe, a protoördögök eredetbolygójára, és pusztítsák el azt, és felhatalmazzák őket tömegpusztító fegyverek használatára is. Max nem tud mit tenni, mert tisztában van vele, hogy a parancsmegtagadás hadbírósággal végződne, a feladat pedig felér az öngyilkossággal. Ugyanolyan helyzetbe kerül, mint az első sorozatban Global kapitány, aki szintén egyfajta számkivetett volt a földi parancsnoksággal szemben, így ez nagyon jó visszacsatolás volt. Max azonban nem akarja kockára tenni a teljes Macross 7 személyzetének életét: önkéntes alapon jelentkező, nem házas/családos pilótákból verbuvál egy egységet, hogy kisebb hajókkal, valkűrökkel rajtaüssenek a kiszemelt bolygón, elhelyezzék a tömegpusztító tölteteket, és az széjjelrobbantsa a planétát. A terv (és annak vizuális megvalósítása) nagyban hasonlít a Star Wars 4. részének “trench run”-jára, azaz amikor a lázadó vadászpilóták a Halálcsillag árkában száguldanak, ellenséges össztűz közepette, és akinek szerencséje van, beviszi a mindent eldöntő találatot. Az indulás előestéjén megtartják Mylene 15. születésnapjának ünnepségét, és mindenki kicsit borongós, baljós hangulatban tölti az utolsó órákat a számára kedves emberekkel. Érezzük, hogy benne van a levegőben a veszteség érzete, és sejtjük, hogy lesznek, akik nem fognak visszajönni. A fogadást követően Gamlin összeszedi a bátorságát, és egy gyémántköves gyűrűvel gyakorlatilag megkéri Mylene kezét. Amikor azonban úgy fogalmazott, hogy “ha vissza tudok jönni, szeretném, ha ezt a gyűrűt a bal kezed gyűrűsujján viselnéd!“, na, már ott tudtam, hogy “bassza meg, ez tuti meg fog halni“.

És így lett volna lottó ötösöm. A nagy ütközetben még Max is vadászgépbe ül, és sikerül is neki (pazar pilótatudását demonstrálva) elhelyeznie a tölteteket, míg a felszínen Basara továbbra is erősködik, hogy a protoördögöket és azok katonáit a zene erejével majd legyőzi. Gamlin, látva, hogy folyamatos össztűz alatt vannak, a segítségükre siet, az egyik protoördög azonban csapdát állít neki, Gamlin gépe pedig egyenesen belerohan az övébe és szétrobban. Az ütközetben nem csak Gamlin halála döbbenti meg a megmaradt, maroknyi pilótát, de az a tény is, hogy Gepelnich simán teleportálni tudja Max bombáját, mely aztán a pilóták saját szállítóhajóját semmisíti meg. A pilóták így nem tudnak visszajutni a 7-es városba, és fogságba esnek. Mylene bánata kimondhatatlan, Basara meg csak mered maga elé, hogy ez meg hogy történhetett. Nézőként meg legszívesebben üvöltenénk vele, hogy “most örülsz? Ezeknek a szemétládáknak akartad a szívét megérinteni az énekeddel? Elhitted, hogy bármit el tudsz ezzel érni? Gamlin pedig, aki minden józan ész ellenére hitt bennetek, titeket védett ezektől a mocskoktól, és most emiatt kellett meghalnia!“. És bosszantó, hogy a sorozatban senki se mondja ki ezeket a gondolatokat.

Meglepetésünkre azonban Gamlin nem halt meg, csak lezuhant a gépével, de sérülésekkel megúszta. Sikerül behatolnia az ellenfél bázisára és kiszabadítani a barátait. Egy időre egy protoördög megszállja azonban a testét, és annak irányítása alatt nagy pusztítást hajt végre a 7-es hadierő gépparkjában, Max pedig már majdnem eljut oda, hogy kénytelen kilövetni őt (én meg mondom magamban, hogy “nehogy már megint végig kelljen néznünk Gamlin halálát, bassza meg!“), de Mylene éneke sikeresen megtisztítja Gamlin testét az ördögtől. (nagyon szép ennek a vizuális megvalósítása, ahogy az űrben, szkafanderben lebeg a két karakter, mely egyértelmű utalás a Do You Remember Love? c. Macross-mozifilm plakátjára, melyen Minmay és Hikaru hasonlóan látható) Gamlin nem lehet azonban boldog a lánnyal, mert az bevallja neki, hogy bár nagyon szereti őt, ugyanúgy szereti Basarát is. (… MIÉRT?…) Sivil is visszajön, és az ütközetben Basara mellé áll, megmentve őt, ami majdnem az életébe kerül… erre Basara a saját életenergiájával menti meg a nő életét, és majdnem ő hal meg. Gepelnich közben mozgásba lendíti a végső tervet: igába akarja hajtani a Macross 7 minden tagját és a galaxis összes élőlényét, hogy azok folyamatosan ellássák őt életerővel, azaz Spiritiával. Exsedol azonban, a protokultúra ősi útmutatása alapján arra gyanakszik, hogy ez a galaxis teljes pusztulásához fog vezetni, mert Gepelnich egyfajta fekete lyukként magába fogja szippantani a Spiritiát (igen…), és miután mindent kiszipolyozott az élőlényekből, nem marad miből táplálkoznia, és az a protoördögök pusztulásához is vezet majd. Aki teheti tehát, összefog: a 7-es város lakói egy emberként énekelnek a csata közben, a Macross 5 korábban foglyul ejtett, majd kiszabadított és meggyógyított katonái hadba állnak, a 7-es hadierő minden mozdítható pilótája pedig Max és Milia parancsnoksága alatt szintén kirepül. A Fire Bomber és a Jamming Birds tagjai az énekükkel igyekeznek továbbra is jobb belátásra bírni a Gepelnichet és annak minyonjait. Mindenki együttes igyekezete végül segít bejuttatni az ének erejét Gepelnich testébe, és az sejtszinten pusztítja el benne a gonoszságot (*sóhaj* … igen…). Gepelnich és életben maradó, de gonosztól megtisztuló protoördögei úgy döntenek, elhagyják ezt a galaxist, a Macross legénysége pedig ünnepelhet.

ÉS ENNYI. És ez borzalmas, hogy egy 49 részes sorozat képes volt ilyen lezárást kapni.

Ami számomra abszolút negatívum (mindazok mellett, amikről már hosszasan érkezettem), az Mylene tárgyiasítása. Eleve rossz felütéssel indul a dolog, amikor az anyja, Milia össze akarja boronálni őt Gamlinnal, holott csak egy 14 éves lányról van szó. Abból, hogy egyedül él, autót vezet, nem feltétlenül asszociálunk éppen egy tinédzserre, de mivel félig Meltrandi, ezzel magyarázható a korai érettsége. Szerencsénkre Gamlin nem egy ragadozó férfi, akitől Mylene-t félteni kellene (amikor egy sátorban aludtak, és a lány kapta a katonai hálózsákot, Gamlin meg aludt a földön, az persze vicces volt, ahogy feszengett mellette… aztán amikor Mylene kitakarózott, és álmában fogdosni kezdte Gamlint, az meg felült mellette és nézte, megcsóváltam a fejem, hogy “hozzá ne nyúlj! meg ne csókold!” mert akkor örökre elásta volna magát a karakter a szememben, de szerencsére nem így történt). Sokkal rosszabb a helyzet Gamlin egykori pilótatársával, Dockerrel, aki többször is azzal henceg, hogy megszerzi magának Mylene-t, amikor találkoznak, bizalmaskodóan ölelgeti, fogja a derekát, és igyekszik elcsábítani, holott Docker maga is szintén egy felnőtt 20-30-as férfi. Aztán ott van Bobby, a színész/énekes, aki a Minmay-projekt idején kerül először képbe, és elhívja kocsikázni Mylene-t, majd egy mélygarázsban konkrétan leteperi épp a kocsiban, amikor az energiavámpírok megtámadják őket. Milia parancsára emellett több testőr is folyamatosan figyeli Mylene minden lépését, hisz mégis a polgármester-asszony és a parancsnok gyermekéről van szó, a testőrök pedig nem egyszer távcsővel lesik a lányt, különös figyelmet szentelve annak domborulataira. Arról az epizódról nem is beszélve, amikor Mylene-nek egy rajongója kétszer is felrántja a szoknyáját, a kamera pedig másodpercekig ráfókuszál a lány bugyijára, valamint lesifotósok olyan fotókat árulnak róla az utcán, ami szintén az ágyékáról készült fellépések közben. Szóval ha valami, akkor ez mindenképpen gyomorforgató.

A másik vesszőparipám a szágával kapcsolatban, hogy Maxon és Milián kívül, valamint Minmay és Hikaru nevének időnkénti felemlegetésén kívül az ég világon semmi kapcsolódási pont nincs az első sorozattal. Nem látjuk pl. Maxot, az idősödő édesapát élete derekán néha elmerengeni azon, ami történt, “drága barátaim, vajon mi lehet most veletek?“, hogy vajon születtek-e gyermekeik, hogyan alakult a sorsuk, az expedíció, amire indultak, sikeres volt-e, vagy BÁRMI. Egyedül a Macross 5-ös expedícióra reflektál a sorozat, mely néhány évvel előttük indult, és mely a Lux bolygón javarészt megsemmisült. Illetve Max rendszeresen konzultál más, magas rangú katonai tisztviselővel, amikor a Macross 7 krízishelyzetbe kerül, de nem látjuk, hogy ők pontosan kik (pl. a Macross 1-4. vagy 6. hajójának kapitányai, vagy a Földön maradt parancsnokság képviselői). Eleve furcsa, hogy ez a sorozat nem a főszereplő Ichijo Hikaru vérvonalának, leszármazottainak történetét viszi tovább, hanem a mellékszereplő Maxét – aki amúgy teljesen rendben van, és ugyanolyan erős, komoly, szimpatikus és minden tekintetben szerethető karakter, amilyen az első sorozatban is volt. Egyszerűen csak… szokatlan. Mivel régóta bosszantott ez a kérdés, kénytelen voltam utánaolvasni, hogy csillapíthassam a kíváncsiságomat, és annyit megtudtam internetes leírásokból, hogy ELVILEG a 2012-es indulását követően alig néhány évvel később teljesen megszakadt a kapcsolat Hayase Misa hajójával, amin Hikaru és Minmay is utazott, és hogy az emberiség soha nem tudta meg, mi lett a sorsuk. Az igazat megvallva várom, hogy ez a sorozat, vagy annak későbbi folytatásai hogyan fognak erre reflektálni, milyen kontextusban fog ez egyáltalán kiderülni, mert annyit olvastam, hogy a történetek szellemi atyja szándékosan nem akar visszakanyarodni Minmay-ék történetszálához, mert “nem akar mindig ugyanabba a korba/univerzumba helyezni minden Macross-történetet“. Ami… tök gáz. Szerintem nagyon is drámai és emberközeli lenne, ha Misa, Hikaru és Minmay kortársait (tehát pl. Maxot és Miliát) láthatnánk, ahogy szembesülnek ezzel a ténnyel (mármint hogy örökre megszakadt velük a kapcsolat), és hogy hogyan dolgozzák fel barátaik elvesztését. És hogy miért hozom ezt fel? Mert e sorozat kb. 2/3-ánál, mikorra a Fire Bomber együttes befut, és folyton újságírók és lesifotósok várják őket, ahová csak mennek, a bulvársajtóban különböző pletykák röppennek fel Basaráról, többek közt az is, hogy ő Hikaru és Minmay eltitkolt gyermeke. Ami… józan paraszti ésszel is teljesen lehetetlen. Basara ránézésre nincs 30 éves, inkább a húszas évei elején-közepén járhat, Hikaru és Minmay pedig több mint 33 éve elhagyta a Földet. Emellett Hikaru Misát választotta élete társának. Szóval ez is csak egy bosszantó morzsa, amit a készítők elhintenek az első sorozat rajongói számára, de inkább keserűen sül el, semmit pozitívan.

A sorozatnak sikerül valamelyest rehabilitálnia az elődeit, de nem sokkal. Azt hiszem, lassan le kell mondanom arról, hogy újra valamelyest komoly, felnőtteket megszólító űroperát láthassak. Vagy egyszerűen csak el kellene kezdenem a Legend of Galactic Heroest.

 

 

Sorozatok, amiket elkezdtem, de képtelen voltam 1-2 résznél tovább nézni:

Dear You / Beloved – 10/?

Imádom Kim Minjunt. És Hong Jonghyunt. Kedveltem őt a Moon Loversben és beleszerettem a The King Loves-ban (szerintem ezzel sokan így voltunk). Szeretem a mély hangját, mindkettejük kifürkészhetetlen arcát és tekintetét, úgy éreztem tehát, hogy ha már ők ketten szerepelnek ebben, ez a sorozat csakis jó lehet, és ha már jó, akár le is fordíthatnám. Fú, de nagyot tévedtem. Nagyon régi sorozat (2012-es), de az elkészítésében és az alakításokban olyan volt, mintha 10 évvel még régebbi lenne. A két női főszereplő szerethetetlen, idegesítő picsa, Hong Jonghyun pedig 0, azaz nulla alakítást nyújt. Affektál, mintha nem is ugyanazokban a jelenetekben lenne, mint a társai. Pedig ez még csak nem is egy pályakezdő sorozat volt számára. Egyszerűen nem értem. Felállt a szőr a hátamon az első rész esküvős, oltártól majdnem visszatáncolós, majd a szertartásra magát csak egy eskütétel előtti kufirccal rábeszélni hagyó menyasszonytól, akinek a viselkedését látva az ember nem is érti, hogy mégis miért akarná bárki feleségül venni. Lehet, hogy tovább kellett volna nézni, de konkrétan fizikai fájdalmat okozott.

 

Nippon Noir – 10/?

Ha japán sorozatok, akkor krimi. Más engem tőlük nem tud igazán lekötni. Ez az ismertető alapján jónak hangzott, és hát Kitamura Kazuki is a stáb tagja, akkor csak jó lehet, ugye? Hát nem. Megvan az a történet, amikor már a színészek eltúlzott, rajzfilmfigurákra emlékeztető, filmvásznon azonban egyáltalán nem működő alakításából első pillantásra levágod, hogy ez tuti valami manga- vagy anime-adaptáció? Amikor annyira cringe-elsz, hogy a látottak szekunder szégyenérzettel töltenek el? Na, ez olyan. Pedig lehetett volna ez egy egész érdekes sorozat, de az, hogy Kitamura Kazuki néha elsertepeltél a háttérben, mellékszereplőként, képtelen elviselhetővé tenni addig az összes többi figura maníroskodását…

 

Thumping Spike – 10/?

Én imádom a röplabdát. De tényleg. De hogy ez a sorozat már az első résszel kikészített, az is biztos. A nyávogó, szupersztár státuszba emelt világszép röplabdázólány tündöklése és bukása, majd elszegődése egy szánalmasan béna fiúcsapathoz… Lehetett volna épp érdekes is. Ha nem lenne hősnőnk (Hwang Seungeon) egy maníroskodó, elkényeztetett picsa, és nem lenne Song Jaerim ennyire unalmas és semmilyen, mint férfi főszereplőnk. Egyszerűen nézhetetlenek.

 

Dalok, amiket szívesen hallgattam az elmúlt 3 hónapban:

Queendom Chicky Chicky Bang Bang (Paripi Koumei opening)

Egyszerűen epic. Egészségtelen mennyiségben meghallgattam már.

 

IVELove Dive

Nocsak, nocsak, nocsak! Egy banda, akinek a bemutatkozó dala után a következő is tetszik! Az IVE-ra tavaly év végén figyeltem fel az Eleven c. daluk kapcsán, most pedig itt is van a következő klipjük. Nagyon színes, nagyon diszkós, és nagyon tetszik.

 

KingdomPromise

Megmondom őszintén, a klipjeik cirkuláltak egy ideje a Youtube-ajánlásaim közt, de mindeddig azt hittem, ezek a Kingdom c. zombi-horror sorozat promóciós videói vagy filmzenei klipjei. Aztán jött ez ez, és már a borítókép alapján rájöttem, hogy itt valami egészen másról lehet szó. Már az első pár másodpercben, mikor felsír az erhu gyönyörű, bánatos hangja, magával ragadott, hát még a bámulatos, kosztümös, történetmesélős klip. Mint a történelmi sorozatok szerelmese, imádom az ilyen jelmezeket, a fiúk pedig gyönyörűek ezekben a ruhákban (még ha azok nem is teljesen korhűek, vagy színes a hajuk, ami nem illik az összképbe). Úgy érzem, hiánypótló a banda koncepciója, és sikerült velük megragadniuk egy piaci rést, melynek közönsége nagyon vevő lehet majd erre a későbbiekben. Ahogy néztem, a többi klipjük is hasonlóan teátrális, de dallamban, újrahallgathatóságban egyelőre ez a fenti nyerte el a tetszésemet. Ebben az időszakban minden kétséget kizáróan a Love Dive mellett legtöbbször hallgatott klip volt számomra.

 

Lee Sooyoung – Uranus

Ez a csodaszép nóta a Suteki da ne c. Final Fantasy-dal koreai változatának legendás előadójának legújabb videója. Elképesztően gyönyörű a hangzásvilága, és hasonlóan a történelmiesebb jellegű körítéshez nyúl vissza, mint az előző Kingdom.

 

ATEEZ – Rocky

Hát ez jó veretős lett. 😀 Nagyon tetszik a kemény refrén, és hogy mennyire illik hozzá a dinamikus koreográfia. A piros kesztűs meg a felnyírt hajú elég szexi. 😀

 

CLASS:y – Shut down

Egy frissen debütáló csapat remekül sikerült, első videója. Színes, pörgős, fülbemászó dallamokkal. A klip koncepciója kicsit szerencsétlen a zombiként, véres ruhákban vonagló statisztákkal az újabb, amerikai iskolai lövöldözés miatt, ami pont a megjelenésének idején történt, de ettől eltekintve egy erős, sokszor hallgatható dal.

 

KARD – Ring The Alarm

A KARD az egyik legérdekesebb kpop csapat, akit eddig volt szerencsém hallgatni. Teljesen egyediek a vegyes, 2 fiú+2 lány-felállással, mégis megvan az összhang és kellő dinamika, hogy mindenki szerephez jusson, és ne csak háttértáncos vagy vizuális faktor legyen. A lányok mernek szexisek lenni anélkül, hogy közönségesnek tűnnének (az a kék szoknya basszus… ejha!), a srácok pedig vagányak, vonzóak, főleg az énekes fiúcska. A színes hajú lány rap-betétje valahonnan szörnyen ismerős, nem is a szöveg, hanem a tempó, a ritmus, amiben előadja, mintha egy az egyben egy másik dalból lenne, de az istennek se tudok rájönni, honnan.

 

ONEWE – Montage

Úgy látszik, e tavasszal mindenki és még a nagyanyja is visszatért egy új klippel. Én persze nem bánom, mert a KPOP-lejátszási listámra igencsak ráfért egy kis vérfrissítés, de lassan elkap a bőség zavara. A ONEWE ezúttal sem okozott csalódást, hozzák a rájuk jellemző hangzásvilágot és kiváló vokált. A két fő vokalistánk eddig se volt a maszkulinitás mintapéldánya (ez a tehetségükből persze semmit sem von el), itt viszont már látványosan túlfemininizáltak, ami nekem már kicsit sok. A dobosból keveset látunk, pedig nagyon cuki a srác, és hát az a gitárszóló…! De… ez van.

 

TXT – Good Boy Gone Bad

Jéj, új TXT! Nagyon tetszik a dal, a koreográfia, de valami borzasztó a refrén. Nem értem, hogy lehetett így elszúrni (hogy miért kell ismételgetni a címet különösebb kontextus nélkül), pedig amúgy tökéletes lehetett volna a nóta. Még valami nagyon bántja a szemem-fülem: amikor kihallani a zenéből, hogy a stúdióban teli szájjal énekelve, érzelmes előadásmóddal veszi fel a dalt az adott énekes, a klipben meg partra vetett halként tátog, még csak nem is szinkronban. Nem csak náluk, BTS Rap Monsternél is rosszul vagyok ettől pl.

 

Woosung – Phase me

Ez a dal nagyon random jött szembe velem, de rettentően megtetszett. Rendkívül kellemes hallgatni, és az, hogy kiváló angol kiejtéssel adja elő, nagy pluszpont. A dallam remekül építkezik, követve a szöveget, és elér egy drámai csúcspontra a refrén előtt… a refrén meg hanyag fütyülgetősre veszi a figurát, tökéletes összhangban az elmesélt történettel, miszerint hiába fokozódik a dráma, az énekest már nem hatja meg semmi. Iszonyat kreatív és nagyon hallgattatja magát. A klip koncepciója kicsit szerencsétlen, mert nagyon emlékeztet Jackson Wang Blow-jára, ami viszont előbb debütált, és akaratlanul is összehasonlítást vált ki a nézőből.

 

Iijima MariDo you remember love? (Macross The Movie betétdal)

Időtlen, gyönyörű klasszikus. Amikor a végén Minmay újra és újra ismételgeti, hogy “nem vagy egyedül“, valahogy lúdbőrzik az ember.

 

Fukuyama Yoshiki – Holy Lonely Night (Macross 7 betétdal)

A sorozat egyértelműen legfaszább egyetlen sokszor is újrahallgatható dala, amitől nem kap hosszútávon idegbajt az ember. Imádom edzés és vezetés közben hallgatni.

 

Dreamcatcher MAISON

Itt is az új Dreamcatcher-dal. A k-pop rajongásomat lassan a Dreamcatcher(G)I-DLEMamamoo szentháromság különböző időpontokra beütemezett visszatérései, meg a régi klasszikusok tartják életben, néha megspékelve 1-1 újonc banda ritmusos dalával, vagy egy fogyaszthatóbb ATEEZ-zel. Ez is különösen tetszik, bár nagyon sok és nagyon mű benne a számítógépes grafika.

 

Jackson WangBlow

Hú, báttya. Rengeteg stílusjegy keveredik ebben a klipben és dalban. A fiú külseje elégg JYJ Jaejoongos, a klip körítése mintha egy Adam Lambert-videó lenne, a hangzásvilága meg… nem is tudnám megmondani. De nem zavar. 🙂

 

E’LAST – Creature

Vegyes érzések kavarognak bennem e klip láttán. Egyrészt már a kezdő dallamok hallatán felszaladt a szemöldököm, mert végre nem egy banda, ami a 80-as évek szintipop hangzásvilágának visszatérését akarja meglovagolni, hanem mer “más” lenni, a trendek ellenére. Aztán ahogy végignéztem, egyetlen szóval tudtam volna jellemezni a látottakat: kizsákmányolás. Az évek, évtizedek során sokat lehetett már hallani arról, hogy a nagy ügynökségek hogy kihasználják az idoljaikat, hogy nem is emberként, hanem darab húsként, eladandó termékként tekintenek rájuk – és mindent el is követnek a profitmaximalizálás érdekében (plasztikai műtétek, fotósorozatok, ledér ruhák, szexuális töltetű koreográfiák, stb.). A női idolok (a nemi szerepeknél fogva) eleve mindig kiszolgáltatottabb helyzetben vannak, de kár azt hinni, hogy a férfi idolok nem szenvednek ettől ugyanúgy, csak a társadalmi stigma megakadályozza, hogy esetleg felszólaljanak ellene (lásd férfibántalmazás és Johnny Depp-Amber Heard pere). De ahogy ebben a videóban a táncot és a jelmezeket elnéztem… Valahogy szörnyen kiszolgáltatottnak éreztem a fiúkat (nem tudok róluk semmit, szóval se kutyám, se macskám egyik se). A haspólók, crop topok, a szándékosan és ismétlődve kivillanó hasizmok, a megszokottnál még erősebben femininizált férfi énekesek… A szinte olykor BDSM-et vagy a Kék Osztriga bár motoros bőrszerkós meleg szubkultúráját idéző, láncos, csatos öltözékek olyan mértékben nem valók ezek a fiúkra (gyerekekre? a fele banda alighogy nagykorú…), hogy szekunder szégyenérzet fogja el az embert. A dal viszont… érdekes. A refrén első felén értetlenül állok, a többi viszont valahogy… megfog.

 

Bónusz:

ZóraIszom a bort (live)

Valamiért elkezdtem mostanában hallgatni magyar pop slágereket. Na, nem mostaniakat, hanem retrókat. Valamiért vicces velük visszaemlékezni az iskoláskoromra. Ezt a dalt viszont nem eközben fedeztem fel. Tesómmal mentünk kutyát sétáltatni, és az autóban tette be lejátszásra. Van valami szörnyen szomorú és melankólikus benne, ahogy ezt az egyszerű, kb. 1 versszakos dalt előadja az énekesnő, és amikor felhangzik a trombita bánatos, távolinak tűnő hangja, valahogy megmarkolja egy láthatatlan kéz az ember szívét. Nem tudom, mi tetszik benne, de az nagyon tetszik.

10 hozzászólás

  1. Szia!

    Igyekeztem ezúttal is hosszú listával jelentkezni 🙂

    Íme:

    Snowdrop 10/6
    Fú, azt hittem legalább lesz értelme megnézni, ha már a csatorna megharcolt a vetítésért, a köréje vert felhajtás, tüntetés, miegyéb ellenére is, de ennek is nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Napestig sorolhatnám mi nem tetszett benne. Max. 8-10 órányi cselekmény 22+ órára duzzasztva?! Egy (1) darab túszdráma pár napos eseményeire fókuszál. Az első 1-2 résznek semmi értelme nincs a későbbiek függvényében, csak hogy belengessenek pár lamúrt, amikből semmi nem valósul meg (hálisten). Kb 4 karakter húzta csak fel, mert csomójukat féltávtól elrontották/átírták, ilyen Jung Hae In szerepe is, aki sokkal jobb volt a kezdeti rosszfiúként. A kollégiumi egyetemisták haszontalan szellemként funkcionáltak, a főszereplőnővel az élen. Pedig érdekes az alapsztori, sok akciójelenettel, minimális romantikával, mégsem áll össze kerek egésszé.

    Business Proposal 10/5-6
    Komolyan nem értem, miért akkora nagy szám ez a sorozat. A két fiún kívül nem sok értelmes embert lehet kiemelni belőle, ők tették nézhetővé, amúgy felejtős. Hemzsegett az agyon mórikált, harsány szereplőktől, nem tudom miért kellett ennyire túltolni a történet egészében. A helyzetkomikumok nagy része a részeg fetrengésben, meg a vizelési nehézségekben merült ki. A mindenféle vizuális- és audio effektekről már ne is beszéljünk, amik szintén rontottak rajta, pláne mikor képzelgés is társult melléjük. Olvastam véleményeket, miszerint ez egy haladó sorozat, ahol a lány kezdeményez. Aha, matt részegen letámadta a fickót, az meg csak kihasználta a helyzetet. Bocsi, de ilyen meglátásokon röhög a vakbelem. Az egész egy nagy kliséhalmaz, semmi újat nem mutat a 10 évvel ezelőtti romkomokhoz képest.

    Kairos 10/8-9 *
    Na így kell felépíteni egy kiváló misztikus sorozatot. A fő szála, beszélgetni egy másik időben élővel egy telefon segítségével, valahogy kicsit a Signalra hajaz. De amúgy semmi másban nem hasonlítanám hozzá. A két idősíkban bár ugyanazzal a névvel és életkörülményekkel éltek főszereplőink, mégsem ugyanazok voltak a szituációk és a hozzáállásaik. A szimbólumai briliánsak voltak. Mikor a jelen, mint az elégett papír foszlott szét, ahogy a múlt megváltozott; ahogyan a két idősíkot két különböző, egy világosabb és egy sötétebb háttérrel különböztették meg; a hívások pontos idejének és a kettejük közti 1 hónapnak a jelentőségéről már ne is beszéljünk. Habár azt a részét nem tudom hova tenni, mikor olyan dolgokra emlékeztek, ami kvázi nem velük történt, hanem a másik énjükkel, egy másik hónapban. Az tuti, hogy a történetvezetéshez ez kellett, mert mindenki jobban meggyőzhető, ha a saját szemével látja a tényeket.

    Parasite (film) 10/9 *
    Váó. Túl sok koreai filmet nem láttam eddig, de ez mindet magasan veri. Nem tudtam mire számítsak, mert eltérő véleményeket látni szerte, az egyik isteníti, a másik lehúzza. Ehhez hasonlóan kétféle társadalmi réteg sorsa látható benne: a pincében élő mélyszegényé és a luxuskörnyezetben élő újgazdagé. Főszereplőink az előbbi osztályt képviselik, az ablakuk előtt szemetes, és vizelésre használt fal. A két felnőttkorú gyerek még sokra is vihetné, de a szülők munkanélküliek, így pizzás dobozokat hajtogatnak a megélhetésért. Egy régi barát segítségével a fiú angoltanár lesz gazdagéknál, ahol apuka ritkán van otthon, a család többi tagja meg eléggé megvezethető. Idáig ugye semmi extra, elég elvont, fanyar humorral operált, azonban ezt követően jön a kihasználások sora és a pokoljárás, mikor több parazita felfedezi egymás titkát és azonnal átváltunk egy thrillerbe oltott sötét világba. Nem csoda, hogy külföldön is elismerésben is részesült.

    Entertainer 10/8
    Erről már írtam az előző összefoglalód egyik hsz-ében.

    The Penthouse 2 10/9
    Az őrület folytatódik és fokozódik. Pont ugyanolyan brutál erősen kezdünk, ahogyan az első évad végén befejeztük. Rá kellett pihennem erre a rémálomszerű és szürreális pszicho sztorira, de megérte. Ez az egyetlen terrorizálós, egymás haját tépős rongyrázó sorozat, ami amellett, hogy undorító és elrettentő, zseniális is egyben. Próbáltam úgy hozzáállni mintha kicsit burleszket néznék ’némi’ társadalomkritikával, és bevált. Nem tudom miként sikerült szintet lépni az eddigiről, de megugrotta. 1 percre nem hagyott unatkozni, mindig történt valami újabb fordulat. Voltak jelenetei, amin egyszerre ráztam a fejem és tátottam a szám. A színészi játékot figyelembe véve az egyik legjobb, amit eddig láttam, és mivel már tudtam mit várhatok a cselekménytől és a karakterektől, így hát jobban odafigyeltem rájuk külön-külön is. Hihetetlen, de még a legutálatosabb figura is szánni valóvá minősült egy-egy ponton. Az utolsó jelenetet leszámítva ez egy kerek történet, ott kellett volna abbahagyni.

    The Sound of Magic 10/7
    Hm, nem is tudom mit gondoljak igazán erről a soriról. Musicalt nem szoktam nézni, mert nekem furcsán hat, mikor a mesélés kellős közepén csak úgy táncra perdülnek és énekelnek. Ebben talán a nyomott hangulat miatt, de üdítően hatott. A lepusztult vidámpark a trükkök hatására nagyon széppé varázsolódott, jól voltak megoldva a technikai effektek. Nem gondoltam, hogy ennyire misztikus lesz, bár a téma adott hozzá, a varázslás, mégis a karakterek voltak nehezebben megfejthetőek. Mindhárom főszereplőnek megvoltak a maga kis nehézségei, és ami összekötötte őket az a szülők elvárása volt. A gazdagok nyomatását ebből sem sikerült kihagyni, egy musicalből… Pedig az első része után még azt hittem valami meseszerű, cukormázas cucc lesz, de nagyon nem. Tulajdonképpen a musical nélkül (sőt azzal együtt is) nagyon szomorú egy történet.

    The Penthouse 3 10/7,5
    Sok ésszerű dolog itt már nem történt, a börtönös külön sztorival, az onnan való kijutással, a megbélyegzést nélkülöző és ismét milliárdokat elherdáló, magas pozíciós élettel, névcserével, eddigieknél is erőszakosabb jelenetekkel, főnixes visszatérésekkel, értelmetlen halálokkal. Már nem is fordulatos volt, sokkal inkább önmaga karikatúrája. Nem áltatom magam vele, hogy az életben nem szabadulnak pont ilyen könnyen a felső tízezerből, mégis kicsit paródiába illő volt már. A női szuperhős, aki az 50 kilójával tart egy kocsit, meg a halhatatlan pali, aki két test és egy fejlövés után azért még benyomja a robbanást beindító gombot, ahelyett, hogy szörnyethalna. Én még azt hittem az első évad beteg, de ez az utolsó egy nagyobb faluméretű diliházzá duzzadt. Ez a Joo Dan Tae nevű féreg, és a női megfelelője Cheon Seo Jin, a leggennyesebb kiirthatatlan gyulladások doramaföldön. Azért megérte végignézni, példa nélküli, hogy egy ilyen jellegű sorozat ennyire tetsszen.

    Ghost Doctor 10/6
    Miként lehet, hogy a helyszínként szolgáló nagy kórháznak mindössze egyetlen igazi szakorvosa van? Vagyis pardon, ő a zseni, a többi balfék szakorvosnak hívatja magát, de egyik sem vállal bonyolultabb műtétet, és nem a renoméja miatt, nemes egyszerűséggel szakszerűtlen módon nem ért hozzá, vagy csak elméletben. Miként lehet, hogy egyetlen rezidens (mármint a szellem zseni) végzi az összes bonyolult operációt? Nem gond, hogy a műtét elején változtatnak a kiírt beavatkozáson és az orvoson? Ez mind nem büntetendő, vagy legalábbis világraszólóan furcsa? Ja, hogy fantasy, mert szellemes. Végülis dokink önmagát műtötte, kétszer is. Emellett bármit elbír a sztori. Egyszóval nem dobtam hátast tőle, viszont a karakterfejlődések nagyon tetszettek, valamint a köztük lévő összhang is, illetve ahogy az kialakult, minden ellenséges érzelmük ellenére. És hát Sung Dong Il figurája is rendesen feldobta a hangulatot.

    My Name 10/7-8 *
    A főszereplőnő élete pont az az élet, amit senkinek se kívánnánk. Az apját elvétve látta csak, és még az ő adóssága miatt is a nyakára jártak. Ez még nem elég szerencsétlennek, mert a füle hallatára még meg is ölik. Az apja gengszter cimborája felkarolja, beépíti a hálózatába, kiképezi, majd fedett ügynökként még a rendőrséghez is benyomja, mert majd ott található az apja gyilkosa, akin bosszút állhat. Hogy addig se legyen egyszerű dolga, mindenki lenézi, mert nő, folyton belekötnek a bandatagok, kis híján meg is erőszakolják. És mikor már névsora lesz kit kell legyűrnie, akkor jön csak az igazi fekete leves. Valóban, nem túl hihető sztori, mikor egy vékony nő halomra veri a tapasztalt gengsztereket, emellett elég felkavaró érzelmileg, na meg nagyon erőszakos és véres is, egy Netflix produkciónak megfelelően. A színésznő elég bevállalós, nem túl hagyományos karakterekben láttam eddig, ebben pl. nem kevés akciójelenettel dolgozott.

    Twenty-Five Twenty-One 10/9-10 *
    Rendkívül népszerű a mai fiatalok körében is, de szerintem mégis azokat érinti meg jobban, akik szintén a 90-es években voltak tinik. Szuper volt kicsit nosztalgiázni. Nem egy semmitmondó ifjúsági történet, nagyon sok küzdelmet bemutat, akár történelmi eseményekről esett szó, akár általánosságban véve a mindennapi nehézségekről. Mégis a legnagyobb mozgatórugója, és összetartó ereje a barátság volt, még ha az idő teltével kissé elsodródtak egymástól hőseink, ahogy a való életben is elkerülhetetlen lenne. Annyira szívmelengető volt, ahogy támogatták egymást, hittek a másikban, és mindenben meglátták a jót, teljesen életet hoztak a késő estéimbe. Nem kevés jelenete volt, amit sokadjára is vissza kellett nézzek, mert annyira a hatása alá kerített, hogy nem tudtam szabadulni tőle. A nagy többséggel ellentétben nekem különösen tetszett a vége. Ez egy tökéletes sorozat lehetne, ha csak a karaktereit, történetét, mondandóját, hangulatát, rendezését, kasztingolását nézem. Két dolog volt, ami lehúzta a maximális pontszámról: 1. a Nam Joo Hyuk-Kim Tae Ri főpáros karaktereinek szerelmi élete, ami egyszerre volt gyönyörű és lehangoló, 2. Kim Tae Ri lánya idézi fel az anyja tinikorát a naplóin keresztül, így eléggé levehető volt, hogy az abban átélt szülő-gyermek kapcsolat ellenére is teljesen ugyanolyan körülmények között nevelte ő is a saját gyermekét. Ezeket leszámítva egyszerűen zseniális és kötelező azoknak, akik szerették a Reply szériát is.

    The Great Seducer/Tempted 10/5
    Részről részre mindvégig így tudtam volna leírni a cselekményeket: tesco gazdaságos. Egy pillanatig nem jutott eszembe, hogy ez feldolgozás lenne, hiszen még önmagában is gyengécske és felejthető. Nem igazán kegyetlen, nem is igazán játékos, egy dolog maradt meg, a beteges barátság, az is visszafogottan. A szüleik által kirekesztett és elhanyagolt gazdag kölykök egymásra találnak, és mással nem is nagyon barátkoznak, mert azt hiszik, senki más nem értheti meg őket. Vajon miért nem? Az anyját elvesztő zárkózott, de menő csávó, a kirakatbaba, aki az önmaga és anyja által kreált mérgespók jelmezt ha levedlené, még normális is lehetne, illetve a kegyetlenkedő családja által folyton megvert szerencsétlen, aki csak a bajkeverést ismeri ezzel. A saját butaságuk kötötte össze őket, semmi más. No meg a fura szerelmi háromszögük (de a szüleiké is), ami minden érintettnél viszonzatlan maradt. Sajnálom a színészeket, ők ennél a harmatos történetnél sokkal jobbat, többet érdemeltek volna.

    Ezúttal is csillaggal jelöltem az általam ajánlottakat.

    Én sem fogok mostanában újat befejezni, az előzőt tegnap sikerült.
    Jelenleg az 50 részes Six Flying Dragons ötödénél járok, annak eddig 8-as a tetszésindexe. A főbb karakterek kellően ütősek, Byun Yo Hanét és Yoon Kyun Sangét már most nagyon kedvelem. De ami ebben is roppant mód fárasztó, az a politikai ármánykodós nem kevés pillanata, mivel az a mozgatórugója mindennek.
    A Yumi’s Cells címűt választottam mellé társnak, már nagyon várom, mert még nem láttam hasonló, félanimációs ázsiait. Ahn Bo Hyun úgy látszik hozzám nőtt, az utóbbi 3 hónapban ez már a 3. sorozata lesz, de műfajából adódóan itt jobb élete lesz már, mint a másik kettőben.

    A My Beautiful Bride egy időben le volt mentve a gépemre, aztán valamikor töröltem, mert úgysem kerül rá sor. Így is csupán 10 olyan van felírva, amit most azonnal megnéznék. A 6 sárkányt is 5 évig tologattam, mert hogy nagyon hosszú, de ha a Penthouse 48 részét végig tudtam nézni, akkor pont egy olyan történelmit ne tudnék, ami Csoszon megalakulását mutatja be? 🙂

    Az összefoglalód alapján eléggé érthető, hogy miért halad ilyen döcögősen a feliratozás, egy kín lehet fordítani a My Absolute Boyfriendet. Igaz, engem már a szinopszisa is elaltatott.

    “pedig tényleg szerettem volna, hogy tetsszen.”
    Ehhez annyit tudok hozzátenni, hogy az utóbbi időben nekem pont azok tetszettek a legjobban, amiket magamtól nem is terveztem megnézni, vagy éppenséggel nem vártam a műfaja/leírása alapján, hogy pont az lesz annyira kimagasló a többi közt.

    ————-

    A zenei válogatásodnál több pontom is mutattam, hogy jé! 🙂

    “a Dreamcatcher–(G)I-DLE–Mamamoo szentháromság”
    Ez teljesen jó választás, egyediségben, műfajban, énektudásban és előadásmódban is kiemelkednek a többiek közül.

    Azt tudod, hogy az Ateez száma eredetileg japánul jött ki tavaly év végén? Én sem tudtam, míg a mostani verzió meg nem jelent, és rá nem kerestem.

    Fél év után b-side-os dalokból is külön listát tudnék írni. Valszeg sokkal több kedvencet is találhatna az ember magának, de ehhez sajnos az kell, hogy belehallgasson a lemezekbe, amihez vagy ideje vagy kedve/türelme nincsen elég.

    Amiket napi szinten hallgatok:

    Ive – Love Dive

    Én őket nem kedvelem, mert két csajt olyan szinten nyomatnak már most tizenévesen, hogy rendesen unom a banánt (a Wonyoung lánytól kész vagyok), viszont ez az év egyik legjobbja lesz. Egyébként az elnyomottabb/kevésbé ismert lányok között vannak igazán nagy tehetségek…

    Jackson Wang – Blow

    “Hú, báttya.”
    Hát báttya, én már rendesen várom az új számát is, mert ez sorozatban az x-edik, ami nagyon bejövős. A Got7-ben nem igazán derült ki, hogy szólóban ennyire jó lesz. (Az én zenei világomnak messze legjobb.)

    Woosung – Phase Me

    “A klip koncepciója kicsit szerencsétlen, mert nagyon emlékeztet Jackson Wang Blow-jára”
    … ami szerintem rendesen merít régi klasszikusoktól, egy másik Jacksontól, Michaeltől, és Queent is felfedezek benne.

    Innen már teljesen saját válogatás:

    Ha már Woosung, nekem a ComE dOWn is kegyetlenül tetszik, talán még jobban is. Amúgy Los Angelesben született a srác, nem véletlenül perfekt az angolja.

    A TXT dalból nekem csak a sötét hangulata tetszett, maga a dallam nem. Ellenben az Opening Sequence-et imádom!

    Ami az összes közül talán a legnagyobb kedvencem az elmúlt időszakból, az Im Young Woongtól a Lovely Touch. Nem tudom mosolygás nélkül hallgatni, olyan frissítő érzetet kelt bennem, mintha valami szép helyen lennék, vagy a tengerparton, vagy éppen hegytetőn, vagy csak egyszerűen egy virágzó fa alatt. A lényeg, hogy nyugiban 🙂
    Elég érdekes módon értem el hozzá. A koreaiak kedvence, így hatalmas patáliát csaptak, mikor a Hybe amúgy sem botrányoktól mentes debütáló lánybandája protekciósként “elvette előle” a győzelmet. (Igen, a szokásos, napi tv-s fellépésű win-ek… Mintha az bármit is jelentene. Minőséget semmiképp.) Rákerestem mi ez a felhajtás. A title nem tetszik, de nagyon kellemes a hangja és több nótája is.

    Monsta X (ft. R3hab) – Burning Up
    Dawn – Stupid Cool

    Ezeken kívül, amiket még a listámba mentettem és időnként hallgatom:

    Dami – Beauty Full; a Dreamcatcher legújabb comebackjének csak a feléig jutottam, annyira nem ismerek rájuk, viszont ez a szóló ütős, ez egy hagyományos(abb) műfajuk.
    Purple Kiss – Pretty Psycho
    Rolling Quartz – Azalea (tisztára jrock hangzás)
    Woodz – I Hate You
    Kang Daniel (ft. Miyavi) – Hush Hush (a koreai verzió)
    Itzy – Voltage

    Válasz
    • Szia!

      Snowdrop 10/6
      Fú, azt hittem legalább lesz értelme megnézni, ha már a csatorna megharcolt a vetítésért, a köréje vert felhajtás, tüntetés, miegyéb ellenére is, de ennek is nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

      Valahogy sejtettem. Eleve nem volt jó egy nulla színészi tapasztalattal bíró idol énekesnőt főszereplőnek választani, egyértelmű, hogy őt akarták húzónévként a történethez, pedig ez egy kőkemény dráma, ha jól sejtem, ahova jóval tehetségesebb, többet látott színésznő illett volna. A kor valahogy nem vonz, amiben játszódik, főként ezért ódzkodtam anno a Reply 1988-tól is, de az azért végül egész más kategória volt a maga nemében.

      Kairos 10/8-9 *
      Na így kell felépíteni egy kiváló misztikus sorozatot. A fő

      Fel is írtam magamnak. 😀

      Ez az egyetlen terrorizálós, egymás haját tépős rongyrázó sorozat, ami amellett, hogy undorító és elrettentő, zseniális is egyben.

      Hm, hát ez így nem túl vonzó számomra. :S Nem szeretem a csebolokról szóló történeteket, bosszant az arrogancia és kivagyiság, ami belőlük árad.

      The Sound of Magic 10/7

      Az egyik következő megnézendőm. 🙂 Ji Changwookot nagyon hanyagolom, szerintem a The K2 vagy a Suspicious Partner óta nem láttam őt semmiben, és megszenvedem a hiányát.

      Részről részre mindvégig így tudtam volna leírni a cselekményeket: tesco gazdaságos.

      XDDD

      Jelenleg az 50 részes Six Flying Dragons ötödénél járok, annak eddig 8-as a tetszésindexe. A főbb karakterek kellően ütősek, Byun Yo Hanét és Yoon Kyun Sangét már most nagyon kedvelem. De ami ebben is roppant mód fárasztó, az a politikai ármánykodós nem kevés pillanata, mivel az a mozgatórugója mindennek.

      Sokan mondták már, hogy nézzem meg, mert hogy milyen jó. A My Country előtt amúgy is illett volna, mert abban a korban játszódik. De Yi Bangwon figurája, annak kegyetlensége sose tetszett, és nem tudom szavakkal kifejezni, hogy mennyire utálom Yoo Ahint és Shin Sekyungot.

      Az összefoglalód alapján eléggé érthető, hogy miért halad ilyen döcögősen a feliratozás, egy kín lehet fordítani a My Absolute Boyfriendet. Igaz, engem már a szinopszisa is elaltatott.

      Lehetett volna ebből valami sokkal jobb. Ha csak fele annyira érdekes a forgatókönyv, és nem “teszkó gazdaságos” a robotika része, máris izgalmasabb lehetett volna. Az Are You Human Too-ban az volt az igazán megkapó, hogy azért ott rámentek a mai technológiai újításokra, az IoT-re, fejlesztésekre. Ennél viszont a robotok semmilyen értelmes célt nem szolgálnak, csak hogy párkapcsolat lehessen velük. Ez rendkívül sekélyes, de hát egy josei mangáról van szó, még ha nagyon át is dolgozták annak cselekményét a sorozathoz képest.

      Ehhez annyit tudok hozzátenni, hogy az utóbbi időben nekem pont azok tetszettek a legjobban, amiket magamtól nem is terveztem megnézni, vagy éppenséggel nem vártam a műfaja/leírása alapján, hogy pont az lesz annyira kimagasló a többi közt.

      Ez nagyon gyakran így van. Az embernek van egy prekoncepciója, hogy mik azok, amik kb. tetszenek neki, így sok, attól eltérő történet eleve elmegy mellettünk, mert a szemellenző miatt nem vesszük észre.

      Azt tudod, hogy az Ateez száma eredetileg japánul jött ki tavaly év végén?

      Szégyen vagy sem, beletelt pár meghallgatásba, hogy feltűnjön, hogy nem koreaiul énekelnek benne. 😀

      Én őket nem kedvelem, mert két csajt olyan szinten nyomatnak már most tizenévesen, hogy rendesen unom a banánt

      Pont ezért nem követem konkrétan az együttesek zenén kívüli “magánéletét”, viselkedését. Az egész mesterségesen generált, semmi őszinteség nincs benne, minden a fanszervizre megy rá. Kreálnak róluk egy képet, aminek a legtöbb esetben semmi köze a valósághoz.

      Ha már Woosung, nekem a ComE dOWn is kegyetlenül tetszik, talán még jobban is.

      Az nekem kicsit túl elvont. :/

      Ellenben az Opening Sequence-et imádom!

      Hm, nem rossz. Hangulatban kicsit emlékeztet a BTS “Don’t Leave Me”-jére.

      Nem tudom mosolygás nélkül hallgatni, olyan frissítő érzetet kelt bennem, mintha valami szép helyen lennék, vagy a tengerparton, vagy éppen hegytetőn, vagy csak egyszerűen egy virágzó fa alatt.

      Tényleg szép és megnyugtató.

      Monsta X (ft. R3hab) – Burning Up
      Dawn – Stupid Cool

      Őket meghallgattam. Dawn nekem túl színes, ő a férfi Hyuna, de míg Hyuna számomra szexis és magabiztos, Dawn olyan, mint egy mai G-Dragon a maga összes páváskodásával, és ez nekem elég sok.

      Purple Kiss – Pretty Psycho

      Ők majdnem bekerültek az ajánlómba. 🙂 Gyakran hallgattam ezt a számot.

      Rolling Quartz – Azalea

      Na, ez érdekes!

      Kang Daniel (ft. Miyavi) – Hush Hush

      Maga a dal nem tetszik, de most felcsigázott a Rookie Cops. 😀 Live utóérzetem van tőle.

      Válasz
  2. Ja igen, félbehagyott sorim nekem is akadt:

    Missing You/I Miss You 10/4
    Ha annyi húszezresem lenne, ahányszor ebben 8 és fél rész alatt hallottam a Lee Su Yeon és Han Jung Woo nevet, akkor szinte gazdag lennék. Én még azt hittem az első részei lassúak, amik a tiniszereplőkkel lettek felvéve, de bárcsak inkább ők maradtak volna. Yeo Jin Goo már 15 évesként is jobb színész volt, mint sok másik pályatársa karrierjének csúcsán. Yoo Seung Hoért a szívem szakadt meg. Azért is, mert nem láthattam tovább, és a karaktere miatt is. Amennyire szerette a lányt, azt annyira nem vonzotta férfiként. Ragaszkodott hozzá, mert ő mentette ki a kilátástalan helyzetéből, de amennyire híres volt állítólag, annyira nem tudott semmit tenni Harry nélkül. Fiatalként megannyi szörnyűségen ment keresztül, mégis sokkal élettel telibb volt, mint a felnőtt, ugyanakkor teljesen tehetetlen énje. A Jung Woo srác fene nagy megszállottsága számomra értelmezhetetlen, konkrétan már zaklatta. Gyerekként alig voltak együtt pár hetet, erre 14 évvel később is ugyanazzal a sztorival fekszik és kel… Végül a 8. részig bírtam csak.

    Crazy Love 10/4
    Nem emlékszem, hogy egy ésszerű dolgot is láttam volna benne. Adott a díszpéldány őstulok vezető, akinek egy egész épületre is nehezen fér rá az arca, hisz a legnagyobb matekzseni az egész földkerekségen. Mindent kidob, ami nem elég hideg, meleg, langyos, sós, édes, savanyú, keserű, és úgy egyáltalán. Meg mellé az ellenpólusa, az önbizalomhiányos , igény- és ízléstelen lábtörlő, a kb. semmihez nem értő titkárnő. Az egyetlen hihető tényező talán a téves diagnózis kiadása volt, de valahogy azt sem ilyen formában szokás rendezni. Az a mértékű pazarlás, amit ebben felvonultattak, a halálom. És nem csak a kőgazdag űzte ezt, de a bolond nő is negyed milliárd értékű kárt csinál, majd esküdözik, hogy visszafizeti. A titkárnői fizetésből? Ha olyan sokat keresnének, mindenki az akarna lenni… Ez lenne az a hű de vicces sorozat, amit annyian ajánlanak? Jáj. Ennél csak 7 részig futotta a türelmemből.

    Válasz
    • Ha annyi húszezresem lenne, ahányszor ebben 8 és fél rész alatt hallottam a Lee Su Yeon és Han Jung Woo nevet, akkor szinte gazdag lennék.

      Jobbára ezért is utálom a koreai megszólítások rendszerét. Vagy oppáznak/nunáznak, amitől a falra mászok, vagy a teljes nevükön szólítják egymást. Nyugi, a “Gyilkos lánya, Lee Suyeon” nekem is megmaradt koreaiul, pedig évekkel ezelőtt láttam a sorozatot. 😀

      Yeo Jin Goo már 15 évesként is jobb színész volt, mint sok másik pályatársa karrierjének csúcsán.

      Bizony. Sokat gondolkoztam rajta, hogy azért ő és a kislány mégis hogyan tudott lelkiekben felkészülni erre a szerepre. Sose felejtem el Yeo Jingoo arcát, amikor megkötözve végig kell néznie Suyeon megerőszakolását. Az az őszinte borzalom nem színészkedés volt, tényleg beleélte magát a helyzetbe. Az beleégett még a lelkembe is. 🙁

      Gyerekként alig voltak együtt pár hetet, erre 14 évvel később is ugyanazzal a sztorival fekszik és kel…

      Sokkal inkább a bűntudat és önvád volt az, ami miatt ennyi év után is foglalkoztatta az ügy, semmit a nagybetűs szerelem.

      Válasz
  3. Szia!

    Eleve nem volt jó egy nulla színészi tapasztalattal bíró idol énekesnőt főszereplőnek választani, egyértelmű, hogy őt akarták húzónévként a történethez, pedig ez egy kőkemény dráma, ha jól sejtem, ahova jóval tehetségesebb, többet látott színésznő illett volna.
    A karakter igazából nem kívánta meg a több tudást, vagy pont fordítva, tapasztalt színésznő nem vállalta el a szerepet, épp azért, mert súlytalan a történet szempontjából. Bőgött a lányzó naphosszat, és viszontlátás. A kolesz vezetője (Yoon Se Ah) és a minden lében kanál titkárnő-féle lányzó (Kim Hye Yoon), illetve a leginkább megjegyzendő, a kettős kém szerepében Yoo In Na volt, aki vitte a prímet a hölgyek közül. A fiúknál is az északi kémek, és a túszok közt ragadt nemzetbiztonságis (Jang Seung Jo) volt kiemelkedő, a politikai szekció és feleségeik rémesen irritálóak voltak.

    Fel is írtam magamnak. 😀
    Egyébként Shin Sung Rok az egyik főszereplője, tudom, hogy kedveled 🙂

    Hm, hát ez így nem túl vonzó számomra. :S
    Ezért nem is ajánlottam. Engem is inkább a kíváncsiság vett rá a megnézésére, de később több színészt is bekövettem instán, mert tényleg wow dolgokat műveltek *-*
    Nem terveztem megnézni a Shooting Stars sorozatot, hiába kedveltem Lee Sung Kyungt nagyon, de megláttam a Penthouse-os fiúkat benne, úgyhogy muszáj leszek 😀

    Ji Changwookot nagyon hanyagolom, szerintem a The K2 vagy a Suspicious Partner óta nem láttam őt semmiben, és megszenvedem a hiányát.
    Nem tudom eldönteni, hogy a menedzsere vagy ő maga nem tud normális forgatókönyvet választani, de elég szomorú, hogy azért látjuk ritkán, mert hozzá méltatlan sorozatokban szerepel rendre :/
    Vagy minket nem érdeklőben, felfogás kérdése csak, mert aki a romkom történetekért él-hal, annak természetesen azok is kiválóak.

    De Yi Bangwon figurája, annak kegyetlensége sose tetszett, és nem tudom szavakkal kifejezni, hogy mennyire utálom Yoo Ahint és Shin Sekyungot.
    Ellenben az általam említett két színész és a Jeon Do Jeont megformáló Kim Myung Min is kegyetlen jó benne.
    Nekem Yoo Ah Innel nincsen bajom, eddigi látott szerepei nagyjából hasonlóak voltak, Lee Bang Won jelmeze tökéletesen illik ahhoz a sormintához. Igazából Shin Se Kyung sem zavarta meg a kedélyállapotom eddig, amit játszik ahhoz jó a produkciója. Ha ő lenne a későbbi királyné (Gong Seung Yeon lesz), ahhoz tuti nem lenne elég a puszta szépség, báj, kecsesség és elegancia is kell.
    Engem Chun Ho Jin készít ki. Mindig ugyanazzal a meredt tekintettel néz a szemben állóra, felirat nélkül nem is tudnám, hogy aktuálisan milyen lelkiállapotot tükröz az arca.

    Az embernek van egy prekoncepciója, hogy mik azok, amik kb. tetszenek neki, így sok, attól eltérő történet eleve elmegy mellettünk, mert a szemellenző miatt nem vesszük észre.
    Éppen emiatt kezdtem el nyitni egy ideje mindenre (a horrorra azért még nem fanyalodtam rá), mert ami felé nincs elvárásom, abban kevésbé csalódhatok. És amúgy beválni látszik, mert a Yumi sejtjei is pont az a verzió, hogy magamtól meg nem néztem volna, ha nem keresik napjában kétszer a feliratát, és aminek az animációs része hiába nem egy éltechnikás rajzremek, hanem olyan átlagos animés, de kegyetlenül cukik és viccesek, emellett eltaláltak a szinkronhangok is, nagyon jól mulatok rajta.

    Pont ezért nem követem konkrétan az együttesek zenén kívüli “magánéletét”, viselkedését.
    Nemhogy nem követem, de nem is keresem. De mikor minden tizedik cikk azt említi, hogy ő meg a másik lány hű meg ha, aztán én meg nem azt látom viszont, akkor úgy általában is simán forgó szemekkel 90%-ban továbbnyomom a klippeket.
    (Azért sajnálom ‘szerencsétleneket’, mert erre megy rá a fiatalságuk. És egyre fiatalabbakat debütáltatnak, lassan már általános iskolásokat is. De minek? Így is a háttérben gyakorolnak naphosszat alvás helyett, tisztára lelki nyomorék lesz nem 1-2 a debütálásig, hogy aztán még a magánéletük is nullára redukálódjon, miközben egy átlag tinédzser vígan élné a mindennapjait.)

    Dawn nekem túl színes, ő a férfi Hyuna, de míg Hyuna számomra szexis és magabiztos, Dawn olyan, mint egy mai G-Dragon a maga összes páváskodásával, és ez nekem elég sok.
    Nekem is sok, de ettől még ez a száma tetszik 🙂

    Mivel én hallgatom napjában tízszer, ha kell, ha nem, csak hogy nőjön a videó nézettsége (mert gusztustalan, ahogy bánik vele az ügynöksége, és a koreai közvélemény úgy általában), elfelejtettem ajánlani Wonhotól a Crazy-t. Nekem nem a kedvencem a dal, de érdekes, dögös hangzása van. Emlékszem rá, hogy tetszett tőle a Lose.

    Válasz
    • A kolesz vezetője (Yoon Se Ah) és a minden lében kanál titkárnő-féle lányzó (Kim Hye Yoon), illetve a leginkább megjegyzendő, a kettős kém szerepében Yoo In Na volt, aki vitte a prímet a hölgyek közül.

      Na hát ha még egy affektáló színésznőt utálok, az Yoo Inna.

      Egyébként Shin Sung Rok az egyik főszereplője, tudom, hogy kedveled 🙂

      Igen. 😀 Imádom az orgánumát, egyszerűen gyönyörű mély hangja van.

      Vagy minket nem érdeklőben, felfogás kérdése csak, mert aki a romkom történetekért él-hal, annak természetesen azok is kiválóak.

      Sajnos (számukra) ezekben van a pénz. A modern, populáris, romantikus komédiák a legjobban eladható történetek. Eszméletlen mennyiségű termékelhelyezést lehet bennük csinálni, csillió szponzor be tud mögéjük állni. Elég megnézned bármelyik frissen felkapott, újonc színész interjúját, hogy “miben szeretne szerepelni”, 90%-uk azt fogja mondani, hogy “romkom/melodráma”.

      Elkezdtem amúgy nézni a The Sound of Magicet. Egy rész után beleszerelmesedtem. :3

      Engem Chun Ho Jin készít ki. Mindig ugyanazzal a meredt tekintettel néz a szemben állóra, felirat nélkül nem is tudnám, hogy aktuálisan milyen lelkiállapotot tükröz az arca.

      Sok sorozatban láttam már, valóban nem egy pozitív színész…

      (Azért sajnálom ‘szerencsétleneket’, mert erre megy rá a fiatalságuk. És egyre fiatalabbakat debütáltatnak, lassan már általános iskolásokat is. De minek? Így is a háttérben gyakorolnak naphosszat alvás helyett, tisztára lelki nyomorék lesz nem 1-2 a debütálásig, hogy aztán még a magánéletük is nullára redukálódjon, miközben egy átlag tinédzser vígan élné a mindennapjait.)

      Én már csak egy bizonyos pontig tudom sajnálni őket. Ha esetleg tipi-tapizás megy. De néha már akkor se. Tudják jól, hogy ez egy ilyen szakma. Van közel 30 év tapasztalat és példa arra, hogy ebben a gusztustalan showbizniszben mi megy, és mikre kell számítania annak, aki ebbe a közegbe keveredik, és hogy a sikernek és csillogásnak ára van. Nyilván nem igazságos, hogy ez történik, de… ők választották. :S

      Válasz
  4. Na hát ha még egy affektáló színésznőt utálok, az Yoo Inna.
    Én sem kedvelem, de ebben meglepően nagyon jó volt. Ezek szerint karakter és rendező kérdése.

    Elég megnézned bármelyik frissen felkapott, újonc színész interjúját, hogy “miben szeretne szerepelni”, 90%-uk azt fogja mondani, hogy “romkom/melodráma”.
    Szerintem ez a saját hozzáállásukon múlik, mert ahogy lesz hírnevük, a legtöbbjük többre vágyik, nem beskatulyázásra. Egyébként romkomban is van tartalmas és minőségi, csak tudni kell választani 🙂 Szerencsére pár éve már bő a választék műfajban, nem ugyanaz a 10 séma körül forgunk körbe-körbe.

    Elkezdtem amúgy nézni a The Sound of Magicet. Egy rész után beleszerelmesedtem. :3
    Most nagyon nagyon fúrja az oldalam hogyan látod majd a többi részét 🙂

    Nyilván nem igazságos, hogy ez történik, de… ők választották. :S
    Valóban, de tuti nem hagynám, hogy kihasználják a gyerekem, és pár havonta egyszer lássam csak. Szóval én azért látok benne nem kis szülői felelősséget is. Nem mind arany, ami fénylik… (és pláne nem mindenkinek, csak kb a 15-20%-uknak, ideig-óráig).

    Arra leszek kíváncsi nagyon, hogy a Bts-nek elintézik-e a katonai szolgálat alóli felmentést. Ők ezt akarják-e, stb. Nem kicsit szívnának vele a későbbi életükben, mert rendesen le/kinézik azokat, akik nem szolgáltak.

    Válasz
    • Szerintem ez a saját hozzáállásukon múlik, mert ahogy lesz hírnevük, a legtöbbjük többre vágyik, nem beskatulyázásra

      Nem csak azért. Egy napjainkban játszódó, modern sorozattal jóval nagyobbat lehet szakítani a szponzorok miatt, sokkal nagyobb az esély, hogy mainstream elismertséget hoz nekik. Egy krimi pl. sokszor korhatáros és csak egy bizonyos régetet szólít meg, míg egy történelmiben szinte lehetetlen termékelhelyezéssel nagy támogatókra szert tenni. És a pénz beszél, kutyaszar táncol.

      Most nagyon nagyon fúrja az oldalam hogyan látod majd a többi részét 🙂

      Rettenetesen tetszett, abszolút 10/10. 🙂 Fogok írni róla bőven. 🙂

      Arra leszek kíváncsi nagyon, hogy a Bts-nek elintézik-e a katonai szolgálat alóli felmentést. Ők ezt akarják-e, stb. Nem kicsit szívnának vele a későbbi életükben, mert rendesen le/kinézik azokat, akik nem szolgáltak.

      Nem tudom, mi lesz. Laikusként úgy érzem, semmi sem indokolja, hogy felmentést kapjanak, főleg annak tükrében, hogy előttük minden hasonló kaliberű (vagy az internetet megelőző időszakban is nagy ismertségre szert tevő) hírességek ugyanúgy szolgáltak. Akinek volt esze, az a korona alatt bevonulhatott volna, mert a bezárkózott világban nagyon nem volt lehetőség világkörüli turnékra, és már rég kész lennének vele.

      Válasz
  5. Egy napjainkban játszódó, modern sorozattal jóval nagyobbat lehet szakítani a szponzorok miatt, sokkal nagyobb az esély, hogy mainstream elismertséget hoz nekik.
    Nem feltétlen csak az a nagyon felkapott, ami romkom. Értem én, hogy abban van pénz a befektetőknek, és ha egyik nagyon nézett lesz, akkor a szereplőit rendszeresen látjuk viszont a most oly trendi táskareklámokban (őszintén szólva hányok ettől a divattól). De minden a nézettségen múlik, mert bizony nem csak a romkomok rendkívül nézettek, de történelmi, jogi és akciók is, elég csak megnézni az elmúlt időszakot (Again My Life, Doberman Prosecutor, Uncle, Tracer, Penthouse, stb). Hogy kinek mi a preferencia az azon múlik, hogy az adott színész mennyire szakmai beállítottságú a hírnév orientáltság helyett. Én speciel jobban tudom tisztelni azt, aki mindenben kipróbálja magát mint színész, semmint, hogy állandó reklámarc legyen. Persze ez nem azt jelenti, hogy a modelleket nem kedvelném, max többet látom őket reklámban, mint sorozatban 😀

    Rettenetesen tetszett, abszolút 10/10.
    Jaj, de jó ♡

    Laikusként úgy érzem, semmi sem indokolja, hogy felmentést kapjanak
    Dettó így érzem én is. Előbb-utóbb hoznak egy döntést, mert a legidősebb tagnak már egy ideje mennie kellene, a miniszteri kitüntetés miatt kapott engedményes halasztás mellett is. (tavaly ’92-esek, de legkésőbb idén első félévben, 93-asok ez évben) Nekem már az is viccesnek hat, hogy a hírességek 30 éves fejükre mennek a temérdek korai húszas közé.

    Válasz
    • Hogy kinek mi a preferencia az azon múlik, hogy az adott színész mennyire szakmai beállítottságú a hírnév orientáltság helyett. Én speciel jobban tudom tisztelni azt, aki mindenben kipróbálja magát mint színész, semmint, hogy állandó reklámarc legyen.

      Ideális esetben valóban ez kellene, hogy a norma legyen. De úgy érzem, nagy a nyomás ezeken a színészeken, hogy amíg lehet, ütni kell a vasat, hogy amíg fiatalok és kapják a fontosabb szerepeket, addig tudják behozni a pénzt (maguknak és az ügynökségnek, melyek bizonyosan keményen leveszik belőle a jussukat), mielőtt el nem kezdenek “öregedni”, és mellékszerepekbe tolódni.

      Válasz

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Share This