Légy üdvözölve a Yi San Projekt honlapján! Az oldalon japán, kínai és koreai filmsorozatok, mozifilmek, valamint klipek és dokumentumfilmek magyar feliratait fogod találni. A fájlok ingyenesen, kizárólag magáncélú, otthoni felhasználásra készültek, megtekintés után törlésük javasolt. Elkészítésükbõl anyagi haszon nem származik, kereskedelmi forgalomba nem hozhatók! A feliratok a Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország licenc feltételeinek megfelelõen szabadon felhasználhatók. Nézz szét az oldalon és válogass kedvedre az éppen futó vagy már elkészült sorozatok közül!

Az oldal jövőjéről

Információk

Cím : Yi San Projekt


Verzió : v31 – After School


URL : www.yisanprojekt.hu


Tulajdonos : Brigi


Indult : 2009. február 2.


Host : Dotroll


Credits : Pledis


Stat :

Free site counter


Aktív film- és sorozatfordítások

*hamarosan*

Folyamatban lévő mangafordítás

Captain Tsubasa

Írta és rajzolta: Takahashi Yoichi
Származás: Japán
Megjelenés éve: 1981-1988
Fordítás státusza: 37/1-5. kötet
Folyamatban: 6. kötet
Mangadex / Animeaddicts

Tervezett filmek és sorozatok

 On the Edge

Befejezett animációs sorozatok

Befejezett japán sorozatok

Befejezett kínai sorozatok

Befejezett koreai sorozatok

Elkészült filmek

Sorozatkritikák, ismertetők

A 2015-ös év toplistája
A 2016-os év toplistája
A 2017-es év visszatekintője
A 2018-as év visszatekintője
2019 – az 1.2. félév sorozatai
2020 – az 1.2.3.4. negyedév sorozatai
2021 – az 1.2.3.4. negyedév sorozatai
2022 – az 1.2.3.4. negyedév sorozatai
2023 – az 1.2.3.4. negyedév sorozatai
2024 – az 1.2.3. – 4. negyedév sorozatai

Cikkek

Fan fiction és original t￶örténetek

Írások, történetek (gyűjtőoldal)

Szerepjátékos történet #1 (Legend of Grimrock alapján)

1-23. fejezet

Szerepjátékos történet #2 (M.A.G.U.S. alapján)

1-21. fejezet

Star Wars történetek

Az univerzum hercegei
Bevezető információk
1. rész: A Birodalom szolgálatában

Bevezető: Valahol, egy messzi-messzi galaxisban sok-sok éve ismét béke honol. 17 éve már, hogy a Klónháborúkat követően Palpatine főkancellár, a későbbi uralkodó irányításával a Galaktikus Köztársaság átalakult az Első Galaktikus Birodalommá. A fennhatósága alá tartozó csillagrendszerek azonban nem is sejtik, milyen démoni erők uralkodnak felettük valójában. Néhány kalandvágyó fiatalember útnak indul, hogy próbára tegye magát, és egy nap talán a galaxis legjobb pilótájává válhasson. Ám ki tudja, a sors végül merre veti majd őket…

1-22. fejezet

Aayla – Egy twi’lek lány vallomásai
Bevezető információk

Bevezető: A Galaktikus Köztársaság fénykorát éli. A fennhatósága alá tartozó csillagszendszerekben évszázadok óta bőség és jólét honol, a Jedi Rend lovagjai pedig a béke követeiként járják a galaxist. Az ifjú padawan, a twi’lek lány, Aayla Secura mestere, Quinlan Vos mellé szegődve igyekszik elsajátítani a tudást, mely a jedi lovaggá váláshoz elengedhetetlen. A férfi azonban nem tudja, hogy a cserfes növendék a mester-tanítvány kapcsolatnál jóval többet érez iránta…

0-29. fejezet

Rendezvények, élménybeszámolók

Mostanában hallgatom

Chat

Társoldalak

Admin

Legutóbbi hozzászólások

Frissítések és a 2022-es év 1. negyedében látott sorozatok

Szerző: | márc 30, 2022 | a superior day, ajánló, anime, attack no. 1, captain tsubasa, japán | 15 hozzászólás

Sziasztok!

Ma mindenből hoztam nektek egy kis újdonságot. Felkerült a Shin Captain Tsubasa OVA következő, 11. részének felirata, valamint a Captain Tsubasa manga 2. kötetének újabb, 5. fejezete a Mangadexre. Ezen kívül elkészült az A Superior Day c. koreai krimisorozat 3. epizódjának fordítása is.

Emellett lassan magunk mögött hagyjuk az első negyedévet, így meghoztam nektek a szokásos visszatekintőt, amiben az ebben a 3 hónapban látott sorozatokról olvashattok ismertetőket, gondolatokat, értékeléseket. Rengetegfelé kalandozott mostanában a figyelmem, legyen szó élőszereplős, nyugati és keleti sorozatokról vagy animékről, ezért a lenti lista is inkább megint egy vegyesfelvágott lett. De valahogy nem is érzem ezt rossznak, mert ha sok egyforma dolgot nézek, abba hamar beleunok, és egyszerűen kell az embernek a változatosság. Az ismertetők ezúttal sem mellőzik a spoilereket. Ti miket láttatok és miket ajánlanátok, amiket én még nem? Minden észrevételt szívesen fogadok!

Az első negyedévben látott sorozatok és értékelésük:

2.43: Seiin High School Boys Volleyball Team – 10/8
Powerful Opponents – 10/7
Star Wars – The Book of Boba Fett – 10/9
Given + mozifilm + OVA – 10/11
Backflip!! – 10/8
Pinocchio – 10/8
Captain Tsubasa J – 10/7-8
Solomon’s Perjury – 10/10
Yuri!! on Ice – 10/8
Junjou Romantica – Season 1 – 10/0
Tiger & Bunny – Season 1 + 1. és 2. mozifilm – 10/7

 

2.43: Seiin High School Boys Volleyball Team – 10/8

Ha időről időre megfordultok az oldalon, biztos feltűnt már, hogy nem idegenek számomra az animék, bár bevallottan inkább a régi, ma már talán őskövületnek számító sorozatok igazán a kedvenceim. Egyedül a tavaly megnézett (és e szenvedélyt újraélesztő), 2018-as Captain Tsubasa c. sorozat volt az, ami az utóbbi évek termése volt, és mégis megtetszett. Mivel lelkesen túrom a netet azzal kapcsolatosan, lesz-e ennek a csodás kis animének folytatása, természetesen eljutottam a gyártó stúdió, a David Production oldalára is, ahol, ha már ott voltam, elkezdtem nézelődni, miféle sorozatokat csináltak még. Megakadt a szemem ezen a friss adaptáción, egy 2021-ben bemutatott röplabdás sorozaton, és rögtön végem is volt. Gyerekkorom óta imádtam a röplabdát, egy ideig magam is szívesen játszottam, és az Attack No. 1 c. dorama fordításakor is szerintem kiderült, hogy annak 70-es évekbeli anime eredetije is gyerekkori nagy kedvencem volt. Így nem is volt kérdés, hogy adok egy esélyt e fiúröpis sorozatnak is. Már az opening klipje lenyűgözött, ugyanazt a kiváló animációt láttam benne, amit a Captain Tsubasában is, és ami a sport mozdulatait itt is és ott is teljesen élethűvé teszi. Így természetesen rögtön bele is vágtam.

A történetünk két hőse Kuroba Yuni és Haijima Kimichika (“Chika“), akik óvodás koruk óta jó barátok, Chikának azonban kiskorában a fővárosba kell költöznie a családjával. A két kisfiú sírva búcsúzik el egymástól, és kezdi el élni külön-külön a maga életét, és hogy-hogynem mindketten sportolni, röplabdázni kezdenek. Alsó-középiskolás korára Chika kiváló feladóvá és játékmesterré válik, az iskolai csapattársai pedig lassan nem is tudnak lépést tartani vele. Chikát frusztrálja, ha hibáznak, és nem a hozzá hasonló elhivatottsággal játszanak, olyannyira, hogy nyíltan ráripakodik az egyikükre, aki végül emiatt a lelki teher miatt öngyilkosságot kísérel meg. A botrány elől Chika vidékre menekül, vissza a szülővárosába, ugyanabba az iskolába, ahová Yuni is jár.

Yuni lelkesen várja az újratalálkozást, Chika azonban rideg és megközelíthetetlen lett, a két fiú közt így döcögősen alakul csak újra a kapcsolat. Chikát is meginvitálják a (korábbi iskolájához képest) jelentéktelen suli röplabda-csapatába, ahol a fiú rögtön felismeri, hogy Yuni milyen tehetséges, Yuninak azonban korántsincs annyi játéktapasztalata, mint neki, ezért izgul és hibát hibára halmoz. Chika igyekszik egyedül menteni a menthetőt a pályán, a csapattársai azonban megszállottnak és szörnynek tartják emiatt, és senki se akar igazán barátkozni vele. Yuni és Chika emiatt még jobban eltávolodik egymástól, és hiába jelentkeznek mindketten a Seiin felső-középiskolába, nem beszélnek egymással, és Chika szinte már fel is hagy a röplabdával. A Seiin felsőbb évesei azonban nem akarják veszni hagyni e két tehetséges játékost, és megragadják a lehetőséget, hogy összekovácsolják a bandát, és megvalósítsák sokuk dédelgetett álmát: eljutni a fővárosba, és részt venni az országos, iskolák közti bajnokságon…

Megmondom őszintén, fogalmam sincs, mi az a “light novel”, ami ennek a történetnek az alapjául szolgált. Egyfajta könnyű olvasmányos regényként képzelem el, mint amilyen jó 10-15 éve a nyugaton is népszerű young adult irodalom is (volt). Ezért egy ideig kérdéses volt számomra, hogy hogyan tud egy írott médium olyan vizuálisan fontos elemekre koncentrálva felépíteni egy történetet, mint amilyen ez a sport és annak játékmódszertana. A válasz az, hogy sehogy. A sorozat meglepetésemre háttérbe szorítja magát a röplabdát, mely csodálatosan van ugyan animálva, és tényleg olyan, mintha itt is hús-vér emberek játékát néznénk, a hangsúly mégsem ezen van. Sokkal inkább egy “se füle, se farka”, “slice of life” történetről van szó, ami mintha kiragadná néhány tinédzserkorú fiú életének 1-1,5 évét, és azt igyekezne bemutatni. Nem nagyon van előkészítés, hogy igazán megismerjük a hőseinket vagy az ő ellenfeleiket, 12 rész kevés lenne ahhoz, hogy akár 1 csapatot töviről hegyire bemutasson, nemhogy kettőt vagy többet. Kapunk a szereplőkhöz 1-1 kurta visszatekintést, ami megmagyaráz 1-1 döntést vagy jellemvonást, de nem nagyon tudjuk, hogy honnan jöttek, mi motiválja őket, mik az életcéljaik, milyen kapcsolataik vannak (pl. a röplabdán kívül), stb.

Eleinte ez kicsit zavart. Én úgy szeretem, ha egy történet kerek, és ha csak úgy belecsapunk a lecsóba, és jellegtelen a befejezés, az általában rányomja a bélyegét az én hangulatomra is. Sokszor úgy éreztem, hogy “miért toporgunk feleslegesen állóképekkel, unalmas, semmitmondó dialógusokkal, mikor játszhatnánk csodálatosan látványos meccseket, haladhatna előre a cselekmény, megismerhetnénk egyre több ellenfelet is“. Aztán rájöttem, hogy a sorozatnak (és vélhetően az alapjául szolgáló regénynek) nem is ez volt a célja. A végére kirajzolódott egy szép dilemma, a fiatalkori útkeresés és felnőtté válás céljainak keresése, ami a hőseinkben megelevenedik. Egyre-másra ismerjük meg, hogy mit szeretnének csinálni: hogy a felsőbb évesek a ballagásuk előtt szerették volna az országos bajnokságra való kijutással emlékezetesen lezárni tinédzser éveiket, mielőtt kilépnek a nagybetűs életbe, és esetleg elhagyják a pályát (hogy aztán később rájöjjenek, mennyire szeretik ezt a sportágat és az egyetemen is szeretnék mindezt folytatni). Hogy az elsőéves Yuni mennyire nincs tisztában a tehetségével, és hogy milyen sokra vihetné. Hogy Chika maga sem tudta, mit akar ettől a sporttól, hogy azért próbálja előre hajtani a csapatot, hogy minél tovább együtt játszhassanak, amíg csak bírják, akár magasabb szinten, később válogatottban, felnőttként is (U19-ben és U21-ben). És hogy minél tovább akarja látni Yuni csodálatos játékát. És olyan szép, mikor a karaktereink felismerik végre, mit szeretnének az élettől és a röplabdázástól, és hogy megszületik bennük az elhatározás, hogy ezeket az álmokat meg is valósítsák.

Ebből a szempontból nézve nagyon elégedett vagyok a sorozattal. Egy bajom volt vele csupán: pontosan emiatt még nagyon szívesen néztem volna tovább.

 

Powerful Opponents – 10/7

Eskü nem volt szándékos, véletlenül nyúltam bele a történetbe, ami már jó rég óta a megnézős listámon volt, de Lee Jinwook miatt, és nem a Gentleman’s Dignity-ből megismert Lee Jonghyuk miatt. Általában csak címszavakkal vannak feljegyezve a megnézésre váró sorozatok, meg hogy hány epizódból állnak. És miután a Bulgasal ennyire csúfosan megbukott nálam, gondoltam, egye fene, vegyük elő ezt, hisz ezt még úgyse láttam Lee Jinwooktól.

Történetünk két hőse Cha Yeongjin (Chaerim) és Yu Kwanpil (Lee Jonghyuk), akik a Kék Ház biztonsági szolgálatának féléves kiképzésén vesznek részt, hogy végül az elnöki testőrség szolgálatába állhassanak. Folyamatosan versengenek egymással a legjobbnak járó cím érdekében, de igazán egyikük sem csapatjátékos: a nagyszájú, flegma Yeongjin igyekszik mindenáron megmutatni, hogy nőként képes lekörözni az osztály összes férfitagját, Kwanpil pedig hűvös távolságtartással igyekszik szembenézni a rájuk váló kihívásokkal. A képzés sikeres elvégzését követően kiképzőtisztjük (Ma Dongseok) beajánlja őket egy különleges pozícióra, az elnök balhés fiának, Kang Suhónak (Lee Jinwook) védelmére…

Nem egy világmegváltó történet, bár a szereposztás miatt azért mindenképp megér egy misét. A női főszereplőtől már az első percek után a falat kapartam: egy bunkó, trampli, folyamatosan fintorgó hisztérikát kapunk Yeongjin személyében, aki folyamatosan kivagyiskodik, de amikor Kwanpil simán feltörli vele a padlót judo közben, akkor rögtön hátrányos szexuális megkülönböztetést, szexizmust és igazságtalanságot kiált. Szerencsére Kwanpil nyomatékosan tudatosítja benne, hogy fizikai értelemben véve férfi és nő soha nem lesz és nem is lehet egyenlő szinten, ez tudomány és biológia. KÖSZÖNÖM SZÉPEN! Hogy ezt épp egy koreai sorozatból kell hallani, az egészen hihetetlen. A nőnek persze sérti a büszkeségét a vereség, de inkább talán az igazság.

A történet persze nem ennyire egyszerű. Egész hamar megismerjük Yeongjin családi hátterét, a semmirekellő és szerencsejátékfüggő, eladósodott apját, nagyapját és öccsét, akiket rendre a nőnek kell kihúznia a csávából. Emellett a hitelezők is a nyakukra járnak, amiért e három díszpinty szinte elvárja, hogy Yeongjin segítse ki őket, mert hát a család. És Yeongjin részéről itt bukik el az egész történet hitelessége számomra, ugyanis nincs az az isten, hogy az ország leghatalmasabb emberének testőrségébe 6 hónapnyi kiképzés és 0, azaz NULLA nemzetbiztonsági átvilágítással csak úgy felvesznek valakit, akinek a családjában eladósodott, szerencsejátékfüggő, uzsorásoktól tartó, lecsúszott egyének vannak.

Hasonlóképpen elképzelhetetlen, hogy Kwanpilt engedik egyáltalán indulni a képzésen, és képesek beosztani az elnök fia mellé, mikor neki meg közös múltja van az elnöki családdal, és nagy szerepe volt abban, hogy a tékozló fiú, Suho olyan kezelhetetlen lett, amilyen. Suho persze kénytelen beletörődni, hogy két új testőrt kapott, de rögtön tervet kovácsol, hogy kicsinálja őket idegileg. Megszerzi Yeongjin számát, és állandóan, az éjszaka közepén ugráltatja, hogy épp el akar menni valahova, és így szüksége van testőrre, ám mire az álmos nő a Kék Házhoz ér, már direkt meggondolja magát, így Yeongjin mehet újra haza. A nő persze szó nélkül tűri mindezt, csak épp emiatt kialudni nem tudja magát, és majd elalszik másnap az eligazításokon. De nem, egy hősnőnek némán tűrnie kell. Nem ám, hogy esetleg lejegyzőkönyvezné az összes telefonhívást, jelentené a feletteseinek, és kérné, hogy azonnal biztosítsanak neki a közelben szolgálati lakást vagy szolgálati kocsit, hogy ne kelljen a fél városon átcaplatnia, hogy ha az elnök fia megint csicskáztatni akarná, és gyorsabban reagálhasson. Nem, Yeongjin egy szerencsétlen idióta, aki hagyja magát, hátha a néző emiatt megsajnálja, de egyszerűen semmilyen érzést nem vált ki belőlünk az erőlködése. Nem értem, hogy választhattak egy ilyen faarcú, beszédhibás színésznőt női főszereplőnek, és hogy Lee Jonghyuk hogy különbözhet ennyire a későbbi, élettel teli, Gentleman’s Dignity c. sorozatban nyújtott alakításától: mintha két különböző ember lenne, itt semmi érzelmi mélység nincs a játékában.

Elérünk lassan történetünk feléig, mikor elkezd kibontakozni egy sokkal érdekesebb mellékszál, Kwanpil és Suho kapcsolatának múltja, és egy Eunyeong nevű iskoláslány, akibe ifjúkorában mindkettő rettenetesen szerelmes volt, és aki miatt drámai módon bomlott fel az addigi testvéri szeretet és rajongás a két fiatalember közt. Suho szerette Eunyeongot, de a lány egy esős éjszakán mégis magára hagyta őt, és elment Kwanpillal. Suho ezt azóta se tudta megemészteni, súlyos lelki trauma érte, és sokmindenre nem is emlékszik igazán. A néző persze érzi, hogy nem kerek így a történet, valaminek történnie kellett, és amikor hirtelen felbukkan a semmiből Kwanpil 8 éves kislánya, Ggotnim (Kim Yoojung), kezdjük pedzegetni a dolgot. Mármint mi, a néző, mert a sorozat szándékosan nem akar beszélni a nyilvánvaló összefüggésekről, csak húzza-halasztja a lelepleződést, Suho és Ggotnim találkozását. Lassan tetőfokára hág Suho és Kwanpil állandó acsarkodása a múlt eseményei és a Yeongjin okozta féltékenység miatt, ráadásul sejtjük, hogy ez még mindig nem minden: rejtélyes módon mind az elnöki házaspár, mind Suho nővére sejteni véli a kis Ggotnim jelentőségét, és szerepet játszhattak abban, hogy (a terhes) Eunyeongot elválasszák Suhótól, aki a gyermek vér szerinti apja volt.

Azt várnánk itt is (akárcsak a Gentleman’s Dignity-ben), hogy nagy és drámai lesz a lelepleződés, de valahogy ez itt is teljesen antiklimatikus marad. Akik sejtik, a legkisebb meghökkenést sem tanúsítják, mikor kiderül az igazság, a Kwanpilt alakító színész ugyanolyan rezzenéstelen, szobormerev arccal próbálja elhitetni velünk, hogy micsoda vívódás van a lelkében, hősnőnk pedig elsüt olykor néhány rendkívül unalmas életbölcsességet, de sokat nem tesz hozzá ahhoz, hogy segítsen a kialakult helyzetben. Nevetséges kimondani, de a 9 éves Kim Yoojung nagyobb átéléssel hozza a szerepét, mint ez a két felnőtt együttvéve, és sokkal inkább kezdi érdekelni a nézőt Ggotnim és Suho kapcsolatának kibontakozása. A fiatal (27-8 éves) Lee Jinwook számára nem sok teret adtak a készítők a lavírozásra, bár kétségkívül volt több olyan mély, érzelemdús megmozdulása, ami pályafutása későbbi időszakára kissé kiveszett belőle, inkább ifjúkori, érzékenyebb énjéhez illeszkedik, mint 40-es jelenjéhez. A cselekmény beáll egy viszonylagos üresjáratra, ahol a korábban rakoncátlan Suho igyekszik újra összekapni az életét, tisztes frizurát vágat magának és elkezd megismerkedni a borotvával is (kár volt), valamint valamilyen tök random módon elkezd érdeklődni a társastánc iránt. Azaz a fináléhoz vezető, maradék epizódokban Yeongjin apjához (Oh Gwangrok) jár táncot tanulni.

A sorozat egyértelmű fénypontja, amikor Lee Jinwook és a kicsi Kim Yoojung (a szerepeik szerint apa és lánya) együt bohóckodnak a táncteremben, ahogy a férfi a kislánnyal a karjaiban keringőzni próbál, és látni mindkettejükön, hogy nem a szerep kedvéért nevetnek és viháncolnak, hanem szívből jövő a kacajuk. A Yeongjin apját alakító Oh Gwangrok maga is hatalmas forma, egyedi, komikus figurája a történetnek a maga törékeny alkatával, művésziesen maníroskodó, el-elhaló, gyöngéd hangjával, ízléstelen makkoscipős-gengszteringes fizimiskájával, és kínos bájolgásaival. A tánca a rejtélyes Fekete Pillangó nevű táncosnővel pedig igazi gyöngyszem. Nem tudom, mennyi oktatáson estek át a színészek a szerepeik kedvéért, de egész tűrhető volt a teljesítményük.

Összességében én másképp képzeltem el a befejezést. Kicsit komolyabb körítés lett volna, ha Suhót egy nyilvános, elnöki esemény során támadják meg, és nem egy egyszerű táncversenyen. Az elnöki pár egészen a háttérbe szorult a végére, Suho is gyakran testőri kíséret nélkül mászkált el mindenhova, így sokszor teljesen okafogyott volt a testőrök munkálkodása. A befejezés olyan, amilyen, de összességében a főszereplőkön kívül volt néhány érdekes figura és alakítás, akire érdemes volt odafigyelni.

Star Wars – The Book of Boba Fett – 10/9

Új év, újabb Star Wars-sorozat. A dilemma örök: hagyjuk az egészet a picsába, mert a Disney és Kathleen Kennedy rég eljátszotta a rajongók bizalmát, vagy adjunk neki egy esélyt, mert ugyanaz a Dave Filoni és John Favreu jegyzi, akik a The Mandalorianből is két évadra kultuszsorozatot csináltak, és pont azt sikerült megragadniuk vele, ami a Star Wars lelke? Halogattam a sorozatot, míg pár rész ki nem jött, és az első vélemények meg nem érkeztek azoktól, akiknek az ízlésében bízok, és sokan nem voltak tőle elragadtatva. Unalmasnak, vontatottnak találták, szerintük a “The Mandalorian volt az a Boba Fett-sorozat, amit a rajongók megérdmeltek (volna)“. Úgy gondolom azonban, hogy az igazság nem is állhatna távolabb ettől.

(A The Mandalorian 2. évadának végét követően) a filmes kánon szerint a Császár, Darth Vader és a 2. Halálcsillag pusztulása után 5 évvel járunk (összehasonlítási alapként: eredeti hőseink, Luke Skywalker és húga, Leia Organa hercegnő ekkor 27-28 évesek). Boba Fett (Temuera Morrison) és fejvadász társa, Fennec Shand (Ming-na Wen) visszatér a Tatooine bolygóra, hogy Jabba a Hutt 5 évvel korábban megüresedett helyét átvéve a helyi alvilág élére álljon. Jabba palotájában rendezkednek be, ahová a bűnügyi körökben forgó, kisebb-nagyobb figurák elmennek tiszteletüket tenni, és némi ajándék átadásával kifejezni a behódolásukat, Fettnek azonban javarészt inkább személyesen kell együttműködésre bírni a gengsztereket. Mos Espa városába érve megismerkedünk a helyi polgármesterrel (bár én inkább helytartóként fordítanám, az Star Wars-osabb 🙂 ), Mok Shaizzal (Robert Rodriguez), a Menedék néven híressé vált kantin twi’lek úrnőjével, Garsa Fwippel (Jennifer Beals), a huttok trónkövetelőivel, jawákkal, buckalakókkal, és mindenféle más, sokszínű népséggel. Fett, miközben birodalmát próbálja kiépíteni, időről időre visszavonul saját kis “szentélyébe”, hogy egy gyógyító bakta-tartályban korábbi sérüléseit kikúrálja. A gyógyulás közben újra és újra felrémlenek előtte múltjának kulcsfontosságú pillanatai: a megteremtése a Camino bolygón, apjának elvesztése a Geonosison, vagy hogy hogyan sikerült neki kimásznia a Sharlacc gyomrából, és eljutnia oda, ahol most tart…

Eleve A Jedi visszatér c., 6. filmben látott Sharlaccba való beesés egy ikonikus pillanat e közkedvelt karakter számára, akárcsak az a mára “legendának”, nem kánonhűnek/Disney előttinek tartott regény/képregény történet, mely az onnan való kiszabadulását fogalmazta meg. A népszerűsége ettől függetlenül töretlen volt a rajongók körében, ezért nem is érte olyan negatív visszhang, amikor a The Mandalorian 2. évadában ismét színre lépett. Tény, hogy az ottani felbukkanása legalább annyira badass, mint amilyennek a karakter gyerekkorunk szép emlékeiben élt, és az is, hogy a hős mostani megformálója az a Temuera Morrison, aki annak idején a 2. részben, a Klónok támadásában apját, Jango Fettet is alakítota. Morrison azóta megöregedett, ez egyértelműen látszódik rajta, és nem is egy nagy színésztalentum, amire igazán lehetne építeni. Van egy kisugárzása, amit a hangja és a kora okoz, ami fenyegető külsőt kölcsönöz e fejvadásznak, így a kontinuitás szempontjából jó döntés volt őt megtartani a szerepre. De vajon megvan-e benne a kvalitás, hogy elvigyen a hátán egy önálló sorozatot?

A látottak alapján azt kell mondjam, hogy meg. De nagyon sok kell ehhez Filoni, Favreu és Rodriguez rendkívül aprólékos világteremtéséből, szakmai hozzáértésükből, és abból, hogy mind egy nagyon egyedi, különleges lencsén keresztül szemlékik a világot és a filmkészítést. A sorozat részeit látva sokszor azon kapja magát a néző, hogy nem is igazán az számít, mi zajlik éppen, hanem az, hogy HOGYAN, az pedig lehengerlő. Készítőink olyan filmtörténeti klasszikusokból merítenek, mint a Farkasokkal táncoló, A 13. harcos, Az utolsó szamuráj, a Gladiátor és az Arábiai Lawrence. Együtt parkour-ozunk Fennec Shanddal Mos Espa arab világ által inspirált házainak tetein, mintha csak egy Assassin’s Creed-játékból ugrottunk volna elő. A különféle homokszörnyek és az erőpajzsos bérgyilkosok miatt újra és újra a Dűne rémlik fel előttünk. A 3. rész a belvárosi üldözéses jelenettel és a kibernetikus, fura külsejű lázadó fiatalokkal egy az egyben tisztelgés a Vissza a jövőbe 2. része  előtt, mely amúgy egyike azon utolsó franchise-oknak, amik még nem kurvultak el, és adták el magukat a woke Hollywood keselyűinek. Hosszú percek telnek el anélkül, hogy egyáltalán megszólalna bármelyik karakter. A vizuális történetmesélés egyszerűen fantasztikus. Látjuk Fettet kimászni a Sharlacc gyomrából, hogy aztán a lomizó jawák lerabolják róla a tulajdon páncélját. Tanúi lehetünk annak, hogyan esik a buckalakók fogságába, és hogyan sikerül szép lassan kivívnia az elismerésüket, elnyerni a bizalmukat és a barátságukat, és egy másik oldalról bemutatni ezt az eddig barbárnak hitt, ámde rendkívül különleges népséget.

Mert hát mit tudunk a buckalakókról? Hogy egy hitvány dögevő banda, akik terrorizálják a tatuini farmtulajdonosokat, elrabolták és halálra kínozták Shmi Skywalkert, Anakin anyját (Luke és Leia nagyanyját), majd megtámadták Luke-ot is később, felnőttként, és most először Fettel is elég mostohán bántak. De minél több időt tölt el a fogságukban Fett, annál jobban kezdjük vele együtt mi is megismerni a primitív társadalmi berendezkedésüket, a harcos nomád kultúrára való összpontosítást. Megtanítják őt harcolni a jellegzetes pálcájukkal, ruhát és fegyvert kap tőlük a beavatási szertartásuk során, így megtudjuk, miért is visel fekete, kaftánszerű öltözéket a fejvadász-páncél alatt, és hogy a vagány botja a The Mandalorianból honnan származhatott. Cserébe Fett edukálja őket: megtanítja őket a fegyverhasználatra, robogókat lop nekik, együtt megtámadnak és kifosztanak egy Pyke-ok által üzemeltetett fűszercsempész vonatot, és a vízkeresés módszerét is segít számukra egyszerűbbé tenni. Fett a törzs tiszteletbeli tagjává válik, és az egész folyamat, ahogy eljut ide, és ahogy átesik a szertartáson, egyszerűen csodálatos. Remek az “érem” másik oldalát is látni, hogy nem csak a megszokott brutalitást kapjuk a buckalakók részéről. Ugyanígy fantasztikus volt a The Mandalorianban a 2. évad utolsó előtti epizódja, mely pedig a birodalmi katonák szemszögéből mutatta meg nekünk a világot, és az egyik legjobb, legizgalmasabb, legdiadalmasabb epizód volt az eddigiek közül. Egyszóval kiváló a párhuzam ezzel is.

Egyedül a zene tűnik kevésbé hangsúlyosnak, amit a The Mandalorianhoz hasonlóan itt is a svéd Ludwig Göransson készített. Egy törzsi, indián őslakos stílusú muzsikát választott, ami nagyban különbözik elődje zenei westernekre emélkeztető anyagától, de ez nem is baj, hiszen két nagyon különböző karakter történetét kívánják bemutatni. Erőteljesebb azonban a humor, mely #BébiYoda hiányában egyelőre sokkal inkább felnőtt, mint gyermeki, és Favreu keze nyomát érezni benne, akinek az MCU sok poénját is köszönhetjük. És ÚRISTEN, beszélhetünk végre arról, hogy Camie (Mandy Kowalski) és Laze (Skyler Bible) KÁNON LETT?!?!

A legeslegelső, 1977-es film (a későbbi 4. rész, Az új remény) egyik kivágott jelenetében tanúi lehetünk annak, hogy az ifjú siheder Luke ellátogat a Tosche-állomásra, ahol helyi barátaival szokta múlatni az időt. Camie, Laze, Deak, Windy, Tank és Biggs közül inkább csak utóbbi tekintett rá igazán barátjaként, később pedig együtt repültek az 1. halálcsillag ellen is.

Laze és Camie már akkor is egy pár voltak, most pedig, Boba Fett sorozatában is találkozunk velük egy vendégszerep erejéig. Mint az OG-filmek szerelmese, számomra ez egy igazán szívetmelengető easter egg volt. 😀

Hétről hétre haladunk előre és hátrafelé is az időben, és mind inkább tetszik a sorozat antológia-jellege. Nem egy karakter történetének ívét mutatja be, ahogy pl. a The Mandalorian, hanem mintha tényleg egy könyv lenne, ami egyazon korban, párhuzamosan zajló eseményeket, egyidőben tevékenykedő hősöket mutatna be, egyfajta világot teremtve ezáltal. És ez sokaknak nem tetszik. Mert pl. milyen dolog az, hogy a címszereplő Boba Fett, de az 5. rész szinte kizárólag a The Mandalorian testvérsorozat hőséről Din Djarinról szól? Vagy ott a 6. rész, ahol aztán az összes nagyágyút eldörrentik, és látjuk Luke Skywalkert (a digitálisan profin megfiatalított Mark Hamillel) edzeni Bébi Yodával, látjuk Artoo-t és Ahsokát (Rosario Dawson), ismét Din Djarint (Pedro Pascal), felbukkan ismét a tatuini Cobb Vanth (Timothy Olyphant), aki hollywoody klasszikus westernekre emlékeztető pisztolypárbajba keveredik a rajzfilmsorozatok egyik legendás fejvadászával, Cad Bane-nel (Corey Burton)! Na és az abszolút easter egg Danny Trejo, mint egy rancor-pecér? 😀

Ez egy szerelem-sorozat a rajongók számára, sokan viszont leragadnak a külsőségeknél (pl. a siklós banda nem túl Star Wars-hű dizájnjánál, ami szerintem sem telitalálat, de kreatív színfoltja a cselekménynek). Annyi kiváló utalás van korábbi eseményekre a Star Wars világán belül, hogy arról órákat lehetne beszélni. Látszik, hogy olyan emberek készítik, akik rendkívül mélyreható ismeretekkel és tisztelettel rendelkeznek az alapmű iránt, melyet fantasztikus módon tudnak adaptálni. Bryce Dallas Howard zseniális rendező, mérföldekkel jobb, mint színésznőként, és itt és a The Mandalorianban is sikerült igazán kiemelkedő, maradandó epizódokat rendeznie.

Na és a finálé? Megmondom őszintén, az előzetes kémjelentések alapján kicsit másra számítottam. Volt beharangozva egy LukeLeiaHan újratalálkozás digitálisan megfiatalított színészekkel (mert állítólag mind megállapodott a Disney-vel és Lucasfilmmel, hogy engedélyezik akár a haláluk után is az arcuk hasonmásainak digitális replikációját ezekhez a művekhez). Beszéltek arról, hogy még az utolsó pillanatokban is újraforgatások zajlottak, mert akkora volt a zűrzavar a projekt körül. És arról is, hogy a producerpáros Filoni és Favreau minden apró utalásával arra készül, hogy kitörölje a kánonból a 7-8-9. részt, és megpróbálja ezzel visszahódítani az eredeti rajongótábor nagy részét. Nos, ezek közül úgy tűnik, egy sem valósult meg.

Nem tudom, hogy ennek az volt-e az oka, mert nem is állt ez a szándékukban, vagy – amit inkább elképzelhetőnek tartok – nem volt rá lehetőségük. Már eleve nagyon bátrat húztak a The Mandalorian 2. évadának fináléjával, a sokáig titokban tartott Luke-visszatéréssel, ami összehozta a rajongókat. De megmutatkozott az erejük és befolyásuk vége abban, hogy nem sikerült megakadályozniuk Gina Carano színésznő kirúgását és nyilvános meghurcolását, még ha az azt is eredményezte, hogy emiatt legalább egy, de lehet hogy több tervezett új projekt is (pl. a The Rangers of the New Republic) teljesen kútba esett, és neves rendezők álltak fel az asztaltól “kreatív nézetkülönbségek” miatt (pl. Patty Jenkins Rogue Squadron). És ennek az oka még mindig a hollywoodi woke vízfej és Kathleen Kennedy személye, akinek minden negatív PR ellenére még mindig megdönthetetlen a befolyása. Ezekkel szemben Favreu és Filoni tehetetlen, hiába lett előbbi az animációs igazgató a Lucasfilmnél, és volt utóbbi az, aki az csilliódolláros MCU-franchise-t útjára indította a Vasember-filmekkel.

Mi is volt a gond a fináléval? Nem sok, inkább csak a reményeink meg nem valósítása. Egy nagyszabású, többfrontos harcnak beállított, valójában kb. 100 karakter összecsapásának lehettünk tanúi. Ez egy bolygóméretű konfliktusnak alig nevezhető, de ha belegondolunk, hogy a Tatooine egy 90-akárhány százalékban lakhatatlan, sivatagos vidék, a lakossága pedig elenyésző, akkor afféle regionális csörtének elfogadhatjuk. Boba Fett és Fennec Shand arra számítanak, hogy a városok többi frakciója semleges marad a pyke-okkal való csata közben, de kiderül, hogy a pyke-ok megkentek mindenkit, így Boba és maroknyi csapata magára marad, sőt, minden oldalról bekerítik őket. Ennek ellenére ő, Fennec Shand, a vuki fejvadász-gladiátor Krrsantan, a siklós banda, és Mos Pelgo néhány tettrekész harcosa, kiegészülve Din Djarinnal hősiesen helyt áll, nem is igazán a remélt haszon és territoriális uralom, hanem a lakosság védelme érdekében. Érdekes, ahogy Boba eljut oda, hogy immár nem könyörtelen fejvadászként akar más csicskása lenni, hanem nyugalomban, becsülettel igazgatni egy térséget, mely karakteridegennek hathat ugyan első és második pillantásra is, de jó példája annak, hogy mire megöregszünk, már nagyon nem akarunk más szarakodásával és csesztetésével foglalkozni, csak nyugodtan leélni azokat az éveket, amik még hátra vannak. Szóval még ha szokatlan is ez a figurától, simán tudok vele azonosulni.

Tetszett, hogy Din Djarin, akit saját, addigi mandalori társai kivetettek maguk közül, csak mert le merte más előtt venni a sisakját, bajtársra talál Bobában, és képesek akár halálukig is harcolni a becsület érdekében. Tetszett, látványos volt, kicsit Butch Cassidy és a Sundance kölyök-re hajazott, azaz a fináléban is folytatódtak a filmtörténeti klasszikusok által inspirált jelenetek és operatőri megoldások (pl. King Kong). Fennec Shand különösen tetszett, mert nem csak az egybites, “vagány, modern nő vagyok, aki mindenkinél mindent is jobban csinál” figurát képviselte. Amikor a siklós csajszi szerényen köszönetet mondott neki, amiért megmentette, megjegyezte, hogy tetszik, hogy van modora. És kell ez szerintem, főleg, mert a siklós csajszi nagyon a mai milleniál woke fiatalság bármelyik képviselőjére hajazott (és emiatt épp elég idegesítő volt már a jelenléte is), de abban a jelenetben benne volt az alázat a fiatal részéről, és az érdemeinek elismerése az idősebb korosztály részéről. Aztán ahogy Fennec egyedül ledesszantozta a pyke-ok és árulók főhadiszállásán a vezetőket, szintén pöpec volt, na.

A finálé nagy(on várt) meglepetése Bébi Yoda, azaz Grogu volt, aki a 6. rész végén Luke által válaszút elé kényszerült. Vagy az apafigura Din Djarin által ajándékba küldött, beszkar-páncélt választhatta, vagy Yoda egykori, mini fénykardját. És szerintem ez a mozzanat volt igazán az, ami sok rajongót izgalomban tartott. Mert ha Grogu a fénykardot választja, akkor azzal Luke első tanítványává avanzsálódik, ami jelképesen azt is jelentette volna, hogy e sorozat aláássa és semmissé teszi a 7-8-9. részt, és örökké eltöröné a kánonból. Hiszen a 7-8-9. rész szerint Luke első tanítványa saját unokaöccse, Leia és Han fia, Ben Solo volt. Ha viszont most mégis Grogu vált volna az első tanítványává, reménykedhettünk volna abban, hogy új kánon indul el, melyben már nem kell odaképzelnünk a végére a 7-8-9. részt. És ez pokolian jó érzés lett volna. Ha viszont Grogu nem a fénykardot, hanem a beszkar-páncélt választja, akkor az azt jelenti, hogy hátat fordít a jediknek és visszatér Din Djarinhoz, és nem kap kiképzést, így Ben Solo később ténylegesen az első tanítvány lett volna.

A finálé szerint ez utóbbi történt, ami sok rajongót csalódással töltött el, mert úgy érezték, hogy ezzel Filoni és Favreu csak elhúzta a mézesmadzagot, de nem lépték meg a 7-8-9. rész eltörlését, vagy azért, mert gyávák voltak, vagy mert soha nem is akarták. Árulásnak érzik ezt a producer-párostól, akik állítólag teljesen Lucas szellemiségét és a régi rajongók lelkesedését képezik a Lucasfilmen belül, de én valahogy megértem, hogy eddig érhetett el a kezük, és nem tovább. A Disney nem hagyhat jóvá egy ilyen képést. 4 milliárdot fizettek jó tíz éve a franchise jogaiért, és hiába vitt el ez többet azóta, mint amennyit kb. termelt, ez még így is rengeteg pénz, nem is beszélve arról a presztizsveszteségről, amit egy ilyen kritikus lépés okozna.

És azért is szomorú mindez, mert hiába láttunk egy remekül megfiatalított (és így a jövő generációk számára is kortalannak megmaradó) Luke-ot, az általa korábban (az eredeti trilógiában) képviselt értékek elvesznek. Luke jedi volt, akárcsak az apja előtte, de jediség ellenére nem fordított hátat az érzelmi kötődésnek (ami Leiához, Hanhoz és apjához fűzte őt). Ezen meggyőződéséért kétszer is képes lett volna önként meghalni, és ez volt az, mely végül Anakint visszatérítette a jó oldalra. E sorozatban azonban azt látjuk, hogy Luke mégis egy fájdalmas, ellentmondást nem tűrő választás elé állítja Bébi Yodát. “Vagy jedi leszel velem, vagy elmész, és a mandalori páncélossal fogsz élni“. Miért ne lehetett volna Grogu is büszke az “örökségére” (azaz apjára és megmentőjére, Din Djarinra), és lehetett volna belőle jedi egyúttal? Csak egy sith gondolkozik ilyen szélsőségesen. Grogu végül visszatér Din Djarin mellé, ami miatt kissé úgy érezni, hogy a korábbi, érzelemdús búcsújuk a The Mandalorian 2. évadának végén sokat veszít a jelentőségéből, hisz Luke így csak egy ideiglenes bébiszitterré avanzsált emiatt.

Kár volt ezért a lépésért, és így nem is tudok 10-est adni a sorozatra, mert ha valami miatt, akkor emiatt keserű az ember szájíze. Hogy mi jön ezután? Májusban a 3. és 4. rész között játszódó Kenobi, a visszatérő Ewan McGregorral és Hayden Christensennel Obi-Wan és Anakin szerepében, valamikor év végén a teljesen felesleges Andor c. sorozat a Rouge One “hőséről”, az unalmas Cassian Andorról (Diego Luna), a szegény ember Wedge Antilleséről (Dennis Lawson). És valamikor utána az Ahsoka a klónháborús rajzfilm hősnőjéről, Ahsoka Tanóról (Rosario Dawson). Lehet ezekből akár még valami jó is, vagy ugyanilyen pillanatnyi öröm, de összességében hasonló (történeti) csalódás.

 

Given + mozifilm + OVA – 10/11

Életem első, zenei témájú animéje kétségkívül az Aishite Nights (nyugaton közismertebb nevén a “Rock ‘n Roll Kids“) volt, mely egyben egyike azon ritka gyöngyszemeknek, amivel a német szinkron pl. csodát tett, és sokkal élvezhetőbbé varázsolta a zenei anyagát, mint amilyen a japán eredeti volt. Imádtam, a dalait máig megőriztem és sokszor dúdolgatom manapság is. Utána később engem is megcsapott a Gravitation szele, melyet a Kaikan Phrase követett – volna, ha akkoriban be lehetett volna szerezni hozzá az epizódokat. Sajnálom, hogy a KP akkor kimaradt, talán egyszer napjainkban sort kerítek rá. Ezt követően hosszú szünet következett az életemben az animék terén, és ha nincs a jutúb algoritmus, a Given nem is kelti fel az érdeklődésemet.

Nem idegenkedek a BL témájú történetektől, főleg, ha szépen van kivitelezve (értsd: tetszik a rajzolás módja), zsenge ifjúkoromban sokféléhez volt szerencsém soft és durvább történetek formájában (akik ott voltak 3000 évvel ezelőtt, azoknak a kukorica.avi és hasonló jellegű opuszok szerintem maradandó lelki sérülést okoztak), de ezeket mind vizuális, mind írott formában (=fan fiction) jó ideje magam mögött hagytam. Érdekes volt tehát visszakanyarodni e műfajhoz a Given kapcsán, és persze mindenképpen gyümölcsöző.

Uenoyama Ritsuka egy sokak által igencsak tehetségesnek mondott gitáros. A felső-középiskolai éveinek végén jár, szabadidejében pedig két egyetemistával, Nakayama Harukival és Kaji Akihikóval játszik egy bandában. Haru a basszusgitárosuk, Aki pedig a dobos, de nincs vokalistájuk. Ritsuka egy nap, amikor rutinszerűen szunyókálni készül az egyik lépcsőfordulóban az ebédszünetben, egy új srácot pillant meg a megszokott kis helyén. Sato Mafuyu az évfolyamtársa, egy csendes és szociálisan elég furcsa kölyök, aki mindenhová magával cipeli a saját gitárját, ám látszólag se azt nem tudja, hogyan kell használni, se a zenei világ fogalmaival nincs tisztában. Addig könyörög Ritsukának, míg az elkezdi tanítgatni, de igazán akkor szánja el magát végérvényesen, mikor meghallja Mafuyut énekelni. Teljesen lenyűgözi annak gyönyörű énekhangja, ezért magával viszi őt Akihoz és Harukihoz, akik rögtön felveszik őt is a bandába, és immár négyen készülnek egy közelgő, élő fellépésükre…

A sorozat nem nagyon szól semmiről, de mindezt mégis olyan kellemesen teszi. Lomhán cammogunk hőseinkkel egyik helyszínről és jelenetből a másikba, mégsincs hiányérzetünk. Eleve egy gyönyörű hasonlattal kezdődik az első rész: Uenoyama Ritsuka egy lépcsőfordulóban megjavítja Sato Mafuyu gitárjának elszakadt húrját, majd pendít egyet a hangszeren némi hangolás után, Mafuyu pedig szinte elalél a gyönyörtől. Ritsuka pedig úgy fogalmaz magában: “nem hittem volna, hogy eme apró akkord egyben Mafuyu szívének húrjait is megpendíti“. Te úristen. <3

Végig takarékon rotyog a cselekmény, hogy aztán az első közös fellépésükön, az utolsó pillanatban Mafuyu elképesztő drámai fordulatként mégis képes legyen énekelni a közönség előtt, meglepve ezzel nemcsak három társát, de a vendégeket is. Mafuyu lelkét ugyanis súlyos, nyomasztó depresszió emészti: előző iskolájában öngyilkos lett a gyerekkori játszópajtása és első szerelme, Yuki, akinek a holttestére ráadásul ő talált rá. Azóta bezárkózva élt, mert nem tudta megfogalmazni azokat az érzéseket, amiket a szeretett ember távozása benne okozott. A srácok megbízzák őt, hogy írjon szöveget az első közös daluknak, de Mafuyu látszólag nem halad vele sehova, így azok lassan lemondanak arról, hogy bármit is elő tud majd adni. Ekkor jön a meglepetés, amikor Mafuyu mégis megszólal, és szabályosan kiénekli a lelkét a közönségnek. Az egész dalszövegírás és éneklés egyfajta csodálatos terápiának tekinthető számára, ami segít szembenézni a történtekkel és megbirkózni a gyásszal, segít kimondani azokat az érzéseket, amiket eddig nem sikerült. És segít neki egyben elköszönni is Yukitól, akivel együtt nőttek fel, először csókolták egymást, először szerelmeskedtek egymással, és akinek a lelke mindig is ott fog lakozni benne.

És ezen kívül annyi lehetőség van még a sorozatban! Ott van Ritsuka vívódása, hogy egy fiúba szerelmes. Ott van Haru, aki egyértelműen vonzódik a rosszfiús külsejű Akihoz, Aki viszont egy olyan fiatalemberrel él együtt, akibe maga is a tehetsége miatt szeretett bele. Megmondom őszintén, azt hittem, hogy 11 résznyi betegesen poénos részt fogok végigröhögni, a jutúb ugyanis tele van mindenféle best-of válogatással, amiben Ritsuka próbálja először tagadni, majd elfogadni az érzéseit Mafuyu iránt, elképesztő humorosan tálalva. De lemegy a sorozat 3/4-e, és ebből szinte alig kapunk valamit (ahogy a BL-vonalból is csak rendkívül finom utalásokat, semmi nyers erotikát), a koncertet látva pedig a közönséggel együtt rendesen kiugrik a néző szíve is a helyéről, és meg kell mondjam, rendesen megkönnyeztem ezt a jelenetet. A mozifilm és az egy résznyi OVA a tinédzserfiúk helyett a két egyetemistára, Akira és Harura helyezi a hangsúlyt, és arra a szerelmi háromszögre, ami felőrölni látszik őket belülről, és arra, hogy a zene által hogyan sikerül mégis jobb emberré és egymás méltó társaivá válniuk.

Ez egy csodálatos történet, gyönyörűen mély érzésekkel és gondolatokkal átitatva, szerintem az egyik legjobb, amit valaha láttam. Ajánlottan kötelező mindenkinek, akinek a lelke egy kis gyógyulásra vágyik.

 

Backflip!! – 10/8

Folytatom kalandjaimat olyan modern kori animékkel, amik gyerekkorom szép történeteit idézik fel bennem. Tornás anime szerintem nem sok van, egy klasszikust ismerek csupán, aminek Hikari no Densetsu volt a címe, és még egy német csatornán láttam annak idején. Szép emlékeim fűződnek hozzá, és azóta is jó lenne újra megnézni. Így nem is volt kérdés, hogy ebbe a szembejövő, fiútornászos sorozatba is bele fogok nézni.

Futaba Shotaro egy alsó-középiskolás tinédzser, akitől alapvetően nem áll távol a sport világa, ám hiába voltak kiruccanásai az úszás, a foci és a baseball irányába, nem sikerült különösebben kimagasló sporteredményeket elérnie. A tanév vége felé egy alkalommal azonban felfigyel felső-középiskolai férfi ritmikus gimnasztikai verseny döntőjére, melyen lenyűgözi őt a Soshukan Magániskola csapatának előadása. Annyira rabul ejti ez az eddig sosem látott sportág, hogy ebbe az iskolába jelentkezik továbbtanulni, és amikor év elején a tornászfiúk új tagokat toboroznak, maga is úgy dönt, hogy csatlakozik hozzájuk.

Megmondom őszintén, kicsit aggódtam, hogy elmegy debil irányba a történet a fiúk+torna+csilivili testhezálló jelmezek miatt, és záporoznak majd a meleg poénok/abúzus, amit a fiúknak a társadalomtól emiatt el kell szenvednie. De már az első rész káprázatosan szépre sikerült. Az idén látott animéknél eddig mind rendkívüli mértékben elégedett voltam az animáció minőségével, ami célzottan az ábrázolt tevékenységet (sport, zenélés) illeti. Viszont néha meg annyira átmennek minimáldizájnba, hogy a figurák úgy mozognak (pl. egyszerű séta közben), mint egy két lábfejjel rendelkező deszkapalánk. És ez néha olyan kiábrándító tud lenni, mert egyik oldalon ott vannak ezek a csodálatos, hiperrealisztikus mozdulatok (itt a tornában, a Seiin-ben a röpiben, a Givennél a fellépéseknél), a másik oldalon meg kapunk egy csoffadt, pálcikaemberekre emlékeztető megvalósítást. Nem tudom, mennyire kézi/gépi rajzolásúak a realisztikus animációs részek, és mennyi belőle rotoszkópikus megoldás, de számomra olyan fura ez a kettősség.

A cselekmény szinte egy az egyben a Seiinből ismerős: fiatal elsősök bekerülnek egy náluk idősebbekből, főleg végzősökből álló csapatba, akik szeretnék még ballagás és érettségi előtt elérni a kitűzött célt, és kvalifikálni magukat az országos bajnokságra. Megismerjük a rivális iskolák csapatai közül az egyiket (a legkomolyabb ellenfélnek bizonyuló Hakumei együttesét), és végigkövetjük hőseinket, ahogy a területi és megyei bajnokságon való eredményes fellépéssel hogyan sikerül kivívniuk az indulás lehetőségét a nemzeti szintű megmérettetésre. Sajnos, ahogy a Seiinnél, itt is véget ér a cselekmény, jön azonban nyáron a mozifilm, ami már az országos bajnokság eseményeit fogja feldolgozni. Kellemes hangulatú, kevésbé borongós, mint a Seiin, nincsenek olyan komoly témák benne, mint pl. az öngyilkosság. A srácok viccesek, pajzánok, kockák, de mindemellett elkötelezettek a sport iránt, és persze hűségesek edzőjükhöz, a sérülés miatt karrierjét korán feladni készülő Shida tanár úrhoz, akinek szintén nagy álma, hogy a sport segítségével ismét nemzeti versenyen vehessen részt.

Tulajdonképpen ez is a baj ezekkel a rövid, 10-12 részes sorozatokkal. Ledarálja az ember egy délután alatt, és hirtelen kap egy löket boldogsághormont, hogy milyen izgalmas is volt megismerni a történetet. Aztán ahogy ez leülepszik, átveszi a helyét a hiány érzete, hogy néztük volna még ezt tovább is, mennyire érdekes lett volna egy közös versenyzés és edzőtáborozás után a riválisokat is jobban megismerni, és hogy a cselekmény ne csak pár hónap eseményeit ölelje fel, hanem esetleg éveken keresztülívelve mutassa be hőseink jellembeli fejlődését is (a sportbéli mellett). Megint csak a régi sorozatokat tudom felhozni, az Attack No. 1-t, ahol Kozue és barátai, ellenfelei a néző szemei előtt nőnek fel, és érnek el a felnött világbajnokságig, vagy Tsubasáékat, akik kisiskolás gyerkőcökből tinédzserré serdülnek, a folytatásokban pedig immár felnőttek közt játszanak… Egy jó történet szán időt arra, hogy mindezt hosszan bemutassa. Olyan, mintha a sorozatok is a mai nézői igényekhez idomultak volna, hogy a gyors ledarálással ideig-óriág az ember elmerüljön bennük, de ne köteleződjön el érzelmileg túlságosan, és ugorhasson rögtön tovább a következőre.

 

Pinocchio – 10/8

Megvan az a fájdalom, mikor egy évek óta halogatott sorozatra végre rászánod magad, mert hiába hosszú, kicsit mégis örülsz, hiszen Park Minyeong mégis csak az egyik kedvenc színésznőd, és így csak nem lehet az olyan rossz, és aztán RÁJÖSSZ, hogy nem Park MINYEONG, hanem PARK SHINYE a női főszereplő? Egy olyan Lee Jongsukkal férfi főszereplőként, akitől sose voltál igazán elájulva?

Mikor megláttam, milyen ökör voltam, hogy nem néztem jobban utána a sorozat szereplőinek, majdnem kiléptem. De csak majdnem. Iskolás, munkahelyes, két számomra inkább negatív (vagy legjobb esetben is csak semleges) színésszel… Az ilyenek állnak a lehető legtávolabb az ízlésemtől. Mégis volt valami már az első részben, ami megfogott. A mellékszerepekben csodálatosan tehetséges színészeket pillantottam meg, és igencsak érdekesnek tűnt a kiinduló cselekmény/konfliktus, ráadásul meglepő módon minimálisak voltak a filler jelenetek, amik miatt csak annyi történt, aminek történnie kellett, nem futottunk felesleges köröket, nincs annyira az arcunkba tolva termékelhelyezés… Egyszóval valahogy felkeltette a kíváncsiságomat a dolog.

Gi Hamyeong (Nam Dareum, később Lee Jongsuk) egy vidéki kisvárosban szüleivel és fivérével, Jaemyeonggal (Yoon Gyunsang). Apjuk (Jung Ingi) a helyi tűzoltóság bevetési egységének vezetője, az anya (Jang Youngnam) a gyerekekről és a háztartásról gondoskodik. A boldog, családi életet egy nap azonban egy szörnyű katasztrófa egy csapásra megváltoztatja: a helyi szemétlerakó épületében tűz üt ki, Gi parancsnok pedig a helyszínre vezényli a csapatát. A brigád behatol a lángoló épületbe, mert azt hiszik, bent rekedt két dolgozó, ám az épület robbanások sorozata következtében megsemmisül. A tűzoltók odavesznek, a holttestteiket mind megtalálják, egyedül Gi parancsnokét nem. Egy szemtanú (aki állítása szerint Pinokkió-szindrómától szenved, azaz képtelen hazudni) azt állítja, látta elmenekülni a férfit a helyszínről, a közvélemény és a sajtó tehát azonnal azt feltételezi, hogy a parancsnok a halálba vezette a szeretteiket, ő maga azonban el akar menekülni a felelősségre vonás elől. A feleségét és a két fiát szörnyű zaklatásnak teszik ki, aminek következtében az édesanya elkeseredettségében úgy dönt, nem tud tovább együtt élni a szégyennel és megaláztatással, és véget vet az életének: leveti magát egy szikláról, és magával rántja kisebbik fiát, Hamyeongot is. Az egyedül megmaradó fivér, Jaemyeong mindannyiukat halottnak hiszi, és egyedül folytatja tovább az életét. Nem tudja azonban, hogy Hamyeong túlélte a zuhanást, és kihalászta őt a tengerből egy idős bácsi, Choi Gongpil (Byun Heebong). Az erősen szenilis úr azt hiszi, régóta halottnak hitt, idősebb fiát, Dalpót kapta vissza az égiektől, és befogadja a gyermeket. Nem örül ennek azonban a Szöulból hazaköltöző, kisebbik fia, Dalpyeong (Shin Jungkeun), aki a válása után a kislányával, Inhával (Park Shinye) készül vidéken új életet kezdeni. Az idős bácsi egészségi állapotára való tekintettel azonban belemennek a játékba, és eljátsszák, hogy a jövevény valóban Dalpo. A gyerekek iskolatársak lesznek, idővel felcseperednek és szépen össze is barátkoznak. Dalpo azonban megtudja, hogy Inha anyja a híres újságíró és riporter, Song Chaok (Jin Kyung) egyike azoknak, akik korábbi családját hazugságokkal tönkretették. Inha mit sem sejt a történtekből, és minden álma, hogy egy nap ő is riporter lehessen. A fiatalok az iskola elvégzése után végül együtt döntenek úgy, hogy erre a pályára lépnek, ám a sors úgy hozza, hogy két rivális csatornánál kapnak állást: Dalpo a YGN-nél, Inha pedig az MSC-nél.

Alapvetően… meglepő módon semmi bajom se a történettel, se a színészekkel. Ez egy jól felépített, cselekmény szempontjából kellő sebességgel haladó sorozat. Nincsenek felesleges kitérők a szponzorok üzleteibe (kávézók, éttermek), minimális a részegen hőbörgés és önmagukból kivetkőzés. Tetszik, hogy bemutatja a szakma különböző rétegeit: a lótifuti gyakornokokat, akik az új sztorik után szaladgálnak, a terepen egymással rivalizáló tudósítókat, a sajtószobát a meglepően szimpatikus és kellő igazságérzettel bíró főszerkesztőkkel, végül a felettük álló híradós bemondókat is. Persze, eleinte megy az újoncok csicskáztatása, de nem fordul át az egész a megszokott hatalmi játszmába és megalázásba, ami a legtöbb, munkahelyi sorozat rákfenéje. Különösen tetszik a YGN-es szerkesztő, Hwang Gyodong (Lee Pilmo), aki pályakezdő hibáját akarja jóvá tenni azzal, hogy Hamyeongnak/Dalpónak megad minden támogatást apja tisztázásához. MSC-s párja, Kim Gongju (Kim Kwangyu) meg hiába dolgozik az erkölcsileg züllöttebbnek beállított csatornának, mégis igyekszik a gyakornokaiban az emberségességre való törekvést szorgalmazni. A másodvonalbeli szereplőink, a hősök riportertársai, Seo Beomju (Kim Youngkwang) és Yun Yurae (Lee Yubi) is egészen elfogadható, kicsit úgy érezni, hogy az ő tökéletlenségük (Beomju vaksága a társadalmi erőviszonyokat illetően, Yurae gyerekes, idegesítő manírjai) mind inkább a két főhős makulátlanságát igyekszik kidomborítani. Nagyon kedvesek az interakciók Dalpo és új családja közt, semmi ordenáré viselkedés, semmi meg nem bocsájtott sértődés, csak szeretetreméltó, kedves emberek. Senkiről nem érzed, hogy felesleges, mindenkiből épp annyit látunk, amennyit kell, és teljesen ki vagyunk békülve vele.

A közepe táján úgy éreztem, hogy a hagyományos 16 rész helyett utólag bővítették ki 20-ra, látván az esetleges népszerűségét. Kicsit ugyanis így túl hamar megvan a lelepleződés, a fivérek újra találkozása, és a sorozat 2/3-ánál kezd valami sötét és alattomos kibontakozni, ami más gazembereket (is) sejttet a háttérben. Történik egy hasonló baleset, mint 13 évvel korábban, és a sajtó egyes képviselői (befolyásos pénzemberek nyomására) a felelősök helyett ugyanúgy egy bűnbakot igyekeznek előtérbe tolni. Az áldozat ezúttal Inha és Dalpo volt iskolatársa, An Chansu (Lee Jooseung), a fiatalok azonban összefognak, hogy bizonyítsák az ártatlanságát, és ne ismétlődhessen meg ugyanaz a tragédia, mint korábban a Ki-családdal. Kicsit lelassul a tempó, jobban fókuszálunk az érzésekre, az események hatására, mely megterheli a karakterek lelkét (Inha folyamatos bűntudata a Dalpóval történtek miatt, Beomju vívódása, amiért ennyire félreismerte az anyját, és az ilyen sötét üzelmekben vett részt). A megoldás egy kissé antiklimatikus, és valamelyest kiszámítható volt. A tanulság számunkra már ismert, a koreai közönség viszont azóta se tanult belőle (= ha valami gusztustalan, politikai susmus van, mindig előrángatnak egy idolt, akire ráhúzhatnak valami botrányt, csak hogy a közvélemény érdeklődését, figyelmét eltereljék a valós problémáról).

Nem tudom. Nem tudok sokat írni, ez egy jó tempójú, jó cselekményű, és jó karakterekkel operáló történet volt, különösebb kifogásaim nem is merültek fel. Még a színészi játékkal sem volt bajom, azaz összességében egy nagyon kellemes meglepetésként ért.

Captain Tsubasa J TV (1994) – 10/7-8

A Pinocchio befejezése után úgy éreztem, megint valami animét kívánok. Ezt a sorozatot azóta sem sikerült angol felirattal letöltenem (sőt, szerintem nem is létezik hozzá full angol felirat, pedig amúgy jó lenne), szinkronosan viszont nem volt hozzá ingerenciám. Úgyhogy kénytelen voltam francia felirattal letölteni és megnézni azokat a részeket, amik hiányoznak. Tudom nagyjából, mi a történet, sok szófordulatot már megismerek, illetve megértek, így tudom, mi a cselekmény fő csapásiránya. Viszont pontosan amiatt szántam rá magam a sorozat megnézésére, mert ad pluszt és némi folytatást az eddig bemutatott történetekhez képest, és nagy kár, hogy pont ezekhez nincs érthető nyelvű felirat. Pedig… hú bakker, micsoda hullámvasút volt ez a sorozat!

Alapvetően a sztori hasonlóképpen kezdődik. A 10-11 éves Oozora Tsubasa a szüleivel (háztartásbeli anyuka, hajóskapitány apuka) Shizuoka prefektúrába, Nankatsu városába költözik, ahol megismerkedik az állami, Nankatsu általános iskola fiú focicsapatának tagjaival, a Shutetsu magániskola elit csapatával, és beválogatják a Nankatsu városi serdülő focicsapatba. A gyerekek együtt indulnak meg az országos bajnokság felé vezető, rögös úton.

Végigkövetjük kalandjaikat a selejtezőkön keresztül, ahogy eljutnak az országos bajnokságra, megismerkedünk a legfőbb ellenfeleikkel. Hőseinket mind ismerjük a korábbi, eredeti sorozatból (ami 1983-as és 128 részes) és a mangából (ami 1981-ben indult), ez a 28 éves sorozat pedig részben újrafeldolgozás, részben folytatásnak tekinthető. Vannak elhajlások az eredeti mangához és az 1983-as (és 2018-as) sorozathoz képest, amik olykor egész érdekesek, máskor feleslegesek és bosszantóak. Tsubasa másképp ismerkedik meg Misakival… Wakabayashi nem meccs közben sérül meg a lábán, hanem biciklizés közben megment egy kisfiút attól, elgázolják, és megüti magát… Misugi Yayoi helyett Tsubasát pofozza fel, ráadásul meccs közben, amiért jobb helyeken lap, bírótól függően akár kiállítás is járhat, ami nagyon karakteridegen tőle, mert Misugi jobban szereti Tsubasát annál, semhogy valaha tettlegességre kerüljön sor kettejük közt. Kapunk egy megható háttérsztorit Matsuyamához (meccs közben tudja meg a csapata, hogy régi edzőjük meghalt), aki mindig is kicsit mostohagyermeke volt a sorozatnak (mert Tsubasa álmait, vágyait ismerjük; tudjuk, hogy Misugi milyen betegséggel küszködik és milyen élni akarás hajtja őt előre, hogy tovább focizhasson, Kojiro családi nyomorúságáról nem is beszélve). Matsuyamáról mindig csak annyit kaptunk eddig, hogy szerény sorú, északi fiú, aki cudar körülmények között, hóban, sárban kénytelen edzeni (a többiekhez képest), és emiatt jól összekovácsolódott a csapata. De semmi igazán személyes, míg a Yoshiko-s szerelmi szál meg nem jelenik később az életében. Szóval ez árnyalta kicsit a figuráját. Misaki sztorija is érdekes, az anyuka távozása a család életéből, és hogy gyermekként ő az iszákosnak tűnő apját választotta az anyja helyett. Az 1983-as sorozat szerint az anyuka új életet kezdett, Misakinak született mostohatestvére is, és egy alkalommal elment meglátogatni az anyját, látva azonban annak boldog, családi életét az új gyermekkel, inkább visszament az apjához. Hasonló múltat sejttet a 2018-as sorozat is, mely sajnos ezt a szálat kihasználatlanul hagyta, csak a mamát látjuk, ahogy meghatódva a lelátóról nézi a kisfiát a Nankatsu csapatában játszani, semmi többet.

Az animáció sajnos nem szép. Hasonlóságban követi az eredeti manga és 1983-as sorozat esztétikai vonalát, rányomják azonban a bélyeget a 90-es évek animációs stílusjegyei: zömök, húsos, korukhoz képest túlságosan izmos kisgyerekek, elnagyolt, stílustalan ruhák (referenciaként példa Mamoru figurája a Sailor Moonból…), amikben ormótlanok, nem elegánsak a karakterek. Meglepő módon egyedül a klasszikusan is magasabb, fejlettebb testalkatú figurák néznek ki egyáltalán VALAHOGY elfogadhatóan: Kojiro és különösen a kapus, Ken tűnik csinosnak (bár Ken mindig is az volt). A zene nagy visszaesés az eredeti sorozathoz képest, de itt is vélhetően szerzői jogi okai lehettek annak, hogy új zenei anyagot kellett készíteni. Az opening egy klasszikus, tematikához illeszkedő, életvidám és hurráoptimista dal, az ending inkább lányos-romantikus ballada.

A szinkronhangok viszont érdekesek. A gyermek Tsubasát ugyanaz a színésznő, Ogai Yoko szinkronizálta, mint az 1983-as sorozatbelit, aki egyben a történet megteremtőjének, a mangarajzoló Takahashi Yoichinek a felesége is (és ha valami, ez mindig kicsit bizarr volt számomra… nem túl perverz dolog ágyba bújni azzal, aki az általa megteremtett kisfiúnak kölcsönözte a hangját?). Wakabayashinak a 90-es évek egyik legendás szinkronszínésze, Shinichiro Miki kölcsönözte a hangját, akit olyan nagysikerű történetekben is hallhattunk, mint a The Vision of Escaflowne (Allen Shezar) vagy Weiss Kreuz (Youji), a felnőtt Misakinak pedig a hasonlóan híres Yuki Hiro (Weiss Kreuz, Shoujo Kakumei Utena, stb.). Kojiro hangja (Hiyama Nobuyuki) jóval lágyabb és gyöngédebb, mint az eredeti sorozatban, nem csak erőszakös, mély, hörgő hangon beszél, hanem árnyalja a figuráját, főleg, amikor Takeshivel vagy családtagjaival beszél. Az idősebb Ishizakit az a Yamaguchi Kappei szinkronizálja, aki rengeteg szerep mellett Ranmának és Inuyashának is adta a hangját. Még olyan kisebb mellékszereplők is nagy profilú seiyuu-kat kaptak, mint Takeshi (Iwanaga Tetsuya) vagy Morisaki (Ueda Yuji) és Yayoi (Iwao Junko). A stábtagok közül rengetegen együtt dolgoztak az ugyancsak 1994-ben megjelent, Aoki Densetsu Shoot c. focis anime sorozaton is, ami bizonyára szintén nem volt véletlen egybeesés.

Szóval adott volt egy kiváló és népszerű forrásmű, remek szinkronszínészek, mégsem sikerült a sorozatnak maradandót alkotnia. Olyannyira nem, hogy ráadásul történetvezetési szempontból egy elég nagy törés is tapasztalható a sorozat 2/3-ánál. A fiúk első bajnokságos kalandjait teljes hosszában végigkövetjük, egészen a Nankatsu győzelméig, Roberto távozásáig. Nem látjuk azonban Misaki búcsúját a fiúktól, se Wakabayashi távozását, csak flashback utal rá, hogy az előbbi Franciaországba, utóbbi Németországba került. Roberto ráadásul teljesen más okból hagyja magára Tsubasát, mint az eredeti történetben: itt levelet kap arról, hogy az anyja meghalt, illetve bűntudata van, amiért Tsubasa mamája vívódik, hogy elengedje-e az egyetlen kisgyermekét egy távoli országba, egy idegen férfival, és ha nem engedi, nem fogja-e ezáltal tönkretenni a kisfiú álmait. Roberto a búcsúlevelében azt írja Tsubasának, hogy nem akarja elszakítani őt az édesanyjától meg a barátaitól. Ez egy nagyon láma indok, mert eredetileg azért nem vitte őt magával Brazíliába, mert nem hitt abban, hogy képes lesz profit nevelni Tsubasából.

És ami igazán bosszant…

Aoi Shingo. A harmincvalahanyadik részben hirtelen váltunk, és eddigi hőseink helyett egy teljesen új figurát kezd el bemutatni a sorozat, akinek a neve Aoi Shingo. Shingo egy olyan karakter, akit a manga rajzolója később teremtett meg, és fiatalabb is jó pár évvel, mint addigi szereplőink. Egyfajta új nemzedéket képvisel, akit Tsubasa és annak győzelmei inspiráltak arra, hogy maga is profi futballista legyen. És pontosan emiatt olyan tápos Gary Stu-ra sikerült, hogy az elviselhetetlen. Apró, türelmetlen, túlbuzgó, és természetesen olyan tehetséges, mint senki más. Húz egy Songokut, és nehezékekkel átszőtt ruhákban edz, amiket levetve még könnyedebb lesz a mozgása. (sic!) Azelőtt, hogy saját hazájában különösebb sikereket érne el (ahogy Tsubasa és barátai), nekivág a nagyvilágnak tinifiúként, és Olaszországba utazik, ahol a profi ligában akar elhelyezkedni valamelyik csapatnál. Az Intinába be is kerül, bár századannyi erőfeszítéssel, mint amennyivel pl. címszereplőnknek kellett megbirkóznia, és az olasz ifjúsági válogatott kapusával, Gino Hernandezzel is barátságot köt. Kettejük elbeszéléséből és tévés közvetítésekből látjuk, hogy immár évekkel a alsó-középiskolai időszak után járhatunk, hiszen Tsubasa megérkezett Brazíliába, ahol Sao Paolo városi csapatának oszlopos tagja és ünnepelt focistája. És az a baj, hogy már pusztán ez a tény sokkal jobban érdekelné az embert (mármint a felcseperedő Tsubasa kalandjai, nehézségei Brazíliában), mint Shingo bármilyen hőzöngése, majomkodása.

Szerencsére csak pár rész erejéig fókuszálunk Shingóra, utána vissza is kanyarodunk címszereplőnkhöz, és istenem, VÉGRE, megérte végigszenvedni ezeket a gyengébb epizódokat és csúnyácska rajzstílust, mert végre ÚJ cselekményszálat láthatunk a filmvásznon. Tsubasa 6-7 évvel később, Brazíliában futballozik, a Roberto által menedzselt Sao Pao fociklubbal épp megnyeri az országos bajnokságot, amikor megkapja a behívóját a japán válogatottba, hogy a csapat részt vehessen az U20-as világbajnoki selejtezőkön, és utána magán a bajnokságon is. Amíg azonban ő légióskodott, addig odahaza a feje tetejére állt minden.

Kezdődik A DRÁMA. *_______*

Misugi szépen felépült a szívbetegségét követően, immár fix tagja lett a válogatottnak. Misaki visszatért Franciaországból Japánba, hogy a Nankatsu középsuliban végezze el a hátralévő iskolai éveinek végét, Ishizakival, és a többi, OG taggal együtt (Morisaki, Taki, Kisugi, Izawa, Takasugi, stb.). Hyuga továbbra is a Toho Akadémia ösztöndíjasa, és ugyanide jár a kapus Wakashimazu és Takeshi is. Wakabayashi még mindig Németországban hokizik. Ám régi válogatott edzőjük, Mikami úr betegség miatt kórházba kerül, és átadja a stafétabotot Game, akarom mondani “Gané” edzőnek, aki Katagiri úrral és a válogatott vezetésével karöltve egy titkos projektért volt felelős az elmúlt években: egyfajta árnyék-válogatottat hozott létre 7 elit sportolóból, köztük az örök köpönyegforgató Urabéből, akik felnőtt klubcsapatoknál edződtek meg, és szembeállítja őket a tényleges válogatott csapatával. Egy rögtönzött összecsapást követően Gané edző a saját embereit felveszi a csapatba, és kipenderíti az eredeti válogatott évek óta törzstagnak számító figuráit: Hyugát, Misakit, a Tachibana-ikreket, Nittát, Sanót és Jitót. És ha ez még nem lenne elég, Wakashimazu meghallja, hogy Gané edző Wakabayashival beszél telefonon, aki épp kézsérülésből épülget fel, hogy ne fosson, “majd kihúzzák valahogy Wakashimazuval a selejtezőket, aztán Wakabayashi a VB-re már majd rendbejön és elfoglalhatja a helyét, mint első számú kapus“. Na, Wakashimazunak el is durran az agya, és otthagyja a válogatott edzőtáborát a picsába – tök jogosan. Miféle bánásmód már ez? Gané edző aztán súlyos tréningnek veti alá a megmaradt ifjakat, hogy “felhúzza őket Tsubasa szintjére“, hogy képesek legyenek majd őt *kiszolgálni*, ha megérkezik. Tsubasa pedig meg is érkezik, és csak néz, hogy…

Mindenki ki van készülve, tele vannak sérülésekkel. Tsubasának szerencsére sikerül talpra állítani és motiválni a csapatot, de érzi, hogy teljesen kicsinálta őket ez az új, idióta edző, és még a selejtezős szereplésük is veszélybe kerül emiatt. Ráadásul az edző pihenteti az árnyék-válogatott tagjait is, így jó nagy szarban maradnak a fiúk a mérkőzésekre.

ÉS IMÁDOM.

Végre, végre újdonság, végre egy kis dráma, és realizmus, hogy a döntéseknek következménye van, és nem minden rószaszín ködfelhős és szirupos. Mert igen, senkinek nincs fix helye egy válogatottban, újra és újra bizonyítani kell a rátermettséget, és ha jön valaki, aki tehetségesebb, akkor annak igenis ott a helye, hiába zártuk a szívünkbe éveken át az eddigi kedvenceinket. És jó látni, hogy nem csak mindig az ártatlan optimizmus győz, hanem olykor bele kell törődni a keserű veszteségekbe is, még ha azok nem mindig igazságosak. Tsubasa nem tehet arról, hogy tehetségesebb a többieknél, és a többiek sem érdemlik meg, hogy ezt az új edző újra és újra a fejükhöz vágja. A srácok közül sokan 7-8 éve együtt fociznak, akiben megvolt a képesség, mostanra fel kellett volna húznia magát olyan szintre, hogy ne örök másodvonalbeli focistának tartsák. És jó látni a “felnőttek” baklövéseit is. Katagiri (aki eddig mindig a fiúk mellett állt és támogatta őket) és a szövetség nem tudni, milyen megfontolásból ötlötte ki az árnyék-válogatott ötletét. A szándék lehet, hogy nemes volt, a külföldön légióskodó focisták jellemzően mindig több versenytapasztalattal, gyakran sokkal komolyan edzéskörülményekkel rendelkeznek, sokat hozzátehetnek az “otthon” focizók játékához. De ez nem jelenti azt, hogy a hazaiak értéktelenek (elég csak a magyar hazai bajnokságot megnézni, és hogy ott néha milyen klubcsapatok menetelnek az élvonalban… khm… Kisvárda 😀 …). És jó látni, hogy Katagiri és Gané edző mekkora bakot lő azzal, hogy kulcsfontosságú játékosokat hazaküldenek, a többieket pedig a teljesítőképesség határán túlra űzik, csak hogy móresre tanítsák őket – veszélybe sodorva ezzel az egész VB-s szereplést. Mert akármilyen jó Tsubasa, egy meccset 11 játékossal kell játszani, mindent egyedül ő sem csinálhat. És hát a non plus ultra az, amit Wakashimazuval csinálnak, aki Wakabayashi távollétében igenis az elsőszámú japán kapus. Képesek megtartani helyette inkább a szerencsétlen Morisakit, aki az örök harmadik hármójuk közül, és tudásban sajnos messze elmarad mögöttük. De Mikami úr, mint Wakabayashi egykori kapusedzője egyértelműen elfogult korábbi tanítványával szemben, Gané edző pedig fel se méri Wakashimazu képességeit. Mondhatnánk, hogy jaj, egy ilyen büszke játékosnak nincs is helye akkor a válogatottban. Nem, nem. Ken maga vallja be, hogy ha egy tisztességes, sportszerű megmérettetés során maradt volna alul Wakabayashival szemben, elfogadta volna, hogy át kell adnia a helyét. De így, hogy meg se nézték, ki mire képes, és eleve előítéletesek vele szemben, nincs maradása. És imádom, hogy ez mennyire emberi, mennyire igaz, és mennyire igazságtalan vele szemben.

És a legjobb…

Kojiro konkrétan BECSAJOZIK! 😀

Végre. Kojiro szerelmi szála régóta érett már, hiszen Tsubasának ott van Sanae, Misuginak Yayoi, Matsuyamának Yoshiko, a negyedik, nagy kapitánynak, Kojirónak viszont bántóan semmilyen szerelmi élete nem volt. Eddig. A leányt, Makit a mangából már lehetett ismerni, de se az eredeti sorozatban, se a 2018-asban nem jutottunk el cselekmény tekintetében odáig, hogy be lehessen őt is vezetni. Maki egy softballos lány, akivel Kojiro Okinaván ismerkedik meg, és ahelyett, hogy pironkodna vagy töketlenkedne, mint Tsubasa és Misugi évekig, gondolkodás nélkül magához öleli a síró lányt, hogy megvigasztalja. És úristen na. 😀

A befejezés aztán egy kalap szar, ami miatt nem tudok jó szívvel 7-8-as értékelésnél többet adni összességében a sorozatra. (jó, köze volt ennek ahhoz is, hogy a produkció beérte kb. az akkor futó mangát, azaz nem nagyon lehetett tovább szőni a cselekmény szálát.) Az animáció miatt amúgy sem, a történetvezetés is egy trágya, a nagyon rossz értékelést csakis az utolsó harmad kiemelkedő, új cselekménye képes pozitív irányba befolyásolni. Nincs konkrét lezárás, az üzbégek elleni, következő selejtező mérkőzés közepén el is búcsúzunk a fiúktól, azaz se füle, se farka nincs a dolognak. Kiderül, hogy Gané edző az árnyék-válogatottat nem is gondolta komolyan, mert nem is játszhatnának ténylegesen a válogatottban (idősebbek a fiúktól, külföldiek, profik közt fociznak, azaz több kizáró tényező is van), csak edzésfejlesztési és motivációs céllal akarta bevetni őket, Urabe meg igazából abba is akarja hagyni a focizást, hogy átvegye a szülei bizniszét (ilyen tudással? Miért?!). Ha objektíven akarom szemlélni a dolgot, írói szempontból nézve inkább a célja mindennek az volt, hogy kellően legyengítse a szerző a válogatottat, néhány kulcsfontosságú figurát rövid időre eltávolítson a főhős, Tsubasa mellől, hogy Aoi Shingo tudása még jobban ki tudjon domborítódni, a fontossága még hangsúlyosabb legyen. Mert Shingóban a szerző összegyúrta kb. mindazt, amit eddig megismert szereplőinkről tudunk: apró és fürge termetű, bárkit képes szélsebesen lefutni, mint Nitta. Akrobatikus az alkata, mint a Tachibana-ikreknek. Tehetséges góllövő, mint Matsuyama vagy Hyuga, és technikás labdarúgó, mint Misaki vagy Misugi. Ezek a tulajdonságok egy az egyben megvannak Tsubasában is, Shingo pedig így nem más, mint egy mini-Tsubasa vagy Tsubasa-klón, ami nálam sajnos nem fekszik. A szerző eme húzásával azonban mesterségesen generált egy űrt, amit sikerült kitöltenie vele.

Volt még egy eleme a finálénak, ami nagyon kihúzta nálam a gyufát, mégpedig Wakabayashi belső monológja az üzbégek elleni meccsen. Végignéz a megújult, ereje teljében lévő, motivációját újra megtaláló válogatotton, majd megszólítja Wakashimazut (aki egyébként a helyszínen, a nézők közt ülve követi a meccset Jakartában), hogy tegye már félre azt az átkozott büszkeségét és jöjjön vissza a válogattottba, hogy megmérkőzhessenek, és együtt játszhassanak egy ilyen kiváló csapatban. Aha, nem. Wakashimazunak eleve ez volt a kívánsága, és elmondta, hogy sportszerű körülmények közt veszítve gond nélkül átadta volna a helyét Wakabayashinak. De Gané edző és a válogatott vezetése még egy mindkét kezén sérült Wakabayashit is többre becsül, mint egy egészséges Wakashimazut. Szóval nem, Wakabayashi,

 

Solomon’s Perjury – 10/10

Régóta halogattam, de legalább ennyi ideje kíváncsi is voltam erre a történetre, de főleg a Seonam fordítását követően, mely könnyedebb, lányosabb formában, de hasonló, iskolában nyomozgatós történetet tárt elénk, és ami akkoriban nagyon tetszett. Illett volna megnéznem a japán, eredeti forrásművet, de úgy voltam vele, hogy hátha anélkül is megállja a helyét.

Egy fővárosi elit, alapítványi középiskola tanulója, Lee Seou (Seo Youngjoo) egy karácsonyi éjszakán lezuhan az iskola tetejéről, a hóval betemetett holttestét azonban csak később találja meg két osztálytársa, Go Seoyeon (Kim Hyunsoo) és Bae Junyeong (Seo Jihoon). Az osztályelső Seoyeon kiegyensúlyozott családból származik, háztartásbeli édesanyával (Kim Yeojin) és rendőr édesapával (Ahn Naesang), aki egyben a bűnügyi nyomozócsoport vezetője is. Junyeong körülményei már nem ilyen rózsásak, (egy családi tragédia miatt) mentálisan zavart anyja és apja állandóan veszekednek, ami miatt Junyeong egy ponton maga is az öngyilkosságot fontolgatja. Seoyeonnak ezt sikerül megakadályoznia, és a két fiatal összebarátkozik. Hamarosan azonban a sebtében lezárt nyomozást követően ismét felbolydul az iskola élete, ugyanis egy névtelen levél írója kijelenti, hogy Seou nem lett öngyilkos: lelökte őt az iskola hírhedt bántalmazója, Choi Uhyeok (Baek Chulmin) – akivel a haláleset előtt nem sokkal nyilvánosan össze is verekedett -, valamint néhány balhés haverja. A fészbukkon egy titokzatos illető, aki az iskola “őrzője” álnév mögé bújik, szintén hajlik arra, hogy gyilkosság történt. Seoyeon és barátai a felnőttek töketlenkedése láttán úgy döntenek, nem hagyják annyiban a dolgot, és saját tárgyalást kezdeményeznek, hogy kiderítsék, ki volt a valódi felelős a történtekért…

Ahhoz képest, hogy milyen kevés epizódból áll (12), nagyon érdekes, milyen sok karakterünk van. Ezek jól elkülöníthető körökbe tömörülnek, bár van azért átjátás köztük. Egyrészt először is ott vannak a gyerekek/tanulók, Seoyeon és barátai, de már eleve az ő csoportjuk is legalább 3 halmazra oszlik: a perben serényen tevékenykedőkre, a per kulcsfiguráira (pl. Uhyeok, Juri), és a kívülállókra, az online kommentelőkre, akik könnyen befolyásolhatóak egyik vagy másik irányba, és csak szemlélői, de nem aktív résztvevői az eseményeknek. Különös helyet foglal el ilyen szempontból Han Jihun (Jang Donghyun) karaktere, aki egy testvériskola növendéke, azaz valamelyest kívülállónak tekinthető, de részt vesz a tárgyalásban, mint Uhyeok “ügyvédje”, így abba a halmazba is belesorolható, de a Seouhoz fűződő kapcsolata miatt a tárgyalás kulcsfigurájának is tekinthető. Aztán ott vannak a felnőttek, köztük is több halmaz figyelhető meg. A tanárok, akik részben hajbókolnak a gazdag/befolyásos szülőknek és alapítványi vezetőségnek, részben tehetetlenül tiltakoznak az igazságtalanságok láttán (pl. Kim tanárnő (Shin Eunjung)). A szülők, akik saját csemetéik javát akarják, és foggal-körömmel, vagy akár tisztességtelen módszerekkel is képesek védelmezni őket. A sajtó Park újságíróval (Heo Jungdo), akinek gyakran nehéz kiismerni a szándékait, hogy azokkal saját malmára akarja-e hajtani a vizet, segíteni akar-e a gyerekeknek, vagy tényleg ki akarja deríteni az igazságot. És a rendőrök, akik a bűnügyben hivatalosan nyomoznak. De Seoyeon apja egyben nyomozó is, míg Uhyeok apja (Choi Joonyong) befolyásos, az alapítványhoz közel álló, korrupt figura, Jihun apja (a poszteren is látható Cho Jaehyun) pedig konkrétan az alapítvány jogi tanácsadója/képviselője. És épp ezért nagyon érdekes, hogy ki-ki hogyan tud megmaradni a saját köreiben, vagy hogyan folyódik bele egy másik kör tevékenységébe, és hogyan képes vagy képtelen emiatt megőrizni a pártatlanságát.

A cselekmény felépítése nagyon tetszik. Mondanám, hogy kiváló, de az túlságosan szubjektív lenne. Vannak, akik szerintem lassúnak fogják találni a bonyodalmak kibontakozását, mégis úgy éreztem, hogy az 5 napra bontott tárgyalás eseményei, a folyamatosan kiderülő, apró és komolyabb fordulatok éppen megfelelő ütemben jönnek szembe velünk. Végig van egy sejtése a nézőnek, hogy az elsődleges vádlott ellen zajló per igazából csak a kezdet, és hogy valami sokkal nagyobb, súlyosabb dolog fog kiderülni, ami mindent új kilátásba fog helyezni. És ez így is lett. Fú, de hogyan.

Uhyeok egy pszichopata gazember, egy mocskos bully, aki gondolkodás nélkül képes volt számos iskolatársának súlyos lelki traumát vagy fizikai sérülést okozni, pusztán a hecc kedvéért, és soha nem érzett egy cseppnyi bűntudatot sem. A viselkedését azonban az otthonában tapasztaltak alakították ilyenné: korrupt apja folyamatos, családon belüli erőszaknak tette ki mind őt, mind pedig az anyját. Sőt, a férfi képes volt lefizetni egy gyújtogatót, hogy felgyújtassa vele a családjuk házát a biztosítási pénz bezsebelésének érdekében, ám a tűzben odaveszett az ártatlan nagymama. Nyilván ez nem mentség arra, hogy Uhyeok az iskolában így viselkedjen, de pszichológiailag mindenképpen “magyarázat”. Ezzel a fiú viszont azt érte el, hogy az iskolában bárki megírhatta volna azt a bizonyos névtelen levelet, ami őt nevezte meg Seou gyilkosaként. Rendkívül megindító volt, amikor a védője, Jihun szembesítette őt a szörnyűségekkel, és végre rádöbbent, mit tett, és próbált bocsánatot kérni, de már túl késő volt.

– a levelet ténylegesen megíró Lee Juri (Shin Sehwi) szintén Uhyeok egyik áldozata volt. A lány már eleve súlyos önértékelési problémákkal küszködött, Uhyeok bántalmazása pedig csak rátett erre egy lapáttal. Szépséges méhkirálynőnek képzelte magát, aki bárkivel úgy beszélhet, mint egy kutyával – például a Jurira mindvégig szívbéli barátnőjeként tekintő Park Choronggal (Seo Shinae) is. Szerencsétlen Chorongot úgy a földbe döngöli a szavaival, hogy a lány sírva menekül el előle, és baleset áldozatává válik, kómába esik. Juri, mindamellett, hogy szörnyű a jelleme, még gyáva is, amire ugyanúgy nem mentség az Uhyeoktól elszenvedett sérelem. Alattomos, önző, sajnáltatja magát, és a néző felé is ezt akarja éreztetni. Hogy sajnáljuk, higgyünk neki, holott a levelet csak azért írta, hogy bosszúból tönkretegye vele Uhyeok életét. Van képe azt kérni a kómában fekvő Chorongtól, hogy sose ébredjen fel, nehogy újabb hazugságok derüljenek ki róla/tőle. Seoyeon, aki az ügyész szerepét vállalta magára, kezdetben hitt neki, de újabb és újabb hazugságaival egyszerűen eljátssza a bizalmát. Tipikusan a hamisan farkast kiáltó juhász esete: mikor már be akarja vallani az igazat, senki sem akar hinni neki. Megható volt, hogy minden gonoszsága és aljas húzása ellenére az epilógusban Chorong mégis megbocsátott neki, és remélhetőleg ő is, akárcsak Uhyeok is elindul a “gyógyulás” útján.

– az iskola vezetéséről kiderül, hogy van egy VIP-névsoruk azokkal a hallgatókkal, akik törvénytelen módszerekkel (kenőpénzzel, soron kívül, felvételi vizsga nélkül, stb.) kerültek be, illetve akik rendszeresen megkapják a vizsgafeladatokat előre, így fel tudnak belőlük készülni, és ezáltal a jegyeik is sokkal jobbak a “normál” státuszú diákokéhoz képest. Emellett meghamisítják a tanórán kívüli elfoglaltságaikat (melyek plusz pontokat jelenthetnek az egyetemi felvételi során), és ha szabályszegéseik, kihágásaik vannak (pl. mint a verekedés Uhyeok esetében), akkor azokat nagylelkűen elkendőzték, hogy ne maradjon nyoma a gyerekek aktáiban. Nagyon jó húzás volt, hogy a per során bebizonyosodott ennek a listának a létezése (mi több, kulcsfontosságú volt a tárgyalás szempontjából), és hogy nem csak egy homályosan meghatározható, “gazdag, elkényeztetett kölykök” csoportjára lehetett ujjal mutogatni utána, hanem konkrétan hősnőnk, Seoyeon egyik közeli barátnője és tárgyalásban segítője, Lee Yujin (Ahn Solbin) is rajta volt – és mindvégig tudott is erről. Az ő szála sem maradt elvarratlanul, az epilógus megmutatta, mennyivel többet kell így tanulnia, hogy Seoyeonnal és többi barátjukkal lépést tudjon tartani, és az is jó volt, hogy a gyerekek nem vetették ki őt emiatt maguk közül.

– nagyon jót tett a cselekménynek, hogy teljesen mellőzött minden szerelmi szálat, mert az, vagy egy szerelmi háromszög abszolút nem hiányzott ide. Érezni lehetett, hogy Junyeong érez valamit Seoyeon iránt, és ezt támasztja alá az epilógus is, ahol elhívja őt randira. És nagyon jó, hogy ez csak itt történik meg, mert így nem zavarja meg se a történetvezetést, se kettejük érzelmeit, vagy a tárgyalás lebonyolítását.

– az egymással szemben álló ügyész, Seoyeon és védőügyvéd, Jihun hatalmas utat tesz meg a kezdeti lelkesedéstől kezdve a súlyos vádak kiderülésén át konklúzió levonásáig. Jihunnál nem is annyira mondhatnánk, hogy nagy a jellemfejlődés, mert kezdettől fogva éreztük, hogy az ő segítségével fogjuk tudni lerántani a leplet mindenről. Seoyeon az, aki a kezdetleges bátortalanság és ügyetlen húzások után eljut odáig, hogy elszántan végig merje vinni a tárgyalást, még ha azzal azt is kockáztatta, hogy felfüggesztik tanulói státuszát, és kicsaphatják. Rendkívül erős jelenet volt, amikor Seoyeon tulajdon apja ült a tanúk “padján”, és a vallomásával a lánya által képviselt elképzelések ellen vallott ugyan, de olyan finoman, tanító jellegűen és objektíven tette, hogy abból Seoyeon karaktere is építkezni tudott. Ugyanígy nagyon drámai volt Jihun apjának mindkét vallomása: az első, amiben hamisan tanúskodik, és ezzel szörnyű csalódást okoz a fiának, és a második, ahol hajlandó mindent elismerni, mely egyben azt jelenti, hogy a valódi törvények előtt kell felelnie mindazért, amit tett – elnyerve azonban mégis fia megbocsátását.

– eleve Jihun háttértörténete egészen elképesztő (a vér szerinti apja a szeme láttára agyonverte az anyját, a későbbi, örökbefogadó apja pedig először ügyészként foglalkozott az ő esetével, majd annyira megszerette a kisfiút, hogy magához vette, és felnevelte). És annak ellenére, hogy egy szerető, új apuka mellé került, a fiú éveken át küzdött a démonaival, és megjárta a pszichiátriát is. Ez volt az a hely, ahol megismerkedett Seouval is, és barátság szövődött kettejük közt. És lehetett volna ebből a barátságból valami igazán szép: egy egymást támogató, mindkét fél számára gyümölcsöző, terápiás jellegű kapcsolat, amiben egymást segítve lábalnak ki a depresszióból, látják meg újra a fényt és szépséget ebben a világban, és élik tovább az életüket. De nem. Jihun gyógyulni akart, de a lelke még mindig nem volt rendben. Seou pedig meg sem akarta próbálni. Tipikusan az a figura az ember életében, aki megmérgez a negatív, mindent sötétnek látó hozzáállásával, aki miatt azt a kevés jót és szépet is csak bűntudattal tudod szemlélni, amit sikerült elérned, mert ő úgy érzi, hogy az egész világ romlott és mocskos, és nem bír magával, míg téged is meg nem győz róla. Csak akkor érzi jól magát, ha provokál, ha megbánt, mert az újra és újra emlékezteti őt arra, hogy milyen igazságtalan és durva világban élünk, ahol valakiknek mindig jobb lesz, másokra meg csak az örök nyomor vár – fizikailag és lelkileg is. És ez volt a két fiú közt a legnagyobb különbség. Hogy egy ponton Jihun eljutott oda, hogy már nem bírta tovább ezt a mélybe húzó negativitást, és meghozta a lehető legemberibb döntést (amit szerintem mindannyian ugyanígy tettünk volna), és elengedte Seou kezét, a saját mentális egészsége érdekében. És ez volt az, ami miatt Seou végül levetette magát a tetőről. Jihunnak örökké együtt kell élnie ennek a gondolatával: hogy mi lett volna, ha másképp fogalmaz, és nem úgy, hogy “csinálj, amit akarsz!“; hogy mi lett volna, ha erővel lerángatja Seout a palánkról; ha nem hagyja ott egyedül, hanem esetleg segítséget hív. Jihun azonban így döntött, mely szerintem végső soron az ő életet megmentette. Ugyanis ha továbbra is hagyta volna, hogy Seou hatással legyen az elméjére, ő maga is leugrott volna vele azon az éjszakán az iskola tetejéről. Gyönyörű az epilógusban Jihun búcsúja/belső monológja, mely ezeket az érzéseket összefoglalja.

Le a kalappal a sorozat készítői (azon belül is a fiatal színészek) előtt, mert egy ilyen témát bitangnehéz feldolgozni, és nekik hibátlanul sikerült. Nagyon profi a nyomozás, ahogy a gyerekek újabb és újabb részleteket önállóan kiderítenek (melyekre konkrétan még a rendőrségnek se volt lehetősége), és lenyűgöző a tárgyalás levezénylése is, melyben különösen kiemelkedik Minseok (Woo Kihoon), aki a bíró szerepét öltötte magára. A néző is úgy érzi, hogy ott ül a tornateremben, a többi szemlélővel együtt, sőt, kicsit úgy éreztem, mintha minket, nézőket igazából a rendőrnő vagy az újságíró karaktere képviselt volna, akik passzívan, de kellő együttérzéssel figyelték a dolgok alakulását.

Nincs semmi, amibe bele tudnék kötni. Lelkileg egy nagyon megterhelő történetről van szó, mégis… A lehető legkönnyebb szívvel adtam rá 10/10-et.

 

Yuri!! on Ice – 10/8

Mivel nemsokára kezdődik az “A Superior Day“, már nem akartam belekezdeni egy új dorama-sorozatba, mert tudtam, hogy (a) ha nézni akarnám, az a fordítástól venne majd el időt, (b) ha fordítok, akkor amiatt kell hanyagolnom a megnézését, és idővel emiatt a kedvem is alábbhagyna, főleg, ha amúgy érdekelt is volna a sorozat. Ezért ismét egy közepes hosszúságú animéhez nyúltam, amit addig legalább befejezhetek, és  ami… Kicsit csalás. Ugyanis annak idején, mikor 5-6 évvel ezelőtt a Yuri!! on Ice megjelent, egyszer már elkezdtem nézni. De akkor még nagyon “sok” volt.

2006 és 2010-12 között, a doramás kezdeteim előtt és hajnalán nagy korcsolyarajongó voltam, még egy rajongói honlapot is szerkesztettem jó pár évig az akkori kedvencemnek, az amerikai Johnny Weirnek. Voltak más kedvenceim is (pl. Tomas Verner, Takahashi Daisuke, Asada Mao, Carolina Kostner, Sinead & John Kerr, Nathalie Pechalat & Fabian Bourzat) és olyanok is, akiket szerettem nézni, de igazán megragadni sosem tudtak. Nagyon más volt az a világ, mint a mai, és lassan 15-20 évvel később már teljesen más szabályok hatják át a sportágat (a legszembetűnőbb például, hogy ma már lehet énekhang a választott zenében, míg akkoriban komoly pontlevonás járt érte). A sportolók megítélése is nagyon más lett, kiemelkedtek a kisemberi közegből, az “olyanok, mint mi” rétegből, akikhez bátran oda lehetett lopózni 1-1 autogramért (sose felejtem el, hogy akkori, lett jó barátnőmmel, Dainával anno Göteborgban átszöktünk a jégcsarnok másik felén lévő lelátóra Johnnyhoz, hogy autogramot szerezzünk tőle, mert észrevettük, hogy ott ült a mamájával, és nézte a női versenyt a saját versenyszáma után… és hogy pont volt hely előttük, ezért odasunnyogtunk, és mikor épp nem futott senki a jégen, gyorsan kértünk autogramot, amit ő készségesen teljesített, majd már nem tudtunk felállni, és lekászálódni, hanem ott ülve néztük meg vele együtt a következő versenyzőt, és annyira közelinek, közvetlennek tűnt a találkozás, mint “híres” emberrel még sosem).

Viszont pontosan ezekben az években kezdődött el egy olyan… nem is tudom, szemlélet? Ami már akkor is zavaró volt számomra, és riasztó precedenst készült teremteni, és ami mostanra sajnos meg is valósult. Az ázsiai, de különösen a dél-koreai rajongói kultúra nem teljesen érdemtelenül, de gigászi magaslatokba emelte a versenyzőjüket, Kim Yeonát, aki olyan szupersztári bánásmódot élvezett az országában, hogy azt szabályos tömeghisztéria övezte. A formula a szokásos: világszép királykisasszonynak tartották, akire minden lány hasonlítani akart, az utolsó, haszontalan terméken is az ő arca virított, annyi szponzora volt, luxus-világmárkák támogatták, mindeközben azt az álságos képet sugározta magáról, hogy “ő a szomszéd lány“, az “ország kishúga“, aki felért a világ tetejére. Pedig ő sose volt más, csak egy jól összerakott termék, akit az igazán nagy sérülések szerencsésen elkerültek, aki kiindulásképp sem volt egy csúnyácska lány, de a szépészeti beavatkozásoknak köszönhetően teljesen rendberakták az arcát, hogy makulátlan idol-külseje lehessen. És akinek a fiziológiai adottságainál fogva mindene megvolt a jó technikához, de egy rendkívül unalmas, kevés művészi érzékkel bíró, és nem sokat kockáztató versenyző volt (szemben pl. riválisával, Asada Maóval, aki folyamatosan próbálta tökéletesíteni a technikáját, és feszegetni a női teljesítőképesség határait pl. a tripla Axellel, nem beszélve a csodálatos hajlékonyságáról és érzelemdús előadásmódjáról).

És az a rajongói mentalitás, mely az idolkultúrából kinőve rátelepedett a korcsolya közegére, kinevelt/kitermelt magából egy olyan réteget, mely Kim Yeona után az űrt egy új versenyzővel töltötte be: Hanyu Yuzuruval. Számomra nála szakadt el valami végérvényesen a korcsolya világában, mert hiába ajnározták a fanok, hiába zengtek ódákat róla a kommentátorok és az újságírók, mást se láttam benne, mint hamisságot, színjátékot, képmutatást. Főleg, amikor valamilyen balesete, sérülése, más versenyzővel való ütközése volt, és LÁTOD, hogy direkt rájátszik, a hattyú halálát eljátssza, csak hogy fokozza a drámát, hogy a közönség csak még jobban sajnálja, mert ő mennyire szenved. Pedig az ő esésein vagy ütközésein kívül láttuk már sajnos borzasztó sérüléseket és eséseket a korcsolya világában (brutális leejtéseket páros korcsolyázásban, vagy mikor Bryce pengéje megvágta Jessica arcát a páros mérlegforgás közben, vagy mikor Dennis elejtette az emeléses forgás közben Melissát, stb. stb.), amik nem jártak ennyi színészkedéssel és felhajtással. De mivel vele történtek, minden exponenciálisan nagyobb nyilvánosságot kapott, ő lett a szívek kis hercege, a legleg, a “soha nem látott tehetség“, amilyenhez hasonló “sosenem lesz” még egyszer – megfeledkezve mindazokról a “nagyokról”, akik előtte ugyanezt az utat, akár még hosszabb versenyzői karrierrel, sokkal nagyobb művészi kifejezőerővel már bejárták.

Ezzel párhuzamosan elkezdték a férfi versenyzők egyre könnyebben felvállalni a nemi identitásukat. Évtizedekkel azután, hogy Rudy Galindo volt az egyetlen, homoszexualitását nyíltan felvállaló, aktív versenyző, azt láttuk, hogy ezeket a frissen a closetből kilépő fiatalembereket ugyanaz a sajtó ünnepelte és hordta a tenyerén a “bátorságukért” az elfogadás és diverzitás jegyében, amelyik a 2010-es olimpia évében még az összes létező helyen igyekezett belerúgni Johnny Weirbe, és azzal is képes volt viccelődni, hogy Johnnynak ellenőrizni kellene a biológiai nemét, hogy tényleg férfi-e, mert annyira “queer”, ami szintén éveken át szitokszó és gúnyolódás volt a nevével (“Johnny Queer”). Johnny is meghozta a maga jó és rossz döntéseit a magánéletében (botrányoktól hemzsegő, meggondolatlan házasság, önéletrajzi regény, reality show, ostoba parádézás celebritásokkal mindenféle rendezvényen, stb.), ami miatt egy idő után egyszerűen én is levettem róla a kezem (bár a könyve rendkívül jó olvasmány volt, és tanulságos is egyben). De az egészen biztos, hogy a melegellenes sajtó, mely nem találta őt “családbarát” tartalomnak, sokat elvett az ő mentális egészségéből a folyamatos piszkálódással, ami miatt aktív sportolói karrierje során sosem volt bátorsága nyíltan felvállalni, hogy amúgy ő is meleg (amit kb. az is tudott, aki nem akarta). Ha olyan, elfogadóbb környezetben versenyezhetett volna, mint amilyen a mai, biztos, hogy sokkal másabb eredményei lennének (és mondom ezt úgy, hogy amilyen eredményei vannak, azok miatt sem kell egy pillanatra sem szégyenkeznie).

Szóval ahogy mondtam, nálam itt, a 2010-es évek elején-közepén nagyon elszakadt valami. A sportágat súlyos botrányok, szexuális visszaéléses vádak, öngyilkosságos (John Coughlin) és értelmetlen gyilkossági (Dennis Ten) esetek rázták meg. Tetőfokára hágott a hájp, Kim Yeona és Hanyu Yuzuru bálvány-státuszba emelése. Olyan edzők kezdtek el leplezetlenül (“úgy”) együtt mutatkozni a (náluk jóval fiatalabb) tanítványaikkal, akikre korábban felnéztem és akiknek gyönyörködtem a tudásában (Stephane Lambiel…), és amitől viszont felfordult a gyomrom. Aztán úgy voltam vele, hogy kell a f.szomnak ez a kurva dráma, az én lelki békémnek többet ér a nyugalom, hagyom az egészet a fenébe. És pont ekkor talált meg anno a Yuri!! on Ice is, ahol dettó ugyanezek a témák jöttek szembe, és egyszerűen már rosszul voltam tőle.

Évekre parkolópályára tettem a sorozatot, és vele együtt valamelyest az anime- és mangarajongásomat is, melyet csak az olyan régi kedvencek tudtak tartalékon hagyni, mint a Fushigi no Umi no Nadia vagy a Captain Tsubasa. Aztán tavaly ugye megint megcsapott a rajongás szele, és megint kicsit nyitottabban kezdtem állni az animék felé. Vannak kiszemelt sorozatok, mint pl. a Legend of Galactic Heroes, amiket mindenképpen meg akarok nézni, de egyszerűen nincs most eneriám 50 vagy 100+-os sorozatokra elkötelezni magam. Így a Yuri 12 része bőven elég lesz.

Történetünk főhőse a 23 éves Katsuki Yuri, aki japán színekben, férfi egyéniben amatőr műkorcsolyázó. Gyerekkorától kezdve arról álmodott, hogy példaképével, az orosz Victor Nikiforovval együtt versenyezhet, amire felnőttként végül lehetősége is nyílik. A 27 éves Victor időközben a sportág abszolút kiválóságává nőtte ki magát, számos rangos torna győzteseként, az atleticizmus és előadásművészet csodálatos ötvözeteként világszerte milliók imádják őt és tehetségét. Yuri, miután a szezonbeli világkupa-döntőben igencsak alulmarad a többiek, de főként Victor eredményeihez képest, és aztán mind az országos bajnokságot elszúrja, mind a 4 kontinens verseny- és VB részvételéről lecsúszik, csalódottan tér haza Japánba, a szülővárosába, ahonnan egykor elindult a karrierje. Vannak, akik már a visszavonulását rebesgetik, illetve sugallják neki, de Yuri egyelőre bizonytalan a jövőjét illetően. Fizikailag nincs formában, így nekiáll edzeni, hogy letornázza magáról a plusz kilókat, és közben megtanulja példaképe, Victor versenyprogramját. Amikor azt a gyakorlópályáján előadja, az arról készült felvételt a tudta nélkül feltöltik a netre, mely aztán vírusvideóként terjed a korcsolya-rajongó közösségben, és természetesen eljut Victorhoz is. Az orosz férfi, miután megnézi a klipet, úgy dönt, egy évre visszalép a versenyzéstől, és Yuri edzőjének áll, hogy bajnokot nevelhessen belőle. Egy nap megjelenik Yuriék házának ajtajában, és odaköltözik újdonsült tanítványához, ami azonban nem várt bonyodalmakhoz vezet mindkettejük életében…

Először is: vizuálisan ez a sorozat egy orgia, akárcsak a Seiin vagy a Backflip volt. Csodálatos az animációs minőség a sport bemutatása érdekében, emellett szemet gyönyörködtető, részletgazdag és pazar kidolgozottságú képkockákat láthatunk a jégen kívüli jelenetek során is. Ha valamire, akkor erre egy rossz szavam nem lehet, még ha az első részben még full HD-ban is kissé darabos volt Yuri mozgása. Rendre visszaköszönnek egykori, férfi korcsolyázók jellegzetes mozdulatai, a tartásuk, ahogy a karakterek mozgása is megelevenedik a filmvásznon. Egyszerűen lenyűgöző.

De már rögtön az első részben súlyos pontatlanságokat fedeztem fel. Jó, az élvezhetőség szempontjából vagy laikusok számára nem olyan “súlyosak”, de… Yuri hatalmas bukásnak éli meg, hogy a világkupa-döntőben lecsúszott az utolsó, 6. helyre. Könyörgöm, a világkupa-döntőről beszélünk, ami egy 272 000 dolláros összdíjazású torna! Igaz, Yuri a 6. helyével csupán egy 3000 dollárra számíthat, ami valóban nem sok. De mire valaki kvalifikálja magát a döntőre, legalább 1, de sokszor 2 világkupa-versenyt meg kell nyernie, mert a 6 állomásos versenysorozat pontversenyének 6 legjobb indulója az, aki részt vehet a döntőn. Tehát Yuri, mire a döntőbe beverekedte magát, egy-két 13 000-res vagy 18 000 dolláros pénznyereményre már szert tehetett, plusz-mínusz pár száz dollár, ha még a gálákon is fellépett. És ne tegyünk már úgy, mintha egy 6. hely a döntőben akkora égés lenne! Mert ez azt jelenti, hogy Yuri az érintett versenyszerzonban a világ 6 legjobb versenyzőinek egyike! Sebestyén Júlia, magyar versenyzőnk a 2006-2007-es szezonban is 6. lett a világkupa-döntőben, és az is hatalmas eredmény volt!

A másik, számomra furcsa mozzanat Victor VB-kűrje volt. A közvetítés sorra mutatta a programjában az ugrásokat, de azoknak a koreográfia szempontjából semmi értelme nem volt. Kevesebb ugrást lehet számolni, mint amennyi egy felnőtt férfi szabadprogramjában megengedett, ráadásul az ugrások ismételhetőségére vonatkozó, Zayak-szabály értelmében sokkal változatosabbnak kellett volna lennie a programjának: egy dupla és egy tripla ugráskombináció teljesen hiányzott belőle. Jó, mondhatjuk, hogy azokat biztos épp nem mutatta a bevágott közvetítés, ebben hajlandó vagyok akár engedményt is tenni. De ha már a sorozat ennyire mélyen el akar merülni a sport lélektanában (ahogy azt egyébként tényleg meg is teszi), akkor legalább a sport technikai oldaláról ne hiányozzon a realizmus.

Ettől eltekintve… kevés panasza lehet az embernek. A figurák szerethetőek, élettel teliek, hőseink belső monológjait hallva kicsit a színfalak mögé is bepillantást nyerünk. Van a macsó, a minden tizedpontot számolós, az érzelmes művész, a hősszerelmes, a bizonyítani vágyó… Szinte mindegyiknek megvan a való életbeli megfelelője is, akiből a készítők az inspirációt nyerhették, vagy épp 2-3 valódi korisból gyúrtak össze 1-2 karaktert, esetleg más nemzetiséget adtak nekik. Megmosolyogtató, gondolom, a sorozatot néző versenyzők is jókat derültek rajta. Különösen Victort és a japán Yurinkat nehéz egyértelműen meghatározni. Victor, mint orosz, és “nagy öreg” versenyző, akiben a technika és művészet összpontosul, és minden lehetséges rekordot beállít, egyértelmű Evgeni Plushenko-analógia, erre utal a figura világos színű hajkoronája is. Ugyanakkor egy fiatalkori versenyén ugyanolyan virágkoszorút visel, mint amit Johnny Weir kapott a rajongóitól, és bohém módon azt ő is a fejére tette. Johnny Plushenko iránti tisztelete és rajongása, valamint kezdeti bukások okozta önbizalom-vesztése viszont Yuriban is nagyon mélyen ott van. Kettejük közt azonban a való életben sosem volt olyan természetű (szerelmi? szexuális?) kapcsolat, mint amit az animében Victor és Yuri közt látunk.

Főhősünkben, Yuriban, legalábbis a korcsolyázó stílusában ezen kívül felismerni véli az ember Patrick Chan gyönyörű, mély, élben korcsolyázását, és Johnny 2009-es “I Love You, I Hate You” programját is, ami szintén egy latinos, csábítós, szexuális töltetű rövid program volt. De megvan benne a japán korcsolyázókra jellemő, jó állóképesség és művészi érzék (Oda, Takahashi). Mégsem érzi az ember, hogy túlságosan tápos karakter, esetleg Gary Stu lenne, mert rengeteg benne az esendőség és tökéletlenség. Ugyanakkor mégsem egy tradicionálisan seme/uke a kapcsolat közte és Victor közt, nagyon jók azok a ritka, váratlan pillanatok, amikor Yuri igenis kezdeményez, magához rántja Victort, mélyen a szemébe néz, követeli, hogy csak rá figyeljen, stb.

Az orosz Yurinak nem tudom, ki szolgálhatott ihletéül, talán valamelyik feltörekvő fiatalka, esetleg Artur Gachinski, akit kb. kisfiú korától kezdve követhetett a nemzetközi közönség. Megjelennek a klasszikusan “nagy” országok, melyek az elmúlt 15+ évben élvonalbeli korcsolyázókat adtak a világnak. Svájc Giacomettivel, ami túl elvont kis ország ahhoz, hogy ne legyen utalás Stephane Lambielre (aki egyébként Oda Nobunarival maga is cameózik kommentátorként az animében). Csehország Nekolával, akinek a koreográfiája sok elemet használ Michal Brezina programjaiból, de utalás lehet Tomas Vernerre is. A kazahsztáni Otabek még megjelenésre is hasonlít a néhai kazah Denis Tenre (akit szerencsétlent néhány éve két tolvaj gyilkolt meg fényes nappal a nyílt utcán, RIP). JJ Leroy Kanadát képviseli, de egy az egyben a francia Brian Joubert az, akire asszociál az ember róla. Az olasz testvérpár aranyos színfoltja a történetnek, bár valós megfelelőjük nem tudom, volt-e. Az olaszoknál Samuel Contesti volt az utolsó nagy név, aki igazán sokra vitte a sorozat előtti években. Kicsit Kevin van der Perren-jellegű, komorabb a fiú. Nagyon hiányzik viszont Javier Fernandez vagy Florent Amodio, mint üde színfoltok a mezőnyből, nekik nem nagyon voltak megfelelőik az animében. Talán a thai Pitchit, nem tudom.

A sztori nagyon jól megragadja az átlag korirajongó nehézségeit is, ahogy pl. Midori kínlódik a versenyek megnézésével, mert mindig szétesik a stream! Ezen hangosan felnevettem, hány és hány hulladék orosz streamet kellett végigszenvednünk anno, hogy ingyen tudjuk nézni a versenyeket, amiket az Eurosport nem közvetített…! Megjelenik az egyik korcsolyázó rajongói klubja is, aminek az “Angels” fantázianevet adták, ami szintén egyértelmű utalás Johnny Weir hivatalos rajongói klubjára, a Johnny’s Angelsre. Ha valamit hiányolok, az a sport anyagi oldala. Nem látjuk egyik versenyzőnél sem a nehézségeket, amiket ez a rendkívül drága sportág okoz (magas edzői és koreográfusi díjak, jégbérleti díj, stb.). Valószínű idő sem volna rá, holott azért ez meghatározó eleme a ennek a világnak.

A szinkronszínészek csodálatosan jók. Ők már egy új generáció számomra, akiket én az elmúlt 10+ éven nem hallhattam ezen kívül semmiben, de ugyanazt a libabőrös hangulatot keltik, mint a 90′-es évek nagy nevei (Koyasu Takehito, Midorikawa Hikaru és társaik). Az orosz Yurinak különösen gyönyörű, a korához képest talán túl mély is a szinkronhangja, de bánja a fene, élvezet hallgatni.

A végével viszont nem vagyok kibékülve. A sorozat gyakorlatilag egy világkupa-szezont visz végig (6 verseny + a döntő), ami kb. 3-4 hónap összesen. A döntő meglehetősen antiklimatikusan zárul, a japán Yuri pár tizeddel kap ki az orosz Yuritól, mert ő a kűrjében korcsolyázta meg élete programját, az orosz pedig a rövidben. JJ teljesen szétesett, mert fejben abszolút nem volt a pályán, Pitchit meg kikorcsolyázta ugyan a lelkét, de nem voltak olyan nehezek az elemei, mint a többieknek. Eleve a főhősünk által bemutatott program láttán vakarja a mezei, korcsolya-ismerő közönség a fejét, hogy mégis miért akarja bárki, hogy ez a Yuri visszavonuljon, mikor olyan korcsolyázó tudása van, ami kb. csak az abszolút top versenyzőknek. A sorozat a 2010-es évek derekán készült és került adásba, de nyilván az inspirációt már évekkel korábbról próbálták a készítők beszerezni. A 2010-es olimpiát konkrétan még négyfordulatos nélkül nyerte meg Evan Lysachek, és igaz, hogy ez mostanra már gyökeresen megváltozott, de a sorozatban 3-4 négyfordulatosokat dobálnak a versenyzők, Lutzot, Flipet, amiket azért még csak mostanában kezdtek el a fiúk ugrani, és közülük is közel se mindegyik.

Aztán Yuri és Victor kapcsolata se halad sehova. Yuri gyűrűt vesz maguknak, hogy szerencsét hozzon, amit gyűrűs ujjra húznak, mintha eljegyzési vagy tényleges jeggyűrű lenne, de nincs csók, nincs szex, se különösebben intim ölelkezés, még egy szerelmi vallomás se. Így nem érteni, hogy most ezek barátok, mester és tanítványa, vagy van szex, csak nem látjuk, hogy a sorozat mainstream maradhasson, vagy egyszerűen pocsék a forgatókönyv ezen része. Nem vagyok otthon ebben a fandomban, segítsetek!

Az utolsó epizód is úgy köszön el, hogy “see you next level“, mintha egy folytatás, vagy következő szezon hamarosan következne, de azóta eltelt egy jó 6 év, és se híre, se hamva a folytatásnak. Be van harangozva egy mozifilm, ami évek óta áll megvalósítatlanul, és elvileg az se folytatás lesz, hanem előzmény, mely Victor fiatalabb éveinek pályafutására fókuszálna. Ha valami, akkor ez mindenképpen méltatlan egy amúgy ennyire érdekes és jól megvalósított sorozattól, és mindezek miatt jobb értékelést nem is tudok rá adni.

 

Junjou Romantica – Season 1 – 10/0

Igen, igen, mondhatnánk, minek nézem, ha nincs hozzá ingerenciám. De nem igazán volt választásom. Mivel beindult megint a “fordítás szezon” az A Superior Day-jel, felesleges lett volna a szabadidőmet bármi olyasmire pazarolni, amibe érzelmileg is mélyen beleinvesztálódok. Így választhattam volna edzés közbeni időtöltésre valami nyugati szart (pl. a nemrégi Cowboy Bebop live action), amiről aztán hosszasan értekezhettem volna, hogy mekkora kolosszális fos, vagy valami shounen ai/yaoi közül, ami nélkül simán meg lehet élni, de zsákbamacskaként akár még jó is lehet. Na, hát a Junjou Romantica nem ebbe a kategóriába tartozik, hiába tartják sokan kultikus BL alapműnek.

A sorozat egyfajta antológiaként 3 fiú-fiú páros történetét mutatja be (hol egyiküket, hol másikukat), melyek közt van ugyan kapcsolódási pont, de nincs tényleges átjárás a kapcsolatok terén egymáshoz. Az első (és talán fő) párosnak Usami Akihiko és Takahashi Misaki tekinthető. Akihiko egy népszerű és sikeres BL-regényíró, aki amióta csak az eszét tudja, szerelmes barátjába és iskolatársába, Takahashi Takahiróba. Takahiro azonban ebből mit sem sejt, sőt, egy nap bejelenti, hogy eljegyezte a barátnőjét és hamarosan összeházasodnak. Akihiko belül szenved ugyan, de a külvilág felé soha nem mutatja ki az érzéseit. Egyedül Takahiro jóval fiatalabb öccse, Misaki jön rá, mi az igazság, és a fivére viselkedése miatt érzett bűntudata valahogy közelebb sodorja őt Akihikóhoz, majd miután bátyja egy másik városba költözik a nővel, Misaki becuccol Akihikóhoz, aki vállalja, hogy segít neki felkészülni az egyetemi felvételire.

A második páros egyik tagja Kamijou Hiroki, egyetemi tanár abban az intézményben, ahová Misaki is jelentkezik. Hiroki hosszú ideje – egyoldalúan – szerelmes Akihikóba, annak ellenére, hogy tudja, a férfi mást szeret. Elkeseredettségükben eljutnak egy olyan pontra, hogy Hiroki hajlandó lefeküdni Akihikóval, míg az bekötözött szemmel azt képzeli, hogy Takahiróval szeretkezik. Hiroki azt reméli, így majd iránta is szerelem érbed Akihiko szívében, de mikor rájön, hogy erre hiába vár, megpróbál továbblépni. Ő is kap egy korrepetálásra váró növendéket Kusama Nowaki személyében, aki viszont azonnal belészeret, az érzés pedig hosszas vonakodás (kor- és státuszbéli különbség, tanár és tanítványa viszony) után kölcsönössé válik. Nowaki azonban több év kapcsolat után egyik pillanatról a másikra Amerikába megy, mert ott jobb lehetőségei vannak orvostanhallgatóként. Mikor hazaérkezik, azt tapasztalja, hogy Hiroki a mellőzöttség kapcsán érzett düh miatt hajlandó akár el is engedni a kapcsolatukat, annak ellenére, hogy a szíve mélyén még mindig szereti. Ismét csak hosszas dráma után kiderül, hogy Nowaki mindvégig szerette őt, próbált levelet írni neki, de képtelen volt feladni őket, mert azzal csak még jobban érezte Hiroki hiányát, és igyekezte a tanulmányait minél hamarabb elvégezni, hogy mihamarabb visszamehessen hozzá. Miután kibékülnek, összeköltöznek, és próbálnak együtt boldogulni.

A harmadik páros egyik tagja, Miyagi You, szintén egyetemi tanár, ugyanott, ahol Hiroki is dolgozik. Miyagi alapvetően hetero, nős is volt, de elvált. Egy ideig félreérthető módon közeledett Hirokihoz (nem kevés féltékenységet okozva ezzel Nowaki számára). Ám volt feleségének öccse, Shinobu egy nap felkeresi, és szerelmet vall neki, miszerint őket a sors is egymásnak teremtette. A fiú mindenáron bizonyítani akarja neki, hogy ez így rendeltetett, Miyagi azonban igyekszik elhatárolódni tőle, a korábbi rokoni szálak, a 17 évnyi korkülönbség és saját, fájdalmas múltbéli szerelme miatt is.

Lehetne ebből normális, jó történet? Lehetne. Lett? Nem.

A legnagyobb problémám a történettel (és azokkal, akik ezt vállalhatónak tartják) az, hogy – sok BL-sztorihoz hasonólan – ez is nagyon durván romantizálja a nemi erőszakot és szexuális zaklatást. (az ilyenekkel szívesen megnézetném bármelyik – svéd vagy amerikai – Tetovált lány c. film hírhedt jelenetét, amikor Lisbeth Salandert megerőszakolja a védelmére kijelölt gyámja… utána megnézném, hogy mennyire találják még romantikusnak az ilyen féle szexuális együtléteket… jelige: “Szereted seggbe?“… ugh…).  A párosok passzív tagjai szinte mindegyik esetben (Misaki esetében halmozottan sokszor) kerülnek olyan helyzetbe, hol a párjuk lefogja, leszorítja őket, akaratuk ellenére csókolja és fogdossa őket bizalmas helyen, és persze szexelnek is. Másnap pedig megy minden tovább különösebb fizikai vagy lelki trauma nélkül, sőt, a karakterek belső monológja chibi-figurák segítségével teljesen elbatagelizálja a tényt, hogy egy másik férfi erőszakot vett rajtuk. Én értem, hogy a női közönség körében óriási a kereslet az ilyen tematikájú, szexuális művek iránt, a pornóban egész iparág épül az ilyen filmek készítésére. De a nemi erőszak és szexuális zaklatás az nemi erőszak és szexuális zaklatás. Attól, hogy limonádésítva higítjuk, nem változtat a tényen, és nemhogy érzékenyítené a nézőt (hogy a való életben észrevegyen és képes legyen megakadályozni hasonló, toxikus kapcsolatokat), hanem szépen befogja a szemét és száját a maga tettetett “naiv romanitikájával”, ahogy azt a cím is sugallja. Hiába mondja bárki, hogy “jaj, de hát a végén csak élvezte ő is“, ha az egész együttlét a közös megegyezés hiányával indult, akkor teljesen mindegy, mi lett a vége. Jó péda volt erre a Given mozifilmben Aki és Haru szexjelenete, melynél a dobos Aki konkrétan megerőszakolja Harut, és az zokogva és lelkileg még jobban összetörve hagyja őt ott a történtek után. Mert együtt akart lenni vele, de nem így, mert a lelki szenvedés és saját, mérgező kapcsolata egy szörnyet csinált Akiból is, és ezt már képtelen volt elviselni. Valahol mélyen sokakban az a téveszme él, hogy egy férfit nem lehet szexuálisan bántalmazni, kinevetik, ha valaki mégis ilyesmi áldozatának vallja magát, és az ilyen történetek még rátesznek erre egy lapáttal, ami kurvára nincs jól.

A sorozatnak kevés, igazán értékelhető része van (mindamellett, hogy hogy amúgy rettentő ocsmány a rajzstílus, amiben megalkották). Akihiko és Hiroki gyermekkori (ártatlan és még szexuális felhangtól mentes) megismerkedése és összebarátkozása érdekes epizód volt, mintha nem is ehhez az alap-cselekményhez kapcsolódna. Miyagi vonakodása pedig, hogy a nála 17 évvel fiatalabb fiút szeretőjének fogadja, logikusnak lenne mondható. De csak lenne. Mert Miyagi korábban maga is erőszakoskodott Hirokival, valamint fiatal fiúként maga is szerelmes volt a tanárnőjébe, aki aztán elhunyt, és azóta képtelen volt megnyitni a szívét bárki más (még a felesége) előtt is. De aztán valami mégis megszólal benne, és mégis befogadja Shinobut, és rábólint egy lehetséges kapcsolat gondolatára.

Úgyhogy mindezek után úgy voltam az egésszel, hogy…

Egyet nem értek csupán. Miért van ebből még két további évad??

 

Tiger & Bunny – Season 1 + 1. és 2. mozifilm – 10/7

A Tiger & Bunny egy régi ismerős, úgy is fogalmazhatnánk, hogy a Yuri!! on Ice után ez is egy felmelegített sorozat, amit évekkel ezelőtt elkezdtem, de már az elején abbahagytam. Az első évad több mint 10 éves, és még frissen-ropogósan, Marvel-szuperhősfilmes rajongásom hajnalán talált meg. Aztán 2-3 rész után el is veszített, mert valahogy nem tudott megragadni, hiába volt érdekes a koncepciója, és bűbájosan gyönyörű a legendás mangaka, Katsura Masakazu karakter-dizájnja.

Valahol, egy nem túl távoli jövőben, egy fiktív Stern Bild nevű városban járunk. 45 évvel korábban egy rejtélyes mutációnak köszönhetően szuperképességű emberek kezdtek a világra jönni. Nem mindenki, persze, csak a populáció egy elenyésző kis hányada. Őket kollektíven csak NEXT-ként emlegetik. Napjainkban, amikor a történet játszódik, egész iparág épül ezekre a szupererővel megáldott individuumokra, a városban ugyanis egy Hős TV nevű csatorna élőben közvetíti, ahogy ezek a figurák a bűnt üldözik. Szuperhőspáncél mögé bújva, szponzorok logóival teletűzdelve versengenek egymás ellen a pontokért, és közben igyekeznek megfékezni a bűnözőket, vagy megmenteni a bajbajutottakat. Főhősünk Kaburagi Kotetsu, aki közel 10 éve része már a média-cirkusznak, és veteránnak számít a szakmában. Egy nap azonban, egy különösen rosszul elsülő műsort követően a menedzsmentje eladásra kerül, Kotetsu pedig kénytelen az új vállalat vezetésének utasítására egy új, népszerű hős, Barnaby Brooks Jr. társaként a műsorban tovább szerepelni. A két férfi nagyon eltérő felfogással közelíti meg a feladatot: Kotetsu, aki Wild Tiger nevű hősét irányítva inkább a jó ügy érdekében, az ösztöneire hallgatva cselekszik (sokszor meggondolatlanul), addig Barnaby hűvös, megfontolt és megközelíthetetlen, először minden eshetőséget felmér, kalkulál, és csak azok alapján dönt. Kotetsu, aki ki nem állhatja új partnerét, egy gúnynevet is a nyakába akaszt: Barnaby nevéből Bunny-t csinál, nem utolsósorban társa sisakjának két, nyuszifülszerű eleme miatt is. Miközben látszólag a show kedvéért szerepelnek nap mint nap a tévében, Barnaby titokban szülei meggyilkolásának történetét kutatja…

Nem hazudok, állatira tetszik a környezet, amibe a történet el van helyezve. Vizuálisan egyszerűen lenyűgöző, kreatív és látványos. Hagyományos házak, felhőkarcolók, zeppelinek szelik a horizont, a Csillagok háborújának 5. részéből ismert Felhővárosra emlékeztető, kupolás épület ad otthon jégcsarnoknak, egysínen futó vasutak kergetik egymást városszerte… A futurizmus, a mecha-világ és a cyberpunk harsány elegye mégsem zavaró. A rajzolás/karakter-dizájn csodálatos. Véleményem szerint Katsura Masakazunál kevés mangaka van, aki szebb nőket tud rajzolni. Gyönyörű a Blue Rose nevű hős, Karina Lyle, de csodaszép a Hős TV producere, Agnes Joubert is. Nagyon tetszik, hogy az itt látható hősök nem a sztereotíp animés, nagyszemű sablonra készülnek, hanem nyugati vonásokkal is rendelkező embereket is látunk, tökéletesen élethű ábrázolással.

A 25 részre nyúló cselekményben rengeteg a filler, mégis úgy érezzük, hogy a főszereplő Kotetsun és Barnabyn kívül egyik figurát se imerjük meg igazán. Egyedül talán Karina az, akire a mellékszereplők közül jobban fókuszálunk, de nála is érezni, hogy nagyon felszínes a dolog. Megtudjuk róla, hogy sose akart igazán hős lenni, hanem minden vágya, hogy énekesnő legyen, de lemezszerződést csak úgy kapott, ha hősnek áll. Sőt, ő az egyedüli, akinek a “polgári” nevét egyáltalán megtudjuk a sorozatból, a többiekét csak az 1. mozifilmből, vagy abból se. Van egy teljesen random csapásirány, amikor elkezd vonzódni a nála sokkal idősebb Kotetsuhoz, de ennek sincs se megoldása, se magyarázata. A csapat másik lánytagja, Dragon Kid (Huang Pao-Lin) teljes homály, róla csak annyit tudunk, hogy nem szeret lányosan öltözni (és kész… de tényleg). A Fire Emblem nevű hős, Nathan Seymour 10 évvel ezelőtt még szokatlan vagy too much lett volna, ma már a sokszínűség és elfogadás jegyében szinte meg se lepődünk: egy férfi testben, de női manírokkal, öltözékkel, kisminkelve látható figuráról van szó, de mindezek ellenére nem bosszantó, nem idegesítő, sőt, “hősiességéből” semmit nem von le (szerencsére). Sky High, azaz Keith Goodman sokáig csak a “Hősök Királya” cím birtokosa, mert Barnaby felbukkanásáig ő az egyik legnépszerűbb hős. Róla sem tudunk igazán semmit, a sorozat pedig szerencsére szentel neki egy szép epizódot, ahol egy női android segítségével találja meg újra az önbizalmát, és tudtán kívül pont ő végez a robottal, melybe ily szerencsétlenül belehabarodott. Igazán drámai, szívbemarkoló történetszál – lehetett volna, ha látunk belőle bármi folytatást. De nem. Rock Bison megformálójáról, Antonio Lopezről az ég világon semmi nem derül ki, Origami Cyclone-ról (Ivan Karelin) is csak annyi, hogy haszontalannak tartja a képességét (le tudja utánozni annak a külsejét, akit megérint), és hogy gyávának tartja magát, amiért egy akadémista társának korábban nem segített, és az emiatt börtönbe került.

Pedig azért lett volna mélység ebben a történetben, ha nagyon akarták volna. Vissza-visszatérő toposz az átlagemberek és NEXT-mutánsok szembenállása, az elfogadottságuk vagy kitaszítottságuk. Több, “aznap esti ellenség”, akivel hőseinknek szembe kell néznük, gyakran pont a meg nem értettség miatt vált bűnözővé és akar bosszút állni a lakosságon. A hősöket övező fény és csillogás mellett nem látjuk az ellenpólust: a nem tévésztár NEXT-eket, akik esetleg a hétköznapokban hasznossá tennék a képességeiket (pl. rendőrként, tűzoltóként, stb.). Nem lehet nem párhuzamot vonni a Marvel-történetek szuperhős-képregényeivel, azok közül is az X-Men mutánsaival (ha genetikai és társadalmi oldalról akarjuk nézni a sorozatot), vagy a Bosszúállókkal (ha a humor és csapatszellem az, amit meg akarunk ragadni, ugyanis színpompás hőseink nagyon is emlékeztetnek a Bosszúállók szedett-vetett csapatára, ahogy Kotetsu fizimiskája is szerintem nem véletlenül emlékeztet Tony Stark, azaz Robert Downey Jr. külsejére).

Nem látjuk a már esetleg visszavonuló hősöket, pedig pont Kotetsu miatt nagyon érdekes lenne ez a szál is: a férfi ugyanis azt kezdi el észrevenni magán, hogy az ereje egyre hamarabb és hamarabb illan el, és fennáll a veszélye annak, hogy egy nap örökre el is veszíti azt. Így nemcsak a lánya miatt, de amiatt is fontolgatja a visszavonulást, nehogy veszélybe sodorja hős-társait, mikor azok számítanának rá, de neki elszáll minden ereje. És azért is lenne különösen fontos erre esetleg reflektálnia a sorozatnak, mert Kotetsu példaképe, aki miatt hős akart lenni, a közkedvelt Mr. Legend is ezzel szembesült a halála előtt: nem tudott azonban megbirkózni ennek a gondolatával, inni kezdett, otthon pedig verni az asszonyt meg a gyerekét, Yurit. Yuri azonban egy nap, mikor apja különös kegyetlenséggel ütlegelte az anyját, dühében (és anyja védelmére kelve) maga is NEXT-erőt kezdett sugározni, melynek kitörése végzett az apjával. Yuri felnőve bekerült a városvezetési tanácsba és a Hős TV kurátorai közé, és csendben, a távolból szemléli az eseményeket, ám amikor egy-egy bűnöző elillanni látszik, magára ölti Lunatic öltözékét, és önjelölt igazságosztóként próbál végezni a szökevényekkel. És te jó ég, mennyire érdekes az ő történetszála! Barnabyé is, de mennyi pluszt tudott volna adni a cselekménynek, ha Yuri is valahogy bekerül a hősök közé! A fináléban felbukkant azért, mert bántotta az igazságérzetét, hogy Kotetsura akartak kenni egy olyan gyilkosságot, amit az el se követett.

Barnaby története… érdekes. A szüleit gyerekként meggyilkolták, de homályosan emlékszik csak az elkövetőre, és 20 éven át keresi a gyilkost, mire kiderül, hogy végig ott volt az orra előtt: a mentora, aki árvaként magához vette és felnevelte őt, Maverick úr. Maverick története elgondolkodtató, és a sorozat elején sokat morfondíroztam azon, hogy látunk-e majd ilyen cselekményszálat. Az Ouroboros bűnszervezet tagjaként/fejeként a háttérből rengeteg eseményt ő irányított, a saját farkába harapó kígyó körkörös, örökkévalóságot, örök körforgást jelképező szimbólumának használata pedig szintén nem lehet véletlen. Amíg van kereslet a hősökre a tévéműsor és pénz kedvéért, kell, hogy valaki gondoskodjon a kínálatról, azaz az elkapni kívánt bűnözőkről is. Nincs kimondva ugyan, hogy Maverick állt volna a különböző bűnözők mögött, de néhányuk egyértelműen az Ouroboros szervezetéhez köthető.

Összességében… felemás érzéseim vannak a sorozattal kapcsolatban. Jót szórakoztam, az animáció minősége nagyon is tetszetős, a dizájn és a karakterek csodálatosak, de a történetből lehetett volna sokkal több is. Készült hozzá két mozifilm is, amiből az első teljesen felejtős: egyértelműen látni, hogy kb. 2 kivágott epizódból gyúrták össze, melyek jó is, hogy nem kerültek bele a tévésorozatba, mert csak még ügyefogyottabbnak mutatták Kotetsut, és még arrogánsabbnak, szerethetetlenebbnek Barnabyt. Rengeteg benne a Blue Rose upskirt-jelenet (amikor félreérthetetlenül és indokolatlanul a kamera a lány fenekére, ágyékára koncentrál). Az egyetlen említésre méltó benne az, hogy itt látjuk először, hogy a hőseink hogyan öltik magukra karaktereik jelmezeit, és szerintem ez tök vagány.

A 2. mozifilm már érdekesebb. Ez néhány évvel a sorozat befejezését követően játszódik, ahol Kotetsu és Barnaby másodvonalbeli “hősöket” igyekeznek kiképezni, kisebb, kevésbé veszélyes bűnözők elfogására. Kevesebb a publicitás, a fizetség is szerényebb, a két barát mégis jól megvan egymás mellett – egészen addig, míg a menedzsmentjüket fel nem vásárolja egy érzéketlen médiamágnás. Az új igazgató úgy véli, ideje változtatni a felálláson, és a piacképes Barnaby mellé egy új hőst állít párként a belsőbb vidékekről: Ryan Goldsmith-t, aki a Golden Ryan hősnéven mutatkozik be Stern Bild városában a közönségnek. Kotetsut kipenderítik, és a férfi kínjában taxisofőrként kénytelen dolgozni, hogy megélhessen. Mindeközben a várost furcsa támadások rázzák meg, melyek nagyon hasonlítanak Stern Bild (amúgy rettentő érdekes) teremtéstörténetére: a civilizációt megteremtő Istennő ismételt csapásainak és büntetéseinek eljövetelét, a világvégeszerű pusztulást sugallnak. Hátborzongató, ahogy az apokalipszis lovasainak érkezésére emlékeztető, fenyegető égi harsona zengi be a várost. Lehetett volna ebből valami igazán jó és érdekes, cserébe kaptunk 4 jó koncepcióval induló, de amúgy szereplőink szempontjából teljesen jelentéktelen ellenfelet, akik igazából bárkik lehettek volna, akiket az új médiacápa magára haragított az évek során… Emellett a történet egyfajta útkeresési és önismereti epizóddá válik a queer Fire Emblem számára, ahogy megbarátkozik a “másságával”. Mintha csak a mai, hollywoody woke szarcunamit látnám. Semmi bajom a figurával, mert amúgy mindent félretéve rettentő szimpatikus, de… sok értelme nem volt a fél mozifilmet rákoncentrálni.

Na mindegy, fél hónap múlva úgyis jön a Netflixen a 2. tévésorozat, ahol hőseink és szinkronszínészeik ismét visszatérnek… szóval ki tudja, hova kanyarodik innen a sztori.

 

Zenés kedvencek ebből az időszakból:

Meglepő módon ebből az időszakből sok érdemleges dallal nem találkoztam. Egyik se nyerte el igazán a tetszésemet, jobbára a régieket hallgattam (a lentieken kívül).

Given Fuyu no hanashi (Given betétdal)

Nem is kérdés, itt a helye. Hidegrázós, csodálatos. Hiába rettenetesen tragikus a háttértörténete és dalszövege, igazi csillezős dal, amit akkor is szívesen hallgat az ember, ha szomorú, és akkor is, ha pörgős és jó kedve van. Imádom vezetés közben hallgatni.

 

WonhoLose

Nem engedi beágyazni, ezért klikk ide.

A jutúb algoritmus vélhetően a Monsta X kapcsán hozta fel tőle ezt a klipet, és megmondom őszintén, nem okozott csalódást. Tetszik a hangzása, még ha a vokál annyira nem is erős. És hát… üdítő végre olyan idolt látni, aki nem 40 kiló vasággyal. 😀

 

(G)i – DLETomboy

Nem is kérdés, a lányok ezzel a dallal és klippel megint jól odavertek egyet.

15 hozzászólás

  1. Szia!

    Remélem túl vagy már a covid és a betegséged minden nehezén, és egyiknek sem lesz a későbbiekben tünete, azért meg imádkozom -bár egyáltalán nem vagyok vallásos-, hogy a mostani helyzet ott a keleti határnál ne okozzon váratlan nehézségeket az arrafelé élők mindennapi életében. Én az ország dél-nyugati felén élek, mamán a szerb határtól úgy 10-15 km-re, ő tudna mesélni milyen mikor a szomszédból durrogások jönnek (mondjuk ’32-es, így másról is.) Annak örülök, hogy ki tudtál kapcsolódni hol így, hol úgy, az embernek mindig kell valami, ami kirántja a napi stresszből.
    Nekem valami bélfertőzésem/gyulladásom volt (? igazából nem tudom mi, mert 5 különféle vizsgálat sem mutatott semmit, vagy elmúlt már mire bekerültem) év elején, vagy 4 hétig visszatérő hasmenéssel, és egy hét masszív gyomor- és hasfájással. Azóta én is lényegesen visszafogottabban táplálkozom, mind zsírmennyiségre, mind adagra vonatkozóan.

    Bevallom sok mindenhez érdemben nem tudok hozzászólni a listádról, mert azt az egy darabot, amit láttam róla is vagy min. 5 éve.
    Azért így is van, amikhez random hozzászólnék, még ha nem is annyira fontos dolgok.

    2.43: Seiin High School Boys Volleyball Team

    Ezzel a light novel kifejezéssel én is találkoztam már mydramalisten és szintén nem tudtam hova tenni. Hogy most súlyra vagy tartalomra gondolnak-e, ki tudja? Gondolom nem ezektől fogunk megvilágosodni 🙂

    Powerful Opponents

    Én sem vagyok egy élfeminista, még ha időnként ki is kérek magamnak -amúgy alapvető- dolgokat. Előbb-utóbb ez az egyenjogúság téma nagyon vissza fog ütni, és már most is vannak jelei. Nagyon sok házasságban a nő viszi a komplett háztartást 3-4 gyerek mellett, és a munkahelyen is ő van magasabb beosztásban. Az enyémen is pl. olyan irodai munkakörben vannak férfiak, amiknél akár 10-15 éve senki nem gondolt rá, és most sem túl indokolt. Valójában mindannyiuk olyan is, de ebbe most ne menjünk bele, mert akkor meg én leszek a szexista :/

    Star Wars

    Más örök klasszikusnak mondja, nekem az örök kérdőjel. 40 évet kibírtam azzal, hogy ne lássam egy pillanatát se, szerintem már elleszek enélkül életemben 😉

    Nem idegenkedek a BL témájú történetektől

    Szerintem aki valamilyen szinten részt vett a japán pop kultúrában, akár nézte, akár hallgatta, az tuti nem tudta ezt a témát kikerülni sehogy, mert a net ilyen témájú fantörténetekkel volt tele. Én pár ilyen után teljesen máshogy tekintetem az Arashi tagjaira, akiket kb. sosem hallgattam, de a tagokat kedveltem (értsd: nem a róluk alkotott képem változott meg). Volt egy olyan sztori, amin már majdnem behánytam (az a tipikus egy tag mindenkivel vagy mindenki mindenkivel jellegű). A Sakurai Sho-Aiba Masaki páros meg pláne népszerű otp volt, ezért lesz maradandó vicc, mikor egyazon napon jelentették be megházasodtak, és twiterren már ww trend volt, hogy egymással, mert vagy a médiahír volt nagyon rövid, vagy félre volt fordítva valami, de azt se cáfolnám, hogy nem volt benne (az előzőekre rájátszó) szándékosság 😀

    aztán RÁJÖSSZ, hogy nem Park MINYEONG, hanem PARK SHINYE a női főszereplő? Egy olyan Lee Jongsukkal férfi főszereplőként, akitől sose voltál igazán elájulva?

    facepalm 🙂
    Ez az egyetlen a listáról, amit láttam. Nem tudom, hogy az emléke szépült meg, vagy pont a kevés emlék teszi, de szerintem ez egyike volt mindkettejük 1-1 jobb szerepének. LJS-nak mindenképpen.

    (= ha valami gusztustalan, politikai susmus van, mindig előrángatnak egy idolt, akire ráhúzhatnak valami botrányt, csak hogy a közvélemény érdeklődését, figyelmét eltereljék a valós problémáról)

    Mostanában nem egy ilyet láttam, és éppen tegnap húztam ki végül a kb. pont ugyanilyen megfogalmazásom a One Ordinary Day-nél. Az tavalyi történet, amit te láttál 2013-as(?, talán). Szóval semmi nem változott, és nyomát sem látni erre való törekvésnek…

    Majd még folyt.köv.
    Te egyébként kigyűjtöd magadnak előre amit szeretnél majd megosztani a látogatókkal, vagy egyszerre írod össze?
    (Úristen, az hány óra lehet úgy. Bár pont egy fordítónak írni ilyet :))

    Válasz
    • Szia!

      Ne haragudj, kérlek, a kései válaszért!

      Remélem túl vagy már a covid és a betegséged minden nehezén, és egyiknek sem lesz a későbbiekben tünete, azért meg imádkozom -bár egyáltalán nem vagyok vallásos-, hogy a mostani helyzet ott a keleti határnál ne okozzon váratlan nehézségeket az arrafelé élők mindennapi életében.

      Köszönöm szépen <3, szerencsére viszonylag hamar rendbe jöttem, komolyabb tünetek nélkül. Tavaly, mikor még nap mint nap jártam a sugárra, sok beteg ember közé, jobban féltem tőle, hogy egy gyengébb immunrendszerrel kicsinál a betegség, de most nem volt több, mint egy őszi/tavaszi influenza.

      Nekem valami bélfertőzésem/gyulladásom volt (? igazából nem tudom mi, mert 5 különféle vizsgálat sem mutatott semmit, vagy elmúlt már mire bekerültem) év elején, vagy 4 hétig visszatérő hasmenéssel, és egy hét masszív gyomor- és hasfájással. Azóta én is lényegesen visszafogottabban táplálkozom, mind zsírmennyiségre, mind adagra vonatkozóan.

      Iiii, ez nem hangzik túl jól. Remélem, rendbejöttél! Kiderült, mi okozta? Valami szennyezet kajának tűnik.

      Szerintem aki valamilyen szinten részt vett a japán pop kultúrában, akár nézte, akár hallgatta, az tuti nem tudta ezt a témát kikerülni sehogy, mert a net ilyen témájú fantörténetekkel volt tele.

      Ez valóban így van. Óhatatlanul szembejön az emberrel. Kérdés az, mennyire leszünk fogékonyak rá. 🙂

      Volt egy olyan sztori, amin már majdnem behánytam (az a tipikus egy tag mindenkivel vagy mindenki mindenkivel jellegű). A Sakurai Sho-Aiba Masaki páros meg pláne népszerű otp volt, ezért lesz maradandó vicc, mikor egyazon napon jelentették be megházasodtak, és twiterren már ww trend volt, hogy egymással, mert vagy a médiahír volt nagyon rövid, vagy félre volt fordítva valami, de azt se cáfolnám, hogy nem volt benne (az előzőekre rájátszó) szándékosság

      Hasonlóképpen jártam én is a DBSK-val. No, fan fictiont róluk ugyan nem olvastam, de a net tele fotókkal, videómontázsokkal, amik egy-egy érintésbe és pillantásba is rögtön szerelmet magyaráznak bele. És ahogy beférkőzik ez az ember elméjébe, már egyszerűen nem tud máshogy tekinteni rájuk.

      de szerintem ez egyike volt mindkettejük 1-1 jobb szerepének. LJS-nak mindenképpen.

      Abból, amit eddig tőlük láttam, ezt alá tudom támasztani.

      Te egyébként kigyűjtöd magadnak előre amit szeretnél majd megosztani a látogatókkal, vagy egyszerre írod össze?
      (Úristen, az hány óra lehet úgy. Bár pont egy fordítónak írni ilyet :))

      Tanulva a korábbi, véletlen fájltörlésből, most már frissibe’ írom magamnak mindig, ha valamit megnéztem. Úgy az emlék sem halványul, és a bennem kavargó gondolatokat is könnyebb kiírni magamból. 🙂

      Válasz
  2. Bocsi az előzőben és az esetlegesen mostaniban is elkövetett helyesírási hibákért. Pedig egyszer mindig átolvasom küldés előtt.

    Folyt. köv.

    nagy korcsolyarajongó voltam, még egy rajongói honlapot is szerkesztettem jó pár évig

    hű-ha. Én a mai napig szoktam korcsolyát nézni, ha éppen elcsípem a tévében (nem nagyon tévézem, inkább csak háttérzajnak megy). Vernert én is kedveltem, és úgy rémlik Daisukét is 🙂
    Japóknál volt egy viszonylag magas női korcsolyázó (a mostani fiú indulókhoz képest legalábbis, akik legtöbbje kb. akkorának látszik a képernyőn, mint Hyde, ő meg valami 157 cm), komoly érmeket is nyert, de már nem emlékszem a nevére, meg úgy általában a régebbi sportolókra se. Kb. Plushenko meg Yagudin ragadt meg :/

    Kim Yeona és Hanyu Yuzuru bálvány-státuszba emelése

    Köztük annyi különbséget látok, hogy amint te is írtad az előbbi inkább olyan üres középszer(ből kreált híresség, már amennyi rémlik belőle), addig utóbbinál tényleg hatalmas tehetség is párosul a hype mellé. Volt programja, amit emlékszem szájtátva néztem.

    ez is nagyon durván romantizálja a nemi erőszakot és szexuális zaklatást

    Ennek amúgy iskolapéldája a Tharntype c. thai sorozat, ami olyan szinten népszerű, hogy már én kérek elnézést. Ehhez képest csak a softpornó részére emlékszem belőle, mondandója semmi. Igaz, ez alapvetően jellemzi a bl sorozatokat, nációtól függetlenül…

    Ouroboros

    Ez a legnagyobb random dolog az összes eddigi közül, amit írtam 🙂 Van egy ilyen nevű japán sorozat, amit évekkel ezelőtt lementettem, és időről időre eszembe jut, meg kellene már nézni.

    üdítő végre olyan idolt látni, aki nem 40 kiló vasággyal.

    Pedig én imádom a monstákat, de nekem ő már a too much esete. Bár erre mindig csak annyit mondunk a hasonló felfogású rajongótársaimmal, hogy az igazán nagy szívhez nagy test is kell 😀

    Zenés kedvencek ebből az időszakból:
    saját

    Az első másfél hónap teljesen kiesett nekem, és miután összességében túl sok új zenével nem találkoztam az azt követő időszakban sem, így olyanok is vannak a listán, amikbe nagyjából 5x volt szerencsém belefutni. Nem kicsit meglepő módon átbillent a mérleg nyelve a lányok felé, pedig mindig fiú(együttes) kedvenceim voltak inkább.

    Csajos lista:
    Rocket Punch – Chiquita
    A mostanában nagyon felkapott retro vonalat erősíti, talán még régebbi is. Rongyosra hallgattam.
    Cherry Bullet – Love in Space
    Ez is olyan dance-es, ami jó hangulatba tud hozni, ezért általában az előzővel párban szoktam lejátszani.
    (G)I-dle – Never Stop Me
    Ez a rockos stílus elsőre is meg tud fogni, amolyan 1hr loop-ban sem unnék rá (már próbáltam).
    Yongyong – Dying Every Second
    Végig kell hallgatni, mert hosszú introval indít, és az utolsó másfél perce, ami a legjobb benne.
    Song Soowoo – Love Me or Hate Me
    Nagyon alternatív a műfaj, talán ezért vonz be ennyire kevés nézőt, de elég jó.
    Suzy – Satellite
    Őt sosem hallgattam, de ennek a dalnak nagyon tetszik a zenéje, különös hangulata van.

    StayC – run2u
    Csak az első 40x mp-e ami ütős, az olyan mint egy régi MissA dal (ha már Suzy), de aztán sajnos jön a refrén.
    Apink – Dilemma
    Ennek ellenben pont a refrénje, ami egyedül bejön. Egybe kéne gyúrni a kettőt, bár úgy lehet nagyon utálnám.

    Fiúk:
    Btob – Higher
    Kár, hogy nem adnak ki ilyen dalokhoz is klipet, mert így csak az lesz a közönség, aki belehallgat az albumokba is.
    Kihyun (Monsta X) – Voyager
    Igen, ez Kihyun stílusa, ha nem az együttesben lenne, simán el tudnám képzelni egy rockbandában.
    DK (of Seventeen) – Go! (ost)
    Olyan softrockos, kellemes hangzása van. Nem egy évszázados darab, de a többi férfi előadó közt, ez is maradandó.
    Tan – Du Du Du
    Mintha több régi kpop számból lenne összevágva, talán ezért hallgattatja magát, bár egy idő után uncsi lesz.
    Wei – Too Bad
    Tél után olyan jól jön egy könnyebb, friss zene, mintha a virágzó fák alatt vezetnénk a kellemesen meleg szélben.

    Omega X – Liar
    Nagyon melankólikus, ezért kell egy hangulat hozzá, ami nem mindig van meg (mármint a dalhoz).
    Kang Seung Yoon (of Winner) – Born to Love You
    Nagyon tetszik a srácnak hangja, ezért szoktam időnként rákattintani

    A sorozatlistám, amibe újdonságként beleírtam a velük töltött óraszámot is, mert manapság semmit nem jelent hány részre bontják:

    Dr. Brain 8,5, ~6 óra
    You Raise Me Up 6,5, 5,5ó (0,5=fél óra, még ha helytelen is)
    The Red Sleeve 9, 21ó
    The Veil 5, 14ó
    Bad and Crazy 6,5, ~14ó
    Racket Boys 8, ~19ó
    You Are My Glory (kínai) 8, 18,5ó
    Penthouse 8, 24,5ó
    Our Beloved Summer 3, dobott, 7ó/16
    D.P. 7,5, 5ó
    You Are My Hero (kínai) 5, 28,5ó
    Method 8, 1,5ó (film)
    Jirisan 7, 17ó
    One Ordinary Day 7, 9ó

    Csak azokat vastagítottam ki, amiket ajánlok neked megnézésre, figyelembe véve az én értékelésem mellett a te érdeklődési körödet is.
    Ezeket most sem bontanám ki itt külön, mert már anélkül is sokat írtam ^^. Itt megtekinthető az összes véleményem, de vigyázat némelyik kegyetlenül spoileres, a D.P-nél az utolsó pár perc történése konkrétan bele van írva! https://mydramalist.com/list/1zEmqgE4

    Illetve idén elkezdtem vezetni egy ilyen listát is, csak mert miért ne 😉
    Havi kedvencem:

    Jan. Lee Jun Ho (The Red Sleeve)
    Feb. Yang Yang (You Are My Glory)
    Márc. Kim Min Gyu vagy Gue, ahogy egy ideje írja (Snowdrop & Business Proposal)

    Az ehavi nehéz szülés volt, mert míg az első kettő az atyaúristen kategóriába esett, addig mostanában nem találtam senki olyat, aki beírható lett volna.
    Ő azt követően iratkozott fel, hogy a Snowdropban játszott negatív (amúgy az egész sorozat egyik legjobb) karaktere után megpillantottam a most futó sorijából kivágott videókban, ahol meg egy homlok egyenest ellentétes szerep köszönt vissza, így belekezdtem ebbe is. (ezzel a hosszú mondattal vagy 10 percet szöszöltem, és még mindig nem tetszik, de most már így marad :D)

    Válasz
    • Folyt. 🙂

      Japóknál volt egy viszonylag magas női korcsolyázó (a mostani fiú indulókhoz képest legalábbis, akik legtöbbje kb. akkorának látszik a képernyőn, mint Hyde, ő meg valami 157 cm), komoly érmeket is nyert, de már nem emlékszem a nevére, meg úgy általában a régebbi sportolókra se. Kb. Plushenko meg Yagudin ragadt meg :/

      Női versenyző? Arakawa Shizukára gondolsz? Őrá emlékszem, mint kimondottan magas korcsolyázónőre. Esetleg Ando Miki még, de ő a szülés miatt évekre kiesett (az se volt egy szép történet amúgy…). Én már a Plush- meg Yagudin-korszak után, de még a Hanyu-korszak előtt voltam igazán nagy rajongó.

      Köztük annyi különbséget látok, hogy amint te is írtad az előbbi inkább olyan üres középszer(ből kreált híresség, már amennyi rémlik belőle), addig utóbbinál tényleg hatalmas tehetség is párosul a hype mellé. Volt programja, amit emlékszem szájtátva néztem.

      Egyszerűen nem tudok felmelegedni hozzá. Annyira ellenszenvesnek tartom.

      Ez a legnagyobb random dolog az összes eddigi közül, amit írtam 🙂 Van egy ilyen nevű japán sorozat, amit évekkel ezelőtt lementettem, és időről időre eszembe jut, meg kellene már nézni.

      Igen, én is emlékszem rá, láttam, hogy valaki fordította is. Klasszikus szimbólum, nem csodálom, hogy időről időre felbukkan a modern alkotásokban.

      A klipeket meghallgattam becsülettel, de bevallom, ezúttal egy se nyerte el a tetszésemet. Ellenben azóta, hogy az utolsót is végignéztem, pár nap alatt szembejött velem vagy 4-5 új, tavaszi videó, amiktől viszont az agyam kb. lerobbant a helyéről. O_O

      Köszönöm az ajánlásokat! A The Red Sleeve, bevallom, rettentően tetszik, már a promóciós anyagokból nagyon látszott, hogy egy rendkívül igényes és gyönyörű operatőri munkával készített sorozat. Mindenképp az elsők közt lesz ezek közül. 🙂

      Válasz
  3. Szia!

    féltem tőle, hogy egy gyengébb immunrendszerrel kicsinál a betegség, de most nem volt több, mint egy őszi/tavaszi influenza./b>

    Ennek örülök, hogy könnyen túlestél rajta. Az irodában egyik kollégám nagyon szenvedett vele, a másiknak meg csak a pcr-je volt pozitív, de semmi tünete nem volt. Nekem, aki 2 méterre ül mindkettőtől meg végig negatív volt, mert a sztorim miatt tesztelni is többször mentem. Ugyanez a családban is.
    Érdekes, hogy mennyire máshogy jön ki embereken.

    Kiderült, mi okozta? Valami szennyezet kajának tűnik.

    Nem, és már nem is fog. A gasztroenterológus minden eredményemet átnézve végül azt mondta 3 héttel később, szerinte átmeneti laktózérzékenység okozta. (A diétás étkezés melletti gyomorfájást tuti nem.) Pár napra rá kipróbáltam, és 4 napig kb csak tejterméket ettem. Semmi bajom nem lett tőlük, viszont az emésztésem helyrehozta, szóval még meg is köszönhetem neki a diagnózist 😀
    Szerintem is valami rossz hús okozta, vagy rosszul elmosott zöldség.

    egy-egy érintésbe és pillantásba is rögtön szerelmet magyaráznak bele. És ahogy beférkőzik ez az ember elméjébe, már egyszerűen nem tud máshogy tekinteni rájuk.

    Na én azóta sosem olvasok ilyeneket, még rajzokat sem nézek meg. Köszöntem, egyszer elég volt belőle 🙂

    Női versenyző? Arakawa Shizukára gondolsz? Őrá emlékszem, mint kimondottan magas korcsolyázónőre.

    Igen, igen, ő lesz. Emlékszem az említett Arashi tagjait próbálta tanítani korcsolyázni (vajmi kevés sikerrel), és nagyjából egy magasság volt velük, sőt.
    Rajta kívül azt hiszem csak Michelle Kwan neve maradt meg (ha így kell írni a nevét). Én inkább csak néztem a kűröket, neveket nagyon nem neveztem meg. A mostaniak közül már az arc se ragad meg.

    szembejött velem vagy 4-5 új, tavaszi videó, amiktől viszont az agyam kb. lerobbant a helyéről.

    Ezen nem vagyok meglepődve. Jó ideje a mennyiség az első, nem a minőség. Érthetjük ezt az együttesek tagszámára és tehetségére is a zene mellett.

    A The Red Sleeve, bevallom, rettentően tetszik

    Azóta a sori óta nem is láttam más kiemelkedőt, főleg a mostaniak közül, amiktől csak az agyam zsibbad le. Így még jobban felértékelődik. Létezik láttam már az összes igazán jót az elmúlt tizenx hónapból? Lehet elkezdem a Penthouse 2. évadát, pedig hogy a te szavaddal éljek, attól már egyenesen lerobbant az agyam helyenként, de az legalább minőségi munka volt 🙂

    Válasz
    • Ú sorry, az első két kiemelést sikerült elrontani.

      Válasz
    • Szia!

      Érdekes, hogy mennyire máshogy jön ki embereken.

      Abszolút. Én is ezt vettem észre. Mindenki (apa, munkatársak), aki megkapta a 3. oltást, nagy szenvedésnek írta le a betegséget, nagyon durva izomfájdalmakkal és abszolút gyengeséggel. Én csak 2-t kaptam, és a száraz köhögésen és taknyoláson kívül semmi bajom volt, sőt a 3. napon már folytattam is az edzést minden nehézség nélkül.

      szerinte átmeneti laktózérzékenység okozta.

      Nem is tudtam, hogy van ilyen! o.O

      A tej/laktóz olyan furcsa amúgy. Gyerekkoromban ekcémás kiütésem volt a fehérjétől évekig, ami miatt minimális volt az, amit tejtermékekből elfogyaszthattam. Aztán bejött a kergemarha-kór, és a betegség okozta félelem miatt anya úgy intézte, hogy évekig ne igyunk tejet. Manapság meg semmi bajom tőle, van, amikor egy nap egy liter tejet is megiszok. Szóval nem tudom, fel tud-e az ember az ilyesmiből magától gyógyulni, de felettébb érdekes.

      Szerintem is valami rossz hús okozta, vagy rosszul elmosott zöldség.

      Mennyi apróságon múlik, látod, hogy az ember ilyen kórságokat elkapjon…! 🙁

      Rajta kívül azt hiszem csak Michelle Kwan neve maradt meg (ha így kell írni a nevét). Én inkább csak néztem a kűröket, neveket nagyon nem neveztem meg. A mostaniak közül már az arc se ragad meg.

      Kwannak én már csak a hírét hallottam, versenyezni nem láttam, bár kétségkívül ő is egy legenda maradt mára. Az utóbbi mondattal pedig egyetértek, egyszerűen nem tud megragadni egyik vagy másik, mai versenyző se. Az oroszok és a japánok állandóan cserélődnek, az meg amerikaiakat sose szerettem. Nem tudsz igazán érzelmileg elköteleződni egy versenyző mellett se, akinek éveken át figyelemmel tudnád követni a pályafutását.

      Létezik láttam már az összes igazán jót az elmúlt tizenx hónapból?

      Nem kizárt. Én is lassan beérem magam azokkal, amiket régi sorozatok közül megnézni tervezem. Jó, LASSAN, de már 2016-nál járok, és az az előtti “alapművek” közül egyedül csak a Kill me, heal me maradt ki, semmi más nem érdekel igazán (mert vagy 30-50+ résznyi történelmi, amikhez most nem lenne türelmem, vagy olyan színészeket használ, akik abszolút nem is érdekelnek). Szóval idővel én is naprakész leszek. 😀

      Válasz
  4. Szia!

    Én csak 2-t kaptam, és a száraz köhögésen és taknyoláson kívül semmi bajom volt, sőt a 3. napon már folytattam is az edzést minden nehézség nélkül.

    Nekem lassan fél éve adták a 3.-at, és se előtte, se utána semmi. Valószínűleg ’20-ban az első lezárások előtt már elkaptam, mert pont 1 hónappal korábban nagyon beteg voltam (magas láz, 1,5 hónapig köhögés, és egyéb finomságok), pedig influenzás is ritkán vagyok.

    Nem is tudtam, hogy van ilyen! o.O

    Én sem, és szerintem nem is lehet felgyógyulni (még személyi kedvezmény is jár rá pl). Van egy ismerősöm, aki a tej egy összetevőjére érzékeny, vagy keresztallergiája van rá. Többféle vizsgálaton is volt már, és egyik sem mutatott nála laktózérzékenységet.

    Nem tudsz igazán érzelmileg elköteleződni egy versenyző mellett se, akinek éveken át figyelemmel tudnád követni a pályafutását.

    A többi sporttal is így vagyok. Tizenévesen a forma 1 volt a kedvencem, azt azóta sem néztem. Aztán 20x-ben a foci, az is annyira elkurvult, hogy évek óta kb csak világeseményt nézek.
    Téli sportok közül a síugrást szerettem nagyon, de évek óta arra is csak ritkán kapcsolok, nem ismerek senkit már.

    Nem kizárt. Én is lassan beérem magam azokkal, amiket régi sorozatok közül megnézni tervezem. Jó, LASSAN, de már 2016-nál járok, és az az előtti “alapművek” közül egyedül csak a Kill me, heal me maradt ki, semmi más nem érdekel igazán

    Most régebbieket nézek. Ma fejeztem be Kairos-t, ami hű meg ha, szóval erőteljesen ajánlom azt is. Igaz összességében véve az első fele jobban tetszett, de a 2. sem sokkal maradt le. A záró epizód kifejezetten nagyon jó volt.
    Mellé teljesen random belefogtam az Entertainer-be, ami 2016-os.
    Mondjuk ha Ji Sung a főszereplő, 95% eséllyel nagyon nem nyúlhatok mellé (a maradék 5% a Secret c. borzadály). Ezért is tudom javasolni a Kill Me, Heal Me-t. Abban láttam először, de olyan szinten elvarázsolt, hogy azóta sem találtam nála jobb színészt. ’15-ben néztem, de 3 karakterének nevére a mai napig emlékszem, pedig pár hét után el szoktam felejteni az összes nevet. Amennyiben nem egy koreai sorozatról, hanem egy amcsi filmről lenne szó, minimum Oscar jelölést kap rá.

    Válasz
    • Szia!

      Én sem, és szerintem nem is lehet felgyógyulni (még személyi kedvezmény is jár rá pl).

      Igen, tartós betegségnek számít, adókedvezmény jár rá (meg még egyébként sok minden másra, rengeteg daganatos betegségre is pl.).

      A többi sporttal is így vagyok. Tizenévesen a forma 1 volt a kedvencem, azt azóta sem néztem. Aztán 20x-ben a foci, az is annyira elkurvult, hogy évek óta kb csak világeseményt nézek.

      Hihetetlen, hogy ebben is mennyire hasonlítunk. 🙂 Iskolás koromban én is imádtam a Forma 1-et, a kedvencem Mika Häkkinen volt. 🙂 A focit én is szeretem/szerettem a gyerekkori rajzfilmek miatt, amikbe beleszerelmesedtem, de nagyon rég volt, hogy pl. meccsen jártam volna. 2-3 éve biztos, még a Groupamában. Hatalmas hangulata volt. 🙂

      Mellé teljesen random belefogtam az Entertainer-be, ami 2016-os.

      Imádtam, nagyon nem szokványos történet. Tetszik, hogy Ji Sung karaktere eleinte egy nehéz helyzetből kimászni próbáló, valamilyen szinten pozitív karakternek tűnik, ahogy a kis együttesét is menedzseli és próbálja a nehézségeket elhárítani az útjukból, majd viszont kiderül, milyen aljasságot művelt korábban, ami segít árnyalni a figurát. Egyedül Hyeri időnkénti vérnyákolása borított ki. Nagyon jó a sorozat zenei anyaga (szinte vetekszik a Boys over flowers vagy a Cinderella and the 4 knights betétdalainak színvonalával), mai napig szívesen hallgatom. 🙂

      Ezért is tudom javasolni a Kill Me, Heal Me-t. Abban láttam először, de olyan szinten elvarázsolt, hogy azóta sem találtam nála jobb színészt. ’15-ben néztem, de 3 karakterének nevére a mai napig emlékszem, pedig pár hét után el szoktam felejteni az összes nevet. Amennyiben nem egy koreai sorozatról, hanem egy amcsi filmről lenne szó, minimum Oscar jelölést kap rá.

      Mindenki hasonlóan, csakis szuperlatívuszokban tud beszélni erről a sorozatról, ezért nem is akarnám kihagyni. 🙂

      Válasz
  5. Szia!

    Hihetetlen, hogy ebben is mennyire hasonlítunk. 🙂

    Sportban is? Néha ijesztő, mikor a neten olyan emberekre találsz, akik jobban hasonlítanak hozzád, mint a saját rokonaid 😀

    de nagyon rég volt, hogy pl. meccsen jártam volna

    Életemben nem voltam meccsen, csak Bp-en közösen szurkolni kb. full ismeretlenekkel. De azért az is elég jó volt. (Pécsi vagyok, szóval nekem is pár órás zötykölődésre esik). Apám anno járt ki, míg nb1-es volt a helyi csapat, de szerintem engem akkor még nem érdekelt a foci, főleg nem a magyar.

    Imádtam, nagyon nem szokványos történet.

    Az tuti. Írtál is róla? Szívesen elolvasnám, de a gugli nem találja. Bezzeg egy indexes korcsolyatopicban megtalált, legnagyobb meglepetésemre o_O

    Egyedül Hyeri időnkénti vérnyákolása borított ki.

    Engem egyáltalán nem zavar a leányzó, a Missing You ütlegelős, óbégatós anyukájához képest fasorban sincs. Mondjuk hozzá képest nagyjából senki…
    2-3 kivétellel szeretem minden karakterét. Man Shik, a plüss szerkós zeneszerző hatalmas forma. Igaz, pöppet többet sírnak benne, mint ami szerintem még egészséges 🙂

    ezért nem is akarnám kihagyni.

    Azon áll vagy bukik az egész, hogy el tudsz-e vonatkoztatni Hwang Jung Eum rikácsolásától. Ha igen, akkor nyert ügyed van, mert egyébként zseniális figurák vannak a soriban.
    (Esetleg ő még felírható a fasoros listára, mert mindig harsány és/vagy picsogós szerepeket vállal.)

    Válasz
    • Szia!

      Az tuti. Írtál is róla? Szívesen elolvasnám, de a gugli nem találja. Bezzeg egy indexes korcsolyatopicban megtalált, legnagyobb meglepetésemre o_O

      Hehe. 😀 Aha, írtam, még ha akkor nem is olyan bő lére eresztve, mint mostanában.
      http://www.yisanprojekt.hu/2016/12/26/hirek-visszatekintes-2016-ra/

      Engem egyáltalán nem zavar a leányzó, a Missing You ütlegelős, óbégatós anyukájához képest fasorban sincs. Mondjuk hozzá képest nagyjából senki…

      Na, az a nő nálam már a sorozat elején kiverte a biztosítékot… mikor hasonlóképpen jajveszékel, hogy jaj, miért volt épp szoknya aznap a kislányon, mert ha nadrág lett volna rajta, biztos nem erőszakolták volna meg. Ez úgy bennem maradt, hogy hihetetlen. 🙁

      Válasz
  6. Szia!

    Köszi a linket.
    Hű ez a lista, mennyi szuper sorozatot láttál 2016-ban! *o*

    Azóta befejeztem én is, és eszembe jutott mi zavart a leányzó körül. Mind nunázta, pedig a kisfiút leszámítva ő tűnt a legfiatalabbnak közülük.

    Ezek maradtak meg róla:
    Kezdhetem azzal mennyire igazságtalan a sorozat osztályzata kb. minden oldalon, ahol ilyen fellelhető? Minőségileg lényegesen gyengébb produkciók sora 1 egész ponttal előrébb van sorolva. Pff. Láttam már sokféle történetet és műfajt doramázásom kezdete óta, ez mégis tudott újat mutatni. A szórakoztatóipar sötét bugyrait ugyan tutira tárgyalta más mű is, de ez valahogy mégis nagyon emberi, lehet a szereplőit sajnálni. Igen, mert valóban megbánták tetteiket, még ha későn is. Itt pl. többük is egyszerre volt jó ember a magánéletben, és egy kíméletlen törtető, ha munkáról volt szó. Mintha agymosáson mentek volna keresztül annál a bizonyos ügynökségnél. Egyébként nagyon igaz a társadalom egészére kivetítve, hogy csak akkor veszünk észre dolgokat, amik felett elsiklottunk, ha velünk vagy szeretteinkkel történik. Nem mondom, hogy az életben hasonló szituációkban meg tudnék bocsátani, mert kevés olyan szent ember van, mint ebben Ha Neul. (Vagy csak ártatlan és naiv, hozzáállás kérdése.) Amelyik k-pop együttest követem, azok tagjai pont ennyire ragaszkodnak egymáshoz (és a menedzsereikhez), mint az ebben lefestett banda is, így kifejezetten vigyorra fakasztó volt. Rendkívül szerethető karakterekkel rukkolt elő a forgatókönyvíró, a mango entertainment összes, kisebb-nagyobb tagját ideértve. Minhyuknak doboshoz képest ugyan kellemes hangja van, de semmiképp nem egy rockegyüttes frontemberéhez illő, kicsit eltúlozták már a figurájának az ajnározását. Annak örültem, hogy a romantikát minimalizálták, ekkora korkülönbséggel nem is lett volna értelme. Ami különösen tetszett, illetve nagyon megható és szép volt, az ahogy hologrammal megidézték a bátyját és együtt énekeltek.

    mert ha nadrág lett volna rajta…

    Aham, mert pont ezen múlik a dolog. Mondjuk mit várunk egy olyan lénytől, aki elbújva végighallgatja, hogy agyonverik a gyerekét, majd közli vele, inkább halt volna meg. Ráadásul még élősködik is másokon, mint valami pióca. Ritka rusnya állat az ilyen. (Sajnos nem csak ő volt az egyetlen zavaró tényező a sorozatban.)

    Válasz
    • Szia!

      Hű ez a lista, mennyi szuper sorozatot láttál 2016-ban! *o*

      Hehe, 2016 nagyon jó év volt.

      Ezek maradtak meg róla:

      Javarészt nekem is. Ji Sung nagyon tetszett itt is, üdítő, fiatalos szerep volt ez számára. Minhyuk volt viszont a dorama leggyengébb láncszeme szerintem.

      (Sajnos nem csak ő volt az egyetlen zavaró tényező a sorozatban.)

      Nem egy kellemes sorozat, emiatt nem jó nézni, és nem is Yoochun legjobbja, de a 3 Days és a Sungkyungwan Scandal mögött erős harmadik.

      Válasz
      • Minhyuk volt viszont a dorama leggyengébb láncszeme szerintem.

        Mikor egy tapasztalatlan idolt tuszkolnak be egy nagyobb szerepbe, annak elég gyakorta ez a vége…

        Nem egy kellemes sorozat, emiatt nem jó nézni, és nem is Yoochun legjobbja

        Ő túl sok vizet nem zavart, pont ugyanolyannak tűnt, mint a többi -általam látott- megformált karakterében.
        A már említett nőszemély mellett a női főszereplő, valamint az összes létező családtag az élvezhetetlen kategóriába lökte az amúgy sem pörgős, depresszív hangulatú produkciót.
        Ami emlékezetes marad majd belőle, hogy a 15 éves Yeo Jin Goo szinte kisujjból kirázva lejátszott minden felnőttet a színről.

        Válasz
        • Ami emlékezetes marad majd belőle, hogy a 15 éves Yeo Jin Goo szinte kisujjból kirázva lejátszott minden felnőttet a színről.

          Az biztos, hogy korosztályának vitathatatlanul a legtehetségesebb színésze. Nem volt egy munkája sem eddig, melyben csalódást okozott volna. Ebből a sorozatból beleégett az emlékezetembe az a sokkoló alakítás, ahogy a fogságban végig kellett néznie a kis szerelmének megerőszakolását. 🙁

          Válasz

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Share This