Légy üdvözölve a Yi San Projekt honlapján! Az oldalon japán, kínai és koreai filmsorozatok, mozifilmek, valamint klipek és dokumentumfilmek magyar feliratait fogod találni. A fájlok ingyenesen, kizárólag magáncélú, otthoni felhasználásra készültek, megtekintés után törlésük javasolt. Elkészítésükbõl anyagi haszon nem származik, kereskedelmi forgalomba nem hozhatók! A feliratok a Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország licenc feltételeinek megfelelõen szabadon felhasználhatók. Nézz szét az oldalon és válogass kedvedre az éppen futó vagy már elkészült sorozatok közül!

Információk

Cím : Yi San Projekt


Verzió: v29 – Jinwook


URL : www.yisanprojekt.hu


Tulajdonos : Brigi


Indult : 2009. február 2.


Host : Dotroll


Credits : 123Freevectors, Marie Claire


Stat :

Free site counter


Aktív fordítások

Tervezett filmek és sorozatok

Bulgasal: Immortal Souls
Live – Season 2
Voice (OCN/tvN) – Season 5

Befejezett japán sorozatok

Befejezett kínai sorozatok

Befejezett koreai sorozatok

Elkészült filmek

Sorozatkritikák, ismertetők

Mostanában hallgatom

Chat

Társoldalak

Meta

Legutóbbi hozzászólások

2021 – 2. negyedéves visszatekintő

Szerző: | 2021. júl 2. | ajánló, koreai | 7 hozzászólás

Sziasztok!

Ismét magunk mögött tudhatunk 3 hónapot, ezért én is meghoztam az ebben az időszakban befejezett sorozatokról szóló összefoglalóimat, gondolataimat. Szokás szerint spoileres leszek, így ennek tudatában lapozzatok. Ti milyen sorozatokat láttatok, és mik voltak róluk a benyomásaitok? Szívesen várom az ajánlásaitokat! 🙂

The Falcon and the Winter Soldier – 10/5
A mi kis falunk S5 – 10/6
Two Weeks – 10/7-8
Terius behind me – 10/7
The Handmaid’s Tale S4 – 10/4

 

The Falcon and the Winter Soldier – 10/5

Egy trailer nem is elég ahhoz, hogy kifejezzem, mennyire vártam ezt a minisorozatot. MINT AZ ÁLLAT! A WandaVision után alig néhány hetet kellett csak várni a Marvel Filmes Univerzumának folytatására, melyben a két címszereplő, a Falcon, Sam Wilson (Anthony Mackie) és a Tél katonája, James Buchanan “Bucky” Barnes (Sebastian Stan) kezébe kerül a stafétabot.

A Bosszuállók 4 – Végjáték után fél évvel járunk, azaz valamikor 2023 környékén. Bucky elnöki kegyelemben részesült a Thanos elleni küzdelemben nyújtott teljesítményéért, melynek feltétele, hogy rendszeresen pszichiáterhez járjon, és annak segítségével megpróbáljon szembenézni a korábbi, bérgyilkosként elkövetett rémtetteivel. Ezen kívül azonban a napjait magányosan, mindenki mástól elszigetelődve tölti. Sam hiába keresi a társaságát, nem válaszol a hívásaira. Sam, bár a Végjáték végén megörökölte Steve-től (Chris Evans) Amerika kapitány pajzsát, mégis vívódik: úgy érzi, nem érdemli meg, nem kész továbbvinni az örökségét, ezért egy múzeumnak adományozza azt. Visszatér a légierőhöz, és a Közel-Keleten különféle bevetéseken vesz részt régi páncéljával és szárnyaival a hátán. Két küldetés közt a nehéz anyagi helyzetben lévő nővérének, Sarah-nak (Adepero Oduye) próbál segíteni, kevés sikerrel. Mindeközben a világot kisebb-nagyobb terrorcselekmények rázzák meg: a magukat csak Zászlórombolóknak (Flagsmashers) nevező, globális szinten tevékenykedő csoportosulás a határok és kormányok eltörlését követeli. Az 5 évvel korábbi csettintéskor a Föld lakosságának a fele megszűnt létezni, a megmaradóknak pedig meg kellett birkóznia az ezzel járó társadalmi, gazdasági, és nem utolsósorban lelki hozadékával. A világ szegényebb pontjaiból immár lehetőség nyílt előrébb lépni, fejlettebb országokba migrálni, és az onnan eltüntetett munkaerő helyébe lépni, és jobb életkörülmények közé jutni, hogy ne omoljon teljesen össze a világ gazdasága. Igen ám, de a bosszúállók igyekezetének köszönhetően Thanost legyőzték, a csettintést visszafordították, és a korábban eltűntek újra életre keltek. Mindenki az eredeti helyén. Ami pedig azt jelentette, hogy az 5 év alatt a helyükre érkező “migránsokra” így már nem volt szükség, ők azonban már nem tudtak (és vélhetően nem is akartak) visszatérni korábbi, nyomorúságos körülményeik közé, így rengetegen nemzetközileg is hontalanná váltak. Vírusok, járványok ütötték fel a fejüket az általuk sűrűn lakott nyomornegyedekben, a Zászlótörők pedig sorra dézsmálják meg az élelmiszer- és gyógyszerszállítmányokat, hogy ezeken az elesetteken segíthessenek. Az amerikai kormány jelentős befolyása alatt álló, nemzetközi jóvátételi tanács csak ímmel-ámmal igyekszik segíteni rajtuk, sőt, mindenki döbbenetére korábbi ígérettükkel ellentétben új Amerika kapitányt neveznek ki a az amerikai haderő katonája, John Walker (Wyatt Russel) személyében, aki kemény kézzel és erőszakosan száll szembe a Zászlótörőkkel. Bucky és Sam összefog, hogy a dolgok végére járhassanak, kalandjaik során pedig nem várt segítőtársakra lelnek…

Mint a Marvel Filmes Univerzum (MCU) nagy kedvelője, a kezdetektől fogva követem ezeket a történeteket. A Vasember 12-vel és -be szerettem bele igazán, Tony Stark (Robert Downey Jr.) karakterébe, azonban máig úgy vélem, hogy az Amerika Kapitány 2 – A Tél Katonája (2014) az egyik, ha nem a legjobb film az MCU eddigi, 12 éves történetében. Kemény, látványos akciófilm tele kiváló harci jelenettel, erős kémfilm-jellegel, mely azonban a későbbi filmekkel ellentétben még nem űrlényekkel, repkedő varázslókkal vagy szörnyekkel operál, hanem teljesen földhözragadt, és földi problémákkal néz szembe. Mivel Bucky, a Tél katonája itt bukkan fel először, és Steve itt ismeri meg Samet, azaz a Falcont, minden vágyam az volt, hogy e sorozat is ugyanolyan hangulatú lesz majd. Mint egy ütős kis kémfilm, nemzetközi jelleggel, globálisabb kérdésekkel, ami szépen építkezik az eddigi képregényes kánonból, de akár új elemeket is képes beleszőni a cselekménybe. Az előzetesek, a sajtóturné mind-mind ezt ígérte, arról nem is beszélve a két színész, hogy Anthony Mackie és Sebastian Stan kábé körbeudvarolta egymást, mire a sorozat bemutatkzott. Mackie egy rendkívül nyílt és közvetlen, barátkozós, ölelkezős típus, míg Stan egy rettentően introvertált, csendes, magának való férfi, így minden közös interjújukat áthatja Mackie kóstolgatása és Stan kínos feszengése, amitől azonban csak még szerethetőbbek voltak a színészek. És a rajongók imádják őket ezért.

A recept tehát tökéletes volt, akárcsak a premier. Egy elképesztően látványos, filmekhez méltó, akciódús epizódot kaptunk, mely bemutatja a jelenlegi állapotokat, a két külön úton járó hőst, és hogy bár a világ megmentéséért korábban az életüket adták, nem hever mindenki a lábaik előtt, és ugyanúgy nehézségekkel kell szembenézniük, mint mindenki másnak.

A mellékszereplőink fantasztikusak. Sam és Bucky segít kiszabadulni Zemónak (Daniel Brühl), aki az Amerika Kapitány 3 – Polgárháború (2016) c. film főellensége volt, és a szuperhősök korának végét akarta elérni azzal, hogy addig megismert karaktereinket (sikeresen) egymásnak ugrasztotta, és egy alig helyrehozható törést okoztott köztük. Brühl egyszerűen zseniális, és sokkal karizmatikusabb, mint a filmben volt. Kifinomult, szarkasztikus, és ezek miatt rendkívül humoros. Amikor a történet a fiktív Madripoorba viszi szereplőinket, és álcájuk miatt egy éjszakai szórakozóhelyen kell elvegyülniük, 5 másodpercig látjuk Brühlt táncolni, de olyan módon, hogy az azon a héten felrobbantotta a mémvilágot. A rajongók imádatát látva a Marvel hivatalos Youtube-csatornája összevágott a leadott és kivágott táncjelenetekből egy egyórás mixet, mindenki örömére, akkora volt az érdeklődés iránta. Sharon Carter (Emily VanCamp), a Shield és a CIA egykori ügynöke, mint a madripoori alvilág egyik kulcsfigurája szintén rendkívül érdekes, és számos találgatás alanya volt. Egy erős, tettrekész nő, aki nem riad vissza a kézitusától, nem kell, hogy férfi védje meg őt, odacsap, ha szükséges.

Az ellentábor, a Zászlótörők jelentik talán a leggyengébb láncszemet a történetben. Sajnos a sorozat számos pontját újra kellett forgatni, mert a történetben nagyobb hangsúlyt kapott volna egy világjárvány, de pont ekkor ütött be a koronavírus, és a készítők el akarták kerülni a hasonlóságot a történetbeli és valós események közt. Így sokszor látjuk, de nem értjük, mit miért csinálnak. Vezetőjük, a fiatal lány, Karli Morgenthau (Erin Kellyman) egy magának való, eredetileg jó szándékkal útnak induló lázadó, de valahol útközben megfeledkezett arról, hogy ő valójában az ártatlanokért küzd, és immár az se jelent gondot neki, ha vétleneket kell felrobbantania.

De aki igazán odabasz a történetben, az az “új” Amerika kapitány, John Walker (Wyatt Russel). Valami elképesztő az a bizonyítási vágyból fakadó harag, arrogancia, ami áthatja a figuráját. Russel alakítása fantasztikus, karakterének minden rezdülését zsigerből gyűlöljük, és amikor már épp megpróbálnánk egy picit megérteni a motivációit és megkedvelni őt, rátesz egy lapáttal, amitől az agya eldurran az embernek. Ritkán látni, hogy egy színésznek sikerül ennyire gyűlöletessé tenni egy figurát, de az mindenképpen annak a jele, hogy remek munkát végzett. És hát mekkora királyság már, hogy Wyatt Russel az apja, Kurt Russel (Ego a Galaxis őrzői 2-ből) után maga is szerepet kapott az MCU-ban. Ezt azért kevesen mondhatják el magukról.

Sajnos nem kellett sokat várni arra, hogy megjelenjenek az első hajszálrepedések, melyeket megint mik okoztak? Hollywood aktuálpolitikai agyrémei. A forgatás, újraforgatás és utómunka a tavalyi utcai zavargások, felkelések, BLM-tüntetések, reprezentációs követelések közepette zajlott, ami sajnos érezhetően rányomta a bélyegét a végtermékre. Samet és Buckyt a cselekmény egy rejtőzködve élő, néger férfihoz, Isaiah Bradley-hez (Carl Lumbly) viszi, akiről megtudják, hogy a hidegháborús időszakban szuperkatona-szérummal kísérleteztek rajta és katonatársain. Azonban a férfiből sosem lehetett olyan hős, mint (a fehérbőrű) Steve-ből, mert hát rasszizmus. Ez persze feldühíti Samet, és szóváltásba is keveredik Buckyval egy négerek latta, eléggé gettós környéken, a rendőrség persze 1 perc alatt vagy 3 szirénázó autóval a helyszínre érkezik. És mi az első kérdés? Hogy a fehérbőrű Bucky jól van-e, nem esett-e bántódása, mintha a szintén szinesbőrű Sam bántani akarta volna őt. Itt már Buckynál is elszakad a cérna, hogy “tudja maga, kivel beszél?“, utalva Sam szuperhős-múltjára. Semmi, még egyszer mondom, semmi nem kívánta meg azt, hogy ezt belevegyék a történetbe, csupán az, hogy a tavalyi év eseményei Amerikában démonizálták a rendvédelmi szervek dolgozóit, és hát persze, hogy ezt az igazságtalanságot meg kellett mutatni itt is. Nem javít ezen a finálé sem, ahol az immár új jelmezbe öltöző védelmező, Sam “Amerika kapitány” pajzsával és szerepével felvértezve száll szembe a rosszfiúkkal, és a amikor csata végeztével, csöndesen a magasba röppen Karli Morgentau holttestével, olyannak ábrázolják, akár egy megdicsőült (néger) angyalt. Utána rátesz egy lapáttal a sajtó előtt rögtönzött interjúja, mely egyfajta intelem is a világ vezetőinek, hogy nem szabad a dolgokat a szőnyeg alá seperni, mindenkinek ennél jobbnak kell lennie (“Do better!“), azaz kb. elhangzik az összes, woke mantra, aminek semmi helye nem lenne egy ilyen történetben. Isaiah Bradley pedig természetesen rehabilitálódik és emléke múzeumba kerül.

A bosszantó az egészben az, hogy Sam, a 7 éves MCU-s pályafutása alatt soha egy alkalommal sem kellett, hogy történetbeli rassziszmussal és/vagy hátrányos megkülönböztetéssel szembenézzel. De ugyanez elmondható akár Rhodie-ról is (Don Cheadle), aki a Vasember-filmek indulásától kezdve a légierő egy nagyon magas rangú tisztje volt, és a bőrszíne miatt soha senki sem vonta kétségbe eredményeiket vagy vágta a fejükhöz esetleges kudarcaikat. És elszomorító, hogy ez ennyire áthatja most ezt a sorozatot, és ennyire elhomályosítja az amúgy rendkívüli alakításokat, az akciójeleneteket, a vizuális effekteket, és a másodvonalban esetlegesen meghúzódó, emberi drámákat. Hogy Buckynak milyen érzelmi megrázkódtatást jelent szembenézni a múltjával, és hogy a magánéletében, emberi kapcsolataiban ez milyen lemondásokat okoz. Hogy a Wakanda-beli Dora Milaje (uralkodói testőrség) tagjai még mindig hogy üldözik Zemót azért, amit egykori királyukkal, T’Chakával tett. Hogy Zemo a családja elvesztésének borzalmát a szuperhősök számlájára írja, mégis hajlandó segíteni Buckynak és Samnek, hogy a Zászlótörők soraiban megbúvó, szuperkatona-szérummal beoltott lázadókat legyőzhessék, és terrorcselekményeiknek több ártatlan áldozata ne legyen. Hogy Sharon Carter hogyan birkózik meg a tudattal, hogy Steve-ért és annak érzéseiért cserébe szembefordult akkori parancsolóival (az Amerika Kapitány 3 – Polgárháború c. filmben), és szakmailag így elvesztett mindent, és a világ helyrebillenésekor se kapott kegyelmet, mint a többiek, ezért alvilági megoldóemberként kell sínylódnie.

Lehetett volna ebből a sorozatból valami nagyon jó, amiből az egész MCU építkezhetett volna, hiszen nagy kérdés, hogy Chris Evans és Robert Downey Jr. távozásával sikerül-e egyáltalán megtartani a közönséget, és a későbbi filmekre bevonzani őket. Ugyanis ha a történet nem tud ugyanolyan szépen, éveken át a megjelenő filmekkel és sorozatokkal egymásra építkezni, nem fog kialakulni egy olyan koherens egység, mint 2019-re, a Végjátékra. Ugyanis azzal és Vasember + Amerika kapitány nyugdíjazásával sokak számára a Marvel filmes univerzuma is véget ért. Az eddigi közönség talán még megnézi a Fekete Özvegyet Scarlet Johannsonnal (én mindenképp köztük leszek), amit évekkel ezelőtt be kellett volna már mutatni, de legalábbis a Marvel kapitány helyett, ami egyszerűen méltatlan volt a 3. és 4. Bosszúállók-film között. De többre aligha lehet számítani, hisz annyira elkanyarodnak az eredeti csapásiránytól. Ősszel jön az Örökkévalók (Eternals), televágva kánonidegen, diverzitás-szereposztással, hogy mindent kipipálhassanak a képzeletbeli listán (kínai rendezőnő, koreai, indiai, néger, meleg, fogyatékossággal élő istenség). Jövőre a Doctor Strange 2, akinek címszereplő főhősét, Benedict Cumberbatchet konkrétan kivágták a WandaVisionből, hogy “nehogy már egy fehér férfi belibbenjen és megmagyarázza Wandának, hogyan kell varázsolni“. Vagy a Thor 4, ahol Tessa Thompson Asgard új uralkodója és lesz egy (vele azonos nemű) királynéja, Thor, mint klasszikusan férfi istenség pedig női szerepben, Lady Thorként (Natalie Portman) tér vissza, és vélhetően nem fogják kisajnálni belőle a férfiellenes, rasszizmusos toposzokat sem.

Mert a Marvel készítői számára az erő immár a női hősök kezében van. Biztos ellesték a receptet a Csillagok Háborúja 7-8-9. részének készítőitől.

Nekik is milyen jól bejött…

 

A mi kis falunk S5 – 10/6

A történet nagyjából ott folytatódik, ahol a 4 évad abbamaradt. A polgármester (Csuja Imre) továbbra is egy korrupt léhűtő, a vénasszonyok szokás szerint pletykálkodnak, amin csak lehet, Lacika (Bánki Gergely) még mindig egy tesze-tosza bolond, a szerelmi háromszög tovább gyűrűzik, Erika (Lovas Rozi) meg tényleg terhes, ráadásul ikrekkel, ezért veszélyeztetett – így az évad nagy részét kórházban tölti, visszatérő toposz tehát, hogy Gyuri (Lengyel Tamás) miből és mennyit vigyen be kívánós jegyesének. A történetszálat vélhetően a színésznő valódi terhessége miatt alakították így, mely megkönnyítette számára a forgatást. Bármennyire is kevésbé kedvelem őket, hozzájuk kapcsolódik az évad összes, jelentős fénypontja, de főként a 3. rész, ami minőségben és humorban abszolút kiemelkedik a többi epizód közül. Az egy dolog, hogy Gyurinak a terhességről, a nőgyógyászati rendelésről, a vizsgálatokról vagy a szülésről a leghalványabb fogalma sincs. Erikát egy afrikai származású nőgyógyász vizsgálja a kórházban, Gyuri pedig elképzelni nem tudja, hogy egy néger férfi értsen és beszéljen magyarul, ami egy sor – nem túl politikailag korrekt – poént szül (“doktor Kuntakinte/Zimbabwe”, stb.). További beteg beszólások: “Én jól bírom a fájdalmat, olyan vagyok, mint egy szatír“, erre az orvos: “Fakír…”. Orvos: “Húzza le a nadrágját, hogy a doktor úr hozzáférjen a prosztatájához!Gyuri: “Férjen hozzá a sajátjához!Erika: “Miért jársz ilyen hülyén?Gyuri (élete első prosztatavizsgálata után): “Nem fontos…”

Nagyon hullámzik a színvonal, vagy csak számomra nem népszerű karakterek kerülnek előtérbe. Tovább erőltetik a szerelmi háromszöget Zsolt (Fehér Tibor), Viki (Törőcsik Franciska) és a boltos Nelli (Mikecz Estilla) között. Ez már nagyon az idegeimre megy, annyira életszerűtlen, túljátszott a legtöbb megnyilvánulásuk, és általában béna affektálásban és kiabálásban kimerül az egész. Viki ráadásul Erika helyét is átveszi a hivatalban, így még ott is el kell tűrni a kiállhatatlan viselkedését.

A három közmunkás közül Matyi (Molnár Áron) eltűnik minden szó nélkül (a színész távozik a sorozatból), így még többet kapunk a szerintem ellenszenves Szifonból (Debreczeny Csaba), és kevesebbet a szimpatikusabb Bakiból (Kerekes József). Utóbbi esetében fura, hogy a színész neves szinkronszerepeiből egy csomó utalás szintjén megjelenik a történetben (Shrekből a Szamár, Ace Ventura a cirkuszos epizódban, stb.), nem igazán értettem, mi szükség volt erre. Bazsót (Rusznák András), a falú börtönviselt kokósát is folyton pusholják, de olyan idegesítőek a dühkitörései meg szipogásai, hogy hiteltelen az egész karakter.

Az állatorvos Janóból (Reviczky Gábor), aki legtöbbször az értelem hangja a faluban, alig látunk valamit, akárcsak a fiából, a pap Janóból (Schmied Zoltán). Utóbbi állítólagos románca a kocsmáros Tecával (Bata Éva) továbbra is olyan, mintha nem létezne, az évadokkal ezelőtti csókot és szerelmi vallomást azóta se kommentálja senki. Teca továbbra is egy karakán, vagány nőci, őt bírom.

A falu ügyefogyott rendőre, Stoki (Szabó Győző) egyre jobban a begyemben van. Az idiótaságnak is van határa, de ő már annyira fullba nyomja a kretént, hogy a legtöbb esetben már túl sok. A biztosítékot az verte ki nálam, amikor az egyik részben Teca sörözőjében verekedés tört ki, Teca pedig próbálta megfékezni őket, hogy minél kevesebb kárt okozzanak a helyiségben. Az egyik férfi pedig a kezével még jól pofán is vágta őt, mire Teca előkapta a vadászpuskáját a pult alól, és leadott a figyelmeztető lövést – Stoki pedig ezután még Tecát akarta letartóztatni. Oké, hogy az egész sorozat abszurd, de ez már egyenesen dühítő volt.

Egyszóval vegyes érzések kavarognak bennem az évadot követően, mert bár kedvelem a sorozatot és annak jó néhány figuráját, egyre ellenszenvesebbé válik a közeg, amit egyszerűen már gyakran nem is kellemes nézni. Emellett nagyon belterjes, RTL Klub-összesnek tűnik az évad, utalásokkal a Jófiúk c. sorozatukrra, melyben a Stokit alakító Szabó Győző az egyik főszereplő, aztán megjelenik a Budapest Noir-os Kolovratnik Krisztián a sztárséf szerepében, és a Barátok köztös Németh Kristóf is egy cameó erejéig… Értem én, hogy tolni kell a csatorna többi produktumának szekerét, még ha az döglődik is, mint a Barátok közt, de azért ez tényleg sok…

Az évad viszonylag pozitívan ér véget, egy össznépi bulival, ahonnan mentő viszi el Erikát szülni, a falubelieket pedig a távolsági busz, hogy turistáskodhassanak a kórház előtt. Megjelenik az évadban és a fináléban a sorozat egyik új, cseppet idegesítő, de amúgy rendkívül szerethető karaktere, Saci (Sodró Eliza), aki a nehéz felfogású Pali bácsi (Dióssi Gábor) szintén nem az eszéről híres lánya. Végtelenül egyszerű és együgyű, de nagyon bájos figura, akitől egyszerűen vagy a falat kaparod az idegtől, vagy mosolyt csal az ajkaidra. Ha valamiért, akkor miatta és Lacival való bimbódzó románca miatt érdemes lehet majd nézni a 6. évadot.

Two Weeks – 10/7-8

Oké, őszinte leszek. Egyszer már írtam egy jó, hosszú értekezést erről a sorozatról, rögtön azután, hogy megnéztem, de megsérült a fájl, amibe elmentettem, és már nem tudtam újra hozzáférni. Eltelt azóta több hét, és hiába próbálnám hitelesen, hasonló részletességgel megfogalmazni a benyomásaimat, biztos, hogy nem lesz 100%-os, hisz lesznek dolgok, amikre már nem fogok emlékezni. Ettől függetlenül teszek egy kísérletet vele.

Leszögeszem, hogy kedvelem Lee Junki munkáit. Nem is annyira a színész megjelenése miatt (régebbi, teltebb arcát, izmosabb, férfiasabb alkatát jobban kedveltem, mint ezt az egyre soványodó trendet, amikor nők és férfiak a testük minden nőies és férfias karakterisztikáit elveszítik a megfelelési kényszer miatt, és ez alól Junki sem volt kivétel). Sokkal inkább kedvelem a hangját, mert szerintem egészen különös orgánuma van, nagyon kellemes hallgatni a beszédét. Ez a sorozat régóta fenn volt már a listámon, elővettem hát. Be kell vallanom, az első rész után majdnem abba is hagytam. Nem szeretem, ha egy sorozat (főleg olyan, aminek ennyi karaktere van) in medias res indít, és itt pontosan ezt kapjuk. Egy sírva-üvöltve vezető ügyésznőt és egy véres, bilincsbe vert férfi főszereplőt kapunk, és első pillantásra nem értjük, hogy mi a fene történik.

Jang Taesan (Lee Junki) élete nagy részét söpredékként élte. Fiatal korától kezdve rossz körökben mozgott, főként a Mun Ilseok (Jo Mingi) irányította, alvilági banda egyik megoldóembereként, és több alkalommal magára vállalta főnöke bűntetteit (melyekért az visszaesőként jóval nagyobb büntetést kapott volna). Megismerkedik azonban So Inhyével (Park Hasun), és kölcsönös vonzalom alakul ki köztük. A lány váratlanul teherbe esik, Taesan azonban mindenáron erőlteti, hogy vetesse el a gyermeket, ugyanis a főnöke miatt ismét szorult helyzetbe kerül: ha nem engedelmeskedik, Mun Ilseok hajlandó lenne akár Inhyét is bántani, hogy meggondolja magát. Taesan úgy dönt, szakít a lánnyal, hogy megvédhesse őt. Évekre elszakadnak egymástól, és Taesannak időközben sikerül függetlenednie Mun Ilseoktól, de továbbra sem tisztességes körökben forog. 8 év múltán meglepetésére Inhye kapcsolatba lép vele, és közli, hogy annak idején megtartotta a babát, Sujint (Lee Chaemi), aki viszont most leukémiás, és csontvelő-donorra van szükség, hogy az életét megmentsék. Taesan, túllépve döbbenetén, beleegyezik egy vizsgálatba, mely megállapítja, hogy alkalmas donornak, be is ütemezik tehát 2 héttel későbbre a műtétet. Inhye nem akarja, hogy Taesan a gyermek életének része legyen, ám apa és lánya titokban (és véletlenül) mégis találkozik, ami csak még jobban erősíti a férfi elhatározását és segíteni akarását. Mindössze annyi a dolga, hogy az előtte álló 2 hét alatt ne betegedjen meg, ne keletkezzen gyulladás a testében, mely megakadályozná az átültetést. Taesant azonban egykori főnöke, Mun Ilseok egy féltékenységi ügy kapcsán egy gyilkossági ügybe keveri, és menekülnie kell a hatóságok elől. Nem más veszi azonban üldözőbe, mint Inhye vőlegénye, Im Seungu nyomozó (Ryu Sooyoung)…

Nagyon vegyes érzéseim vannak a sorozattal kapcsolatban. Mert bár Junki kiválóan alakítja a mindenre elszánt szökevényt, a legtöbbször találékony, és hollywoodi filmekből merít inspirációt (pl. a Harrison Ford-féle Szökevényből), gyakran egészen érthetetlen módon lefagy, csapdába esik, mert egyszerűen nem üt vissza. Egy ilyen körökben mozgó figuráról feltételezi az ember, hogy tud verekedni (amihez a színész amúgy is kiválóan ért). Látványos körbepörgőrúgások helyett azonban gyakran azt látjuk, hogy a karakter könyörög ellenségeinek, hogy ne bántsák, vagy hagyják meg az életét legalább addig, amíg a lánya életét meg nem mentheti vele. Egyszóval… fura.

A színészek alakítására kevés panasz lehet. Seungu nyomozó a rendőrcsaládból származó, erős igazságérzettel bíró rendőr archetípusa, akit a szerelmi kényszerhelyzet mégis korrumpálhatóvá tesz egy adott pillanatban. Inhye eleinte egy bosszantóan optimista, erős fiatal lány, a Taesannal való viharos szakítás azonban megkeményíti a szívét, és teljesen érthetővé válik, miért olyan hűvös a világgal, ami becsapta és magára hagyta őt, és miért félti annyira a kislányát.

Van a történetünkben egy ügyésznő is, akire az ismertetőben nem tértem ki, mert kicsit túl hosszú lett volna. Park Jaekyeong ügyésznő (Kim Sohyeon) szerepe aprónak tűnik a kezdetekben: egy vadóc, szeleburdi nőnek tűnik, aki azonban titokban nagy vadakra vadászik. Mun Ilseokot és a vele szövetkező Jo Seohi képviselőnőt (Kim Hyeok) akarja lefülelni és börtönbe juttatni, nem utolsó sorban azért, mert azok közvetetten felelősek voltak saját apja haláláért. A cél érdekében egy bizalmasával, a Mun Ilseok közelébe férkőző Oh Miseokkal (Lim Semi) rejtett kamerás felvételeket készíttet, melyek bizonyító erejűek lehetnének az alvilági figura és képviselőnő kapcsolatára. Balszerencséjére azonban pont Miseok lebukása és megölése az, ami Taesant eredetileg bajba keveri, azaz itt keresztezi egymást a két történetszál.

Érdekes a kontraszt amúgy, hogy néha milyen kiállhatatlan picsa volt Lim Semi a Teriusban, és hogy itt mennyivel kedvesebb, gyöngédebb, elesettebb, mégis okos nőt alakít. Ügyésznőnket végig mardossa a bűntudat, amiért hagyta rábeszélni magát, hogy Miseok a gengszterek közelségébe férközzön (és vélhetően Mun Ilseok szeretője legyen), mely végül a nő halálához vezetett. A sorozat vége mintha utalna arra, hogy a két nő között talán nem csak szívbéli jó barátság volt, hanem talán valami más is, egyfajta bombódzó románc, ami emiatt soha nem teljesülhet be, ám olyan finoman ábrázolták mindezt, hogy egyáltalán nem volt zavaró, sőt.

Rajtuk kívül azonban… rengeteg elpazarolt színész-tehetség van a sorozatban, amire kevés a magyarázat. Eom Hyoseop karaktere, mint afféle főügyész/kerületi ügyész hősnőnk felettese, és számos alkalommal kiáll mellette, de csak ritkán látjuk, jelentéktelen dialógusokban, nem aktív résztvevője a történéseknek. Cheon Hojin, egy korábbi, félreállított,azóta hobóként élő bűntárs szerepében egészen méltatlan karaktert kapott Han Chiguk személyében: a színész ennél jóval nagyobb kaliberű szerepekhez szokhatott. Jung Ingi, mint a bűnügyi nyomozócsoport vezetője egy tesze-tosza, ügyetlen figuraként van feltüntetve, így a nyomozói munka oroszlánrésze Seongura marad. Song Jaerim figurája pedig kétbites, kifürkészhetetlen gyilkolóemberré redukálódik, akiről kevés érdemlegeset tudunk meg, és mivel nincs a karakternek igazán mélysége, nem is vagyunk kiváncsiak rá.

A sorozat azonban szerencsére pörgős és akciódús, látványos, egy pillanatig sem unatkozunk. Szurkolunk menekülő hősünknek, a néző néha már súgja neki a következő lépést (azt lopd el, álcázd magad így, stb.), így könnyen magával ragad bennünket. A gyermek megmentése a cél, Taesan pedig szikláról leugrás, lövés után mindenféle orvosság segítségével igyekszik magát egészségesen (és egyben) tartani.

Sokág nem tudjuk, miben is mesterkedik a “rossz oldal”. Eleinte afféle ingatlan-spekulációval egybekötött műkincsekkel elkövetett csalásra készülnek, de nem igazán érteni, hogy miért, vagy hogy (a pénzen kívül) milyen haszna származna egyáltaln ebből bármelyik félnek. A képviselőnő a világ felé a jótékony és barátságos arcát mutatja, míg valójában egy aljas, számító, pénzéhes szuka, aki a vagyon megszerzése után külföldre akar szökni. Mun Ilseok további gazdasági befolyást remély az üzlettől, kérdéses, hogy ezt mégis hogyan akarja kivitelezni…

Morális szempontból kevés dolog róható fel a sorozatnak vagy a készítőinek. Egyrészt Mun Ilseokot az a szebb napokat is megélt Jo Mingi alakította, aki 2018-ban szexuális zaklatásos botrányba keveredett, majd miután elismerte, hogy minden vád igaz, a halálba menekült az igazságszolgáltatás elől, és önkezével vetett véget az életének. A másik, hogy főhősünk, Taesan gyakorlatilag prostituálja magát azzal a gazdag nővel, akivel a bárban egy kerítő segítségével megismerkedik, és némi pásztoróra után egy méregdrága öltönnyel távozik fizetségképpen…

Szóval nem tudom. Lehetett volna ebből a sorozatból sokkal több, de akkor meg azt sajnáltuk volna, hogy a szuper színészeink és alakításaik miatt csak 16 részt kapunk. Azaz lehet, hogy ez így volt jó, illetve így volt elég, és nem is akarták, hogy több beleférjen. Egynek mindenképpen jó, hozza a 2010-es évek elején készült sorozatok báját.

 

 

Terius behind me – 10/7

Nagyon véletlenszerűen választottam bele ebbe a sorozatba, mely már rég fenn volt a listámon, sokan méltatták, de mindig volt valami más. Hirtelen azonban nem volt előttem a megnézendőket tartalmazó fájlom, ez meg úgy a fejemben volt, gondoltam, miért ne. Sokáig halogattam, mert olyan nehéz volt értelmes trailert találni hozzá, és olyan fura ez a poszter is, és nem tudtam, mire számítsak emiatt.

Kim Bon (So Jiseob), a koreai hírszerzés Terius fedőnevű titkos ügynöke egy balul elsült, külföldi akció után bujkálni kényszerül Dél-Koreában. Titokban próbálja kideríteni, mi vezetett a küldetés bukásához, kik lehettek a felelősök, hogy bosszút állhasson az akcióban elhunyt szerelme, Choi Yeonkyeong (Nam Gyuri) halála miatt, amiért azóta is lelkiismeret-furdalás gyötri őt. Egy lakóparkban él, a szembeszomszédja pedig egy fiatal házaspár, Go Aerin (Jung Insun) és Cha Jeongil (Yang Donggeun), egy rosszcsont ikerpárral, Junsuval (Kim Geonu) és Junhival (Ok Yerin). Egy nap azonban a férjet holtan találják, és bár a hivatalos jelentés szerint hirtelen szívroham végzett vele, Teriusnak sikerül kiderítenie, hogy a férfi véletlenül szemtanúja volt a hírszerzés igazgatójának megölésének, és ezért tették el láb alól. Terius megsajnálja a megözvegyült Aerint, és segít neki talpra állni, vigyáz a gyerekekre, annak reményében, hogy így nemcsak a férj gyilkosait, de saját ellenségeit is leleplezheti. A megközelíthetetlen, rideg férfi azonban egyre jobban felenged a gyerekekkel töltött idő alatt, és Aerinnel is egyre közelebb kerülnek egymáshoz…

Alapvetően ez egy remekbe szabott sorozat, fantasztikusan tehetséges színészekkel és alakításokkal. Mindenki brillírozik, talán csak épp So Jiseob nem, mert sajnos itt is egy faarcú, érzelmek megjelenítésére szinte alkalmatlan figura, és sajnos a színésztől eddig mást nem is láttam. Jó, aranyosak a jelenetek, amikor a gyerekek gyöntölik, meg össze-vissza ragasztgatják sebtapaszokkal, vagy hercegnőset játszanak vele, barbie-babákkal, ezeken jókat mosolyog az ember, mert rettentő bájos pillanatok. De So Jiseob minden más esetben egyszerűen egy szoborszerű színész, kevés mélységgel. Annyira éles a kontraszt a szülői közösség, a NIS ügynökei, de még a rossz oldal figuráival szemben is. Az anyukák-apukák talpraesettek, szórakoztatóak, a gyerekekkel tényleg úgy sikerül bánniuk, mintha a sajátjaik lennének, nem érezni mesterkéltséget, “színészkedést”. Jung Insun csodálatos, önfeláldozó anyuka, Kim Yeojin egy kortalan szépség, egy karakán anyatigris, akire hősnőnk bármikor számíthat; Jung Sia egy tipukusan “szép nő”, akinek az élete minden pillanatát a szépség, márkás ruhák töltik ki, Sangryeol apuka (Kang Kiyoung) pedig egy kotnyeles, de jólelkű, vidám apafigura. Még az eleinte rossz oldalon álló Jin Yongtae színésze, Son Hojun is egy rendkívül összetett lélek, aki első pillantásra gonosz és számító, de korántsem tökéletes, ugyanúgy vannak meghökkentő botlások, amik hátráltatják sikerei elérésében, és ilyenkor számos alkalommal kínos és humoros jeleneteket köszönhetünk neki. Mikor pedig megismerjük a háttértörténetét, rájövünk, hogy igencsak árnyalt karakter, akivel végül sikerül együttéreznünk is. És jó az ilyen gonosz karakter, akiben látjuk az esendőséget, a tökéletlenséget.

A hírszerzés olyan, amilyen. Ra Dou (Sung Joo) nekem szimpatikus, noha érezni belőle egyfajta távolságtartást és lenézést a közemberek irányában, akárcsak Yu Jiyeonból (Im Semi): mintha ügynökként ők nem a plebszhez tartoznának, hanem felettük állnának, és ez nem túl hízelgő jellemvonás. Yu Jiyeonnál érezni, hogy ez részben féltékenységből is fakad, mert érez valamit Terius iránt, de a férfi nem úgy tekint rá. Eom Hyoseop figurája, Shim igazgató itt is kicsit kihasználatlan, kevés szerep jut neki, akárcsak a Two Weeksben, hogy 2-3 részenként pár percig az irodájában vagy telefonon egyeztet Yu Jiyeonnal, de más nagyon semmi. Kwon ügynök (Seo Yisook) tipikusan ellenszenves, törtető, maximalista nő, aki nem riad vissza a mocskos húzásoktól sem, kellően jó ellenpólus hőseink számára. A vendégszereplők is jók, különösen Yoon Sanghyunon nevettem nagyot, hozza a rá jellemző, rikácsolós, állandóan méltatlankodó karakter-szerepet.

A történetvezetés tiszta és logikus, és meglepően fordulatos. Tetszik, hogy hőseink borzasztóan okosak, egy-egy kényszerhelyzetben nem szarják össze magukat hisztériázva, és a mellüket döngetve, hogy jaj, mi lesz, ahogy oly sok más sorozatban. Fogják magukat és cselekednek, hiába tűnnek látszólag butának vagy sekélyesnek, a maguk módján oldják meg azt, aminek láttán néha még a hírszerzés is csak csodálkozva vakarja a fejét. És ez rendkívül szórakoztató, és emiatt már az első epizódban be tud rántani a sorozat, és letehetetlenné válik.

Kevés dolgot lehet igazán a szemére vetni a készítőknek, az is inkább szubjektív.

Elsőként számomra az volt szembetűnő, hogy mennyire hamar túlléptünk az apuka halálán. Aerin csak rövid ideig gyászolt, a gyerekeknek is azt mondták, hogy apa valahova messzire ment üzleti célból, és bár Aerin sirdogál néha, mikor egyedül van és a gyerekek már alszanak, az ikrek onnantól kezdve nem is beszélnek az apjukról. Terius remek apafiguraként jelenik meg számukra, így talán igényük sincs rá, mégis furcsa, hogy ennyire ne ragaszkodtak volna a saját apjukhoz. Nyilván nem látjuk, mennyi idő telik el, így lehet, hogy heteket egy legyintéssel átugrottunk. Mégis, a temetés után Aerinnek nyomban aggodalmai támadnak, hogyan fognak megélni kenyérkereső családfő nélkül, és joggal feltételezhetjük, hogy emiatt azonnal munkát kezdett keresni, nem ült otthon tétlenül hetekig.

A másik, ami számomra furcsa, hogy sokáig abszolút nem értjük, mi a rossz oldal célja: nagyon a félhomályban tengődnek, aztán nagyon hirtelen csap át a történet bioterrorizmusba, koronavírusba, és ezzel kapcsolatos spekulációkba. Eleinte csak annyit lehetett sejteni, hogy valakik valamiért befolyásos politikusokat próbálnak megvesztegetni, de nem értjük, miért, mert senki nem beszél róla. Aztán érdekes az iskolai terrortámadás kitervelésével megbízott két figura: az egyik Sunmi anyuka élettársa (ezt hogy ötlötték ki?), a másik egy Clara Choi nevű, vörös cipellős bérgyilkos, akinek a cipőjét egyszer mintha Sangryeol apuka lakásában is láttuk volna, a kamera direkt ráfókuszált. Vagy ha az a cipő nem az övé volt, miért közelített rá a felvétel?

Eleve nem érthető igazán, hogy jött a kezdeti, nemzetközi nukleáris kémkedéses akcióból mesterségesen létrehozott és terjeszteni kívánt koronavírusos bioterrorizmus és vakcinalobbi. A kettőnek semmi köze egymáshoz. A sorozat lezártával sem tudjuk meg, mi a CornerStone, kik a tagjai, mit akarnak, miből finanszírozzák magukat, és a koreai fejesek kiesése milyen hátrányt jelenthet számukra.

A harmadik, és ez igen erősen magánvélemény, de a gyerekek halálra idegesítenek. Miért nem lehet megnevelni őket, hogy ne viselkedjenek ilyen lehetetlenül, hogy állandóan üvöltsenek, hozzányúljanak ahhoz, ami nem az övék, tönkretéve pl. az irodában a méregdrága táskát, amivel az anyjukat könnyen örökre anyagi csődbe jutatthatnák – csak mert képtelenek egy percre a seggükön megmaradni, és csendben várni, míg Aerin visszatér. Úgy tudom, hogy a koreai szülők általában nagyon ráhagyóak szoktak lenni a kisgyerekekkel szemben, mert az az elmélet dívik, hogy hadd tombolják ki magukat gyerekként, hiszen felnőttként úgyis egy szigorú, tekintélyelvű társadalomba kényszerülnek majd. De ez akkor is nagyon gáz, a történet szóban forgó ikreinek már rég le kellett volna verni jó pár seggest, mert elviselhetetlen, amit művelnek. És a szomorú az egészben az, hogy tudnának végig angyalian jók lenni, mert amikor épp nem elmeháborodottak és a cselekmény megkívánja, akkor olyan kis kedvesek és aranyosak.

Az összes többi negatívum lehet, hogy csak számomra az, vagy szőrszálhasogatás. Mégis, onnantól kezdve, hogy az egész bioterrorizmusos szál képbe került, úgy éreztem, nagyon elkanyarodott a cselekmény az ideálistól, és addig megszokottól. Miért volt szükség az egész Csedzsu-szigetes szálra, hogy Aerin valamennyi ideig a gyerekekkel oda költözzön? Miért maradtak ott a gyerekek, és miért hiányoznak látványosan az utolsó epizódokból? Nyilván így volt kényelmes az egyre keményebb akciójelenetek és fordulatok miatt, Aerin azonban mégis hetykén szervezkedik a hírszerzés embereivel, meg csacsog a szomszédaival. Olyan visszás a dolog, hogy ha ki kell domborítani, hogy So Jiseob milyen jóképű meg aranyos a gyerekekkel, akkor az ikrek egyfajta kellékként megjelennek, aztán eltűnnek, mint a kámfor.

Aztán miért festették be Ra Dou haját a szőkéről barnára? A színész így szinte majdnem ugyanúgy nézett ki, mint Jin Yongtae, ha egymás mellett ültek, könnyen össze is lehetett volna keverni őket. Ha az idő múlását akarták volna ezzel érzékeltetni (hogy pl. Aerin milyen sok időt töltött Csedzsun a gyerekekkel), a többi karakteren is érezhető változást kellett volna tapasztalnunk, de nem így történt. Sokszor a cselekményt csak egy kényelmes plot-device viszi előre (pl. a semmiből felbukkanó Park hírszerző doktor mindenféle csodatalálmánya), ahelyett, hogy tényleg megdolgoznának a sikerért.

Ugyancsak fura számomra, hogy milyen hentelés maradt a végére. Ra Dou még annyira nem is vérengző, de Bon simán agyonlő egy csomó ellenfelet, ahogy azok a gazdáik menekülését próbálják fedezni. És az epilógusban is simán lepuffantja a mesterlövészt, utána pedig, mint aki jól végezte dolgát, hazamegy, és megölelgeti a gyerekeket meg Aerint mosolyogva? Ezzel csak nekem van bajom? Tényleg?

Aztán a végén meg közös bevetésre mennek, és házaspárt kell eljátszaniuk? Ugyan, nem lett volna egyszerűbb, ha a két karakter inkább csak természetesen közelebb kerül egymáshoz, és esetleg bevallják, mit éreznek egymás iránt?

Rengeteg ponton, de főleg a vége felé az volt az érzésem, hogy számos cselekményszálban mintha egy az egyben a Man to Mant látnám, amit szintén nagyon szerettem, így felrémlett bennem, hogy ez a sorozat is talán csak emiatt tetszik igazán. Ott is volt egy fedett ügynökük, aki kénytelen volt elvegyülni a hétköznapi, olykor igencsak bosszantó emberek közt, hogy egy nemzetközi bűnszervezet tevékenységére sikerüljön pontot tenni. Közben szerelembe esett, összemérte az erejét egy hozzá hasonló, de rossz oldalon álló megoldóemberrel, akivel aztán valamilyen szinten sorsközösség alakult ki köztük, és végül segíteni kezdték egymást. A környezetük pedig eleinte mit sem sejtett a titkosügynök-hivatásból, majd amikor lehullott a lepel, lelkesen a segítségükre siettek… A hű barátot a végén egy érzelmes búcsú és “Vigyázz magadra!” után persze, hogy a rosszfiúk parancsára elgázolja egy autó, és kapunk egy meglepő pálfordulást a végére, hogy ki a valódi bűnös… Ha így nézzük, kínosan nagy a hasonlóság a két sorozat közt, és míg a Teriusnak megvan a maga bája a színészei és alakításaik miatt, a Man to Man koherensebb cselekményt tudott a dologból rittyenteni.

Szóval mindent összevetve tetszett ugyan, de nem tudok rá jó szívvel jobb értékelést adni. Akikre érdemes lesz odafigyelni, az Ra Dou színésze, az énekes Sung Joo (amint visszatér a katonai szolgálatról), valamint Son Hojun, akire rá se ismertem a Reply 1994-es maskarája után, és te jó ég, ha az volt a bemutatkozó sorozatszerepe, akkor milyen lehet a többi. Jung Insun csodálatos volt, mint édesanya, minden pillanat, amit a gyerekekkel töltött, élettel és szeretettel teli volt. Szóval miattuk már örülök, hogy láthattam.

 

The Handmaid’s Tale S4 – 10/4

Történetünk ott folytatódik, ahol az előző évad véget ért.

Egy világjárványt követően (mely megtizedelte azon nők számát, akik gyermek kihordására és megszülésére képesek) az egykori Egyesült Államok Területén létrejött egy totalitárius, katonai és vallási alapokra helyezett hatalom, Gileád, melyben parancsnokok állnak az igazgatás élén, hithű feleségeik pedig mindenben támogatják őket. Akiknek saját gyermeke a járvány miatt nem lehet, kapnak egy vörös csuhát viselő szolgálólányt, aki engedelmességgel tartozik a gazdáinak, és akinek havonta, a termékeny időszakban szexuális aktust kell létesítenie a parancsnokával, hogy annak gyermeke foganhasson. A szolgálólányokat erőszakkal ejtik foglyul és vetik alá szigorú nevelésnek, hogy az ellenkezés legapróbb szikráját is kiöljék belőlük. June-t (Elisabeth Moss) Fred (Joseph Fiennes) és Serena Waterford (Yvonne Strahovski) házába osztják be, és végül gyermeke is fogan, igaz, nem a parancsnoktól, hanem azok sofőrjétől, Nicktől (Max Minghella).

June nem akarja, hogy az így született lánya, Nicole, egy ilyen világban nőjön fel, így több, bátor szolgálólánnyal és háziasszonnyal (marthák) megszervezi egy repülőgépnyi csecsemő és gyermek kimenekítését Kanadába. June hátramarad, hogy tőle elszakított, első gyermekét, Hannah-t kiszabadítsa, és annyi kárt okozhasson Gileádnak és vezetőinek, amennyit csak tud. A gyerekek repülőre juttatásakor megsérül, ellenálló társaival pedig egy vidéki farmon találnak menedéket, az ottani feleség, Esther (Mckenna Grace) segítségével, aki szimpatizál velük, és maga is kényszerből lett egy parancsnok felesége. A rejtőzködők azonban lebuknak, és menekülőre kell fogniuk a dolgot. Egyedül June-nak és az érzelmileg labilis Janine-nak (Madeline Brewer) sikerül elmenekülnie. A két nő Chicago felé indul, ahol a pletykák szerint vannak még ellenállók, akik a rezsim ellen küzdenek, megérkezvén azonban azt kell látniuk, hogy a partizánok se sokban különböznek az eredeti elnyomóktól. Egy légi csapás során azonban June és Janine elszakad egymástól, és míg June-nak sikerül egy segélyszervezet hajóján Kanadába menekülnie, addig Janine ismét fogságba esik…

Leírva soknak tűnhet ez a cselekmény, de nem az. Eltelik 7-8 rész, és a kezdeti toporgás után előremozdul valamennyit, de pont annyit, hogy egyre növekvő unalommal és apátiával nézze a néző. Az egész átmegy egy szörnyű szenvedéspornóba, és másra se nagyon koncentrálunk, mint June szép lassan megbomló elméjére, ahogy egy pszichopata lesz belőle. Janine is az utolsókat rúgja, mert gyakran teljesen elszakad a valóságtól, és már fel sem ismeri, ha kihasználják vagy bántalmazzák, és alig érzékeli a rájuk leselkedő, valós veszélyeket. June mentális átalakulását nézni nem kellemes. Igen, megértem, be kell mutatni a tragédiát, hogy a pszichéjén milyen nyomot hagyott az éveken át tartó abúzus, melyet a környezete nem tud igazán felfogni, főleg immár Kanadában. Ismét találkozhat a férjével, Luke-kal (O.T. Fagbenle), aki próbál megbirkózni a történtekkel, de lehetetlen a nő lelkéhez közel férkőznie.

Az egész kanadai történetszál rendkívül vontatott és unalmas, mert valahogy mindenki egy inkompetens, cselekvésképtelen lelki nyomorulttá vált, aki szóban tiltakozni tud ugyan, de ténylegesen segíteni a Gileádban rekedteken aligha. June korábbi jó barátja és sorstársa, Moira (Samira Wiley) egy segélyszervezetnél dolgozik, és csoportterápiát tart a megmenekült nőtársaiknak, míg a szintén egykori szolgálólány, Emily (egy nagyon lestrapált Alexis Biedel) próbál visszarázódni a normális élet mindennapjaiba, de valahogy képtelen rá. Egyedül az egykori, amerikai kormány Kanadában tevékenykedő ügynöke, Mark Tuello (Sam Jaeger) az, aki egyáltalán valamit fel tud mutatni azzal, hogy Fredet és Serenát sikerült átcsalnia a határon és letartóztatnia. De az egész helyzet teszetoszaságát jól tükrözi a mai nemzetközi bíróságok tenni nem akarása egy nagyobb, világméretű konfliktus elkerülése érdekében.

A színészi alakításokra kevés panasz lehet: az látszik, hogy Elisabeth Moss már most bejelentkezik az év végi díjátadókra a szereplésével, kicsit talán túl sok is, amit belőle kapunk. De hát ez “A szolgálólány” és nem “szolgálólányok és haverjaik” meséje, így talán érthető, hogy főként ő van fókuszban. Nagyon látni, melyek azok az epizódok, amiket konkrétan a színésznő rendezett, vizuálisan abszolút kiemelkednek a többi közül, nagyon kézzel fogható bennük June és az ő szenvedése, még a kamera is egészen másképp veszi őt. De amióta eljöttünk Gileádból, még nagyobb, szinte már misztikus homály fedi annak állami szintentarthatóságát, mikor az egész világtól el vannak szigetelődve, mint egy afféle Észak-Korea. Érdekes volna ezt a szálat is látni, de sajnos sokkal inkább egy lélektani drámát kapunk. Az első 1-2 évad azért volt igazán érdekes és megkapó, mert a sorozatos visszatekintések segítségével a karakterekkel együtt éltük át a borzalmas átalakulást: ahogy egyik pillanatról a másikra jogfosztottá és nincstelenné váltak a nők, hogyan vált bűnné számukra az olvasás, hogyan lettek üldözöttek és voltak kénytelenek mindent hátrahagyva elmenekülni… Ez mélységet adott a cselekménynek. Ez mostanra teljesen kiveszett a történetből.

A poszter és az előzetes harcolást, visszavágót ígér, és a fináléra várva jövünk rá, hogy “szart a palánkon” történt, jól be lettünk csapva. June sosem volt olyan szép, mint a képen, maximum az első két évadban, azóta egy fakó arcú, megkeseredett, és sajnos elég trampli nő lett, amivel semmi baj nem lenne, mert pont hogy így életszagú az egész. De akkor felesleges a megtévesztés, a már-már Éhezők Viadala-szerű kiválasztott-kompozíció.

És hát a befejezés olyan, amilyet a sorozat megterített magának. Az utolsó részeket erősen áthatotta a biblikus motívumrendszer, kezdve Lídia néni és társai vacsorájával, melyen Janine felszolgált, és melynek egész kompozíciója olyan volt, mint Michelangelo Utolsó vacsorája, a sorozatos Biblia-idézeteken át June és Nick újratalálkozásig, melyből mind-mind sejteni lehetett, hogy valakiből Júdás lesz, és valaki nagyon durván meg fog halni. Egyesek Nickre tippeltek, mások Lídia nénire, ám talán keveseknek szerepelt a bingó-kártyáján, hogy pont Fred Waterford lesz az. Persze nem volt elég egy Júdás, hogy ezt össze lehessen hozni: kellett hozzá Tuello ügynök, aki kész lett volna információért cserébe szabadlábra helyezni Fredet, végül aztán June-nak sikerült megvesztegetni őt azzal, hogy cseréljék ki Fredet Gileádból szabadon engedett asszonyokért. Gileádba megérkezve Fredet pedig egykori hű embere és sofőrje, Nick is elárulja, aki titkosszolgálatban betöltött szerepe kapcsán bizonyos kérdésekben magasabb jogkörrel rendelkezik, mint egy “parancsnok”. És kellett hozzá Joseph parancsnok is (June második “ura”), aki hajlandó volt szemrebbenés nélkül végignézni Fred elhurcolását. Fred aztán egy amolyan senkiföldjére kerül, egy erdő közepére, ahol aztán váratlanul egykori, Kanadába menekült “szolgálólányok” támadnak rá, és kövezik halálra.

A problémám az egésszel az (és ezt Luke elborzadó arca is híven tükrözte), hogy June mindezután elégedettséggel eltelve, még mindig véresen hazatér Kanadába, első dolga pedig ölébe venni épp felébredő kisbabáját, és az örömöt le se lehet vakarni az arcáról. Miközben tiszta merő vér a keze, a ruhája, még az arca is. Ugyanaz az undor fog el, mint a Terius végén: gyilkosként nem megyünk újra csak úgy haza boldogan a gyerekeket ölelgetni.

A sorozat nagyon megfáradt, és nehéz megmondani, tud-e még nyújtani érdemben bármit, amit élvezni tud az ember. Az első két évad “bája” a megdöbbenés, a horror volt, amivel az ember nézte, hogyan épült fel Gileád egyik pillanatról a másikra, mert minden elemében volt egy olyan érzés, hogy “ez itt is bármikor simán megtörténhet“. Azóta viszont megrekedtünk a bosszú-behódolás-siránkozás-őrület-tehetetlenség folyamatosan váltakozó érzésvilágában, olyannyira, hogy az ember nem is nagyon várja a következő heti részt. Vajon Serena megkapja Fred levágott ujját, és ha igen, rosszul lesz, elvetél, vagy megszüli a gyerekét? Gileád magának követeli-e majd a babát, és Serenából szolgálólányt csinálnak-e majd így, hogy termékeny? June és Luke együtt tud-e maradni, vagy idővel elsodródnak egymástól, és Nick-kel fognak összejönni, akivel láthatóan sokkal több “kémia” köti össze? Megtalálják és ki tudják-e szabadítani Hannah-t, vagy hagyják, hadd éljen az új családjával (ha már élete nagy részét így is velük töltötte)? Janine és Esther kiszabadul-e a szolgálólány-rabságból és bosszút tudnak-e állni Lídia nénin? Vajon mindezekre választ ad egyáltalán az 5. évad?

És érdekel ez még minket?

Nem igazán tudom.

7 hozzászólás

  1. Szia!

    Próbáltam úgy olvasni, hogy ne lőjem le a poént magamnak 🙂

    A Terriust kb 2 éve láttam, és amennyire emlékszem rá, én sem voltam elájulva tőle. Elég sok minden gagyi volt benne, főleg ahogy a józan paraszti ész néha győzött a kémszakma ászainak tudásával szemben.
    Megnéztem mikben láttam eddig So Ji Subot, és valóban a 3/4-ében komor, karót nyelt alak volt. Talán a Cain and Abelben volt más a karaktere, az is már 12 éves sorozat.

    Egyszer már írtam egy jó, hosszú értekezést erről a sorozatról, rögtön azután, hogy megnéztem, de megsérült a fájl, amibe elmentettem, és már nem tudtam újra hozzáférni.

    Én egy ideje rászoktam arra, hogy a véleményem azonnal beírom a mydramalistes fiókom listájába, onnan kevesebb valószínűséggel törlődik.

    Most nincs lehetőségem túl sokat írni, így csak egy listát írok, miket láttam. Ha jelzed melyik lehet spoileres vagy sem, akkor annak tükrében másolom át a listámból a meglátásaim azokról, amelyek érdekelnek.

    Perfect and Casual, kínai 8
    Romantic Doctor, Teacher Kim 2 9
    Gap Dong 4
    The King: Eternal Monarch 4
    Vincenzo 10
    Memories of the Alhambra 5
    The Crowned Clown 8
    18 Again 7,5
    Love Scenery, kínai 7,5

    Szép hétvégét! 🙂

    Válasz
    • Szia!

      Köszi, remélem, neked is jól telt a hétvége!

      Én egy ideje rászoktam arra, hogy a véleményem azonnal beírom a mydramalistes fiókom listájába, onnan kevesebb valószínűséggel törlődik.

      Nem is tudtam, hogy van ott ilyen funkció. 🙂 Köszi a tippet!

      Perfect and Casual, kínai 8
      Gap Dong 4
      The King: Eternal Monarch 4
      The Crowned Clown 8
      Love Scenery, kínai 7,5

      Ezekről szívesen olvasnám a benyomásaidat, a kínaik kivételével láttam őket. Érdekelne, miért kaptak olyan ítéletet, amilyet. 🙂 A listádon a többi még vár rám, hogy megnézzem.

      Válasz
  2. Szia!

    Nem is tudtam, hogy van ott ilyen funkció. 🙂 Köszi a tippet!

    Ha hozol létre listát, akkor azon belül van szerkesztés gomb, és ott minden egyes mentett sorozatnál tudsz hozzáadni saját kommentet. Van rajta karakterlimit, amit ugyan nem jelez, de egyszer túlfutottam rajta. Ezek a mennyiségek, amiket másolok, egész biztosan beleférnek 🙂

    Perfect and Casual, kínai 8
    Az alapsztorija nem egy was ist, szerződéses házasság a naiv végzős hallgató és a fú de tökély ex-tanára között. Az első kb 2 résznél rezgett még a léc, a végére meg már érezhetően csak ki akarták tölteni a műsoridőt a kavarásokkal, de összességében sokkal jobban tetszett, mint azt vártam. Itt is akkor akadt problémám, mint a koreaiaknál általában: a legtöbb érdekesebb addig, míg a fő párosunk össze nem jön. Valahogy eddig törik magukat a forgatókönyvírók, utána már miért szakadjanak meg, nem elég, hogy együtt vannak? A lányzó rajzai inkább hajaztak egy gyerekeknek szánt mesekönyvre, mintsem egy híres webtoonrajzoló népszerű képregényének karaktereire. Valamint ezt az utószinkronizálás dolgot továbbra sem értem a kínaiknál. Egy szabad ég alatt forgatott történelminél még inkább elfogadom, de egy modernnél miért kell?

    Gap Dong 4
    Komolyan? Szabadon rohangál egy pszichopata, fogva tartva egy embert, az összes bűnügyi rendőr meg az asztalon alszik? Mikor még azt is tudták előre mikor történnek a gyilkosságok, sőt, még az elkövető kilétét is ismerik? Minden eset kikommunikálva, erre az emberek vidámparkban szórakoznak gyerekestől? A másik meg, hogy egy rendőr végignézi amint egy gyerek tanúja saját apja öngyilkosságának, és ahelyett, hogy megvédené, még ő teszi rá a bélyeget egész életére, és lesz belőle miatta kirekesztett? Az egyetlen tisztet, aki profilozóként hozzá tudna tenni érdemben a nyomozáshoz meg eltávolítják, inkább oktasson helyette? Ki is akkor az őrült? Tae Oh, a gyilkos sorsa érdekelt egyedül, így az életben először pörgetve néztem 13 egész részt. De hogy az utolsó x részben is még mennyi nonszensz dolog volt… Egy gyilkos ki-begyalogol a pszichiátriai klinikára, minigolfpályás kilépővel felszerelt szobája van, és még a rendőrség is a nyakára jár segítséget kérve tőle, hogy elkaphassanak egy másik gyilkost. Eszem megáll 😀 A mostani krimikhez képest teljesen kezdetlegesnek tűnt, mintha semmi tervük nem lett volna rá, hogyan kivitelezzenek egy megtörtént sorozatgyilkosságot feldolgozó sorozatot. A felétől ráadásul inkább volt dráma, mintsem krimi.

    The King: Eternal Monarch 4
    10 részig bírtam.

    Olyan mintha már egy elkezdődött történetbe kapcsolódtam volna be, pedig az első résszel kezdtem. Teljesen random váltogatták a képet a világok közt, ettől alapból nagyon tördelt. Ráadásul semmit nem magyaráztak meg, azt sem, hogy a kb 4 alapszereplőn kívül ki kicsoda, mi a funkciójuk. Ismét és ismét bedobtak egy újabb cselekményt, vagy belépett egy új szereplő, amiről/akiről persze semmi háttérsztorit nem kaptunk. Tele volt bakikkal, pl. egyszer ’19-ben voltunk, aztán 22-ben, majd megint új év lett 20-ban? A nő, akinek meg levágták a haját, a következő résztől megint hosszúval flangált.. következetesség, helló? Az előző sorit pörgettem, mégis ennél éreztem azt, hogy folyton lemaradok valamiről, bár fogalmam sincs hová tartunk(!?) Komolyan Lee Min Ho idegesített a legkevésbé az egészből, legalább azt tudtam az ő alakja mit akar elérni. Hát ezt is megértük, lol. De hogy ki miért került egyik világból a másikba, és fordítva, valamint miért kellett megölni az ugyanolyan arcú emberek egyikét, már sosem tudom meg… A termékelhelyezések nem szoktak zavarni, abból van bevétel, de ebben aztán többet foglalkoztak azok bemutatásával, mint a legtöbb karakterével. Ami pozitív volt benne az az operatőri munka, illetve hogy sok színész két különböző személyiséget formált meg.

    The Crowned Clown 8
    Azért jó, hogy nekünk már nem ilyen társadalomban kell élni és nélkülözve mindent felajánlani egy maréknyi nemesnek, akik kényük-kedvük szerint játszadoznak és kizsigerelnek egy egész országot. Lám egy vezetéknév nélküli senki bohóc lehetett annyira okos, hogy képes legyen irányítani józan paraszti ésszel is. És hazafiasabb volt bármelyiknél. Milyen beszédet odarittyentett időnként, még a főtitkár szája is majd tátva maradt. Nagyon szépen volt ábrázolva, ahogy a szerettei védelmében képes volt lemondani róluk. Ez is bizonyította mennyire rátermett volt a trónra, no meg hogy a végére minden beavatott elfogadta királynak, nem csak a puszta hasonlóság miatt. Yeo Jin Goo nagyon jól hozta a két karaktert, a tekintetéből simán meg lehetett mondani éppen melyiket játssza. Pont ezért is volt fura, hogy senkinek nem tűnt fel a váltás. A főtitkár nagyon kettős érzéseket váltott ki belőlem. Egyrészt alapból szimpatikus és emberi volt, ami kedvelhetővé tette, másrészt meg csak saját ideológiáját követte, és ha a királyé ütközött az övével, akkor nem félt megölni azt (legyengülve, bomlott elmével annyira nem volt nehéz), vagyis messze volt ő is a hűségestől. Tény, hogy a végén feláldozta magát, amúgy szerintem feleslegesen. Az első tizenvalahány része amilyen jó volt, a vége annyira lett hibákkal teli. Valakit árulásért halálra ítélnek, de nem végzik ki napokig, majd miután megszökött, ismét főminiszterként viselkedik? A másik lázadót meg hagyják futni, aki egy egész sereggel térhet így vissza? A király lemondása ebben a formában meg kb. elképzelhetetlen.

    Love Scenery, kínai 7,5
    Ezzel pont az bajom, ami a Perfect és Casuallal is, bármennyire bájos és cuki mindkettő. Ha belegondolok, elég sok kínai romkom ilyen, amiben a két főszereplőn kívül a sok-sok mellékszereplő csak úgy van, funkció nélkül, amolyan töltelékként, amivel kitelik a műsoridő. Mindnek azért állok neki, mert népszerű, és biztos csak még nem találtam meg az igazán nekem tetszőt, ami emlékezetes is marad, de mindnél ugyanaz a végeredmény: a főszereplők lehetnek kedvelhetőek, de nekem ez kevés cselekményileg. Valamint itt is megmutatkozott, hogy sokkal jobb egy történet, míg ők össze nem jönnek, utána már nemigen történik semmi. Ebben ugyan sokat mutatták őket aztán is, de az idejüket szépen lassan redukálták majdnem a 2. páros idejére, akik nem is voltak páros, és pont akkor kezdtek el foglalkozni velük, mikor már volt egy szerelmespár… Inkább lett volna fele ilyen hosszú, mert így elég vontatott, unalmas és önismétlő lett a végére. Apró pluszpont, amiért nem volt benne igazán negatív karakter. A színésznő kimagaslóan szép, nem is láttam még ilyen szép színésznőt, aki több fronton tehetséges is.

    Bocsi, nincs tördelve, mert ezt a részét még én sem találtam ki hogyan lehet mdl-en.
    A többiről is tudok írni pár mondatot, csak az tovább tart, mert át kell fogalmazni a spoilerrel rendesen tarkított hosszú változatot 🙂
    Mintha írtad volna, hogy az Alhambrától Park Shinhye művésznő tart vissza. Khm, hát tudnék róla mesélni. *szemforgató smiley*

    Válasz
    • Itt is akkor akadt problémám, mint a koreaiaknál általában: a legtöbb érdekesebb addig, míg a fő párosunk össze nem jön. Valahogy eddig törik magukat a forgatókönyvírók, utána már miért szakadjanak meg, nem elég, hogy együtt vannak?

      Fú, ez amúgy mennyire igaz. De nem csak napjainkbeli sorozatnál, hanem történelmi jellegűnél is. Amíg a főszereplők egymáséi nem lehetnek, menetel előre a cselekmény, de amint beteljesedik a szerelem, megáll a tudomány. Jön egy támadás, egy betegség, egy tragédia, és vége a sorozatnak. :/

      A lányzó rajzai inkább hajaztak egy gyerekeknek szánt mesekönyvre, mintsem egy híres webtoonrajzoló népszerű képregényének karaktereire.

      Nekem az egész webtoon-dolog rendkívül idegesítő. Számomra egy képregény szép, részletgazdag, esztétikailag is gyönyörködtet, de akármilyen ázsiai webtoont megnézek, és csak felk*r idegileg, hogy “ez az igénytelenség eladható? ilyet én is tudnék, mi a fenéért nem csinálom?“. Néha hetekig babrálok 1-1 rajzommal, aztán újra és újra elkönyvelem saját tehetségtelenségemet, hagyom az egészet a fenébe.

      Gap Dong 4
      Komolyan?

      :)))
      A Gap Dong olyan sorozat, ami a témája és az általa feldolgozott bűntények miatt alapmű kellene, hogy legyen, de sikerült néhány karakterrel úgy elszúrni, hogy az a sorozat élvezetére, összbenyomására nagyon negatívan rányomja a bélyegét. Gyűlöltem benne Kim Minjungot a pszichiáternő szerepében, ahogy még csalogatni próbálta a gyilkost, de rettenetesen utáltam Kim Jiwont is az idegesítő, rajzolós tinilány szerepében is, és azért néha Yoon Sanghyuntól is hevesen kitört a frász. Az biztos, hogy amikor viszont Jung Ingi először leleplezte magát a szemeteskuka melletti jelenetnél… na attól az arckifejezéstől keresztbe tud állni a sz*r az emberben. 😀

      Komolyan Lee Min Ho idegesített a legkevésbé az egészből, legalább azt tudtam az ő alakja mit akar elérni.

      :DDD Megrögzött Lee Minho-utálónak számomra (is) ez volt a legmeglepőbb, ő volt a legelviselhetőbb az egész sorozatban. 😀

      Yeo Jin Goo nagyon jól hozta a két karaktert, a tekintetéből simán meg lehetett mondani éppen melyiket játssza. Pont ezért is volt fura, hogy senkinek nem tűnt fel a váltás.

      Talán közrejátszik ebben az is, ha csak a tekintetből indulunk el, hogy egy olyan magas rangú személynek, mint az uralkodó, az alatta állók aligha nézhettek a szemébe, a hivatalnokai is csak max. aprócska ideig. És míg a néző észreveszi, ők a távolból legfeljebb azon morfondíroznak, miért viselkedhet királyuk megint furcsán.

      Yeo Jingoo egyébként kétségkívül korosztályának legtehetségesebb színésze, hihetetlen, milyen pálya előtt áll, és bármi, amit tőle kapunk, miatta biztos, hogy szenzációs lesz.

      Az első tizenvalahány része amilyen jó volt, a vége annyira lett hibákkal teli. Valakit árulásért halálra ítélnek, de nem végzik ki napokig, majd miután megszökött, ismét főminiszterként viselkedik? A másik lázadót meg hagyják futni, aki egy egész sereggel térhet így vissza? A király lemondása ebben a formában meg kb. elképzelhetetlen.

      A végével én sem voltam kibékülve. Egy valós király figuráját húzták rá a fiktív uralkodóra, akit a filmben láttunk, simán követhették volna a történelem alakulását (mandzsu invázió, államcsíny, leváltás, száműzetés, stb.). A lezárás is értelmesebb lett volna tőle.

      A többiről is tudok írni pár mondatot, csak az tovább tart, mert át kell fogalmazni a spoilerrel rendesen tarkított hosszú változatot 🙂
      Mintha írtad volna, hogy az Alhambrától Park Shinhye művésznő tart vissza. Khm, hát tudnék róla mesélni. *szemforgató smiley*

      Bármiben is látom, sose győz meg. 🙁 Az Alhambrát oly régóta tologatom magam előtt, lehet, hogy át kellene esnem rajta, és akkor nekem is könnyebb lenne. :S

      Válasz
  3. Nekem az egész webtoon-dolog rendkívül idegesítő. Számomra egy képregény szép, részletgazdag, esztétikailag is gyönyörködtet, de akármilyen ázsiai webtoont megnézek, és csak felk*r idegileg, hogy “ez az igénytelenség eladható?

    Webtoont sosem olvastam, és igazság szerint a képregények sem vonzottak soha. Animét sem néztem, amikor 1-1 ilyet megláttam a tv-ben, mindig rácsodálkoztam, hogy abszolút nem élnek a karakterek, mind ugyanolyan szájjal tátog. A mondanivalójuk biztosan sokkal jobb, mint a grafika, nem egy híres mese alapja Ázsiából ered. A nyugati animációs filmeket viszont szeretem, némelyiket már legalább 20x láttam.

    A Gap Dong olyan sorozat, ami a témája és az általa feldolgozott bűntények miatt alapmű kellene, hogy legyen, de sikerült néhány karakterrel úgy elszúrni, hogy az a sorozat élvezetére, összbenyomására nagyon negatívan rányomja a bélyegét.

    Ott a pont. Sajnos a színészekkel sem tudták szerethetővé tenni. Sung Dong Ilt és Kim Ji Wont is szeretem, de itt rendkívül utálatos, harsogó szerepet kaptak. Kim Min Jung szinte mindenben idegesít, és én szépnek sem látom. A Gap Dongban ezzel szemben rengetegszer elmondták milyen szép és szexi (?). (A Mr. Sunshine volt az egyetlen kivétel, abban nagyon jó volt giszengként.) Ugyanez Yoon Sang Hyun. Nem tehetek róla, de ellenérzésem van vele szemben. Ezt a sorozatot követően a 18 Againben is belefutottam, ahol ő varázsolódott vissza fiatalnak, de a tinikori énjét megtestesítő Lee Do Hyunnal csak a magasságuk hasonlított. Teljesen igénytelen volt abban is a csálén álló borzos hajával, meg a bajuszképződményével.

    Talán közrejátszik ebben az is, ha csak a tekintetből indulunk el, hogy egy olyan magas rangú személynek, mint az uralkodó, az alatta állók aligha nézhettek a szemébe, a hivatalnokai is csak max. aprócska ideig.

    Igen, ez igaz, fogalmazhattam volna máshogy is 🙂 Így is elég sokan voltak a közelében, akik láthatták a szemét is, és nekik sem tűnt fel, mint pl. az udvarhölgynek, aki jelenlétében drogozott. De a tettei még beszédesebbek voltak ennél is.
    Most befejeztem be pont a Beyond Evilt, és abban megint egy újabb arcát mutatta.

    Az Alhambrát oly régóta tologatom magam előtt, lehet, hogy át kellene esnem rajta, és akkor nekem is könnyebb lenne. :S

    Ajaj, ilyen hozzáállással belekezdeni valamibe, nem sok jót hordoz magában 🙂

    Válasz
  4. Szia!

    Webtoont sosem olvastam, és igazság szerint a képregények sem vonzottak soha. Animét sem néztem, amikor 1-1 ilyet megláttam a tv-ben, mindig rácsodálkoztam, hogy abszolút nem élnek a karakterek, mind ugyanolyan szájjal tátog. A mondanivalójuk biztosan sokkal jobb, mint a grafika, nem egy híres mese alapja Ázsiából ered. A nyugati animációs filmeket viszont szeretem, némelyiket már legalább 20x láttam.

    Gyerekfejjel sok animét néztem és mangát olvastam, és nagyon sokat segített a nyelvtanulás kapcsán is. Idővel viszont valamikor az érettségi idején kikopott az életemből, vagy én koptam ki az animés szubkultúrából, és azóta csak néha volt bennem legalább egy minimális érdeklődés egyik vagy másik nevesebb történet iránt – ami 1-2 rész aztán pedig el is halt.

    Annak ellenére, hogy éveken át benne voltam ebben, és tudom, hogy nem szabad általánosítani, mert minden sorozat más és más… Mégis csak a nagymelles, fanservice-es, chibi-figurás, idétlenül visongós az, ami áttör nyugatra és népszerűvé/mainstreammé válik. Sokszor egyszerűen otromba a rajzolási mód, és mikor esztétikailag valami nem tetszik, lehet akármilyen jó a története, képtelen megragadni a figyelmemet. Az egyetlen ilyen a Vision of Escaflowne volt, amit már akkor csúnyának tartottam, amikor a 90-es években kijött, nemhogy most, de olyan hihetetlenül érdekes volt a törtéte, hogy hajlandó voltam szemet hunyni felette. De ma… Nem lenne türelmem hozzá.

    És ugyanez a véleményem a képregényművészetről.

    Mikor a Rugalt fordítottam, szörnyülködtem rajta egy sort itt, hogy hogy néz ez ki, hogy készülhetett ebből sorozat, miért népszerű ez egyáltalán, mikor egy elnagyolt, igénytelen valamiről van szó.
    https://i.imgur.com/7WSKG8M.jpg

    Számomra ez nem képregény, készüljön ez webre vagy nyomtatásra. Egy képregény részletgazdag, a karaktereire öröm ránézni, és vizuális elégedettséggel tölti el az embert. Ha japán/manga, akkor abban a stílusban, ha nyugati, élethű az ábrázolása, akkor abban. Ami megtartja a testarányokat, még ha egy extrém karaktert is kell ábrázolni.
    https://i.imgur.com/uo2qTGj.jpg
    https://i.imgur.com/wfXsaIy.jpg

    Webtoonból egyelőre egyet sem sikerült találnom, ami akár a minimalista mangák színvonalát egyáltalán megközelítette volna.

    A Gap Dongban ezzel szemben rengetegszer elmondták milyen szép és szexi (?).

    Rettenetesen utálom, amikor le akarják nyomni a néző torkán, hogy jajdemilyen szép, szexi vagy sármos egy színész az adott szerepben. Hadd döntse már el a néző a saját értékrendje szerint! Mert így csak erőltetettnek hat… 🙁

    Teljesen igénytelen volt abban is a csálén álló borzos hajával, meg a bajuszképződményével.

    Sajnos ő legtöbbször ilyen, számomra teljesen érthetetlen módon. Ha a Secret Gardenben megnézed, ég és föld a különbség, ott nagyon eltalálták a külsejét és a jelmezeit. De azóta alig láttam normális stílusú öltözékben és frizurával/bajusszal.

    Most befejeztem be pont a Beyond Evilt, és abban megint egy újabb arcát mutatta.

    Fenn van a listán. 🙂

    Ajaj, ilyen hozzáállással belekezdeni valamibe, nem sok jót hordoz magában

    Igazából egyedül Hyun Bin és a nyugati környezet miatt érdekel. Szeretem, ha a sorozatok kicsit nemzetköziesebb jellegűek, és kiszakadnak az unalomig ismert világból.

    Válasz
  5. Annak ellenére, hogy éveken át benne voltam ebben, és tudom, hogy nem szabad általánosítani, mert minden sorozat más és más […] Sokszor egyszerűen otromba a rajzolási mód, és mikor esztétikailag valami nem tetszik, lehet akármilyen jó a története, képtelen megragadni a figyelmemet.

    Én inkább mindig könyvet olvastam, volt mikor egész álló nap, míg a végére nem értem. Már egy ideje nem, nagyjából mióta felirattal nézek mindent, az is bőven elég olvasás napi szinten.

    Mikor a Rugalt fordítottam, szörnyülködtem rajta egy sort itt, hogy hogy néz ez ki, hogy készülhetett ebből sorozat, miért népszerű ez egyáltalán, mikor egy elnagyolt, igénytelen valamiről van szó.

    Igen, emlékszem, amennyire érdekesnek találtad az alapsztoriját a vetítés előtt, annyira utáltad már a végére. Sosem rajzoltam, de amilyen szörnyűek ezek az ábrák, akár az én gyerekes firkám is felkerülhetne a netre…

    Sajnos ő legtöbbször ilyen, számomra teljesen érthetetlen módon. Ha a Secret Gardenben megnézed, ég és föld a különbség, ott nagyon eltalálták a külsejét és a jelmezeit.

    Ezt a sorozatot már vagy 6 éve láttam, így kevésbé emlékszem rá, leginkább csak arra, mennyire utáltam Hyun Bin szerepét, ahogy bánt a nővel, illetve hogy Lee Jong Suk homoszexuálist játszott.
    A Shopping King Louis-ban megformált karaktere teljesen eltért a tőle megszokottól, de abban sem szerettem. Szerepel a gyermekeivel a Return of Supermanben, amiből láttam egy kis részt idén a meghívott vendégei miatt, és magánemberként semmi bajom nem akadt vele.

    Szeretem, ha a sorozatok kicsit nemzetköziesebb jellegűek, és kiszakadnak az unalomig ismert világból.

    Elég sok benne a spanyol beszéd, főleg az elején (Park Shin Hye dicséretére váljon, hogy nagyon jól pörgött a nyelve), illetve a magyar tábla/felirat a vonatos jeleneteknek hála 🙂
    Erről tudtam nem az én világom -számítógépes és bármilyen játékok sem vonzottak soha a képregények mellett-, de mostanában próbálok több ilyennel is kísérletezni, és nemrég találtam is egy olyat, amitől nem vártam, mégis imádtam. Ez nem az a sori, többször kínkeserves volt a nézése. Talán nem túl nagy spoiler, ha azt mondom, egy beteg pszichothriller. Nem eltántorítás gyanánt, csak puszta vélemény nyilvánítás 🙂

    Válasz

Válaszoljon Judit-nak Kilépés a válaszból

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Share This