Sziasztok!
Elkészült és felkerült koreai sci-fi sorozatunk 2. részének fordítása.
Emellett úgy döntöttem, ezúttal nem féléves bontásban, vagy év végén ömlesztve írom meg az észrevételeimet az általam idén látott sorozatokról, hanem negyedéves ciklusonként, hogy aki esetleg kíváncsi rá, ne kisregényt kelljen átböngésznie róla. A sorozatok közt vannak ásziai és nyugati szériák is, a változatosság kedvéért. Az írás nem spoiler-mentes, így aki megnézés előtt áll, ennek tudatában olvasson! 🙂
Tang Dynasty Tour – 10/7-8
The Crowned Clown – 10/6-9
Secret Garden – 10/8
A frozen flower (film) – 10/3
Wanted – 10/8
11.22.63 – 10/6-7
Altered Carbon S1 – 10/8
God’s Gift – 14 Days – 10/8
Mindhunters S1-S2 – 10/9
Stranger Things S1-2 – 10/6-7
Tang Dynasty Tour – 10/7-8
Újabb időutazós történet? Hát persze, hogy érdekel. Nem is tudom, miért foglalkoztatnak az ilyen sorozatok. Talán azért, mert anno, miután a Palota Ékköve és a Yi San után elkezdtem általánosságban sorozatokat nézni, a Rooftop Prince, mint akkori klasszikus volt az, ami igazán belopta magát a szívembe, és persze az is időutazós volt (igaz, pont ellenkező irányba történt az utazás :).
Eleve az időutazás gondolata érdekes, függetlenül attól, hogy valamilyen technológia vagy kozmikus együttállás szükséges ahhoz, hogy egy adott személy a jelenbe vagy a múltba kerüljön. Hogy a múltba visszautazó személy megváltoztathatja-e a múlt eseményeit, vagy azok eleve elrendeltettek, vagy esetleg pont azért fognak úgy alakulni, mert az időutazó felbukkant, és megjelenése így irányította a sors fonalát… Kevés sorozat van, mely metafizikai szinten elgondolkozik ezen, és még kevesebb, melyben az időutazó aktív részese a történéseknek, és nem csak sodródik az árral. A Tang Dynasty Tour sem fogja különösképpen megváltani a világot, sem pedig jelentősen kiemelkedni az időutazós, ázsiai, történelmi sorozatok közül, de ad egy érdekes megközelítést a témának.
Kapunk egy rátermett és furfangos időutazót Yun Buqi/Yun Ye személyében, aki kicsit Marty McFly, mert igyekszik a saját hasznára fordítani jövőbeli ismereteit (találmányok, taktikák, ételek, amikkel megkönnyíti a maga és a környezete életét, és egyben haszonra is tesz szert), és egyben Brown doki is, mert van halovány fogalma arról, hogy mi fog történni a jövőben, noha a néző számára nem derül ki, milyen mélységben, és nem igyekszik megváltoztatni azt. Természetesen nem tökéletes a figura, de áldozatkész és morális szempontból abszolút a helyén van a szíve. A történet sok szereplőt felvonultat mellette, akik közül kevésre lehetre egyértelműen rámondani ugyanezt.
A kor színpompás és pazar, ami körülveszi, ez talán a sorozat igazán nagy erénye, hogy olykor elképesztő látványvilággal bír. Több esküvőt, temetési szertartást látunk, katonai felvonulásokat, táncokat, rituálékat, melyek megbabonázzák a nézőt, és bőven egy tévésorozat operatőri munkáján felülemelkedve gyönyörködtetnek. Gyakran elveszünk a csodálatos és hatalmas díszletekben, a káprázatos császári trónteremben, a hercegek, hercegnők palotáiban. A zene meseszép, még a betétdalok is kellemesek.
SPOILER!!!
Van persze gond a történettel. Az első 10-15 részben kapunk egyfajta könnyed felvezetést, melyben a kor különböző kisebb vagy nagyobb, történelmi személyiségei bekopogtatnak 1-1 epizódszerep erelyéig, de nem nagyon rajzolódik ki tényleges cselekmény. Megismerjük az időutazónkat, és az ő családját, elkezd kibontakozni a szerelme Anlan hercegnővel, akárcsak a trónörökös románca Xinyue-vel. Apró utalások persze vannak, egy régi sérelem, mely több karakter szívén is sebet ejtett: a császár, Li Shimin harca saját fivéreivel a trónért, eközben szeretett Tian Ruolanjának elvesztése (melynek körülményeiről még csak fogalma sincs), kettejük gyermeke, Anlan hercegnő bosszút forral úgy, hogy maga sem ismeri a teljes igazságot. És ott van a sötét titkot őrző Hou Junji, aki a háttérből lazán mozgatja a szálakat. Eleve érthetetlen, hogy egy nem is létező nő köré egy ilyen fontos cselekményszálat tudtak felépíteni. Hogy miért épp így épült fel a történet, és miért nem fókuszált inkább a történelmi hűségre, a császár fiaival megromló viszonyára, azok valós okára… Lu Shou bölcs gondolkodóként van feltüntetve, akinek az unokája, Xinyue szintén egy művelt kisasszony. Lu Shou azonban egy végtelenül arrogáns férfi, aki ostobaságában még a császárral is képes szembeszállni, kioktatni, megsérteni őt, míg unokája, Xinyue egy szörnyen egyszerű, sokszor egészen együgyű, szolgalelkű, passzív nő. Egyetlen, talán meghökkentő húzása van, ez pedig a Xiaomei-jel kapcsolatos cselekményszál, melyben felcsillan a remény a nézőben, hogy “na, hátha!“. De nem. Anlan egy búvalbaszott hercegnő, aki az első pillanattól szinte az utolsóig egy antipatikus, szerethetetlen figura. Egyedül Chengqian érdekes, ahogy a szeretett nő iránti érzései végül elindítják őt a pusztulásba vezető lejtőn, és egyre rosszabb és rosszabb döntéseket hoz, melyek végül a teljes bukáshoz vezetnek. Bár lehetett volna még érdekesebb, ha a készítők kicsit ragaszkodnak a történelmi pletykálhoz, és megpengették volna a homoszexualitás húrjait. De ez a mai Kínában elképzelhetetlen lenne.
Összességében… ez egy nem rossz történet. Lezáratlan is meg nem is. Nem tudjuk, hogy a jelenbe visszatérő Yun Buqival mi lesz, főként a rázáródó sírkamra kapcsán, és hogy megtalálják-e valaha (és ha igen, mivel magyarázza majd a dobókockát, Rubik-kockát, és összes vicces dolgot, amit a múltban épített és amit eltemettek vele). Se azt, mi lett az áruló trónörökös és a “feltámadó” Anlan sorsa, hogy a császárné azért akarta megmérgezni a saját fiát, mert már a végét járta (ekkortájt kelett meghalnia a történelem szerint – vajon ezzel a romló mentális állapotára próbáltak utalni?). Stb. Azt viszont az epilógusból megtudjuk, hogy Anlan megszülte kettejük gyermekét, és boldogan neveli azt Yun Ye családjának életben maradó tagjaival… és véletlenül (?) fiúgyermeknek adott életet, melynek lehetősége volt továbbvinni az évszázadokon át fennmaradó, Yun-család vérvonalát (melynek következtében Yun Buqi is megszülethetett a 20. században). Szóval ez egy megmosolyogtató kis kacsintás a végére, mégis hagy némi hiányérzetet az emberben.
The Crowned Clown – 10/6-9
Sokat gondolkoztam azon, milyen értékelést érdemelne ez a sorozat. Ha a film ismerete nélkül, a rendkívül torzított, történelmi körülményeket nézem, akkor csalódás, hogy az alap gondolatmentetet (a szegény fiú és a király szerepcseréjét) nem sikerült hihetően átültetni ebbe, és hogy milyen végkifejletet kreáltak neki, könnyen rávágnám, hogy olyan 6-7-et érdemel. Ha azonban úgy közelítem meg, hogy egy “koldus és királyfi” mesét láthatunk, melynek nagyjából ismerjük a korát, tudjuk, hogy kik a szereplők, akiket láthatunk, de nem fogunk semmilyen, komoly formában ragaszkodni a történelmi hűséghez (mint ahogy az pl. a Moonlight Drawn by Clouds esetében is történt), akkor könnyen egy erős 9-es.
A történet nem bonyolult. Egy éppen elhalálozó király két fia közül az addigi trónörökös, Yi Hon (a valós Gwanghae herceg megfelelője) kapja a trónt, aki hamar eltakarítja maga mellől az öccsét, apja második királynéjátől született (és emiatt magasabb rangúnak tartott) fiát, kiérdemelve ezzel az özvegy királyné örök haragját. A tett azonban utána kísérteni kezdi, és a rémálmoktól gyötört, ifjú király lassan dühöngő, kiszámíthatatlan őrültté válik, aki képtelen józan döntéseket hozni. Állandó segítője, a mindig mellette álló, Lee királyi főtitkár meg akarja szilárdítani a király hatalmát. Egy nap egy nyilvánosházban egy vándorcirkusz fellépését látja, és meglepő módon a társulat fő bohóca szakasztott mása a királynak, ezért magával viszi őt, és kicseréli kettejüket, legalább addig, míg a király rendbe nem jön szellemileg (egy félreeső buddhista szentélyben). Betanítja és irányítja a fiút, aki azonban szép lassan beleszeret elődje elhanyagolt és addig hűvös, megközelíthetetlen, ifjú királynéjába. Kedvessége, gyöngédsége a királyné szívét is megolvasztja, és lassan kölcsönössé válik kettejük vonzalma. Amikor azonban a király visszatér, és a helyét követeli, mindannyian nehéz helyzetbe kerülnek…
Vannak persze gondok. Miért adunk olyan egyértelműen beazonosítható nevet a szereplőnek/szereplőknek, ami nyilvánvalóan felismerhetővé teszi őket? Miért indítunk és teszünk a sorozat 3/4-ig úgy, mintha követni akarnánk a történelmi hűséget? (nagyherceg kivégzése, az özvegy királyné haragja és bosszúra szomjazása, a mandzsu fenyegetettség, az okos és helyes döntésekkel gazdasági stabilitást szorgalmazó király munkája, stb.) És miért borítjuk fel az egészet az utolsó 3-4 részben azzal, hogy becsukjuk a történelemkönyvet, és kidobjuk a picsába, mintha onnantól kezdve nem is számítana? És miért érzem úgy, hogy az eredeti, ifjú király figurájánál nem tudták egyértelműen eldönteni, hogy a két trónfosztott király, Gwanghae és Yeonsan közül “melyik legyen”? Mert a sorozat egyértelműen Gwanghae korában és figuráival indul, a megzavarodott és erőszakos király dühkitörései, gyilkos természete azonban egyértelműen Yeonsant juttatják a néző eszébe. És ez nagyon zavaros. Igaz ugyan, hogy mindkét királyt elmozdították a trónjáról, a modernkori történelem azonban Gwanghae uralkodására úgy tekint, mint okos, logikus, politikai döntésekkel, jó irányba tartó kormányzásra (ahova a “bohóc” uralkodása a sorozat cselekményét is vihette volna – kicsit mint pl. a Vasálarcos c. film epilógusában). Nem tudom, hogy a készítők esetleg attól ijedtek-e meg, hogy eljátszanak a királycsere gondolatával és azt sugallják, hogy egy alacsony származású bohóc és a királyné leszármazottai örökölhették volna Csoszon méltóságteljes trónját, és hogy az hogy nézett volna ki. Viszont pont nem számított volna semmit, mert a történelmi Gwanghae vérvonala megszakadt, amikor elmozdították őt a trónról, nem az ő leszármazottai vitték volna tovább az uralkodói család történetét. Tehát nem sérült volna a trón “szentsége”.
Mindezeket félretéve… Egy nagyon szép és meghitt történetet kapunk. Yeo Jingoo káprázatos színészi alakítással jeleníti meg az egyszerű származású bohócot, a húgát ért sérelmet megtorolni kívánó férfit, a király szerepébe csöppenő, megszeppent ifjút, aki lépésről lépésre tanulja, mit kell tennie, akit az eunuch tanít meg hosszas munka árán írni és olvasni… és aki mindezek közepette szépen, lassan és szívmelengető romantikussággal beleszeret a királynéjába, akibe nem volna szabad. A királyné, aki elhidegült az erőszakos, eredeti király mellett, és sosem kívánta őt, felmelegszik a jövevény kedvességétől, nagylelkűségétől. Kettejük minden interakciója, pillantása, óvatos érintése rendkívül finom és ártatlan, mégis nagyon intim és bizalmas, és a két színész csodás alakítása egészen varázslatossá teszi a bemutatott kapcsolatot. Az érzelmek hitelesek, a szerelmük olyan, akár egy bimbózó virág, a csalódás fájdalmas, amikor a királyné megtudja az igazságot, a néző is szabályosan fájdalmat érez a mellkasában, olyan keserves az érzés számukra és számunkra is.
Mindezt elősegíti egy egészen különleges, andalító zenei aláfestés (az éneklős betétdalok elvesznek a háttérben és jellegtelenek, de nincs is rájuk szükség), a csodás jelmezek, az egészen művészi kameraállások, amik miatt sok-sok jelenet olyan, akár egy gyönyörű festmény. A történet színes és tele van élettel.
A színészek alakítása elismerésre méltó. Yeo Jingoo munkásságát a kezdetektől fogva követem, és nem volt még olyan sorozat, melyben ne lett volna abszolút magával ragadó a teljesítménye. Kétség nem fér hozzá, hogy korosztályának legtehetségesebb, fiatal színésze. Vicces, hogy amióta felnőtt korba ért, rendre csak idősebb színészekkel állítják párba, és nem a saját korosztályába tartozó, fiatal színésznőkkel, így gondolom, élvezheti, hogy végigölelgetheti és végigcsókolhatja a sok csinos, idősebb színésznőt. 😀 Olyan összetett és sokrétű az alakítása, hogy hihető a dühöngő, erőszakos, gyilkos ösztönöktől vezérelt király szerepében, és hiteles a szerény, de megfelelő igazságérzettel bíró, kitartó, szegény bohóc szerepében is. Semmi gyermeteg nincs a romantikus jeleneteiben vagy a csókoknál, öleléseknél, nincs felesleges szégyellősködés. Megfelelő érzelmi töltettel bír az alakítása a “felnőtt” jelenetekben is. Mindent összevetve, ez a sorozat még inkább megerősített abban, hogy nem véletlenül ő az egyik kedvenc színészem.
Meglepő, de a királyné alakítása is nagyon tetszett. Gyönyörű a hangja és nagyon kedves az arca a színésznőnek, de másban még nem láttam őt, így nem tudtam, mire számíthatok tőle. Mindenképpen érdemes lesz odafigyelnem rá a későbbiekben. A királyi főtitkár egy ravasz róka benyomását keltette, aki nem volt mindig morálisan szimpatikus, de végső soron tetszett a leleményessége, és nem ment el olyan szélsőséges irányba, mint pl. a Yi Sanban Hong Gookyoung titkár. A Jang Yeongnam által alakított özvegy királyné volt talán az egyik nagy csalódás, mert a színésznőnek oly erős kisugárzása és oly különleges orgánuma van, ami tekintélyt parancsoló és félelmetes, itt gyakran mégis olyan erőlködőnek tűnt a kiabálása, dühöngése. A gonosz oldal karakterei… elmentek, velük semmilyen formában nem tud a néző sorsközösséget vállalni.
Összességében… jó döntés volt ez a sorozatválasztás, bátran ajánlom bárkinek, de szigorúan a meseszerű megközelítéssel, és ne várjon tőle senki hitelességet.
Secret Garden – 10/8
A viszonylag modernebb sorozatok után úgy döntöttem a korábbiakhoz hasonlóan megpróbálkozok egy kicsit (jóval) régebbi sorozattal, hiszen ezek közül is sokat nem láttam még, ami ma már alapműnek számít. Hyun Bin új sorozatai itt lebegnek előttem a levegőben, viszont van ez a régi, amit sokan dicsértek, úgy döntöttem, először próbálkozzunk meg ezzel.
Alapvetően irritál a modern sorozatokban megjelenített, gazdag réteg kontra szegény réteg témája, hogy a vagyonosok teljesen felhatalmazva érzik magukat arra, hogy a földbe döngöljék és megalázzák a szegényeket, mert nekik ez jár, mert ők minden tekintetben jobbak másoknál. Amellett, hogy gusztustalanul gyomorforgató, unalmas is egyben, hiszen nem tud újat mutatni, mindig ugyanazokat a sablonokat, kliséket látjuk.
– gazdag elkényeztetett vállalatörökösök és örökösnők, kikenve, kifenve, drága ruhákban, felcicomázva ékszerekkel, hajlongó cselédekkel és titkárokkal, akiket kényükre-kedvükre ugráltatnak, verbálisan és olykor fizikailag is bántalmaznak
– a gazdag világ burkából kiszakadni próbáló és a plebszhez leereszkedő gazdag hős/hősnő, aki nem érti a szegények életmódját, táplálkozását, munkához, öltözködéshez való hozzáállását, és emiatt lenézően, sértően bánik mindenkivel
– arrogáns gazdag szülő, aki a gazdag hős/hősnő életében keresztbe akar tenni a szerelemnek pénzzel, sértegetéssel, fenyegetéssel
– vakrandik, megrendezett esküvők, ahol az érzelem nem számít, csak hogy a potenciális házastárs-jelölt szép legyen, gazdag, jó családból származzon, és akinek árán még jobb gazdasági kapcsolatokra tehet szert a gazdag hős/hősnő családja
És még sorolhatnám napestig. Ez a Secret Gardennél sincs másképp, amiért az 1-2. rész tájékáig undorral vegyült unalommal figyeltem a cselekmény alakulását. Aztán utána valami elkezdődött… Talán csak elkezdtem felismerni (és megismerni) a szereplőket, hogy ki hova tartozik, milyen viszonya van másokkal, és mi lesz a szerepe a későbbiekre nézve. Megmondom őszintén, ott magával rántott a cselekmény.
A történet két főszereplője szerintem nem Hyun Bin és Ha Jiwon, hanem Hyun Bin és Yoon Sanghyun. Sokkal inkább kettejük kapcsolatára, és a köréjük épülő világra és az abban elfoglalt helyükre koncentrál szerintem a sorozat, Ha Jiwon egy nagyon szerethetetlen, búvalbaszott és szürke főszereplőnő hozzájuk képest. Adott tehát a két férfi, akik egymás unokatestvéreit alakítják: Hyun Bin a gazdag, hisztis vállalatörököst (Juwon), Yoon Sanghyun egy lassan kiöregedőfélben lévő popénekest (Oska). Állandóan rivalizálnak egymással, legyen szó rongyrázásban, kocsiban, csajokban, mindenben. Énekesünk egy nap kerítőnek használja unokatestvérét, és megkéri, hogy egy forgatás helyszínéről vigyen el neki egy színésznőcskét. Juwon azonban tévedésből nem a színésznőt, hanem annak kaszkadőrét, Raimot (Ha Jiwon) viszi magával, aki történetesen az énekes nagy rajongója. A frissen kialakuló ismeretség félreértések és vicces jelenetek lavináját indítja újtra. Örököskénk – bármilyen nagy is a társadalmi és anyagi szakadék kettejük közt – képtelen kiverni a fejéből Raimot, igyekszik a nap minden pillanatában a közelébe férkőzni, még a kaszkadőriskolába is jelentkezik, ahol a nő dolgozik. Követelőzve folyamatosan számon kéri őt, miért nem érti meg az érzéseit és a helyzetét, hogy mennyire lealacsonyítja őt ez az érzés, és hogy hálásnak kellene lennie az iránta érzett szerelemért, el kellene fogadni a közeledését… stb.
Mindez hiába hangzik ismerősen pl. a Büszkeség és balítéletből, ott Mr. Darcy ugyanígy rosszul van Lizzy társadalmi helyzetétől, körülményeitől, családjától, mégis megkéri a kezét. Lizzyben azonban megvan a tartás, hogy a közeledést visszautasítsa, és kerülje a férfit, hősnőnk, Raim viszont egy döntésképtelen, gyenge hősnő. Kezdetben egy erős, menő csaj benyomását akarják velünk elhitetni, ám ezt a harcművész kaszkadőr nőt össze-vissza rángatja, ölelgeti, csókolja mindenki az engedélye nélkül, melyből látszólag nem tud szabadulni. Holott ha valóban olyan badass lenne, mint amilyennek be akarják állítani, simán leépített és szétvert volna mindenkit, aki ide-oda rángatja őt. Ráadásul nem elutasítja, hanem VÁRJA Juwon közeledését, mintha semmilyen méltósággal nem rendelkezne. A férfi úgy beszél vele, mint a kutyával, a férfi rokonai megszégyenítik, kiabálnak vele, semmibe veszik, ő meg mindent szó nélkül, bambi szemekkel eltűr. Nem áll ki magáért, hagyja, hogy sodorják őt a történések. A két egymást meg nem értő lélekkel egy nap váratlan dolog történik: a lelkük testet cserél. A sok szédületes, ebből származó poén mellett, amit csak el tudunk képzelni, azt hihetnénk, hogy hátha ennek az a célja, hogy móresre tanítsa őket, megmutassa nekik, hogyan kell a másik szemével látni, és hogy ez végül afféle lecke legyen számukra. De nem. Néhány rész után elillan a bűbáj, a nézővel együtt ők pedig visszacsöppennek ugyanabba a játékba, mint előtte.
Tanulság? Ugyan! Mellettük párhuzamosan fut az énekes Oska történetszála, aki nőcsábász, könnyelmű és nagyszájú férfiként van beállítva, akiért rajong a közönsége, aki azonban képtelen szabadulni egy régi-régi szerelem emlékétől, amit a második női főszereplő, Yun Seul (Kim Sarang) iránt érez. A régi szerelme visszatér immár sikeres, rideg üzletasszonyként, hogy a szakítás okozta szívfájdalom miatt bosszút álljon rajta és megkeresítse az életét, és Oska unokatestvéréhez, Juwonhoz menjen feleségül. Gondolhatnánk, hogy a gonosz, feltörekvő sztár biztos összetörte a szegény ártatlan lányka szívét, de nem. Egy közös ismerősük meg akarta szerezni magának Yun Seult, és szét akarta szedni őket. Az ismerős fogadott Yun Seullel, hogy Oska biztos nem is érez iránta semmit, feleslegesen rajong érte. Oska előtt viszont előadta, hogy Yun Seul nem is szereti őt, minden sztárral kefél, ami persze, hogy sértette Oska büszkeségét. De Oska mindezek ellenére utána mégis feleségül akarta venni Yun Seult, aki persze ezt kőszívűen visszautasította, és elhagyta őt. Míg Yun Seul egy utálatos, törtető picsa volt régen is és a visszatérése után is, Oska karrierje az egekbe ívelt, népszerű hallyu-énekes lett belőle. Dívának díva, makacsnak makacs, de kellőképpen okos és talpraesett ahhoz, hogy megtalálja a helyét a világban, és azt is, hogy egyensúlyt tudjon tartani gazdag és beképzelt családja, és az egyszerű emberek, mint pl. Raim közt. Sokkal életrevalóbb az unokatestvérénél, akit rendre meg kell szidnia a hülyeségeiért.
Hova halad a sztori előre? Sehova. Helyzetkomikumra épül, 1-2 rész erejéig látható mikro-cselekményekben igyekeznek közelebb vagy távolabb hozni egymáshoz a karaktereket, leróni a kötelező köröket a szponzorok felé (kajálás, piálás, autók, stb.), és bemutatni a koreai párkapcsolati és társasági kultúra untig ismert elemeit (közös kajálás, ivászat, vakrandik, néma bájolgás, álszemérem, stb. stb.).
A történet alapvetően nem lenne rossz.
– Lehetne egy kemény, tökös, nonkonformista hősnőnk, akit nem tudnak eltántorítani a felesleges, társadalmi elvárások, akinek nem kell körömcipőben és miniszoknyában tipegni, kistáskával a vállán, hogy egy férfi megkedvelje őt, vagy hogy sikeres legyen a munkájában. Helyette van egy unalmas és szerethetetlen Raimunk, aki teljesen beleszürkül a szerepébe, és aki (változatlan anyagi helyzete ellenére) szép lassan magától kikupálódik, a végén már tűsarkú csizmában és nőiesebb rucikban szaladgál.
– Van egy csendesen, magányosan szenvedő, harmadik férfi “főszereplőnk” is a Lee Philipp alakította kaszkadőrsuli vezetőjeként, aki titokban szerelmes a vadóc, szokatlan Raimba, és úgy szereti őt, ahogy van.
– Van egy érdekes közeg, a kaszkadőrök világa, amit tökre jól ki lehetett volna bontani, a kiképzésüket, munkájukat bemutatni, ám ebből csak szeleteket látunk.
– Van egy Lee Jongsuk által megformált, meleg énekesünk, Han Taeseon, aki titokban rajong Oskáért, és akinek a tehetségét Oska is elismeri, ebből lehetne egy érdekes történetszálat kreálni, ám Han Taeseon csak fel-felbukkan, nincs érdemben sok szerepe.
– Van egy rém idegesítő Yoo Innánk, aki meglepő módon itt… nem az. Egészen vicces mellékszereplő. Meg vagyok döbbenve. Az ő párja a kiszipolyozott Kim titkár (Kim Sungoh), aki fenomenális a szerepében.
– És van két férfi főszereplőnk, akik teljesen letarolják a cselekményt, és szenzációs alakításukkal mindenkit lejátszanak a vászonról.
Hyun Bin és Yoon Sanghyun zseniális. Minden hülye manír, kényeskedés, csipkelődés, rivalizálás, geg, visítás és huncutkodás, amit ezek ketten művelnek, páratlan. Amit Hyun Bin levág, mikor Raim lelke a testébe költözik… eszméletlen. Amikor először elmegy vécére, és “Raim”-nak férfiként kell pisilnie, az az üvöltés…! XD Ahogy nőiesen mászkál, ül, integet, gesztikulál, teljesen kész. Ahogy megmutatja a női testben ülő énjének, hogyan kell melltartót felvenni… vagy ahogy szaunázás közben szembesül a meztelen Oskával… Végem volt. Na és a csók…! XD Elegáns és férfias, mégis van egy gyermeki, infantilis oldala a figurának, amit remekül meg tud jeleníteni. Kiváló az arcjátéka és hangjának munkája. [Évek óta pletykálják róla, hogy meleg, talán van is benne valami, de akár igaz, akár nem, remekül elvolt ezzel a szereppel.]
De aki igazán nagy meglepetés volt számomra, az az Oskát alakító Yoon Sanghyun. Meglepett, hogy ő is szerepel a sorozatban (semminek nem néztem utána a szereplőket vagy a főbb cselekményt illetően). Számos sorozatban láttam már őt, és a legtöbben nem tudtam megbarátkozni vele. Sokszor idétlen bajszot visel, ami abszolút nem áll jól neki, sőt, olyan… tőle az egész megjelenése, mintha meleg lenne,, és pávaszerű a viselkedése ezekben a sorozatokban. Itt azonban… Minden a helyén van. Kapunk egy csinos, jóképű énekest, aki kiválóan mozog a színpadon, karizmatikus, dívás, mégis szerethető. Kellően vicces és érzelmes. Kiválóak a jelmezek/ruhák, amiket ráadnak, simán elhinni, hogy ilyenek egy énekes mindennapjai. Utánanéztem, és döbbenten fedeztem fel, hogy ő (1) nem meleg, hanem egy kétgyerekes családapa, (2) a való életben is énekel, és egészen ledöbbentem. Tökeletesen illik rá a szerep, és kiválóan sikerül a figura bőrébe bújnia. A néző számára egyértelmű, hogy Yun Seul nem érdemli meg őt.
Kicsit ugyanaz az érzésem, mint a Boys over flowersnél. Kiváló zene és betétdalok színesítik a jeleneteket, mégis sokszor a megszokott klisék elvesznek valamit a történetből. Visítva röhögünk a poénos részeken, aztán unottan szenvedjük végig a lassú, értelmetlen, romantikusnak szánt, mégis baromi kínos pillanatokat. Sokan mondják, hogy ez a sorozat a szerelem jellemformáló erejéről szól. De nem jövünk rá, hogy a sorozatban pontosan hol és mikor, valamint hogy miért kezdik el ténylegesen és őszintén szeretni egymást a főhőseink (Raim és Juwon). Csak annyit látunk, hogy valahogy már nem lealacsonyító érzés szeretni egy szegény lányt és hogy Juwon jelleme sokkal emberibbé, önfeláldozóbbá válik, de sosem tudjuk meg igazán, miért. Kicsit, mint az Alkonyatban.
Mindent összevetve, jobban szórakoztam a sorozaton, mint arra számítottam volna.
A frozen flower (film) – 10/3
Mivel a munkahelyemen két (koreai doramakedvelő) kollégám is rátalált erre a filmre, és ódákat zengtek róla, gondoltam, a sok sorozat után miért is ne nézhetnénk egyszer egy filmet is. A film címe, és a tény, hogy történelmi, megvolt korábbról is, de az nem, hogy miről szól. Csak annyit tudtam róla, hogy – a sorozatokkal ellentétben – felnőttesebb megközelítése van. Ami meglepett a kollégák elmondásából, hogy homoerotikus tartalommal bír. Ezen kicsit fennakadt a szemem, no nem azért, mert zavar az ilyesmi, hanem mert (mainstream) koreaiaktól ez szokatlan.
Szóval egyik este elővettem, és elkezdtem nézni. Meg kell mondjam, már az elején nem tetszett. Vagy nagyon hozzászoktam a napjainkbeli, filmkészítési technikákhoz, jelmezekhez, megvilágításhoz, sminkhez, vagy valami tényleg nem volt rendben ezekkel a filmben. Rendkívül élénknek tűnő, zavaró színek (és emiatt olcsónak, gagyinak látszó jelmezek), agyonsminkelt, egytől egyik barnára napozott színészek, a fény-árnyék hatások szinte teljes hiánya… Mind-mind nagyon mesterkéltté tette a megjelenített jeleneteket. Valahogy emiatt végig nem tudtam feloldódni a történethez.
A cselekmény olyan, amilyen, és egy legendára/szóbeszédre épül, amit azóta is vitatnak a történészek. Adott egy korjói király (Gongmin), akinek nem sikerül gyermeket nemzenie a királynéjával. Az udvar nem tudja, mi ennek az oka, pusztán csak sejti: a király ugyanis a csinos, virágfiakból álló testőrségével (és azok kapitányával) sokkal szívesebben tölti az idejét (és osztja meg a hálószobáját). Az örökös kérdése azonban nem tréfadolog, ezért a király egy nap a testőrkapitányának (és szeretőjének) furcsa megbízást ad: feküdjön le a királynéval, és csináljanak gyereket. Megkezdődik az eleinte kínos és mindkét fél számára fájdalmas próbálkozások egész sorozata, hogy a királyné megfoganjon. A testőrkapitány és a nő viszont idővel egymásba szeret e légyottok után, és már a kötelező körökön kívül is gyakran egymás karjaiban kötnek ki. Ez szép lassan felkelti a király gyanakvását és féltékenységét, a tragédia pedig elkerülhetetlen.
Függetlenül attól, hogy mennyi érdekes téma fogalmazódik meg a filmben…
– “szeretlek annyira, hogy az életemet és a testemet is neked szentelem, és teljesítsem a kívánságodat” (testőr)
– “szeretlek annyira, hogy a fiadat hajlandó lennék sajátomnak elismerni és rá hagyni a birodalmamat, ha ezt megteszed értem” (király)
– “szeretlek annyira, hogy megcsaljam érted a férjemet és királyomat” vs. “szeretlek annyira, hogy ezt a megaláztatást eltűrjem érted” (királyné)
– az ember veleszületett ösztöneinek és hajlamainak elfojtása a társadalmi normák és elvárások miatt (király)
– holtig tartó hűség és odaadás egymás és a bajtársak iránt (a testőrök részéről)
… lehetett volna ebből sokkal több is, és sok ponton a cselekmény inkább gyomorforgató, mint megható vagy drámai.
– Az ifjú király az akkor még kicsi testőrökkel tölti az idejét, a később majd kapitányává váló kisfiút (akit a kicsi Yeo Jingoo alakít!) szinte rémisztő kedvességgel neveli (az angol a grooming szót használná szerintem erre a legjobban, ami a befolyásoló nevelést jelenti, mely nagyon rossz irányba terel valakit), függőséget alakít ki vele, így nem is csoda, hogy felnőttként egymás ágyában kötnek ki. Nagyon erős, pedofil felhangja volt ezeknek a korai jeleneteknek, és nem tudom, annak szánták-e őket vagy csak bennem szólalt meg azonnal a vészharang (és csak a jelmezek, megvilágítás, smink tettek mindent olyan hátborzongatóvá).
– A melegség kérdése. Kár úgy tenni, mintha ez valami újdonság lett volna, vagy valami modern kori betegség lenne, hisz számos kultúrkör történelméből láthatjuk, hogy ez már az ősidőkben is jelen volt (más kérdés, mennyire volt elfogadott). Nagy Sándor és hadverzérei, akik szintén gyermekkoruk óta együtt nevelkedtek, együtt vonultak csatába, együtt gyakorlatoztak, és arra nevelték őket, hogy vigyázzanak egymásra, akár a testvérek, hasonló szerepet töltöttek be, mint e filmben az ifjú király és az ő (csinos férfiakból álló) testőrsége. Együtt ettek, együtt aludtak, nevelkedtek, harcoltak, megsiratták a másikat, ha azok elestek… Ostobaság volna azt hinni, hogy egy ilyen közegben (melyben látványosan hiányoznak a nők az egész gyermekkor, pubertás, de a felnőttkori szolgálat idején is) idővel ne alakulna ki testi és szellemi vonzalom egymás iránt. A bajom kicsit… ennek a megjelenítésével volt. Amikor egy heterő színész próbál eljátszani egy meleg szerepet, nagyon gyakran megfigyelhető, hogy nem tud mit kezdeni magával, beleviszi a színészi játékba a saját prekoncepcióját a melegségről, azok viselkedéséről, vélt vagy valós “manírjairól”, ahogy itt is: hiába két erős, maszkulin figurával van dolgunk (egy uralkodó és egy gyermekkorától edző, izmos katona), mindkettő kínosan vigyorog, grimaszol még egymás társaságában is. A szexjelenet borzasztóan túl van játszva, szanaszéjjel nyalják egymást rendes csókolózás helyett, mintha ezzel is az erős, férfias, bestiális szexuális energiát akarnák bemutatni, mégis nevetségesnek hat az egész. És én értem… Egy heteró férfinek (aki maga is esetleg épp női élettárssal van kapcsolatban, vagy családos ember, stb.) baromi nehéz lehet egy másik, idegen férfival intimitást színlelni úgy, hogy az hihető legyen. De itt úgy érzem, hogy mindketten átestek a ló másik oldalára. A testőrkapitány és a királyné szexjelenetei sokkal természetesebbnek, kéjesebbnek, intimebbnek hatnak, látszott, hogy ott a színészeknek volt fogalma róla, “mit kell csinálni”.
– Érdekes, bár szerintem kicsit vitatható kérdés a gyerekkorától királyi szexpartnerré nevelt testőrkapitány felébredő vonzalma a nők (a királyné) iránt. Mondhatnánk, hogy a kicsi korától ingerszegény (=nő nélküli) környezetben felnövő férfi hirtelen megismerkedik a “másik oldallal” és felébrednek benne a szunnyadó ösztönök… Viszont a szexuális preferencia ilyen könnyedén nem igazán változik. A nagy, végső összecsapásnál pedig a testőrünk a király fejéhez vágja, hogy sosem szerette őt igazán, amiből leszűrjük a tanulságot, hogy az éveken át tartó, szexuális viszony csak a király “szolgálatának” része volt, egy parancs a sok közül, amit teljesített, mégsem kötődött hozzá érzelmileg. Ez persze nagy csapás a királynak, aki végig szerette a kapitányt.
– Akaratlanul felveti a tematika a “melegségből való kigyógyulás/kigyógyítás” nagyon vitatott kérdését: vajon egy egész életében meleg férfi valóban heteroszexuálissá válhat pusztán egy nővel való együttlét után?
Mindent összevetve, sok gondolatot megmozgatott bennem a film (talán ez egy jó film ismérve…?), de a kivitelezés miatt nem tudtam jobb értékelést adni rá.
Wanted – 10/8
Ismét egy régebbi sorozathoz nyúltam, pedig manapság is lenne mit nézni. Viszont a Wanted tematikája már a sugárzás idején is felkeltette az érdeklődésemet, csak akkoriban folyamatosan fordítottam, így frissen vetített sorozat nézésére nem sok időm jutott. Most azonban lehetőségem volt pótolni ezt a hiányosságot, és meg kell mondjam, ez a sorozat sem okoz csalódást: a 2016-os év bűnügyi dorama-termésének újabb, kiváló darabjával van dolgunk.
Adott egy híres színésznő édesanya, akinek az utolsó filmje forgatásának helyszínéről ismeretlenek elrabolják a kisfiát. A tettes a gyermek életéért cserébe azt követeli a nőtől, hogy egy 10 részen keresztül tartó, élőben sugárzott valóságshow-ban, a “Wanted“-ben oldja meg azokat a feladatokat, amiket aznap, a műsor előtt küld neki, és ha sikerül azokat teljesítenie, cserébe hitelt érdemlő bizonyítékot kap arról, hogy a kisfiú még életben van. A kétségbeesett színésznő összeszed egy stábot (melynek vezetője egy régi rendező ismerőse, akit Uhm Taewoong alakít), velük együtt kezdi el a munkát, míg velük párhuzamosan a rendőrség bűnügyi nyomozócsoportjának tagjai szintén próbálják felderíteni a történteket.
Nagyon sok, érdekes kérdést felvet a sorozat a való élettel kapcsolatban, melyet olykor maga is igyekszik megválaszolni. Vajon szabad-e a médiának a szenzációhajhászás és hírverseny nevében olyan drámai eszközökhöz folyamodnia, melyek az áldozatok tragédiájából csinálnak nézettséget? Szabad-e engedni egy bűnözőnek, és feláldozható-e az újságírói integritás és emberi becsület egy gyermek megtalálásának érdekében? Kinek a feladata felfedni a valódi bűnösöket és igazságot szolgáltatni az áldozatoknak? Szabad-e az igazságszolgáltatásban csalódott áldozatoknak maguknak is az önbíráskodáshoz és bűncselekményhez folyamodnia, hogy egy nagyobb összeesküvésről lerántsák a leplet?
Mennyivel jobb lett volna, ha a színészválasztás szerencsésebb, és nem unott arcú színészek, színésznők kísérnek végig bennünket ezen a 16 izgalmas epizódon…! Kevés színészt tudok igazán kiemelni ebből a talán túl sok szereplőt felvonultató sorozatból: legalább 2-3 rendőr, és ugyanennyi tévés stábtag teljesen felesleges volt, mert édemben nem volt annyi szerepük, amit mások helyettük ne tudtak volna eljátszani. A főszereplő édesanya egy nagyon szoborszerű színésznő, akinek kevés tényleges érzelem olvasható le az arcáról vagy játékából. A kétségkívül mind közül leghíresebb Uhm Taewoong az egyik legjelentéktelenebb szereplő is egyben, elvész a kollégái mellett, nem domborodik ki vezetői szerepe sem. Egyedül a fiatal és lelkes, Ji Hyunwoo által alakított rendőrünk az, akiben igazán látszik az igyekezet, még ha az arcjátéka neki is elég szegényes. De a stáb szarkasztikus, életunt írója és funkció nélküli “hekkere” kifejezetten irritáló.
Vannak persze gyenge pontjai a történetnek ezen kívül: a gyerekrablás mögött rejlő, valós bűntény oka olyan bagatel volt, ami feleslegesen tett ki számos embert félelemnek és szenvedésnek. Erre más módon is fel lehetett volna hívni a közvélemény figyelmét (pl. egy normális oknyomozó riport segítségével), és az vélhetően kevesebb halálos áldozattal járt volna.
Mindettől függetlenül tetszett a sorozat pörgőssége és kiszámíthatatlansága, a zenéje pedig zseniális volt, ám ez is sajnos azon sorozatok sorsára jutott, melyeknél nem adtak ki filmzenei albumot.
11.22.63 – 10/6-7
Régóta szemeztem már ezzel a sorozattal, több okból is. (Eddig) tetszettek JJ Abrams filmes megoldásai (legalábbis addig, míg a Star Warshoz hozzá nem nyúlt), és mivel neki is benne volt a keze ennek a sorozatnak az elkészítésében, reméltem, hogy a rá jellemző, összetett történetvezetéssel, a dinamikus karakter-interakcióval valami különlegeset sikerül kihoznia ebből az érdekes témából. Mert JFK meggyilkolása egy érdekes téma. Messze az egyik kedvenc összeesküvés-elméletem és Mandela-effektusom, sokat olvastam már a témáról, és Oliver Stone JFK című filmje hosszú ideje az egyik kedvenc filmem, amit évente 2-3 alkalommal mindig megnézek. Eredeti nyelven akartam megnézni a sorozatot, de végül csak magyarul találtam meg (igaz nem is nagyon erőltettem meg magam…), így végül maradtam ennél.
Alapvetően a felvetés érdekes. Vajon felhatalmaz-e bennünket az időutazás lehetősége arra, hogy megváltoztassuk a múlt egy bizonyos momentumát? Sokan úgy tekintenek JFK (valamint Bobby Kennedy és Martin Luther King Jr.) meggyilkolására, mint egy korszak végére, mely pontot tett minden igyekezetre, mely a békét szorgalmazta volna, és mely olyan katasztrofális, háborús veszteségekbe sodorta az Egyesült Államokat, mint amilyen a vietnámi háború is volt. JFK, aki az oroszokkal is próbált jó kapcsolatokat ápolni, ki akarta vonni az amerikai katonákat a háborús övezetekből, helyzetekből. Sokak szerint másképp alakult volna az USA és a világ sorsa is, ha JFK életben marad, és elnökként kitölthette volna a mandátumának maximális idejét, esetleg újra is választották volna.
Ez a minisorozat afféle “mi lett volna, ha…?” jelleggel született, eredetileg regényként Stephen King tollából (aki már önmagában megér egy misét, mert azzal az emberrel sincs teljesen rendben minden…), így a csillagok együttállása kedvező volt ahhoz, hogy valami jó kerekedjen ki a történetből. Sajnos nem így lett. Kapunk egy végtelenül unalmas irodalomtanárt James Franco megformálásában, akinek egy haldokló, régi jó barátja mutatja meg az időkaput, mellyel visszajuthat 1960-ba, 3 évvel JFK meggyilkolását megelőzően a múltba. Rábeszéli, hogy próbálja megváltoztatni az eseményeket, és megakadályozni Kennedy megölését azzal, hogy lehetőleg végez a (feltételezett) gyilkossal, Oswalddal. A tanárunknak 3 éve van arra, hogy megfigyelje a Kennedy-gyilkosság ismert résztvevőit, a közelükbe férkőzzön, és megtudja, ők felelősek-e végső soron a gyilkosságért.
A történet számos ponton elvérzik. Szinte teljes egészében a dallasi körülményekre koncentrál, mellőz minden előzményt, mely azt előkészíti vagy indokolhatná. Sok fontos (történelmi) résztvevő egyszer sem bukkan fel, Jack Ruby (Oswald gyilkosa) is csak egy váratlan, pár másodperces vendégszerep erejéig jön szembe velünk. A történet meg sem kérdőjelezi Oswald bűnösségét, hiába említi tanárunk a tetthely bejárásakor, hogy honnan jöhetett még lövés: később már fel sem merül az a narratíva, hogy nem Oswald a bűnös. Ha már “mi lenne, ha…?“, ütős lett volna, ha az időutazó végül rájön, hogy ki volt a valódi bűnös, és mondjuk sikerül lelepleznie egy hatalmas összeesküvést.
Helyette azonban rettentő unalmas 3 év vezeti fel az elnök meggyilkolását. Tanárunk beilleszkedik egy Dallas-közeli kisváros iskolájába és közösségébe. De azon túl, hogy megismerkedik egy helyi tanárnővel és egymásba szeretnek, a korrajz baromi szegényes. Néhány röpke pillanat jelzi csak a még javában tomboló szegregációt és rasszizmust. A jelmezek, járművek korhűek ugyan, de minden rettentően vontatott, mindent mintha szépiás lencsén át látnánk, ami feleslegesen régiessé, ócskává degradálja az epizódok filmvilágát.
Nagy veszteségek árán sikerül megakadályozni Kennedy megölését, hősünk pedig elgyötörten indul vissza a jövőbe… ami meglepetésére egy posztapokaliptikus romhalmazra hasonlít, amikor megérkezik. Nem tudjuk azonban, mi történt, mikor és miért. Egy hajléktalan elmondásából csak annyit sejthetünk, hogy valamikor Kennedy elnöksége alatt vagy után történhetett a világban VALAMI, ami miatt Amerika ilyenné vált. Kennedy az elnöksége után úgynevezett táborokat építtetett a túlélőknek és a szegényeknek, hogy megsegítse őket (utalva arra, hogy végső soron jó ember volt), de sosem tudjuk meg, mi vezetett idáig. Tanárunknak nem marad más választása, ismét vissza kell mennie a múltba, újra 1960-ba, de ezúttal gondoskodnia kell róla, hogy semmi se akadályozza meg a gyilkosságot, ahogy az anno történt volna – másképp nem hozhatja helyre a hibát.
Ami… persze sikerül neki. Csak így a történet teljesen értelmét veszti. Nem sok tanulság van, talán csak egy: hősünk (aki második időutazásakor ismét találkozik a szeretett nővel) megtanul lemondani a saját, önző vágyairól a világ és az emberek boldogulásának érdekében. Így azonban odavész a misztikum. Hogyan és miért volt pont egy gyorsbüfé raktárában az időkapu? Miért pont 1960-ba repített vissza? Sose tudjuk meg a választ.
Lehet, hogy én is hibás vagyok, hisz nem olvastam az eredeti regényt. Talán abban egy-két kérdés magyarázatot kap, nem tudom. De sokkal többet vártam ettől a történettől.
Altered Carbon – Valós halál S1 – 10/8
A viszonylag rövid 11.22.63 után nem volt kedvem belekezdeni egy hosszabb, ázsiai sorozatba. Az Altered Carbonra esett a választásom, hiszen csak 10 részes, és egy kollégám már a premier idején rágta a fülem, hogy kezdjem el nézni, mert “milyen vicces már, hogy a főhős neve Taheshi Kovács“.
Bármennyire is szeretném azt mondani, hogy kedvelem a cyberpunk műfajt, ez nem teljesen igaz. Vannak művek, amik bejönnek, és vannak, amik nagyon nem (Szárnyas fejvadász, Ender’s Game…). Tetszik a futurisztikus elképzelés, hogy a jövőbeli technológia kreatív, látványos megoldásokat tár elénk, tetszik a “mindig sötét”, sikátoros, neonfényektől megvilágított világ, a söpredék és az elit elkülönülése, a repülő autók, az űrutazás, a VR és AR gondolata. Sokszor azonban a megjelenített világ túlságosan elmerül a filozofálgatásban, a cselekményt pedig a depressziós dialógusok közepette felemészti az önsajnálat és unalom, ami miatt a történet is élvezhetetlenné válik. Ezért tetszett pl. a Ready Player One, mert bár ott is jelen volt a nyomor, a szegénységből való kitörés vagy elmenekülés gondolata, mégis a történet összességében vidámabb és optimistább AR/VR-képet tárt elénk, ahol a lehetőségekkel nem csak visszaélni lehetett, hanem a boldogulás forrása is volt. Az emberek nevettek, szórakoztak, szerettek, nem csak a bűnt, a mocskot, az elnyomást láttuk.
Szóval mindezeket figyelembe véve, mindig óvatos vagyok, ha újabb futurisztikus történetbe kezdenék. Viszont tetszett a trailerben látott alapkoncepció, miszerint az ismert világ elitjének egy tagja, Laurens Bancroft kihozat egy tehetséges elítéltet a börtönből, hogy kinyomoztassa vele, ki akarta megölni őt. A történet 3-400 évvel a jövőben játszódik, amikor az ember elkezdte felfedezni magának a világűrt, aki jó helyen volt jó időben, az jól megszedte magát, és egy elit társadalmi régethez tartozik, a többiek pedig igyekeznek boldogulni, vagy bekerülnie a köreikbe. Az emberi élet hossza a végtelenségig meghosszabbítható az emberek nyakába ültetett “koronggal”, mely tárolja az emlékeket és tudatot – így ha a test megsérül, de a korong ép marad, kellő pénzért cserébe egy klónba vagy egy másik, használaton kívüli gazdatestbe átültethető. Ha a korong megsemmisül, akkor azonban beáll a valós halál. A börtönből kihozott “magánnyomozónk”, Takeshi Kovács is először (kényszeresen) levedli korábbi “bőrét”, és új testbe kerülve elkezdi a nyomozást, először egyedül, majd a legérdekesebb szerzetek szegődnek melléje – a rendőrség egy elszánt nyomozónője, valamint a szállásául szolgáló hotel mesterséges intelligciával működő repcepciósa, aki olyan, mintha Edgar Allen Poe lenne a maga holografikus valójában (hatalmas forma!).
A feladat ránézésre egyszerűnek tűnik, ahogy azonban lassan halad előre a történet, rá kell jönnünk, hogy sokkal összetettebb, mint gondoltuk volna. A jelen eseményeivel párhuzamosan folyton elmerülünk Takeshi Kovács elméjében, múltbéli emlékeiben, a húgával átélt, borzasztó gyermekkorban, a későbbi, anarchistának tartott és fennálló társadalmi rendet lerombolni kívánó korszakukban, az elveszett szerelmének gyászolásában, és…
Nem tudom. Valahogy nem tud megszólítani a sorozat. Kiváló és hibátlan a látványa és a világteremtése, ahogy minden fizikai vagy jelképes folyamatnak hozzáillő és kreatív fogalomrendszert és szókincset kreál. Filmeket megszégyenítő a számítógépes grafikai megvalósítás, a bejárt világ teljesen hiteles. Az akciójelenetek kemények, ütősek, pörgősek, a nyelvezet nyers és pimasz, mellőz minden alakoskodást vagy finomkodást. De valamiért nincs egy szereplő sem (talán csak a recepcióson kívül), akivel igazán azonosulni tudna a néző, vagy sorsközösséget érezne. Sok érdekes elképzelés elénk tárul: ott az öröklétet hajszoló elit; a mindennapi gürizéssel leterhelt közép- és alsóbb rétegbeli társadalom; a vallási szempontból az “újjászületést” és a régi test levedlését ellenző, hívő réteg; a kiszolgáltatottak (a szexuális ipar sokféle munkása) és kizsákmányolóik… Egyszóval nagyon színes és sokrétű, mégis árad valamiféle hűvösség, ridegség a történetből, ami miatt nehéz felmelegedni hozzá.
Most, hogy mindenki otthon van, simán ajánlott egy-egy hosszú és unalmas, home office-os hét utáni hétvégére, mert a látvány magával sodor. Talán meg kellene nézni a most kiadott 2. évadot is, hátha azzal változik az én benyomásom is e sorozatról.
God’s Gift – 14 Days – 10/8
Ahogy szép lassan összeállt a listám az elmúlt 6-7 évre, mely sorozatokat kellene még megnéznem, feltűnt, hogy a 2014-es évből viszonylag kevés történet maradt hátra, és még kevesebb, ami rövid sorozat, és nem 50+ részes, hosszabb, történelmi. Jobbnak láttam hát innen választani, hogy minél hamarabb karcsúsodjék a lista ezen része. Így esett a választásom a God’s Gift – 14 Days-re.
Sokat nem tudtam a történetről, csak annyit írtam fel magamnak emlékeztetőként, hogy bűnügyi, nyomozós, gyermekrablós, időutazós, de a főbb színészeket nem ismertem belőle, és a cselekménynek sem olvastam utána. Ahogy belenéztem az előzetesbe, és elkezdtem nézni, megdöbbentett, mennyire hasonlított a csatorna pár évvel későbbi, és nemrég megnézett Wanted c. sorozatára. Egy, a szórakoztatóiparban dolgozó édesanya kisgyermekét elrabolják, ő pedig versenyt fut az idővel, hogy megtalálják a gyermeket – ami végül itt nem sikerül.
Viszont ennél megspékelte a történetet némi misztikum, ami kellett is, mert mire a 2. rész végére jutunk, azt kívánnánk, bár el se kezdtük volna nénzni. Egy nagyon ellenszenves főszereplő édesanyát mutat be a cselekmény, aki a munkáját rideg professzionalizmussal végzi, otthonában irányító, szigorú, érzelemmentes a gyerekével, akit rendre megszid, kioktat, oly mértékig megszégyenít, hogy a gyermek folyton csak sír, és nemhogy javulnának tanulási nehézségei, hanem a stressztől csak még gyengébben teljesít. A nő mindenbe beleköt, mindent mindenkinél jobban tud, látszólag minden fontosabb a gyereknél, akit hol bejárónő, hol munkatárs felügyel, mert neki mindig van valami más dolga. Ilyen körülmények között veszik nyoma a kislánynak, Saetbyeolnak, az emberrabló pedig macska-egér játékot űz a rendőrökkel és a szülőkkel is, végül pedig 1 hét után végez a kislánnyal.
Alapvetően nem jó nézni egy ilyen felállást. Az apa egy szerető, de szintén hűvös beállítottságú férfi, az anya egy utálatos dög, a gyermek felelőtlen, és bosszantó, hogy senki sem vigyáz rá rendesen (ez a sorozat végéig fájó pont), abszolút nemtörődöm a maga 9 éve ellenére, mintha soha senki nem kötötte volna a lelkére, hogy 1. idegenekkel nem állunk szóba, 2. idegenekkel nem megyünk el sehova, 3. nem szökünk ki otthonról úgy, hogy a szülők nem tudnak róla. A szülők több alkalommal is a gyerek jelenlétében nézik a bűnügyi híreket, a sorozatgyilkos tevékenységéről szóló összefoglalókat (pedig az abban tálalt, brutális részletek nem gyerekfülnek valók), mégsem jut senkinek eszébe, hogy leüljön a gyerekkel beszélni, hogy “elég nagy vagy már, beszélgessünk, mert a világ tele van gonosz emberekkel, akik árthatnak neked“. Szóval bár a néző szurkol, hogy “jaj, csak a gyereknek ne essen semmi baja“, a történet első két része nem kellemes élmény, nem jó nézni.
Mi az, ami mégis marasztal? A misztikus csavar a 2. rész végén. 3 ember ugyanabban a pillanatban ártatlan halált hal:
– az édesanya elkeseredettségében vízbe akarja fojtani magát ott, ahol a lányát is megölték, mert nem tudja elképzelni nélküle az életét.
– egy magányomozóként dolgozó, korábbi rendőr, akit egy piti ügy kapcsán egy kliensének verőemberei akarnak vízbe fojtani, mert lefeküdt a főnökük feleségével
– a magánnyomozó fickó szellemi fogyatékos bátyja, aki 10 éve halálsoron ült, mert elítélték egy nő meggyilkolásának ügyében, holott végig tagadta, hogy ő volt a tettes.
A három karakter azonban rejtélyes módon megússza a halált, és lehetőséget kap a sorstól, hogy újraélje a halála előtti 14 napot (innen a cím), és esélye legyen arra, hogy megakadályozza saját halálát, illetve esetleg más, ártatlanok életét is megmentse. És innentől válig igazán érdekessé és letehetetlenné a történet.
A halálsoron ülő fogoly csak szerény mellékszereplő, az édesanya és a magánnyomozó azonban tisztán emlékszik saját halálának körülményeire, egymásra találnak, és úgy döntenek, hogy összefognak, hogy megakadályozzák Saetbyeol elrablását és meggyilkolását. Az édesanya a korábbi, rideg picsából gondoskodó, aggódó, bátor nővé avanzsál, aki igyekszik felidézni a történteket, melyek közelebb vihetik őt és a nyomozót a megoldáshoz. Megkezdődik a versenyfutás az idővel: vajon meg lehet akadályozni, el lehet kerülni azokat a körülményeket, melyek a sorozatgyilkos korábbi áldozatainak halálához és Saetbyeol elrablásához és megöléséhez vezettek?
Ha valamit fel lehet róni a történetnek, az az, hogy a Wantedhez hasonlóan itt is nagyon sok a szereplő, bár itt szinte senki sem céltalan, mindenkinek van valamilyen (olykor váratlan) szerepe a cselekmény alakulásában, a bűntényben, annak felgöngyölítésében. Nagyon oda kell figyelni, mert ha az ember kellőképpen szemfüles, könnyen a karakterek előtt észrevehet valamit, annyira tele van utalásokkal, apró jelekkel a történet. Látszólag semmi sem történik véletlenül, és ami mégis annak tűnik, később értelmet nyer. Egyedül az utolsó részek váltak kaotikussá, amikor már a második alkalommal kellett sietni, hogy a gyerek megkerüljön, vagy legalább ne haljon meg. A csattanó meglepő, szokatlan, bár a lezárás lehetett volna teljesebb mondjuk egy epilógussal, ahol minden érintettről szó esik.
Egy szó mint száz, ez egy rendkívül izgalmas, dinamikus és látványos akciójelenetekkel teli sorozat, amit a műfaj kedvelőinek mindenképpen érdemes megnéznie, és amit sokkal inkább ajánlani tudok a Wanted helyett.
Mindhunter S1-S2 – 10/9
Mint a bűnügyi sorozatok nagy kedvelőjét, egy ideje foglalkoztatott ez a történet. Igazából már a beharangozókor felkeltette az figyelmemet. Mivel rengeteg filmet láttam és szerettem már FBI-os nyomozásokkal kapcsolatban, és a Gyilkos elméket is csak 11+ évad után hagytam abba, érdekelt, hogyan alakulhatott ki a valóságban is létező viselkedés-elemző részleg. Olvastam már róla, hogy gyakorlatilag néhány szorgalmas és tehetséges ember lelkes munkája volt az, ami gyakorlatilag a semmiből létrehozta ezt a részleget az FBI-on belül, megalkotta a kutatás-elemzés és profilozás módszertanát, ami ma is meghatározó az ügynökség működésében. A Gyilkos elmékben is volt – fiktív – utalás erre, és jelen sorozat sem a valós figurák bőrébe bújik, de róluk és belőlük merít ihletet.
Az 1970-es évek végén járunk, amikor a 30-közeli, fiatal, de tehetséges túsztárgyaló FBI-ügynök, Ford némi útkeresés után egy érdekes lehetőséget kap: a nála némileg idősebb Tench ügynök mellé szegődve bejárhatja az ország válogatott rendőrkapitányságait, hogy a viselkedés-elemző részleg módszereiről előadásokat tarthassanak. Próbálják ugyan a száraz szakzsargont lefordítani az egyszerű zsaru nyelvére, de nem mindig sikerül átadni a gondolatokat megfelelően. Nincs minden kérdésre válasz, minden nagyon még gyerekcipőben jár. Míg Ford ügynököt a kíváncsiság, az emberi elmében rejlő, kiaknázható és megismerhető lehetőségek hajtják, Tench ügynök legtöbbször nem tudja félretenni saját pártatlanságát és előítéletességét az elkövetőkkel szemben, így a két férfi közös munkája korántsem indul gördulékenyen.
Ford ügynököt a szakmai nehézségek mellett párkapcsolati gondok is gyötrik: egy kezdetben nagyon izgalmas és buja viszony a barátnőjével, a szociológiát hallgató Debbie-vel kezd egyre jobban feszültté válni, noha a nő számos érdekes ötletet ad számára saját tanulmányai kapcsán a későbbi nyomozásokhoz. Ford ügynök úgy látja, az ország neves egyetemein számos, kiaknázatlan lehetőség rejlik a helyi tanárok körében, bár a kort átható hippi-szkepticizmus miatt kevesen akarnak szóba állni az FBI embereivel. Az eredetileg a bostoni egyetemen pszichológiát tanító Carr doktornő azonban személyes és szakmai kíváncsiság által vezérelve, tanácsadói minőségben csatlakozik az addig kétfős csapathoz. Ford ügynök úgy véli, akkor tudnák igazán elmélyíteni a bűnözői elméről alkotott elképzeléseiket, ha tényleges elkövetőkkel tudnának beszélni, így eleinte titokban, később az FBI által támogatott program keretein belül erőszakos bűnelkövetőkkel készítenek interjúkat. Mialatt a csapat az országot járja, nem is sejtik, hogy épp egy rendkívül veszélyes sorozatgyilkos, a BTK-fojtogató tevékenykedik velük párhuzamosan…
A második évad közvetlenül ide csatlakozik be, az immár négyfősre duzzadó csoport tovább folytatja az interjúkat olyan neves sorozatgyilkosokkal (vagy felbujtókkal), mint pl. Charles Manson, miközben Atlanta történelmének talán legbrutálisabb gyilkosságsorozatával kell, hogy szembenézzen: tizenéves, sötétbőrű kisfiúk tucatjai tűnnek el nyomtalanul és bukkannak fel később, meggyilkolásukat követően. Az FBI vezetésében is változások történnek, az új helyettes igazgató pedig – az első évaddal ellentétben – teljes támogatást és finanszírozást biztosít a csapatnak, így a korábbi nehézségek látszólag megoldódnak a részleg számára. Ám míg a munkájukat viszonylagos könnyebbséggel végezhetik, Carr doktornő életébe egy friss románc bonyodalmai köszöntenek be, Tench ügynök addig is furcsán viselkedő kisfia pedig egy brutális gyilkosság szemtanújává válik, melynek következtében kis családjuk élete fenekestül felfordul. Vajon sikerül megbirkózniuk a szakmai és magánéleti nehézségekkel, és elkapni az atlantai rémet…?
Akárcsak a 11.22.63 vagy a tavaly megnézett Project Blue Book, ez is egy nagyon rétegsorozat. Nem mindenki tudja élvezni az 50 évvel ezelőtt játszódó cselekményt, a díszleteket, jelmezeket, a “modern világ” hiányát. Ám míg a 11.22.63-ban minden rettentően vontatottra sikerült, úgy a Project Blue Book és a Mindhunter is kiválóan megragadja a kor szellemét, az azt átható életérzést, a félelmeket, korlátokat, ami valamilyen szinten teljesen kortalanná teszi mindkét sorozatot. Olyan, amit nyugodtan elkezdhet nézni az ember ma, vagy 10 év múlva, mert nem tűnik ódivatúnak, nincsenek benne anakronisztikus elemek.
Rendkívül tetszett, hogy nem egy hurráoptimista történetet kapunk, ahol a mindenféle irányból és rétegből érkező karakterek rögtön összhangra lelnek és világmegváltó terveiknek semmi sem állhat az útjába. Nézőként rendkívül frusztráló ugyan, ahogy az egyik kolléga képtelen félretenni a saját, idegesítően szemellenzős hozzáállását, a másik meg megy a megérzése után, még ha az nem is mindig egyértelmű másoknak, és emiatt folyamatos a feszültség a csapattagok közt. Emberként azonban rendkívül életszerű, és szerintem amellett, hogy a bűnözői elme rejtelmeinek megfejtésén fáradoznak, az ügynököknek a saját elméik határait is feszegetniük kell, a saját viselkedésükből is tanulni kell, hogy objektív kívülállóként tudják szemlélni a bűneseteket, és ténylegesen fel tudjanak állítani olyan profilokat, melyekkel ne utólag próbálnak megfejteni egy bűntényt, hanem a jelek alapján megelőzni azt még a megtörténte előtt.
Ilyen szempontból abszolút elégedett vagyok a sorozattal. A színészi játék kicsit darabos, azon lehetne még javítani, hőseink olykor rendkívül robotszerűek (főként Ford ügynök és a barátnője, aki egy rendkívül idegesítő, tenyérbemászó perszóna). Mindehhez körítésként kapunk egy hátborzongató háttérzenét, ami néha a legfélelmetesebb horrorfilmeket idézi. A műfaj kedvelőinek abszolút ajánlott műsor.
Negatívum igazából a 2. évaddal kapcsolatban merül fel. Végig körüllengi a szezont a befejezetlenség érzése: az 1. évadban útjára indított utalások a BTK-gyilkossal teljesen kiaknázatlanul maradnak (egyértelműen azt jelezve, hogy egy 3. évad igenis a tervek közt szerepelt, hogy annak ez legyen a tematikája), a 2. évad pedig inkább a háttérbe szorítja az interjúkat, és szinte minden erejével az atlantai rém elfogására koncentrál. Mivel korban abszolút beleillik a cselekménybe, ez nem is gond, olyan bűneset ez, melyről itt, Európában talán keveset hallunk (hacsak valaki nem kimondottan a kriminalisztika kedvelője és tudatosan foglalkozik a témával). Ám míg Ford ügynök Atlantában szinte egyedül néz szembe a nehézségekkel, Tench ügynök Atlanta és Quantico közt ingázik a családjával történtek miatt. Az évad szinte csak rájuk koncentrál, Carr doktornő szerepe egyre jobban csökken, a 4. tag pedig jelentéktelenné válik.
Mondhatnánk, hogy a két évad közt így van egyensúly (1. évad = interjúk, alapok, 2. évad = az elmélet gyakorlatba átültetése), de elmarad a megoldás. A Netflix állítólag bizonytalan ideig elnapolta a folytatást, pedig nagyon nagy szükség volna rá. Hiányzik a státuszvisszajelzés, hogy hol is tart a csapat a tényleges viselkedés-elemző részleg létrehozásában, a technikák, praktikák kialakításában. Hiányzik az, hogy korábbi sorozatgyilkosokra, megoldatlan bűnesetekre reflektáljanak, azokat megvizsgálják, és a profilalkotásban azokat is figyelembe vegyék (Fekete Dahlia, D.B. Cooper, Zodiákus, stb.). Ott van Tench ügynök családjának esete is, ahol – spoiler – a 3 éves korában örökbe fogadott kisfiuk kezdettől fogva furcsán viselkedett (nem beszélt, antiszociális tendenciákat mutatott), majd szemtanújává válik egy szörnyű gyermekgyilkosságnak, amitől még jobban bezárkózik, ágyba vizel, és rémisztően bámulja csendben a többi gyereket. Biztos, hogy nem véletlenül tárják ezt mind elénk, tuti, hogy a gyerekkel valami történt még az örökbefogadás előtt, mely elvezetett a sorozatbeli cselekményig, és kellene egy évad, mely ennek utánajár és tisztázza. Helyette ez is lógva marad a levegőben… mert nem tudni, lesz-e folytatás. Nagy csalódás lenne, ez egy érdekes tematikájú sorozat, kár volna veszni hagyni.
Stranger Things S1-S2 – 10/6-7
Sokat, sok helyen hallottam már a Netflix retro-sorozatáról, és javarészt csak pozitívumokat. Viszont eddig nem csapott meg a lelkesedés szele, hogy bele is kezdjek. Minden dicsérő kritika méltatta a sorozat által kiválóan megjelenített, 80-as évek hangulatát, melyben a mai középkorú felnőtt megtalálni véli saját gyermekkorát, és így megszólítottnak érzi magát általa. Az ilyen néha jó is, meg nem is, mert nem jó mindig csak a múltban élni, és sóvárogni a régi dolgok után. Ugyanakkor a mostani évek filmes és sorozatos termését teljes szándékossággal átszövi egy politikai, gendertudatos, reprezentációmániás, feminista felhang, amely háttérbe helyezi a cselekményt, a képzettséget, a tehetséget, és helyette csak arra helyezi a hangsúlyt a színészek, szerepkörök, stábtagok kiválasztásánál, hogy a képzelt vagy valós listán ki legyen pipálva mindenki: kisebbségi, bevándorló, LGBT, színesbőrű, stb. És amikor az embernek ilyesmit próbálnak századszorra is lenyomni a torkán, szereti inkább otthagyni az egészet a fenébe, és nézni valamit a gyerekkorából, amivel még elmenekülhetett az aktuálpolitikai hülyeségektől.
A 80-as és 90-es évek gyermekeként végül bizakodva szántam rá magam erre a sorozatra, hátha felidézi gyerekkorom kedvenc családi és kalandfilmjeit, amiken jó volt felnőni. Elvétve hallottam, hogy hangulatban hasonlít a The Goonies, vagy ahogy nálunk ismerik, a Kincsvadászok című filmre, amit világéletemben nagyon szerettem, így reméltem, hogy ez valóban így is lesz.
Valamikor a 80-as években, a fiktív Hawkins nevű kisvárosban négy kisiskolás fiúcska, Mike, Will, Dustin és Lucas kívülálló kiskocka, nap mint nap együtt bicajoznak, kalandoznak, társasjátékoznak. Egyik nap az aznapi játék után Will elköszön a barátaitól, és a biciklire ül, ám biztonságban már soha nem ér haza a családjához. A gyermeket mind a barátai, mind a helyi sheriff és önkéntesek keresni kezdik, kevés sikerrel. A három megmaradó barátja nem akarja feladni a reményt, még sötétedés után is az erdőt járják, ám Will helyett egy rémült kislányba botlanak. A lenyírt hajú, alig beszélő, fura gyermeknek a 11-es szám van a karjára tetoválva, és láthatóan menekül valaki vagy valami elől, így a fiúk úgy döntenek, elbújtatják egy ideig. Hamar kiderül, hogy 11-es (vagy ahogy ők becézni kezdik, El) különleges, telekinetikus képességekkel rendelkezik, és “rossz emberek” és “gonosz hely” elől menekül. Mindeközben megtalálják az eltűnt kisfiú, Will holttestét, ám anyja, Joyce (Wynona Ryder) nem akarja ezt elfogadni: úgy érzi, a gyermek még életben van, egészen a közelükben, és hiába nézi őt mindenki őrültnek, be akarja bizonyítani, hogy át akarják verni őket. Látszólag senki sem hisz neki, csak idősebbik fia, Jonathan, Will három kis barátja és El. Lassan azonban, ahogy a kisvárosban újabb eltűnések és erőszakos gyilkosságok történnek, a sheriff is kezdi sejteni, hogy valami nincs rendjén. A kis csapat rájön, hogy a történteknek köze lehet a várostól nem messze fekvő, szigorúan titkos katonai létesítményhez, illetve az ott folytatott, hidegháborús kísérletekhez, és hogy El is onnan szökhetett meg…
Alapvetően… csalódtam ebben a sorozatban. Kiválóak a gyerekszínészek, természetes a játékuk, velük könnyű elveszni a cselekmény sodrásában. Még a másodvonalban futó cselekményszálak (mint Mike nővérének, Nancynek a románca, Will bátyjának, Jonathannek kirekesztettsége és a lány iránt érzett érzései, a sheriff tragikus múltja, stb.) is mind egész jók. Wynona Ryder, gyerek- és fiatal felnőttkorom egyik kedvenc színésznője csodálatos, ahogy a kétségbeesett és mindenki által őrültnek nézett anyát, Joyce-t alakítja, de pont ez okoz bennem aggályokat is. Szegény színésznő húzós éveket tud maga mögött, komoly pszichés problémákkal küszködött, és egy ilyen szerep, mely újra és újra a téboly határán álló anyaként jeleníti meg őt… Nem biztos, hogy jót tesz a megítélésének, vagy nem könnyíti meg hollywoodi karrierjének “rehabilitációját”. De lehet, hogy csak túlgondolom a dolgot. Ő és a sheriff (David Harbour) azok a felnőttek közül, akik kevésbé idegesítőek. Bátrak és okosak (pl. Joyce ötlete, hogy ABC-t fest a nappali falára, és karácsonyfaégőket függeszt mindegyik alá, hogy az eltűnt fia “szelleme” így kommunikálni tudjon vele az egyik legkreatívabb ötlet az egész első évadból, és rettentően tetszett).
Több olyan karakter van, aki viszont rendkívül irritál. Mike és Nancy szülei például agyzsibbasztást tudnának okozni, olyan ostobák. Maga Nancy és az ő megfelelési kényszere, hogy a “menő” kölykök közé tartozzon, és a menő srác, Steven barátnője legyen, szörnyen idegesítő. Eleve Steven holdudvara egy sekélyes, idióta banda, tele lotyókkal és magukat nagyon menőnek képzelő srácokkal, viszont van azért némi jellemfejlődés Steven, Nancy, és Jonathan esetében, ami az 1. évad végére azért mégis kicsit kiemeli őket a bosszantó közegükből.
A problémám talán pont a cselekménnyel van. Nem tudom, valamiért azt hittem, hogy ez valami ufós sorozat lesz (elvégre a 80-as években orrba-szájjba mentek az ufóelméletek, észlelések, eltérítések és az ezzel kapcsolatos legendák), viszont így, hogy valami interdimenzionális, megfoghatatlan gyíkszörnyekkel meg Cthulhu-szerű, csápos, nyálkás, hentai-animére emlékeztető ellenséggel harcolunk, valahogy számomra… rém gyenge. Nem vagyok se a zombis, se a Zs-kategióriás szörnyfilmek rajongója, azt hittem, ennél azért itt többet fogunk kapni. Nyilván a kormányszintű, titkos kísérletek kérdése tök érdekes, és sok kiaknázható lehetőség rejlik benne. De valahogy ezt sokkal jobban is meg lehetett volna valósítani.
Azt reméltem, hátha a 2. évad elkanyarodik ettől, és esetleg más irányba kezd el haladni, de sajnos nem. Hiába jön nagyjából rendbe a gyerekek és családjaik élete, és telik el egy év, a korábbi, interdimenzionális szörny és az általa jelentett “fertőzés” terjedése további bonyodalmakhoz vezet. A fiúk ismét kiegészülnek egy kislány karakterrel, akinek se az eredete, se a célja nincs különösebben megmagyarázva, és emiatt erőltetettnek és idegesítőnek hat. Joyce és a sheriff még mindig a legleleményesebb a csapatban, ha kell, odavernek az asztalra, hogy most már elég, tegyen valaki valamit, kevés náluk tökösebb karakter van az egész sorozatban. El kezelhetetlen, Nancy továbbra is egy végtelenül ostoba csaj, akivel soha nem akarnék barátkozni, ha iskolás lennék, Stevenben viszont legalább van némi gerinc, és megint segít az évad végén hőseinknek szembeszállni a gonosszal.
Vagy csak én öregszem, vagy nem tudom, de egyszerűen nem tud igazán megszólítani a történet. Indokolatlannak és feleslegesnek érzem sokszor az ijesztgető-faktort, rendesen szaratós néhány jelenet, és nekem a gyomrom az ilyet nehezen veszi be. A dialógusok jók, az alakítások szintén, valahogy csak a “szív” hiányzik az egészből. Olyannyira, hogy már van hozzá 3. évad, de a hátam közepére kívánom az egészet, és valahogy nem is vagyok rá kíváncsi.
Szia!
Yay, de jó 😀
Hű, hogy volt ennyi sorozatra időd fordítás és időzítés (na és persze munka) mellett? Teljesen tátva maradt a szám 🙂
Elolvastam azokról a véleményed, melyeket én is láttam. Miután végigértem a Secret Garden elemzésén (alias kibelezésén haha) meglepődve láttam a pontodat, mert a leírtak alapján max. hatost vártam. Bevallom én kétszer ugrottam neki. Elsőre engem is az undor vert attól, ahogy a nővel bántak (saját pontszám: 5,5).
A God’s Gift volt a legelső koreai sorozat, amelyet elkezdtem nézni, és bár tetszett, a 10xedik résznél teljesen elvesztettem a fonalat. Elsősorban azért, mert a felirat tele volt a kezdő kdramasnak értelmezhetetlen megszólítási formákkal (unni, ahjumma, hyung és társai, nem tudtam sokszor kiről van szó), így azokra is rá kellett keresnem, ha érteni akartam az egyébként is bonyolult sztorit. Kb 10-15 megnézett sorozat után mertem neki újra nekifutni. Már vagy 5 éve láttam, de a mai napig előttem van, hogy így álltam fel mellőle: “Ezért néztem végig ennyi részt majdnem kétszer?”
🙂 (saját pontszám: 8,5).
A filmhez is volt szerencsém régebben, de én sem éreztem világmegváltónak. Tény, hogy nagyon eltér a sorozatokban megjelenített bármilyen felfogástól. Nagyon véres volt és 18-as, ennyi rémlik. És most hogy utánanéztem a szereposztásnak, az is rémlik, hogy Jo In Sung szép volt benne, de nagyjából ennyi 🙂
A két másik koreai sorozat már le van mentve tavaly óta, így azokat nem olvastam el, nehogy spoilerbe fussak.
Az én kis listám erre a negyedévre:
Lookout: 8
Egyszer azt írtad, hogy ez fel van írva nálad, ezért nem nagyon írok róla. Mindenképpen megéri belekezdeni, már csak a karakterek hátterének, személyiségének kibontogatása miatt is.
Let’s Shake It! : 3,5
Muszáj volt lehúznom a végére, mert az utolsó pár részen már annyira szenvedtem, hogy hú… A főbb karaktereket kedveltem, de ez sem tudta megmenteni. Több sorozatnyi tapasztalat után leszögezhető, hogy aminek műfajában szerepel a wuxia megjelölés, azt nekem kerülni kell.
Rookie Historian Goo Hae Ryung: 8,5
Shin Se Kyungon nagyon meglepődtem, mert nagyon jó volt benne. Egyedi a sztorija is. A krónikások is jók voltak, a herceg eunuchja meg egyenesen szenzációs. Megláttam (és még semmit nem csinált már) szakadtam rajta kategória.
Go Back Couple: 8
Időutazós, retró hangulatú, szerethető. Számomra még mindig fura azt látni, hogy majd 40 éves színészekkel játszatnak iskolásokat. Itt ugyan egyetemistákról volt szó, és az alapsztori ezt kívánta, de akkor is.
Special Affairs Team Ten: 6
Régebbi típusú akció-krimi. Nem is ütött akkorát, mint a mostani gyártású társai (ez ’11-es), Joo Sang Wooktól egyenesen rosszul voltam már a végére, pedig miatta töltöttem le. Nem terveztem nézni a 2. évadát, de úgy lett vége, hogy muszáj volt. Aztán két rész után dobták azt a szálat megoldatlanul, így én is arra jutottam, hogy ami nem megy, azt ne erőltessük tovább.
One Spring Night: 8
Nem szoktam ennyire lassú lefolyású romantikus melodrámát nézni, talán pont azért volt üdítő. Jung Hae In mostanában nagyon népszerű, én meg eddig kb csak a Prison Playbookban láttam, viszont abban tetszett az alakítása. Erre esett a választás (mert a Something in the Rain összefoglalója is álmosító). Ebben is szerettem, jó kis színész, csak szerepelhetne már másféle stílusban is, a mostani már sorozatban a 3. hasonló karaktere.
Falsify: 6,5
Ez a másik, amit színész alapján választottam, ez is bebukott 🙂 Önmagában a pont annyira nem rossz, ahogy a sztorija sem lenne. Nem tudtam eldönteni, hogy a sok vagdosástól lett katyvaszos, vagy már az alapoktól az volt…
Crash Landing on You: 10
Ha lebeg előtted Hyun Bin sorozat, akkor ezt mindenképpen ajánlom. Én is csak azért kezdtem neki, mert ódákat zengtek róla. Atyaúristen milyen karakterek vannak benne! A két főszereplő érdekelt a végére talán a legkevésbé, de a komplett észak-koreai szekciót katonástól, a kis falusi mindennapoktól úgy imádtam ahogy volt, néha majdnem legurultam az ágyról a nevetéstől. A végén kerekítettem fel, egész addig 9,5 volt, de ha valami kiérdemelte nálam a maximum pontot másfél év után, akkor ez az a sori.
Most nézem a My Country-t, és sajnos többet vártam 🙁 Lehet az a baj, hogy egyben nézem, és ebből kifolyólag lett nagyon sok(k). Valahogy száraz és túl vérgőzös (és lehet csak most jön a java, 5 rész még vissza van). Állandóan vérben úsznak, még asztalhoz is úgy ülnek le. Pedig a helyszínek gyönyörűek, a rendezés kimagasló és a színészek is mindent beleadnak. 4 testőr jelenet lehetne több a politizálás helyett, őket nagyon kedvelem.
Szia!
Hű, hogy volt ennyi sorozatra időd fordítás és időzítés (na és persze munka) mellett? Teljesen tátva maradt a szám
Kicsit más úgy fordítani, ha mi időzítünk. A háttérben gyakran tudok mást nézni, vagy épp Youtube-ot hallgatni. Meg néha annyira elegem van a sok kockulásból, hogy felállok és ott hagyok mindent, mert úgy érzem, valami mással kell foglalkoznom, és akkor könnyű rászánnom magam valami sorozat-nézésre. 🙂
Elolvastam azokról a véleményed, melyeket én is láttam. Miután végigértem a Secret Garden elemzésén (alias kibelezésén haha) meglepődve láttam a pontodat, mert a leírtak alapján max. hatost vártam. Bevallom én kétszer ugrottam neki. Elsőre engem is az undor vert attól, ahogy a nővel bántak (saját pontszám: 5,5).
Hyun Bin és Yoon Sanghyun fantasztikus volt, ők megérdemelték a 8-ast. A cselekmény és a többi karakter sajnos végtelenül buta, de miattuk érdemes volt megnézni.
A God’s Gift volt a legelső koreai sorozat, amelyet elkezdtem nézni, és bár tetszett, a 10xedik résznél teljesen elvesztettem a fonalat.
Nem csodálom, a vége indokolatlanul meg lett bonyolítva. Össze-vissza rángatták a karaktereket, a nő hol be volt zárva a pszichiátriára, hol megszökött onnan, a gyerek is hol ide került, hol oda… Túlbonyolították szerintem.
Elsősorban azért, mert a felirat tele volt a kezdő kdramasnak értelmezhetetlen megszólítási formákkal (unni, ahjumma, hyung és társai, nem tudtam sokszor kiről van szó), így azokra is rá kellett keresnem, ha érteni akartam az egyébként is bonyolult sztorit.
Pföjj, de utálom, amikor ilyet hagynak egy feliratban. :/
Let’s Shake It! : 3,5
Muszáj volt lehúznom a végére, mert az utolsó pár részen már annyira szenvedtem, hogy hú… A főbb karaktereket kedveltem, de ez sem tudta megmenteni. Több sorozatnyi tapasztalat után leszögezhető, hogy aminek műfajában szerepel a wuxia megjelölés, azt nekem kerülni kell.
Semmi baj, megértelek. Nekem ez egyfajta szerelemgyerek volt az ufós szál miatt. Becsületből csináltam meg, mert én is tisztában voltam a gyenge pontjaival. A humoros része nélkül egy gyönyörű palotás/udvari történet lehetett volna, kár érte. Sajnos a 2. évad se jobb, sőt, az első néhány rész, ami le van fordítva, eddig sokkal rosszabb összképet mutat számomra.
Nekem is ez a nagy bajom amúgy a konkrét wuxia-sorozatokkal. Mert mindig meglátom a gyönyörű posztereket, képeket, a varázslatos jelmezekbe bújtatott, szépséges figurákkal, de aztán meglátom az előzeteseket, videókat, és úristen, olyan gagyinak hat a sok repkedés meg varázslás miatt, hogy nem tudom rávenni magam, hogy megnézzem őket. 🙁
Rookie Historian Goo Hae Ryung: 8,5
Munkatársam látta és nagyon tetszett neki. Shin Sekyungot nagyon nem kedvelem, így miatta nem erőltettem a dolgot, de hátha tényleg élvezhető, ahogy mondjátok.
Special Affairs Team Ten: 6
Régebbi típusú akció-krimi.
A listámon fenn van, bár nem kimondottan az elején. :/
One Spring Night: 8
Nem szoktam ennyire lassú lefolyású romantikus melodrámát nézni, talán pont azért volt üdítő.
Az ilyenekkel nekem mindig bajom van. Nehezen bírom az érzelgős történeteket, amik amúgy nem szólnak semmiről, csak erről.
Crash Landing on You: 10
Ha lebeg előtted Hyun Bin sorozat, akkor ezt mindenképpen ajánlom.
Most nézem. 🙂 Még 3 és fél rész hátra van, de ki tudja, mikorra végzek vele, így az értékelőt inkább már nem vártam meg vele, majd félévkor írok róla részletesen. Különösebben nem vágtam magam hanyatt miatta, szerintem nagyon sok ponton rendkívül sekélyes és taszító, de kulturális szempontból érdekes megnézni.
Most nézem a My Country-t, és sajnos többet vártam 🙁 Lehet az a baj, hogy egyben nézem, és ebből kifolyólag lett nagyon sok(k). Valahogy száraz és túl vérgőzös (és lehet csak most jön a java, 5 rész még vissza van). Állandóan vérben úsznak, még asztalhoz is úgy ülnek le. Pedig a helyszínek gyönyörűek, a rendezés kimagasló és a színészek is mindent beleadnak. 4 testőr jelenet lehetne több a politizálás helyett, őket nagyon kedvelem.
Kicsit én is többet vártam tőle. Tetszett a cselekmény fordulatossága, de az nem, hogy ennyire politikai jellegű volt, mint anno a Haechi is. Gyakran hiányzik nekem a szépség ezekből a történetekből. A közvetített értékekkel nem volt baj, a barátság, bajtársiasság, önfeláldozás, szerelem, humor mind olyan, amiről szívesen megnéznék akárhány sorozatot, de sajnos valóban eltolódott az egyensúly az erőszakosság irányába.
Kicsit más úgy fordítani, ha mi időzítünk. A háttérben gyakran tudok mást nézni, vagy épp Youtube-ot hallgatni.
Ezt azt jelenti, hogy programmal időzítesz? Én szinte analfabéta vagyok ilyen téren, azt az időt írom be a szöveg fölé, ami a lejátszóban pause közben látható 😀
gagyinak hat a sok repkedés meg varázslás miatt
Hát igen. Szinte mindenkinek van varázsereje, mégsem tud egyikük sem előteremteni hasznos dolgokat, mint pl. egy hűtőt meg áramot, amivel működne 🙂 És most erről jutott eszembe, űrlényeinknek vajon miért nem hiányoztak a saját bolygón már bevált dolgaik? Csak mindig emlegették, hogy a világ ahova kerültek, nagyon elmaradott még az övékéhez képest. (Mint ahogy a mai fiatalság is tehetetlen lenne internet nélkül. Azzal nézünk videót, hallgatunk zenét, stb.)
A listámon fenn van, bár nem kimondottan az elején. :/
A legnagyobb bajom az volt vele, hogy a karaktereket épp csak felszínesen kapargatták. Mindenki csak tette a dolgát, így nem könnyű kapcsolatot kialakítani velük. Amelyik bűnügyet két részesre vették, azt meg közben rendesen untam is.
Nehezen bírom az érzelgős történeteket, amik amúgy nem szólnak semmiről, csak erről.
Én sem nézek sok ilyet. A melodrámát amúgy sem bírom, és ebben is bőven voltak hátráltató karakterek/tényezők, de valamiért mégis tetszett. (vagyis szép kerek volt)
Különösebben nem vágtam magam hanyatt miatta
Szóval nem tetszik? Mindig kell legyen pár kivétel, mint én a Goblinnál 🙂 Naná, hogy ebben is ott vannak hányás chaebolék, azt ki nem hagynák Koreában semmi pénzért. Meg ahogy a leányzó ki- ill. bevarázsolódott az északi szomszédokhoz, az is külön megér egy misét. A vége viszont nem mindennapos 😉
Gyakran hiányzik nekem a szépség ezekből a történetekből.
Érdekes, hogy mindenkinek megvolt az elképzelése a saját országáról, és nagyjából ugyanazzal a céllal akarták elérni, de mégis egymásra mutogattak kinek van több a rovásán…
Ma befejeztem, és úgy tettem le, hogy nem volt benne emlékezetes női karakter. Az egyetlen az eredeti gisaengház vezetője volt. Ezek után nem is csoda, hogy a főbb párosoknak szánt karakterek közt csak plátói szerelem volt. Nem mondom, hogy a végén hülyén haltam volna meg, ha nem tudom mi történt a királyi házban, de sokat segített az utolsó részhez írt ismertetőd 👍
Bocsi, kicsit kapkodva írtam, sok a szóismétlés, meg néha felcserélődtek szavak is.
Ezt azt jelenti, hogy programmal időzítesz?
Igen, az Aegisubot használom. Korábban nehézkesen boldogultam vele, idővel megtanultam használni a gyorsbillentyűket, hogy megkönnyítsem vele a dolgomat. Így sokkal egyszerűbb. 🙂
És most erről jutott eszembe, űrlényeinknek vajon miért nem hiányoztak a saját bolygón már bevált dolgaik?
Abu csinált pár dolgot, amit a helybéli lehetőségek lehetővé tettek, de valóban kevés igyekezetet mutattak.
Szóval nem tetszik? Mindig kell legyen pár kivétel, mint én a Goblinnál 🙂 Naná, hogy ebben is ott vannak hányás chaebolék, azt ki nem hagynák Koreában semmi pénzért. Meg ahogy a leányzó ki- ill. bevarázsolódott az északi szomszédokhoz, az is külön megér egy misét. A vége viszont nem mindennapos
Szerintem erősen túl van értékelve a sorozat, az észak-koreai szálon kívül az ég világon semmilyen formabontó cselekményt vagy körülményt nem ábrázol, és az sem tűnik egyébként teljesen hitelesnek. Semleges vagyok vele kapcsolatban. Már csak az utolsó 2 rész van hátra, de indokolatlanul hosszúnak tartom, az érdemi cselekmény feleennyi epizódba belefért volna, minden más csak felesleges sallang és reklám.
Ma befejeztem, és úgy tettem le, hogy nem volt benne emlékezetes női karakter.
Sajnos ez nagyon gyenge pontja volt a történetnek. Gyakran hiányoznak a cselekvőképes női szereplők.
Nem mondom, hogy a végén hülyén haltam volna meg, ha nem tudom mi történt a királyi házban, de sokat segített az utolsó részhez írt ismertetőd 👍
Örülök, ha hasznos volt. 🙂
Én az alapján pontozok, amit 1-1 sorozat nézése közben érzek. Nem kell, hogy hatalmas műremek legyen. Van amikor már megszűnik az objektivitás, mert annyira szeretem/ki nem állom. Lehet ha egyes darabokat újra megnéznék, akkor már máshogy látnám évekkel később. De mivel koreai műnél erre még nem volt példa, így sosem derül ki, mi lenne ha… 🙂
A CLoY-ban annyi mellékszereplőt imádtam egyszerre, és alig vártam mikor lesznek már képernyőn, hogy az elég is volt így 10-esre, mert ez nagyon ritkán fordul elő. Ha csupán a főszereplőket, azok rokonságát, illetve az alapsztorit nézem, akkor ez alá pontoztam volna én is, mondjuk egy olyan 8-asra.
Sok történetnél nem érzem a szikrát, de ha ennek ellenére emlékezetesnek ítélem, akkor simán megadom neki a 7,5-et, ami kb egy ‘tök jó’ sorozatnak megfelel. Vagyis elmondhatom, hogy ami pontszámot látok mydramalisten vagy máshol, az nekem sajnos nem sokat segít, várhatóan úgyis a többség véleménye alá esik az én értékem úgy 99%-ban 🙂