Sziasztok!
Néhány nappal ezelőtt elkészültem a My country 14. részével, ami a megszokott helyekre (DA, Ázsia Ékkövei) fel is került, ide már viszont nem volt alkalmam belinkelni, mert látástól vakulásig dolgoztam (ma is fogok 🙁 ), és a gépet bekapcsolni nem volt időm. Valamint szerettem volna valamivel tartalmasabb bejegyzést írni hozzá, nem csak a szokásos, 1-2 mondatost, így a magyarázatok, valamint az elmúlt félévben látott sorozatok értékelései, véleményezései hajtás után következnek. Sikerekben gazdag, boldog új évet kívánok nektek!
A 14. részhez készült kiegészítések:
Ugrunk egy kicsit az időben, 1400-ban járunk, 2 évvel a korábbi eseményeket követően. Egy alaposan kitervelt, részletesen megvalósított színjátékban találjuk magunkat. Bangwon a trónra ültette 2. legidősebb bátyjukat, az eddig semmilyen szereppel nem bíró Yeongan herceget (Yi Banggwa, 1357-1419), akinek azonban nincs saját gyereke, így a Bangwon által hangoztatott szabály, miszerint az elsőszülött fiúk a jogos örökösök, érdekes helyzetet teremt: Yeongan és közte ott van még Hoean herceg, azaz Yi Banggan, a 4. fivér.
Banggan… ostobának tűnhet, ám nem az. Egy nagyon is érett gondolkodású, ám minden oldal által kihasznált figuraként ábrázolja őt a történet. Apjuk, a korábbi király csak csalinak akarja őt felhasználni, mert az egója nem bírja elviselni, hogy a szerepe jelentéktelenné redukálódott az udvarban, és hogy a fia gyakorlatilag házi őrizetben tartja őt. Nam Seonho visszatér a dzsürcsikkel és egy huszárvágással maga mellé állítja Banggant, ám ő sem tervez vele hosszú távon. Bangwon pedig azt reméli, hogy a mindenki által táplált tűz, ami majd egy lázadásba sodorba Banggant, jogalapot biztosít neki arra, hogy eltávolítsa őt az udvarból, mellyel egy csapásra szabaddá válna számára a trónhoz (és trónörökösi címhez) vezető út. Vajon kinek jönnek be a számításai…?
Volt néhány apró utalás, érdekesség ebben a részben.
1. A négy hős katonánk viccelődik, hogyan nevezzék majd Munbok hamarosan születendő gyermekét. Munbok meg van győződve róla, hogy fiú lesz, már előre el is keresztelte “Bogeom“-nak, aminek a jelentése: “becses kard“. Kiegészülve ez Munbok vezetéknevével megkapjuk a “Park Bogeom” nevet – ami akarva-akaratlanul utalás az egyik legnépszerűbb, fiatal, koreai színészre, Park Bogumra (akinek a neve ténylegesen “Park Bogeom”, csak az angolos átírás változtatja az “eo” magánhangzót “u”-ra). Nem tudom, mennyire tudatos kikacsintás, de szerintem mókás.
2. Elhangzik a “li” szócska, mint hosszmérték, ami egy kínai mértékegység, kínai mérföldként is emlegetik, és nagyjából 500 méterben határozzák meg az értékét.
3. Ami a háttérzenét illeti… Talán eddig is feltűnt számotokra, hogy néhány dallamnál olyan, mintha a zeneszerző elég bőkezűen merített volna más, már ismert dallamokból. Bangwon témája eddig nagyon sok hasonlóságot mutatott egy komolyzenei darabbal, aminek most ha megölnek, se tudnám megmondani a címét, de hátha nektek hamarabb beugrik. Az Assassin’s Creed című játéksorozathoz írt zenékre is emlékeztetnek azok a dallamok, melyekben halkan egy női hang dúdol.
Ebben a részben azonban, amikor a korábbi király és Nam Seonho lótuszvirágokat mennek szedni, a háttérben hallható zene ritmikus, dobos dallama egy az egyben megfelel a Bagoasz táncának, mely Vangelis 2004-es, a Nagy Sándor c. filmhez írt zenei albumán hallható.
Év végi értékelés a látott (és befejezett) sorozatokról:
Voice (OCN) S3 – 10/7
The Handmaid’s Tale S3 – 10/7
A mi kis falunk S1-2-3 10/9
The Borgias S3 – 10/7
BBC The Musketeers S2 – 10/6-7
Trap – 10/5
BBC The Musketeers S3 – 10/7
Carnival Row S1 – 10/6
Return – 10/7 ~ 10/8
13 Reasons Why S3 – 10/7
My Country – The New Age – 10/8
The Mandalorian – 10/9
Voice (OCN) S3 – 10/7
Sokat olvashattatok a fordítás közben a gondolataimról a sorozatot illetően, így azokat nem ismételném meg. Az talán érezhető volt, hogy a 2. évad nekem valamelyest csalódás volt, mert bár látszott, hogy nagyobb költségvetést kapott a széria, a cselekmény erősen szakított a korábbi, misztikus vonallal, és korántsem volt annyira érdekes, mint az 1. évad, mely minden tekintetben meghatározó erejű volt. A 3. évadnak sikerült a végére legalább hangulatban ezt visszahoznia, bár a befejezés sok kérdést felvetett. Nagyon kíváncsi vagyok, lesz-e 4. évad, mert ha igen, akkor természetesen azzal ti is találkozhattok majd itt az oldalon.
The Handmaid’s Tale S3 – 10/7
Nagyon vártam a folytatást, mert az 1. évad nagyon tartalmas és eseménydús volt, a 2. évad pedig nyomasztó és komor, mégis azt sugallta minden beharangozó, hogy valami ellenállásféle elkezdődik. Reméltem, hogy végre látunk valami szervezkedést, akár valami szövetséget is June és Serena közt. Helyette azonban szinte mindegyik epizódban azt érezni, hogy csak vánszorog előre a cselekmény, és nem történik igazából semmi. Nincs az a várt összeesküvés, a kanadai menekültek sehogy sem próbálják segíteni az otthon rekedteket, mindenki csak a saját sebeit nyalogatja. Ami érthető, hiszen nem mindennapi traumából sikerült kiszakadniuk, és Moira jól mondja, nem minden történet végződik boldog befejezéssel. Ettől függetlenül én többet várnék egy harcos Emilytől és Moirától, egy tehetetlenségében italhoz forduló Luke-tól, mint csak néhány hangos tüntetést a hivatalok előtt. Otthon, Gileadban kiszakadunk egy kicsit az addig megszokott közegből, és láthatjuk a főparancsnokok által vezetett Washingtont, ahol még ijesztőbbek a körülmények (a szolgálólányoknak konkrétan be van varrva a szája…!). De még ennek se sikerül June-t felráznia. Szabályosan beleőrül a helyzetébe. Úgy érzem, ez az egész csak időhúzás a készítők részéről, mert sok nyilatkozatban azt olvastam, hogy “akár 10 évadra elég cucc van a történetben”. Bakker… 10 évad? És addig csigalassúsággal fogjuk követni az eseményeket…? Hát nem tudom… Képileg, látványvilágban csodálatos a sorozat, a zene is gyönyörű, így erre abszolút nem lehet panasz. De a zsákszámra dőlő pénz azt hiszem, itt is a készítők agyára fog menni…
Meg kell azonban hagyni, az utolsó részre maradt még kraft a történetben, az legalább méltó volt a beharangozókhoz, és meghozta végül azt a régóta várt (és már nagyon időszerű) ellenállást, lázadó szellemet és tenni akarást, amire szükség volt.
A mi kis falunk S1-3 – 10/9
Alapvetően nem vagyok a magyar film- és sorozatgyártás kedvelője. Nagyon nem. Egyáltalán nem. Nem is tudom, mi volt az utolsó magyar film, amit ténylegesen moziban láttam. Talán az Üvegtigris 3 premierje, amire a készítők is eljöttek. Szóval eleinte vonakodtam belekezdeni ebbe. Mikor azonban már sokadik kollégámat láttam visítva röhögni, miközben nézte, és saját apám is folyton mondta, mennyire szereti, csak felkeltette az érdeklődésemet. Gondoltam, belenézek. Meg kell mondanom, rég láttam ennyire tiszta, életszerű, igazán bődületes túlzásoktól mentes vígjátékot, ami ennyire üt, ennyire földhözragadt. A sok, hülye karakter mindennapjai egyszerűen felüdülést jelentenek a mű és túljátszott, más sorozatokból ismert szereplők játéka mellett. Mondhatnánk, hogy sablonosak a figurák, de ki ne ismerne rá egyikből-másikból a saját életében egy kollégára, egy szomszédra, aki dettól ugyanilyen? Nincs olyan típus, aki kilógna a sorból, mindegyik nagyon egyszerű, a maga módján ügyeskedve boldogulni próbáló karakter. Tetszik a természetessége, hogy bár a legtöbb színész (a magyar szakmában) inkább színházi színész, sem “filmszínész”, mégsincs túljátszva – talán csak Erika és a kisebb szereplők esetén érzem néha, hogy nem természetes az alakítás. De talán azért, mert Erika amúgy is egy fontoskodó, idegesítő picsa, aki kiállhatatlan. Mindenki életében van egy ilyen okoskodó Erika. Egy link sufnituningos Gyuri, alkesz közmunkások, ügyeskedő polgármester, szerencsétlen balfék Laci, akinek semmi sem jön össze, egy kioktató volt tanárnő, egy ostoba rendőr, a magamutogató Dóra… Ugyanakkor megvan a “józan ész hangja” (Teca, az életrevaló kocsmáros, Janó, az állatorvos), ami egyensúlyt teremt, hogy ne menjen el teljesen debil irányba a cselekmény. Nem azt mondom, hogy minden rész izgalmas és hibátlan. Kicsit hullámzik a színvonal, vagy lehet, hogy csak épp azokra a karakterekre fókuszál, akik mondjuk nem a kedvenceink. De a vaddisznós rész és annak hihetetlen gegjei, Erikáék esküvője és “nászútja”, a “körmenet”, amit a püspöknek szerveznek, a temetéses foci, Szifonék harca Tecával, az IRON MAN mind-mind olyan részek voltak, melyeket nem lehetett száraz szemmel megúszni. Aki teheti, nézze, mert egy jó nevetés mindenkinek jót tesz!
The Borgias S3 – 10/7
A mi kis falunk befejezése után valami olyat akartam keresni, ami tud menni a háttérben, míg esetleg fordítok, hogy a munkáimmal haladhassak valamelyest, és nem igényli, hogy a képernyőn legyen a szemem és olvassam a feliratot. Sok ilyen, nem-ázsiai sorozat van talomban, így úgy döntöttem, fejezzük be végre a The Borgiast, ha már az első két évadot évekkel korábban megnéztem. Már a legelején tetszett ez a sorozat, emlékszem, annó egy kiváló trailer volt az, ami felkeltette az érdeklődésemet, benne a csodálatos díszletek és jelmezek, frizurák, ékszerek… Igényes és aprólékos módszerrel keltették életre e veszedelmes család korát, a Vatikánt, a püspököket, az egészet pedig áthatja egyfajta bűnös bujaság, mely korántsem olyan ízléstelen, némeny más sorozatnál (lásd Trónok Harca, Róma). Szép végigkövetni a cselekmény ívét, az ártatlanság elvesztését és a szív megkeményedését (Lucrezia), a lelket lassan elborító bűnök alatt folyamatosan mélyebbre zuhanó Cezarét, az eredendően gonosz Juan bukását, a pápa alattomos és álszent viselkedését, a sok-sok ármányt és összeesküvést. Már csak azért is, mert az Assassin’s Creed c. játéksorozattal mindezt a kort és annak cselekményét már sokszor kijátszottam. Úgyhogy tudom, mi fog történni, mert mindkét történetnek sikerült megőriznie a történelmi hűséget, mégis élvezetes látni, “hogyan” valósítják meg.
BBC The Musketeers S2 – 10/6-7
Újabb nyugati, kosztümös sorozat, mely méltatlanul hanyagolva lett éveken keresztül. Annak idején nagy lelkesedéssel vártam, ahogy az 1. évad trailerje elkezdte beharangozni a történetet. Gyerekkorom legkedvesebb regénye és története, a kaland, bajtársiasság, bátorság, szerelem… Örök kedvenc maradt. Szerintem alig van olyan feldolgozása, melyet ne láttam volna. Sokáig a Michael York-Richard Chamberlain-Charlton Heston-Faye Dunaway-Christopher Lee változat volt a kedvencem, mely önmagában itt-ott eltért ugyan az eredeti történettől, mégis szépen megragadta a kor szellemét és elbűvölő filmeket eredményezett. Utána a Vasálarcos hamar belopta magát a szívembe, hiszen ismét fantasztikus színészi társulat állt össze hozzá (Gabriel Byrne, Jeremy Irons, John Malkovich, Gérard Depardieu), csodálatos lett a zenéje, imádtam a jelmezeit, a cselekmény megkapó, hősies és drámai lett, és bár a kritikusok gyűlölték és ripacskodásnak tartották, szerintem akkor is emlékezetes darab lett. Aztán jött a 2011-es, akció-steampunk-beütéses feldolgozás Orlando Bloommal, Luke Evansszel, Milla Jovovich-csal és Mads Mikkelsennel, ami egy merész elképzelés volt pompás jelmezekkel, meghökkentő látványvilággal, izgalmas zenével, de egy nagyon gyenge D’artagnan-nal. Mégis nagyjából ez a 3, melyet a legszívesebben nézek újra, ha nosztalgiázni szeretnék az én testőreimmel.
Azaz mindent egybevetve, nagy érdeklődéssel vártam a BBC megközelítését a dolognak. Vizuálisan… telitalálat lett számomra. A férfiak haja, szakálla, bajsza, a fiatal tacskó D’artagnan, a gyönyörű királyné, a karizmatikus Richelieu, az brilliánsan idegesítő király és a dinamikus zene rögtön megtetszett. Mégis úgy éreztem, hogy sok hiányossága van a sorozatnak. Hiányzik a királyi udvar pompája, a fényűzés. A Lourve olyan, mint valami vidéki nemesúr kúriája, semmint egy királyi palota. A testőrök “szállása” gyakorlatilag egy szűk udvar és egy lépcső, az épület gyakorlatilag nem létezik belülről, nem látjuk, hány testőr van valójában. Constance idegesítően okoskodó nőszemély (igaz, a 2. évadra már sokat fejlődik), Milady a “körülmények áldozata”, és szinte már a jó oldal segítőjeként van ábrázolva. Athos, a múltja miatt meggyötört testőr, aki a könyvekben is és minden filmben a legbölcsebbnek, mégis a leghallgatagabbnak ábrázolt figura, itt még inkább ki van fordulva önmagából, és nemhogy a testőrök vezéralakja, hanem inkább mögöttük kullog kb. mindenben. Aramis szinte a tényleges vezetője a bandának, a királynéhoz fűződő kapcsolata miatt sokkal többet van az előtérben, az eseményeknek főként ő a mozgatórugója. D’Artagnan legendás vívótudásából semmit sem látunk, elszürkül a többiek mellett ilyen tekintetben. Porthos révén a cselekmény egyúttal elindul egyfajta SJW-irányba is: baj ugyan nincs abból, hogy a karaktert egy színesbőrű férfi játssza, de beleszövik a történetbe a mór származását, a színesbőrűek elnyomását, és annak igazságtalanságát, a nők ellen férfiak által elkövetett erőszakot (ahogy az egyik szereplő megjegyzi: “Sosem kedveltem azokat, akik verik a feleségeiket.“)… Ami jogos vagy sem, (még) nem ebbe a korba való.
Az 1. évad nagy főellensége, a Peter Capaldi által megformált Richelieu elvesztése a 2. évadra nagy érvágás, lehet érezni az űrt, ami a helyét betölti. Capaldi úgy evezett át a Dr. Who-ra, hogy bőven a Testőrök egyik kulcsszereplője volt, amit nem is igazán értek, miért tenne, de… Ez van. A helyére a 2. évadra betették Rochefort-t, aki bámulatosan karizmatikus, velejéig gonosz és romlott főellenséget, ezért méltó ellenlábasa a jó oldalnak. De már ebből látni, hogy a történetvezetés nagyon elkanyarodik az eredetitől, és már csak névlegesen van köze a regényekhez. Utalások, kikacsintások, visszacsatolások persze vannak (Rochefort félszeművé válása, stb.), de ez korántsem elegendő. Megéri hát nézni ezt a sorozatot?
Alapvetően meg, ha el tudunk vonatkoztatni a forrásanyagtól. Nem túl hosszú, 50 perces epizódok, kaland, dráma, remek kardforgatás és izgalmak, olykor némi bujaság. De sajnos korántsem korszakalkotó.
Trap – 10/5
Nem akartam magam hosszú sorozat mellett elkötelezni, mert volt épp elég fordítanivalóm. Mégis akartam nézni valamit, ami ázsiai. A Voice japán változatába belenéztem, de színvonalban sajnos messze alulmarad a koreaitól (egy ok, amiért fel sem merült egyelőre bennem, hogy lefordítsam). A koreai téren idén több történet volt, amire kíváncsi voltam, de nem jött össze a megnézésük. Az egyik ilyen a Memories of the Alhambra volt, melyet nemrég Ocu is ajánlott, bár kicsit úgy jellemezte, hogy a kilátástalanság körüllengi a történetet… azt viszont most nem akartam. Egy műtét előtt álltam, nem akartam, hogy egy hosszabb történet egy ilyen tematikával bizonytalanságot, szorongást ültessen el bennem.
Így inkább kerestem valami mást. És ha elveszett az ember, mindig érdemes bizonyos útjelzőtáblák felé fordulni, olyan kimagasló egyéniségek vagy színészek felé, akikkel nem lehet rosszba nyúlni. Számomra ilyen Sung Dongil, aki szerintem korosztálya legkiválóbb színésze a jelenlegi, koreai mezőnyben, és nincs olyan film vagy sorozat, melyben ne nyújtott volna emlékezeteset. A Trap-et választottam, és bár nem néztem nagyon utána, miről szól, annyi fogalmam volt róla, hogy rendőrös, nyomozós, rejtélyes, ami nekem amúgy is mindig bejön. Gondoltam, miért ne?
Kang Uhyeon (Lee Seojin) egy híres televíziós hírolvasó, egy nap a családjával elindul, hogy eltöltsenek egy kellemes napot távol a várostól, munkától, nyüzsgéstől, csak ők hárman: Kang, a felesége és a kisfiuk. Elkapja őket az eső, ezért betérnek egy kávézószerű létesítménybe, ahol kevés vendég van, de azok is inkább távozófélben. A két felnőtt melegszik, míg a kisfiú elvan a kis robotjával, mígnem egyszer csak eltűnik a szemeik elől. A két szülő kétségbeesetten keresi a gyereket, nincs térerő, nem tudnak segítséget hívni, Kang pedig elindul a susnyásba, az erdőbe, hátha rábukkan az eltévedt gyermekre. Időközben az asszony is eltűnik, visszatérve a kávézóba pedig kiderül, hogy a házigazda egy pszichopata, perverz állat, akinek köze volt az eltűnésekhez. Két vadász magával vitte a nőt és a gyermeket, Kangnak kell megmentenie őket. A sérült, kimerült férfire 1 nappal később az út mentén talál rá egy autós. A mentőbe szállítás közben csak annyit motyog: “levadásztak bennünket“. A helyi rendőrőrs nyomozói, köztük Go nyomozó (Sung Dongil), valamint egy fővárosi kabala-rendőrnő, egyben profilozó nyomozni kezdenek az ügyben. De minél előrébb jutnak, annál kuszábbnak bizonyulnak a szálak…
Meg kell mondjam, lehengerlő történet. Volt, kb. az 5-6. részig. Addig nem volt olyan rész, melynél ne kerekedett volna el az ember szeme, hogy “aztakurva”. Több szálon fut a történet, minden kisebb-nagyobb nyomozó, kórboncnok, stb. próbál a saját szakterülete mentén valamit hozzátenni az ügy megoldásához. A néző a közvéleménnyel együtt szembesül egy férj és apa tragédiájával, aztán szép lassan rájön, hogy minden egy alaposan kitervelt összeesküvés, egy csapda része, ahogy azt a cím is sugallja.
Lehetett volna dupla vagy tripla csavar is a végére, hogy Kang végül ki mellett játszik, álca-e csak minden, és csak le akarja leplezni a bűnszervezetet, vagy… Vagy. És szerintem belefért volna a történetbe. Sokkal inkább, mint az antraxos, “X hónapom van már csak hátra, mert addig elég az ellenanyag“, le nem tartóztatós, ikertestvéres szálak, melyeknek látszólag nem volt semmi értelme.
Az egész japán-koreai tematikát nem értem mostanában néhány történetnél (Voice S2-3, ez). Hogy japán-koreai származású vagy érdekeltségű bűnügyi körök felfoghatatlan szörnyűségeket hajtanak végre a kisemberek ellen. A két ország közti, állandóan feszült viszonyt ismerve mégis ki gondolja, hogy ez egy jó ötlet? Mely producer és szponzor szerez és ad pénzt ilyen témájú történetek megvalósítására, és nem mélyíti ez el csak még jobban a szakadékot a két ország közt?
Mindent összevetve, ha az első 5-6 rész dinamikája és összetettsége megmaradt volna a befejezésre, gondolkodás nélkül 10/10-et adtam volna értékelésként (amit nem osztogatok bőkezűen, csak a Signal-, Tunnel– és hasonló kaliberű történetekre). Viszont a befejezés ebben a formában szinte értékelhetetlen. A színészek játéka és a forgatókönyv miatt mindenképpen érdemes megnézni, de a befejezésből ne számítson senki semmi jóra.
BBC The Musketeers S3 – 10/7
Csak hogy ne maradjon ki ez sem. Nem akartam ezt is az utolsó évaddal évekre parkolópályára tenni, mint a The Borgiast.
Összességében… bizonyos dolgok nagyon tetszettek, más szempontból hasonló problémáim voltak, mint a 2. évaddal. A jelmezek, frizurák (nőknél) hihetetlen mértékű fejlődésen mentek át. Vagy teljesen lecserélték a jelmeztervezőt, vagy csak nagyobb büdzsét kapott ez a részleg, de óriási a különbség az eddigiek és a 3. évad közt. Kicsit talán túl nagy is. A testőrök jelmezei jelentős változáson esnek át, jobb minőségű, csatos-szalagos-bőr-selyem kombinációs, rendkívül részletgazdag öltözékeket kaptak, ami csodálatosan áll ezeken a csinos férfiakon. Sok szempontból a 2011-es steampunkos beütésű mozifilm jelmezeire emlékeztetnek, és ez nem feltétlenül rossz. Kicsit furcsa ugyan, hogy mindegyik jelmez teljesen újnak hat, egészen kitűnik a tömegből, míg a statiszták, háttérben sertepertélő pórnép ruházata továbbra is zsákszerű, koszos, szakadt, egyszerű. Szóval rettentő éles a kontraszt, ami miatt furán hat az egész, de jó nézni. Méghozzá nagyon. Hasonlóan tudok nyilatkozni a hölgyek ruháiról. A királyné öltözékei csodálatosan szépek, Milady uszályos ruhái viszont fojtogatóan nagyok, buggyosak, bár talán ezek állhatnak a legközelebb a kor stílusához. Lajos meglepően jól néz ki azok után, hogy két évadon keresztül idétlen pojácaként mutatták be őt. Nagyon jó parókákat adattak a színészre, férfiasabb lett a szakálltól és borostától is, valahogy sokkal karizmatikusabb így. Treville olyan a miniszteri gúnyájában, mintha valami pazar videojátékból lépett volna elő. Az egyetlen, akinél a változás valahogy nem jött be, az Constance volt, annak ellenére, hogy a színésznő haját gyakran nagyon szépre megcsinálták. Nem tudom, hogy terhes volt-e a forgatás során, és el kellett rejteni a hasát, vagy csak meghízott, és emiatt nem tudtak előnyös ruhákat készíteni neki, de mindenben hatalmas darabnak látszott, ráadásul a többi hölggyel ellentétben egyedül neki voltak olyan ruhái, melyekben mintha még járni is nehéz lett volna. De őt leszámítva, csak a jelmezes munkát nézve 10/10 a sorozat, elbűvölő.
Mi volt hát a baj? Hogy a történet már csak névlegesen szól a testőrökről, mert amúgy a cselekménynek semmi köze a regényekhez: Constance férje kényelmes módon meghal, hogy D’artagnan és Constance összeházasodhassanak; Treville elfogadja a király miniszteri kinevezését, a helyét pedig Athos veszi át a testőrök kapitányaként; Aramis 4 évre elvonul szerzetesnek, de persze úgy érzi, nem neki való ez az élet; La Rochelle ostroma helyett – mely klasszikus cselekményszál az eredeti regényben – inkább a a spanyolokkal vívott háború, a spanyol származású királyné okozta konflikus áll ismét/továbbra is a központban; a megmaradt testőrök a hadsereggel együtt a fronton harcolnak, ezalatt Athos a testőrök kaszárnyáját CONSTANCE-ra bízza (!?!?!), aki rendszeresen összezördül a (nemlétező bíboros) gárdistáival… Emellett minden egyes rész mintha arra épülne, hogy történik valami, ami szül valamilyen megbizatást, aminek kapcsán egy vagy több a testőrök közül csapdába/fogságba esik, a többieknek pedig meg kell őt mentenie. Furfangosak, látványosak a mentőakciók, ezzel különösebben nincs baj. A párbajok, tűzharcok, robbantások, csatajelenetek tényleg hihetőek. De mintha kifogytak volna az ötletekből. Nem történik igazán semmi. Kapunk két karizmatikusnak szánt, ám csúnya és gyenge főellenséget Lajos bátyja és öccse, Fülöp és Gaszton formájában, akiknél hellyel-közzel sikerült megőrizni a történelmi hátteret, de nem tudnak hangsúlyosak lenni. Új eltakarító-embereket is kapunk a gárdisták vezetője, Marcheaux és egy elpusztíthatatlan Grimaud formájában, akinek az egész öltözéke olyan, mintha az Assassin’s Creed-játékok egyikéből ugrott volna elő. Nem viccelek, szerintem vagy egy tucatszor meglövik, leszúrják vagy felhasítják valamijét, de egyszerűen mindig túléli. És ez egy idó után bosszantó. Ezzel szemben a hőseinknek mindig kijut a sérülésekből, rendre vágásokkal, súlyosan vérző sebekkel kell szembenézniük.
Minden bája ellenére úgy érzem, a sorozat egy az egyben egy nagy, elszalasztott lehetőség. A csinos és rendkívül jóképű színészek, meseszép ruhák és kalandos zenei aláfestés ellenére hiányzik a szív és a forrásmű iránti elkötelezettség a történetből. Nyilván nem lehet 3 évadra és 30 részre elnyújtani Dumas regényét (vagy mégis…?). De szerintem semmi baj nem lett volna, ha a klasszikus cselekménnyel indul a történet (D’artagnan megérkezése, párbajozás, D’artagnan felvétele a gárdisták közé, illetve hogy hogyan tornázza fel magát a ranglétrán, Buckingham kísértése és a királyné nyakékének visszaszerzése, La Rochelle, stb. stb.), aztán annak befejeztével folytatódik, hogy bemutassa a kort, Lajos uralkodását és annak végét, stb. Hiányzik a bíboros személye, hogy Richelieu-t az első évad után leírtuk, és helyette nincs bevezetve mondjuk Mazarin, mint az utódja. Semmit sem látunk a testőrök és a gárdisták közötti, finomabb csipkelődésből, minden rendkívül kiélezett és vérre menő összecsapás, sérültekkel, árulással. NEM LÁTUNK TESTŐRÖKET. A történet mintha azt akarná elhitetni velünk, hogy Athos, Porthos, Aramis és D’artagnan az egyetlen testőr a király szolgálatában, és nem egy egész csapat. A 3. évadban látjuk ugyan a próbálkozást, ahogy D’artagnan és Constance (pfff!) az újoncok (“kadétok”) kiképzésével foglalatoskodnak. De ez is olyan súlytalan.
És megint előjönnek a szociális témák, melyek előtt olyan furcsán áll az ember. A spanyolokkal vívott háború elől menekültek kérdése, akik közt persze szokatlanul sok a néger, az emancipált nő, aki nem szorul a férfi védelmére, aki lő és vív, verekszik, lop, hogy megéljen, és egyenlőséget, testvériséget propagál a sorstársai közt, bő 150 évvel a francia forradalom előtt (Sylvie). Az erdei “falu” epizódjál dettó ugyanez: a településüket maguk védő nők, akik értenek a csapda állításhoz, íjászathoz és lövészethez, víváshoz, még terhesen is. Ez miért kell?
Csalódott vagyok. Sok szép részletre fogok emlékezni erről a sorozatról, a zenéjét, amit megvettem, biztos sokszor fogom még hallgatni (annak ellenére, hogy az 1. évadból sajnos nem adtak ki filmzenei albumot), a jelmezekre és a csinos testőrökre mosolyogva fogok visszagondolni (a 3. évadra Athosszal nem tudom, mit csináltak, de a korábbi hobó helyett olyan jól belőtték a megjelenését, hogy messze ő volt szerintem a leghelyesebb). De ebből lehetett volna valami sokkal jobb, sokkal több is.
Carnival Row S1 – 10/6
Amolyan derült égből villámcsapásként szembesültem ezzel a sorozattal, amit a Youtube dobott fel egy reklám formájában, nem sokkal, az indulása előtt. Varázslatos, tündéres, steampunk-hangulatú történetnek tűnt, és ha én lebegő léghajókat látok, akkor abba már azonnal bele kell nézni.
Alapvetően… nem is tudom. A színészi játékkal nincs bajom, egyedül csak ez a Cara Delevigne az, aki gyakran kilóg a sorból, szörnyen tehetségtelen és olyan, mint egy darab fa. Keira Knightly összes alakítása kiolvasható a szeme grimaszolásából, de ettől még nem lesz valaki jó színésznő. “Egy arcom van, amit megtanítottak velem modellként“, de más semmi. Orlando Bloom… úgy öregszik, ahogy a jó bor: a korral nemesedik. 🙂 Orlando Bloomot késő tinédzser korom óta nagyon szeretem, a kalózos-tündés franchise-okon át végigkövettem a pályafutását, így érdekes őt ismét egy kosztümös szerepben látni. A jobbára brit és európai stáb többi tagja számomra nem túlságosan ismert, talán csak a méltatlanul keveset szereplő Jared Harris, akit a Sherlock Holmes – Game of Shadowsban ismertem meg.
A történet… érdekes? Nem tudom. Ha én forgatókönyvíró lennék, nem így vágnék bele egy világ-teremtésbe. Mert az első rész elején az a 4-5 mondatnyi “háttérinfó” valami nagy háborúról és szembenálló felekről nem ér az ég világon semmit. Belecsapunk a lecsóba úgy, hogy nem tudjuk, hol vagyunk, mikor, milyen országban, milyen államformával, milyen kormányzati vagy vallási berendezkedéssel, kissé ambivalens technológiai szinttel (gázlámpák, lovaskocsik, viktoriánus környezet kontra repülő, szőnyegbombázást végrehajtó léghajók, injekciós tűvel magukat beoltó farkasemberek, stb.). Nem tudjuk, hogy ki a jó, hogy a szemben álló felek miért állnak szemben egymással (csak sejtjük, hogy egy 3. fél, a tündérek népének földje alatt rejtőző természeti kincsek miatt). A sok bizonytalanság láttán első pillantásra csak annyi jön le a nézőknek, mintha a sorozat a bevándorló idegenek és a befogadó emberek közti ellentétekre, ellenségeskedésre lenne kihegyezve (reflektálva modern világunk aktuálpolitikai konfliktusaira), valamint a női emancipációra, ami a Delevigne által megformált “majd én egyedül megmutatom mindenkinek, mire vagyok képes, és elboldogulok a férfiak nélkül is” Vignette karakteréből kiérződik.
Pedig szól ez a történet nagyon sok minden másról is. A kor, a jelmezek és a díszletek a 19. század végének Londonjára emlékeztetnek, a címadó Carnival Row utca, ahol a legtöbb, legkülönfélébb bevándorló él, pedig Whitechapel-re, ahol a valódi Hasfelmetsző Jackhez hasonlóan a sorozatban is egy rejtélyes gyilkos tartja rettegésben az ott élőket. Míg az Orlando Bloom által megformált rendőr e gyilkosságokat próbálja felgöngyölíteni, a politikai elit csak folyamatos csatározásokkal van elfoglalva. A bevándorló tündérek, patások igyekeznek boldogulni (ki kurtizánként, ki tisztességes kétkezi munkával), de az idegengyűlöleten nehezen tudnak felülkerekedni. De amikor leszáll az éj, az emberek, akik oly fennhangon hirdetik az idegenellenes nézeteiket, gyakran a bevándorló, egzotikus tündérek kéjbarlangjaiban kötnek ki.
Miért vagyok hát ennyire bizonytalan a történettel kapcsolatban? Mert miután az első részekben ott találjuk magunkat a forgatagban, elkezdenek jönni az évekkel korábbi visszatekintések, amikből megtudjuk, mi miért úgy van a jelenben, ahogy. Igen ám, de amíg ez pl. egy Szolgálólány meséjénél beválik, mert a folyamatos narráció nem hagy minket elveszni, addig itt erről szó nincs, és a néző csak zavartan kapkodja a fejét. Itt nincs regény, melynek a cselekménye előzetes ismereteket feltételezhetne, itt mindennel újonnal szembesülünk. Ezért mondom, hogy én ezt a világ-építést nem így kezdtem volna.
Az első részben kellett volna, akár csak egy narráció kíséretében bemutatni a háttértörténetet, hogy itt vagyunk, ezt az évet írjuk/időszámítást használjuk, ilyen fejlett a világunk, ilyen és ilyen birodalmak vesznek körül bennünket, amikkel ilyen vagy olyan a viszonyunk. Hogy ez és az háborúhoz vezetett, melynek ilyen meg olyan kimenetele lett, és az társadalmunkban mihez vezetett (bevándorlás, idegengyűlölet). Mert az biztos, hogy a kreativitásból nem volt hiány, néha már túl sok is az az idegen hivatkozás vagy felkiáltás, amivel a szereplők valamire reflektálnak, és ami alapján éreznünk kellene valamit, de mivel fogalmunk sincs, miről van szó, nem érzünk semmit. Ilyen pl. a rendszeres “by the Martyr!“-felkiáltás, amiről fogalmunk sincs, micsoda, mert mintha a politikai vezetőket is így emlegetnék.
Amivel viszont nem tudok mit kezdeni, az a névadás. Olyan nevetséges neveket kapnak a szereplők, hogy amögött még JK Rowling (Harry Potter) és és Suzanne Collins (Az éhezők viadala) is elbújhat. A HP világa még OK, ott varázslatos minden, meg a brit nevek amúgy is gyakran furcsák. Az éhezők viadalában már erősen fogcsikorgatósra sikerült a legtöbb név (Peeta, Haymitch Abernathy, Beetee, Finnick Odair, Effie, Cinna… gyakorlatilag mindenki… urgh!). De itt…! Ez mindent leköröz. SÍRTAM! A röhögéstől. Néhány példa:
Orlando Bloom – Rycroft Philostrate
David Gyasi – Agreus Astrayo
Jared Harris – Absalom Breakspear
Indira Varma – Piety Breakspear
Ronan Vibert – Ritter Longerbane
Erika Starkova – Aisling Querelle
AGYRÉM.
Return – 10/7 ~ 10/8
A kórházba kerülésem idejére próbáltam keresni magamnak egy jó kis sorozatot, és bár az idei felhozatalból több is van, ami felkeltette az érdeklődésemet (Chronicles of Aseudal, The crowned clown, Memories of Alhambra, Hotel del Luna), mégis egy tavalyi történetet választottam. Nem sokat tudtam róla, csak annyit, hogy Lee Jinwook szerepel benne, akit többé-kevésbé eddig minden látott sorozatában kedveltem (és akinek ez volt a visszatérő sorozata a 2016-os szexuális zaklatásos vádak után), és Shin Sungrok, aki viszont minden alakításában zseniális. Volt még pár karakter, akit ilyen-olyan szerepekből ismertem, a legtöbb női karaktert viszont máshol még nem láttam, úgyhogy az ilyen mindig is lutri. Mivel a kórház és az előttem álló műtét kapcsán szerettem volna elterelni a figyelmemet a kórházas, orvosos sztorikról, azt akartam, hogy olyasmi sorozatot válasszak, mai megdolgoztatja kicsit az agyam, és segít kiszakadni a hétköznapokból. Emellett valahol ott motoszkált bennem egy bizonytalan emlék, hogy mintha azt hallottam volna anno erről a sorozatról, hogy mennyire szenzációsan jó, mekkora sikere volt, ezért emiatt bele is vágtam.
Alapvetően… nehéz lenne röviden körvonalazni, hogy mi is a cselekmény röviden. Mert annyi szereplő van és annyi fő és mellék történetszál, hogy nagyon gyakran elvész a néző, hogy most miről is van szó. És a sorozat feléig ez is volt a fő bajom a cselekménnyel. Nem volt egyértelműen meghatározva, hogy ki vagy kik a főszereplők, kik a mellékszereplők. Mindenki egyformán sokat vagy épp keveset szerepelt, és egy sorozatot nem lehet 14/34 részen keresztül 7-8 főszereplővel maximumon járatva futtatni, mert az nem vezet sehova. Miért pont a sorozat felénél változott meg a véleményem? Talán köze van ennek ahhoz, hogy a főszereplő(nek szánt) színésznőt lecserélték egy másikra, mert nem volt elégedett azzal, amennyit a karaktere szerepelt (ez volt a hivatalos változat, persze…). Viszont onnantól kezdve elindult egy változás a történetben, ami elkezdte szépen kibogozni nekünk az addig kusza cselekménycsomót, hogy a végére szépen, egy tisztán kivehető szál legyen belőle a befejezésre. És ez remekül sikerült neki.
Adott egy gazdag baráti társaság, vállalat-tulajdonosok, örökösök, a szokásos csebol bagázs: Kang Inho (Park Kiwoong), Oh Taeseok (Shin Sungrok), Kim Hakbeom (Bong Taegyu) és Seo Junhee (Yoon Jonghoon). Egyiknek-másiknak van felesége (Inho és Taeseok), a harmadik állandóan kurvázik és halomra vásárolja a drága sportautókat, annyi pénze van (Hakbeom), a negyedik meg nagy jó dolgában még súlyos drogfüggőségben is szenved (Junhee). A négy barát gyerekkorától kezdve együtt lóg, minden titkot megosztanak egymással, és van egy közös legénylakásuk is, ahol kiszórakozhatják magukat feleségek és gyerekek távollétében (csajozás, ivás, drogozás, parti, stb.). Ezt a legénylakást használja Inho (a családapa közülük) arra, hogy régi szeretőjével újra és újra találkozzon, és csalja a feleségét, Narát. A szerető, Mijeong azonban egyre többet akar a férfiból, követi a feleségét és a gyerekét is, sőt, végül beköltözik a szomszéd házba, melléjük. A négy barát persze mélyen titkolja Nara előtt, hogy mind tudnak az afférról, Inho azonban egyre jobban feszült az állapotok miatt, és egy nap csúnyán összevesznek Mijeonggal.
Egy békülőszex után a férfi hazamegy, a nőt azonban barátai holtan találják egyikük kocsijának csomagtartójában. A három barát, Taeseok, Hakbeom és Junhee úgy dönt, megszabadulnak a hullától, hogy barátjukat nehogy emiatt őrizetbe vegyék. Egy bőröndbe rejtve elássák a holttestet, de az nem sokkal később előkerül, és borul a bili. Inhót letartóztatják, kitudódik a házasságtörés, elindul hát a nyomozás, hogyan történhetett a gyilkosság. Nara, aki ügyvédnek tanult, de praktizálni már nem sok ideje volt a terhesség miatt, vállalja a férje védelmét a neves ügyvédnő, Choi Jahye segítségével, akire mentoraként tekint. Choi Jahye híres ügyvédnő az országban, televíziós műsort vezet Return címmel, melyben korábbi bűneseteket mutat be, illetve döglött aktákat igyekszik megoldani. Úgy tűnik, a nő mindig egy lépéssel a rendőrség előtt jár, Dokgo Yeong hadnagy (Lee Jinwook) eleinte esetlenül próbálja begyűjteni a bizonyítékokat Inho bűnösségét illetően. Ahogy azonban egyre mélyebbre ás le a történteket illetően, rá kell jönnie, hogy a négy gazdag barát és Mijeong története sokkal régebbre nyúlik, mint azt sejtette volna, és nemcsak jelen bűntény, hanem egy 10 és egy 19 évvel ezelőtti kapcsán is összeköttetésben állnak…
A sorozat rengeteg témát dolgoz fel, amiért már megéri megnézni. Első pillantársa azt hihetnénk, hogy itt is majd a megszokott sablon jön, hogy a gazdagok bezzeg a törvény felett állnak és mindent megúsznak. Én magam is ebbe a hibába estem, mert gyomorforgatónak érzem már a sorozatokban ezt a fajta ábrázolást. Hamar rájövünk azonban, hogy ők sem érinthetetlenek, és ha nem azonnal, akkor 10 vagy 19 év múlva rájuk is lesújt az igazságszolgáltatás keze. Ilyen szempontból a Return szó találó cím, hiszen a visszatérést több szemszögből is elénk tárja:
– Choi ügyvédnő műsora visszatér olyan bűntényekhez, melyekben nem megfelelő ítélet született
– a bűn nem maradt büntetlenül, végig ott lebeg a tettesek feje felett, és a legváratlanabb pillanatban csap le újra rájuk
– Inho, akinek a házassága előtt viszonya volt Mijeonggal, évekkel később visszatér a szeretőjéhez, aki újra az élete részévé válik
– miután fény derül a házasságtörésre, Inho próbál megbánást tanúsítani, könyörög a feleségének, hogy bocsásson meg neki, aki megpróbálja közös gyerekük érdekében visszafogadni a férfit
– a holtak vissza-visszatérnek, hiába hiszik a gyilkosaik, hogy végleg megszabadultak tőlük
– a 10 és 19 évvel korábban elkövetett bűncselekmények tényleges és közvetett áldozatai is visszatérnek, hogy bosszút álljanak mindazokon, akiknek sikerült megúszniuk a felelősségrevontást.
És még sorolhatnám. Tetszik, hogy nincs egyértelműen, morálisan jó karakter (talán csak a feleség, Nara), mindenkinek van kisebb vagy nagyobb hibája. Van, aki túllép a bűnösség érzésén, és úgy éli az életét, mintha az meg sem történt volna (Taeseok); van, aki úgy érzi, hogy a társadalmi státuszánál fogva bárkivel bármit megtehet, mert gazdag (Hakbeom); és van, akit spirálként magával ragad a bűnös társaság, de legbelül már csak a drog tudja vele feledtetni a történteket (Junhee). Maga Inho is egy nagyon ambivalens karakter, mert míg a Mijeonggal történő veszekedése kapcsán azt hihetnénk, hogy benne is simán ott tombolnak a gyilkos ösztönök, később számos szerencsétlenség láttán megrendül, zokogva könnyekben tör ki, és próbálja jóvá tenni a történteket. A négy nagyon ellentétes beállítottságú férfit remekül alakítja mind a négy színész, egyetlen pillanatra sem esnek ki a szerepeikből.
Mégsem ők, vagy csak ők a főszereplők. A 10 és 19 évvel történt bűnesetek (nemi erőszak és gyilkosság) kapcsán további szereplőket ismerhetünk meg, akikben azóta ott lappang a bosszúvágy, és összefognak, hogy megbüntethessék a felelősöket, vagy legalább elérjék, hogy azok saját magukat leplezzék le. Nagyon érdekes sakkjátszma az, amihez a lépéseiket hasonlítani lehet, és elsőre nem is értünk mindent, amit tesznek. Később azonban összeáll minden.
A záró epizód különösen jó, és szerintem ez tartalmazza a történet legfőbb üzenetét, amire érdemes odafigyelnünk. Nem tudom, hogy ténylegesen úgy készült-e a sorozat, hogy kiszóljon a nézőhöz, felhívja a (koreai) társadalom figyelmét azokra a problémákra, amiket addig bemutatott… de ha igen, remekül tette azt. Hogy igenis figyeljünk oda a jogalkotáskor a fiatalkorúak, beszámíthatatlanok által vagy azok sérelmére elkövetett bűncselekményekre, és az azokhoz kapcsolódó rendelkezésekre, büntetésekre. Hogy a törvény mindenkire egyformán vonatkozzon, ne tudjanak a gazdagok és befolyásos emberek kibújni alóla pénz és kapcsolataik segítségével. Ez egy remek üzenetet hordozó, és a végére rendkívül izgalmassá váló sorozat, amit bátran érdemes megnéznie mindenkinek. Nem szabad feladni az első színésznő fura játéka és hülye manírjai miatt, mert ahogy őt lecserélték, sokkal-sokkal élvezetesebbé váltik a történet.
13 Reasons Why S3 – 10/7
Nem vagyok különösebben az amerikai, iskolás sorozatok rajongója, nem is sokat láttam ebből a műfajból, mert eleve nem tetszik az a rendre sablonos felállás, melyben a gazdagok, a sportolók és magukat fontosnak gondolók szinte úgy érzik, joguk van kegyetlenül bánni a gyengébbekkel, szegényebbekkel, vagy bárkivel, aki nem tetszik nekik – és hogy ebből kerekedjen ki egy újabb és újabb történet. Az ember igazságérzetének az ilyesmi nem tesz jót, és egy idő után nem kíváncsi az ilyesmire. Így igazából csak az olyan sorozatokat néztem meg ebben a témában, amiben volt valami plusz, egy kis extra, amitől kiemelkedett a többi tucatmű közül. Az egyik ilyen volt a Veronica Mars volt, melynek tetszett a nyomozgatós, összetett és több szálon futó történetvezetése. És annak idején, mikor a 13 Reasons Why első évada kijött, úgy tűnt, hogy ennek is hasonló lesz a koncepciója, ezért mertem belevágni (a könyvet nem olvastam). Nagyon tetszett a felépítése, ahogy levezette a történteket, melyek a hősnő, Hannah öngyilkosságához vezettek. Nem azért, mert annyira megsajnáltad a hősnőt, hanem ahogy bemutatta az emberi gyarlóságot, nemtörődömséget és közömbösséget, mely lassan immunissá válik egy segélykiáltásra, ami végül egy tragédiához vezethet. A főszereplő Hannah Baker, akinek a halálához vezető eseményeket ismerjük meg, nem egy pozitív figura. Legalábbis számomra nem. Végig azt éreztem belőle, hogy bár egy szép és a maga módján csinos lány (akit a tinikorban teljesen normális kis “babaháj” miatt csúfolnak ugyan, mégis bájos), egyedi és okosnak tűnik, mégis úgy tesz, mintha mások felett állna, ugyanazt a kirekesztést vagy mellőzést hajtja végre bizonyos emberekkel szemben (Clay), amiben neki volt része, és még csak észre sem veszi a depressziós hisztizése közepette, hogyan viselkedik másokkal. Mintha kétségbeesetten ő is az elithez, a csinos, jóképű és gazdag társasághoz akart volna tartozni, ugyanakkor fölöttük állónak képzelte volna magát, aki lenézi ezt a söpredéket. Nagyon ambivalens volt a karakter, de még így is nagyon szerethető volt a sorozat.
A második évad aztán nagyon elment az amerikai szórakoztatóipart jelenleg átható kérdések irányába, a rassz- és LGBT-kérdések teljesen átszőtték a cselekményt, pedig az alapfelállás, amit hozott, nagyon érdekes volt: az elhunyt Hannah szülei beperlik a sulit és azokat, akik felelősnek tekinthetők a lányuk haláláért, a tárgyaláson pedig tanúskodniuk kell Hannah osztálytársainak, barátainak, és mindenkinek, akit ő maga a kazettáin felelősnek nevezett meg. Ez azonban az ő szemszögükből éli újra az első évadban megismert cselekményt, rávilágítva, hogy nem minden úgy volt, ahogy azt Hannah elmondta, és hogy nem csak ő volt itt az áldozat, hanem sokkal több is történt. Az évad egy rendkívül zaklatott és felfokozott, utolsó részhez ér, ahol az egyik szintén bántalmazott majdnem iskolai mészárlást rendez az őt ért sérelmek miatt, ám sikerül ezt megakadályozni – a nézőknek pedig a 3. évadig várnia kell, hogy megmaradó hőseink hogyan ússzák majd ezt meg.
Ide csatlakozik be a 3. évad, mely már csupán említés szintjén hozza néha szóba az eredeti főszereplő áldozatot, Hannah-t. Helyette in medias res kapunk egy új, fekete, bevándorló és erős akcentussal beszélő, okoskodó, Mary Sue főszereplő lányt Ani személyében, aki (az első évad Hannah-jához hasonlóan) narrátorként végigviszi az egész évadot. Ani mindent tud, mindenkit ismer, és hiába ő az új lány, természetesen mindenki azonnal a bizalmába avatja őt. Ezek a gyerekek, akik az első két évadban egymásnak se nagyon mertek elmondani semmit, és a traumáikból alig bírtak megnyílni, egy jöttment idegen előtt az egész életüket kitárják és az új lány egyből főszereplővé válik. Beköltözik az eddigi “rosszfiú” (erőszaktevő, “menősrác”, stb. stb.) Bryce házába az anyjával, ahol szépen összebarátkozik és összemelegedik vele titokban. Olyan, mintha egyfajta beteges Stockholm-szindróma alakulna ki nála, mert az eddigi szerepéből teljesen kiforduló Bryce most érzelmes, sírós, gondoskodó srácként és szinte áldozatként van beállítva, nem pedig olyasvalakiként, aki droggal látta el a saját barátait, nőket erőszakolt meg, stb. És ez az érzelmes Bryce szinte rabul ejti Ani szívét. A kérdés, miszerint megérdemel-e egy ilyen súlyos bűnlajstrommal bíró ember egy második esélyt a társadalomtól vagy sem, érdekes koncepció lett volna, DE NEM ÍGY. Nem úgy, hogy 2 évadon keresztül megismerünk egy gusztustalan férget, akiből a 3. évadra megpróbálunk pozitív figurát faragni, mint aki jajdemegbánta az addigi tetteit. Hiteltelen, ostoba, idegesítő, Ani pedig egyenesen visszataszító az okoskodásával, előítéletességével. Szóval ilyen szempontból ez az évad csalódás volt, de a szerkezet, a forgatókönyv, a kiszámíthatatlan fordulatok azonban továbbra is hozták az eddig megszokott színvonalat. A 4. évadot még megvárom, hogy mi lesz a befejezés, de ez már nem az, ami miatt eredetileg elkezdtem nézni a sorozatot.
My Country – The New Age – 10/8
Nem ért ugyan véget a sorozat fordítása, így nem szeretném lelőni számotokra a poént . Az epizódokhoz írt elemzések, fejtegetések és vélemények alapján szerintem egyértelmű számotokra, hogy nekem nagyon tetszik a sorozat, mert okos és logikus a felépítése, nincs felesleges búslakodás, lamentálás, minden cselekményszálnak és jelenetnek jelentősége van a későbbiekre nézve, ami egy nagyon alapos és összetett forgatókönyvet sejttet. Én szeretem az olyan történeteket, ahol okosak a hőseink, mert egy-egy karakter ostobasága, céltalansága számomra nagyon le tud húzni egy filmet vagy sorozatot. Itt mindenkinek van célja, haszna, értelme – éppen ezért úgy érzem, hogy szokatlan a történet, abszolút nem olyan, mint a többi koreai, kosztümös dráma. Nagyon tömény, mert mindenre oda kell figyelni, és egy apró figyelmetlenség később a megértés rovására mehet. A cselekmény szépen építkezik, ám a történetvezetésben látom az egyetlen nagy hibáját: a 12. rész végére elérünk egy szinte abszolút csúcspontra, ami nagyon megtöri a sorozatot. Persze a végére vár még ránk egy nagy fordulat, mégsem tudja visszahozni azt a felfokozott, érzelmi állapotot, ami kicsúcsosodott a 12. részre. Azonban a tényhez, hogy a koreaiak nem tudnak rendesen lezárni 1-1 sorozatot, szerintem már rég hozzászokhattunk. Mindezek ellenére ez egy nagyon jó és erős, idei sorozat volt, melynek abszolút nem bántam meg a fordítását.
The Mandalorian – 10/9
9. 100% – Still Loving You
10. AOA – Come See Me
11. ATEEZ – Wonderland
12. KNK – Knock
Kedves Brigi!
BUÉK!
Olvasom műtéted volt, remélem azóta sokkal jobban vagy.
Idén nincs valami hosszú listád ázsiai sorozatokból, pedig mindig szívesen olvasom a benyomásaid róluk, így nagyon nem tudunk összehasonlítani, mert én meg mást nem nézek (csak a tévében ezerszer ismételt Jóbarátok, Szívek szállodája, Csengetett Mylord és hasonló társaikat) 🙂 Viszont a Return és a Trap egy ideje már a gépemen várja, hogy megnézzem.
2019-ben ezekhez volt szerencsém, abban a sorrendben, ahogy láttam őket:
A Poem a Day, 2018: 6
Mad Dog, 2017: 8
Nine: Nine Times Time Travel, 2013: 9,5 /no.1/
100 Days My Prince, 2018: 7
Voice 2, 2018: 7
My Sunshine, 2015 (kínai): 6
Jealousy Incarnate, 2016: 8
Nankyoku Tairiku, 2011 (japán): 5,5
Dream High, 2011: 8
Life on Mars, 2018: 8
Secret, 2013: 4
The Bridal Mask, 2012: 8,5 /no.5/
Duel, 2017: 9 /no.2/
The Smile Has Left Your Eyes, 2018: 7,5
Suspicious Partner, 2017: 6,5
Heartless City, 2013: 7
Rooftop Prince, 2012: 6
Ruler: Master of the Mask, 2017: 7,5
Her Private Life, 2019: 7,5
Baek Hee Has Returned, 2016: 6
Avengers Social Club, 2017: 9 (alá) /no.4/
My Father is Strange, 2017: 8
Hwarang, 2017: 7
Angel’s Last Mission: Love, 2019: 4
Naked Fireman, 2017: 7,5
Black, 2017: 5,5
Babysitter, 2016: 6
Reply 1988 (2015): 8,5
Momikeshite Fuyu, 2018 (japán): 4,5
Mr. Sunshine, 2018: 8
Hotel del Luna, 2019: 7
Coffee Prince, 2007: 5 (második nekiugrásra)
Voice 3, 2019: 9 /no.3/
SKY Castle, 2018-19: 7,5
Coffee & Vanilla, 2019 (japán): 6
Doctor John, 2019: 8
The Fiery Priest, 2019: 7
The Tale of Nokdu, 2019: 7
Prison Playbook, 2017: 7,5 (alá)
(*alá: felfelé kerekítettem ilyen-olyan okból)
Amikbe beletört a bicskám:
Feel Good To Die, 2018: 3 (14/32 amit láttam)
Goblin, 2016: 4 (12/16)
Mars, 2004 (tajvani): 4 (8/21)
Tomorrow Cantabile, 2014: 3 (5/16)
Different Dreams, 2019: 6 (19/40)
Sound of the Desert/Da Mo Yao, 2014 (kínai): – (4/35, ettől szimplán más sztorit vártam)
Idén nem bontom ki őket, de ha valamelyik érdekel, akkor arról szívesen írok.
A 2019-es kínálat számomra megint csak nem bizonyult túl veretesnek. Akár magamtól választottam a sorozatot, akár a népszerűsége okán mások által. Eddig kettő emlékezetest találtam.
Ellenben a 2017-es sorozatokkal továbbra is nagyon jóban vagyok. Lassan egy top30-as listám lesz belőlük úgy, hogy a nagyon jók sem férnek be a 20-ba…
Jelenleg is két ilyen évjáratút nézek: Lookout, és az általad fordított Let’s Shake It!
Amiket betettél klipeket majd belehallgatok, egyik sem ismerős, max a MMM.
Idén nyáron találtam rá a Monsta X-re, és október óta addig rugdosták őket, míg a szívem csücske nem lett teljesen. A Sky Castle-t sikerült egy időben néznem a történésekkel, és annak hányás csebol világa is eléggé egybe- és odavágott. Azóta 1 db 8-ast osztottam ki (azt is Ji Sung miatt kezdtem el nézni). Életemben először kezdtem el újranézni egy koreai sorozatot (Kill Me, Heal Me), de eddig az sem üt akkorát, mint elsőre. Már-már kezdem azt hinni, velem van a baj, nem a sorozatokkal, de azért nem adom fel 🙂 Ha a Lookout-tal végeztem a Rookie Historian Goo Hae Ryung-ot fogom nézni, attól szintén sokat várok.
Kedves Judit!
Köszönöm szépen, neked is boldog új évet kívánok! 🙂
Olvasom műtéted volt, remélem azóta sokkal jobban vagy.
Szerencsére igen, köszi. A műtét egy hosszú és sok nyugtalansággal teli év kicsúcsosodása volt, mert gyakorlatilag az év eleje óta aggódtam, hogy mi lesz velem, ilyen-olyan vizsgálatokra, mintavételekre jártam, és mind-mind olyan eredménnyel zárult, hogy a műtét elkerülhetetlen. Állatira féltem, hogy mi lesz velem, mi lesz, ha meghalok, vagy sosem ébredek fel a műtétből… szóval nem voltam jó helyen lelkileg. Szerencsére a szövettanom jó lett, így legalább megnyugodhattam, hogy nem vagyok rákos. A nyakamat műtötték, viszont megsértettek néhány idegszálat, ami miatt gégebénulásom lett, és sokáig nem tudtam rendesen beszélni. 2 hónap hangterápia után azt mondhatom, hogy nagyjából olyan a hangom, mint rég. Szóval amilyen rosszul indult az év, legalább annyira jól végződött.
Idén nincs valami hosszú listád ázsiai sorozatokból, pedig mindig szívesen olvasom a benyomásaid róluk, így nagyon nem tudunk összehasonlítani, mert én meg mást nem nézek (csak a tévében ezerszer ismételt Jóbarátok, Szívek szállodája, Csengetett Mylord és hasonló társaikat) 🙂 Viszont a Return és a Trap egy ideje már a gépemen várja, hogy megnézzem.
Sajnos valóban, 2019-ben nagyon keveset láttam, remélem, ez az arány idén változik majd. Mindig úgy voltam vele, hogy elkezdenék valamit nézni, akkor nem haladnék a fordítással, és a nézők méltatlankodnának. Rájöttem azonban, hogy kell nekem is az, hogy ki tudjak kapcsolódni, hogy ne csak a fordításon járjon minden gondolatom, mert akkor hamar kiégek. Ezért akarok majd a My country után is egy kis szünetet tartani. Megnézni ezt-azt, ami kimaradt, hogy az feltöltsön energiával, és egy kis lendületet adjon.
Sok jó sorozatot láttál idén, és örülök, hogy a Nine is köztük van, megérdemelten foglalja el szerintem az 1. helyet. Micsoda sorozat volt…! Máig bennem él az emléke.
A 2019-es kínálat számomra megint csak nem bizonyult túl veretesnek. Akár magamtól választottam a sorozatot, akár a népszerűsége okán mások által. Eddig kettő emlékezetest találtam.
Azt mondod? Nálam ugye sok kimaradt, de azt hittem, tavaly kicsit jobb a felhozatal, mint 2018-ban. Úgy összességében azt vettem észre, hogy 2019-ben valamiért arányaiban több kosztümös sorozat készült, oly sok, hogy az akár 2 évre is elegendő máskor. Ez számomra mindenképp meglepő volt. Szerencsére egyre kevesebb az ügyvédes/ügyészes, azoktól már rendesen rosszul vagyok. Viszont kicsit a bűnügyi sorozatokat hiányoltam.
Jelenleg is két ilyen évjáratút nézek: Lookout, és az általad fordított Let’s Shake It!
Örülök! 🙂 Hogy tetszenek? A Lookoutot már régóta nézegetem, hogy el kellene kezdeni.
Amiket betettél klipeket majd belehallgatok, egyik sem ismerős, max a MMM.
Nekem se voltak azok. Idén nagyon nem voltam kibékülve a zenei felhozatallal. Az összes, nagyobb kedvencemnek (BTS, Blackpink) egyszerűen hulladék és hallgathatatlan volt minden, “visszatérő” száma, így mérgemben inkább nem is kerestem a k-popot egy ideig. Aztán Béla csoportjában, a fészbukkon belinkelték a BVNDIT dalát, a Dumbot, és meglepő módon megtetszett. Úgy döntöttem, végighallgatom az idei összes klipet, legyen az kisebb vagy nagyobb előadótól, és meglepetésemre több kisebb vagy számomra eddig érdektelen handától találtam kellemes hallgatnivalót. Szóval azt hiszem, ezentúl kicsit másfelé fogok kandikálni, nem csak a megszokott kedvencek felé. A MMM számomra mindenképp nagy felfedezés, mert azt bár tudtam filmzenei betétdalokból, hogy csodás hangú énekesnőkből áll, de konkrétan klipeket, dalokat eddig nem kerestem tőlük, és megdöbbentett, mennyire tehetségesek.
Monsta-X-et viszont rég nem hallhattam. Tulajdonképpen a High End Crush óta nem foglalkoztam velük különösebben, amiben még újonc csapat voltak. Tudom, hogy léteznek és valamiért nagyon népszerűek a tinilányok körében, de amit eddig hallottam tőlük, különösebben nem hatott meg. Tudsz ajánlani 1-2 nótát tőlük, amivel érdemes kezdeni? 🙂
A Sky Castle jó? Valahogy nem szeretem az ilyen elefántcsonttoronyból kitekintő, sznob gazdagokat ábrázoló sztorikat. Viszont mindenki ódákat zeng róla. Megéri nézni?
Szia!
Úristen, átérzem teljesen. Már attól rosszul vagyok, ha elvágom valamim és vért látok. Egyik évben elküldtek góckutatásra tetőtől talpig, agyi MRI-től béltükrözésig mindenre, úgy hogy annyira rám ijesztettek előtte (fiatal vagyok még és társai), hogy az utcán sírtam hazafelé. Enyhe vérzékenységen kívül nem találtak mást szerencsémre. De még ezeket a vizsgálatokat sem kívánom senkinek, nem a műtétet.
Lehet jobb a felhozatal a ’18-ashoz képest, csak még én nem találtam meg a nekem igazán tetsző sorozatokat. A Hotel del Luna és a Fiery Priest egyszer nézős számomra, fél év múlva már nem sokra fogok emlékezni belőlük. A Tale of Nokdu első pár része 9-esnek indult, de annyira megváltoztatták a cselekmény fő szálát, hogy a közepétől már untam. Ugyanez volt a helyzet a Her Private Life-fal is, annak is csak az első fele volt igazán szórakoztató. A Voice 3 meg lehet csak nekem volt magas színvonalú, úgy látom ezzel is egyedül maradok 🙂
Őszintén szólva a Let’s Shake It nekem nagyon debil helyenként, viszont a karaktereket megkedveltem. A főpasinak olyan könyvolvasós hangja van, hogy hm..
A Lookout nagyon nézeti magát, mindig történik benne valami, egy percre sem unalmas. Az első résztől már megnyert magának. Remélem a vége felé is hasonló lesz.
Zeneileg úgy működöm, hogy amit szeretek, azt hallgatom. Nem követem a trendeket, nem tudom ki mitől és hol népszerű. Emberileg kötődöm, amelyik együttesben csak egy tag megnyert magának, azt követni fogom.
A Monsta X esetében érdemes komplett albummal próbálkozni, mert kreáltak nekik egy edm-mel tarkított title track főirányzatot, amit követnek, mert védjegy (vagy nem tudom). De sosem az a legjobb számuk róla (szvsz), és az angol nyelvű zenéik is eltérnek ezektől műfajilag.
Nem tudom mennyire egyezik az ízlésünk, csak azt tudom ajánlani, amiket én nagyon szeretek: Underwater, In Time, The Tiger Moth (Shopping King Louis egyik betétdala, már abban is imádtam), Calm Down, Middle of the Night, Mohae, Oh My. Visszatérőből a Jealousy és az Alligator áll hozzám a legközelebb. A collab dolgaik is jók szoktak lenni. Na és az Ongshimi, az kihagyhatatlan 🙂
A Mamamoo zenéivel jól megvagyok, csak ne lássam őket (nekem too much). Lányok közül én a Dreamcatchert kedvelem mostanában, jó kis jrock-os fíling.
Sky Castle-t objektíven nézve nem tudtam lejjebb pontozni, mert színjátszásilag és sztoriban is kiemelkedő. Az egy másik dolog, hogy mennyire fekszi meg az ember gyomrát a meglepően realista megfilmesítése a 3. generációs cseboltársadalomnak. A negatív főhősnek kijárt volna a szívlapát, viszont nagyot dobott a többiek karakterábrázolásán. Mindenkiből kihozta a legjobbat és legrosszabbat is. A kiállhatatlan apa és anyafigura itt is meg volt, ahogy a dicsőségre áhítozó hason csúszó pancser, és öngyilkosságba menekülni vágyó karakter is. Rémálmomban se szülessek ilyen családokban újra. Inkább legyek egy senki, mint egy nagynevű család eltorzult életszemléletű gyermeke. Konkrétan a maradék életkedvemet is elvette időnként. Ha arra vagy kíváncsi ajánlom-e neked megnézésre: NEM! Bizonyos lelkiállapot és egyéni ízlés függvénye is, de hogy ettől nem lesz több kedved fordítani, azt garantálom 🙂
Szia!
Úristen, átérzem teljesen. Már attól rosszul vagyok, ha elvágom valamim és vért látok. Egyik évben elküldtek góckutatásra tetőtől talpig, agyi MRI-től béltükrözésig mindenre, úgy hogy annyira rám ijesztettek előtte (fiatal vagyok még és társai), hogy az utcán sírtam hazafelé. Enyhe vérzékenységen kívül nem találtak mást szerencsémre. De még ezeket a vizsgálatokat sem kívánom senkinek, nem a műtétet.
Örülök, hogy jól alakult!
A Hotel del Luna és a Fiery Priest egyszer nézős számomra, fél év múlva már nem sokra fogok emlékezni belőlük.
Hm. Alapvetően a Fiery Priest-tel kapcsolatban szkeptikus voltam/vagyok, mert annyira nem szeretem a horrort, a nagyon természetfeletti, szaratós dolgokat. És fura mód 2019-ben mintha több ilyen tematikájú sorozat és film is kijött volna nagyjából egyszerre, aminek nem is értettem az okát. A Luna-t viszont olyan sokan dicsérték… azt hittem, jobb.
A Tale of Nokdu első pár része 9-esnek indult, de annyira megváltoztatták a cselekmény fő szálát, hogy a közepétől már untam.
Amikor a fordítási fiaskó volt a sorozattal, Jinnie-vel belenéztünk, de megmondom őszintén, az első részből 10 percig se bírtam. Idétlen volt, összeszedetlen, valahogy olyan semmilyen. Nyilván nem szabad az első 10 perc alapján megítélni az egész sorozatot, és lehet, hogy majd nekifutok még egyszer, de sok kedvem nincs hozzá.
A Voice 3 meg lehet csak nekem volt magas színvonalú, úgy látom ezzel is egyedül maradok
Meg kell mondjam, jobban szerettem a 3. évadot, mint a 2.-at. A produkció minősége jóval erősebb volt, egyedül azt nem szerettem, ahogyan végződött – bár meg kell hagyni, kellőképpen nyitva hagy és egyben le is zár mindent, így ha van pénz, simán folytathatják, ha nincs, befejezettnek is tekinthető.
Őszintén szólva a Let’s Shake It nekem nagyon debil helyenként, viszont a karaktereket megkedveltem. A főpasinak olyan könyvolvasós hangja van, hogy hm..
Ezt elismerem. A humora gyakran nekem is sok volt. 😀
Köszönöm az ajánlást a Monsta X-hez!
A Mamamoo zenéivel jól megvagyok, csak ne lássam őket (nekem too much). Lányok közül én a Dreamcatchert kedvelem mostanában, jó kis jrock-os fíling.
Solar különlegesen szép szerintem, és állati szexi az Egotisticben, főleg a rúdtánc közben. 😛 Hwasánál pedig tetszik, hogy végre nem egy általános iskolás kislány testével próbál valaki felnőtt énekesnőként szexisen viselkedni, hanem igazi, nőies vonalai vannak, tényleg felnőttnek néz ki.
Rémálmomban se szülessek ilyen családokban újra. Inkább legyek egy senki, mint egy nagynevű család eltorzult életszemléletű gyermeke. Konkrétan a maradék életkedvemet is elvette időnként. Ha arra vagy kíváncsi ajánlom-e neked megnézésre: NEM! Bizonyos lelkiállapot és egyéni ízlés függvénye is, de hogy ettől nem lesz több kedved fordítani, azt garantálom
😀 😀 😀 Oké, értettem! 😀
Én sem nézek horrort, még nappal sem. A Fiery Priest egy nyomozós-vígjáték, amire te gondolsz az egy másik papos sorozat lehet, talán a sima Priest, de még inkább a The Guest. A Hotel del Luna (hirtelen felbukkanó ronda szellem) és a Voice 3 (élve kínzás és a sorozatgyilkos elöl bujkálás csak az első részből) viszont használt horrorisztikus elemeket.
A nagyon fantáziavilágú/sci-fi dolgokkal is eléggé hadilábon állok, ritkán találok nekem tetszőt. A klasszikus filmeket is kerülöm (Star Wars, Harry Potter, stb.), így az én véleményem ebben a műfajban abszolút nem mérvadó 🙂 Sokak kedvencét a Goblint sem fejeztem be. Egyedül az időutazós sztorikat szeretem, illetve a misztikusokat, ahol emberi marad a főhős.
az első részből 10 percig se bírtam
Nem egy kedvenc sorozatom indult úgy, hogy jó ég, mi ez? Ahogy a történetek vége is összecsapott sokszor lenni (Lookout is ilyen lett..), úgy a kezdésük is. Ez valami ragályos betegség lehet náluk, ezért úgy döntöttem, hogy mindnek amibe belekezdek, adok legalább 4-5 rész esélyt.
A Voice 3-mal viszont nekem a sorozat befejeződött, ha készítenek hozzá 4.-et az már csak névleg fog hasonlítani. Egyik főszereplőt kiírták, a másik meg könnyített munkát kell kapjon, vagy nagyon komolytalanná teszik az egészet.
A MMM nekem a BTOB női megfelelője mind hangban, mind viselkedésben. Valaki vagy vicces bolond legyen vagy ‘király/nő’, szerintem ez a kettő üti egymást, innen jön a too much.
Ha klippes számokat szeretsz elsősorban hallgatni -ismerkedés gyanánt-, akkor az utolsó írásom óta akadtam rá a Stray Kids-re, őket tudom ajánlani, jó kis nótáik vannak. (Levanter, I Am You, Awkward Silence – ezeket le is mentettem első hallás után.)
Köszönöm a My Country feliratait, biztosan meg fogom nézni a közeljövőben. Főleg, hogy Yang Sejong is elmegy katonának, őt sem mostanában fogjuk újra látni.
Szia!
Nem értem, hogy felejthettem el válaszolni. Bocsi. 🙁
Én sem nézek horrort, még nappal sem. A Fiery Priest egy nyomozós-vígjáték, amire te gondolsz az egy másik papos sorozat lehet, talán a sima Priest, de még inkább a The Guest.
Ó, lehet. Annyi ilyen témájú jött ki egyszerre, hogy már nem tudtam nyomon követni.
Sokak kedvencét a Goblint sem fejeztem be.
Én azt a vetítéssel élőben néztem, de a végére már nagyon sok volt az érzelemből. Még egyszer biztos nem tudnám megnézni. Meg az egész Gong Yoo/Lee Dongwook ajnározás is az agyamra ment a végére.
Egyedül az időutazós sztorikat szeretem, illetve a misztikusokat, ahol emberi marad a főhős.
Azokat én is szeretem! 🙂
Nem egy kedvenc sorozatom indult úgy, hogy jó ég, mi ez? Ahogy a történetek vége is összecsapott sokszor lenni (Lookout is ilyen lett..), úgy a kezdésük is. Ez valami ragályos betegség lehet náluk, ezért úgy döntöttem, hogy mindnek amibe belekezdek, adok legalább 4-5 rész esélyt.
Nem zárkózok el előle, hogy egyszer majd valamikor újra belenézek, de biztos nem most lesz. Egy kedves barátnőm nézte meg nemrég, ő se mondott róla semmi jót.
A MMM nekem a BTOB női megfelelője mind hangban, mind viselkedésben. Valaki vagy vicces bolond legyen vagy ‘király/nő’, szerintem ez a kettő üti egymást, innen jön a too much.
Ó, az engem lassan kevéssé érdekel, hogy magánéletben vagy a showműsorokban hogyan viselkednek ezek az énekesek. Az egészet annyira megrendezettnek és hamisnak érzem, hogy inkább ezzel a részével nem is foglalkozok. Úgyis csak a zenét hallgatom, az számít, hogy az újra és újra meghallgatható legyen, és nem az, hogy milyen az énekes/énekesnő.
A Stray Kidstől hallottam már pár dalt/klipet, valóban nem rosszak.
Köszönöm a My Country feliratait, biztosan meg fogom nézni a közeljövőben. Főleg, hogy Yang Sejong is elmegy katonának, őt sem mostanában fogjuk újra látni.
Nagyon szívesen, remélem, tetszeni fog! 🙂
Sajnálom, hogy bevonul, de inkább legyen túl rajta most.
Szia!
Ó, ne aggódj. Ez legyen a legkevesebb, hogy több oldalon amit látogatsz, mikor jutsz el egy-egy hozzászóláshoz 🙂
Meg az egész Gong Yoo/Lee Dongwook ajnározás is az agyamra ment a végére.
Csak halkan jegyzem meg, hogy én alapból nem értem a felhajtást körülöttük. De nem ez az első eset, mikor nem értek egyet a többség véleményével.
Azokat én is szeretem!
Igen, látom most is egy ilyet fordítasz 🙂 Sok kitartást hozzá! Én csak videóklipekhez csináltam időzítést saját használatra, és tudom mennyire időigényes.
ő se mondott róla semmi jót
Vacilláltam, hogy a Nokdut kezdjem el vagy a Rookie Historiant. De egy vicces jelenet döntött, amiről utólag kiderült, hogy az volt a tetőpont…
Utólag már megbántam, hogy nem az utóbbiba kezdtem bele végül. Rég nevettem ennyit sorozaton. Igaz a főszereplőket lecserélném, de a többiek zseniálisak.
Úgyis csak a zenét hallgatom, az számít, hogy az újra és újra meghallgatható legyen
És te teszed jól. Az a része a kisebb, hogy mit látsz belőlük, mert tudjuk, hogy az életük gyakorlatilag nem az övék, hanem az ügynökségek diktálnak.
De hogy mennyi arctalan kívülálló (alias netező) akar még abba a minimális magánszférájukba is beleszólni az az igazán kiakasztó.
Sajnálom, hogy bevonul, de inkább legyen túl rajta most.
’92-es, úgyhogy korából fakadóan muszáj neki.
Szia!
Igazán megértő vagy, köszi! 🙂
Csak halkan jegyzem meg, hogy én alapból nem értem a felhajtást körülöttük. De nem ez az első eset, mikor nem értek egyet a többség véleményével.
Dettó. Rendesen hányok, amikor azt látom, hogy álompasiként vagy istenként tömjénezik azóta is. :O
Igen, látom most is egy ilyet fordítasz 🙂 Sok kitartást hozzá! Én csak videóklipekhez csináltam időzítést saját használatra, és tudom mennyire időigényes.
Köszi, valóban az, de lassan belejövök. A javítás és különböző dolgoknak utánajárás az, ami igazából jóval hosszabb idő. De még mindig rövidebbek szerencsére az epizódok, mint egy koreainál…
Utólag már megbántam, hogy nem az utóbbiba kezdtem bele végül. Rég nevettem ennyit sorozaton. Igaz a főszereplőket lecserélném, de a többiek zseniálisak.
Akkor előrébb fog kerülni a listámon. 🙂 Januárban volt időm kicsit nézelődni, már a második koreai sorozatot fejezem be, így lesz majd miről értekeznem a féléves összefoglalónál. 🙂
Wow, akkor jól belehúztál, ha már kettőt is láttál. Én is annyit néztem végig, pedig nem is fordítok 😀