Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 30. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.
~ 30. fejezet ~
Másnap reggel Vidrovszki és Puszedli számba vette a zsákmányt, és együtt indultak útnak a piacra. Először a kígyóbőrt és pókselymet próbálták értékesíteni, a kereskedőt azonban kellett azért győzködniük, hogy nyélbe üthessék az üzletet. Együtt a kettőért 43 érmét alkudtak ki. Látva, hogy egy szép állapotú lantot is cipeltek magukkal, a vevő hajlandó volt további 5 érmét adni nekik érte és a hőskölteményes könyvért, a két kalandozó pedig nagylelkűségéért cserébe az ónserleget ajándékba oda is adta neki. Az egér a hangszert unokaöccsének szánta, akinek minden vágya volt, hogy dalnok lehessen.
– Látod? Milyen szép tokot tudsz majd neki a bőrből készíteni! – kacsintott rá Vidrovszki.
A kereskedő meghívta őket este a kocsmába egy kupica gyógynövénylikőrre, hogy elmesélhessék nekik kalandjaikat, bármily véresek és szörnyűek voltak is, amiből aztán újabb hősköltemény születhet. Vidrovszki, aki mindenhol könnyedén barátkozott a helybéliekkel, elégedetten szemlélte az üzletet, és biztonságba helyezte az összeget az erszényében.
Tüskefog, Mocsi és Retekszisz eközben útnak indult az előző ütközet helyszínére. A szekér a lisztes zsákok lepakolását követően jóval könnyebb volt, visszafelé jövet a megcsonkított sastetemek nehezítették csupán haladásukat. Az Erdei Szövetség megmaradt tagjait egy szerény jelöléssel ellátott, közös sírba temették. Úgy döntöttek, útközben megpróbálják felderíteni a térképen jelölt és általuk álcázott járatot is. Elrejtették a szekeret, és bekukkantottak az alagútba.
– És természetesen most sem hoztunk fáklyát… – morogta Retekszisz, aki rettentő dühös volt magára, hogy nem készült fel jó előre.
– Rögtönözzünk valamit! – kezdett el turkálni a táskájában Tüskefog. – Kovakő van szerintem mindenkinél egy pár…
– Nálam van – bólogatott Mocsi.
– Az orvosi felszerelésem fertőtlenítő alkoholjából is van még egy kevés. Itassunk át valami szövetet vele, és meglátjuk, meddig tart ki!
A sasok öltözékéből letéptek egy nagyobb gombócnyit, a faágak közül is sikerült 1-1 vaskosabban találni, amiből fáklyát eszkábálhattak.
– Majd én viszem! – ajánlotta Tüskefog.
Két társa szorosan mögötte haladt, nem sokkal később, az alagútba való leereszkedést követően azonban mindketten majdnem orra estek benne.
– Vigyázzatok! – mutatott előre a herceg, ahogy egy avarral álcázott, sün- és sültüskés csapdát fedezett fel, mielőtt még belesétálhattak volna.
A mélyedés peremén, a falnak lapulva ki tudták kerülni, Tüskefog pedig megjelölte a helyet, hogy visszafelé nehogy beleessenek.
Egy vastag pókfonalon haladtak tovább, ekkor azonban egy deszkaajtó az üreg tetejéről kivágódott, és arcon csapta a sült.
– A gyönyörű orrom…! – jajdult fel keservesen a herceg, és szédelegve próbált megkapaszkodni.
Zsongott a feje az ütéstől, az orra pedig kegyetlenül feldagadt.
Mocsi átvállalta a csapat vezetését helyette, mert csapdakészítésben és azok felismerésében volt jártassága. Rögtön észre is vett a következő lehetőségnél egy újabb botlózsineges csapdát, mely egy mérgezett tüskékkel szőtt hálót hullajtott volna rájuk felülről, így viszont sikerült hatástalanítania azt, és eltette a táskájába.
Az alagút végéhez értek, ahol egy pókháló közepén egy nagyobb pókot pillantottak meg. Tüskefog csendben előhúzta a lándzsáját, és a többiek is fegyvereikért tapogatóztak. Retekszisz a fáklya fényében hunyorogva megcélozta, és el is találta a lényt, de ahogy közelebbről szemügyre vették, látták rajta, hogy már rég halott lehetett. A hálója mögött egy nagyobb, míves, vadvirágos motívumokkal díszített láda lapult.
A kalandorok izgatottan összepillantottak. Retekszisz kelletlenül odatérdelt elé, hogy szemügyre vegye sajátos zárszerkezetét, és megpróbálja feltörni. Türelmesen várták és világítottak neki, mire a láda kattant egyet. Kíváncsian felnyitották a fedelét. Mindennek a tetején egy pókselyem fonálból készült hófehér csipkeruha hevert, alatta egy nászéjszakai selyemhálóing, egy már ismert, vadvirágos motívumos selyemfőkötő, egy ugyanilyen konyhai kötény, és két szett dunyha és vánkos a legfinomabb, puha tollal bélelve.
– Ezt… valamilyen madárra szabhatták – állapította meg Mocsi, ahogy kiemelte a ruhadarabokat.
– Van egy bevésés a láda belsejében! „Vajszívű Vörösbegy Robin tulajdona…”
– Volt… – vigyorgott Retekszisz.
– Van még! – nevetett Tüskefog. – „Ne lopd el, mert ebben temetlek el!” Elég konkrét az üzenet, mit szóltok hozzá?
– Az legyen majd a vevő baja – jegyezte meg a rókalány.
– Ha elvisszük a ládát, otthon ki tudom csiszolni belőle a belevésett feliratot – ajánlotta a repülőmókus.
– A dunyhát itt is el tudjuk adni, az már egy nagyobb teher, amitől meg tudnánk szabadulni. A ruhákat viszont lehet, hogy érdemes a következő településig magunkkal vinni, nehogy véletlenül valaki felismerje, vagy akár itt lakjon a településen ez a Robin – javasolta Tüskefog.
Társai bólintottak és elindultak kifelé a járatból.
A ládát feltették a szekérre, és letakarták, nehogy bárkinek szemet szúrjon. Estére értek vissza Tölgyvárra. Tüskefog rákanyarintotta a köpenyét, így a fogadóban senki sem ismerte fel a ládát, könnyedén feljutottak vele a szobájukba, melyet kifizettek egy újabb éjszakára. A többiekkel együtt összegyűltek és lelkesen várták a vacsorát, mert mindannyian kimerültek. Vargányás céklalevest szolgáltak fel, melynek a szakács a „Vagányok vére” fantázianevet találta ki. Makk-krémes veknivel tálalták, és kaptak hozzá veremben érlelt kenyérpudingot is.
– Fejedelmi étek…! – nyüszítette a sül.
Fojtott hangon elújságolták egymásnak eredményeiket, sikereiket. Puszedli őszintén gondolkodóba esett a selyemruhák hallatán, de a többiek végül meggyőzték, hogy többet ér, ha eladják, mintha megtartaná.
– Na és nektek sikerült eladni mindent?
– Hajjaj, de még hogy! – bólintott Vidrovszki. – Szép kis összeget sikerült bezsebelnünk! – mondta, majd kiosztotta mindenkinek a jussát. – És még egy meghívást is kaptunk a helyi kocsmába, ahol mi leszünk a főattrakció!
– Mit kell majd csinálnunk?
– Elő kell adnunk a szörnyekkel teli alagút kalandjait!
Miután végeztek az evéssel, a fogadó mellett álló szekéren letakart sashullákat készültek leadni Eduárdnak, de nem találták otthon az egeret.
– Különleges küldetésen vesz részt! – mondta hitvese. – A rendőrségen viszont várnak benneteket, ahol a preparátor is már alig várja, hogy meggyalázza ezeket a szárnyasokat!
A város őrsége különösebb utasításokkal nem rendelkezett számukra, így a tetemek leadását követően útnak indultak a kocsmába, a Mokka szomszédságában álló Mekkába, ahol már népes kis társaság várta őket.
Épp egy bárd szórakoztatta őket humoros történeteivel.
– Mit csinálnak a várvédők, ha unatkoznak?
A tömegen morajlás futott végig, rettentően élvezték az előadását.
– Nem tudjuk! Mit csinálnak?
– Hát elfoglalják magukat!
Közönsége felszabadultan, sörmámorban kacagott.
– Holtában is percenkét négyet-ötöt fordul!
– Nem tudjuk! Mi az?
– Grillsas a nyárson! – felelte a bárd, amire még nagyobb sivalkodás kelt életre.
A kereskedő észrevette őket, és hevesen integetni kezdett, hogy beljebb invitálja a kalandorokat. Hellyel kínálta őket asztalánál, ahol idősebb és fiatalabb egerek vették körül őket.
– Ifjúság, nektek most már takarodó! – fordult a kicsikhez, és küldte őket aludni. – Ti pedig, barátaim, üljetek le!
Rögtön felszolgálták a beígért italt és hozzá gyümölcskenyeret és sört is kaptak kísérőként.
– Drága jó, uram! – kezdte Tüskefog. – Engedje meg, hogy bemutatkozzak! Sültuppi testőrkapitány vagyok! Köszönjük, hogy meginvitálta barátainkat, és rajtuk keresztül minket is!
Az egér rögtön bemutatta nekik unokaöccsét, a soványka, viráglelkű, bársonykabátkás Cickány Csongort, aki zavarában azt se tudta hirtelen, melyikükre nézzen. Finom mancsát mindegyiküknek odanyújtotta, hogy bemutatkozzon, Mocsi és Puszedli láttán pedig szemérmesen lesütötte a szemeit. A lányok hagyták, őket kézcsókkal köszöntse.
– Ez az, barátom! Örülök, hogy találkoztunk! – veregette meg a vállát Vidrovszki, amitől a cickány kis híján orra esett. – Neked lett a lant?
– I-igen… – rebegte félénken. – És hát azok a csodás hősköltemények…!
Pergament, tollat és tintát pakolt elő, készen arra, hogy a csapat kalandjait rímekbe szedve megörökíthesse. Mocsi lendületesen szemléltette az eseményeket, hogy milyen hatalmasak voltak a szörnyek, és milyen látványos mozdulatokkal sikerült végezni velük. Házigazdáik folyamatosan itatták őt, a harmadik korsó sör után azonban a rókalánynak kezdett összeakadni a nyelve, így Vidrovszki vette át a szót. Hosszasan ecsetelte a hatalmas, szörnyű pókokat, és hogy miként sikerült a fonalat kinyerni belőlük.
– El se tudjátok képzelni, milyen kézműves csipkét tudnak belőle verni! – csapott az asztalra a kereskedő. – A helyi, esküvői viselet is hagyományosan ilyen pókselyemből készül!
A Robin esküvői ruháját meglovasító Tüskefog, Mocsi és Retekszisz cinkos pillantást váltott egymással.
– Milyen szép tradíció! – jegyezte meg a sül pimasz vigyorral.
– Ha láttátok volna, róka barátunk milyen tehetségesen nyúzta meg ezeket a bestiákat!
– Hikk! – csuklott Mocsi, és lassan énekelni kezdett. – Már minálunk, babám…!
– Mit jelent az a „márminálás”? – kérdezte csodálkozva a kereskedő.
– Hát amikor így tekerjük fel a pók seggéből a fonalat! – vágta rá a lány kacagva.
Vidrovszki kicsit jobban bírta az italt, de az ötödik korsó után kissé ő is kábán meredt maga elé. Retekszisz Puszedli érdemeiről beszélt, milyen bátran szívta ki a mérget sérült társai sebeiből.
– Ó, ahhoz kell ám… erő! – cincogtak az egerek.
– Meg technika! – tette hozzá a pele.
– És nyelvérzék! – mosolygott bele a poharába Tüskefog. – De bármilyen hősiesnek tűnik is e történet, minden azért volt, hogy a szegény, árván maradt alomnyi sünt megsegítsük!
– És hogy a fogadó megnyitásában támogassuk őket! – tette hozzá Retekszisz.
– Megszabadítottuk őket a tolvajoktól, szörnyektől, mindentől, ami veszélyt jelenthetett volna számukra!
Hajnalig italoztak, és mindannyian úgy lerészegedtek, hogy egyikük sem emlékezett arra, hogy jutottak vissza a szállásukra. Kész csoda volt másnap, hogy minden értéküket a helyén találták, Puszedli pedig valahonnan egy harmadik, férfi alsóneműt is összeszedett. A csapat délig aludt, és kábán támolyogtak le ebédelni. Egy különös, dió ízű, kocsonyás állagú ételt kaptak a másnaposságra, melynek törpemálna-pudingot kentek a tetejére. Csendben falatoztak.
– Ha kicsit jobban is ki akartok józanodni, átmehettek a Mokkába egy jó erős kávéra! – kacsintott rájuk a pincér.
– Megfontolandó…
– Történt esetleg valami az éjszaka? Kissé hézagosak az emlékeink a tegnap estéről… – érdeklődött Vidrovszki.
– Nos… – tördelte a kezét a férfi. – Hajnali 3 körül kísért titeket haza egy fészekaljnyi egér, és a környék lakói nem örültek ennek különösebben, mert teli torokból énekeltetek valami márminálásról…
A kalandorok akaratlanul is felnevettek.
– Ha ma éjjel csendesebbek lesztek, nem lesz ebből semmi baj! – legyintett az egér. – Ma úgyis érkezett egy nagyobb lélekszámú delegáció…
– Nocsak! Miféle delegáció?
– Macskák!
A csapat tagjai gyors pillantást váltottak egymással.
– De rendkívül békésnek tűnnek, és nagyon sok érme van náluk!
– Általában így szokták… – ciccegett bosszúsan Vidrovszki.
– Mindenhol így kezdődik…
– Az nem szokatlan, hogy jöttek, de hogy 9 alomnyi…! De ha kíváncsiak vagytok rá, este gyertek le vacsorázni! Mindannyiuknak 2 adagot fizettek, mondván, ők igazán jól akarnak lakni!
Ahogy a pincér távozott, Tüskefog közelebb intette a társait, és halkabbra fogta a szavait.
– Nem úgy volt, hogy egyik megszálló népséget se akarják beengedni ide? Mi ez az egész?
– Elmenjünk ehhez az Eduárdhoz?
– Vagy… megvárhatjuk, mi sül ki a dologból… – jegyezte meg Mocsi.
Miután végeztek az evéssel, kimerészkedtek a szabadba, ahol több ponyvás kocsi sorakozott az utcákon, egy egész karavánnyi macska érkezett Tölgyvárra. Nem is igyekeztek bujkálni: elegánsan öltözött, családos falkákat pillantottak meg, ahogy gőgösen jártak-keltek a helybéliek közt. Szinte mindegyik felnőtt példány oldalán nehéz erszény csüngött. Puszedli mohó pillantással kísérte őket, de egyelőre ellenállt a kísértésnek, hogy egyiket-másikat kizsebelje.
A Mokka nevű kávézó felől fűszeres, andalítóan kellemes illatok szálltak feléjük. Kevesen időztek odabenn e napszakban, de azok között akadtak macskák: egy macskaanya és annak 4 kisebb kölyke. A helyiséget bájos, virágos dekoráció tette még barátságosabbá: különböző, kiszolgált edénykékbe, kis kannákba és csészékbe voltak virágok ültetve. A látogatók asztaloknál vagy akár a bárpultnál is helyet foglalhattak, a kirakatban pedig frissen sült sütemények illatoztak. A felszolgálók fodros kis köténykéket viseltek, és mindenkivel szívélyesen cseverésztek, de a macskák láttán szemmel láthatóan feszengtek.
– Üdvözlünk titeket, bátor kalandorok! – lépett oda hozzájuk az egyik. – Megkínálhatunk-e benneteket valami helyi különlegességgel?
A csapat felpillantott a fali táblára, melyen a különböző termékek árlistája volt olvasható.
– Az bizony jól esne most! – sóhajtotta Mocsi. – Tegnap este sikerült besöröznünk, és hát…!
Az egér bólintott, mint aki sejti, hogy végződött az éjszaka.
– Macskajajra a mezei feketét ajánlom! Ez egy fűszeres fekete kávé, ami remekül felráz! De ha gyomorbántalmaid vannak, arra van gyógynövényes kávénk is örménygyökér és bojtorjángyökér keverékével! Az igazán ínyenceknek a makkucsínót javaslom! – kacsintott rájuk. – Ez egy olcsó, diós ízvilágú kávé, nagyon kedvelik errefelé! De tudunk főzni kávét pitypanggyökérből is!
Mindannyian rendeltek egy makkucsínót, melyet kellemesen meleg kecsketejjel fel is öntött nekik a pincérlány. Csendben kortyolgatták a különleges italt, és közben füleltek, hátha meghallanak valamit a vendégek beszélgetéseiből.
– A macska elég jól fegyelmezi a kölykeit… – állapította meg Mocsi.
Mindannyian a kis család felé pillantottak.
– Ha kaptok valamit, azt illik mindig megköszönni! – intette a gyermekeit a macska asszonyság. – Legyetek mindig nagyon udvariasak, és ne ijesztgessétek az egereket! Ne feledjétek, mi itt szeretnénk beilleszkedni!
– Az egerek viszont alig várják, hogy elhúzzanak innen… – bökött Vidrovszki a felszolgálók felé. – Mondjuk meg tudom érteni őket…
Miután megitták kávéjukat, kiléptek az utcára, és úgy döntöttek, kedélyesen korzóznak egyet, hátha séta közben is meghallanak vagy meglátnak valamit, ami később hasznos lehet számukra.
– Milyen ocsmány bundájuk van! – állapította meg Puszedli. – Az enyém sokkal fényesebb! – nézett végig magán büszkén. – Mocsi milyen szépen meg tudná nyúzni őket…! Az vajon milyen bűncselekménynek számítana, ha egy ilyen bundát vennék fel valahova? – kérdezte inkább csak magától, társai pedig vigyorogva nézték őt. – Azt elismerem, a ruháik szépek, de ahhoz, hogy ezt leszedhessem róluk, nagyon el kellene őket rabolni… – sóhajtotta.
– Úgy látom, egész sok áruval érkeztek – mérte végig a szekereiket és kipakolt portékájukat Mocsi. – De nem tetszik az a rámenős fölényeskedés, amivel meg akarják félemlíteni az egér vásárlókat… – szorult ökölbe a mancsa. – Lehet, beszélnünk kellene Eduárddal – javasolta, ahogy észrevette megérkezni a korábban megismert vezetőt.
Tüskefog kíváncsian bámészkodott
– A település szent fája! – vette észre a piactér közepén álló, óriási tölgyet.
Ahogy azonban felpillantott rá, meglátta, hogy a fa koronájának tetejére már fel is húzták a kitömött sastetemeket. Az egyiknek a nyakába egy tábla is volt akasztva, a másikra egy zászlóként lobogó lepedővászon volt tűzve. Vörös tintával írtak rá valamit, de azt onnan, lentről, nem lehetett elolvasni. A sül elvigyorodott, és nagyon kíváncsi lett, mások mikor veszik észre őket, és az milyen hatással lesz mindenkire.
Közelebb ballagtak a macskaárusokhoz, Vidrovszki szemtelenül még be is kukkantgatott a szekereik mélyére.
– Ez egy igazán kellemes településnek tűnik – hallották meg az egyik macskát alkudozni egy helybélivel. – A hitvesemnek az orvosa javasolta, hogy tiszta levegőjű, békés környezetbe költözzünk át, ezért kerekedtünk fel családostul. Nincs errefelé megvásárolható házikó vagy üzlethelyiség? Mi magunk is gyógyítással foglalkozunk, biztos akadna, akin segíthetünk!
A vevője azonban határozottan elzárkózott.
– Már így is szűkösen vagyunk! – hadarta, nem túl meggyőzően. – Nincsenek üresen álló házak, az csak úgy tűnik! Mindegyik tartozik valakihez, csak azok épp… rokonlátogatásra mentek! És egyébként is! Mi, egerek, szapora népség vagyunk, minden házat hamar fel tudunk tölteni!
Retekszisz látványosan unatkozott, ezért inkább levált a társaságtól, és fizetett magának egy helyet a piacon, hogy ezermesteri képességeivel magához csábíthassa az érdeklődőket. Estig több kuncsaftja is volt és 10 érmével gazdagodott.


0 hozzászólás