Ebben a bejegyzésben a Captain Tsubasa – SAMURAI BLUE című, anime témájú írásom 7. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Általános információk.
Tsubasa úgy érezte magát, mintha egy egész napot átaludt volna. Misugi csendes, nyugodt szobatársnak bizonyult, egyetlen pisszenésre sem ébredt fel mellette éjszaka, így ki tudta pihenni a hosszú utazás fáradalmait.
Este sokáig sétáltak és beszélgettek Sanaével, a bimbódzó kapcsolat gondolata pedig még sokáig ébren tartotta az után is, hogy visszakísérte a lányt a szobájába, és ő is lefeküdt.
Szobatársa nem faggatta, mi történt, csak néha kíváncsian feléje pillantott, ahogy a reggeli után egy könnyed gyakorlásra és mérkőzésre készültek. Tsubasa felcsapta másik, nagy bőröndjét, melyben sportfelszerelése lapult, és az egymás mellett katonásan sorakozó focicipőkből felmarkolt egy párat. Hivatalos mezek hiányában egyszerű, jelöletlen trikóban és rövidnadrágban készültek csatlakozni a többiekhez. Míg ő a sípcsontvédőjét igazgatta a zoknijában, Misugi egy cipzáros tasakból egy fekete, pántos holmit húzott elő.
– Ó! – nyögte Tsubasa, ahogy meglátta, hogy igyekszik belebújni. – Neked is van? – kérdezte izgatottan, ahogy elnyúlt az ágyán, és kiszedte sajátját a többi sportholmi közül.
A profi sportolók által gyakorta viselt, teljesítménymérő mellény lógott mindkettejük markában.
Misugi lelkesen bólintott, és ezen kívül egy pulzusmérő pántját is magára erősítette.
– Örülök, hogy viseled! – vallotta be Tsubasa kissé nyugodtabban. – A többieknek van…?
– Nem tudom… Nem biztos, hogy mindenki megengedhette magának… De hátha a szövetség majd beszerzi nekik.
Miután végeztek az öltözködéssel, megtöltötték a kulacsaikat vízzel, és a pálya felé indultak. Kellemes idő várta őket az udvaron, amikor azonban megpillantották Hyugát, ahogy épp az egyik fánál könnyít magán, Misugi megbotránkozva rárivallt a távolból.
– Te meg mi az ördögöt csinálsz?
Kojiro úgy összerezzent, hogy össze-vissza kapkodta a fejét a hang hallatán.
– Hülye vagy? Most majdnem lehugyoztam a cipőmet! – kiáltott vissza nekik, miután bosszúsan újra begombolkozott.
Kelletlenül kullogott feléjük, és rosszalló pillantásokat vetett a mosdók felé.
– Ennyire lusta vagy, hogy néhány méterrel arrébb bemenj pisálni?
– Mennél csak te be oda, látnád, mi zajlik! – felelte a volt akadémista morcosan.
Mind a vécé bejáratára pillantottak, ahonnan épp akkor fordult ki sápadtan Misaki és Matsuyama, és öklendezve hajoltak a környező bokrok fölé.
– Mi történt? – kérdezte Tsubasa csodálkozva.
– Ezek a hülyék benn ülnek a szarszagban, újságot olvasnak és fociról diskurálnak! – fonta karba a kezeit Hyuga, ahogy fitymálóan az épületet nézte. – Nem lehet megmaradni odabenn mellettük!
Látva a két könnyező, kínlódó barátjukat, Misugi arca kicsit megenyhült.
– De ez akkor se mentség arra, hogy csak így nyilvánosan leállj…! – gesztikulált az iménti fa felé, ahol Hyuga állt.
– Ó, ugyan már! – legyintett az. – Most úgy csinálsz, mint aki még sohasem hugyozott nyilvános helyen!
Tsubasa is kíváncsian pillantott szobatársa felé.
– Én nem…! Engem jó modorra neveltek! – húzta ki magát Misugi elvörösödve.
– Tényleg nem? Még kissrác korodban sem? – kérdezte Tsubasa ártatlan ábrázattal.
– M-mi lett volna, ha meglátnak mondjuk a lányok? – akart inkább témát váltani barátja.
– Nem lenne újdonság számukra… Vagy mégis? – tette hozzá Kojiro csipkelődve, ahogy Misugit végigmérte.
– Moss kezet!
Hyuga csápszerű polipkarokat imitálva riogatta még egy kicsit, mintha belé akarná törölni a kezeit, majd odébb állt, Tsubasa azonban jóízűen kacagott.
– Teljes káosz…! Máris imádom! – mondta lelkesen.
A pálya felől labdacsattanás és olykor nyögés és kiabálás hangja hallatszott, ezért mindketten arrafelé pillantottak. Morisaki állt a kapuban, Wakashimazu pedig távoli, erős rúgásokkal igyekezte próbára tenni társa képességeit. Különböző szögekből, csavart és egyenes lövésekkel bombázta a kaput, Morisaki azonban szokatlanul mozgékonynak bizonyult, és a legtöbb lövését tenyerével hárítani tudta, néhányat pedig el is kapott. Egymást utasítgatták újabb és újabb, egyre bonyolultabb feladatokra, a jelek szerint ők láttak neki a leghamarabb az aznapi edzésnek.
– Mit szólnál hozzá, ha… csinálnánk egy közös, bejelentkező videót? – húzta elő a mobilját Tsubasa.
– Már el is felejtettem, hogy kisebb híresség vagy – nevetett barátja.
– Ne kezdd el te is! – figyelmeztette Tsubasa játékosan. – Van egy ötletem!
Megtámasztotta a mobilt a pálya körüli szegély peremén, és úgy igazította, hogy deréktól felfelé mindketten beleférjenek a kamera látószögébe.
– Vedd le a pólódat! – bújt ki ő is a sajátjából. – Nyugi, jó lesz! Bízz bennem!
– Tudod, hogy a végsőkig megbíznék benned – felelte Jun csendesen, és engedelmeskedett a kérésének.
Tsubasa meghatódva rámosolygott, majd kihúzta magát.
– Na, kész?
– Kész, bármiről legyen is szó…
– Akkor indítom… Sziasztok, Tsubasa vagyok! – integetett a kamerába, és mintha csak kicserélték volna, olyan rutinnal és hangnemben kezdett el beszélni, mintha a tévé kamerái előtt kellene nyilatkoznia. – Megérkeztem Sicuokába, Gotemba városába, ahol a korosztályos válogatott többi tagjával elkezdjük a felkészülést az ázsiai kontinensbajnokság selejtezőire! – újságolta leendő nézőinek lelkesen. – Itt áll mellettem az én drága barátom, Misugi Jun! – pillantott büszkén szobatársára, aki udvariasan biccentett egyet a mobil felé üdvözlése jeléül. – Amint látjátok, mindketten egy bizonyos sportfelsőt viselünk. De mielőtt valaki megkérdezné, hogy…
– Tsubasa, mi az anyámat húztatok ti magatokra? – kiáltotta feléjük a távolból Ishizaki szinte a legpontosabb pillanatban csipkelődve, ami mindkettejüket nevetésre késztette.
– Szóval mielőtt valaki megkérdezné, mi ez rajtatok és miért hasznos ez egy sportoló számára, beszéljünk róla egy kicsit! Ezeket kimondottan teljesítménysportok számára fejlesztették ki. Nagyon puha, légáteresztő anyagból készülnek, tökéletesen illeszkednek az ember felső testére – mutatta meg magát oldalról és hátulról is. – Egy kis zseb helyezkedik el a váll fölött, amibe egy apró kis szerkezetet lehet belesüllyeszteni, ami a meccs alatt különböző statisztikai adatokat rögzít az edzőink számára, legyen szó megtett kilométerről, a futás sebességéről vagy intenzitásáról. Ahogy szabad ég alatt vagyunk, csak be kell kapcsolni az eszközt – mutatta fel a lapos, tojásdad kis szerkezetet, amelynek felvillant a ledje -, és amint megvan a kapcsolat a műholddal, már el is helyezhetjük a zsebben – segítettek betenni egymás nyomkövetőjét. – Kiegészíthető ez még pulzusmérővel is – mutatott Misugi mellkasára. – Ha kész vagyunk, egyszerűen csak rávesszük a mezt, és már mehetünk is focizni! Ez segít vigyázni magunkra és egymásra, és biztonságosabbá teszi a sportot is, amit úgy szeretünk! Vigyázzatok ti is magatokra, és szurkoljatok nekünk a soron következő meccseken! Sziasztok! – integettek mindketten a kamerába búcsúzásképp.
– Már teljesen természetesen csinálod – jegyezte meg Misugi elismerően, ahogy barátja leállította a felvételt.
– Ó, én csak… Nem tudom, néha teljesen természetesnek tűnik a sport ilyen apró részleteiről is beszélni – felelte Tsubasa szerénykedve.
– És nagyon jól is teszed – bátorította szobatársa. – Kell, hogy ne csak a pályán figyeljenek fel ránk. Gyere, melegítsünk be!
A csapat többi tagja is lassan a pályára érkezett, és egyszerű öltözékükkel szinte homogén képet alkottak. A két harcra fogható kapus, Wakashimazu és Morisaki élénk zöld és citromsárga együttest választottak, aminek láttán többen is összevigyorogtak.
– Hogy vagytok képesek ilyen színeket magatokra húzni? – kacagott Sano.
A két fiú azonban cinkos pillantást váltott, és elfoglalták a szemben álló kapuk egyikét.
Estére a Tachibana-ikrek is megérkeztek, de Mikami úr és vezetőség egyelőre nem akart rögtön az első nap szigorú edzést levezényelni. Szabad kezet adtak a játékosoknak, a segédedzők pedig addig is koordinálták a munkát. Mikami a parkban sétált Wakabayashival, szemmel láthatóan komolyan egyeztettek valamiről. Wakashimazu többször is lopva feléjük pillantott, de nem tudta megállapítani, miről beszélhettek.
Ahogy a melegítéssel mind végeztek, Tsubasa már szaladt is a pálya közepére, kezében egy papírdobozzal, benne számos fapálcikával.
– Na, gyertek ide! Játszhatnánk valami könnyed meccset így pihentetésképp, véletlenszerű sorsolással! Csak semmi komoly! – csörgette meg a dobozkát. – Mindenki húz egy pálcikát. Aki simát húz, marad a fehér trikóban, aki színes végűt, az veheti fel a kukásmellényt – mutatott a tartalékos játékosok élénksárga mellényére.
– Kukásmellény… – vigyorodott el a gondolatra Misaki, és húzott egyet.
A fiúk hamar köréje gyűltek, úgy tűnt, tetszett nekik az ötlet. Gyorsan elfogytak a pálcikák, Tsubasa pedig kihúzta a neki megmaradó utolsót, egy simát.
Misugi elégedetten mosolygott, ahogy meglátta, hogy egy csapatba kerültek. A játék máris szokatlan felállást eredményezett. Wakashimazu került mögéjük a kapuba, megkapták az egyik Tachibana-ikert, Ishizakit, Takasugit, Sanót, Izawát, Nittát és Takeshit. A mellényesek kapujába Morisaki került, Jito, Soda, a másik Tachibana, Sorimachi, Taki, Kisugi, Misaki, Hyuga és Matsuyama pedig eléje. Az ikrek csodálkozva néztek egymásra, sosem fordult még elő, hogy a másik ellen kellett volna játszaniuk.
Taro vágyakozva nézett az ellenséges térfél felé.
– Úgy hiányoztál, Tsubasa! Mennyivel jobban szeretnék inkább veled játszani, semmint ellened…!
Barátja épp Takeshivel egyeztetett valamit, majd elvigyorodott.
– Jun! – kiáltotta derülten, ahogy a középvonalon álló, labdával szemező társa felé kezdett futni.
Társai azonban elnémultak a döbbenettől, és Misugi arca is meglepetésről árulkodott. A csapattagok aggódva össze-összepillantottak és összesúgtak, hiszen mind jól tudták: Tsubasa eddig sosem szólította a keresztnevén a mindenki által oly nagyra tartott Misugit. Kultúrájuk szerint nagy tiszteletlenségre vallott, ha valaki a név birtokosának külön engedélye nélkül mégis így szólított valakit, azt azonban elképzelhetetlennek tartották, hogy Tsubasa ennyire semmibe vegye a köztük lévő barátságot.
– Biztos csak hozzá van szokva, hogy külföldön az emberek a keresztneveiken szólítják egymást – súgta oda Ishizaki Takasuginak. – Kizárt, hogy meg akarta volna sérteni vele Misugit!
– Hát de akkor is…!
Úgy tűnt azonban, Tsubasa észre sem vette, milyen hibát vétett. Mosolyogva szaladt oda Misugihoz, majd váratlanul átkarolta a vállát, és egészen hozzá simulva suttogni kezdett a fülébe. Jun először apró lépést tett hátra döbbenetében, mert szokatlan volt számára az ily közeli testkontaktus, ám Tsubasa karja határozottan tartotta őt, hogy ne szabadulhasson.
– Csikizzük meg Kojirót! – mondta neki halkan.
Misugi kérdőn nézett rá. Tsubasa szemeiben szinte gyermeki lelkesedés tündökölt, aminek láttán az addig érzett zavara szinte elillanni látszott. A fiú odahajolt egy újabb titkos sutyorgásra.
– Takeshi hallotta a barátnőjétől, hogy Kojiro csiklandós!
Misugi ábrázata megenyhült, és gyöngéden elmosolyodott. Szelíden végigmérte őt, ahogy a fiú elkezdte felállítani saját csapatukat. Vidám ábrázata egy pillanatra mintha csak 11 éves énjét juttatta volna eszébe, ahogy a gyermek Tsubasa a kezét fogva lelkesen húzza őt magával, hogy együtt játsszanak.
– Drága Tsubasa…! – gondolta. – Hogy is gondolhattam, hogy meg akarnál bántani? – nézte őt kedvesen. – Úgy tűnik, észre sem vetted, hogy szólítottál… Annyira megszoktad már külföldön, hogy mind így hívjátok egymást? Talán… annyira hiányoztunk neked, hogy ezáltal kicsit közelebb érzel minket magadhoz? Ne aggódj! Bármikor szólíthatsz a keresztnevemen…!
– Még néhány ilyen homi összeborulás, és kezdem érteni, miért nem halad sehova egyikőtök kapcsolata sem! – kiáltotta hátulról Soda csipkelődve, prüszkölő nevetést kiváltva csapattársaikból, a két fiú azonban zavarában elvörösödött, és sértődötten nézett Makoto felé.
– Felrúgjuk? – kérdezte Misugi tettetett bosszankodással.
– Fel – felelte Tsubasa, hasonlóképpen.
Az egyik segédedző vállalta el a bíró szerepét, a másik kettő pedig partjelzőnek állt be a pálya két ellentétes oldalán. Az ellenséges csapat kezdte a játékot, Hyuga pedig kérdőn Misakira pillantott, vajon hogyan tudnak majd együttműködni. Az összjáték a két Nankatsu-játékossal, Takival és Kisugival különösnek tűnt számára, hozzászokott, hogy a középpályán Takeshi előkészíti számára a rúgást, és Sorimachival végigszáguldanak a kapuig. Mögöttük, a kapu közelében Matsuyama lelkesen várta az összecsapást, és úgy helyezte a védőket, hogy azok könnyen meg tudják fogni a két sztár támadót. Az egymás elleni gyakorlat azonban most olyanokat is játéklehetőséghez juttatott, akik korábban esetleg nem állhattak pályára a többiekkel.
– Támadójátékosokban erősek, de a középpálya gyakorlatilag üres – súgta oda Misugi, ahogy végignézett az ellenséges térfélen.
– Hacsak vissza nem tolódik 2-3 közülük a csatárszerepből a középpályára, gondban lesznek – értett egyet Tsubasa, ahogy ő is a lehetőségeiket latolgatta. – De vajon visszalép-e egy csatár a támadószerepből sepregetésbe? És ha igen, ki lesz az?
– És vajon ki irányítja majd a játékot?
– Megannyi kínzó kérdés…
– Látom, letoltad Kazuót a védők közelébe – pillantott hátra Jun. – Mondjuk Wakashimazu mellett azért enélkül se aggódnék…
– Áh, nem tudom! – töprengett Tsubasa. – Valami van ezzel a két kapussal… – szemezett Morisakival, aki az utolsó ellenőrzéseket végezte a kapu körül. – A szemük se áll jól, én mondom!
A sípszó rántotta ki őket az elmélkedésből, Sorimachi és Hyuga pedig meg is indult a labdával feléjük. Misaki, valamint Taki és Kisugi nyomban utánuk is lódult, bár utóbbi kettő nem sok labdaérintést kapott. Izawa, Nitta és Takeshi azonnal rámozdult a lehetőségre, a középpályán kialakuló, heves csatározás közepette Tsubasa egyelőre kivárt.
– Gyere! Gyere! – pillantott Misugira mohón, akár egy fenevad, mely vadászatra hívja falkabeli társát. – Játssz velem!
Saját, korábbi szerepeikkel ellentétben belevetették magukat a harc sűrűjébe, és amikor a labda épp két játékos közt gazdát cserélt volna, szélsebesen és szinte észrevétlenül orrozták el előlük, és törtek be mögéjük. A kapu felé száguldottak, Matsuyama pedig, a két védőjét hátrahagyva, egyedül vállalkozott arra, hogy kettejükkel szembeszálljon. Tekintete folyamatosan közöttük cikázott, melyiküknél tud esetleg lecsapni a labdára, de Tsubasa és Misugi olyan légiesen könnyed, elegáns játékot mutattak be, hogy még a segédedzők is csodálkozva figyelték őket a pálya mellől. Trükkös, de korántsem megszégyenítő módon hagyták maguk mögött a szívós, északi fiút, és már kevés választotta el őket a tizenhatostól. A tagbaszakadt Jito nyers erővel, Soda a maga erőszakos, durva futballstílusával igyekezte fogni kiszemelt áldozatát, de a két fiú könnyed szökkenésekkel, néha egészen gyöngéd pöccintésekkel vezette el mellettük a labdát.
– Jun, most! – passzolt Tsubasa az utolsó pillanatban, és látta, hogy a felzárkózó támadósor már majdnem beérte őket.
Misugi meg sem várta, hogy a labda pattanjon egyet előtte, egy gyönyörű, ívelt kapáslövéssel a bal felső sarok felé lőtte azt. Morisaki azonban jól mozdult, és magas, nyúlánk termetének köszönhetően az öklével még épp odaért. A labda gellert kapott a kapufán, a lepattanó azonban nem jutott sokáig, Tsubasa ugyanis egy gyors ollózással a hálóba parancsolta.
A kispadon a lányok lelkesen tapsoltak a találat láttán, és igyekezték biztatni mindkét oldalt.
– Gyönyörű volt, mint mindig – nyújtotta oda a kezét Misugi barátjának, hogy felsegítse a földről. – És kiváló védés, Morisaki – dicsérte meg a gól ellenére a kapus megmozdulását.
– A picsába! – bosszankodott Soda, és a többiek se voltak különösebben elégedettek a helyzettel.
Az újabb középkezdés előtt a két barát kíváncsi volt, változtat-e a csapat valamit a felálláson, alakul-e az összhang a sok, olykor makacs játékos között.
– Ó, látod ezt? – sutyorogtak ismét egymás közt.
– Igen! Taro visszahúzódott a középpályára! – vette észre Tsubasa. – Tudtam én! – nézett rá büszkén. – Ő rögtön átlátta, mi a baj!
Misaki valóban közelebb húzódott Matsuyamához, a többi csatár azonban még egymás között tanakodott. Hyuga, mint az utóbbi évek bajnokságainak abszolút kiemelkedő alakja, látszólag nem akart engedni a vezetői szerepből.
– Megpróbáljuk? – kacsintott Tsubasa barátjára.
– A csiklandós hadműveletet? – vigyorgott Misugi. – Hát, ha meg mered próbálni… Remélem, nem csap agyon utána!
– Ha lemaradok, majd mész tovább a többiekkel, és valahogy csak berúgjátok! Ha agyonver, tudd, hogy szerettelek! – tette hozzá az színpadiasan.
– De hülye vagy – csóválta meg a fejét Jun.
A középkezdés ismét rohamot indított a kapujuk felé, ezúttal azonban nem bízták a labdaszerzést a fiatalabb játékosokra: Tsubasa egyenesen Hyuga felé rohant, míg Misugi Sorimachit szemelte ki magának. A két játékos egészen addig ügyesen passzolgatott egymás közt, Tsubasa azonban megállásra késztette őket.
– Hát újra szembetalálkozunk – jegyezte meg elégedetten Hyuga.
Míg az ő tekintetében harcias mohóság lángolt, Tsubasa játékos huncutsággal elemezte ki a mozdulatait és tartotta fel őt. Sorimachi, és a mögöttük addig tétlenül álló Taki és Kisugi türelmetlenül várták, mi sül majd ki az összecsapásból. Volt kapitányuk egy gyors mozdulattal hátat fordított Hyugának, hogy annak karja alatt valahogy ügyesen átbújhasson és megszökhessen a labdával. Ahogy az közben többször is nekiütközött, egymás trikóját rángatták, Tsubasa pedig egy alattomos mozdulattal az ujjaival megcsiklandozta ellenfele oldalát. Hyuga egész testében megvonaglott a szokatlan támadásról, Tsubasa pedig kihasználva a pillanatot, neki is iramodott.
– Mamoru! – lőtte messzire előre Izawának, mielőtt letámadhatták volna.
– Hé, mi a fasz…?! – nyögte utána felháborodva Hyuga, ahogy felismerte, mit művelt.
A fiú azonban csak vigyorogva hátrapillantott, és már futott is tovább Morisaki kapuja felé. Izawa magasra ugorva mellel levette a labdát, és már adta is tovább Nittának, aki az oldalvonalon sprintelt.
– Takeshi! – adta be középre, kicselezve ezzel Sodát, a termetes Jito azonban még így is a fiatal fiú fölé tornyosult.
Sawada azonban észrevette, hogy Misugi a nyomában loholt, ezért hátrasarkazta a labdát, majd balra lebukott. Jun egy ívelt rúgással a kapura lőtt, ami első ránézésre jobbra mellé ment volna, de az utolsó pillanatban visszakanyarodott, és a hálóba csapódott.
– Hát micsoda banán volt ez, kérem szépen! – kacagott Tsubasa, ahogy egy diadalittas pacsival gratulált barátjának.
– He! – lökte meg őt hátulról Hyuga dühösen. – Ez meg mi a franc volt?
Misugi óvatosan arrébb lépett, Tsubasa pedig mintha még csíny létezését is tagadni próbálta volna.
– Na de Kojiro…! – vigyorgott békítő szándékkal. – Hiszen csak játszunk…!
– Ez aljas, szabályellenes megmozdulás volt!
– Ugyan már!
– Ha még egyszer megpróbálod, megnézheted magad!
Tsubasa kicsit csalódottnak tűnt, de visszaballagott saját térfelére. Misugi csendben vizsgálta a változást az arcán: eltűnt a vonásairól a játékosság, határozottság vette át a helyét.
– Most vajon hogy fogsz játszani…? – töprengett.
Az ellenséges csapat harmadszorra is nekifuthatott a kezdőrúgásnak, a két bekapott gól pedig szemmel láthatóan bosszantotta őket.
Az ikreknek eléggé megrekesztette a játékát, hogy egymással kellett szembenézniük.
– Mi a véleményed a látottakról, Genzo? – kérdezte Mikami úr, ahogy a pálya széléről a dolgok alakulását figyelték.
A sérült Wakabayashi végignézett a két térfélen, a két kapuson, majd felpillantott volt mentorára.
– Érdekes helyzetet teremtett Tsubasa játéka… – jegyezte meg a férfi.
– Ön is úgy sejti, hogy nem is csupán ártatlan játéknak szánta? – kérdezte a fiú. – Nagyon úgy néz ki, hogy direkt akarta őket véletlenszerű sorsolással így beosztani.
– A pályán bármi megtörténhet – sóhajtotta Mikami. – Előállhatnak olyan helyzetek, amikre nem vagyunk felkészülve. Születhetnek olyan párosok… olyan csatársor akár, melynek tagjai korábban sosem futballoztak egymással, és hirtelen arra kényszerülnek, hogy megtanuljanak együtt működni.
– Ha ilyen szemmel nézzük, vajon jól vizsgázott a csapat?
– Nem kimondottan – húzta el a száját a férfi, ahogy a még mindig haragos Hyuga egy elhamarkodott lövéssel megcélozta Wakashimazu kapuját, de a labda levágódott a felső lécről.
– A szentségit! – káromkodta el magát a csatár, és undok pillantást vetett megcsiklandozója felé.
– A csapatuk gyakorlatilag irányító játékos nélkül van – folytatta Mikami. – Misaki jól helyezkedik, de a különböző ritmusú, eléggé öntörvényű csatárok nem akarnak különösebben engedelmeskedni neki…
– Tsubasáék csapata valóban kiegyensúlyozottabb – bólintott Wakabayashi. – Nagyon különös, milyen jól sikerült neki és Misuginak összehangolni a mozgást, és bár egyértelműen ők irányítanak, mégis a másik három támadó játékoshoz idomulnak.
– Gyönyörű köztük az összhang – jegyezte meg az edző. – Egy ilyen egészséges Misugi nagyon sokat fog jelenteni a pályán. Nagyon kellett volna már korábban is, de vele óriásit ugrottak az esélyeink.
– Van bármilyen időkorlát, amennyit játszania szabad? Mit mondanak az orvosai?
– Természetesen figyelnünk kell a teljesítményét, és az orvosi csapat minden edzés után alaposan kielemzi majd, amit az általa viselt eszközök rögzítenek.
A pályán közben a labda Kisugihoz került, Tsubasa pedig, hogy ne a faltörőkosként robogó Hyugával kelljen szembekerülnie, úgy döntött, megszerzi a labdát, és rábízza a potenciális gólszerzést valamelyik saját csatárjukra. Egykori csapattársa elszántan nézett farkasszemet vele, de kiváló cselezéssel hamar elvette tőle a labdát. Mielőtt azonban elszaladhatott volna vele, Misaki már rohant is feléje.
– Taro…! – várta kettejük összecsapását lelkesen.
Másodpercekig kerülgették egymást, mire Tsubasa úgy tűnt, elvesztette az egyensúlyát. Misaki már szinte magáénak érezte a labdát, ezért rúgásra emelte a lábát, Tsubasa azonban villámgyorsan megtámaszkodott a fűben, és szinte kicsavarodó testtel, a levegőben úszva továbblőtte azt Takeshinek.
– Ó, baszki! – kiáltotta barátja, ahogy már nem tudott fékezni, lengőlábával pedig csípőn találta őt.
Tsubasa felkiáltott, ahogy a földre hanyatlott.
– Basszus! Basszus! – térdelt oda hozzá szélsebesen Misaki pánikolva. – Bocsánat! Nem akartam! Nem akartam!
A fiú hörögve, nyöszörögve vonaglott a fűben, társai pedig intettek a segédedzőnek, hogy hozza az orvosi felszerelést.
– Kéne a varázsspray, uram! – kommentálta a történteket Wakashimazu, ahogy ő is odatelepedett melléjük.
– Tsubasa, jól vagy? – sietett oda hozzájuk Misugi is.
– Mi történt? – kérdezte Matsuyama, ahogy ő is befutott.
– Misaki a Holdig rúgta a golyóit! – nevetett Soda.
– Hülye… – nyögte Tsubasa, majd összerezzent, ahogy az edző ráfújta a fagyasztó spray-t a rögvest bepirosodó bőrfelületre.
– Tényleg sajnálom! – szabadkozott Misaki. – Olyan gyorsan mozdultál, hogy mire észbe kaptam, a labda már sehol se volt!
– Rendesen pukli nőtt a csípődön a rúgás helyén! – vizsgálta meg közelebbről Wakashimazu fintorogva.
Tsubasa aggódva megnyomogatta az ujjával a vakbélműtét hege alatti, púpos kis részt, majd kissé csalódottan pillantott fel Misakira.
– Ne piszkáld! – fegyelmezte őt Misugi.
– Jókora véraláfutás lesz a helyén – csóválta meg a fejét az edző. – Jobb, ha jegeled az edzés után!
– Látod? Ez a karma! Gyerünk! Ne fetrengj itt! – húzta fel őt Hyuga.
– Azt még megértem, hogy te régen felrúgtál, de hogy Taro… – motyogta Tsubasa szomorkásan.
Misaki vigasztalhatatlan volt, hiába bizonygatta, hogy nem akart ártani neki, a gyakorlat végéig cukkolták vele a többiek. Barátjukat igencsak lelassította a sérülés, eleinte csak fájdalomtól eltorzult arccal bicegett, majd erőt vett magán, ha esélye nyílt a labdaszerzésre, és úgy futott, mintha semmi sem hátráltatná, de amikor passzolhatott és lassíthatott, látszott a kín a vonásain.
– Tsubasa, úgy vonszolod magad, mint egy seggbe kúrt rinocérosz! Inkább ülj le! – kiáltotta oda neki Ishizaki.
– Egy mi? – kérdezte Misugi döbbenten.
– Úgy is érzem magam… – motyogta barátjuk kedveszegetten.
A meccs hátralevő részére rányomta a bélyegét a nem várt sérülés. Hyuga, Sorimachi és Kisugi megdolgoztatta ugyan Wakashimazut, de találatot csak Kojirónak sikerült szereznie. Annak ellenére, hogy csak egy könnyű kis megmozgató focizásnak tervezték, a játékosok a végére igencsak elfáradtak, köszönhetően az előző napi, rövidebb-hosszabb utazásnak.
– He! – csapott a törölközőjével Hyuga dühösen Tsubasa hátára, aki összerezzent a hirtelen jött inzultus láttán. – Ezt meg ne lássam még egyszer! Takeshi is megnézheti magát, már tudom, hogy miért sutyorogtál vele a játék előtt! Mit ígértél neki?
– Egy tábla csokit… – felelte Tsubasa kissé megilletődve.
– Takeshi! – bömbölte a csatár még ingerültebben, egykori csapattársa pedig behúzta a nyakát, mint aki már sejtette, hogy valami rosszat csinált. – Egy tábla nyomorult csokiért képes voltál elárulni? – lengette meg felé az öklét, aminek láttán Sawada látványosan menekülni kezdett. – A segged szétrúgom!
– Hagyd már, hisz szinte kölyök még…!
– Ez akkor is csalás volt!
Tsubasa arcán a csalódottság árnya futott át.
– Kojiro, ez csak… játék volt… – mondta szomorkás hangon. – Ha majd odakinn állsz… és a világ sok idegen játékosa széjjeltapossa a lábfejed… a sarkad… amikor úgy hozzád dörgölőznek vagy olyan bizalmas helyeken fogdosnak, ahol korábban azt elképzelni sem tudtad… rájössz, hogy minden, amit eddig megtapasztaltál, semmi lesz ahhoz képest… Mi most csak… játszottunk.
Keserűen megcsóválta a fejét, és inkább magára hagyta megilletődött riválisát, aki csodálkozva nézte őt, haragja pedig mintha azonnal csillapodni kezdett volna.
– Tsu-…! – nyúlt volna utána, de hirtelen nem tudta, mit is mondhatott volna.
Többen koszosan, füvesen pihegtek, és iszogatták a vizet, amit a lányok osztogattak mindenkinek. Misugi is elterült, és izzadtan nézte a csodálatos, tiszta eget, és a néha tovaröppenő, hófehér felhőket. Kisvártatva egy árnyék vetült feléje.
– Minden oké? – kérdezte Tsubasa, ahogy odahajolt hozzá. – Nem fáj semmid?
– Fura, nosztalgikus érzéssel töltött el a mai nap – felelte álmatag hangon Misugi. – Te voltál az egyedüli, aki ellen valaha egy teljes mérkőzést végig tudtam játszani, akkor, sok-sok éve. Azóta az orvosok fokozatosságra intettek. Most pedig újra… veled együtt játszhattam. Köszönöm, Tsubasa!
Barátja kezet nyújtott neki, és segített felkelni a földről.
– Senki más fejlődésére nem voltam annyira kíváncsi, mint a tiédre. Tudom, milyen ösztönös természetességgel és felszabadultsággal játszik Taro… milyen vadsággal Kojiro, és hogy milyen agyafúrt és sasszemű Hikaru, hogy a legalkalmasabb időpontban lecsapjon az ellenfél labdájára. De azt nem tudtam, hogy a szívműtéted és a hosszú rehabilitáció milyen eredménnyel zárult rád nézve. Nem kellek ahhoz, hogy a világ megismerje a csodálatos futball-tudásodat. De ha valamit segíthetek, hogy „odakint” jobban észrevegyék, akkor mindent meg akarok tenni ahhoz, hogy visszakaphasd, amit az élet a betegségeddel el akart venni tőled – vallotta be Tsubasa.
Misugi elsápadt, és könnyek szöktek a szemébe. Zavartan megtörölte az arcát, amitől csak még maszatosabb lett a pályán összeszedett fű és kosz miatt, Tsubasa azonban vigyorogva megtörölgette az orcáját. Barátja meghatódva a nyakába borult, és hálásan átölelte őt.
0 hozzászólás