Ebben a bejegyzésben a Captain Tsubasa – SAMURAI BLUE című, anime témájú írásom 6. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Általános információk.
Az önálló “egyfejezetesek” után innentől kezdődik az összefüggő, folytatólagos történet.
A japán gyorsvasút szélsebesen robogott a zöldellő, békés tájon keresztül Gotemba városa felé, melyre a maga monumentális valójában tekintett le a káprázatos szépségű, csúcsával felhőkbe burkolózó Fudzsi-hegy. Két 18-19 év körüli fiatalember ült nyúzott ábrázattal a kényelmes üléseken, és fáradtan bámultak ki az ablakon.
Különösen Ozora Tsubasa tűnt elgyötörtnek. Több, mint egy napja indult el São Paulóból, hogy Frankfurton keresztül visszaérkezzen hazájába. Németországban csatlakozott hozzá gyerekkori jó barátja és csapattársa, a kapus Wakabayashi Genzo, és együtt érkeztek meg a forgalmas Haneda repülőtérre, jó 12 órával később. Az átszállás ideje alatt Tsubasa az első osztályon utazók számára fenntartott VIP részlegen igyekezett valamelyest megtisztálkodni, de inkább szerette csak volna kicsit felpezsdíteni a vérkeringést végtagjaiban, semmint hosszasan fürdőcskézni. Hiába utazott teljes kényelemben, első osztályon, ággyá alakítható, személyes kis fülkés ülésében, hogy a hosszú út ne nyomja rá annyira a bélyegét testére, izmaira, kerülve az ezzel járó tüneteket és mélyvénás trombózis esélyeit, az érzés mégsem ért fel egy otthon melegével és pihenési lehetőségével. A Frankfurtból induló gépen hasonló körülmények között repülhettek és prémium kiszolgálásban részesültek, de már minden porcikája azt kívánta, bár megérkeznének. Igyekezett óvatosan tornázni, mozogni, amennyire fekhelye engedte, de megváltásnak tűnt számára, hogy végül földet értek. A rövid transzfer a tokiói főpályaudvarra már ehhez képest gyerekjáték volt, egyedül súlyos csomagjaik jelentettek számukra nehézségeket.
Társása pillantott, aki keserűen nézegette bekötött kezeit. Mindkét csuklója sérült volt, a helyzet pedig nem is jelentkezhetett volna ennél rosszabb időpontban. A 20 év alattiak számára tartott edzőtábor az ázsiai országok elleni selejtezőkre hivatott felkészíteni az újra összeálló csapatot, mely évek óta nem játszott együtt.
– Azóta, hogy tinifejjel megnyertük azt a nemzetközi bajnokságot – gondolta.
Ő maga nem követte barátait és csapattársait, akik Nankacu felső-középiskolájába felvételiztek: a középiskola befejeztével ő külföldre költözött, és Roberto Hongót követve Brazíliába ment, hogy álmait valóra váltsa és profi futballista lehessen. Az internet segítségével tartották ugyan a kapcsolatot, és gyakran küldtek egymásnak képeket és videókat.
– De az mégis más, mint velük együtt felnőni… – komorodott el az arca.
Szomorúsággal töltötte el, hogy bár bátran bele mert vágni élete új korszakába, barátait hátra kellett hagynia. Különösen úgy, hogy tudta, Misaki visszatért Japánba, és sikeresen felvételt nyert a többiekkel együtt ugyanabba az iskolába.
– Nyilván nem panaszkodhatom – szegte le a fejét, ahogy lopva végignézett magán, majd felpillantott masszív, jól megpakolt bőröndjeire.
Az elmúlt években megkeresett pénzen okosan gazdálkodva, visszafogottan, de kényelmesen elélt, sőt, félre is tudott valamennyit tenni öccse, Daichi számára. Fura érzéssel töltötte el a gyermek létezése, mikor először tudomást szerzett róla. Daichi szinte karácsonyi ajándékként érkezett az Ozora-család otthonába, amikorra egy rövid szabadságot kapva hazautazhatott meglátogatni szeretteit. Nem volt azonban alkalma összefutni barátaival, mert szerződései, kötelezettségei, és nem utolsó sorban tanulmányai São Paulóba szólították.
A világ fiatal futballistáinak érdekképviseletében eljáró, nemzetközi szervezetek szigorú előírásokkal igazgatják a felnövekvő tehetségek előmenetelét, ezért ő maga sem kallódhatott el csak úgy: a japán futballszövetséggel együttműködve digitális távoktatásban részesült.
– Így volt egyszerűbb – gondolta szomorkásan. – Az a három év magántanárnál tanult portugál kevés lett volna a brazil ENCCEJA-hoz, a „Országos Felnőttoktatási és Kompetencia-tanúsító Vizsgához”…
A sport világában, az edzéseken, mérkőzéseken könnyedén elboldogult a megszerzett nyelvtudással, és később már egyszerűbb interjúkat is különösebb lámpaláz nélkül tudott adni ezen a számára idegen nyelven. Tudta azonban, hogy a brazil helyi vizsga jóval professzionálisabb tudást követelt volna meg, így inkább meg se próbálkozott vele. A távoktatás hatékony alternatívának bizonyult, és a kötelező tantárgyak mellett üzleti tanulmányokból is ismereteket szerzett. A Kadokawa Intézet által fenntartott, okinavai „N Felső-Középiskola” magánintézményében sok más fiatal, japán sportolóval együtt tanultak, akiket az edzés és a versenyzés szintén külföldre szólított.
Lopva a kapusra pillantott, aki e módszer helyett a német oktatási rendszerben szerezte meg az érettségijét. Tekintettel azonban arra, hogy Wakabayashi jóval hosszabb ideje élt Németországban, sokkal nagyobb jártasságra tett szert a nyelvet illetően, és folyékonyan is beszélt már németül, így ez nem is okozott neki különösebben nehézséget.
Klubjaik mindkettejüket szigorú média-tréningnek is alávetették, hogy nyilatkozataikkal, televíziós vagy online megjelenésükkel kifogástalanul képviselni tudják magukat és csapataikat, nemcsak az érintett országok nyelvén, de angolul is. Tsubasa ezen kívül a portugál nyelv közvetítő jellege és bizonyos csapattársak révén megismerkedett a spanyol nyelvvel is, és meglepte, mennyire könnyen tanulhatónak tűnt az számára.
– Vajon a többiek miket tanultak? – siklott ki a tekintete újra a tájra. – Milyen terveik lehetnek a jövőre nézve…?
Be kellett vallania magának, szinte semmit sem tudott róluk a futballon kívüli életükből. Egyedül Misugi Jun volt az, akitől értesült, hogy az egészségügyi pályafutás felé kacsintgat közös ismerősükkel, a fiúért oly régóta epekedő Aoba Yayoijal együtt. De többet nem tudott ennek részleteiről sem.
– Hamarosan úgyis kiderül… – sóhajtott egyet, és felállt, hogy megmozgassa végtagjait.
Wakabayashi felpillantott.
– Máris érkezünk?
– Lassan – nyújtózott egyet Tsubasa. – Nankacut már elhagytuk, egy megálló, és elérjük Gotembát. Ah, kinyiffanok! – ropogtatta meg vállainak izmát. – A szövetség küld értünk kocsit?
– Fogalmam sincs. Ráírtam Mikami úrra, mikor leszálltunk Tokióban, de nem válaszolt. Lehet, valami megbeszélésen van… – felelte Genzo. – Mindegy, majd fogunk egy taxit.
Ahogy közeledtek a megálló felé, Tsubasa segített leszedni társa csomagjait is. Mivel annak sérülése súlyosnak tűnt, inkább fogott egy poggyászkocsit, amivel kitolta mindkettejük holmiját a taxidrosztig. Egy zöld-fehér Toyota hamar odagurult eléjük, hogy felkínálja a szolgálatait.
– Ide mennénk! – mutatta fel a tábor címét Tsubasa a telefonján keresztül, és kicsit magát is meglepte, hogy nem olvasta fel azonnal.
Az út előtt rég volt, hogy valakivel élőszóban japánul kellett volna beszélnie. Nem szokott el a kommunikációnak eme formájától, hiszen szüleit gyakran felhívta telefonon, mégis különös volt számára újra japán földön lenni. Az idegen világ, a különböző nyelvek és nációk, amikkel megismerkedett, mintha kissé őt magát is külföldivé tették volna saját hazájában.
– Alig várom, hogy lezuhanyozhassak… – törölte meg a szemeit Genzo egy óvatlan mozdulattal, ám hamar a kezébe nyílalt a fájdalom.
– Nekem mondod? Rég nem éreztem ilyen büdösnek magam…
Wakabayashi keserűen nézett kifelé az ablakon, ahogy megindult velük az autó.
– Miért nem beszélgetünk…? – kérdezte magától Tsubasa csalódottan. – Ennyire nincs semmi közös témánk…? Vagy annyi időt töltöttünk távol egymástól, hogy már semmi sem maradt a korábbi barátságunkból…?
Félt beismerni magának, de némileg tartott a többiekkel való találkozástól. Nem tudta, nem fogják-e távolságtartással fogadni őket, egyedüli légiósokat az eredeti csapatból.
– Sosem hittem volna, hogy ez ilyen nehéz lesz… – gondolta.
Annyi minden és mindenki várt rá a táborban, hogy elképzelni sem tudta, mi re számíthat majd. Ugyanúgy magához ölelheti majd Misakit, mint sok éve, párizsi találkozásukkor? Vajon Ryo továbbra is olyan barátságos lesz vele, mint a kezdetektől fogva volt, hogy a Nankatsu csapatába megérkezett? Na és a többiek? Vajon nem alakult-e ki köztük jóval szorosabb kapcsolat a távollétében? Na és Misugi?
– Nem, Misugi nem… – hessegette el a gondolatot. – Misugi mindig is az én Misugim marad, aki élete utolsó meccsét velem akarta lejátszani. Megműtötték a szívét, azóta sokkal jobban van. Ha nem marad senki sem, ő mindig ott lesz…
– Megérkeztünk, uraim – szólalt meg a néma út után a sofőr, ahogy beállt egy kerítéssel körülvett épületegyüttes utcai parkolójába. – 4960 Jen lesz.
Wakabayashi a kártyaolvasóhoz érintette a telefonját, hogy fizethessen, Tsubasa pedig addig kiszállt, hogy segítsen kivenni a csomagtartóból a táskáikat.
Miután a jármű magukra hagyta őket, a két fiatalember némán nézte az edzőtábor helyszínéül szolgáló, modern komplexumot. Tsubasa érezte, hogy hevesen ver a szíve.
– Mint az első nap az iskolában? – ugratta a kapus, mintha csak kitalálta volna a gondolatait.
Barátja azonban szerénykedve elmosolyodott, és intett a fejével, hogy menjenek beljebb. Lassan húzta a csomagjait, hogy Genzo lépést tudjon tartani vele, és ne kelljen túlságosan megerőltetnie a kezeit. Hevesen fülelt, hátha esetleg labdapattogás vagy rugdosás hangját véli felfedezni, helyette azonban tompa nevetgélés és beszélgetés nesze volt az, amire felfigyeltek. Az épület belső parkolójában egy csinos, szürke sportautó és egy többszemélyes kisbusz állt, a pályákra néző, füves, kiülős teraszon pedig halmokban álltak a bőröndök és utazótáskák.
– Itt vannak…! – szaporázta meg a lépéseit lelkesen Tsubasa, ahogy rájött, csapattársaik holmiját láthatja.
Szívmelengető érzés volt felismerni egyik-másik hangot és annak tulajdonosát. Némelyik huncutabbnak tűnt, míg mások melegebb, kedvesebb tónusúnak.
– El is felejtettem – mosolyodott el. – Velünk együtt ők is felnőttek… megférfiasodhatott a hangjuk…
– Hát nézzenek oda! A két Miszter International! – csattant fel váratlanul Soda Makoto, ahogy megpillantotta őket.
Csodálkozó fejek fordultak az érkezők felé, Tsubasa pedig igyekezett azzal az optimista vigyorgással visszanézni rájuk, ahogy reményei szerint az emlékezetükben élt.
– Tsubasa…! – lelkesült fel Misugi arca, ahogy megpillantották egymást.
– Tsubasa…! Wakabayashi! – rikkantotta vidáman Misaki is.
– Hát megérkeztetek! – mosolyodott el Matsuyama is meghitten, ahogy lemászott Hyuga mellől, a korlátról, amin eddig üldögélt.
Kojiro még magasabb volt, mint korábban, a bőre pedig ugyanolyan napbarnított, mint iskolás korukban. Meglepetésére azonban a vonásain kevés vadság tükröződött, barátságos, fürkésző pillantásokkal nézte őt, és a németektől érkező kapust.
– De jó, hogy itt vagytok! – léptek közelebb egy-egy ölelésre a Nankatsu- és Shutetsu-trió tagjai, Izawa, Taki és Kisugi.
– Mindenki megérkezett? Mi értünk ide utolsónak? – kérdezte Tsubasa, ahogy átadta magát az üdvözléseknek.
– Az ikrek még elakadtak valahol Tokióban, de majd ideérnek ők is – felelte Morisaki, aki kapustársával, Wakashimazuval beszélgetett épp, amikor betoppantak.
A két fiatalember végigmérte Wakabayashit, és nem tudták nem észrevenni bekötött kezeit.
– Veled meg… mi történt, Wakabayashi? – kérdezte csodálkozva Takeshi.
– Rásérültem egy korábbi, be nem gyógyult sérülésemre… – vallotta be az kelletlenül.
Úgy tűnt, nem szívesen beszélt a történtekről.
A csapat tagjai néma pillantásokat váltottak egymással, és a figyelem akaratlanul is a két tartalékos kapusra, Wakashimazura és Morisakira irányult, hogy a helyzet akkor mennyiben változtat majd az ő játéklehetőségeiken.
– Berendezkedtetek már? – kérdezte Tsubasa, hogy oldja a kínos csendet.
– A volt csapattársaid értek ide először – intett a fejével Hyuga a nankatsus társaság felé. – Ők már össze is bútoroztak. Mi a többiekkel csak nemrég érkeztünk…
– Van még valaki mellett egy szabad hely? – kérdezte barátjuk, ismerve a jellemzően 2 ágyas kialakítású szobákat az ilyen edzőtáborokban.
– Nekem még nincs párom… de ha elfogadsz… – vonta meg a vállát Misugi.
– Téged? Bármikor! – vágta rá Tsubasa, és tőle szokatlan módon átkarolta a fővárosi fiú vállát.
Noha a fizikai kontaktus játék és ünneplés közben nem volt idegen tőlük, Junt mégis meglepte a fiú közvetlensége.
– Nagyon csinos, rózsaszín meg lila bőröndjeitek vannak – viccelődött velük, látva a körülöttük felhalmozott táskákat.
– Azokban a lányok szarságai vannak – legyintett Soda.
– A lányoké? – kérdezte Tsubasa csodálkozva.
– Eljöttek… páran… – felelte óvatosan Misaki, nem tudva, mennyire kínos téma a hölgykérdés, ismerve barátjuk és Sanae furcsa kapcsolatát.
– Sanae már ki is sajátította magának a terepet, és elment kocogni egyet – kacagott Ishizaki.
Tsubasa arcán apró árny futott át, de remélte, hogy azt nem vették észre a többiek. Sanae nevének említésére nem volt felkészülve. 3 éve, mikor elment Brazíliába, mindkettejük számára nyilvánvaló volt, mit éreznek egymás iránt. Mégsem ígértek a másiknak semmit, a lány könnyes búcsúja azonban az egész úton elkísérte. Az éveken át érte rajongó és őt mindenben támogató Nakazawa Sanae nem tett neki szemrehányást, amiért elment. Tartották a kapcsolatot a távolból is, 1-1 baráti üzenetváltás, fotó vagy videohívás azonban nem tudott helyettesíteni egy olyan párkapcsolatot, melyre iskolás korukban még nem voltak eléggé érettek, és melytől a távolság azóta viszont megfosztotta őket.
– Kocogni? – kérdezte végül rekedten.
– Azt mondta, unatkozott, így elkezdett futni – mesélte Ishizaki. – Eleinte segített ugyan a csapat edzése közül, mint szertáros, de egyre kevesebb dolga volt, mert a sulinak már megvolt erre a bejáratott személyzete. Így… más elfoglaltságot keresett.
– De amúgy egész jól megy neki – tette hozzá helyeslően Misaki. – Még egy városi távfutó versenyt is megnyert.
– Elküldtük érte a lányokat, hogy keressék meg, mert sejtettük, hogy nemsokára mindenki megérkezik… – jegyezte meg Misugi, és összepillantott Hyugával.
– Ne nézz így! – figyelmeztette őt a csatár. – Csak azért hoztam el Makit, mert azt mondtad, senki sem fogja szívni a vérünket miatta!
Misugi azonban jóízűen felnevetett, és megrázta a fejét.
Míg a két fiú marakodását hallgatta, Tsubasa belül furcsa ürességet érzett. Igen, már szinte el is felejtette. Kojirónak párja lett, és Matsuyama is megosztotta közös fotóját saját magáról és kedveséről. Yayoi Misugi iránti vonzalmáról régóta tudott, neki azonban…
– Neked végig ott lett volna Sanae, és te képtelen voltál meglépni akár csak feleannyit, mint ők… – vallotta be magának.
Nem tudta, mire számíthat majd, ha újra szemtől szemben állnak egymással. Nem fog-e a lány sírni, veszekedni vele, amiért egyre ritkábban beszéltek, és abból is hiányzott minden személyes, érzelmi tartalom. Hogy nem akadt-e valaki más, aki időközben elnyerte Sanae szívét, és aki mellett megtalálta a boldogságot.
– Azt a többiek elmondták volna… Tudnék róla… – száguldottak a gondolatai szélsebesen. – Akkor nem írt volna többé… Nem jött volna most el…
Kétségbeesetten felpillantott.
– Vajon… tényleg elmondták volna…?
Magányos pillanataiban, amikor Brazíliában oly egyedül érezte magát, vágyakozott a lány társaságára, jobban is, mint hogy be merte volna vallani magának. Egy szerelmi kapcsolat, az azzal járó testiség és bensőségesség gondolata annyira idegen volt addig számára, hogy elképzelni sem tudta, mit kellene mondania vagy tennie.
A gondolataiból vidám, női kacaj és csivitelés zökkentette ki. Hölgyek közeledtek a park felől felfelé vezető lépcsőn. Az élükön egy magas, csinos lány haladt, testhezálló futónadrágban. Sportmelltartója felett egy lenge cipzáros felsőt lebegtetett a szél, kivillantva alóla kisportolt alkatát és formás kebleit. Kézen fogva húzta magával Yoshikót, aki nevetve kérette magát. A világos, hosszú hajú, csinos nyári ruhát viselő Yayoi a rövid, fekete hajú Maki társaságában követte őket, szintén derűs hangulatban. Ahogy azonban észrevették az érkezőket, elnémultak a döbbenettől. Yoshiko az ajkai elé kapta a kezét, és segélykérő pillantást váltott Matsuyamával, miként is kellene értelmezniük a helyzetet. Kedvese óvatosan megvonta a vállát, az ő arcán is valamennyi kíváncsiság tükröződött.
– Sanae… – nyögte ki végül Tsubasa, a lány pedig hatalmas, remegő szemekkel nézte őt, magas, férfias alkatát, mely oly sokban különbözött attól, ahogy emlékeiben élt.
Zavarában összefogta magán a felsőt, mintha csak nem akart volna túlságosan ledérként mutatkozni előtte a futóöltözetben, de a fiú nem adta jelét annak, hogy bármiben is helytelenítené azt. A keze lassan, akadozva közeledett a kipirult arcú lány felé, majd lerázva minden láncot, ami eddig visszafogni igyekezte, feléje lendült, és a karjaiba zárva azonnal megcsókolta őt.
Csapattársai egy emberként rezzentek össze a váratlan jelenet láttán. Az arcuk megnyúlt a döbbenettől, volt, aki prüszkölve köpte ki az italát, amit épp akkor kortyolt.
– Ő az? – kérdezte Maki kíváncsian.
– Ő – bólintott Yayoi, és mindketten elmosolyodtak.
– Nos… azt hiszem, erre nem voltam felkészülve… – jegyezte meg Misugi csodálkozva, majd leintette a huncut füttyögésbe kezdő Hyugát.
– Hogy mehettem el enélkül…? – kérdezte Tsubasa, inkább csak magától, ahogy a csók után a megilletődött lány arcában gyönyörködött, majd szorosan magához ölelte őt. – Nem – gondolta. – Egy ilyen csók után nem is tudtam volna csak úgy elmenni…
– T-Tsubasa… – motyogta Sanae a szorításában néhány pillanattal később. – Egy kicsit… – fészkelődött a karjaiban. – Én… büdös vagyok és izzadt… – utalt vissza a kocogására, a fiú pedig végül elengedte őt, és végigmérte.
– Te jó ég, menjetek szobára! – legyintett Soda, ahogy megforgatta a szemeit, és inkább szedni kezdte a többiekkel a csomagjait, hogy ő is elfoglalhassa a szobáját.
– Hülye! – csapott egyet a tarkójára Jito fegyelmezésképpen, úgy tűnt, ő támogatta a párocska boldogulását.
– Menjünk, pakoljunk el!
Ahogy társaik tovább álltak, Tsubasa azon kapta magát, hogy még mindig Sanae kezét szorongatja, és némán bámulják egymás arcát.
– Ez… nagyon fura… – vallotta be kissé szégyellősen.
– Nem, nem az… – emelkedett lábujjhegyre Sanae, és most ő vette birtokba a fiú ajkait.
Ahogy testük összeért, jóleső borzongás futott végig a gerincén, mely mintha emlékeztetni akarta volna arra, hogy ami történik, az a valóság, és nem egyfajta furcsa, álomszerű kép. Olybá tűnt, mintha a világ hirtelen mikroszkopikus méretűvé zsugorodott volna és lelassult volna körülötte. Egészen közelről látta a lány hosszú, bájos szempilláit, az arcának pórusain megcsillanó verejtéket, mely kellemesen vegyült a testéből felszálló dezodor vagy parfüm száraz, púderszerű illatával. Az érzékei szinte táncot jártak a megannyi ingertől, ahogy a derekánál fogva lassan magához húzta őt.
Sanae felsóhajtott, és hirtelen zavartan kibontakozott az öleléséből.
– Várj…! Ne itt…! – motyogta kissé zavartan. – Ne így…!
Izgatottan nézték egymást, a lány pedig egy félmosoly kíséretében összefogta magán a felsőt, ahogy látta, hogy a fiú tekintete bekalandozott a cipzár mögé. Ellépett mellőle, és az épület felé szaladt, a többiek után, akik csomagjaikkal már bevonultak.
– Várj! – kiáltott utána Tsubasa. – Miért… a futás?
– Utánad is mindig csak futottam, nem? – kacagott a lány, ahogy eltűnt a szemei elől.
Felvillanyozva meredt maga elé. Sok mindentől tartott, de leginkább attól, milyen lesz kettejük találkozása. Egy alkalommal sem kereste fel őt, amikor az ünnepekre, rövid időre visszatért Nankacuba családját meglátogatni. Ugyanúgy nem tudta volna, mit mondjon neki, mint amikor 3 éve elköszöntek egymástól.
– Vajon elég-e két szív számára egy néma ígéret búcsúzásképp? – gondolta azóta sokszor, ahogy visszaemlékezett a pillanatra. – Annak lehetett ezt egyáltalán tekinteni? És ha igen, meddig feszíthető a húr, míg az el nem pattan…? Meddig kérheti egyik a másiktól, hogy várjon rá…?
A tény azonban, hogy felnőtt fejjel a lány egyáltalán képes volt konkrét szavakká formálni az érzést, ami összefűzte őket, bizakodásra adott okot számára. Szende bájolgástól, sértődött felelősségre vonástól vagy hibáztatástól tartott, de egyelőre Sanae nem tűnt haragtartónak.
– Nem jössz…? – kiáltott le valaki az egyik emeleti szoba ablakából.
Tsubasa felpillantott, és Misugi integetett le neki. Fellelkesülve bólintott, majd felmarkolta a bőröndjeit, és megkereste kettejük közös szobáját.
Kíváncsian bámészkodott a nyitott ajtóban, ahogy társa már elkezdett kipakolni, és az ágyon hajtogatta sportfelszerelését és civil ruhadarabjait.
– Neked még sose voltam szobatársad – állapította meg, és gyermeki lelkesedés tükröződött az ábrázatán. – Elszaladhatok zuhanyozni? Szerintem rendesen dögszagom van már ettől a hosszú úttól…
– Nincs dögszagod, de mehetsz nyugodtan! – nevette el magát Misugi, és lopva feléje sandított, ahogy felcsapta táskáit, és a fürdéshez szükséges holmit összeturkálta belőlük.
Megismerkedésük óta magasabb volt nála, de meg kellett állapítania, hogy barátja azóta utolérte őt a növésben. Nem érte csalódásként a tény, bár így kevéssé érezte magát idősebb fivér-szerepben, mint ahogy előtte kettejük kapcsolatára tekintett. Egyke, beteg fiúként végtelenül magányos gyermekkora volt, és amikor a futball iránt oly őszintén rajongó, jólelkű kisfiúval, Tsubasával megismerkedett, az akaratlanul is szeretetet és tiszteletet ébresztett iránta a szívében. Reménykedett abban, hogy a 3 távol töltött év nem szakította el őket egymástól, és hogy barátságuk ugyanolyan szilárd alapokon nyugszik majd.
Felnőttként látni őt azonban különös érzéssel töltötte el. Ahogy jobb minőségű alsónadrágjai között válogatott, kellemesen férfias illatú parfümöt fújt még mindig nedves bőrére, és rakoncátlan, örökké égnek meredő haját próbálta féken tartani…
– Nagyon megváltoztál… – gondolta, mégsem uralkodott el rajta csalódottság. – De azt hiszem, ez az élet velejárója. Gyere, menjünk, együnk valamit! – húzta őt magával.
***
A komplexum étkezője megtelt a csapat tagjaival, és a különböző megbeszélésekről végre befutott az edzői személyzet is. Mikami épp Katagirivel beszélgetett, amikor Wakabayashi odalépett hozzá, hogy régi mentorát újra üdvözölhesse.
– Genzo! – szorította meg a vállát a férfi atyai gondoskodással, és nyomban le is ültek egy közös asztalhoz beszélgetni.
– Fülig ér a szád, Tsubasa… – jegyezte meg Misugi vigyorogva, ahogy ők is megérkeztek a kantinba.
A fiú a tekintetével a lányokat kereste, de a hölgyek egyelőre még nem bukkantak fel a helyiségben, ezért odatelepedett a többiekhez, amikor hirtelen megcsörrent a farzsebébe csúsztatott mobiltelefonja. Felderült az arca, ahogy megpillantotta annak kijelzőjén, ki is hívja.
– Ó, Jaeminie hyeong! – szólt bele a vonalba, és társai meglepetésére egy számukra idegen nyelven kezdett el csacsogni a telefonálóval.
Ishizaki csodálkozva összepillantott Izawával, és próbálta kideríteni, miről beszélhet. Misugi, míg leült a tálcájával az asztalhoz, a tekintetével folyamatosan követte a különös beszélgetést. Tsubasa jókedvűnek tűnt, bárkivel is beszélhetett.
– Ki volt az? – kíváncsiskodtak egykori, nankatsus csapattársai.
– Koreaiul is tudsz?
– Szép a kiejtésed… – jegyezte meg elismerően Misugi.
Tsubasa sejtelmesen végigmérte őt.
– Csak nem beszéled te is a nyelvet?
– Apának rengeteg üzleti érdekeltsége van Dél-Koreában – mosolyodott el Jun. – Amióta az eszemet tudom, ki-be járnak nálunk a koreaiak. Gyerekkorom óta tanítanak rá.
– Jaemin volt az, csapattársam odakinn… – intett a távolba Tsubasa. – Ő tanított koreaiul, én meg őt japánul. Szeretni fogjátok őt a versenyek során! Fürge lábai vannak – tette hozzá huncutul vigyorogva. – Ők már egy hete Csedzsun készülnek a dél-koreai válogatottal.
– Milyen poszton játszik?
– Libero – kacsintott rá Matsuyamára, akihez a legközelebb állt ugyanez a tisztség. – Mi voltunk ott a két vágottszemű, úgyhogy jól kijöttünk egymással.
Barátai azonban némileg aggódva összepillantottak.
– Így csúfoltak benneteket? – kérdezte Hikaru aggódva.
– Lepergett – vonta meg a vállát Tsubasa. – Nincs annál jobb, mint futballtudással becsicskítani a rosszakaróidat – tette hozzá egy rosszfiús vigyor kíséretében.
– Ezzel tudok azonosulni – nevette el magát Hyuga.
– Jaemin remek srác, bár kicsit fura szerzet – kért Tsubasa is egy tálca ételt a kiszolgáló személyzettől, és egy kevés bájolgással kiharcolt magának egy nagyobb adag húst. – Amikor nála voltam, állandóan pucéran mászkált. Ez valami kulturális dolog lehet náluk… – töprengett inkább csak magának. – Azt mondta, hetero élettársak vagyunk, bár mintha mindig kicsit többet akart volna…
Ishizaki köhögni kezdett, mert félrenyelte az épp rágott falatot, és furcsállva végigmérte volt kapitányukat.
– No de a lényeg, hogy a versenyek során majd megismerkedhettek vele. Rendesen sajnálta, hogy nem utazhattunk együtt! Ő még előttem érkezett São Paulóba, jobban kiismerte magát. Az első tanácsa az volt – kezdte el a szájába lapátolni az ételt, és szemmel láthatóan megborzongott annak ízétől -, hogy szerezzek be valahonnan egy rizsfőzőt, mert anélkül végünk van!
Az asztaltársaság jóízűen kacagott a gondolatra, bár belátták, hogy barátjuknak igaza van: kultúrájuk és gasztronómiájuk egyik legfontosabb eleme a rizs volt.
– Sajnálnám, ha elmenne… – vallotta be Tsubasa. – Hamarosan lejár a szerződése, és ha nem hosszabbítanak vele, alighanem visszamegy Szöulba… Pedig a Premier League-be vágyik!
– Angol földre?
– Aha! Sokat kirándultunk, a Megváltó Krisztus szobrához is együtt látogattunk el – kapta elő a mobilt újra Tsubasa, és a képek között kutakodott, majd talált is egyet a kérdéses helyszínről.
A monumentális szobor előtt egy tőle valamivel magasabb, csinos ázsiai fiatalemberrel pózoltak, napszemüvegben.
– Keresztény?
– Ő nagyon. Én még… – nyúlt trikója alá, ahonnan vékony aranyláncát előhúzta, egy szerény kereszttel – … csak ismerkedem a dologgal. Az ő tanácsára oltattam be magam például malária ellen.
– Malária? – kérdezte Taki csodálkozva.
– Hát – bólintott Tsubasa. – Ő az első évében elkapta, majdnem bele is döglött. Azt mondta, ha jót akarok magamnak, azonnal beoltatom magam. Hepatitisz és sárgaláz ellen már indulás előtt beoltattam magam, de így legalább ez ellen is védve voltam.
– Az ember nem is gondolná… – morfondírozott Takeshi.
– Mondjuk nem mintha nem szedtem volna így is össze minden más létező kórságot – csóválta meg a fejét barátjuk. – Vérhas… vakbél…! – sorolta szemmel látható undorral.
– Vakbél?
– Kivették a vakbeled? – kérdezte Misugi döbbenten.
Tsubasa két falat közt felállt, felhúzta magán a trikót, és lejjebb tolta a nadrág derekát, megmutatva a mostanra halványuló heget.
– Öreg, mi a fasz…! – hajolt közelebb a derekához Ishizaki, hogy szemügyre vegye.
– A streetfood többszörösen is megbosszulta önmagát – vallotta be keserűen. – Még ilyen seggtífuszt! Már bocs… – nézett végig az asztalon, és éppen falatozó, de a röhögéstől fuldokló társain. – Egy hét alatt majdnem 8 kilót fogytam, azt hittem, elkárhozok…
Kisvártatva női kuncogás és vidám csevegés hangja hallatszott az étkező ajtajából, a négy velük érkező lány pedig a jelek szerint csatlakozni kívánt hozzájuk. Tsubasa rögvest kihúzta magát, és a hang forrását kereste.
– Mint valami szurikáta…! – kacagott Izawa.
A barátnők csábos pillantásokat vetettek kedveseikre, de külön asztalhoz ültek le, hogy ne zavarják a válogatott tagjainak beszélgetését.
– Tsubasa! – maradt az ajtóban Sanae, aki szemmel láthatóan már átöltözött és szintén rendbe szedte magát a kocogás után. – Nem folytathatnánk ott… ahol abbahagytuk?
– Képletesen vagy szó szerint? – kérdezte a fiú teli szájjal, a lány azonban elnevette magát.
Tsubasa szélsebesen a szájába lapátolt mindent, ami még a tálcáján volt, majd gyorsan kitette azt a rekeszre, a többi, koszos edény közé.
– El fogod rontani a gyomrod az ilyen zabálással! – figyelmeztette Misugi, de látta, hogy mindenki röhögve spekulálgat arról, mire készülhet a két esetlen szerelmes.
– Ez a csaj szerintem még ma éjjel le fogja rángatni róla a gatyát – vigyorgott Soda.
– Ó, ugyan már! – pironkotott Misaki az illetlen téma hallatán.
Az ajtón túl Tsubasa hevesen dobogó szívvel fékezett le Sanae előtt, aki csendben, mosolyogva nézte őt.
– Remélem… nem vagyok kajás… – seperte le a trikójáról a fiú a képzeletbeli morzsákat idegességében.
– Gyere! Menjünk! – intett a szabad levegő felé a lány.
Csendben sétáltak a pálya menti füves pázsiton, a vékony törzsű fák árnyékában, az idő pedig egy nagyon kellemes, japán tavasz melegével ölelte körül őket. A lágy szellő finoman cirógatta Sanae lábait és meg-meglibbentette a könnyű ruhát, amit viselt.
– Mit kell ilyenkor csinálni…? – töprengett Tsubasa. – Most… fogjam csak meg úgy a kezét?
A bizonytalanság kiülhetett az arcára, mert Sanae többször is kíváncsian feléje pillantott.
Egy kellemes domboldalra értek el, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a tájra és a távoli Fudzsi-hegyre.
– Akkor… folytassuk…? – kérdezte a fiú bátortalanul, de azért némi huncutság bujkált ajkai szegletében.
– Várj! Várj! – nevette el magát Sanae, de elvörösödött, ahogy Tsubasa végül megfogta a kezét.
– Nagyon szeretnélek újra megcsókolni…! – lépett közelebb hozzá. – Olyan sok időt töltöttünk távol egymástól… – hajolt hozzá egészen közel, és az ajkaik ismét összeértek.
– Pont ezért…! – nyögte végül a lány, ahogy kicsit hátrébb lépett. – Pont ezért kell… beszélgetnünk, Tsubasa.
A fiú arcára látható aggodalom ült ki.
– Lett… esetleg valakid? – kérdezte rekedten.
– Mi? Jaj, dehogy!
– De akkor… miről van szó?
– Tsubasa, te… – sóhajtotta Sanae. – Te… elkezdtél felépíteni egy életet magadnak Brazíliában. Azon túl, hogy ez volt minden vágyad, minden, amiről gyerekkorod óta álmodtál… Neked ez mostanra a hivatásoddá vált. Fontos ember lettél… a sportágban nagyon sokan most már névről és tudásról is ismernek téged… Szigorú szabályok és szerződések hálózzák be az életedet…
– Az nem számít! – tiltakozott Tsubasa.
– De igen!
– Az én szememben nem!
– De számít! – fogta gyöngéden a lány az arcát két tenyere közé, és próbált nyugalmat sugározni a hangjával, hogy csillapítsa a fiú hirtelen felszínre törő idegességét.
– Miért akarod te is csak a pénzt és a hírnevet látni ebben az egészben? – kérdezte az gyötrelmes hangon, csalódottan.
– Nem akarom! De neked most már… ez az életed, akár tetszik, akár nem – igyekezett hatni rá Sanae. – Minden, csodálatos futballtudásod ellenére… Ozora Tsubasa egy jól felépített márka lett Japán és Brazília számára is, amit a szövetség és minden későbbi klubod maximálisan ki akar majd aknázni. És neked ügyelned kell arra, hogy ez a kép, amit a sajtó és a világ belőled lát… ne sérüljön.
– Mit akarsz mindezzel mondani? – rázta meg a fejét a fiú, és elhúzta a kezét. – Hogy nem vagyok több, mint egy reklámarc a sportágnak?
– Sokkal több vagy a sportág számára, mint pusztán egy reklámarc – felelte Sanae türelmesen. – Olyasvalaki vagy, aki nagyon sokat tehet a korosztályod futballjának helyi és nemzetközi megítéléséért. És pont emiatt kell… nagyon óvatosnak lenned. Mindennel kapcsolatban…
Látta az arcán az értetlenséget.
– Nem tudom, milyen megkötések vonatkoznak… a magánéletedre… – vallotta be a lány. – Hogy mennyire szabad neked egyáltalán… bárkivel…
– Senkinek semmi köze a magánéletemhez!
– Hogy bármi is van köztünk…
– „Bármi”? – kérdezte csalódottan Tsubasa. – Sanae, én…! Én tudom, hogy elbénáskodtam az egészet, amikor csak úgy elmentem Brazíliába! Nem mondtam vagy kértem tőled semmit, és te mégis… elfogadtad, ami történt. Sosem panaszkodtál, sosem veszekedtél velem a döntésem miatt. Amióta csak ismerjük egymást, mindig szurkoltál… mindig támogattál és biztattál, és én semmit sem adtam neked cserébe. De a szívem… mindvégig a tiéd volt…
Sanae gyorsan a szeméhez kapott, hogy megtörölje kibuggyanó könnyeit, és szomorkásan leszegte a fejét.
– Sanae… – fogta most ő a lány arcát tenyerei közé. – Senkinek semmi köze nincs ahhoz, hogy a magánéletemmel mit csinálok. Semelyik szerződésemben nincs semmiféle kitétel, hogy ne lehetne párom, társam, barátnőm vagy menyasszonyom… – tette hozzá, Sanae szemei pedig tágra nyíltak a döbbenettől. – Azt akarom, hogy része légy az életemnek… és én is része szeretnék lenni a tiédnek!
– Tsubasa…! – suttogta a lány elcsukló hangon, és a nyakába vetette magát.
Szorosan ölelték egymást, míg a lemenő nap sugarai vörösre nem festették az ég alját.
0 hozzászólás