Captain Tsubasa – SAMURAI BLUE – 5. fejezet

Ebben a bejegyzésben a Captain Tsubasa – SAMURAI BLUE című, anime témájú írásom 5. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Általános információk.

A kora délutáni nap perzselő erővel tombolt São Paulo felett. A levegő rendkívüli páratartalma miatt minden lélegzetvétel fájt az ifjú, japán futballista számára, ahogy izzadtan és fáradtan felkaptatott a metró lépcsőjén a város Liberdade elnevezésű, japán negyedében. Az egyik helyi, ázsiai élelmiszereket és hozzávalókat is forgalmazó boltban bevásárolt, majd egy alacsony, négyemeletes lakótömb felé vette az irányt. Helybéliek és külföldiek egyaránt az árnyékban hűsöltek a körgangos épületek belső udvarain, az erkélyeken, teraszokon. Mindenki menekülni próbált a szabad levegőről, ha tehette, kellemesen hűs, légkondicionált otthonába, annak hiányában pedig huzatos, tágas lakásokba.

– Ez a hőség nem civilizált embernek való… – gondolta Tsubasa, ahogy beletörölte az arcát trikójába.

Az épületbe belépve automatikusan a postaládafalon elhelyezett rekeszhez lépett, és kiürítette annak tartalmát, melyen a „Lee Jaemin” felirat állt.

– Ah, mindenem fáj! – nyögte, ahogy kimerülten felsétált a második emeletre, a tűző nap pedig a hátába vágva kísérte őt a nyitott folyosón, el a lakások előtt, míg meg nem érkezett csapattársa otthonáig.

Becsengetett a koreai lakásába, aki némi várakoztatás után ajtót nyitott neki, anyaszült meztelenül.

– Hát kit látnak szemeim! – jegyezte meg csábosan, ahogy végigmérte az FC Brancos középpályását. – Csak nem az én kedvenc, külföldre szakadt japán focistám?

– Miért, van más, külföldre szakadt japán focista is São Paulóban, akit ismerünk? – kérdezte Tsubasa erőtlenül. – És amúgy is, öltözz már fel! – intett pucér ágyéka felé.

– Ebben a melegben? Az felérne egy kínzással! – felelte a magas, rövid, fekete hajú Jaemin, majd hátat fordítva visszaballagott a lakás belseje felé, tárva-nyitva hagyva az ajtót az érkezőnek.

– És mi lett volna, ha nem én csengetek, hanem valaki más? – lépett be az gyorsan az ajtón, hogy végre becsukhassa maga mögött. – Vagy ha mondjuk elmegy mögöttem valami nénike, és meglát?

– Legalább lett volna egy jó napja – felelte a koreai, ahogy összeszedett a ruhaszárítóról boxert és egy rövidnadrágot. – Ha zavar a szép, meztelen férfi testek látványa, rossz sportot választottál, barátom! – kacagott jókedvűen.

– Azért ez erős túlzás… – zsörtölődött Tsubasa, ahogy lerúgta magáról a sportcipőjét, és belebújt az egyik vendégpapucsba.

Sóhajtva pakolta le a nappalival egybenyitott konyha munkapultjára a szatyrokat, és egy kézmosás után elkezdte kicsomagolni a szerzeményeit. Az aznap délelőtti, közös edzést követően a csapat legtöbb tagja visszavonulót fújt az időeltolódás miatt közelgő, Bajnokok Ligája döntőjének közvetítése érdekében, melyet ki-ki magányosan, ki társasággal kívánt végignézni. Tsubasa és Jaemin, az FC Brancos csapatának egyedüli, ázsiai focistái egy közös főzés mellett döntöttek, és a fiú igyekezett is ehhez minden szükséges alapanyagot megvásárolni. A derekára kötötte a fali akasztón lógó, sötétzöld kötényt, és mint aki jól kiismeri magát az idegen lakásban, elkezdte előkészíteni a tálakat, edényeket.

– Na, így már megfelel? – állt meg előtte a koreai, még mindig félmeztelenül.

– Vegyél már fel valamit! – mérte őt végig Tsubasa. – Mi lesz, ha főzés közben rád fröccsen valami és megéget?

– Milyen igazad van, kedvesem! – kapott elő egy atlétát a fiatalember.

– Valaki egyszer úgy el fog verni ezért a viselkedésért… – csóválta meg a fejét a középpályás, ahogy elkezdte összevágni a főzéshez a zöldséget. – Nem értem, miért csinálod ezt mindig, amikor eljövök hozzád!

– Mert remélem, hogy egyszer beválik, és becsábíthatlak vele a hálószobámba! – viaskodott Jaemin a ruhaszárítóval, hogy az állványt bevigye a szomszédos helyiségbe, és ne szívja magába a tiszta ruhanemű a főzéssel járó szagokat.

– Csak mellékesen jegyzem meg, hogy még mindig kiskorú vagyok…!

– Az életkor csupán egy szám, kedves Tsubasa!

– Mondja kábé minden szexuális ragadozó… – jegyezte meg sokat sejtetően a fiú, fel sem nézve az aprítanivalóból.

– Ezzel most mélyen a lelkembe gázoltál! – kapott a szívéhez Jaemin színpadiasan. – Alig van köztünk… 3 év!

– Másfél – köhintette Tsubasa. – Azt a hülyeséget pedig most hagyjuk, hogy mindenki hozzáad nálatok plusz egy évet a normál életkorához!

– Ejnye, milyen rossz kedved van ma! – mérte őt végig a koreai csalódottan, látva, hogy a próbálkozásai aznap nem fognak sikerrel járni. – Történt valami? – kérdezte, kicsit komolyabb hangon.

– Semmi, csak… – tette le egy pillanatra a kést Tsubasa, és kelletlenül megtámaszkodott a pultban.

Leszegett feje és beesett válla arról árulkodott, hogy nincs jó hangulatban.

– Örülnöd kellene. Aláírtál még 2 évet a Brancoshoz, jó pénzt keresel, izgalmas helyen élsz, minden ujjadra tíz csajt foghatnál… vagy épp pasit, ha ahhoz lenne gusztusod. Mi a baj?

– Az öcsém lassan másfél éves, és eddig mindössze egyszer találkoztam vele… – mondta keserűen. – Lassan mindegyik, volt játékostársam társat talál magának, én meg itt szarakodok egyedül…

– Vagyis magányos vagy és honvágyad van… – állapította meg Jaemin. – Nem jelentkezett?

– Nem… – felelte fájdalmas hangon Tsubasa, és keserű tekintettel bámult kifelé az ablakon. – Sanae… jó ideje nem válaszol már az üzeneteimre…

– Csak maradtatok valamiben, nem? Hogy megvárjátok egymást, vagy ilyesmi…

Mikor azonban barátja nem válaszolt, elbizonytalanodott.

– Ugye? Úgy értem, szexeltetek, meg minden?

– Dehogy! – tiltakozott Tsubasa, és az arcát pír öntötte el.

– Akkor legalább csók vagy egy kis kézimunka csak volt, nem? Semmi? – hitetlenkedett Jaemin, de nem nagyon merte folytatni, mert Tsubasa kezében fenyegetően megvillant a konyhakés.

– Bevallottuk egymásnak, hogy szeretjük a másikat… és mikor eljöttem, neki adtam a labdámat… – tette hozzá.

– Hogy mit csináltál? – kérdezte a koreai egészen buta hangon.

– Ott hagytam neki a labdámat… – ismételte meg Tsubasa, bár a mondat másodjára még nevetségesebben hangzott, mint elsőre.

Felpillantott barátjára, akinek szemmel láthatóan egymást kergették a gondolatok a fejében.

– Ez nálatok valami eufemizmus arra, hogy két marokra fogta a golyóidat, vagy… Aú! – jajdult fel Jaemin, ahogy Tsubasa felkapta az egyik papucsát, és erőből hozzávágta. – Jól van na! Jézus…!

– Inkább tedd magad hasznossá, és mosd meg a rizst!

– Még itt parancsolgat nekem a saját lakásomban… – motyogta sértődötten a koreai, bár azért igyekezte figyelni társa arcán a változásokat, miközben engedelmeskedett. – Azt hiszem, bármi is történt, ez alkoholért kiált – lépett az italos hűtőjéhez, hogy 1-1 doboz sört elővehessen belőle maguknak.

– Még mindig kiskorú vagyok! – vetette oda neki Tsubasa, mintha már unta volna, hogy folyton figyelmeztetnie kell őt erre.

– Akkor itt egy mentes sör a kiskorúnak! – csapta le elé a népszerű, német márka termékét a pultra Jaemin.

A laptopjáról zenét kapcsolt maguknak, hogy ne marakodjanak csak úgy csendben. A népszerű, otthoni dallamok hallatán kissé oldódott mindkettejük hangulata, és valamelyest nyugodtabban szorgoskodtak a konyhában. Egymás keze alá dolgozva, egy finom és tápláló, korai vacsorát készítettek.

– Nos, akkor egészségünkre! – kacsintott rá csapattársára, ahogy madárcsőrként egymásnak kocogtatták evőpálcikáikat.

Lelkesen szürcsölték a gazdagon tálalt levesből a hosszú tésztát és annak fűszeres, aromás levét, majd jókora adag frissen gőzölgő rizst mertek maguknak a főételhez.

– Nagyon hiányzik az otthoni kaja… – vallotta be Tsubasa később, ahogy ledobták magukat a kanapéra, a tévé elé.

– Ezen nem nagyon fogsz tudni változtatni – fintorgott Jaemin. – Ez van, ha annyira más világból érkezik az ember, melynek ennyire különbözik a gasztronómiája…

– Pedig Isten a tanúm, én tényleg akartam esélyt adni ennek az egésznek, de…!

– Tudom, én pedig elpofáztam, hogy ne csináld, ne egyél a helyi kajákból, főleg nem az utcai kifőzdékben, de neked aztán lehetett beszélni! – dorgálta meg a koreai. – Aztán mikor ott jajgattál, mert egyszerre fostál és hánytál a vérhastól, amiért nem bírtál parancsolni magadnak, ki volt melletted? Hát én!

Tsubasa duzzogva oldalra sandított rá, de nem válaszolt.

– Ez a hyeong több tiszteletet érdemel!

– És most még 2 év ebből… – sóhajtotta a középpályás.

– Ezt most úgy mondod, mintha megbántad volna, hogy aláírtál…

Barátja nem felelt, csendben és kevés lelkesedéssel nézte a tévé képernyőjét, melyen a kezdőrúgást követően épp a Chelsea-nél volt a labda.

– Az az igazság, hogy nagyon szívesen megnézném máshol is, milyen… De nehezen merem ezt még magam előtt is elismerni, nemhogy mondjuk Robertónak… – vallotta be. – És nem, mintha amúgy kapkodnának értem a nagy, nemzetközi klubok… – intett a tévé felé.

Jaemin fintorogva bólintott. Csendben figyelték dinamikus, de a nem épp gólerős mérkőzést.

– Ezeknek a legtöbbjét már elvitték a nagy, nemzetközi csapatok, mire annyi idősek voltak, mint mi… – folytatta Tsubasak, a döntő játékosait nézve. – Szerinted valamit rosszul csinálunk? Vagy… egyszerűen csak ennyi van bennünk?

– Nem tudom… – felelte a koreai. – De nem szabad ilyen lencsén keresztül megítélned a saját értékedet! Nem lehet mindenki egy Pelé, Maradona, Ronaldo vagy Messi… Noha benned azért bőven megvan ez a potenciál – sandított rá biztatóan, hátha azzal kicsit felvidítja őt. – Ázsiai játékosként… – pillantott a tévé fölötti falra, melyen egy nagy, életnagyságú portré nézett le rájuk saját magáról – … a világ nagy futballcsapatai számára gyakran láthatatlanok vagyunk. Úgy kell helyezkednünk, hogy meglássanak bennünket. Talán nagyobb igyekezettel kell reklámoznunk magunkat… De ha egyszer bekerülünk a nemzetközi futball vérkeringésébe, az esélyeink is javulnak. Ezért kell felszívnotok magatokat nektek is! A kontinensbajnokságra, utána az olimpiára! Meg kell mutatnunk magunkat, hogy Ázsiában is létezik jó foci!

Tsubasa furcsa melankóliával eltelve nézte a meccset.

– Mi is egy ilyen szép a pályán játszottunk… – motyogta kedveszegetten. – Amikor megnyertük pár éve azt a nemzetközi tornát…

– Bizony szép kis aréna… – ismerte el Jaemin. – Nagyon szépek ezek a kék trikók… – csodálta az angol csapatok mezeit.

– Olyan, mint amilyen a mi szép, kék-fehér Nankatsu-trikónk volt… vagy mint amilyen a Reálé is volt…

– Azt hittem, inkább bőrszalonnás vagy, mint reálos – jegyezte meg hitetlenkedve a libero, amivel kiérdemelt egy fájdalmas könyöklést tőle. – Aú!

– Még hogy bőrszalonna! – motyogta Tsubasa zsörtölődve. – Amúgy a fél karomat odaadnám, ha bármelyik elvinne… – mondta szomorkásan. – Bármelyiknél megtiszteltetés lenne játszani.

– Jó válasz… – vigyorgott Jaemin, ahogy visszaterelődött a figyelmük a tévére, melyen épp egy fiatal, brazil reménységet kellett lecserélni sérülés miatt.

A szomszéd lakásokból elégedetlen méltatlankodás hallatszott át hozzájuk. A csapat ennek ellenére nem vesztette el a reményt, nem sokkal később egy látványos, pimasz góllal szerezték meg a vezetést.

– Ha ezzel a góllal megnyerik, az a kölyök holnapra nemzeti hős lesz otthon – sóhajtotta Tsubasa, miközben egy újabb doboz sörért nyúlt. – Most képzeld el… alig 22 évesen ott állni a döntőben, a világ egyik legnézettebb sportmérkőzésének kellős közepén, és gólt lősz a csapatodnak… Lehet ennél jobb érzés? – pillantott fel barátjára.

– Egy nap mi is eljutunk oda… – meredt határozottan a tévére Jaemin, ahogy rezzenéstelen arccal összepréselte a markában a megüresedő sörös dobozt.

A mérkőzésen több gól nem született, a győzelmi trófeát pedig a Chelsea vihette haza, történelme során mindössze másodjára. Ahogy elfogyott a sör és a rágcsálnivaló, Tsubasa egyre inkább elálmosodott, a feje is gyakran megbillent, mint aki pillanatokra el-elszenderedett, majd ijedten magához tért.

– Szerintem aludjunk… – javasolta Jaemin. – Majd holnap hazamész.

Barátja nyűgösen fészkelődött a kanapén.

– Az ágyam kényelmesebb.

– Tudom, hogy nálatok normál esetben is szokás férfiaknak egy ágyban aludni, de – mutatott magára – nálunk nem.

Magához ölelte az egyik díszpárnát, és elborult a pamlagon.

– Bánom is én, akkor aludj itt! – forgatta meg a szemeit a koreai. – De vedd le azt a szűk nadrágot! – mutatott a farmerjére. – El fogja szorítani a vérkeringésedet!

– Hagyjál már…! – motyogta Tsubasa szinte félálomban, ahogy kigombolta magán a nadrágot.

Jaemin megfogta az anyagot mindkét bokáján és lerángatta róla, majd hozott neki egy takarót a hálószobájából. Mire ráterítette, a fiú az igazak álmát aludta.

– Hihetetlen… – csóválta meg a fejét, majd kikapcsolta a tévét, hogy annak villódzása ne zavarja a pihenését.

A dohányzóasztalon pittyenéssel felvillant az egyik mobiltelefon kijelzője. A kezébe vette, hogy gyorsan lehalkítsa, mikor észrevette, hogy Tsubasa készüléke az. Egy szöveges üzenet buboréka jelent meg a kijelzőn, a feladó képének kis ikonja pedig egy barátságos, barna hajú lányt ábrázolt.

– „Szia Tsubasa! Ne haragudj, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem! Volt egy kis családi vészhelyzetünk, és emiatt a suliból is ki kellett maradnom egy időre, de úgy néz ki, kezdenek helyrejönni a dolgok.”

Jaemin csendben olvasta a nem neki szánt sorokat.

– „Nagyon hiányoztál!” – csusszant be egy következő üzenet is, aminek láttán azonban félmosolyra húzódtak azt ajkai.

Visszatette a telefont az asztalra, majd a hálószobájában ő maga is nyugovóra tért.

 

~ Következő fejezet ~