Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 28. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.
~ 28. fejezet ~
Retekszisz az indulás előtt kétségbeesetten kesergett megsemmisült ládája felett. Fém szerszámai ugyan épen maradtak, egyedül a fűrésze hajlott el, de minden más, ami törékeny volt, odaveszett. Amit lehetett, zsákba és zsebekbe tuszkolt, és elkeseredetten követte barátait.
A kalandorok tovább indultak Tölgyvár felé, Tüskefog pedig, miközben a farkasoktól elemelt térképet böngészte, igyekezett éberen haladni az erdei csapáson, melyen vezette őket. Kisvártatva felfigyelt azonban az út mellett egy kisebb leágazásra, mely egy tisztásra és egy azon álló házikóhoz vezetett. A kéményén vékonyka füst szállt fel, mely már messziről észrevehető volt. Egy hatalmas tölgyfa földből kiemelkedő gyökerei közé épült, és számos ablakával nézett le rájuk. Az ajtaja felett egy fényes rézből készült, üst alakú cégér himbálózott a szélben.
A sül csendre intette a társaságot, és fedezékbe húzódtak, hogy kitalálják, vajon miféle szerzettel lehet dolguk.
– Üst…? Lehet, hogy boszorkány?
– Esetleg kuruzsló, bájitalfőző!
– Garázsló! – vágta rá Vidrovszki.
– Amondó vagyok, legyünk óvatosak! – javasolta Tüskefog. – Megjártuk már egy párszor az ilyen helyekkel…
– Mi van, ha a birka az…? – töprengett Mocsi.
Bosszúszomjas hörgés kelt életre a csapat tagjai részéről, akik még emlékeztek arra a szende birkára, aki először csőbe húzta őket.
– Megnyúzzuk, megesszük! – jelentette ki a herceg. – A házát kisajátítjuk!
Közelebb merészkedtek, Tüskefog pedig testőrpalástja takarásában a fegyverén tartotta a mancsát. Mielőtt azonban az ajtóhoz értek volna, a földszinti ablakokban négy orr és hozzájuk tartozó, nyolc pislogó szem pillantott ki. Vidrovszki barátságosan üdvözölte őket.
A jószágok félénken az ajtóhoz merészkedtek.
– Mondjátok, ti békés erdőjárók vagytok?
– Nagyon békések vagyunk! És csendesek!
– Ha hallanátok, hogy a dinamit viszont mekkorát robban…! – tette hozzá Puszedli.
A szó hallatán a házikó lakói rémülten becsapták a kukucskálót.
– Ha lehet, ne ronts a helyzetünkön, Puszedli!
– Nézzünk körül!
Egy szépen, rendben tartott kis majorságnak tűnt a hely az erdő mélyén, szerény veteményeskerttel, felfuttatott és ládákba ültetett virágokkal, egy kis sufnival. Az épületek körül gyümölcsösbokrok roskadoztak szüretre váró terméssel.
– A méretei alapján… azt mondanám, fogadónak ez kicsi… – töprengett Tüskefog.
– És elég veszélyes helyen is van, ahol gyakoriak az útonállók – bólintott Mocsi. – Akárki legyen is odabenn, valószínű meg tudja védeni magát.
Míg tanakodtak, az épületből szaladgálás és lázas eszmecsere hangja szűrődött ki hozzájuk, majd nem sokkal később az ajtó kivágódott, és megjelent benne egy idős bagoly, nyomában négy fiatal sünnel. Az öreg egyik szárnyát a háta mögött tartotta, Tüskefog pedig úgy sejtette, valamilyen fegyvert szorongathat benne.
– Békés szándékkal jöttetek?
– Igen – próbálta meggyőzni Vidrovszki.
– Átutazók vagyunk a környéken, és véletlenül tévedtünk erre a tisztásra, mert megláttuk a távolból a füstöt – tette hozzá a herceg.
– Ebben az esetben… üdvözöllek benneteket szerény hajlékunkban! Mi vagyunk a kis, útszéli fogadó! – köszöntötte őket a bagoly.
– Igazán bájos kertecskéje van.
– Köszönöm! A gyermekeimmel – pillantott le az ifjú sünökre – mindent magunknak termelünk meg!
Retekszisz furcsán méregette őket, nem igazán értve a rokoni kapcsolatok mibenlétét.
– A háború során ezeknek az apróságoknak a sasok megölték a szüleit. Így kerültek az oltalmam alá. Most, hogy lassan felcseperednek, igyekszünk saját lábra állni és pénzt keresni. Ezért áll most itt ez a fogadó, de a cégér csak a minap került a helyére. Ti lesztek az első vendégeink, ha tisztességes szándékkal érkeztetek és hajlandóak vagytok megfizetni a szállás költségeit!
– A szándékaink éppen tisztességesek, de jelen pillanatban nem különösebben kerestünk szállást, épp úton vagyunk. De a térképünkön szívesen megjegyezzük, hol vannak, és ha úgy alakul, bármikor visszatérhetünk ide.
– Nagyon helyes! Vigyék hírét ennek a Vén Tölgyfa fogadónak!
Az utazók betértek egy italra.
– Mérnek esetleg Szabadrévi Szabadsert vagy valami hasonlót?
– Esetleg gyümölcslevet?
– Gyümölcslé az van! Étlapunk azonban még nincs, a saját ebédünket, vacsoránkat fogjuk majd megosztani veletek.
Mindannyian egy flaska innivalót kaptak a kis sünöktől, amit többen kissé bizalmatlanul forgattak. Amikor az öreg bagoly épp nem arra nézett, Retekszisz ábrázatára nyers pánik ült ki. Suttogva bizonygatta barátainak, hogy szerinte az ital meg van mérgezve, és mind meg fognak halni.
– Ugyan, dehogy…! – intette le Tüskefog, mert ő maga semmi különöset nem vett észre saját italának bukéján.
– Nem akarnak ezek minket bántani – bólintott a vidra és a rókalány is.
– Ezt mondtam a báránynál is!
A bátrabbak megkóstolták a gyümölcslevet, mely kimondottan ízletesnek bizonyult.
– Kedves uram! – nyalta meg a száját a herceg. – Hasonlóan finom itókáért városban 1 érmét fizettünk! – számolta le a bagolynak mindenki az összeget, a repülőmókust kivéve.
– Ezeken a közeli utakon gyakoriak a haramiák. Meg tudják majd védeni magukat ezen a vidéken? – kérdezte Mocsi.
– Igyekeztem a gyerekeket a harc művészetére megtanítani, és jómagam is rendelkezem harctéri tapasztalattal – intett a kihelyezett csatacsákánya felé. – Bordaropogtató Bagoly Bertalan a becsületes nevem.
– Milyen szép darab! – csodálta meg a fegyvert Vidrovszki.
– Altábornagyként szolgáltam a háborúban, méghozzá a csőrösök ellen!
– Azok fránya egy népség – csóválta meg a fejét Mocsi.
– A feleségemet elvesztettem, nem sokkal utána találtam meg ezt az alomnyi sünt. Mutatkozzatok be, gyerekek! – intette közelebb őket.
– Sündi Sámuel vagyok!
– Én pedig Sündi Sára!
– Mi pedig Sündi Ármin és Dóra!
– Ez az ő házuk volt… Én minden tudásomat bevetettem, hogy harcra tanítsam őket, de ők inkább ágyat húznak és asztalt teregetnek. Ezért is gondoltunk inkább egy fogadó megnyitására.
– Tudnánk mi önnek valamivel segíteni? – kérdezte Mocsi. – Van bármi, aminek híján vannak?
– Valaki folyton borsot tör az orrom alá – vallotta be Bertalan. – Egy ismeretlen rendszeresen feltöri a kis fészerünket, és kifosztja az éléskamránkat. Ha belefér az időtökbe… nem volna kedvetek kifigyelni, ki lehet az?
A kalandorok összenéztek.
– Mennyi élelem szokott egyszerre eltűnni?
– Nem sok, 1-1 zsák krumpli, egy kis cefre… így lett oda az óbor is!
– Több jószágos melónak tűnik… – töprengett Tüskefog. – Megpróbálhatnánk túljárni ennek a tolvajnak az eszén azzal, hogy elrejtőzünk a fészerben és megvárjuk, míg meg nem érkezik.
– A zárat is megnézhetné egy szakértő – mutatott Mocsi Reteksziszre.
– Én szerkezetileg is szívesen megvizsgálom az épületet – dörzsölte a mancsait Vidrovszki.
Szerette volna egy sikeres rajtaütés esetén megkapni a bagoly csatacsákányát, de a szárnyas hevesen tiltakozott, mondván, az egy személyes, háborús ereklye. Ellenben felajánlotta, hogy amíg az ügyön dolgoznak, ingyen ellakhatnak a fogadóban és fejedelmi kiszolgálásban lesz részük.
– Fejtsük már meg ezt a rejtélyt! Az egy dolog, hogy elkapnánk a tolvajokat, de ők valahova elhordják innen a zsákmányt. A hely talán további titkokat rejt – javasolta a herceg.
– Nincs rivális fogadó, akinek érdekében állna megcsáklyázni az önök nyitását?
A bagoly azonban megrázta a fejét.
– Nincs se közel, se távol még egy fogadó. Erre csak olyan lelkek járnak, akik amúgy is nincstelenek vagy rossz szándék vezérli őket. Zsiványok mind!
– Ő itt – mutatott Mocsi Tüskefogra – szintén haramiák nyomában lohol.
– Ó, csak nem fejvadász vagy, jó uram? – kérdezte csodálkozva Bertalan.
– Testőrkapitány vagyok – jelentette ki a herceg.
– Nocsak! Elmélázhatnánk a múlt nagy hőstettein, egy finom bor felett!
– Csak akkor, ha éberen figyeljük közben a fészert!
A bagoly ezután a lányokra nézett.
– Hölgyeim, nem segítenétek be addig a konyhában? Megmondhatnátok a gyermekeimnek, mit szeretnének enni!
Míg Reteksziszt és Vidrovszkit kiküldték vizsgálódni, az öreg felinvitálta magához Tüskefogot, és a hazájáról faggatta, melyet szolgált.
– Ez a zár… nem túl biztonságos – állapították meg a kalandorok. – Egy lakatban nem gondolkoztak?
– Eddig működött… – tördelte a kezeit Sündi Sámuel.
– Szerencsére van a készleteim között egy. Ha lelepleztük a tolvajt, még nekik adhatom… – mondta a repülőmókus.
A sárból és deszkákból tákolt épület nem nyújtott túl bizalomgerjesztő benyomást. Tetejét zsindely fedte, Vidrovszki pedig felszökkent rá, hogy körbenézzen. Odabenn lábnyomokat nem talált, de észrevette, hogy az egyik sarokban egy felfordított kosár alatt egy nagyobbacska lyuk éktelenkedett.
– Ejnye!
Riadóztatta a többieket, akik csodálkozva szemlélték a furcsa, lefelé vezető járatot.
– Akkora, amibe még mi is beférnénk… – nézték a pereméről. – Egy egész járat vezet lefelé.
– Lehet érdemes volna feltérképezni – állapították meg.
Mocsi a konyhába kísérte a kis sünöket, ahol a megmaradt, szerény számú alapanyagból igyekeztek főzni valamit. Az étel „Mocsi kedvencei” néven a leendő étlap első tétele lett. A zöldséges egytálételből belakmároztak, majd felkészültek az üregbe való alászállásra. A bagoly fáklyákat készített össze számukra, és egy kis maradék halolajat is felkínált nekik. Vidrovszki olajjal itatott át néhány rongyot, melyeket aztán a fáklyák végére kötözött, hogy azok tovább éghessenek.
– Úgy kell takarékoskodnunk a fáklyákkal, hogy visszafelé is elég legyen – figyelmeztette őket Mocsi.
A rókalány lelkesen ereszkedett le elsőként, és vállalta, hogy élen haladva irányítja őket. Óvatosan tapogatózva indultak el, sejtve, hogy egy hosszabb alagút vezeti majd el őket valahova. Az egyik falnál egy kisebb szütyőt találtak, Tüskefog pedig belekukkantott. Egy papír akadt a mancsába, a fénynél elolvasva pedig megdöbbenve tapasztalta, hogy Oktondi Oktávia oposszum asszony egy másik búcsúlevelét tartja maga előtt, melyben egy másik szeretőjétől kívánt elköszönni.
– Komolyan mondom, levéltárként fogok egy nap hazatérni… – hajtogatta szét az újabb levelet. – „Nem érdemellek meg! Elhagylak téged! De mivel a szívemnek oly nagyon fogsz hiányozni, elviszem minden értékedet! És miközben költöm a pénzedet, mindig rád fogok gondolni! Szerető szívvel, a te Oktáviád”… Meg kellene ismerni ezt a hölgyet, annyi mindent tudunk már az életéről… – jegyezte meg vigyorogva.
Sikerült megbontani egy járatot, melyet annak építői betemettek, Mocsi ezért hozzádörgölőzéssel megjelölte, merről érkeztek. Találtak egy felfelé nyíló kijáratot, de az csupán az erdőbe vezetett, a környékén életnek a formáját nem találták. Tüskefog kipillantott, majd úgy döntött, inkább a föld alatt folytatják tovább az utat. A következő üregben egy elhagyott batyura leltek, melyben 1 dobozka nagy adag makk-kávét, 1 fenőkövet, 1 dombormintás ónserleget, 1 megrágott mutató ujj csontját, 1 tégelynyi enyvet és 1 kis üvegfiolát találtak, melybe beleszáradt annak tartalma.
Tovább haladtak, ezúttal pedig Tüskefog haladt az élen. Egy nagyobb terembe érkeztek, ahol furcsa dologra lettek figyelmesek. Legalább három sziszegő, hosszú, izmos testű lény nézett velük farkasszemet, melyek időről időre kiöltötték a nyelvüket. A sül tett egy lépést hátra, és óvatosan odasúgta a többieknek.
– Vipera…! Fegyvert elő, ezek bármikor ránk támadhatnak!
Retekszisz íjat rántott, Mocsi pedig vállalta, hogy két kardját szorongatva megvédelmezi őt, ha a szörnyek visszatámadnak. A repülőmókus lövése célt tévesztett, de ahhoz elég volt, hogy felzavarja őket. Fenyegetően közeledtek, a rókalány pedig feléjük suhintott. Felsértette a kígyó testét, Puszedli pedig felszisszent: ő már a megnyúzásról és a bőrükből készíthető ruhaneműkről ábrándozott. Mocsi azonban kitartóan lengette a kardjait, és végül kivégezte ellenfelét. Retekszisz a második lényt első találatával elintézte, az utolsó azonban visszahúzódott a félhomályba.
Tüskefog átadta a fáklyát, és csatlakozott a rókalányhoz, akivel együtt akartak szembeszállni a lénnyel. Mocsi hangos csatavisítással megrohamozta, és levágta a fejét. Mielőtt felocsúdhattak volna, Retekszisz már a tetemek mellett térdelt, és üvegcsékbe próbálta lefejni azok mérgét. Mocsi előkapta a filéző kését, és segített a szörnyek megnyúzásában, húsuk feldarabolásában, a herceg pedig addig körbejárt, talál-e fészket tojással, vagy más zsákmányolni valóval. Meglepetésére az egyik sarokban egy földön reszkető, kalandozó ruhát viselő félholt mókusba botlott. Pókmarás nyoma látszott a testén, és menthetetlennek tűnt. Retekszisz megdermedt a félelemtől, és halkan azt kezdte motyogni, hogy „pók”.
– Megkönnyítheted a halálát, hogy ne szenvedjen – javasolta Mocsi.
– Béke poraidra – mondta szomorúan Tüskefog, és beleállította a kardját.
Összesen 24 kiló húst sikerült szerezniük, a rókalány pedig alig várta, hogy lakmározhasson belőlük. Zsebre tette azt az egy tojást, amit mögöttük találtak. A szerencsétlenül járt mókusról levették kezdetleges íját, és Puszedli kezébe nyomták, hogy szükség szerint ő is harcra fogható legyen, a tegezt pedig a lány felkanyarintotta a vállára. A herceg tapintatosan megmotozta, hátha a zsebeiben talál még valamit. Ahogy megmozdította a testet, egy közepes méretű zsák szerves trágyát és egy lantot talált alatta.
A kalandorok megegyeztek, hogy a zsákmányt egyelőre visszaviszik a bagoly kunyhójához: a húst és tojást átadták, hogy feldolgozhassák és lehűthessék, saját szerzeményeiket egyelőre a szobájukban elraktározták. Lelkesen tértek vissza a járatba, ezúttal pedig Mocsi haladt legelöl. Az alagút következő fordulójában tompa puffanásokat hallottak, melyeket vékony szőrös lábak keltettek.
– Ezek itt… pókok! – súgta hátra a többieknek. – Legalább hat!
Tüskefog felhúzta az íját, látva, hogy Retekszisz reszket a szörnyek láttán, és már az első lövésével leterítette az egyiket. A repülőmókus is próbálkozott, és bár eltalálta az egyiket, az még talpon maradt. A sül kisegítette, így közös erővel a kivégezték a másodikat. Puszedli letérdelt a lábaikhoz, és a frissen kapott íjával szemen találta a harmadikat, ami összegömbölyödött a földön, és remegő lábai kínlódva az égnek meredtek. A következő körben is mind célba találtak.
– Jelentem, még másfél pók van hátra! – dicsérte meg őket Mocsi a kiváló teljesítmény láttán.
A még megmaradt szörnyek képtelenek voltak közelebb evickélni hozzájuk társaik tetemei miatt, beszorultak a falhoz, így könnyű volt végezni velük.
– Valaki szedje össze a vesszőket, mert én hozzá nem nyúlok! – jelentette ki viszolyogva a repülőmókus.
– Majd én – javasolta a herceg. – Én nem félek tőlük.
Mocsi közben igyekezte bejárni a helyiséget.
– A pókselyemnek jó ára van épp a piacon… – gondolkozott hangosan. – Hogyan tudnánk vajon pénzzé tenni?
Odatérdelt a szörnyek potroha mögé, megpiszkálta őket, majd látta, hogy ki tudja húzni belőlük azok fonalát. Tüskefog undorodva elfordult, ahogy a lány egy elhasznált fáklyára elkezdte feltekerni a selymet. Puszedli addig kiöblítette a saját gyümölcsleves palackját, és elkezdte a pókok mérgét lefejni.
Vidrovszki vezette később tovább őket a következő helyiségbe. Egy elhagyott zsákot talált, melyben egy díszes papírba csomagolt szappanra, kovakőre, és 2 üveg bodzalekvárra bukkant.
– Ez már lehet, hogy a bagoly raktárából tűnt el… – süllyesztette el a zsákjába.
Továbbhaladva egy kisebb erszénykét találtak, melyben egy új hangszerhúr és egy félszemű mókust ábrázoló, gyűrött körözési plakát lapult.
Puszedli addig átvette a fáklyát, és a társaság élére állt. Egyhamar egy denevér holttestbe botlottak, a pókok már szinte teljesen bevonták a fonalukkal. A pele kiszabadította és megmotozta. Egy kisméretű alsónadrágot és egy kis üvegcse halolajat tudott elvenni tőle.
– Ó, ez jó lesz a fáklyákhoz! – lelkendezett Mocsi.
– Ez viszont fura – hajolt közelebb Puszedli.
Tojásszerű, nyálkás tasakokat találtak, amiben folyamatosan izgett-mozgott valami.
– Ez valami hatalmas húsevő féreg lárvája lehet… – állapította meg Tüskefog, aki már olvasott hasonlókról.
Késsel mindegyiket összeszurkálták, Mocsi azonban gondterhelten megjegyezte:
– Barátaim, a jó hír, hogy a lárvákat leszúrtuk, a rossz viszont az, hogy valami lerakta őket ide…
Retekszisz aggódva haladt tovább a járatban, és a következő, nagyobb üreg, ahová jutottak, egyfajta raktárnak tűnt. 5 nagy zsákot és egy odakészített fáklyát talált benne. Nagy mennyiségű, szárított sashús lapult az egyikben, aminek láttán mindannyian felsóhajtottak.
– Ez jön velünk!
Ezen kívül egy penészes, fél zsáknyi krumplit, egy borz hátsó combjából készített, füstölt-kötözött sonkát, egy kisebb zsáknyi makk-kávét, és egy rekesznyi sört is találtak.
– Ez lehetett a tolvajok egyfajta élelmiszerraktára.
Tüskefog állt a csapat élére, és ahogy tovább vezette őket, egy kis testű erdei varjúra bukkantak. Ki volt törve mindkét szárnya, és fájdalmasan remegett.
– Nagyon durván elbántak vele… – állapította meg a herceg. – Ki képes ilyesmire?
– Ne hagyjátok, hogy tovább szenvedjen! – fordította el a fejét Mocsi szomorúan.
Ahogy őt is átsegítették a túlvilágra, megszabadították könnyű bőrvértjétől és csizmájától. A zsebében nála is találtak egy megrágott ujjcsontot.
– Ez már egyfajta mintázatnak tűnik… – viszolygott a sül, és inkább elhajította. – Menjünk tovább!
Vidrovszki meglendítette a csákányát, és lyukat ütött a falon, amin tovább haladhattak a zárt raktárból. Átlépett a résen, kiszélesítette azt, hogy mindenki átférjen. Meglepetésükre egy már majdnem leégett fáklya fogadta őket.
– Lehet, hogy a tolvajok is jártak errefelé…
A falakat pókfonal szőtte be, amit a tűzzel leégettek, a lángok pedig szépen bevilágították a sötét teret. Ahogy azonban lefoszlott a falról a parázsló pókfonál, azok gazdái is észrevehetővé váltak, ám a tűztől hátrálni kezdtek.
Tüskefog előkapta az íját, és megcélozta a legközelebbit. A szemei közé vitte be a végzetes találatot, amitől az állat nyomban összecsuklott. Retekszisz is végzett saját, menekülő ellenfelével, amin Puszedli is felbátorodott, de az ő lövése nem talált.
– Ne bánkódj, kis pele barátom! – húzta fel a következő nyílvesszőt a herceg, és olyan erővel lőtte ki, hogy az két szörnyet is leterített.
Az utolsót a repülőmókus lőtte le. Mocsi rögtön hasznossá is tette magát, és a lények potrohából a selymet elkezdte felgöngyölíteni.
Továbbhaladtak, és az üreg folytatásából ismét sziszegést hallottak. A félhomályban a nyílvesszők célt tévesztettek, az egyik kígyó pedig előrelendült, és megmarta Vidrovszki fáklyát tartó kezét. A vidra felnyögött, Mocsi pedig azonnal odaugrott hozzá, hogy ellássa a sebet. Elkötötte a karját, hogy a méreg tovaterjedését megakadályozza, és próbálta kiszívni a sebből.
– Nem látom rendesen, valaki segítsen!
– Puszedli, segíts neki! – bólintott Tüskefog. – Mi addig harcolunk!
– Te úgyis ügyesebben használod a szádat! – tette hozzá a rókalány.
– Ezt viszont most nem kellene lenyelni!
A herceg vigyorogva megcsóválta a fejét, de készen várta a kígyók következő támadását. Az egyikük a farkával a falnak csapta őt és a repülőmókust is. Mocsi nagy lendülettel vetette bele magát a küzdelembe, de megbotlott az egyenetlen talajon és elesett. Kezét fájlalva térdelt fel.
Tüskefog elhajította az íját, és inkább előrántotta a kardját, amivel a következő támadást sikerült hárítania.
– Retekszisz, most! – kiáltott oda a repülőmókusnak.
A lány keresztüldöfte a szörnyet a tőrével. A kígyó hevesen csapkodni kezdett a fejével, és zavarodottságában rázuhant saját társára.
– Itt a lehetőség…! – gondolta a sül, és megsebezte az utolsó kígyót is.
Együttes erővel szétszabdalták mindegyiket.
– Hát… ezekből legfeljebb kesztyűt lehet majd varrni, másra a bőrük nem túl jó…
– A húsuk viszont hasznos lehet! – felelte a rókalány és 8 kiló húst szabdalt le róluk.
Tüskefog orvosi felszerelésével lefertőtlenítették Vidrovszki sebét, aki emiatt kiesett a későbbi harcból, és inkább vállalta a fáklya hordozását. Tovább haladva egy szinte mumifikálódott mókus tetemére bukkantak. Mocsi megmotozta, hátha tartott magánál valamit, ami elárulta volna a kilétét.
– Ó! – sikkantotta a rókalány. – Egy bőrkötéses füzetke tele hőskölteményekkel…! Én ezt nagyon fogom szeretni! – ölelte magához boldogan.
A lény zsebében egy értékes, arany pecsétgyűrű is lapult, bonyolult mintázattal.
– Húzom is fel az ujjamra! – kuncogott elégedetten Mocsi. – De… fúj! – vette szemügyre közelebbről azt a befőttes üveget, melyben egy műfogsor úszkált. – Én ezt nem hozom magammal… De ezt igen! – mutatta fel lelkesen egy nagyító lencséjét.
– Utánam! – lépett előre vidáman Vidrovszki, de szörnyű, nyálkás, bűzös lárvák fogadták őket, ahogy követték.
– Ne várjuk meg, míg kikelnek és minket is megölnek, mint azt a sast ott…! – mutatott a fal tövében fekvő tetemre. – A zsebeiben viszont nincs semmi… – tapogatta meg. – Őt már kifosztotta valaki.
– Nem tetszik nekem ez a bűz… – fanyalgott Tüskefog, ahogy az alagút folytatása felé pillantott.
Tett egy lépést, de a talpa megcsúszott, és a nedves, lejtős talajon lecsusszant a mélybe.
– Tüsi!
Egy nem túl mély, mocskos vízbe toccsant, melyből a feje épphogy kilátszott.
– Nyáh! – nyögte. – Soha nem ért még ilyen szégyen…! – nyafogott.
– Ez egy pöcegödörnek tűnik…
– Még jó, hogy nemrég találtunk egy szép szappant!
– Fúj…!
A herceg keservesen jajgatott, ahogy kimászott.
– Nyáh!
– A sünök örülni fognak, hogy a szép tiszta házukban ilyen büdösen majd lefekszel… – kacagott Mocsi. – Ne félj, majd lecsutakolunk!
Alig ocsúdtak fel, póklábak toporgására lettek figyelmesek. A lényeket azonban úgy tűnt, a sül szaga valamelyest távol tartotta.
– Nesze! – lőtte ki az elsőt Tüskefog.
Retekszisz annyira undorodott tőlük, hogy képtelen volt koncentrálni, ezért átadta a helyet Puszedlinek, aki több, pontos találattal komoly sérüléseket okozott.
– Hozom a fonalat! – látott munkához Mocsi, amint végeztek velük. – Viszont lassan elfogy a fáklyánk… idővel vissza kellene mennünk a házikóhoz, lerakni, ami épp nálunk van.
Vidrovszki meglengette a fáklyát, annak azonban furcsán meglobbant a lángja, és egyre tompábban világított.
– Valami itt nincs rendjén… – szippantott körbe. – Szerintem itt ritkul a levegő, ne menjünk erre!
– Valamivel jelöld meg a helyet, hogy ne tévedjünk erre újra! – kérte Mocsi.
A vidra engedelmeskedett, és néhány követ a járat útjába helyezve megjelölte maguknak az út végét. Visszafordultak, és egy másik irányba indultak tovább, ahonnan azonban újfent sziszegésre lettek figyelmesek.
– Már megint…! – nyögte Retekszisz.
A hangjára felfigyeltek a szörnyek, az egyik kígyó pedig durván lefejelte a repülőmókust, aki megtántorodott. Tüskefog kardot rántott, és széjjelhasította ellenfelük testét.
– Nyáh!
Mocsi mindkét kardját előrántotta és vadul táncolva leszorította a következő áldozatot, Puszedli pedig lesből támadva kivégezte azt.
– Mondanám, hogy elsápadtam a döbbenettől, de már így is fehér vagyok! – jegyezte meg elismerően Mocsi.
A herceg vad csatakiáltással rontott rá a következő kígyóra, Retekszisz pedig feltápászkodott, és egy nyílvesszője végzett az utolsóval.
– Akkor én már megyek is! Nyúzok, vágok, szeletelek darabolok… – készítette elő a filézőkését a rókalány.
– Ezzel a mennyiséggel viszont már tényleg vissza kell mennünk – egyeztek meg.
– Ez lesz a fogadó specialitása!
– Három évig mindenki kígyót fog enni! – kacagott Mocsi.
– De így legalább nem lesz lelkiismeret-furdalásom, hogy a kötözött sonkát meg a szárított húst megtartjuk – vallotta be Tüskefog.
32 kiló húst sikerült zsákmányolniuk, és a kígyóbőr is hatalmas mennyiségű volt.
A tetemek alatt egy koszos szütyőt itt is találtak. A repülőmókus beletúrt, és ő is talált egy arany pecsétgyűrűt, egy kissé karcos szemüveget, és egy könyvet.
– Ez valami titokzatos rejtnyelvhez készített szótár! – állapították meg. – Ez még hasznos lehet!
– Lassan egy egész csapat-egyenruhára elég bőrünk lesz – morfondírozott a rókalány.
– Elegáns látvány lenne, az biztos… – értett egyet a sül. – Valami szövőszéket is eszkábálhatnátok Puszedlinek, hogy a pókselyemből is ruhát készíthessen.
A bagoly hálásan fogadta a rengeteg húst, azonnal ugrasztotta is sün gyermekeit, hogy kezdjék el feldolgozni és konzerválni mindet.
– Ha ezek feljöttek volna itt, csúnyán megjárták volna! – figyelmeztette őt Mocsi.
– Nem árt befoltozni a fészerben a lyukat, hogy bármi is van még odalenn, lezárjuk előle – értett egyet Vidrovszki.
Az első adag sült kígyóhús ekkora elkészült.
– Tartsunk már akkor egy kis pihenőt, hogy akinek kell, addig meg tudjon fürdeni… – jegyezte meg a rókalány, és vigyorogva a hercegre sandított, aki keservesen végignézett szennyezett ruházatán.
A sün gyermekek egy kútból vizet mertek egy nagyobb dézsába, és szappant is adtak neki, csak hogy szagmentesíthesse magát. A ruháit kimosták, és kiakasztották száradni, a sül addig váltás öltözéket húzott.
A sün leányok jegyzetelték Mocsi receptötleteit a kígyóhús többféle feldolgozására, Vidrovszki és Retekszisz pedig egy füstölőt készült megtervezni és építeni a húsok számára. A fészer padlóját a sün ifjakkal hozatott kövekkel úgy lezárták, hogy onnan többé senki sem mászhatott fel az épületbe. Puszedli addig megjavítgatta mindenki öltözékét, melyek közül egyik-másik szebb lett, mint újkorában. A kígyóbőr feldolgozását is elkezdte, azon tanácsok mentén, melyeket korábban, Szabadrévben kapott.
Mindannyian nyugovóra tértek, reggelre pedig kipihenten ébredtek. Vidrovszki karjának állapota is sokat javult, így újult erővel várták az újabb kalandozást. A bagolytól további olajat kértek, és újabb fáklyákat markoltak fel.
A bokrok közötti lejáraton visszamásztak, és rögtön egy büdös, nyálkás, csúszós helyiség fogadta őket. Egy gusztustalan, féregszerű lény épp lakmározott valamit.
– Ez olyasmi, mint aminek a lárváit megöltük…! – súgta oda a sül a többieknek.
Odaadta a fáklyát Vidrovszkinak, és belelőtt egyet a szörnybe. Retekszisz és Puszedli is hátba támadta a férget, ami azelőtt eldőlt, hogy megfordulhatott és visszatámadhatott volna. Körbejárták, hátha az áldozatát megmenthették volna, de az a felismerhetetlenségig összeroncsolódott. Egy batyuja maradt csak hátra, melyben egy kis kézi csákány lapult, amit nyomban odaadtak a vidrának. A következő szerzemény, egy harci legyező láttán Mocsi izgatottan pihegni kezdett, így nem is volt kérdés, hogy megtarthatja-e magának.
– Este a tábortűz mellett azt fogjuk nézni, ahogy vele táncolsz! – kuncogott Retekszisz.
– Itt is van egy rejtnyelves szótár…! – pislogott a herceg csodálkozva. – De egy teljesen másik nyelvhez!
Ezután egy szalaggal átkötött hajfürt következett, és egy arany pecsétgyűrű a Macska Márkiátus birodalmából.
– Ez még hasznos lehet, amikor az ellenfeledet próbáljuk becserkészni – pillantott fel a rókalányra.
Tovább haladtak, és a falon lógva egy bebábozódott testet, a földön alatta egy denevér hulláját figyelték meg. A bőregérnél egy üveg szilvabefőttet és egy újabb szemüveget találtak.
Mocsi újabb fáklyát gyújtott, de el is ejtette azt, mert a következő üregben ő maga csúszott bele a fekáliával teli vízbe. Keservesen sivítozott, ahogy a harci legyezőt a feje felett egyensúlyozva próbált kimászni belőle.
– A szép, fehér bundád…! – nyögte Tüskefog.
– Valaki húzza ki szegényt!
A rókalány emiatt keseregve haladt tovább.
– Így már könnyebben tudom jelölni az útvonalat… húzom magam mögött a szarfoltot…
A következő üregben egy haldokló sasra bukkantak. Puszedli odatérdelt mellé, hogy megvizsgálja.
– Ez… már túl sok sérülést szenvedett – vágta el az elszörnyedő szárnyas torkát. – A halál megváltás lesz neki.
Kiforgatta a zsebeit, és egy gombolyag gyapjúfonalat, egy fél tömb gesztenyeszappant, szárított húst és egy kis üveg pézsmaparfümöt talált nála. A pele, akinek legutóbb le kellett mondania a parfümvásárlásról, lelkesen rakta el friss szerzeményét. Mocsi segített a hús feldolgozásában, és 5 kiló sashúst ki tudtak nyerni belőle.
Retekszisz addig bekukkantott a következő alagútba, onnan azonban egy pók vetődött rá, és megharapta a karját. A repülőmókus a markában szorongatott nyílvesszőt beleállította a szörny fejébe, így az elengedte őt, majd jajveszékelve a társai mögött keresett menedéket. Tüskefog próbált gyorsan reagálni, de a lövése nem talált, így Mocsi is a csapat élére ugrott segíteni. Puszedli addig igyekezte ezt a mérgezett sebet is ellátni, de kisvártatva a rókalány is jelentkezett nála ápolásra. Tüskefog, látva, hogy jártak társai, nagyobb összpontosítással célzott, és sikeresen végzett ellenfeleikkel. Az egész környéket behálózták a pókok, az egyik áldozatuk a fal mentén hevert. Retekszisz forgatta ki a zsebeit. Egy foghíjas szőrkefe, egy Tölgyvár környéki térkép, amivel már rendelkeztek, egy újabb üveg szilvabefőtt és egy nemezelt gyapjútakaró volt, amivel gazdagodhattak.
Az út egy raktárhelyiségbe vezetett, melyben farekeszek sorakoztak, a falon pedig egy olajjal átitatott fáklya csüngött, melyet rögtön fel is markoltak. A rekeszekben csak penészedő burgonyára bukkantak, így azt nem is vitték magukkal. A raktárból lefelé nyílt egy szűkebb nyílás, melyben, amikor belepillantottak, férgeket láttak. Tüskefog, kihasználva a magaslati előnyt, lőtt, akárcsak Puszedli. A szörnyek igyekeztek felkaptatni hozzájuk, de elhullott társaik testén nehezen tudtak csak átevickélni. Mocsi a dobótőreit hajította feléjük.
– Ez nagy és gusztustalan, a tőreim ezekhez kevesek…
Az utolsó, megmaradt lény gusztustalan, cuppogó hangokkal közeledett feléjük. Elkezdte átrágni magát a többiek tetemein, amit a kalandorok elszörnyedve és undorodva nézték. Tüskefog fintorogva belelőtt egyet, ami szürcsögő hangon belecsapódott valamibe, de még mindig mozgolódott. A csapat tagjai kínosan egymásra néztek. A lénynek végül sikerült átlyukadnia a másik testén, és egy gusztustalanul levedző, nyáladzó szörny mászott feléjük. A kalandorok nyílvesszői végül azzal is végeztek.
– Szerintem… keressünk egy másik utat… – egyeztek meg, és inkább elkanyarodtak, semhogy a förtelmes, bűzös tetemeken átmásszanak.
Vidrovszki újabb fáklyát gyújtott, meglepetésére pedig egy újabb, sérült denevérre bukkantak.
– Szerintem ezek egy közös kalandra jöttek le ide, aztán elszakadhattak egymástól…
Pókmarás nyomai látszódtak rajta, így a vidra inkább beleállította a csákányát. A gyilkosa, egy óriási pók fenyegetően megindult feléjük, de gyakorlott íjászként sikerült leteríteniük. A sül lövése gyakorlatilag szétrobbantotta a fejét.
– Remélem, ezekből most már tényleg nincs több… – motyogta sápadtan Retekszisz.
Egy eddig ismeretlen járathoz jutottak, a nagy, visszhangzó üreg túlsó végén pedig jószágok beszélgetésének zajára lettek figyelmesek.
– Ezek a haramiák lesznek, akik kifosztották a fészert! – suttogták.
Puszedli, aki a legközelebb állt hozzájuk, feszülten fülelt, és négyféle teremtmény hangját vélte felismerni. Egy terepasztal körül álltak, mely a környék térképét és a későbbi, potenciális áldozatok házainak helyzetét ábrázolták. Mocsi intett a szemeivel, hogy lőjék le őket a távolból. Tüskefog bólintott, és felhúzta az íját. Egy neki háttal álló cickányt vett célba, de a lövés célt tévesztett, és lepattant a szék háttámlájáról. A patkány társa észrevette a próbálkozást, ezért Puszedli gyorsan feléje lőtt, de nem talált ő sem.
A haramiák ezúttal viszont talpra szökkentek, és székeiket pajzsként maguk elé tartották. Egy vakond lapáttal, a patkány és a cickány a karddal, a tagbaszakadt mezei pocok puszta erővel indult meg feléjük.
– Dinamit… – pillantott össze Vidrovszki Mocsival.
– Dinamit. Nem vagyunk mind harcképes állapotban.
A vidra előrántott egy rudat a készleteikből, és meggyújtva feléjük hajította. A robbanás nagyot taszított a támadókon; a terem négy sarka felé röppentek, és törmelék borította be őket. Vidrovszki, Tüskefog és Puszedli feléjük rohant, csatabárdot és tőrt ragadtak, hogy végezhessenek velük, és vigyázhassanak a többiekre. A patkány könyökölt fel először, de Tüskefog nyílvesszője hamar a mellkasába fúródott. A többiek már nem voltak harcképes állapotban.
– Kik vagytok és mit műveltetek itt? – kérdezte szigorúan a sül.
– Én csak… én csak… népdalénekes akartam lenni…! – felelte a pocok.
– Ezzel a fizimiskával? És csak véletlenül vezetett a fogadós raktárába az üregetek?
A haramia azonban feljajdult.
– Mondjátok meg anyámnak, hogy szerettem!
– Egy haldoklótól nem tagadunk meg végtisztességet… – felelte a herceg.
A másik kettőt is átsegítették a túlvilágra.
– Nézzetek körül és vigyük, ami mozdítható! – dörzsölte a mancsait Retekszisz.
Tüskefog 2 darab, még használható gyertyát talált, Vidrovszki 1 sül királyságbéli, hercegségi pajzsot, 1 rúd pecsétviaszt, 1 tekercs lapulevelet, még egy gombolyag gyapjúfonalatat és macskamentát talált. Puszedli 1 kis szütyő köpőcsőhöz való papírgalacsint, egy újabb selyemzsebkendőt, egy hőskölteménykötetet és egy újabb gesztenyeszappant talált.
Kimásztak az alagútból és visszaballagtak a fogadóhoz, ahol megtisztálkodtak, számba vették szerzeményeiket, és amit lehetett, átadtak a bagolynak és gyermekeinek.
~ Következő fejezet ~
0 hozzászólás