Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 27. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.
~ 27. fejezet ~
A kalandorok folytatták tovább az utat arrafelé, amerre Mocsit szólította a kötelesség. A kellemetlen talajon nehezen haladtak, a durva erdőség, sűrű bokros vidék meg-megkarcolta őket, felsértette bőrüket és ruházatukat egyaránt. Mivel Retekszisz rettenetesen nehéz ládát cipelt, és a farkasoktól is egy zsáknyi kis üvegcsét húzott magával, lelassította a társaságot. Gyakrabban megálltak pihenni, és emiatt a készleteik is folyamatosan fogyatkoztak.
Tüskefog éberen figyelt és szaglászott, hátha a közelből ki tud szimatolni bogyós gyümölcsöket, amikből lakmározhatnának, és amit az útra is magukkal vihetnének. Szamócát és szedret talált, és egy közeli vadcseresznyefának az ágai is mélyen alácsüngtek a rengeteg terméstől.
– Ebből mindenképp csomagoljunk az útra is! – nyüszítette, ahogy falatozott. – Sőt…! – pillantott Retekszisz üvegcséire. – Mi lenne, ha kipréselnénk a levét és gyümölcsitalként mindenki hozhatna magával belőle?
– Remek ötlet! – kotorta elő a satuját a repülőmókus. – Ez jó is lesz!
– Egy satu…? – kérdezték a többiek furcsállva.
Ám ahogy demonstrálta az elképzelését, a kifacsart lé mindenfelé fröccsent, csak épp felfogni nem lehetett semmibe, így inkább kis mozsárban, poharakban próbálták pépesíteni a gyümölcsdarabokat, amiket aztán óvatosan az üvegcsékbe öntöttek. Mocsi is besegített a szüretelésbe, Vidrovszki pedig gondoskodott arról, hogy a lé ne vesszen kárba. Ahogy ennek módszerét kidolgozta, elégedetten hátradőlt, ekkor azonban észrevette, hogy itt-ott rejtélyesen megrezzent körülöttük a bokor. Ahelyett, hogy burkoltan figyelmeztette volna a társaságot a különös jelenségre, váratlanul és fennhangon elkiáltotta magát.
– Zizegnek a falevelek!
A csapat tagjai összerezzentek, ahogy visszapillantottak rá.
– Mondjuk az ilyesmi erdőben nem olyan szokatlan…
– Erre ki kellene dolgoznunk inkább valami egyezményes jelet… – dörzsölte meg a halántékát Tüskefog.
– Alacsonyan szarnak a madarak! – rikkantotta a vidra.
A sül eldobta, ami épp a kezében volt, és a fegyveréhez kapott, egy nyílvessző pedig hirtelen beleállt Vidrovszki karjába.
– Ez a szög alapján a lomb felől jött! – jajdult fel barátjuk.
A talajon 1 sün és 2 tarajos sül lépett elő a bokrokból, felfegyverkezve. Tüskefog hunyorogva méregette az idegeneket, és mozdulatlanná dermedt, amikor felismerte, hogy mindegyik a Sülök Királyságának testőri egyenruháját viselte.
– Munkálatokat abbahagyni! Bekerítettünk benneteket! – szólították fel őket. – Te! Te ott! Jöjj ide! – kiáltották a herceg felé.
– A fenébe…! – sziszegte Tüskefog, ahogy ő is lelepleződött előttük.
– Adjátok át nekünk ezt a sült, és akkor szabadon távozhattok! – jelentette ki az egyik testőr.
– Miért akarsz engem elvinni? – kérdezte a herceg.
– Itt van nálam a címeres elfogatóparancs!
– És mi a vád ellenem?
– Felségárulás!
– És mi a bizonyíték erre? – húzta ki magát Tüskefog.
– A királynénk szava!
– És egy trónörökös herceg szava nem elég bizonyíték az ellenkezőjére?
– A herceg egy gyáva féreg, aki megfutamodni kényszerült!
– Azért, mert a királyné meg akart öletni! – tiltakozott a sül, a többiek pedig óvatosan hátrébb húzódtak a heves szópárbaj láttán.
– A herceg visszajön velünk, és majd a nép előtt felel a bűneiért!
– Nem! – rántotta elő a kardját Tüskefog, és Mocsi is így tett. – Tegyétek le a fegyvert és akkor nem esik bántódásotok! Nem akarlak megsebesíteni benneteket! Megtévesztett titeket a gonosz királyné!
– Felesküdtünk, hogy akár az életünk árán is megvédelmezzük a Sül Királyság uralkodóját!
– Akkor jobb lenne, ha a királynétól védelmeznétek atyámat!
– Mit tudhatsz te, aki gyáván elmenekültél?
– Maradtam volna ott, hogy bebörtönözzenek ártatlanul? Minek mennék veletek, mikor tudom, hogy koholt vádak alapján azonnal elítélnének?
– Ha tiszta a szíved és becsületes vagy, akkor atyád bizonyosan a javadra fog dönteni!
– Ha így lenne, már rég megszüntette volna ellenem a körözést!
– Atyád csak annyit tud, hogy elmenekültél! Mi nem így neveltük a leendő uralkodónkat!
– Nem is ti neveltetek, hanem Bors bácsikám!
– Ha harc, akkor hát legyen harc! – helyezkedtek támadó pozícióba a testőrök.
– Egy sül nem futamodik meg! – értett egyet Tüskefog.
– Így van! Egy sül nem futamodik meg! Te mégis megtetted!
Sül Lőrinc, a testőr nekirontott a hercegnek. Az összecsattanó pengék szikrázva táncoltak egymáson, a katona pedig a lábával nagyot taszított rajta. A hercegnek az volt a benyomása, hogy nem akarta halálosan megsebesíteni őt.
– Ez élve akar visszavinni engem! – gondolta.
Mocsi addig lefoglalta a másik sül testőrt, Retekszisz pedig beugrott szerszámos ládájának takarásába, és felhúzta az íját.
– Figyeld az eget, hogy honnan lőnek!
Puszedli, nem hazudtolva meg magát, egy frissen facsart gyümölcsleves palackkal odasompolygott a sün testőrhöz, Sün Dörgőhöz, és támadás helyett inkább óvatosan megkínálta vele. A testőr teljesen megzavarodva nézett rá, majd kiütötte a kezéből az üvegcsét és kést rántott, hogy túszul ejtse. A mogyorós pele, látva, hogy a békeajándék nem talált szívélyes fogadtatásra, a másik kezében szorongatott palackkal fejbe verte a sünt, akinek összeakadt a szeme és eldőlt.
– Hálátlan dög…!
Leütött ellenfelét sikerült kizsebelnie: egy liliomhímzéssel kivarrt selyemzsebkendőt, egy sastollas maszkot és egy nádból faragott köpőcsövet süllyeszthetett táskájába, amikor a lábai elé vágódott a következő nyílvessző, de szerencséjére nem sebesítette meg.
Vidrovszki, aki egészen elsápadt a fájdalomtól, elkiáltotta magát.
– Gránát!
Mindannyian rémülten pillantottak a vidra felé, aki egy őrült ötlettől vezérelve egy robbanószerrel próbálta a földre parancsolni a fák ágai közül rájuk lövöldöző ismeretlent. A negyedik, mókus testőr, látva a feléje repülő dinamitrudat, ijedtében leugrott a fáról, így megmenekült, de a durranás még így is hatalmas volt: forgács és törmelék röppent mindenfelé. Retekszisz a leömlő faágak alá szorult, ládájának fém sarokvasai megmaradtak, de külső borítása és a benne őrzött törékeny holmi menthetetlenül megsemmisült.
– Sül Samu vagyok, és ezennel párbajra hívlak ki téged! – jelentette ki Mocsi ellenfele, ahogy a többiekkel együtt úrrá lett első megrökönyödésén. – Tisztelem, hogy kiállsz a barátodért! Győzzön az erősebb és gyorsabb!
Mocsi lerohanással próbálkozott, de a sül ügyesen hárított.
– Szemrevaló, izmos karjaid vannak! – dicsérte meg a testőr.
Feléje vágott, és a kardjának lapjával eltalálta a lányt, ami fájt ugyan, de sebet nem ejtett rajta. Próbálta lefegyverezni, de nem tudta kicsavarni a kezéből a kardot. Mocsi igyekezete is eredménytelen volt, és a két kardja közül az egyiket el is ejtette, a másikat pedig kirúgták a markából.
– Add meg magad! Kár lenne egy ilyen hasznos életért! – kiáltott rá a sül, Mocsi pedig feltartotta a mancsait.
– Úgy látszik, hogy téged jobb harcosok edzettek, mint engem – vallotta be.
– Azért neked sincs okod panaszkodásra… Ne haragudj, de meg kell, hogy kötözzelek!
– Hát legyen… – sóhajtotta a rókalány.
Tüskefog, látva a csata alakulását, maga is lerohanással próbálkozott, mellyel megsebezni ugyan nem tudta ellenfelét, de az eléggé megtántorodott.
– Látom, azért valami csak ragadt rád…
– Minden csakis Bors bácsinak köszönhető! – jelentette ki a herceg.
– Bors bácsi nagyon sírt utánad! És bizony sokszor a szederboros üveg aljára nézett!
– Tudja, hogy igaztalanul vádoltak!
Tüskefog utolsó erejével kíméletlen csapásra lendítette a kardját, és amikor az összecsapott ellenfelének fegyverével, mindketten megszédültek annak erejétől.
– Fejezzük itt be! – lihegett a testőr. – Gyere vissza velem a királyságba, és olyan kihallgatásban lesz részed, amit csak egy uralkodó kaphat!
– Ennél kevesebb meg se illet!
– Ennek tudatában… miért hagytad el a hazádat?
– Mert meg akartak ölni! Felségárulással vádoltak! – kiabált vele türelmetlenül a herceg. – A hazug királyné szavával szemben mégis ki hitt volna nekem?
– A király elsőszülött fiának? Nem is tudom…! Meg se próbáltad megvédeni magad a vádak ellen!
– A mostohám bizonyítani sem tudta semmivel az állításait! Az öcsémet akarta a trónörökösi székbe ültetni, hogy engem eltávolítson onnan!
– Ez még nem bűn!
Tüskefog nem akart hinni a füleinek.
– Országunk törvényei szerint igen! Én vagyok a felkent trónörökös!
– A törvényeket meg lehet változtatni, ahogy jelen esetben is történt!
– Ezek szerint atyám beiktatta az öcsémet, mint utódját? – kérdezte megsemmisülten a herceg.
– Miután te eltűntél…! Vagy talán arra számítottál, hogy atyád majdani halálos ágyához visszasomfordálhatsz, mint trónörökös?
– Egyelőre… csak menekültem az üldözőim elől… – motyogta keserűen Tüskefog. – Mellettem nem álltak zsoldos csatlósok…!
– Mi ott voltunk! – mutatott a testőr magukra. – Együtt nevelkedtünk és tanultunk harcolni egy herceggel, akit később szolgálnunk kellett volna!
– Mégse hittetek nekem! Mi erre a legjobb bizonyíték, ha nem az, hogy most is engem hajkurásztok? Többre tartjátok a királyné szavát, aki csak néhány éve van az udvarban?
– Jöttem, hogy megtaláljalak, mégsem bizonyítod nekem az ártatlanságodat!
– Bizonyítsa a vádló az állításainak tényét! „Ártatlan, míg bűnössége be nem bizonyosodik”! Látszik, hogy a királyné hazugságai teljesen begyűrűztek a mindennapjaitokba!
– Barátaim! – nyögte Mocsi a kötél fogságában. – Mi lenne, ha veszekedés helyett inkább keresnénk egy látó varjút, aki megmondaná, mi volt az igazság? Valami varázslattal vagy igazságszérummal…! Az meg tudná állapítani, hogy a herceg igazat mond-e!
– Gondolkodás nélkül alávetném magam egy ilyen rituálénak, mert tudom, hogy nem hazudok!
– Ha pedig ez bebizonyosodna, te is látnád, jó testőr uram, hogy valóban kockázatos lenne visszavinni őt a királyságotokba! Mi lenne, ha addig együtt mennénk tovább, míg egy ilyen látót nem találunk?
A testőrök összenéztek.
– De addig is… minden szemünk rajtatok lesz! És szigorúan meg lesztek kötözve!
– A sérülteinket előtte el kellene látni… – jegyezte meg Mocsi. – Reteksziszt ki kell ásni a romok alól!
A vidra karjából kiszedték a nyílvesszőt, és bekötözték a sebeit, Puszedlit pedig addig kikötözték az egyik fához, mert kevésnek találták rajta a ruhát.
– Én is nagyon szeretném bizonyítani az ártatlanságomat! – jegyezte meg a pele lányka huncut vigyorral.
Sün Dörgőt is ébresztgették, és mire beesteledett, lassan kisebb tábort építettek a csata helyszínére. Csendben ropogott a tűz, ami köré odagyűltek, és azon tanakodtak, hogyan lehetne találkozni egy ilyen sámán varjúval.
– Legutóbb, mikor egy ilyennel összefutottunk, nagyon kedves volt, és adott nekem egyet a tollából, a tüskémért cserébe – emlékeztette őket Tüskefog. – Ha azt meglengetjük a tűz felett, azzal nem lehet őt megidézni valahogy?
Előkotorták a táskájából, a sül pedig odatérdelt a tűz közelébe, és a fogai közé fogva lengetni kezdte a tollat, ami különösen nevetséges mozdulatsornak tűnt. Az eredmény azonban elmaradt.
– És ha valaki véráldozatot mutatna be? – javasolta Vidrovszki.
– Te már amúgy is megsérültél… – emlékeztették őt a testőrök.
– Ha az kell, megvághatom a kezem, aztán legyezgetem azt a tollal, nem bánom – vonta meg a vállát Tüskefog.
Amikor azonban még így se bukkant fel a rejtélyes madár, kezdtek kifogyni az ötletekből.
– Legutóbb… egy oltár mellett találtunk rá. Azok lehetnek elszórva itt, az erdőben?
– Nemrég eljöttünk egy mellett, nem emlékeztek? – jegyezte meg Puszedli.
– Nos… ha nincs messze, addig hajlandóak vagyunk elmenni veletek! – jelentette ki Samu.
Meg is találták a tisztás közepén álló emelvényt, melyre ugyanúgy csöpögtetett a véréből a sül, és legyezgette felette a tollat. Pillanatokkal később hideg fuvallat vette őt körül, amitől felborzolódtak gyönyörű tüskéi. Noha a testőrök meglehetősen türelmetlenek voltak, váltig bizonygatta nekik, hogy érez valamit. 1 óra elteltével azonban mind szárnysuhogásra lettek figyelmesek, a toll tulajdonosa, a méltóságteljes varjú pedig leszállt mellettük.
– Szegény tollam… – jegyezte meg, ahogy meglátta, milyen körülmények között idézték meg őt. – Mibe csöppent…!
– Ó, szent madár! – lépett elő Tüskefog. – A bölcsességedre vagyunk rászorulva, ugyanis egy vitás kérdésben kell döntésre jutnunk. Ezek az urak, akik megkötözve tartanak minket, azzal vádolnak, hogy felségárulást követtem el, mert a birodalmunk királynéja ezt híresztelte el rólam. Nem akarják elhinni, hogy az ártatlanságom az tény, bizonyítékot követelnek arról, hogy nem is terveztem azt, amit vádként felhoztak ellenem. A te bölcsességeddel, valamint jövőbe és múltba látásoddal megvilágosodhatna számukra is minden. Szeretnénk kérni, hogy valamilyen bűbájjal vagy varázsitallal segíts nekik bizonyítani!
– Megjelentem előtted, mert hagytam nálad egy tollat, ami azt jelentette, hogy te egy becsületes jószág vagy, aki kiérdemelte a bizalmamat. De tudnod kell, hogy a szolgálataimat meg kell fizetned… a véreddel és a pénzeddel.
– Amennyiben rendelkezésemre áll a pénz, amit kérsz, akkor természetesen.
– Ha kell, összedobja a csapat! – jegyezte meg határozottan Vidrovszki.
– Így van! – helyeselt Mocsi is.
– Rendben, 15 érme lesz. Szerencsétek van, mert ma éjjel telihold lesz, a tisztasága és igazsága nem is lehet majd kérdéses. Elfogadjátok-e majd?
– Az a fontos, hogy a testőrök elfogadják-e majd – felelte a rókalány.
– Hiszünk az ilyen spirituális dolgokban, elfogadjuk – bólintott Lőrinc.
– Nem fogtok-e ellenem fordulni, ha kiderülnek a tények? – kérdezte a varjú.
– A becsületszavunkat adjuk.
Mindannyiuktól kért egy szőrszálat vagy tüskét biztosítékként, amit a kalandorok gondolkodás nélkül átadtak neki. Gyógyfüveket pakolt az oltárra, melyeket meggyújtott, és halk szöveget mormolt felettük.
– Lépj közelebb, sül! – szólította meg egy idő után Tüskefogat. – Tartsd ide a mancsodat! – húzott elő egy ezüstös tőrt. – Ha igaz szót mondasz, a felszálló füst fehér lesz és tiszta, ha hazudsz, a füst sötét lesz és büdös.
– Én, III. Bundás király és a néhai Szépséges Sünhilda királyné elsőszülött és egyetlen fia kijelentem, hogy minden állításom valós. Soha nem állt szándékomban se mostohám, se mostohám gyermekeinek, sem atyámnak az életére törni, és tőlük a birodalmat, a trónt, vagy bármi mást elbitorolni. Minden állítás, ami ezzel szembe megy, hazugság!
Mielőtt a varjú megvágta volna a herceget, Samu odalépett hozzá, és a szárnyára tette a mancsát.
– Amennyiben igazat szól – siklott a pillantása Tüskefogra -, én esküt teszek neked, hogy védeni és oltalmazni fognak, mint a Sülök Királyságának következő uralkodóját, és mindent megteszek, hogy megmenekülj!
A kiserkenő vér rácsöpögött a gyógyfüvekre, melyeket a varjú újra meggyújtott, és fehér füst szállt fel belőlük.
– Az igazság kimondatott. A sül igazat szólt. Mindenki fogadja el a szavát!
– Eddig se kételkedtünk benne – kacsintott Vidrovszki.
A négy testőr fejet hajtott a herceg előtt, és térdre borultak előtte.
Tüskefog kifizette az erszényéből a 15 érmét, a varjú pedig elköszönés előtt körbenézett rajtuk.
– Elbúcsúzok tőletek. Ne feledjétek, van valami tőletek, ami most már az én birtokomban van. Ha valamikor nekem lesz szükségem a ti szolgálataitokra, szólítani foglak benneteket!
– Megértettük és köszönjük!
A varjú fejet hajtott és elrepült.
– Engedjetek el mindenkit! – intett Lőrinc. – Bocsáss meg nekünk, ó, fenség!
– Megbocsátok, mert megtévesztettek benneteket. Vigyétek hírét annak, hogy ez a szent állat mit nyilatkoztatott ki a mai napon! Adjátok hírét a birodalomban, hogy igazságtalanul vádoltak!
– Egy szóra, barátom! – jelezte Mocsi. – Ne veszélyeztesd ezeknek a derék katonáknak a testi épségét azzal, hogy arra kéred őket, nyíltan ilyesmit hangoztassanak! Én a helyükben szóbeszédet ültetnék el a nép körében, ahogy az árulásod hazugsága is elterjedt. 1-2 érméért felbérelni 1-1 szegényebb teremtést…
– Nem akarok áskálódni atyám hitvese és gyermekei ellen… – vallotta be keserűen Tüskefog.
– Ők mégis megtették ellened! – érvelt Vidrovszki, ahogy épp a korábban leszedett bogyókból lakmározott.
– De én különb vagyok – felelte türelmesen a sül. – Az ötlet nagyon jó, Mocsi, mint mindig. Azt kérem akkor, hogy a köznép soraiban hintsétek el mindannak a morzsáit, amit ma este itt megtudtatok! A mi népünk is hisz az ilyen spirituális dolgokban, idővel ők maguk fognak bizonyítékot követelni a mostohámtól az árulás vádjaira!
– Atyádat nagyon megviselte a távozásod az udvarból – vallotta be Lőrinc.
– Ha titokban tudsz vele beszélni, add hírét, hogy nem esett bántódásom! Talán az megnyugtatja a lelkét, és óvatosságra inti őt további intrikákkal szemben! Ha hozzá nem jutnál be, keresd Bors bácsit! Erről meg fog ismerni – nyújtotta át az egyik tüskéjét.
– Ó! – forgatta a gyönyörű tüskét a testőr.
– Anyámtól örököltem a szépségét… – tette hozzá Tüskefog hamiskásan vigyorogva.
– Még 4 csapat van a nyomotokban, fenség! Mik a terveid velük? Otthon én elkezdek keresni bizonyítékokat a királyné ellen. Tudom, hogy nagyon ért a megtévesztéshez és nagyon meg tudta szerettetni magát mindenkivel… Mégsem hagy nyugodni a lelkiismeretem, hogy csak így védtelenül itt hagylak!
– A párbajunk ugyan úgy sikerült, ahogy, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudnám megvédeni magam. Ez a társaság – nézett végig a barátain Tüskefog büszkén – olyan jószágokból áll, akikre bátram rá merem bízni az életemet. Bármikor. És ez szerintem kölcsönös.
– Eddig rólad az a kép élt alattvalóid előtt, hogy egy elkényeztetett ficsúr vagy, aki képtelen lenne egyedül megállni a lábán. Hogy sikerült idáig eljutnod épségben? – kérdezte Sün Dörgő.
– Bors bácsikám sok mindenre megtanított – felelte a herceg. – Amire sokan nem is gondoltak volna. Fegyverforgatásra… becsületre, hűségre…
– És hogyhogy nem ismertek fel sehol, amerre csak jártál?
– Nem volt sül, akinek feltűntem volna…
– Akkor igaz a mondás! Egyik sül pont úgy néz ki, mint a másik! – bólogattak a testőrök.
– Ha nem sietős az utad visszafelé… volna egy ötletem a számodra! – mondta Lőrinc. – Javaslom, cseréljünk ruhát! Álcázd magad testőrségi tagnak! Odaadom még a pecsétes papírt is, amit a körözésed és elfogásod miatt kaptunk! Így aki nem ismer téged közelről, soha nem fogja megtudni, hogy tulajdonképpen téged kerestek.
Tüskefog gondolkodóba esett.
– Ez egy bölcs tanács. Ha gondolod, szívesen ruhát cserélek veled, de megtiltom, hogy hercegnek add ki magad, és ezáltal veszélybe sodord az életedet!
– Ilyesmit nem is merészeltem volna tenni – hajtotta meg a fejét Lőrinc. – Az életünkre fogunk esküdni, hogy téged nem találtunk meg. Keressünk esetleg a jövőben, hogy híreket hozzunk a birodalomból?
– Egyelőre Alsólyuk felé tartunk… de utána nem tudom, merre vezet majd az utunk – vallotta be a herceg. – Ha bármilyen fejleményről tudomást szerzel, és arra jársz, ott megtalálsz.
Miután átöltöztek, a testőrök vállalták az éjszakai őrséget, míg a többiek nyugovóra térhettek. A kalandoroknak sikerült kipihenniük az előző nap eseményeit, reggel pedig étkezés után elbúcsúztak a katonáktól.
0 hozzászólás